Keresés ebben a blogban

2010. január 31., vasárnap

Irodalmi szalon 2010. március

Örömmel értesítelek, hogy közkívánatra idén is megrendezzük budapesti irodalmi szalonunkat a Csokonai Művelődési Központban.

Az első ilyen alkalomra 2010. március 6-án kerül majd sor 16:00-tól.

A rendezvényre egy pályázat keretén belül várjuk az ötleteket, alkotásokat.

A pályázat címe: „Pesti Szalon 2010 – tavasz”

Lehet pályázni bármilyen alkotással, ötlettel, javaslattal; előadói, zenei produkciókkal, újonnan megjelent kötetekkel. A rendezvény időpontját tekintve előtérbe helyezzük majd a tavaszi, nőnapi és forradalmi témájú alkotásokat.

A pályamunkákat, ötleteket elegendő e-mail-ben elküldeni az info@irodalmiradio.hu címre „Pesti Szalon 2010 – tavasz” tárgymegjelöléssel.

Pályázati határidő: 2010. február 20. éjfél

Pályázati díj:

MP tagoknak 600 Ft/fő

rendes tagoknak 1200 Ft/fő

új jelentkezőknek 1800 Ft/fő

A pályázati díj febr. 20-ig befizetendő

- átutalással: OTP 11734004-29904161

- vagy rózsaszín postai utalványon: Irodalmi Rádió, 3503 Miskolc, Pf:8/P

A pályázatra egy szerző max. 5 ötletet/javaslatot/alkotást küldhet, melyből max. 3-at válogatunk a műsorba.

A pályázó vállalja, hogy a pályázaton történő sikeres szereplése esetén további 1400 Ft-tal támogatja a Pesti Szalon megszervezését és lebonyolítását (márc. 1-ig történő befizetéssel), ill. a Pesti Szalonon történő személyes megjelenése esetén a helyszínen, a műsor előtt befizeti az 1000 Ft/fő belépőt, ami a terembérleti költségeket fedezi.

Az Irodalmi Rádió a Pesti Szalon hanganyagát – mint a korábbi években is – tervezi felhasználni rádióműsorai és hangoskönyvei elkészítésekor.

Várjuk pályamunkáid, ötleteid, javaslataid, hogy egy kellemes tavaszi délutánt tölthessünk együtt színvonalas szépirodalmi alkotások és produkciók között!

Irodalmi Rádió

A gondolatok és az ihlet rádiója

www.irodalmiradio.hu

2010. január 29., péntek

Bitskey István - Az európai kultúra bölcsőjénél (MEK)

Bitskey István

Az európai kultúra bölcsőjénél

(Jegyzet Borzsák István tanulmánykötetéről)

Dragma: ezzel a címmel jelent meg a neves Herder- és Széchenyi-díjas akadémikus válogatott tanulmányainak gyűjteménye 1994-ben, s két évvel később már a folytatásra is sor került, kézbe vehettük a második félszáz írást magába foglaló könyvet, a Dragma második kötetét (Telosz, 1996.). "Egy maroknyi": ezt jelenti a címül választott görög szó, s a két vaskos kötet olvasója azonnal megállapíthatja, hogy ez a cím túlzottan szerény. Szerény ahhoz a szellemi gazdagsághoz képest, amit a tartalom nyújt, s nem árul el túl sokat abból a koncepcióból sem, ami az egyes írásokat, a látszólag heterogén, sokfelé ágazó anyagot erős szálakkal összefűzi.

Első látásra a Dragma II.-ben is épp az impozáns tematikai gazdagság és sokszínűség ötlik az olvasó szemébe. A két alappillér természetesen - miként az első kötetben is - a görög és a latin antikvitás irodalma, s e téren Borzsák professzor munkássága óhatatlanul a reneszánsz kor tudós filológusainak alakját idézi fel az európai res publica litteraria múltjának ismerői előtt. Janus Pannonius méltatta panegyrikuszában tanárát, a veronai Guarino mestert azért, mert "Pallas iker-tudományát egymaga bírja, s a szomjast készeresen megitatja", s ezek a szavak a klasszika-filológia neves kutatójára is pontosan illenek. Legfeljebb az a sajnálatos, hogy - ismét Janus szavait kölcsönözve - "a kétágú forrás édes vize mellé" ma már mintha kevesebben igyekeznének, mint a humanizmus korában, amikor az antik textusokat humanista szellemben magyarázó mester tantermei zsúfolásig megteltek diákokkal. Borszák professzornak azonban épp az a nagy érdeme, hogy átalakulóban lévő világunkban, irodalomtudományos paradigmaváltások idején is híven őrzi, aktívan műveli és továbbadja mindazt a semmi mással nem helyettesíthető tudást és tapasztalatot, amit az antikvitástól örökölt Európa, amit a görög és római kultúra nyújtott a későbbi korszakoknak, az évszázadok folyamán újabban kisarjadó, s immár nemzeti nyelvűvé vált civilizációknak.

Az antikvitástudomány "ikerpatakjai" közül a Dragma II.-ben mintha a görögség lenne jelen kevésbé, ez azonban csak látszat. Noha a közel félszáz írás közül cím szerint csupán néhánynak tárgya görög, a hellén szellemiség kisugárzódását a szerző mindenütt számontartja, filológusi alapossággal regisztrálja, s összefüggéseiben mutatja meg. Jó példa erre az első tanulmány (Hippokratésztől Vergiliusig), amely az ún. "klimatológiai bölcselkedés" történetét mutatja be a hírneves ókori orvos teóriájától kezdve Hérodotoson és Poseidónoson át Vergiliusig, sőt még annál is tovább, hiszen teljes mértékben jogos a kijelentés, amely szerint "Hippokratész és tanítványai az éghajlat és a táj, illetőleg az élő egyedek és közösségek külső-belső alkata közti összefüggések tanulmányozásával modern tudományszakok alapjait vetették meg." A Taine-féle milieu-elmélet és az abból kiágazó újabb és újabb elgondolások, máig ható és ma is élő vélekedések az "északi és déli népek"-ről, a népkarakterológia különböző szintű megfogalmazásai valóban aligha volnának érthetők és értékelhetők az ilyenfajta eszmélkedés gyökereinek feltárása nélkül, a Hippokratészig visszanyúló előzmények megismerése híján. Hasonló jellegű, a görög és római történetírás egészét szükségszerűen szem előtt tartó tanulmány az is, amelyik Tacitus történetírói művészetének előzményeit vizsgálja (Thukydidéstől Tacitusig), meggyőzően mutatván ki a görög példaképek jótékony hatását az arx historica római fejedelmének műveiben.

A további írások többsége cím szerint ugyan a római irodalom nagyjainak textusait elemzi (Echo Vergiliana, Horatius-interpretációk, Lucanus-tanulmányok, Livitus, Martialis), valójában ezek is állandóan vissza kell hogy nyúljanak a görög példákhoz, szerzőkhöz, műfajokhoz, motívumokhoz, exemplumokhoz. Ezt külsőleg az eredeti görög nyelvű idézetek bősége jelzi, tartalmilag pedig minduntalan meggyőződhetünk róla: Hellász nélkül aligha lett volna Imperium Romanum, s a római aranykor irodalmának bölcsőjét görög földön ringatták. Borszák István tanulmányainak többek között az is nagy tanulsága, hogy a kulturális emlékezet, a tradíció, az eszmei és esztétikai megoldások átvétele (translatio) a különböző nyelvek és kultúrák között alapvető fontosságú szövegalkotó tényező,s nemcsak a régi korokban, de napjaink irodalmában is.

Noha kétségtelenül a kötet két alappillérét jelentik a görög, ill. római költőkről, filozófusokról, történetírókról szóló tanulmányok, a tematikai színkép ennél gazdagabb, minthogy öt-hat írás az orientalisztika köréből meríti tárgyát. Idevágó előadásai előtt - olykor már a címben is - Borzsák István indoklást és magyarázatot lát szükségesnek témaválasztását illetően (Egy klasszikus-filológus "orientalista" kalandozásai, 265.1.), ezt azonban a tanulmányok olvastán nyugodtan minősíthetjük túlzott óvatosságnak. Arról győznek meg ugyanis ezek az írások, hogy a szerző avatottként, teljes tudományos vértezetben tud vélemény nyilvánítani az ókori keleti irodalmak egyes vitatott kérdéseiben is, akár a perzsa, az egyiptomi, asszír, babilóniai vagy mezopotámiai irodalmi örökségről legyen is szó. Az természetesen érthető, hogy a görög-római antikvitás kutatója nem hagyhatja figyelmen kívül az ókori keleti szellemi tradíciókat, az viszont már kevésbé kézenfekvő, hogy a régi magyar irodalom vizsgálata is megkövetel ilyen ismereteket. Borzsák István "orientalista kalandozásainak" pedig épp itt van az egyik ösztönzője, hiszen már Az antikvitás XVI. századi képe címmel közzétett monográfiája (1960) is vetett fel ilyen igényt. Bornemissza Péter ókorismeretének feltérképezése során a kutatónak szembe kellett ugyanis néznie azzal a ténnyel, hogy a kor legtájékoztatottabb magyar idézőjeként számontartott prédikátor az óperzsa birodalom nagykirályairól olykor sajátos véleményt formált, nála (s a reformáció más képviselőinél) a pogány Kyros (Cirus) például egyenesen eszményi uralkodóvá színeződött. Az ilyen jelenségek magyarázatához a kutatónak szükségképpen foglalkoznia kellet a görögség előtti kultúrák történetével is, s miként azt a többi ilyen témájú írások (az Avicennáról vagy a Semiramis kertjéről szóló) is bizonyítják, e területeken is fontos összefüggésekre tudja ráirányítani a figyelmet Borzsák István interdiszciplináris vizsgálódási módszere. Az ókori keleti kultúra által kínált összefüggések fontosságára utal a szerző többek között Julow Viktor példájával is, mivel köztudott, hogy a nippuri szegény ember meséjében sikerült a debreceni kutatónak a Lúdas Matyi évezredeken át alig változó alapmotívumát feltalálnia.

A klasszikus antikvitás kutatójának figyelme egyfelől természetszerűen kell hogy a megelőző korokra irányuljon, másfelől azonban az is kézenfekvő, hogy az antikvitást újrafelfedező humanizmus irányába is kitekintsen, s az ókori jelenségek utóéletét se tévessze szem elől.

Aligha szükséges hangsúlyoznunk, hogy a koraújkor (a reneszánsz és barokk) európai nemzeti nyelvű irodalmai szorosan kötődtek az antikvitáshoz, az imitatio és az aemulatio révén nem egy vonatkozásban abból sarjadtak ki, azzal versengve és azt követve indulhattak fejlődésnek. Fokozottan is érvényes ez a magyar irodalomra, amely tovább állt a latinnyelvűség hatása alatt, mint a legtöbb európai kortárs literatura, így érthető, hogy a magyar klasszikus-filológus tudós munkásságának jelentős hányada a magyar irodalomtörténetet is érinti. Az érintkezési pontokon Borzsák István mindig tud újat mondani a hazai jelenségek kutatóinak, számos esetben pedig további vizsgálódásra érdemes szempontokat ad, olyan összefüggésekre irányítva rá a figyelmet, amelyek egyébként elsikkadnának.

