Jókai Mór: Szegény gazdagok

Az unalom
Akivel az ember párbajt akar víni
A kedves ember
Miről gondolkoznak a gyermekek?
Nem neked való az!
A menyasszonyvivés
A Lúcsia barlang
Az erős Juon
A geinai leányvásár (Rubán Tódor regéje az erős Juonról)
A fekete ékszer
Két mese, melyek közül csak az egyik igaz
Mikor a gazdag ember halni készül
Az aradi estélyek
Árulás árulásért
A mikalai csárda
Az, aki a Fatia Negrát felismeri
Babérossy Leánder
Margari úr
A nő, kit nem lehet feltalálni
A reszkető kéz
Küzdelem az aranyért
Az üldözött vad
A rémlátás
Az egyezkedés
Végszavak

Az unalom

– Te ásítottál oly nagyot, Clementine?

Senki sem felel.

A kérdező egy nyolcvan év felé járó öregúr, pompás, virágos selyemkaftánban, fején gyapot hálósüveggel, lábain meleg posztóharisnyák, kezein briliántos, türkizes, rubinos gyűrűk; úgy fekszik hanyatt az atlasz ottománon, arca olyan cserfakó, mint a múmiáké, egyik ránc a másikat éri rajta; száraz, sovány keselyűorra, bozontos őszsárga szemöldökei, s kiülő nagy, fekete szemei, miket érzékeny szempillák takargatnak, kevés megnyerőt kölcsönöznek arcának.

– Nos, senki sem felel? Ki ásított oly hangosan a hátam mögött? – kérdi újra boszontólag az orrán keresztül hangoztatva a szót. – Senki sem felel?

Persze, hogy senki sem felel.

Pedig vannak a szobában elegen. Ott ül a kandalló előtt egy harminc-harmincöt év körüli fiatalasszony, éppen olyan erősen jellemzett keselyűorral, olyan felhúzott, magas szemöldökkel, minők az öregúréi, csakhogy az ő arca még piros, meglehet, hogy nem is a természet kedvéből piros, és szemöldökei feketék, hanem vékony ajkai tökéletesen úgy vannak összeszorítva, mint az öregúréi, mikor hallgat. A delnő pasziánszot játszik.

Az egyik ablakban egy fiatal, tizenhat éves lyánka ül, gyönge, hirtelen nőtt alak, minden oly finomra van mérve rajta, vékony, mintegy odarajzolt szemöldök, piciny gömbölyű száj; az ilyen piciny, gömbölyű szájnál az jut az embernek eszébe, hogy mennyit tudna ez panaszkodni, ha olyan jó titoktartásra nem volna alkotva! Úgy illenek hozzá a titkolódzó szempillák is. Ez valami gyöngyhímzéssel van elfoglalva.

Ugyanazon kis hímzőasztalnál, vele átellenben ül egy veres képű hölgy, szörnyű szőke hajjal és meglehetősen kövér termettel. Ez valami nevelőnő. Azt állítja magáról, hogy angol. Ez valami könyvet olvas.

A selyem ottomán mögött végre ül az a bizonyos Clementine, akinek be kellene vallani az ásítás elkövetett bűnét; ez pedig egy élte delén túl járó kisasszony, hamis hajhurkákkal halántékai körül, egy kicsit szakállas állal és rendkívül sovány termettel; az ember nem nézhet rá anélkül, hogy kedve ne legyen megkínálni: egyék, az isten áldja meg, valamit! Ez valami kegyelemkenyéren levő régi társalkodóné; nem vér szerinti tagja a családnak. Valami szemrontó fehérneművarrással van elfoglalva, ami bizony nemigen nagy mulatság szegénynek.

A pamlagon fekvő öregúr egész napi mulatsága abból áll, hogy ezeket az ittlevőket és még másokat is, akik most nincsenek itt, tűrhetlen rigolyáival boszontson; azok pedig azzal szokták magukat házsártoskodásai ellen védelmezni, hogy nem felelnek semmi szavára vissza.

