Mikszáth Kálmán: A jó palócok Tímár Zsófi özvegysége

Mikszáth Kálmán: A jó palócok
Tímár Zsófi özvegysége

---

Ezek a kedves kis portékák, ezek a szôke asszonyok olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Tímár Zsófi, ez egészen olyan. Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelôtt a boldog mosolyát, most a fájót. A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arca, az a mindig fehérebb arca elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud. Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatalember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét... s elmegy azzal a másik nôvel a világba elkárhozni.. Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk veszett, el nem beszéli, szellô nem árulja el, hol vannak, suttogó lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek. Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna úgy a szíve annak a szép, szôke asszonynak, akinek most az a neve, hogy "szalmaözvegy". Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erôltetve is, és így szólt volna: "Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet." Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Elment, és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve. Visszajön. Ó, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe: hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idô kiszívja, meghalványítja; vissza fog ô térni. Tímár Zsófi remélt, s mikor az olló varrás közben kiesett a kezébôl, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak a földbe szúródnék; mikor repülô szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak az ô kerítésükre ülne rá. De az olló sem akart hazudni, a szarkamadár sem... Esténként a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messz a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhôk lába lóg le. A szép halovány arc fölé ernyôt csinált kis kezébôl, és úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyrôl, mint egyes betûk, bontakoznak ki furmányos szekerek, utazó vásárosok, vándorok s a jó Isten tudná elmondani: kik még. A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre sem vette. - Zsófi az urát várja! - suttogták egymás közt, és még nevettek is hozzá. Pedig mégis a szegény Zsófinak volt igaza. Az ô szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsessége megmondhatna. Amint egy délelôtt a dohánypalántát öntözé nagy gonddal (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öregasszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott. - A férjedtôl jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban. Gózonban: a bádogtornyot reparálják. Ô maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha megbocsátasz neki, jöjj el hozzá, azt üzeni. - Menjünk! - mondá a szelíd, szôke asszony. A fekete kendôt leoldotta, s piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvenc színe, meg aztán illôbb is ehhez a szép naphoz. Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tiszttartóné ikreket szült, annak az örömére ajándékozta az eklézsiának. - Ki vállalja a dolgot, fiúk? - kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram. - Én! - mondá Péter. - Én megyek, majszter uram. - Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit. - Sohasem éreztem magam könnyebbnek. - Elhiszem. Megszabadultál a nyûgtôl. Hát csakugyan elkergetted? Hm. Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu? - Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az. - Gurult a te kezedbôl is, ugye? Hallod-e, Samu, hehehe? Ejnye, kópé, kópé! No, most már csakugyan te teszed fel az aranygombot. Péter megvetô, nyugodt pillantást vetett Samura. - Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, ha vajon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az országúton. - No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felsô ablakból magam adom ki majd a keresztet, ha már fent leszel. Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a deszkapárkányzatról, akár az evet. - Ide most azt a keresztet! - kiáltá aláhajolva. - Hadd tegyem föl szaporán. - Itt van, fiam. Péter még följebb kapaszkodott, s mikor már egészen helyén volt, legelôször is odanézett a bágyi országútra. Amott jön! Zsófi az! A vénasszony mellette ügetô léptekkel, éppen most fordul be a faluba. Szíve nagyot dobbant, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul. - Hohó, Péter! Föltetted-e már? - Melyik gombra tegyem föl? A vén ács elsápadt, a toronyablakban keresztet vetett magára, s szomorúan dünnyögé: - Teheted már akármelyikre! Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülô ember láthatja csak kettônek, háromnak. Tudta, mi következik. Eszeveszetten rohant le a grádicsokon; tudta, mire leért, azalatt már Péter lent lesz... még messzebb lesz - a túlvilágon. Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva. Mégiscsak a fekete kendôt kellett volna felhozni ehhez a találkozáshoz! Zsófi némán borult a holttest fölé, s csókkal borította, s sokáig tartá átkarolva, görcsösen. Mikor erôszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arc, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, sem könnye. Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra, s összeroskadt. Majd felkelt, megragadta acélerôvel az öregasszony vállát, s szilaj, dúlt arccal, tompa hangon kérdé: - Minek hozott kend ide? Honnan fogom ezentúl várni? S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.