Szinte valamennyi antik tárgyú tanulmány rejt magában tanulságot a magyar irodalom kutatója számára is. A Liviusról szóló értekezésben például érzékletes képet kapunk arról, hogyan formált a pataviumi historikus egy korábbi primitív elbeszélésből (a Gellius által feljegyezett Quadrigarius-töredékből) drámai hatású előadást, hogyan lett keze nyomán egy száraz történetből az Imperium Romanum apoteózisa. A jeles római katona, Manlius Torquatus a történet során párviadalban legyőzi ellenfelét, a félelmetes termetű gall harcost, aki ócsárolni merészelte a római hadsereget. A történet azonban Livius tollán "a római nagyság szimbólumává magasztosult", mert Manlius a római sereg virtus-át testesíti meg, annak minden összetevőjével együtt. Világos lesz a szöveg árnyalt elemzése nyomán, hogy e fogalom liviusi értelmezése magába foglalja fegyelmezettséget, a közérdek szolgálatát, a nagyvonalúságot, a mértéktartást és még számos egyéb erényt, ezek révén válhat végül a római katona győztessé a nagyerejű, de barbár és primitív ellenféllel szemben. Mint azonban tudjuk, a virtus a 16-17. századi magyar irodalomban is állandóan jelenlévő kategória, Balassi, Rimay, Zrínyi és mások különféle meghatározásait adják s több műfajban is kísérlet történik megjelenítésére. A török hódítás elleni küzdelem aktualizálta az antik katonai erények újrafogalmazását a magyar irodalomban, ez viszont csakis az antik példák nyomán történhetett. A Tacitustól Machiavellin át Zrínyihez vezető szálat eddig is számontartotta a kutatás, úgy tűnik azonban Borzsák István értekezése nyomán, hogy ebbe a vizsgálódási körbe Lívius bekapcsolása is feltétlenül eredményes lehetne.

A virtus fogalmával szembehelyezett otium antik irodalmi megjelenítési formáinak Borzsák István által adott elemzését (Az otium - Catullustól Tacitusig) ugyancsak célszerű hasznosítani a magyar irodalmi szövegek értelmezésében is. Az eredeti jelentés (békés tétlenség) különféle módosulások után Tacitus szóhasználatában már erősen negatív töltése révén tűnik fel, így kerül át Machiavellihze, majd onnan Zrínyihez. A fejtegetés jó példa arra, hogy a bölcseleti, politikai, államtudományi vagy éppen etikai kulcsfogalmak értelmezése esetén semmiképp nem hagyható figyelmen kívül az antik szóhasználat, amely sokszor elfedett, s így rejtve maradt jelentésárnyalatokra figyelmezteti az újkori olvasót.

Borzsák István tudói mentalitására jellemző, hogy soha nem zárkózott be a klasszika-filológia elefántcsonttornyába, noha megtehette volna, hiszen ebben a diszciplínában nemzetközi tekintélynek örvendett már egészen fiatal kora óta. Széleskörű antikvitásismeretének birtokában is mindig hajlandó és fogékony volt arra, hogy a rokontudományok irányába kitekintsen, hogy az azokban felmerülő vitákhoz hozzászóljon, saját tudományágának eredményeit kamatoztassa több területen is. Jellemző megnyilvánulása volt ennek a halandóságnak, hogy amikor Gustav Rene Hocke és Arnold Hauser művei nyomán fellángolt Európa-szerte a manierizmus körüli interdiszciplináris vita, akkor ő is bekapcsolódott ebbe, s rövidesen (1975) közreadta a jelen kötetben is szereplő tanulmányát (Az antik manierizmus kérdéséhez), amely az antikvitás felől közelítve meg a témát, fontos megfigyeléseket eredményezve több tudományág számára is. Semmiképpen nem olyanokat azonban, amilyeneket elvárt volna az akkori, túlzásoktól sem visszariadó kutatói lelkesedés, amely szívesen látta volna a fogalom alkalmazhatóságát az antik irodalmakra nézve is. Míg egyes német tudósok (pl. E. Burck) római manierizmusról kezdtek beszélni, s Tacitus írásainak egyes vonásait is e fogalommal vélték jellemezhetőnek, addig Borzsák István teljesen indokolt mértéktartással szólt a kérdésről, s a stilisztikai minősítő jegyek hangoztatásánál célszerűbbnek nyilvánította a szorosabb szövegvizsgálati eljárások követését. Szembenézett tehát a kérdéssel, megvizsgálta a fogalom alkalmazási lehetőségeit, de végül is úgy zárta előadását, hogy az a "nem létező antik manierizmus" lehetőségeiről szólt csupán. S ilyen módon egyáltalán nem eredmény nélkül, hiszen a keleti eredetű, valamint hellenisztikus és római verses szójátékok és versformák egész sora volt szóbahozható. Nem mint manierizmus, hanem mint olyan formai játékosság, amely a kései reneszánsz idején is divatos lett, természetesen egészen más közegben, az ókoritól eltérő körülmények között.

A manierizmus vizsgálatában az ókor kutatója kapcsolódott a magyar jelenségeket ebből a szempontból mérlegelő hazai jutatáshoz, Klaniczay Tibor és Bán Imre eredményeihez, s felhívta a figyelmet az alakvers (paignion, carmen figuratum) hellenisztikus kori elterjedtségre, sőt perzsa és arab változataira is.

a továbbiakban a kötet néhány tanulmánya illusztrálja, hogy Borzsák István a magyarországi latinitas egyes kérdéseit is szívesen vette vizsgálat alá. Ilyen a Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát exemplumainak antik vonatkozásait tárgyaló értekezés, amely nem egy ponton meglepő összefüggéseket tár fel. A sok közül csupán egynek említésével tudjuk ehelyütt bemutatni, mit nyújthat az antikvitás elmélyült ismerete az irodalomtörténész számára. Ki hitte volna például, hogy egyik későközépkori kódexünk (Példák könyve) elbeszélése szerint a legérdemdúsabb szerzetes, aki csupán annyit tett, hogy soha senkit meg nem bántott s így őt sem "szomorétotta" senki, nem mást vallott, mint amit "az istentelen auktor", Apikuros tanított? Így formálódott - állapítja meg Borzsák professzor - az oly sokat átkozott pogány bölcs egyik tantétele keresztény életeszménnyé, követésre méltó "jószágos" cselekedetté, így zajlott le az antik maxima krisztianizálódásának folyamata.

Ugyancsak ebbe a csoportba tartozik a Melanchthon magyarországi recepcióját vizsgáló dolgozat is, amely értékes adatokkal gazdagítja a Praeceptor hatásáról kialakult összképet. Európai kisugárzású szellemi nagyságok hazai ismertségének feltérképezése már csak azért is fontos feladat, mivel gyakran épp ilyen adatok alapján méri a külföld, mennyire volt benne egy-egy ország a korabeli nemzetközi szellemi élet vérkeringésében. Fülöp mestert illetően mindenképp szoros kapcsolatokról lehet számot adni, s ez most, 1997-ben (Melanchthon születésének ötszázadik évfordulóján) igencsak időszerű téma. Hála Borzsák István munkájának is, ma már számos adat van együtt annak bemutatására, hogy Luther első számú munkatársa milyen jelentős mértékben figyelt a magyar diákokra, mennyire figyelemmel kísérte Magyarország helyzetét s a török hódítás eseményeit a Kárpát-medence különböző vidékein.

Számos hosszabb-rövidebb tanulmány (értekezés, megemlékezés, recenzió) foglalkozik még a magyarországi ókortudományi stúdiumok helyzetével, kiemelkedő kutatói teljesítményekkel, tudománytörténeti eseményekkel s e téren jelentékeny személyiségekkel (Ábel Jenő, Klebelsberg Kúnó, Huszti József, Keresztúry Dezső, Kardos Tibor, Mezey László nevei fémjelzik a kötet írásainak ezt a csoportját). Mindezekkel együtt a kötet a magyar tudományos élet egy mozgalmas szakaszáról, az 1930-as évek végétől az 1990-es évek elejéig terjedő időszakról is képet ad, természetesen olyan, amelyik egy tudományág nézőpontját érvényesíti, de közben a rokon területekre (magyar irodalomtörténet, könyvészet, művészettörténet, folklór, stb) is kiterjeszti figyelmét, így válhat a Dragma II. a szűkebb szakmai szempontokon túl is jelentékeny tudományos teljesítménnyé.

De vajon tartalmazza-e a két vaskos kötet mintegy száz tanulmánya mindazt, ami az életműnek (az önálló monográfiákon túl) fontos részét képezi?

Semmiképpen nem, hiszen aki Borzsák professzor munkásságát csak valamelyest is ismeri, azonnal sorolhatja, mi minden maradt ki a kötetekből. A hiányok felsorolásától viszont ezúttal azért célszerű eltekintetnünk, mert úgy tudjuk, várhatjuk a Dragma III. megjelenését, nyilvánvalóan ez fogja majd tartalmazni az ide még be nem válogatott írásokat. Kívánjuk azonban, hogy még a harmadik "maréknyi" írás után is tovább gazdagodhassunk Borzsák István antikvitásismeretének tárházából, s további nemzedékek tanulhassák el tőle a lucretiusi "isteni gyönyörűséggel és borzongással" szemlélődés tudományát, az ókori szövegekbe rejtett csodáknak a megismerését.

Goretity József: A kortárs orosz irodalom - Litera - irányzatok és szerzők

A kortárs orosz irodalomról a magyar olvasóközönség – az utóbbi időben örvendetesen megnövekedett számú publikációk ellenére – viszonylag keveset tud. Ennek számos oka van, közülük azonban valószínűleg a legnagyobb még mindig az előítélet.