– Úgy van, úgy – folytatja az öregúr a szurdáló izgágát. – Tudom én azt nagyon jól, hogy unalmas dolog énkörülöttem lenni. Átlátom én azt, hogy én kiállhatatlan vénember vagyok, akire nem érdemes a szót vesztegetni. Tudom én azt jól, hogy nem is azért vagytok ti itt énmellettem, mintha valami nagyon szeretnétek itt lenni. Ki erőtet rá? Hiszen én senkinek sem fogom a rokolyáját, hogy el ne menjen. A kapu sincs bezárva. Aki a szekatúrát ki nem tudja állni, semmi sem könnyebb, mint segíteni magán. De azt nem teszi senki, úgyé? Mert jó mégis az öreg Lapussa szeme előtt járni. Mert meglehet, hogy akit az öreg kiállhatatlan Lapussa nem lát, azt azután el is találja felejteni! Aztán nem is tudhatja az ember, hogy mikor talál meghalni az öreg. Mert hiszen minden órán várják a halálát – már nyolc esztendő óta. Biz az unalmas dolog nagyon. Hja, jah! Felkelni nincs már tehetsége az öreg bolondnak, meg nem verhet senkit; ha kiabál, senki sem ijed meg tőle; de még annyi ereje mindig van, hogy meg tudja húzni a csengettyűzsinórt, be tudja hívni a komornyikot, el tud küldeni az alispánhoz, vissza tudja kéretni a végrendeletét, s szép csöndesen másikat tud diktálni a jegyzőnek.

S hogy szavainak annál ijedelmesebb nyomatékot adjon, rögtön meg is rántotta a csengettyűzsinórt.

Hanem, azért senki még csak felé sem fordította az arcát: a delnő vetette a kártyát, a fiatal lyánka öltögette tűjére a gyöngyöket, a missz olvasott, s a vén kisasszony szörnyen iparkodott egy szál cérnával a tű fokába éppen beletalálni; mintha senki egy szót sem szólna.

A csengetésre a komornyik bejött! – Vén, fekete frakkos, fehér nyakravalós szolga, régi cseléd, de akinek azért még annyi bizalmasság sincs megengedve, hogy mikor csengettek neki, és ő bejött az ajtón, azt kérdezhesse, mit parancsolnak, hanem ott kell neki álli az ajtó mellett, míg a csengetőnek méltóztatik hozzá szólani.

Pedig az öregúr jól látta az átelleni tükörből, hogy ott áll már a cseléd, de csak hagyta állni, közbe-közbe nagyokat fútt, s félre-félre tekintgetve, vizsgálgatta a többiek arcait, vajon félnek e nagyon, hogy most a pitvarnokot rögtön az alispánhoz fogja küldeni. De miután látta, hogy biz azok egy cseppet sem ügyelnek rá, akkor valami éles, kelletlen hangon megszólalt:

– Louis!

A cseléd a pamlagig közeledett, ott megint megállt.

– Ebédemet!

A nagyszerű fenyegetésnek ez lett a vége.

A kártyavető delnő szánalmas gúnymosollyal nézett reá, valami hasonlót takart el a missz is az arca elé tartott könyvvel, míg Clementine-nek nagyon jól esett egy csomóra fulladt cérnaszálat téphetni fogaival.

Az öregúr észrevett, vagy csak gyanított valamit.

– Missz Kleerri! Nem veszi észre, hogy Henriette megint az ablakon néz ki? Nekem kell-e a misszt arra figyelmeztetnem, hogy ez a legilletlenebb dolog: egy fiatal leánynak az ablakon kinézegetni? Angliában ezt talán még nem tudják, hogy ez illetlen dolog?

– Kérlek, nagypapa… – esenge azzal a panaszra álló szép szájával a vádlott.