Mikszáth Kálmán életrajz

Mikszáth Kálmán 1847-ben született a Nógrád megyei Szklabonyán. Apja jómódú falusi birtokos volt, s egyben ô bérelte a helyi mészárszéket és kocsmát. Nemességükrôl is regéltek a családi legendák. Noha ezen csak az ô emlékezetük ôrködött, a levéltárak nem vigyáztak rá. Minthogy a határvonalon, a paraszti és az úri osztály mezsgyéjén élt a Mikszáth család, s ott élt a fiatal Mikszáth is. Együtt játszott a falusi gyerekekkel, hallgatta az öregek meséit. De módja volt rá, hogy tanulhasson. S így egyszer majd hangot is tudott adni mindannak, amit hazulról, a szülôföldrôl, a népbôl hozott magával.

Mikszáth ôsei többségükben tudományszeretô, klasszikus mûveltségû, tollforgató evangélikus papok, akik egyházi és történeti dolgokban egyaránt jártasak. Családi hagyomány, hogy látogatják a külföldi egyetemeket Wittenbergben, Halléban, Jénában hallgatták a teológiát, nevelôként bejutottak nemesi családokhoz is, ami szintén csak képzettségüket mutatja. Lelkészkedtek számos falu parokiáján, Gömör, Nógrád, Sáros megyében. Mûködésüket feljegyezték az egyházi anyakönyvek, hol pappá avatáskor, hol püspöki részvétellel történt beiktatásokkor. Mikszáth Dániel fôesperes a lutheránus egyház régi történeti könyvei szerint 40 évig lelkészkedett. Egy másikuk pedig a XVIII. században, 1780 körül 25 évig volt falusi lelkész.

A Rimaszombaton és Selmecbányán töltött diákévek után a kor kedvelt úri pályájára küldte a családi nagyravágyás: jogász lett Pesten. Anyja remélte, hogy fia így egyszer majd teljesíti becézett vágyát: szolgabíró, megyei úr lesz majd belôle. 1871-ben otthon, Nógrádban el is kezdte Mikszáth megyei pályáját: esküdt lett Balassagyarmaton Mauks Mátyás szolgabíró mellett. De csakhamar otthagyta hivatalát, egy gyarmati ügyvéd irodájában dolgozott tovább. 1873 nyarán megnôsült. Titokban, a család háta mögött megesküdött volt fônöke leányával, Mauks Ilonával. Tiltakozott ez ellen a házasság ellen a Mauks család. Ôk nem bíztak Mikszáthban. Hiszen nemcsak a megyénél, az ügyvédi irodában sem bírta ki soká. Egykedvûen dobott oda minden kínálkozó állást. Neki nem hivatal kellett, hivatása volt: író akart lenni. "Könnyelmû ember" - mondta ki róla az ítéletet a nógrádi dzsentri világ.

1873 végén fiatal feleségével együtt Pestre költözött. Megkezdte harcát az írói érvényesülésért.
Az 1873-78 között Pesten töltött öt esztendô Mikszáth életének legválságosabb idôszaka, jellemének, írói tehetségének, emberi és szellemi teherbírásának súlyos próbája. Derûs gyermekkorának, ifjúságának még az apró emlékeit is drága aranypénzre váltja mûveiben; ezt a korszakot babonásan elkerüli. Sebeket kaphatott, amelyeket még évtizedek múlva is fájdalmas volt érinteni. "Nem szerette fiatalkorunk szomorú idejét emlegetni" - emlékszik vissza felesége is. S ha mégis szóba kerültek, "másra terelte a beszélgetést".