A nyolcvanas évek közepéig a kortárs orosz (pontosabban „szovjet”) irodalom az átideologizált, átpolitizált, esztétikai értékek nélküli propagandairodalmat jelentette a magyar olvasó számára. Aztán a „peresztrojka” idején magyarul is megjelent néhány, a kor hivatalos felfogása szerint „bátor”, „leleplező” írás (a legismertebb ezek közül Anatolij Ribakov Az Arbat gyermekei című regénye volt), amely az új ideológia szolgálatába állva „leleplezte” a sztálini és a brezsnyevi időszak társadalmi ellentmondásait. Kiadtak akkoriban olyan, korábban tiltott műveket is, amelyek éppen tiltottságuknál fogva tarthattak számot az érdeklődésre (olyanokra gondolok, mint Bulgakov kisregényei, Platonov regényei, Paszternak Doktor Zsivágó-ja), de amikor kiderült, hogy ezek sem könnyed olvasmányok, hanem nagyon is súlyos, az olvasó orosz irodalmi és kulturális előismereteire számító írások, az érdeklődés idehaza megcsappant irántuk. A magyarországi rendszerváltást követően pedig egyenesen gyanússá vált minden, ami orosz, így azok a szövegkiadások, amelyek a peresztrojka idején elkezdődtek, szép csendben el is haltak. Így fordulhat elő mára, hogy az orosz szimbolista és avantgárd irodalom alapszövegeinek számító művek jelentős része továbbra sincs meg magyarul (ellentétben más szerencsésebb európai nyelvekkel); hogy csak néhány óriási hiányosságot említsek, nincs normális Szologub-, Belij-, Rozanov-kiadásunk, alig-alig van valami magyarul Remizovtól és Pilnyaktól, a sokak szerint a legjelentősebb XX. századi orosz szerző, Andrej Platonov műveinek itthoni kiadása finoman fogalmazva is problematikus, Nabokov legjelentősebb oroszul írott regényei továbbra is hozzáférhetetlenek magyarul... Mondanom sem kell talán, hogy ilyen helyzetben szó sem lehetett arról, hogy a magyar olvasóval bárki elhitethette volna: a „nagy orosz realistákként” olvasott XIX. századi orosz művek után is született még komoly orosz irodalom. A XX. századi orosz irodalomból jószerével csak Bulgakov A Mester és Margaritá-ja, meg esetleg Szolzsenyicin Gulag szigetvilág-a tarthatott számot szélesebb körű érdeklődésre.
A magyar és az orosz rendszerváltást követően a két ország politikai és gazdasági kapcsolatai mellett visszaestek a kulturális (így természetszerűleg az irodalmi) kapcsolatok is, aminek következményeként egyre kevesebb orosz irodalmi mű jutott el Magyarországra – paradox módon éppen akkor, amikor az orosz irodalom már nem valamely politikai ideológia közvetítőjeként lépett fel, és valóban érdekessé vált. Az utóbbi években a helyzet annyiban változott, hogy néhány hazai könyvkiadó és folyóirat rendszeresen közöl kortárs orosz irodalmi szövegeket, megismertetve a magyar olvasóközönséget elsősorban azoknak a mai orosz szerzőknek írásaival, akik világszerte ismertekké és elismertekké váltak. (Némiképp furcsa is az a helyzet, hogy a legtöbb kortárs orosz szerző csak „kerülő úton”, vagyis úgy tud utat törni a magyar kiadókhoz, ha nyugati kiadóknál már „bizonyította” sikerességét.)
Az utóbbi néhány évben több orosz szerző (Vaszilij Akszjonov, Viktor Pelevin, Vlagyimir Szorokin, Viktor Jerofejev, Ljudmila Ulickaja) művei is sikeres fogadtatásban részesültek (még ha a sikerük nem is mérhető mondjuk Marquez, Llosa vagy Updike sikeréhez, hogy a Coelhoéról már ne is beszéljünk), az ez évi orosz kulturális évad pedig másfél-két évtized óta a legnagyobb fellendülést jelenti az orosz irodalmi művek itthoni közlésében.
Ha a kortárs orosz irodalomról akarunk mondani valamit, azonnal beleütközünk abba a kérdésbe, honnantól és milyen kritériumok alapján is határoljuk be ezt az irodalmat. Az utóbbi időben az orosz irodalomtudományban és kritikában napvilágot látott jobb-rosszabb periodizációs kísérletek még abban a vonatkozásban sem egyeznek meg, hogy a kortárs irodalmat a posztszovjet irodalomban lássák, aminek persze jó oka van: csak a ma írott munkák számítanak-e kortárs irodalomnak, vagy azoknak az eddig ismeretlen remekműveknek a sora is, amelyek ötven-hatvan-hetven év után kerültek elő az íróasztalok fiókjaiból vagy az archívumokból? A nyolcvanas évek közepétől, a peresztrojka öt-hat éve alatt látványos átrendeződés zajlott le az orosz irodalomban. Szinte egyik pillanatról a másikra tűntek el a „nagy szovjet irodalom” dédelgetett alkotói és művei, s velük együtt a szocialista realizmus, amelynek temetését az új írónemzedék egyik tagja, Viktor Jerofejev egyik írásában meg is rendezte. A szocialista realizmus, a klisékből összeeszkábált termelési regények, háborús írások, álproblémákat feszegető erkölcsi tanítások helyébe valami egészen más lépett. Egyfelől néhány év alatt publikálni kellett hetven év betiltott, de meghatározó irodalmát. Feledhetetlen időszaka volt ez az orosz irodalomnak: a vaskos irodalmi folyóiratok tele voltak izgalmasabbnál izgalmasabb irodalmi művekkel, a korábban csak szamizdatokban vagy tamizdatokban (külföldi kiadásokban) olvasható írásokkal. Előkerültek az orosz irodalmi „ezüstkornak” (1890 – 1917), a húszas évek avantgárd mozgalmainak, aztán a brezsnyevi „pangás” időszakának betiltott művei. Nagy, kollektív irodalmi emlékezés folyt akkoriban Oroszországban. A metrókocsik, buszok, villamosok, helyiérdekű vonatok olvasó emberekkel voltak tele. Az értelmiség megvitatta, igyekezett feldolgozni a mérhetetlen mennyiségű, rázúduló új információt. Irodalomtörténeti szempontból persze roppant problematikus ez az egész gyorsított eljárású befogadás. Az orosz irodalmi élet sokkot élt át: kiderült, hogy olyan műveket olvasnak újként, amelyek esetenként legalább fél évszázaddal korábban születtek. Az akkori stílusok, eljárások, fogások nem kerültek (nem kerülhettek) bele szerves komponensként az irodalom áramába, csak ott, az 1985 – 1991 közötti időszakban nyílt erre lehetőség. Korszakok, stílusok torlódtak egymásra, keveredtek össze, alkottak furcsa, korábban elképzelhetetlen egyveleget. Ugyanakkor ez az időszak tette lehetővé azt is, hogy azok a fiatal (vagy már kevéssé fiatal, de a hivatalos irodalmi életből esztétikai nézeteik miatt kiszorult) írók, akik a hetvenes években (különösen az 1979-es Metropol-botrány körül) feltűntek, megmutathassák új hangvételű, a korabeli irodalmi ízlést sokkoló, gyakran irodalmi botrányt gerjesztő írásaikat. Ez az áramlat azonban népszerűségében egyértelműen elmaradt a peresztrojka, az akkori Szovjetunió hivatalos ideológiáját kifejező művek zajos sikere mögött.
Az oroszországi rendszerváltást követő orosz irodalom borzasztóan sokszínű. Annyira sokszínű, hogy csak nagy nehézségek és ellentmondások árán lehet bizonyos tendenciákról beszélni, úgyhogy a továbbiakban a kortárs irodalom bemutatása során előkerülő irányzatokat nagy fenntartásokkal érdemes csak kezelni. Ugyanez a helyzet a nagyformátumú alkotókkal is. Ha valaki azt kérdezné tőlem, ki az a két-három jelentős szerző, aki mintegy az orosz irodalom centrumát alkotja, nagyon nagy bajban lennék a válaszadással. Nincs, de nem is biztos, hogy keresni kell ilyesfajta centrumot. Nagyon sok izgalmas, a maga esztétikai elképzeléseit magas színvonalon megvalósító szerző van, többük ilyen-olyan oroszországi rétegek-csoportok körében kultikus figurává vált, mások kifejezetten irodalmi botrányhősökké, ismét mások az „oroszság” szószólóivá, és megint mások a „nyugat” kedvenceivé. A mai orosz irodalomban éppúgy megvannak a „szlavofilség”, a „talajosság” sajátos törekvései, mint ahogyan a globalizáció következményei. De bármely tendenciához is igyekezzünk sorolni őket, eljárásunk helyesebb lesz, ha mint egyedi szerzőket igyekszünk bemutatni őket. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a jelenkori orosz irodalom legmarkánsabb egyéniségei esetében a nemzeti jelleg valóban „világirodalmi” szinten fejeződik ki, illetve hogy az irodalmi globalizáció áramába került művekről is mindig egyértelműen megmondható, hogy az orosz irodalom termékei.
A posztszovjet irodalmat – nagyon óvatosan és feltételesen – a következő nagyobb irányzatokra lehet osztani:

1. A neoklasszikus irodalom

A neoklasszikus irodalom alapvetően hagyományos, a XIX. századi orosz – megint csak feltételesen – „realista” irodalom problematikáját igyekszik követni mind eszmerendszerében, mind poétikájában. Alapjában véve jellemző rá az eszmék nyílt, akár tanító jellegű kifejtése, azoknak az úgynevezett „átkozott kérdéseknek” (mi a jó és a rossz, van-e Isten vagy nincs, mi a szép és a jó, a rút és a rossz egymáshoz való viszonya, mi az ember küldetése a világban, mi a szerepe Oroszországnak a világtörténeti folyamatban?) az újbóli felvetése, amelyekkel a klasszikus orosz irodalom Gogoltól Dosztojevszkijen át Tolsztojig oly sokat küszködött, megoldani – természetesen – nem tudott, amelyekkel azonban világhírnévre tett szert. A neoklasszikus irodalomnak szokás elkülöníteni publicisztikai ágát és filozofikus ágát, ez azonban nem nagyon visz közelebb az egyes alkotók művészetéhez. A nyolcvanas évek második felében ezt az irodalmat elsősorban az „új talajosok”-ként emlegetett alkotók (a Nas Szovremennyik és a Moszkva című folyóirat köré tömörült konzervatív írócsoport: Viktor Asztafjev, Valentyin Raszputyin, Borisz Vasziljev, Vaszilij Bikov, akik egyébként a szovjet korban is elismert írók voltak) művelték, és a rendszerváltást követően néhányan közülük (mint az egyébként jó tollú Valentyin Raszputyin) a szélsőjobb ideológia szószólóivá váltak. Ebből az alkotói csoportból írásai művészi színvonalát, alakteremtő képességét, drámai előadásmódját illetően mindenképpen kiválik Viktor Asztafjev. A 80-as évek végén Asztafjev is jelentkezett néhány „leleplezőnek” szánt művel (A cselekmény helyszíne, Élni az életet, Ljudocska), amelyeket aztán a 90-es években olyan nagyhatású írások követtek, mint a Szomorú detektív vagy az Elátkozottak és meggyilkoltak című regényei, amelyeket „kegyetlen realizmus”-ként emleget az orosz kritika. A „leleplező” jelleg helyett ezekben az írásokban egyre inkább az általános szétesettség, valamiféle katasztrófaváró szemlélet uralkodik, kapcsolódva a klasszikus orosz irodalomban mindig is erőteljesen megmutatkozó apokaliptikussághoz.
A hagyományos irodalomból kiemelkedik még egy különös íróegyéniség, a szemléletében az „új talajosokhoz” egyáltalán nem sorolható, filozofikus realista prózát művelő Vlagyimir Makanyin alakja. Vlagyimir Makanyin „filozófiai prózája” a kilencvenes évek elején mélyült el. 1991-ben jelent meg A lyuk című elbeszélése, amely talán az antiutópiákhoz hasonlítható leginkább. A kifordított metaforikájú, a hagyományos mitológiai elemeket mégis magában hordó, kilátástalanságot sugárzó mű a századvégi orosz irodalom egyik legkegyetlenebb, nagy erejű, látomásos alkotása az emberiség jövőjéről. Hasonlóan kegyetlen látomásosságot tartalmaz az 1993-ban megjelent írás, az Asztal, abrosszal leterítve és palackkal a közepén, amely egy Kafka-szerűen megrajzolt koncepciós per foglalata. A kilencvenes évek végének egyik legnagyobb hatású orosz regénye az Underground, avagy Korunk hőse című Makanyin-mű. Az Underground-ban egyfelől visszatér a korábbi Makanyin-írásokból a tehetetlen „hatvanasokat” idéző író alakja, az antihős, a mai világ és a hangyaboly – amely egyértelműen Dosztojevszkij egyik kedvenc metaforáját idézi – közötti párhuzam, valamint a fentre és lentre osztott világ. Másfelől a Makanyin-regény címében egyértelmű utalás történik Lermontov halhatatlan regényére, a Korunk hősére. S hogy teljes legyen a kép, a Lermontov-utalás nyilvánvaló folytatása annak a Puskin-reminiszcenciának, amely a Kaukázusi fogoly (1995) című Makanyin-elbeszélésben megjelenik, s amely elbeszélésnek témája mellesleg a világban szétáradó agresszió problematikája. A klasszikusok és kortársak átértelmezését Makanyin úgy hajtja végre, hogy közben nem fogadja el a posztmodernek mindent idézőjelbe tévő eljárását. Makanyin számára az átértelmezések is csupán a saját, pontosan körvonalazható, ezer szállal összefűzött, egységessé formált életmű kialakításához szükségesek.

2. A metaforikus-parabolikus irodalom

A metaforikus-parabolikus irodalmat a nyolcvanas évek második felében olyan, akkoriban nagy sikerű munka fémjelezte, mint Csingiz Ajtmatov Vesztőhely című regénye, amely jó másfél évtizednyi távlatból méltán vált elfeledett írássá. Maga a stílus azonban máig érvényesen hat, elsősorban nem Ajtmatovnak, hanem sokkal inkább Anatolij Kimnek és főként Fazil Iszkandernek köszönhetően. Maga a stílus meseszerűségre, legendákra, mitikus konstrukciókra épül. A stílus képviselői a reális világban abszurditást, ördögi machinációt, katasztrófához vezető paradoxonokat vélnek felfedezni. Kedvelt eszközük az állatfigurákat felvonultató allegória, az egzotikus kultúrák mitologizmusa, a fantasztikum és a groteszk.
A stílus képviselői közül egyértelműen kiemelkedik Fazil Iszkander, akinek Nyulak és kígyók című filozófiai meséje a Krilov-féle állatmese-hagyományra utal vissza. Krilovtól eltérően azonban Iszkander kerüli a didaxist, a tanulság levonását. A meglehetősen keserű társadalmi szatíra mellett Iszkander olyan szöveget hozott létre, amelyben az orosz irodalomból jól ismert újmitologizmus legjobb hagyományai érhetők tetten. A mitologizmus az egyik kulcsjelenség Iszkander eddigi életművének talán legnagyobb szabású munkájában, A csegemi Szandro című regényében is. Az abház falusi élet hétköznapi jelenségeinek, a XX. századi történelem néhány valós figurájának és a mitologikus szemléletmódnak egymásra vetítésével létrehozott próza leginkább a latin-amerikai úgynevezett mágikus realizmushoz hasonlítható. A népi nevetéskultúrába ágyazott történetmondás nagymértékben törekszik a beszélt nyelv visszaadására, az ízes, népi, képes beszéd alkalmazására, támaszkodva a szkáz-technika klasszikus eredményeire. Ezzel az eljárással Iszkander egyfajta „aesopusi” nyelvet teremtett, sokkal gazdagabbat, áttételesebbet, mint nemzedéke más íróinál.