– Csendesen! Én nem szóltam Henriette kisasszonyhoz, én missz Kleerrinek beszélek. Henriette kisasszony még gyermek; neki nincs esze valamit megérteni vagy meg nem érteni; őhozzá én nem beszélek; őneki én mindent meg nem magyarázhatok; de azért tartom missz Kleerrit a háznál, azért fizetek neki úgy, mintha egy fejedelem leányát nevelné, hogy legyen kivel megértetnem nevelési elveimet. Az én nevelési elveim pedig jók, missz, mondhatom, hogy nagyon jók; azért tessék azok mellett megmaradni. Én tudom, hogy mit lehet és mit nem lehet fiatal leányoknak megengedni; én tudom, hogy miért beszélek …

A fiatal leányka arca úgy elpirult egy szemrehányó tekintetétől az öreg zsarnoknak, mire aztán a missz durcásan felkelt helyéről, s hogy legyen kin tölteni bosszúját, igen következetesen valami hibát fedezett fel Henriette hímzetében, s az egész napi munkáját felfejtette vele.

Itt úgy látszik, hogy csak egy embernek van joga beszélni, a többinek a joga abból áll, hogy azt ne hallgassa.

De hátravan még valaki, akinek még erősebb jogai vannak, aki most elkezdi a szobaajtót döngetni ököllel, azt a szobaajtót, melyen a családtagok legidősbjei is csak félve szoktak kocogtatni, s amire ő akkorát üt ököllel és csizmasarkkal, hogy mind elijednek rá.

Ah, ez a kis férfiunoka, az öregúr kényeztetett kedvence, a kis Makszi.

– Miért nem bocsátják be a kis Makszit? Nyissák ki az ajtót a kis Makszinak, nem tudják, hogy nem éri fel még a kilincset? Miért nem eresztik hozzám, ha ő akar?

A komornyik éppen nyitotta előtte az ajtót, mire aztán a kis családi princ bebukott az ajtón; egy kis sápadt penész virág, veres szemekkel, pontyidomú, szeglettelen szájjal, hanem a családi autentikus orr mellékletével; amihez lesz dolga a többi fejének, míg kellő arányba növi magát. A kis kegyenc tökéletes ulánus hadiköntöst visel, még a négyszegletű csákó is fejére van csatolva, s kezében kivont bádogkarddal hadonáz, és amellett keservesen bömböl.

Szép kis alak! Egy síró ulánus katona.

– Mi a baj? Ki bántotta a Makszit? Ki nyúlt a Makszihoz?

A bömbölésből aztán annyit megtud a nagypapa nehezen, hogy Makszi amint szaladt, elbukott a kardban, az instruktor azután el akarta tőle venni a kardot, arra ő kirántotta fegyverét, s jót húzott vele megtámadója kezére; azután a nagypapa szobájába menekült, ahova nem volt szabad őt a nevelőnek üldözni.

A nagypapa rémkedve kérdezé tőle:

– Hol ütötte meg magát? Jöjjön ide! Hol ütötte meg a fejét? Látom! Itt, ni. Fel van dagadva: egészen piros. Tegyetek neki rá opodeldocot. Clementine! A Makszikának opodeldocot.

Vagy akarta Clementine látni, vagy sem, hogy Makszikának hol fáj, elő kellett hozni a házi gyógyszert, melyet aztán Makszika kikapván a jámbor hölgy kezéből, úgy vágott a padlóhoz, hogy szétfolyt a tartalma a szőnyegen.

Senki sem pirongatta meg érte.

A nagypapa mégis jónak látta valamit felhozni védelmére.

– A Makszikát nem kell megharagítani! Akinek kard van az oldalán, ugye, Makszika? Maga katona lesz.

– Igen – felelt a fiú durcásan szepegve –, én generális leszek.

– A Makszika generális lesz! No, ne szopja hát az ujját. Nem akar kevesebb lenni, mint generális.

Az angol missz helyén találta itt egy szakértő észrevételt ejteni közbe.

– De aki generális akar lenni, annak sokat kell ám tanulni!

– Én nem akarok tanulni, én mindjárt akarok tudni mindent. Ugye, nagypapa, akinek sok pénze van, az mindjárt tud mindent?

Az öregúr diadalmasan néze szét a jelenlevőkön.

– Ez a lángész! Ez a mondás!

Azzal odaszorítá a kis fickó fejét gyöngéden az ölébe:

– Ez az én kis unokám, az én igazi vérem!