1873 októberében hódítóként vág neki a pesti élet sûrûjének. "Eredeti hóbortja ez, ahogy meg akar élni a tollából" - hökkentette meg merészségével barátait is. Félig tréfásan maga is megjegyzi egyik írásában, hogy az életfenntartás szempontjából az írók és a királyok állnak a legmagasabb sorban, mint akiket az egész nemzetnek kell eltartania. Nem az író, hanem a kor gyengesége volt, hogy csak a király eltartására vállalkozott. Ez a korszak a magyar irodalomban a kísérletezés idôszaka. A régi eszmék, irányzatok már nem vonzanak, az újak pedig még születôben vannak. A kiegyezést követô csalódás nemcsak közéleti válsághoz vezetett, de az irodalomban is a kiábrándulást emelte uralkodó eszmévé. Mikszáth ebben a nyomasztó politikai, szellemi környezetben kísérli meg, hogy nevének irodalmi rangot, tehetségének elismerést, feleségének biztos anyagi helyzetet teremtsen.

A gyors sikert azonban az ô akarata sem bírta kidacolni. Ehhez nem volt elég a tehetség, értô és törôdô kor is kellett volna hozzá. S Mikszáth a kiegyezés korának Magyarországán élt. Hiába volt minden erôfeszítése. Elbeszélései jobbára nyomtalanul kallódtak el a szerkesztôségek asztalán. Elsô megjelent novellás kötetét nem vette észre a közönség. bizonytalan jövôjû, kétes lapokba írogathatott csak filléres cikkeket. Feleségétôl el kellett válnia. A kilátástalanság s az egyre jobban szorító nyomor kényszerített rá.

1878-ban újságíróként Szegedre került. S itt, a nagyalföldi polgár-paraszt városban magára talált. Szerették, megbecsülték.
Szeged és Mikszáth kapcsolata termékenyítô, ösztönzô, újjáformáló találkozás volt. 1878. augusztus elsején érkezett Szegedre szegényesen, megviselten. Amikor a pályaudvaron csomagjáról kérdezôsködtek, némi malíciával a zsebébe hozott két inggallérra mutatott: "Íme a kofferem."

Mikszáth közel 3 évet töltött a városban, bár átmeneti állomás volt életében, írói pályáján mégis sorsfordulót, korszakos változást jelentettek a szegedi évek. "Innen kezdve jól ment dolgom, írhattam kedvemre, senki se korlátozott, senki sem mondta: ezt szabad, ezt nem szabad írni, ez alapította meg szerencsémet. Írtam, ami éppen jólesett, közben megszerettem a szegedieket, ôk pedig engemet." - A vidéki újságíró szerencséje, hogy saját birodalma, szabad vadászterülete az egész lap.

Itt egy egészen másfajta paraszti világ nyílik meg elôtte, a misztikummal töltött, babonás, naiv nógrádi faluval szemben ez a paraszti élet ridegebb, keményebb. S ô itt mégiscsak kívülálló, s szinte néprajztudósi alapossággal mélyedhet el a különbözô típusokban...

Mikor 1881-ben visszatért Pestre elôször egy népszerû hetilap, az Ország-Világ segédszerkesztôje lett. Valójában ugyanabba a szegényes szállóba tért vissza, ahonnét Szegedre elhívták. Ô maga így emlékszik vissza ezekre a napokra: "Az irodalmi viszonyok azonban rosszul festettek. Micsoda nagyurak most a fiatal írók mihozzánk képest. Akkor írtam A jó palócok egyes novelláit, és kaptam értük egyenként öt forintot. Pepecseltem pedig némelyiken tíz napig. Kerestem tehát naponként az irodalommal tíz krajcárt." - Egyik barátja így emlékszik vissza ezekre a napokra: "Legtöbb bajunk volt Mikszáth Kálmánnal, aki akkortájt írogatta A jó palócok legszebb darabjait. Többnyire mindig késôbb hozta el egy- egy kéziratát, mint ígérte, mert nagyon fázott odújában. Némelyik kis remekét: A bágyi csodát, a Filcsik históriáit háromszor is átírta."