3. A „másik irodalom”

A „másik irodalom” megnevezéssel az orosz irodalomtudomány és kritika azt az újszerű irodalmat (elsősorban prózát) illette, amely a hetvenes évek végén lépett fel azzal a szándékkal, hogy szembehelyezkedjék a hivatalos irodalommal. A különállását aztán a nyolcvanas évek második felében is megőrizte, hiszen nem tagozódott bele a peresztrojka ideológiáját alátámasztó „leleplező” irodalomba. Nem tagozódhatott bele, hiszen bármennyire is különféle alkotói módszerű és habitusú szerzőkről volt szó, a hivatalossággal való szembenálláson túl egy dologban megegyezni látszottak: a leghatározottabban kerülni akarták mind a XIX. századi, mind a szovjet korszakbeli orosz irodalom profetikus jellegét, illetve didaktikusságát. Ez az irodalom-felfogás pluralizmust hirdetett mind az irodalom egészén belül a különféle irányzatok, mind pedig a művön belül a különféle, egyenrangúként fellépő vélemények között. Ennek a felfogásnak érvényesítése során megbomlott a hagyományos író-olvasó viszony is, amennyiben a művek befogadása mind nagyobb mértékben apellált a befogadói aktivitásra. Az ábrázolt világ a véletlenszerűségek fogságába került, széttöredezett hétköznapi lét lett („poszt-egzisztencializmus”), az ábrázolási mód pedig a reminiszcenciákra, ironikus átértelmezésekre épülő nyelvi játék.
A „másik irodalom” fellépésének egyik legnagyobb hatású akciója az akkori fiatal írónemzedék három alakja, Vaszilij Akszjonov, Viktor Jerofejev és Jevgenyij Popov kezdeményezésére készült, cenzúrázatlan anyagot tartalmazó Metropol-almanach volt. (A Metropol-almanach létrehozásáról, társadalmi és magánéleti hatásáról szól Viktor Jerofejev új könyve, A jó Sztálin.)
A „másik irodalom” egyik markánsan kirajzolódó áramlata a történelmi tárgyú művek csoportja. Ezek a történelmi regények alapjában véve magánszemélyek történeteként értelmezik a világot, ezen túlmenően a történelmi háttér legfeljebb a jó és a jónak maszkírozott rossz történeteként mutatkozik meg. E szellemben készült a „másik próza” történelmi irányzatának egyik legnagyobb hatású műve, Vaszilij Akszjonov Moszkvai történet című regénytrilógiája, amelyben a XX. századi orosz történelem egyfelől a történelem paródiája, másfelől pedig elmesélésre alkalmas érdekes, izgalmas eseménysor. A parodisztikus, ironikus történelemfelfogás és stilizálás jegyében született Akszjonov legutolsó, a Volter és II. Katalin kapcsolata ürügyén született Volteriánus urak és volteriánus hölgyek című „gáláns” regénye. A történelmi téma feldolgozása a „metropolosoknál” ifjabb írónemzedék körében Viktor Pelevin egyik talán legjobb (de magyarul sajnos nem olvasható) kisregényében, a Sárga nyíl címűben bukkan fel nagyon érdekesen: az egzisztencialista filozófiai alapú történetszemlélet a műben a történelemből való teljes kiábránduláshoz, az ábrázolt világ egzisztenciális és metafizikai kiüresedettségéhez vezet. Nagyon különösen valósul meg a történelmi téma az utóbbi egy-két év nagyhatású Szorokin-műveiben, az egyre inkább úgy tetszik, trilógiának szánt sorozat első két részében, a Jég és a Bro útja című munkákban. Tulajdonképpen már a Jég-nek is megvoltak a maga történelmi gyökerei (lényegében a sztálini diktatúra idejére nyúlik vissza az elbeszélés), de miután a Bro útjá-ban Szorokin a századelőig visszautalva megírta a Jég előtörténetét, a történelembe ágyazottság szándéka nyilvánvaló, még akkor is, ha Szorokin a részletekben szándékosan elferdíti a történelmi tényeket, rámutatva ezzel a történelem esetlegességére.
A „másik irodalom” szintén jól elkülöníthető iránya az úgynevezett naturális áramlat. Az ebbe az áramlatba sorolható művek gyökere a XIX. század közepének naturális iskolájára megy vissza, amely célul tűzte ki az irodalomban, hogy felvázolja a korabeli társadalom „fiziológiáját”, a vidéki élet elmaradottságát és a nagyvárosok (elsősorban Pétervár) nyomornegyedeit. A „másik irodalom” naturális áramlatában ennek megfelelően uralkodik a realista, vagy a realizmust átértékelő stílus és a kortárs orosz élet negatív vonásait megjelenítő témaválasztás. Az irányzat a peresztrojka idején Leonyid Gabisev Dúvadnevelde című írásával indult, amely egy nevelőintézet kegyetlen világát tárja az olvasó elé minden leplezetlenség nélkül, sokkoló hatással. A sokkolás az elsődleges eszköze – s ennél fogva joggal illetik a „kegyetlen próza” meghatározással – Jurij Mamlejev írásainak, amelyek (elsősorban a Csavargók és a Tétova idő című regényei) a metafizikai realizmus stílusát valósítják meg: Mamlejev hősei a szexualitással és a halállal extrém módon kapcsolatba kerülő, a „normalitás” és az „őrültség” határán mozgó morális szörnyetegek. Az újabb irodalmi termésből a személyiség szétesésének, illetve a személyiség és az élet káosza közötti harcnak poszt-realista bemutatásával foglalkozik Jurij Bujda kegyetlenül ironikus hangvételű könyve, a Sárga ház című szöveg. Az utóbbi időben vált ismertté az orosz prózában Roman Szencsin neve, aki Mínusz című regényében a dél-szibériai Oroszország kíméletlenül pontos, „neokritikai realista” látleletét adja. A naturális iránynak van azonban egy kevésbé kegyetlen vagy kevésbé lehangoló, szatirikus ága is, olyan rendkívüli tehetségű szerzőkkel, mint az 1920-as évek legjobb orosz szatirikus hagyományait követő Vjacseszlav Pjecuh és Alekszej Szlapovszkij. Pjecuh írásainak (Rommat, Orosz anekdoták) hőse a „mudak”, a kollektív elhülyülés következtében a normális társadalmi életből kihullott seggfej, Szlapovszkij műveinek (Kérdőív, Első második eljövetel) hősei pedig a fantasztikussá váló orosz piacgazdaság viszonyai közepette csetlő-botló vidéki kisemberek, akiknek elképesztő élete nemhogy csak abszurdba hajlik, hanem szürrealista távlatokat is nyit.
A „másik irodalom” harmadik nagyobb irányzata az ironikus avantgárd gyűjtőnév alatt emlegetett, egységesnek korántsem mondható csoportja. Ennek egyik ága, az anekdotikus irodalom közvetlenül kapcsolható a szatirikus irodalomhoz, már csak amiatt is, mert az anekdotikusságnak a legjellemzőbb képviselője éppen Vjacseszlav Pjecuh. Az Új moszkvai filozófia című regényében Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés-ének alapproblémáját úgy helyezi a nyomorúságos moszkvai társbérleti lakások világába, hogy e párhuzamban – minden mulatságossága mellett is – tragikusan komollyá válik a hétköznapi lét és a kultúra összeegyeztethetetlensége és szembenállása. Az „ironikus avantgárd” irányához szokás sorolni még olyan szerzőket, mint Viktor Szosznora (neofuturizmus), Genrih Szapgir (neoprimitivizmus), Ljudmila Petrusevszkaja (abszurd). A klasszikus modernség sajátos folytatása figyelhető meg Kedrov költészetének „metametaforizmus”-ában, illetve neoszentimentalista vonások fedezhetők fel Jevgenyij Griskovec drámáiban, Timur Kibirov költészetében, vagy Ljudmila Ulickaja Kukockij esetei és Viktor Pelevin Az agyag géppuska című regényeiben.