Tudta jól, hogy a többieket mennyire bosszantja vele. Azalatt a komornyik elkészítette az asztalt; egy hattyúnyakú paliszander fatábla volt az, amit az ottomán fölé lehetett mindenestül tolni; azon volt tizenkétféle étel: mind hideg étkek, mert a meleget orvosi rendelet tiltja; az öregember mindegyikbe belekóstol az ujjaival: egyik sem ízlik neki; fenyegetőzik, hogy el fogja csapni a szakácsot, ez nagyon sós, amaz nagyon édes; ezen kozma érzik, amazon az élesztőszag; az embernek már az ételére sem ügyelnek: milyen régen nem volt ez meg amaz, amit ő olyan nagyon szeret. Hát emez minek van itt? Nem tudják, hogy ettül ő rosszul lesz; hogy ettül megbetegszik, nem várhatják már, hogy meghaljon, ilyennel akarják az életét megrövidíteni?

Mondhatnák ugyan neki, hogy hiszen éppen maga rendelte ezt tegnap, de senki sem hosszabbítja vele a lármát, a zúgolódás így aztán lassankint elfúl magába; az öregúr ismét Makszikához fordul, s nyájasan megkínálja a fitymált ételekkel.

– Egyél velem, Makszikám, lelkem.

– Kell is nekem – felel a kis finnyás –, mikor már valamennyibe beleturkáltál a kezeiddel.

– Óh, te nagy selma! Vigyék ki a Makszikát kocsikázni; fogják be a pónikat, az inas menjen vele, nem a praefectus. – Ezzel eltolja maga elől a kerekeken görgülő asztalt, int a komornyiknak, hogy tegye el az ételeket a kredencbe, mert azokat holnap megint elő fogja kérni.

A komornyik teljesíti a rendes napi parancsot, s jól elzár minden étket; tudva, hogy rögtön elkergetnék, ha valamit elő nem tudna adni.

Az öregúr tudja jól, hogy nincs olyan cselédje, akit valami jutalommal rá lehetne venni, hogy azon ételhez nyúljon, ami az ő asztaláról lekerült, annyira irtóznak tőle, hanem azt rendesen a koldusoknak szokták kiosztani; tehát hogy a koldusok se köszönhessék meg, addig tartatja azokat bezárva, amíg megromlanak, csak akkor adja ki.

Családjával már tíz év óta nem evett egy asztalnál. Soha senki abba az ételbe belé nem kóstol, amiből ő eszik.

Vannak családjának tagjai, akik évrül évre mindennap együtt vannak vele, de akiktül se télen, se nyáron egyéb szót nem hall, mint „jó reggelt” és „jó éjszakát”, akik soha se kéréssel, se panasszal nem alkalmatlankodnak előtte, akik ha valamin örülnek vagy szomorkodnak, azt előtte titokban tartják.

Az a piros arcú delnő például, amióta férje elhalt, ki nyolc évig volt fekvő beteg, hétszámra sem szokott atyjával egy szót is váltani.

Az öregúr eleinte azt kívánta, hogy Lángainé (így híják a delnőt) esti kilenc óráig ott legyen szobájában, s rakja ott a kártyát, vagy unja magát másképp, ahogy kívánja.

Egy hónapig engedelmeskedett a nő szótlanul; akkor egyszer hét órakor felöltözött díszesen, s azt mondá, hogy a színházba megy.

Az öreg Lapussa nagy szemeket mereszte rá.

– A színházba?

– Páholyt béreltem magamnak.

– Úgy? Jó mulatást.

A delnő vállat vonított, s otthagyta. Tudta jól, hogy e perctől fogva egy millióval kevesebb öröksége van, mint testvérbátyjának, hanem azontúl mindennap elment a színházba, amint az esti hét órát ütötte, már ő ott ült a páholyában, és ki nem mozdult onnan, amíg valakinek egy szó mondanivalója volt a színpadon.

Lángainé gyermektelen.

