Hunnország bukása (Misoga)

A nagy hunn uralkodó halála kedvező pillanat volt a germán népeknek, hogy magukról a kelletlen igát lerázzák. Attila fiai: Ellák, Denghizik, Emnedzar, Uzindur, Gheims és Ernák vagy Irnák közül a legidősebb, vagyis Ellák volt arra hivatva, hogy atyja birodalmát fentartsa. Maga Attila jelölte őt ki törvényes utódjának s családja leendő fejének. Azonban a mint a vaskézből kiesett a népeket összetartó fék, a büszke s lealázott germánok szívében fölébredt a bosszú gondolata. Legelsőbben a gepidák királya, Ardarich fogott fegyvert s csakhamar követte őt Valemir, a keleti gótok fejedelme. A többi apró germán népek legnagyobb része e két király köré csoportosult, úgy hogy Attila hadserege két ellenséges táborra oszlott: egyik oldalon állottak a germán népek, a másikon a hunnok, alánok, jazygok, kazarok és másféle népek.
Az összeütközés színhelye a pannoniai Nedad folyó vidéke volt, melyről nevénél egyebet ma már mit sem tudunk. Vajon a Nera vagy Nyitra folyó nevét kell-e benne keresnünk, még ma is vita tárgya a tudósok körében. ŤBámulatos volt látni - úgymond ez események egyetlen krónikása, a gót Jordanis - a dühös gótot karddal viaskodva; a gepidát, a mint sebeibe tördeli a nyílat, mely megsebezte, a gyalog küzdő svébet, a hunnt a mint nyílait szórja, az alánt a mint nehéz fegyverzetű hadait sorakoztatja, a herult a mint könnyű gyalogságával rohamra száll.ť Azután egyik vérengzőbb csata a másikat érte s a szerencse eleinte a hunnoknak látszott kedvezni, de a győzelem végre is a gepidáké lőn. A hunnok negyvenezer embert vesztettek s ezek közt volt vitéz királyuk Ellák is, ki oly hősileg küzdött, hogy körülötte a harcztér tele volt halottakkal. Többi testvérei ekkor már nem tarthatván magukat, futásnak eredtek s a gepidáktól űzetve a Duna torkolatához s a Fekete-tenger melléki síkságra húzódtak, hol magukat elsánczolták.
Ekként lett vége a hunn birodalomnak, mely csak egy-két évvel előbb azt remélhette, hogy az egész világ fog neki hódolni.
A gepida király, Ardarich, a Tisza síkját elfoglalván, Attila székhelyén ütötte fel sátrait s Hunnia nevét csakhamar kiszorította a használatból Gepidia. A keleti gótok Pannoniát alkalmas területnek találván, Sirmiumtól fogva Carnuntumig elfoglalták és birtokaik határa Felső-Moesiával, Dalmatiával és Noricummal érintkezett. Országukat három királyuk alatt három részre osztották.
A többi germán nemzetek is, melyek a háborúban szintén részt vevén, hazát követeltek maguknak, a Kárpátok nyugati és déli lejtőin ütötték fel tanyáikat. A déli lejtőkön s talán a Duna-Tisza közén is a herulok helyezkedtek el, de csak hogy nemsokára a longobárdoknak adják át szállásaikat. A Morva alsó folyása mentén, a mai Bécs vidékén a kicsiny, de művelődésre hajlandó rugi nép alapitja meg Rugilandot és saját külön királya alatt él itt mintegy két évtizedet, mígnem 487-ben Odovakar véget vet önállóságuknak. Tőlük északra a scyrrek és svébek helyezkednek el s merűlnek el lassanként a népmozgalmak hullámaiba.
A hunnok szétszórt hadai azon a síkokon állapodtak meg, melyek a Dunától északra s a Fekete-tengertől nyugatra terülnek el. Ezt a területet, mely tulajdonképpen ősi szállásaiknak volt helye, a hunnok a Dnjeper folyóról Hunnivar-nak nevezték. Ez a szó és ha még ide vesszük a IV. században élt Stephanus Byzantinus örmény írótól följegyzett vadon(Steppe) szót, mind összevéve az emlék, mely a hatalmas hunn nemzet nyelvéből reánk maradt. A történelem e mostohasága okozza, hogy a hunnok nemzetiségéről biztos tudásunk nincs.
Attila fiai új hazájokban sem vesztették el bátorságukat, sőt egymással egyesülve, egy újabb hadjáratra tettek előkészületeket. Remélték, hogy az elpártolt alattvalókat újra hatalmuk alá hajtják s atyjok birodalmát helyreállítják. A bosszúvágy is sarkalta őket; heves gyűlölet támadt bennök a germánok és különösen a gótok ellen, jóllehet ezek csak másodsorban voltak a lázadás kezdeményezői. Hatalmuk különben nagyon megnőtt azáltal, hogy a Kaspi-tenger és a Volga melléki hunnok is hozzájok csatlakoztak.
A 456. év tavaszán egészen váratlanul megjelentek a Dunánál. A római őrségek, minthogy a hunnok azzal az ürügygyel állottak elő, hogy megszökött szolgáikat akarják visszahozni, akadály nélkül engedték őket átkelni a Dunán. A hunnok áttörve a Száván, Valemir szállásait rohanták meg. A támadás oly váratlan volt, hogy Valemir testvéreit sem értesíthette s ekként saját hadaival fogadta a hunnokat. A királynak kedvezett a szerencse; vitéz gótjaival visszaszorította a Száván a hunn lovasokat s ekkor ő lépett föl támadókép. A hunnok tökéletes vereséget szenvedtek s megfutamodtak. Csapataik rendetlen tömegben menekültek Hunnivar felé s futásukban meg sem állottak addig, míg síkon levő tanyáikon magukat biztonságban nem érezték.