4. A posztmodern

Az orosz irodalomtudományban továbbra is eldöntetlen kérdés maradt, hogy a „másik irodalom”-nak mi a viszonya a posztmodernhez: azonos-e vele, egyik a másik folytatása-e, esetleg az egyik része lenne a másiknak. A kérdést csak bonyolítja, hogy az orosz irodalomtudomány abban sem tud állást foglalni, hogy hová is helyezze az orosz posztmodern kezdetét. Először is figyelembe kell venni a nagy hatású kultúratörténész, Mihail Epstejn némiképp problematikusnak tetsző, de sok vonatkozásban mégis meggondolandó okfejtését arról, hogy az oroszországi posztmodern végső soron nem mással, mint a szocreállal kezdődött. Epstejn a maga posztmodern-koncepciójának kialakításában nagy hangsúlyt helyez a Baudrillard-féle szimulákrum-elméletre, s ennek nyomán arra a megállapításra jut, hogy a szovjet ideológia alapján létrejött szovjet élet és valóság maga volt a szimulákrum, amelynek egyfelől a létrejöttét segítette elő, másfelől pedig ábrázolta a szocreál művészet, amely ily módon maga is szimulákrummá vált.
Ha azonban az orosz posztmodernség alapjait az Epstejn-féle koncepción kívül keressük, az orosz posztmodern irodalom forrásvidékén a következő szerzők neve merülhet fel: Vladimir Nabokov, Venyegyikt Jerofejev, Szergej Dovlatov, Szasa Szokolov, Andrej Bitov. Ebből a sorból Vladimir Nabokov azért mondható még a többieknél is problematikusabbnak, mert különösen az angolul írott művei a legutóbbi időkig olyannyira ismeretlenek maradtak Oroszországban, hogy az orosz posztmodern irodalom kialakításában játszott szerepük meglehetősen csekélynek mondható. Venyegyikt Jerofejev Moszkva – Petuski című könyvét viszont, annak ellenére, hogy csak szamizdatban és tamizdatban volt olvasható, jól ismerték, és kétségtelenül jelentős hatással bírt. Ugyancsak komoly hatást tudhatott magáénak – különösen pétervári körökben – Szergej Dovlatov első pillantásra könnyednek látszó, ugyanakkor a posztmodern szövegalkotás minden rafinériáját magába foglaló prózája (például a Puskinland című regénye) is. Ugyancsak Pétervárott vált kultuszszöveggé Andrej Bitov Puskin-ház című műve. Bitov írásmódja magán viseli a posztmodern írás minden jellegzetességét: töredékes és enciklopédikus jellegű, magába olvaszt különféle műfajokat a szépirodalmi szövegtől az esszén át a kommentárokig, sajátos mű a műről, amelyben megidéződik a Puskinnal kezdődő modern orosz irodalom szinte teljes szövege, groteszk-ironikus játék és átértelmezés, intellektuális játék. Szasa Szokolov regényei közül a posztmodern írásmód szempontjából a Bolondok iskolája és az Eb s ordas közt című szövegei emelendők ki. A Bolondok iskolája elsősorban narrációs technikája okán érdemel figyelmet. A regény narrátora egy elmebeteg fiú, akinek elbeszélésében a leghétköznapibb jelenségek észrevétlenül az elbeszélő tudattalanjának fantasztikus képeibe hajlanak. A bizarr képeket és nyelvi játékokat felvonultató írásmód leginkább Joyce Ulysses-e utolsó fejezetének folytatásaként, esetleg paródiájaként fogható fel. Még tovább megy a nyelvi játék érvényesítésében az Eb s ordas közt című regénye, amely az önálló, univerzális, önmaga paródiáját is magában foglaló, elementáris erejű nyelv létrehozására tett grandiózus kísérletnek mondható. E nyelv magában hordozza a nyelv előtti ősállapotot, a nyelv születését is, s ennek megfelelően Szokolov regényének nyelvében az elsődleges az intonáció, amely zavaros, véletlenszerű és szükségtelennek látszó részletek folyamát teremti meg a műben.
Az orosz posztmodern kezdeti szakasza kapcsán mindenképpen meg kell említenünk Pjotr Vajl és Alekszandr Genisz nevét. A két rigai származású emigráns irodalmár irodalom- és kultúratörténeti munkáiban elsősorban arra ad példát, miképpen lehet mára „porosnak” tetsző műveket „előítéletek nélkül”, friss szemmel újraolvasni (Édes anyanyelv), másfelől pedig példamutató lehet kultúrafelfogásuknak szellemes, sziporkázó, a kortárs kultúra jelenségeit ironikus távolságtartással szemlélni képes jellege (Bábel tornya).
A kiteljesedett posztmodern a hazánkban is jól ismert Viktor Jerofejev és Jevgenyij Popov műveihez köthető. Írásaikban – mint például Viktor Jerofejev korai novelláiban (A Büdi Boszorkány), Az orosz széplány című regényében, az Élet egy idiótával és a Férfiak című novellásköteteiben, vagy Jevgenyij Popov A hazafi lelke, Az élet gyönyörűsége és A küszöb küszöbén című regényeiben – olyan elbeszélői módszerrel élnek, amelyre jellemző a nyílt szókimondás, a testi-fiziológiai folyamatok naturalista ábrázolása, a szexualitás durva leírása. A helyenként visszataszító vulgaritásba hajló prózának természetesen megvan a maga alkotásfilozófiai háttere. Elsősorban például az az igény, hogy szakítsanak a XIX. századi orosz irodalom „szupermoralista” hagyományaival, hogy bemutassák az „új humanizmus” összeomlását. Prózájuknak ezt a világnézeti hátterét Viktor Jerofejev sokkoló hatású, az orosz és az európai irodalom jelenségeiről írott esszéiben is kifejti. Popovnál viszont a posztmodernség minden máza alól is előbújnak a szeretetteljes humorral ábrázolt, nagyon is az életből vett kisember hősök, aminek következtében a Popov-művek – különösen az író utóbbi időben készült munkái – elmozdulnak a realitás irányába, ha úgy tetszik, valamely realista (még ha ez a realizmus fantasztikus is) elképzeléseket követve túllépnek a posztmodernségen.
A kiteljesedett posztmodern érdekes alakja Dmitrij Galkovszkij, aki különcsége miatt ugyan az orosz irodalmi élet perifériájára szorult, ugyanakkor a Végtelen zsákutca című filozófiai regényével létrehozta a posztmodern irodalom tárházát. A teljességre törekvés enciklopédikus szándéka mellett nyilvánvaló a töredékes, aforisztikus írásmód megvalósítása, s a két, egymással ellentétes eljárás révén a szerző egyfelől nagy ívű gondolati kapcsolatot tud teremteni az orosz kultúra letűnt századaitól napjainkig, másfelől a korábbi jelenségek ironikus átértelmezésével kifejezi e kapcsolatteremtés lebontásának szándékát is. A mű fundamentális jellegét mutatja, hogy minden „földalattisága” ellenére másfél évtizedes fennállása óta komoly hatást gyakorolt az újabb prózairodalom alakulására.
Az orosz posztmodernről szólva meg kell említeni két olyan művészeti jelenséget, amely többé-kevésbé a posztmodernhez tartozik, talán két oldalágának tekinthető. Az egyik jelenség a szoc-art, amelynek lényege, hogy a mű középpontjába valamely szovjet vagy szocreál klisé kerül, amelynek azonban az írás során lelepleződik az üressége. A legnagyobb mestere ennek az eljárásnak Vlagyimir Szorokin volt, aki a nyolcvanas években írott regényeiben (A sor, Norma, Marina harmincadik szerelme) és elbeszéléseiben (Gyászbeszéd, Hívat az igazgató) olyan elbeszélői formát dolgozott ki, amelyben a első rész akár szabályos szocreál történet (szocreál idill) is lehetne, ezt követően azonban az elbeszélés menete trágárságokba fordul, s megmutatja a szocreál idill kiüresedettségét és perverzitását (a Marina harmincadik szerelme című regény logikája szerint a legnagyobb trágárságnak és perverziónak a mű végén megidézett Pravda-szövegeket kell tartanunk). Hasonló eljárással él bizonyos írásaiban (Öcsök, Disznósaslik, Kék fuvola) Jevgenyij Popov is, aki azonban túllép a szoc-arton, amikor az eljárást magát kiterjeszti a poszt-szovjet jelenségekre (Három dal a peresztrojkáról).
A másik jelenség, amelyet meg kell említeni, a konceptualizmus. Ez az eljárás a szoc-arthoz hasonlóan a klisék kiüresedettségének felmutatásával foglalkozik, azzal a lényegi különbséggel, hogy a konceptualizmusban efféle kiüresedett kliséként (konceptként) bármi állhat. A moszkvai konceptualista iskola legismertebb képviselője az a Dmitrij Prigov, aki rövid, pattogós, az egyes szavakra újra és újra visszakérdező, s ezzel a szavak konvencionális jelentését megkérdőjelező ál-párbeszédeivel olyan abszurd beszédhelyzeteket teremt, amelyek leginkább a húszas-harmincas évek világhírű abszurd szerzője, Danyiil Harmsz szövegeinek egyenesági leszármazottjaiként értékelhetők. Dmitrij Prigov a konceptualista alaphelyzetet úgy viszi tovább, illetve úgy lép rajta túl az utóbbi időben, hogy olyasfajta hangzóverseket (tulajdonképpen zeneivé tett halandzsákat) ír, amelyek magát a nyelvet változtatják konceptté. A konceptualizmus a Prigovénál ifjabb nemzedékhez tartozó Viktor Pelevin egyes írásaiban (például a Sigmund a kávéházban vagy a Nika című novelláiban) is felbukkan, mégpedig úgy, hogy az olvasó erudíciójából fakadó elvárások válnak a művek konceptjévé: az előbbi novellában például a freudista, az utóbbiban pedig a mitológiai ismeretek.
A kilencvenes évek második felének orosz irodalmát erőteljesen meghatározza a nőirodalom. A számtalan érdekes nőíró művei (Ljudmila Petrusevszkaja drámái, abszurdjai és „felnőtt” meséi, Anasztaszija Gosztyeva narkomán tudattal foglalkozó írásai, Julija Kiszinának, a „szoknyás Szorokin”-nak a gyermekkor szentségeit dekonstruáló munkái) közül mindenképpen kiemelkedik Tatyjana Tolsztaja és Ljudmila Ulickaja írásművészete és népszerűsége. Tolsztaja a bonyolult mondatszerkezetű, összetett képiségű, saját magánmitológiát felvonultató novellái (Aranytornácunkon ültünk, Az éj, A költő és a múzsa) után a kilencvenes évek második felében az orosz mentalitást, az új Oroszország és a (nyugati) világ kapcsolatát feltáró, elemi erejű esszéket (Orosz világ, A négyzet) tett közzé, majd 2000-ben megjelentette eddigi legbonyolultabb, legnagyobb hatású, a legnagyobb elismerést elnyert és a legnagyobb vitákat kiváltó írását, a Ksssz című regényét, amely a műfaj tekintetében meglehetősen hibridnek mondható, mivel egyrészt tipikus „után”-regényként olvasható, tehát mint ilyen, antiutópia, másrészt az ábrázolt világ az elbeszélésekből ismert archaikus-mitikus jelleget is ölti, és – harmadrészt – kísértetiesen hasonlít az orosz valóságban megtapasztalt „antiélet”-re. Ulickaja írásainak (Szonyecska, Médea és gyermekei, Kukockij esetei, Életművésznők) középpontjában szinte kivétel nélkül valamely hétköznapinak látszó, de bizonyos, talán csak az intuitív női lélek számára feltárulkozó unikális tulajdonsággal rendelkező nő áll. E női alakok központba állítása teszi lehetővé Ulickaja számára, hogy műveiben a nagy társadalmi mozgások helyett az élet intim szférájával foglalkozzék, személyes sorsokat és érzelmi rezdüléseket jelenítsen meg, s a külső és belső tulajdonságok olyan aprólékos leírására törekedjék, amely leginkább valami finom női kézimunkához hasonlítható.