Megholt férjéhez nem kötötte szerelem, s eddigelé tán senkihez sem. Az úri büszkeség válogatós. Emberek, kik a szalonbevezetés képességén alul esnek, rá nézve nem létezők; akik pedig szalonját látogathatnák, azokrul nincs kedve ábrándozni. A színházban sokszor végigjártatja szemeit a páholyokon, azokban sok szép, elegáns fiatalember megfordul, délceg katonatisztek, deli mágnásifjak, de azoknak a távcsövei nem találkoznak az övéivel. A Lapussa-család még nagyon új nemes arra, hogy a magas világban észrevegyék, s éktelen gazdagságuk híre egy nyomon jár sordidus fösvénységükével, ami a könnyűvérű úri rend előtt nem ajánlatos tulajdon.

A Lapussák nem urak, csak gazdagok; azért a páholyok ifjai nem veszik észre Lángainé szebbnél szebb toalettjeit.

Akik pedig a páholyokon alul esnek, parterre, zártszék közönség, azok rá nézve nem léteznek, látta és elfelejtette őket, legfeljebb Hahn-Hahn Ida grófnő mondása jutott rájuk néha eszébe, aki keleti utazásai jegyzékében egész Magyarországról csak annyi észrevételt lát jónak megörökíteni, hogy a pesti férfivilág körszakállt visel, és hogy neki nagy gyanúja van az olyan szakállak ellen, amik felől nem bizonyos, hogy szokták-e azokat mindennap – kifésülni; ami egy nervőz német grófnétól elég magas és finom eszmejárás, s fantáziájának csinos tanújele.

Lángainé bátyja, János, notorie a legunalmasabb ember a városban, akit a cselédjétől kezdve, a kávéházi ismerőseig senki sem állhat ki; csupán csak az apja, az sokat tart felőle. Nagy gazdagsága mellett fösvény és kapzsi. Ha pénzszerzésről van szó, olyan alkalmakat is megragad, miket jóravaló firma alatt működő kalmár a szenzálnak szokott átengedni; még uzsorára is ad pénzt a legjobb ismerőinek. Képzelheti, milyen nagyra becsülik. Szeretné, ha úrnak tartanák, de nem tudja magát rábírni, hogy a kaszinóban kiírassa a nevét a táblára, azért az évenkint fizetendő hatvan forintért.

Vagy talán attul tart, hogy valaki felhozza ellene uzsoráskodásait, s még nem választják meg tagnak.

Ennek a fia az a mulatságos kis Makszi.

Az a karcsú, lengeteg alak, az az idetévedt angyal, aki elküldetett, hogy az egész család bűneiért kiszenvedjen, egy harmadik testvérnek árva leánya, ki atyját, anyját egyszerre vesztette el, mégpedig a legtragikusabb módon. A Margit-szigetre akartak átmenni csónakon, amint egy gőzös rájuk jött, a csónakot felfordította, apa és anya ott veszett, csak a leányt tudták megszabadítani. Henriette akkor már tizenkét éves volt, s attól a rémjelenettől fogva annyira ideges lett, hogy a legkisebb erős hangra összerezzent, s sokszor minden észrevehető ok nélkül elkezdett sírni.

Mint mondják, igen jó, gyöngéd anyja volt; egy finom, mívelt teremtés, ki csak gyermeinek élt, és aki szeme láttára merült el a hullámok közt, s azóta Henriette-nek nagyatyja házánál kelle élni, ahol senki sem szerette egymást.

De mégsem! Még volt egy fivére is, Kálmán, kissé könnyelmű, de jószívű fiú. Ez ritkán szokott a család közé jönni, mert mindig szidták. Pedig hát szegény nem vétett egyebet, mint hogy az új ruháit rendesen eladta. De hát az ő hibája volt-e az is? Ha mindig azt hallotta otthon hányni-vetni, hogy a Lapussa-család ilyen-olyan gazdag, aztán őneki sohasem adtak pénzt a kezébe, hogy kortársaival együtt mulathasson. Másik hibája meg az volt, hogy nem akart diákul tanulni.