A fordulatot Mikszáth életében az jelentette, hogy egy néhány éve alakult, népszerû újság, a Pesti Hírlap egyik napról a másikra újságírók nélkül maradt. Az újságírók összevesztek a kiadóval és kiléptek. 1881 májusában ezért szerzôdtették Mikszáthot a Pesti Hírlaphoz, melynek azután évtizedeken keresztül munkatársa maradt.

A másik nagy esemény életében, hogy 1881 augusztusában megjelent a Tót atyafiak címû novelláskötete, négy korábban már különbözô lapokban közreadott elbeszéléssel. Mikszáth szinte egyik napról a másikra híres író lett. A lapok tele voltak a kötet magasztalásával, mindenki az eredeti írói hangot dícsérte, neves külföldi szerzôkkel mérték össze. A stílusában legközelebb álló világhírû amerikai íróhoz hasonlítva, magyar Bret Harte-nak nevezték.

Amikor következô novelláskötete, A jó palócok, 15 kisebb elbeszélés megjelent 1882 januárjában, az írói hírnevét végleg megalapozta. A lapok versengtek a kézirataiért.

A késôi jóvátételt is megadta az élet: hétévi különélés után, 1883-ban, újra megesküdött volt feleségével, Mauks Ilonával. Tehetsége elôtt nemcsak a közönség, meghódolt a hivatalos Magyarország is. 1887-ben képviselô lett, s az maradt élete végéig. Megkapott minden külsô elismerést. A 80-as évektôl kezdve nyugodt, derûs, kiegyensúlyozott volt az élete. Eseménytelensége jelezte békéjét.

Mikszáth azonban nemcsak nagy tehetség volt, nagy volt embernek is. Egyéni sorsánál jobban izgatta népéé, nemzetéé. Élete felszíni nyugalma épp ezért a lélek belsô útját nem tükrözte vissza. Arról a mûvei vallottak. S itt nem a fények nôttek, az árnyak sokasodtak meg. Mindjobban elkomorult a kezdetben derûs mikszáthi hang. Holott mint író, Jókai nyomán indult. A romantikus mesét, a felhôtlen idillt, a könnyed, áttetszô humort szerette. Késôbbi mûveiben azonban a villanó, vidám színek mindinkább csak a felszínen játszottak már. Mögöttük a mélyben ott sötétlett a lélek szomorúsága. A kor kényszerítette rá, hogy megváltoztassa hangját.

A kiegyezés korának félfeudális Magyarországa a maga idôszerûtlen, bomló társadalmi berendezkedésével kihívta maga ellen a jobbak bírálatát. S Mikszáth közéjük tartozott. Jó szeme volt, gondolkodva élt: az élet egyre növekvô megbetegedése nem kerülte el a figyelmét. Mûvei híven tükrözték vissza az úri- nemesi társadalom fokozódó erkölcsi-szellemi züllését, belsô szétesését. A valóságot írta: ítéletet kellett mondania. A kritikai realizmus lett a módszere. Nagy kritikai realista regényei (Beszterce ostroma, Az új Zrínyiász, Különös házasság, A Noszty-fiú esete Tóth Marival, A fekete város) a leleplezô gúny, a szatíra fegyverével segítettek az idônek. Bomlasztották azt a világot, amelyet már halálra ítélt a történelem. Az ember tiltakozott bennük egy mindjobban elembertelenedô világ ellen.

Forrás:
Véber Károly: Így élt Mikszáth Kálmán

1 milliós nézettséget a mellrák ellen!

Az egész kórház személyzete "táncol" a mellrák gyógyításáért.
Ha sikerül ezt a videót 1 milliószor lejátszani, akkor a kórház a "Rózsaszínű Kesztyű" - cégtől egy nagyobb összeget kap a mellrák kutatása és gyógyítására.
Szóval..."forward it"
Kérlek, küld el minél több cimre!