A kilencvenes évek második felének irodalmában ugyancsak nagyon erőteljesen hat a regionalitás problematikája. A globalizáció következményeként vagy ellenében egyes szerzők szűkebb hazájuk, régiójuk töredékesen fennmaradt hagyományait igyekeznek összegyűjteni, megkeresni bennük másságukat, és a másságukban megnyilvánuló egyetemességet. Napjaink orosz kultúrájában mindez azért is fontos, mert bizonyos, a birodalom fennállásakor még régiónak számító részek most nem az ország részei. Súlyos kérdésként vetődik fel például, hogy milyen lett a viszony mára az orosz és belorusz kultúra (Jurij Petkevics), az orosz és az ukrán kultúra (Jurij Andruhovics) között. A balti államokban „kisebbségben” maradt oroszok szempontjából az identitás kérdését feszegeti Mihail Kurajev A megszálló könnycseppje című, meghatóan szép és egyúttal humoros elbeszélése. Az identitásproblémát azok a szerzők tudják a legerőteljesebben megmutatni, akik írásaikban képviselni képesek az adott régió soknemzetiségű és sokszínű kultúrájú világát: a „kalinyingrádiságot” képviselő Jurij Bujda, a „galíciaiságot” képviselő Igor Kleh, a „kozákságot” képviselő Vlagyiszlav Otrosenko, vagy a zsidóságot képviselő Aszar Eppel. E szerzők következetesen ragaszkodnak ahhoz, hogy prózájukat annak a régiónak vagy identitásnak rendeljék alá, ahonnan írói pályájuk elindult, ahol a gyökereik vannak, s ez a tény mindenképpen összeköti őket. Ugyanakkor, természetszerűleg, eltérő poétikai gyakorlatot követnek. Jurij Bujda az Oroszország életében korábban (ma pedig különösen) furcsa szerepet betöltő Kalinyingrádból (Königsbergből) származik, és könyveiben (például a Porosz menyasszony-ban) ennek a porosz-orosz-balti hagyományokat őrző városnak az életét jeleníti meg. A könyv különálló történetekként is olvasható novellákból áll, ugyanakkor a város, valamint a visszatérő szereplők és motívumok egységes regénnyé szervezik a művet. Az egyes novellák-fejezetek széles stilisztikai skálán szólalnak meg: a líraitól az ironikus-szarkasztikus hangvételig, miközben a szerző valóságlátása azt a groteszk, helyenként fantasztikus jelleget ölti, amelyet jól ismerhetünk a klasszikus orosz irodalom legnagyobbjaitól. Modern, illetve bizonyos mértékig posztmodern jelleget ad mindeközben írásainak, hogy a klasszikus orosz groteszk realizmust Nabokov intellektualizmusával és a latin-amerikai irodalomból ismert mágikus realizmussal (elsősorban Borges írásmódjával) vegyíti. Igor Kleh a mai orosz irodalom olyan alakja, akire a közép-európai térség szellemi életének a leginkább fel kellene figyelnie. A Moszkvában élő, de Galíciából származó szerző kiváló ismerője az Osztrák-Magyar Monarchia legtávolabbi szegletét jelentő Lemberg és környéke életének. Ismeri a soknemzetiségű vidék jelenét és múltját, nemzetiségi problémáit, a tájegység kulturális hagyományait a vitrázsfestéstől az irodalomig, a lvovi templomtól Bruno Schulzig, s minderről igényes nyelven megformált, helyenként költői, helyenként szarkasztikusan megírt esszénovellákban (Bevezetés a galíciai kontextusba) számol be. Vlagyiszlav Otrosenko a kozákság életének kortárs megjelenítője. Novellaciklusaiban (Grisa dédapám udvara, Novocserkasszki elbeszélések) a valóság és a legendárium határán mozgó világot teremt. A kozák falu nála úgy jelenik meg, hogy példát szolgáltat rá, miként lehet ma a vidéket nacionalizmus nélkül, szeretetteljes iróniával, a mai kor elvárásainak megfelelően bemutatni. Aszar Eppel, aki írásaiban szinte mániákusan tér vissza a Moszkva környéki félig városi, félig falusi, a modern és az archaikus életmódot felmutató települések világához, a zsidó identitás megtartásának vagy éppen elveszítésének lehetőségeit járja körül, s hoz létre olyan könnyes-szomorú, de egyúttal mulatságos, az elbeszélő bohóckodó természetét is hangsúlyozó, helyenként szürrealitásba hajló novellákat, amelyek Iszaak Babel legjobb elbeszélői hagyományait viszik tovább (Füves utca, Életem champignonja).
A kilencvenes évek végi irodalomra óriási hatással volt a jobb híján minimalista prózaként emlegetett írásforma. A néhány soros szövegeket közreadó kötetek (Nagyon rövid történetek, A Zümzüm-gyerekek), a műfajt a húszas évek avantgárd írásaitól (elsősorban Harmsz abszurdjaitól) kezdve végigviszik a hatvanas-hetvenes évek leningrádi irodalmán (Viktor Goljavkinon) keresztül a „neoprimitivista” Genrih Szapgiron és a fergeteges humorú Igor Holinon át a mai irodalomig (Vjacseszlav Pjecuhig és Alekszej Szlapovszkijig), az Internetes oldalakon népszerűvé vált fiatal szerzőkkel (Danyila Davidovval és Szvetlana Bogdanovával) bezárólag. Mindeközben a műfajjal tanulmányok egész sora is foglalkozott, legeredményesebben talán abból a szempontból, hogy a minimalista szövegeket a parabola műfajának posztmodern és poszt-posztmodern megújításának tekintik.
A közelmúlt irodalmában fontos szerep jutott egy másik irodalmi iránynak is, amely tematikus szerveződéssel jött létre, és szintén egy nagy múltú orosz irodalmi műfaj megújítását jelenti. Ez pedig nem más, mint a háborús vagy katonai irodalom. A XX. századi szovjet irodalomban az unalomig ismételt második világháborús irodalom 1999-ben Viktor Asztafjev Booker-díjas könyvével végérvényesen lezárult: Asztafjev a Honvédő Háború irodalmi kliséinek olyannyira ellentmondó háborús könyvet írt, hogy a háborús veteránok és híveik a győztes szovjet hadsereg besározásával vádolták meg a szerzőt. A Vidám katona című regényben Asztafjev egyesíti az orosz irodalom ún. „falusi próza” tradícióját a háborús próza hagyományával. Ennek következtében olyan szöveg jön létre, amelyben a szovjet irodalom elcsépeltnek tetsző írásmódja átértelmeződik, és a második világháború témáján keresztül szembesíti az olvasót a modern Oroszország problémáival: a széteső, korszerűtlen orosz falusi élettel és Oroszország utolsó évtizedének háborúival. Asztafjev a szovjet katonát nem emeli piedesztálra, egyszerűen csak embernek ábrázolja, aki a rendkívüli történelmi helyzetben félelemre vagy aljasságra éppúgy képes, mint hőstettre. Mindezek alapján bizonyosnak tetszik, hogy Asztafjev regénye után a banálissá vagy nevetségessé válás veszélye nélkül nem lehet második világháborús prózát írni. A háborús próza műfaja azonban az utóbbi időkben (az afgán háború és a csecsen háborúk következményeként) megint érdeklődésre tart számot, és megújulni látszik. Az orosz katonák helyzetét az utóbbi években Oleg Pavlov írta meg a leghitelesebben: a szerző, aki maga is lágerőr volt (csakúgy, mint a Zóna című regény szerzője, Szergej Dovlatov), a Dosztojevszkij-féle „megalázottak és megszomorítottak”-ként a katonai rendnek kiszolgáltatott katonákat-kisembereket jeleníti meg (Kincstári mese, Matyusin ügye). Az afgán háborúról, illetve annak következményéről szól Valerij Zalotuha megrázóan szép írása, A muzulmán. A csecsen háborúról, annak ellenére, hogy az Internetes oldalakon tucatjával vannak fent a Csecsenföldet megjárt írástudók háborús művei, úgy tetszik, mindez ideig alig-alig született igazán színvonalas munka, hacsak nem számítjuk Andrej Gelaszimovnak A szomjúság című, a komolyabb irodalmi kritika által érdektelennek tartott regényét. Az utóbbi hónapokban viszont egyre többet beszélnek Zahar Prilepin (polgári nevén Jevgenyij Lavlinszkij) Nyizsnyij Novgorod-i haditudósító Patológiák című regényéről, amelyet olyan különböző habitusú és írói módszerű szerzők tartanak a legjobb csecsenföldi háborús regénynek, mint Fazil Iszkander, Vlagyimir Makanyin és Eduard Limonov.
Napjaink orosz irodalmában, illetve irodalmi (és filmes) életében egyre nagyobb hangsúllyal szerepel az „újoroszok”, azaz az orosz újgazdagok témája. Igazán színvonalasan, a művészet kérdésével, a kifejezhetőség problematikájával összekapcsolva először a litván származású orosz író, Ergali Ger Telefonmesék című regényében vetődött fel az a társadalmat is foglalkoztató kérdés, hogy miként gazdagodtak meg és hogyan élnek a dollármilliókat vagy milliárdokat bíró Abramovicsok és Hodorkovszkijok. Ugyancsak ezzel a kérdéssel foglalkozik a filmforgatókönyv-íróból regényíróvá vált Valerij Zalotuha Az utolsó kommunista című regénye. De ami művészetszociológiai szempontból talán még érdekesebb: megjelentek az orosz művészeti életben azok az alkotók, akiknek nemcsak a műveik szólnak erről a világról, hanem családi kapcsolataik révén már maguk is a milliárdos aranyifjak közé tartoznak. A filmes világban ilyen aranyifjúnak számít Sztyepan Mihalkov, Jegor Koncsalovszkij vagy Fjodor Bondarcsuk, az irodalom világából pedig Pjotr Orehovszkij, akinek novellaírói képességeiről nem kisebb nagyság, mint Jevgenyij Popov nyilatkozott elismerőleg.
A kortárs orosz irodalomban az utóbbi időben egyre jobban terjedni látszik a remake-irodalom. Van ennek az alapjában véve másodlagos irodalomnak egy olyan vonulata, amely úgy utal vissza a klasszikus irodalom bizonyos műveire, ismert elemeire, hogy az utalás a posztmodern intertextuális játék részeként funkcionál. Ezekben az esetekben a remake az adott mű bonyolult művészi világának csupán egy rétegét jelenti. Olyan művekre gondolok, mint például Jevgenyij Popov A küszöb küszöbén című regénye, amelyben Turgenyev A küszöbön című műve születik újjá, Vjacseszlav Pjecuh Új moszkvai filozófiá-ja, amelyben a Bűn és bűnhődés íródik felül, Vlagyimir Makanyin Underground-ja, ahol Lermontov Korunk hőse idéződik meg, vagy Viktor Pelevin Vera Pavlovna kilencedik álma, amelyben Csernisevszkij Mit tegyünk? című regényére történik utalás. Az említett szempontból kétségesnek tetszik Borisz Akunyin Sirály, vagy Anatolij Koroljov Gogol feje című írásának művészi színvonala: ezek a művek leginkább csak a felszínes ismeretekkel rendelkező tömegolvasó „műveltségére” apellálnak. Vannak természetesen olyan remake-ek is, amelyek kifejezetten a tömegirodalom céljait szolgálják: a klasszikusok elolvasása helyett valami zanzásított szöveget adnak. Így jönnek létre az afféle szövegek, amelyek tulajdonképpen ellentétesek az intertextualitással, mert az eredeti szöveg felidézésével együtt annak megsemmisítését hajtják végre. A klasszikus irodalom olyan devalválódására gondolok, mint a Fjodor Mihajlov (!) álnév alatt publikált A félkegyelmű, vagy a Lev Nyikolajev (!) álnév alatt kiadott Anna Karenina című regényzanzák. Ahogyan az efféle könyvek kiadója, Igor Zaharov megjegyezte, a cél az, hogy a múzeumból az utcára vigyék a klasszikusokat, akiket egyébként egyre kevesebben olvasnak. (Talán éppen erre utalva jelentette meg Alekszej Szlapovszkij a Könyv azoknak, akik nem szeretnek olvasni című munkáját, amely rövid történetek formájában mintegy a szerző ironikus remake-értelmezéseit adja.)
A tömegirodalom oroszországi népszerűségének titka – mindezzel összefüggésben – talán abban (is) keresendő, hogy a XX. század folyamán nagyot változott a művész alakjának megítélése. A remake-irodalom éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a mai olvasó számára a művész alakja az „elérhető zseni” fogalmában határozódik meg. Ezzel együtt végbemegy a határozott nézőpontok nivellálódása, aminek a személytelenség és az anonimitás (lásd a Fjodor Mihajlov vagy a Lev Nyikolajev típusú álneveket) felvállalása az eredménye. Az „elérhető zseni” és az anonimitás együttes érvényesülése vezet el ahhoz, hogy az olvasó maga is szerző akar lenni – gondoljunk csak a gombamód szaporodó „szerzői” Internetes oldalakra. Az orosz Interneten elérhető egy weblap (www.zhurnal.ru/staff/muxin/hyperfiction), amelyen a felhasználók-olvasók maguk írják a végtelenített és különféle szüzsé-variánsokat tartalmazó Regény című regényt. Tény, hogy a Docenko, Veller, Daskova, Marinyina típusú ponyvaszerzőknek óriási a népszerűségük (még a ponyva és a szépirodalom határmezsgyéjén mozgó B. Akunyinéhoz mérten is), és a kezdő írók számára ez mindenképpen nagy csábításként hat. Ez látszódik azokból a kritikákból, amelyek a legifjabb írónemzedék, az úgynevezett „next nemzedék” írásaival, illetve a közöttük kiosztott Debüt irodalmi díjjal foglalkoznak. Az egyik kritikus egyenesen óvodásoknak titulálja a „next nemzedék” tagjait, és nem is annyira az életkoruk, mint inkább az írásmódjuk okán. A „next nemzedék” vezető szerzője és ideológusa Szergej Sargunov szakítani igyekszik az unalmasnak tartott destrukcióval, helyette azonban nem tud mást kitalálni, mint az „egyenes tükör” esztétikájának elnevezett újrealizmust. Valami hasonló tapasztalható Irina Gyenyezskina irodalomnak aligha nevezhető, Adj nekem! című könyvében is, ahol a tizenéves lány szexuális kalandjai és a valóság között alig-alig van distancia, és néhány szlenges kifejezés kigyomlálása után a novellái leginkább a Hogyan töltöttem a szünidőt? című iskolai fogalmazványokra emlékeztetnek. Gyenyezskina esetében nem az íráskészség megléte vagy hiánya a lényeges, hanem – ugyanúgy, ahogyan popzenei megfelelőjénél, a Tatoo együttes két kis leszbi lányánál sem az énektudás a fontos – a fogyasztásra alapozott „megcsináltság” és reklámozottság.
Ez azonban már nem az irodalom terepe...