Ezért különösen sokat kellett szenvednie. Az öreg Lapussa, valamint János fia szinte nem sejtenek a latin nyelvhez, amaz ifjúkorában még nem járt iskolába, mert a vagyonszerzés kezdeményeivel volt elfoglalva, emez pedig már nem járt iskolába, mert már akkor gazdagok voltak, azért aztán nem is volt egyiknek sem helyes fogalma a legközönségesebb tárgyakról, mint ami utazásai közben ráragadt. Minthogy pedig az instruktor nagyon el volt foglalva Makszikával, azért Kálmánnak a nyilvános tanodába kellett járni, hogy okosabb ember legyen, mint elődei.

Szegény Henriette sokszor órákig elfáradt vele, hogy öccse asztalához ülve, a genusok, deklinációk, konjugációk, motiok és más ördöngös állapotok fáradalmait keresztülküzdeni segítse neki; de biz abból csak az lett, hogy utoljára is ő tanult meg jobban diákul, mint Kálmán, s lopva ő fordította le neki a penzumokat Cornelius Neposból és Virgil Bucolicáiból.

Ezért pedig a missz nagyon haragudott, mert ő nem bírta a latin nyelvet (ritka nő fárasztja magát oly tárgy megtanulásával, ami felett beszélni nem lehet); s ezért aztán Henriette akárhányszor válthatott szót Kálmánnal az ő jelenlétében is, anélkül, hogy ő megértette volna, hogy miről beszélnek. Neki aztán magyarázhattak, amit akartak.

Sőt még nevezetesebb dolgok is történhettek ennek a fatális diák nyelvnek a közvetítésével, amiket majd később megtudunk, de most nem érünk rá náluk megállapodni, mert János úr jön haza, s ezt kell elébb megcsodálnunk.

Lapussa János úr tökéletes prototiponja családjának, rendkívül hosszú, száraz termete még hosszabbnak látszik azáltal, hogy fejét magasan hordja, úgy hunyorogva le onnan a magasból az emberiségre, mint akinek a szeme fáj, s nem bírja felnyitni a szempilláit, a családi orr dimenzióit még feltűnőbbé teszi a szertelenül kicsiny áll s az összeszorított ajak; bajusza középett is meg szájszegleteinél is ki van borotválva, s éppen csak egy egérfarknyi van meghagyva kétfelől, s nagy tudománnyal kifenve hegyesre és feketére. Viselete elegáns és túlfinom, a divattól csak annyiban eltérő, hogy minden öltönye igen feszes, ing- és mellénygombjait drágakövek képezik, gyűrűi is azoktól ragyognak, s beszéd közben sok igazgatnivalója van nyakkendőjén, szokta simogatni öltönyeit, ami arra mutat, hogy sokat tart gyűrűi szépségéről és frakkja finom posztójáról; amellett magas, kemény nyakravalója sokat látszik könnyíteni álla büszke tartásának, keményített inggallérjai pedig simaság és töretlenség tekintetében senkinek át nem engedik az elsőbbséget; s egyúttal igen jó mulatságot szereznek neki azáltal, hogy állkapcái rángatásával azokat igazgassa, szüntelen azt a gondolatot gerjesztve a ránézőben, mennyire kényelmetlen lehet azokra az inggallérokra nézve fejének ottléte.

János úr bejön a szobába, senkire rá sem néz, végigsétál hátratett kezekkel, akkor észreveszi az apját, annak kezet csókol, s megint sétál nagyot. Látszik rajta, hogy valami nagy mondanivalója volna, csak valaki kérdezné meg tőle, hogy mi baja. Tudniillik az apja vagy a testvére.

Ahelyett azonban Clementine kisasszonyt viszi rá a bűne, hogy megszólítsa édes, vékony, nyájas hangon.

– Nagyságos úr.

Ezt először nem hallja.

– Nagyságos úr…

– No, mi baj? – szól vissza most, még magasabbra emelve fejét.

– Elkészítettem az ingre való hímzést, ahogy parancsolni tetszett.

A nagyságos úr büszke ajkpittyesztéssel ereszkedik le, megtekinteni az ajánlott hímzést. Óh, be rossz emberismerete van Clementine kisasszonynak.

János úr most nagyon elégületlen. Láthatni az arcán. Odatekint, még jobban összehúzva szemeit; száját elgörbíti nagyon.