Ez volt a hunnok utolsó kisérlete, hogy Attila birodalmát visszaszerezzék. Tulajdonkép itt véget is ér történetök. Lassanként megszünnek külön népet alkotni s ezutáni rablóhadjárataik nem segítik őket többé hajdani nagyságukhoz. A szomszédos nemzetek olvasztják őket magukba; részint római földön, részint a Volga partjain megy végbe e processus s Attila fiai nem tudják azt feltartóztatni.
Azonban még néhány évig fentartották magukat a történelem színpadán, s hogy a hunnok történetéről alkotandó képünk teljes legyen, okvetetlen meg kell emlékeznünk viszontagságaikról.
Attila fiai a keleti gótok részéről szenvedett súlyos vereség után teljesen elvesztették önbizalmukat. El kellett ismerniök, hogy atyjok birodalmának visszaállítására nem képesek s hallgatag megegyeztek egymással, hogy tegyen ki-ki, a mit akar. Denghizik a hozzá csatlakozó hunnokkal a pusztai nomád életet választotta. Ernák pedig híveivel együtt, miután a római kormány engedélyét kinyerte, a Duna torkolata körül Kis-Scythiában telepedett le. Példáját követték Emnedzár és Uzindur, kiknek az Uto és Oescus (Vid és Isker) folyók körül Novae és Nicopolis város környékén jelölt ki a birodalmi kormány lakóhelyeket. Itt azután idők multán a vad harczosokból békés polgárok lettek s utódaik a művelődés szolgálatában engesztelő áldozatokat hoztak azokért a rombolásokért, melyeket atyáik elkövettek.
Azonban Denghizik, ki a Dnjeper melléki hordák fölött uralkodott, tovább is felsőségi jogot gyakorolt a Duna mellékein letelepült törzsekkel szemben. A 462. évben négy pusztai törzszsel, úgymint az angiscirekkel, bittugorokkal, bardorokkal és ulzingurokkal megszállja Bassiana városát, a mai Péterváradot, melyet a gótok a rómaiaktól foglaltak el, s mely egyik védbástyája volt határszélöknek. Míg a hunnok a vár vivásával vesződtek, megérkezett Valemir s a hunnokat harmadszor is megverte, kik rendetlenül vonultak vissza a Duna balpartjára.
Egy más alkalommal, 466-ban a pusztai hunnok az erősen befagyott Dunán Hormidák nevű főnökük vezérlete alatt átkeltek s a parti Daciát teljesen kirabolták. A kelet-római császár, Leo, Anthemius consult küldötte ellenök, ki oly kiváló ügyességgel intézte a támadást, hogy Hormidák és társai vereséget szenvedtek, s rendkívül megfogyatkozva, podgyászuk s lovaik nélkül menekültek vissza a pusztaságba. A 467. év tavaszán Denghizik újra megtámadta a birodalmat; de a gót származású római parancsnok, Anagastus elfogta, s megölvén, fejét Konstantinápolyba küldte, hol nagy örömmel fogadta a lakosság Attila hatalmas fiának kimultát.
Denghizik halálával az utolsó kötelék is elszakadt, mely Attila családját egybefűzte. Viszály támadt Hunnivar törzsei közt, s a hunn telepek Pannoniában és Moesiában római szokásokat kezdtek utánozni; habár csak lassanként vesztik el törzsbeli egyéniségöket. Viseletökről, nyelvökről s némely gondosan őrzött intézményeikről egy század mulva is hunnoknak lehetett őket felismerni. Nemzeti főnökük kormányozta őket s a főbb törzsek fejei királyi czímet vettek föl, kik azonban politikai és hadügyi tekintetben a római tisztviselőktől függtek.
A dunai gyarmatokban fölnevelkedő hunnok közül számosan emelkedtek nagy méltóságokra. Ilyenek voltak többek közt Acum, Illyria hadparancsnoka, Attila egyik unokája Mundo, kit Belizár tábornokává tett; Bessa patricius, kinek érdemeit vagyonhajhászás homályosította; s Froilas és Blivias testvérek, kik közül amaz magister militum, emez pentapolisi kormányzó volt. Általában rendkívüli kegyben részesültek a hunn szövetségesek a VI. század elején a konstantinápolyi udvarban. A byzanczi piperkőczök hunn divat szerint rövidre nyiratták hajukat s hunn ködmönt és mentét viseltek. Maga Justinianus is kedvelte e viseletet, mely Belizár és Narses táborában már egészen közönségessé vált.
A hunn főnökök idővel elfogadták a keresztyénséget s megszüntek a müvelt világra nézve veszedelmesek lenni. Ezzel azután véget ért egykori félelmes jelentőségük is s Ernák, Uzindur és Emnedzár letüntek a cselekvés szinpadáról, a nélkül, hogy ezt a történetirás észrevette volna.
Attila utolsó unokája volt Mundo, a Gheism fia, ki előbb a rabló scamarok főnöke, azután Itáliában Theodorich hűbérese s végül Justinianus hadseregében lovassági tábornok lett. Mint ilyen kalandos életét Salona ostrománál vesztette el, a hol fia halálát akarta a gótokon megbosszúlni. Vele a hunnok híre végkép elenyészik s nevökkel nem találkozni többé a történelem lapjain.