Dr. Katona Gábor - Publikációk

PUBLIKÁCIÓI

Könyvek, tanulmányok:

1. The Cultural Background of Sidney’s „The Defence of Poesy”. Hungarian Studies in English 22 (1991) 89-108.

2. Twentieth Century Critical Bias Concerning the Choice of a Dominant Philosophical Influence in Sidney’s Defence. Separatum Acta Academiae Paedagogicae Agriensis, British and American Studies Nova Series 20 (1991) 99-109.

3. Sidney poétikájának művészetfilozófiai előzményei. Studia Litteraria 30 (1992) 47-61.

4. Mitológiai és irodalmi allúziók szimbólumrendszere Shakespeare Titus Andronicus című művében. Filológiai Közlöny 41 (1995) 209-29.

5. ’The Lover’s Education’ Psychic Development in Sidney’s Astrophel and Stella. Hungarian Journal of English and American Studies 2 (1995) 3-19.

6. Az első nap novelláinak összefüggése Boccaccio Dekameronjában. Italianistica Debreceniensis 4 (1996) 7-19.

7. A mesék sorrendje Chaucer Canterbury meséiben (kiadásra elfogadva, KLTE esszégyűjtemény)

8. Öt angol nyelvű középkori és reneszánsz tanulmány magyar fordításban. In: Komparatisztikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Goretity József. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1998.

9. A novellák motivikus összefüggései Boccaccio Dekameronjában. In: Motívumkutatás és mítoszkritika: Komparatisztikai tanulmányok. Szerk.: Goretity József, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1998, 17-88.

10. Vallás, szerelem, diplomácia. Sir Philip Sidney élete és művészete. (Orbis Litterarum. Világirodalmi Sorozat) Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1998. 236 l.

11. Dante griffmadara és Ariosto hippogriffje. Italianistica Debreceniensis 6 (1999) 24-29.

12. A szellemi test feltámadásának ígérete Dante Az új élet című művében. Studia Litteraria 49 (2001) 5-22.

13. C: P. Thiede és M. d’Ancona: Aki látta Jézust. 1-256. szakfordítás, Gold Book, 2004.

14. Reneszánsz mitográfia Angliában. Az irodalom visszavág 23-24. (2005), 173-177.l.

15. A tövis és a galagonya a középkor irodalmában. Az irodalom visszavág 25-26 (2006), 67-70.l.

16. Montaigne és A vihar. Az irodalom visszavág (kiadásra elfogadva)

17. Melanchton és a Tudor-kori Anglia. Az irodalom visszavág 25-26 (2006), 70-71.l.

18. Jupiter és Ganymedes. Homoszexualitás az angol reneszánszban. Debreceni Szemle, 4 (2005), 594-97.

19. Verba erotica: Marguerite de Navarre és a csend retorikája. (kiadásra elfogadva)

20. Beatricétől Laviniáig, Bp., Attraktor Kiadó, 2006., 196 o.

21. Thomas Carlyle: Egykor és most, szakfordítás, (kiadásra elfogadva)

22. D. H. Lawrence Szülők és szeretők című regényének pszichológiai és társadalmi

háttere (kiadásra elfogadva)

Recenziók:

1. Frances A. YATES: Collected Essays. Helikon 4 (1987) 499-501.

2. ERDEI Klára: Auf dem Wege zu sich selbst: Die Meditation im 16. Jahrhundert. Helikon 1 (1992)134-36.

3. Earl MINER: Comparative Poetics: An Intercultural Essay on Theories of Literature. Helikon 2 (1992) 298-99.

4. Language, Poetry and Poetics: The Generation of the 1890s, Jakobson, Trubetskoy, Majakovskij, Helikon 1 (1992) 128-30.

5. GÖMÖRI György: Erdélyiek és angolok. Erdélyi tükör 2 (1992) 32.

6. Jan AERTSEN: Nature and Creature: Thomas Acquinas’s Way of Thought. Helikon 3-4 (1992) 568.

7. Howard FELPERIN: The Uses of the Canon. Elisabethan Literature and Contemporary Theory. Helikon 3-4 (1992) 564-65.

8. Wesselényi István: Az eljegyzett személyeknek paradicsomkertje. Adattár szellemi mozgalmaink történetéhez. Hungarológiai Közlöny, 1992.

9. The New Historicism. (szerk. H. Aram Veeser) Helikon 1 (1993) 110-11.

10. The Emblem in Renaissance and Baroque Europe, Tradition and Variety (szerk. A. Adams, A. J. Harper) Helikon 3 (1993) 415-6.

11. Christopher McINTOSH: The Rose Cross and the Age of Reason Helikon 3 (1993) 412-3.

12. James HANKINS: Plato in the Renaissance. Helikon 1-2 (1996) 173-4.

13. Die Erfindung der Liebe (szerk. Claudia Schmölders) Helikon 4 (1997) 178-9.

14. SZŐNYI György Endre: Exaltatio és hatalom: Keresztény mágia és okkult szimbolizmus egy angol mágus műveiben. Debreceni Szemle 4 (2000) 630-2.

15. Wolfgang ISER: A fiktív és az imaginárius. Debreceni Szemle 4 (2001) 606-8.

16. SZŐNYI György Endre: Pictura et Scriptura. Hagyományalapú kulturális reprezentációk huszadik századi elméletei. Debreceni Szemle, 3 (2005) 456-459.

17. Stephen GREENBLATT: Géniusz földi pályán, Debreceni Szemle, 4 (2006), 572-74.

Citációs index:

SZABÓ T. Anna, „Festett lakoma”: A vizualitás Shakespeare költeményeiben = Szó és kép: A művészi kifejezés szemiotikája és ikonográfiája. Ikonológia és Műértelmezés 9., Szeged, JATEPress, 2003., 237-246.

ZEMPLÉNYI Ferenc, Műfajok reneszánsz és barokk között, Bp., Universitas Könyvkiadó, 2002., 20.

SZŐNYI György Endre, Sidneytől Balassiig, 1998. 12.

S. Varga Pál: A nemzeti költészet csarnokai – A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban (Kortárs)

HORKAY HÖRCHER FERENC

Teória és irodalomtörténet

S. Varga Pál: A nemzeti költészet csarnokai –
A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei
a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban

A recenzens helyzete nem tartozik szorosan egy-egy kritikához, az leginkább magánügy. A jelen dolgozatban azonban e helyzetnek jelentősége van – a mondandó vonatkozásában, ezért érdemes rá utalni. Mivel az évek során az irodalomtörténet gyakorlati művelésétől távolra sodródtam, irodalomtörténeti szakmunkákról alkotott benyomásaim szükségszerűen madártávlatból készült pillanatfelvételekhez hasonlóak: elnagyoltak, általánosítóak, és inkább a nagyobb mozgásokra érzékenyek, mintsem az aprómunkára, mely oly fontos része a filológus hivatásának. Ha van egyáltalán jogosultságuk, e röptében készített alkalmi kommentárok esetleg annyiban érdekesek, amennyiben az általam művelt tudományterület, a (politikai és esztétikai) eszmetörténet megfontolásait tudják hasznosítani egy idegen, de rokon tudományterületen (fordítva is igaz ez, hisz számomra az adja e munka igazi érdekességét, hogy az irodalomtörténet újabb fejleményeit hasznosíthatom saját vizsgálódásaimban is).

Az irodalomtörténet teóriáinak helyzete

Az irodalomtörténet területei közül a teoretikus igényesség eleddig a 20. századi irodalom történetével foglalkozókra, valamint a régi magyar irodalom kutatóira volt – más-más okból – jellemző. A modern irodalom szakembereit az általuk vizsgált irodalmi jelenségek szembetűnő teoretikus alapozottsága késztette erre az igényességre. A régi magyar irodalom kutatóit pedig az általuk kutatott korszak alkotóit jellemező irodalomszemlélet távolba vesző természete, idegensége inspirálta elmélkedésre. Úgy tűnik, a reformkor és a kiegyezés kora, együttvéve a 19. század irodalma épp azért bizonyult teoretikusan kevésbé érdekesnek, mert túlságosan is érthető s persze meghaladottnak vélt irodalomeszmény jegyében született. Kölcsey, Petőfi és Arany százada nyelvileg és gondolatilag egyaránt túlságosan is átlátható, ezért elméleti szempontból bizonyos fokig unalmas is volt.

Másfelől, a 19. század irodalma a 20. század politikájának lett áldozata
a
magyar irodalomtörténet sajátos közegében. Természetesen a népies–urbánus vitára kell gondolni ebben az összefüggésben – ez a politikai céllal felépített, teoretikusan nem éppen kifinomult 20. századi értelmezési keret a saját képére formálta közvetlen előzményét, a 19. század irodalomtörténetét is. E torzító tükör ’45 utáni kizsákmányoló használatának eredményeként egyfelől a népiesség költészete a szocialista embertípust jellemző gondolkodásmód első megnyilvánulásaként jelentkezett a hivatalos irodalomtörténetben, másfelől viszont a népies költészet halálához vezetett – legalább Illyés Gyula halála óta, a kortárs irodalomban.

S. Varga Pál monumentális munkája, A nemzeti költészet csarnokai e kétféle szempont figyelembevételével értelmezhető. Egyrészt egy újfajta teoretikus igényesség szólal meg benne, mely a modern irodalomelméleti viták és a régi magyaros teoretikus megközelítések tanulságaira építve, a 19. század egészére nézve páratlan alapossággal és tudatossággal próbál elméletileg megalapozott keretet adni az irodalomtörténeti mozgások értelmezéséhez. E törekvés mindenképp a mű egyik legfontosabb érdeme. Másfelől a népies–urbánus problematika meghaladására tett kísérletnek is tekinthető, hisz alcíme szerint megpróbálja „a nemzeti irodalom fogalmi rendszereit” rekonstruálni „a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban”. E célkitűzés is tiszteletre méltó, szakmaisága és politikamentessége okán. Ám a szükségszerűen felületes (mert a nüanszokat értelmezni nem tudó) olvasó számára úgy tűnik, e tekintetben S. Varga bizonyos fokig foglya marad az általa meghaladni kívánt keretnek. Ám tartsunk sorrendet. Az alábbiakban először röviden összefoglalom S. Varga tájékozódását és célkitűzését. Ezután fogalomrendszere belső feszültségének kérdését tárgyalom. Végül két konkrét példán keresztül próbálom megközelítésmódja vitatható téziseit megmutatni.

S. Varga irodalmi érzékenysége

Minden irodalomtörténet alapja a szerző irodalom iránti fogékonyságának sajátos, csak rá jellemző jegyeinek együttállása. Ha röviden kell jellemeznem S. Varga e könyvből kirajzolódó érzékenységét, akkor talán teoretikus vénája, olvasásmódjának evidens történeti érdeke és az irodalom-historiográfia iránti érdeklődése a legfeltűnőbb. Hadd mondjak valamit mindhárom nevezett tulajdonságáról.

S. Varga jó iskolába járt. Az irodalomtudományban is hű képet alkothatunk egy szerző szellemi tájékozódásáról úgy, hogy mesterei és az általa fontosnak vélt szerzők névsorán végigtekintünk. S. Varga e kötetet Barta Jánosnak és Csetri Lajosnak ajánlotta. Ők ketten a közelmúlt, a 20. század második felének irodalomtörténészei között talán abban a tekintetben kapcsolódnak össze, hogy filozófiailag és bölcselettörténetileg képzett, az irodalmat filozófiai igénnyel (is) megközelítő szerzők voltak. Ráadásul ez a bölcselő hajlamuk nem a marxizmus jegyében fogant. Imre László írja Bartáról: „tagadásra épült tanulmányok” szerzője volt (itt a tagadás tárgya természetesen a hivatalos ideológia). Ugyancsak fontos tulajdonságuk volt az újragondolás: az, hogy hajlamosak voltak a bevett sémákat a gondolkodás történetének fényében újra megvizsgálni és jobb kérdésekre pontosabban és történetileg is hitelesebben válaszolni. Barta, aki a debreceni egyetem oktatójaként közvetlen elődként is szolgálhatott S. Varga számára, egyben összekötő láncszem volt egykori mestere, Horváth János felé, akinek népiességfogalma S. Varga legfontosabb kategóriája, a hagyományközösségi paradigma irodalomszemléletének legfőbb előzménye. Az elméleti munka során saját bevallása szerint tájékozódását olyan kortárs irodalomtudósok határozták meg, mint Szegedy-Maszák Mihály és Szörényi László, saját korszakának kutatásában pedig Korompay H. János és Szajbély Mihály írásaira támaszkodott leginkább.