– Nem ér ez semmit. Mondtam már, hogy ezek a virágok igen nagyok, ilyet csak az oláh parasztok ingeire stikkolnak; mit gondol?

Azzal veszi az ollót Clementine varróasztaláról, s az egész nagy, fáradságos munkát, mivel a jámbor társalkodóné egy hétig kínlódott, diribről-darabra aprítja, s odaveti elé nagy dölyfösen, hogy az csak hüledezve néz rá.

– Ugyan, János; János! – szól erre hozzá az öregúr.

– Mikor mérges vagyok! Mikor haragszom! Mikor magamon kívül vagyok.

– Hát miért haragszol? Kire?

János úgy tesz, mintha nem akarná elmondani haragja okát, levágja magát egy karszékbe, lábait egymásra veti, kezeit zsebeibe dugja, azután megint felugrik, megint sétálni kezd.

– Dühös vagyok.

– Ki bántott? – kérdi aggódva az öreg.

János megint levágja magát egy pamlagra, s egyik lábát, keresztülveti a pamlag karján; egész fitymálással vetve oda, mintha tulajdonképpen inkább megvetés volna az, mint harag.

– Hát az a semmirevaló Hátszegi. Az a semmi ember. Az a betyár. Az a csavargó!

– No, de mit vétett?

– Mit vétett? – kiált felugorva János. – Hát tudod, hogy tegnap ide izent a szenzáljától, hogy szeretné megvenni a Széchenyi téren levő házunkat, hogy adom? Én meg akartam a szenzáliát takarítani magunknak, s ezért magam mentem el hozzá ma délelőtt fél tizenkettőkor. No, ez a legillendőbb idő látogatást tenni, így gondolom. Én csak tudom, hogy mi az illendő. Megyek az előszobájába; ott áll egy inas. Azt mondja, hogy várjak. Én várjak? Én előszobázzak? Egy Lapussa János! És kinél? Egy nyomorú semmiházi Hászeginél a vendégfogadóban! Jól van. Vártam. Jelents be nála. Azalatt le sem ülhettem, mert a gazember az előszobában minden széket telerakott suvickos kefével, meg csizmával. Én! Egy Lapussa János! Akkor visszajön az a másik gazember, s azt mondja, hogy azt izeni az ura, mert nem beszélhet velem, jöjjetek délután. Én! Egy Lapussa János! Velem nem beszélhet valaki, hanem jöjjek máskor! Te kutya, te semmirevaló gazember. No, megállj!

Erre az öregúr maga is lelkesedni kezdett.

– De miért nem ütötted pofon?

(Csakugyan eredeti egy gondolat, valakit két ajtón keresztül pofon ütni.)

– Azt fogom tenni! De azt meg fogom tenni! Ezt nem viszi el szárazon. Ezt nem hagyom magamon! Egy Lapussát elküldeni! Rögtön megyek két tanúért, kihívom párbajra.

– Nem, János, ne azt tedd. Üsd pofon az utcán, vagy ne azt tedd, adj egy trágernek tíz forintot, s páholtasd el, mikor a színházból jön. Az lesz legjobb.

– Nem! Én meg akarom ölni, én meg akarok vele verekedni, aki engem, mint gavallért megsért, annak én meg akarom mutatni, hogy gavallér vagyok; azzal pisztollyal fogok számolni, pisztollyal.

E hetvenkedés a család öregét és nőnemen levő tagjait illően megrettenté már. Clementine éppen azon kezdett töprenkedni, hogy nem jó lenne-e neki elmenni a szobából a gouvernante-tal együtt, hogy azon esetre, ha János meg talál valakit ölni, a szántszándékosságról ne tanúskodhassanak, mint idegenek. Csak Lángainét nem zavarta meg a nagy zaj, ő készült a színházba, brossai között válogatott, míg János, kit bosszantott a közöny, egyenesen őt nem aposztrofálta.

– Meg kell ilyen bántalom után verekednem: ugye, Matild? Mit szólsz hozzá?

Lángainé hideg gúnnyal felelt a ki nem kerülhető kérdésre:

– Azt mondom hozzá, hogy máskor, ha valaki délelőtt haragít meg, ebéd előtt mérgelődjél rajta, mert ha ebéd utánra hagyod a haragot, az árt az egészségnek.