Hogy mit értek S. Varga érdeklődésének történeti érdekén, azt talán a következő paradoxonnal érzékeltethetem. S. Varga számára az irodalom mindvégig „kortárs” élmény marad, olyasmi, ami nekem itt és most fontos – és épp ez adja írása történeti hitelét. Nem homályba vesző ködlovagok visszaidézését tekinti feladatának, hanem élő és gondolkodó kortársak vitáját idézi fel – persze úgy, hogy többet lássunk meg az egyes vitapartnerek gondolkodását meghatározó előfeltevésekből, mint amennyi maguknak is világos lehetett. Történeti módszerének e sajátosságát a következőképp fogalmazza meg a szerző: „az alábbi elemzés főbb szereplői a legkiélezettebb vitákban s a legkülönbözőbb beszédhelyzetekben is (akaratlanul) bizonyos előfeltevések szerint reagáltak; mondhatnám úgy is, hogy szövegeik eredeti kontextusának egy lényeges szegmentumát az a – rárakódott értelmezések miatt azóta nehezen hozzáférhető – paradigma vagy paradigmatikus szempontból határozott jelleget mutató fogalmi rendszer jelenti, amelyhez tartoznak.” Vagyis a konkrét történeti szembenállások mögött a történetileg meghatározott összefüggések, a kölcsönös kapcsolódások foglalkoztatják, a különféle hagyománytípusok összemérése érdekli.

Ez pedig azt jelenti, hogy az irodalmat nem pontszerűen izolált teljesítményegységek sorozataként látja, hanem nagyobb értelem-egészek alkalmi megtestesülési soraként. Szerinte e mögöttes irodalmi előfeltevés-rendszerek vagy paradigmák magukban is érdemesek figyelmünkre, hisz ezeket megismerve az alkotók mondandóját is jobban megérthetjük. S. Varga irodalmi érdeklődésének e vonását neveztem fentebb irodalom-historiográfiai tájékozódásnak. A kötetében rekonstruált nemzeti költészeti csarnok ugyanis több szempontból is „felülnézetből” jelenik meg e kötet lapjain. Egyrészt mert S. Varga figyelme középpontjában a korabeli irodalomteoretikusok és irodalomtörténészek vitái állnak, s nem a szépirodalmi művek. Másrészt mert e vitákat nem elsősorban egyedi álláspontok összeütközéseként, hanem hagyományok csatájaként látja-láttatja – külön is utalva rá, hogy egy ilyen táborba rendeződés a mai irodalmi életnek is alapvető meghatározottsága.

Az igazság az, hogy míg a szerző irodalomszemléletének jellemzésére fentebb általam használt három fogalom közül az első kettő minden bizonnyal támadhatatlan és értékes, addig ez utóbbi megközelítésmód veszélyeket rejt magában. Nemcsak a sommás ítélkezés, egyfajta akadémikus klasszifikáció réme fenyeget – e veszélyre maga is utal, amikor a bevezetőben tisztázza, hogy az általa körülírt három gondolkodási mintázat ideáltípusként értendő, nem tényleges, történetileg tisztán is tetten érhető tényként. Nagyobb veszély, hogy valamifajta – erős szóval – „elfogultság” benyomása keletkezhet: mintha a történeti rekonstrukció célja egy történeti hagyomány revideálása lenne. Bár ilyen törekvést sehol sem mond ki a szerző, a klasszifikáció módjával valami hasonlót sejtet.

A nemzeti irodalom versengő fogalmai

S. Varga kötetének célja a nemzeti irodalom fogalmának meghatározása és a meghatározás körüli elvi viták bemutatása, elsősorban a 19. század irodalmában. Teoretikus elmeként a szerző először az alapokat fekteti le (mi a nemzet, mi az irodalom, mi a nemzeti irodalom), majd erre építve módszeresen előrehaladva jut el a részproblémák tárgyalásáig, a vitapartnerek sajátos kontribúcióinak elemzéséig s ezen elemzéseken keresztül a vita dinamikájának érzékeltetéséig. Álláspontja szerint a könyv által felvetett kérdéssel kapcsolatban három ideáltipikus válasz van jelen a korszakban, ezeket rendre az államközösségi programnak, az eredetközösségi narratívának és a hagyományközösségi paradigmának nevezi. E kifejezések nem a történeti anyagot jellemző diskurzusból származnak, hanem elsősorban Szűcs Jenő nagy ívű történeti munkáinak tanulságait összegzik. Sajnos S. Vargának e historiográfiai választása kevésbé szerencsés, mint az irodalomtörténetelméleti vonzódása. Szűcs Jenő kategóriái mai szemmel nézve túlságosan is magukon viselik saját koruk, a hetvenes évek hazai történettudományi-politikai közegének hordalékait. Míg egykor csakugyan gondolatmozgató és tiszteletre méltó volt Szűcs intellektuális teljesítménye, mellyel meghaladta a Kelet–Nyugat szembeállítást, és a magyar történeti fejlődést egy idealizált közép-európai modell keretei között tudta vizsgálni – egy új irodalomtörténeti modell alapjaként meglehetősen sovány hátteret jelent ez a kategóriarendszer. E hiányosság folyományaként pedig S. Varga rendszere aránybeli torzulásokat szenved. Az államközösségi programmal (vagyis azzal az elképzeléssel, mely szerint az irodalom nem nyelvi, hanem állami határok szerint határozódik meg) alig több mint hetven oldalon foglalkozik a szerző. A nemesi nemzetfogalomra építő eredetközösségi narratívát egy másik kutató (jelesül a közelmúlt egyik leginvenciózusabb irodalomtörténésze, Dávidházi Péter) eredményeire hivatkozva még rövidebben, mintegy negyvenoldalnyi terjedelemben érinti. Végül a láthatólag szívéhez legközelebb álló hagyományközösségi paradigma (mely Horváth János népiességfogalmának kitágítása, s itt a – nemzeti és szóbeli – hagyomány koncepciójára épül rá) két főfejezetben, több mint háromszáz oldalon keresztül bontakozik ki. Mindezen aránytalanságot azért is furcsállhatja az olvasó, mert a szerző által adott indoklás („Ennek nemcsak az az oka, hogy ez a legkoherensebb és legkidolgozottabb a három rendszer közül, hanem az is, hogy jelentősége ellenére elfeledetté vált”) nem különösebben meggyőző, s mert máshol maga szögezi le, hogy „a 20. században a hagyományközösségi paradigma továbbéléséről nem lehet beszélni”. Az viszont a szerző mentségére mindenképp felhozható, hogy e paradigma (vagyis a hagyományközösségi alapú irodalomszemlélet) vizsgálata ma is korszerű módszerrel és szakirodalmi háttérrel és elméleti igénnyel csakugyan újszerű, mi több, párját ritkítóan igényes. Mind az előzmények tárgyalásában, mind a kiemelt szerzők gondolkodásmódjának ábrázolásában S. Varga idehaza még szokatlannak tűnő, biztos elméleti háttérrel és összehasonlító szemlélettel jár el. Ám ez csak még inkább sajnálatossá teszi, hogy saját paradigmái szigorának foglya marad.

Két példa

Az első példa mindjárt e paradigma első kulcsfigurája, Kölcsey Ferenc. Bár kétségtelen, hogy Kölcsey irodalmi hatásának egyik fontos összetevője, amit hagyományosan a romantika gondolkodásmódjának nevezünk – s ezen belül is csakugyan kiemelkedő jelentőségű számára a nemzeti hagyomány. Ám meggyőződésem szerint Kölcsey nemzetfogalmára sokkal nagyobb hatása van a kor politikai nemzetfogalma, mint az irodalmi nemzetfogalom – s ha ez igaz, akkor mélyebben gyökerezik az az antik római mintát imitáló, elsősorban a vármegyék színterén zajló, nemesi kultúrában, amit S. Varga saját rendszerén belül leginkább az eredetközösségi narratíva ír le. Az érzelem és a képzelőerő jelentőségének fontossága az antikvitást újraértelmező humanista retorikai hagyományban éppoly fontos, mint a romantikában – vagyis az „érzékenység” hangsúlyozása nem feltétlenül teszi Kölcsey gondolkodásmódját olyannyira „modernné”, mint ahogy az S. Varga kategóriarendszerében látszik. Kölcsey értelmezhető úgy is, mint aki e tekintetben még szorosabban kapcsolódik a 18. század hagyományához – még ha azon belül joggal vélelmezhetünk is rousseau-ista (republikánus) vonásokat gondolkodásában. Ebben az interpretációs keretben nem a herderi szemlélet, hanem az antikizáló humanizmus nagy európai hagyománya lesz az, ami Kölcsey nemzeti hagyományokra figyelő gondolkodását befolyásolja. Bár valóban felteszi a kérdést: „Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében?”, példái beszédesek – a nemzeti történelmet a kora modernitásra jellemzően, a bevált antik példákon keresztül értelmezi: „Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg.” Vagyis joggal állítható, hogy Kölcsey nemzetszemlélete s a nemzeti irodalmon belül az eredeti, tiszta poézis iránti elfogultsága nem sokban tér el a vicói és rousseau-i eredeti ártatlanságkultusztól, mely az antik aranykormítoszok egy változata, s mely olvasatomban sokkal inkább köthető a schilleri klasszicizáló felosztáshoz (naiv és szentimentális költőtípusra), mint a nemzet újfajta, herderi–schlegeli megközelítéséhez.

A másik példa arra, hogy a lehetséges irodalomértelmezések leszűkítése egyetlen oppozícióra (hisz az államközösségi program a 19. század elején befullad) és azon belül a hagyományközösségi paradigma piedesztálra állítása mennyiben vitatható, maga Arany János. Hisz hiába van igaza abban S. Vargának, hogy Arany nemzetieposz-kísérlete „nem tartozik az eredetközösségi paradigma nagyszámú eposzkísérletei közé”, Arany költői fejlődésének e zsákutcája nem értelmezhető kizárólag a hagyományközösségi paradigma belső dinamikáján keresztül. Legfeljebb negatív minősítéssel tűnik ez lehetségesnek. Vagyis: ha a hagyományközösségi paradigmát legkövetkezetesebben védelmező Erdélyi és Gyulai hatásának (is) tudjuk be Arany anakronisztikus igyekezetét „a népies epos” megírására. A külső szemlélő számára továbbra is sokkal több a közös vonás a Zalán futása és az Arany-féle eposztöredékek műfaji törekvései között, mint amennyit S. Varga rendszere megengedne.

Összegzés

Mint említettem, S. Varga vállalkozásának feszültségét kategóriarendszerének szűkösségében és (többnyire látens) értéksugallatában látom. E kategóriarendszer viszont éles ellentétben áll a módszertana egészét jellemző alapos elméleti felkészültséggel és a részletvizsgálatokban megnyilvánuló filológiai elemzőmunkájának finomságaival. S. Varga bölcselet és irodalom viszonyának a magyar irodalomban ritkán tapasztalható egységét tudja létrehozni, s bátor kezdeményezőkészséggel jelöl ki új értelmezői utakat. Ezért, bár kategóriahármasa érzésem szerint vitatható marad, kezdeményezése a 19. század irodalmának teoretikus igényű átfogó megközelítésének első komoly és példaadó kísérlete az utóbbi néhány évtizedben. (Balassi Kiadó, Budapest, 2005)