János találva érezte magát, s elhallgatott; azután megint hátratette a kezeit, s járt-kelt, nagyokat fújva alá s fel, utoljára kapta a kalapját; s futott.

Az öregúr utána kiáltott engesztelő hangon:

– János, de mit akarsz?

– Azt majd meglátjátok!

Azzal becsapta maga után az ajtót.

Az öregúr szemrehányólag szólt Lángainéhoz:

– Még te is ingerelted, még jobban uszítottad, mikor úgyis dühben van. Pedig hát mit nyernél vele, ha megölnék? Fia van, mindenét az örökli. A kis Makszié lesz minden.

Lángainé a kapalja csokrát kötötte meg.

Az öregúr még egyre dörmögött.

– Én ismerem a tüzes vérét; képes volna nekimenni egy ármádiának, ha megharagítják, olyankor nem hallgat semmire. Valahogy meg kellene akadályozni ezt a párbajt. Mit gondolsz? Vagy te ma is színházba készülsz? El tudsz menni ilyen állapotban? Elmégy komédiát nézni?

Lángainé keserűen felelt:

– László éppen ilyen szerepeket szokott adni a színpadon, mint János. Amilyen kevéssé féltem a színészeket, mikor párbajt vínak, éppen annyit adok János rodomontádjaira. Nem lesz neki semmi baja: ne féltsd.

Az inas jött jelenteni, hogy a kocsi előjárt, Lángainé felvette mantille-ját, s ment abba a komédiába, ahol legalább mulatságosat játszanak.

Victor Hugo A tenger munkásai

Victor Hugo

A tenger munkásai

REGÉNY

FORDÍTOTTA LONTAY LÁSZLÓ

TARTALOM

Ajánlás

A CSATORNA SZIGETVILÁGA

I Az előidők kataklizmái
II Guernesey
III Guernesey (folytatás)
IV A fű
V A tenger veszedelmei
VI A szirtfokok
VII A föld és az óceán egybeolvad
VIII Saint-Pierre-Port
IX Jersey, Aurigny, Serk
X Történelem, legenda, vallás
XI Régi kalózfészkek, régi szentek
XII Helyi sajátosságok
XIII A művelődés útja a szigetvilágban
XIV Egyéb sajátosságok
XV Régiségek és ócskaságok. Szokások, törvények és erkölcsök
XVI További sajátosságok
XVII A végletek találkoznak
XVIII Menedékhely
XIX
XX Homo edax
XXI A kőtörők hatalma
XXII A szigetvilág népének jósága
A TENGER MUNKÁSAI

ELSŐ RÉSZ: CLUBIN ÚRELSŐ KÖNYV: HOGYAN KÉL VALAKINEK ROSSZ HÍRE
I Fehér lapra írott szó
II. A Bagolytanya
III "A feleségednek, majd ha megnősülsz"
IV Népszerűtlenség
V Gilliatt egyéb gyanús üzelmei
VI A hasas dereglye
VII Látomásos háznak látomásos lakója
VIII A Gild-Holm-'Ur székMÁSODIK KÖNYV: LETHIERRY MESTER
I Mozgalmas élet, nyugodt lelkiismeret
II Amiben Lethierry mester kedvét lelte
III A tenger ősi nyelve
IV Aki szeret, az könnyen sebezhetőHARMADIK KÖNYV: A DURANDE ÉS DÉRUCHETTE
I Csicsergés meg füst
II Az utópia örök története
III Rantaine
IV Az utópia történetének folytatása
V Az ördöghajó
VI Lethierry megdicsőülése
VI Egy a keresztapa, egy a védőszent
VIII Egy dal: a "Bonny Dundee"
IX Az ember, aki belelátott Rantaine-be
X Hosszú mesék
XI A számba vehető férjek seregszemléje
XII Kivételes vonás Lethierry jellemében
XIII A gondtalanság hozzátartozik a bájhozNEGYEDIK KÖNYV: A SKÓT DUDA
I Hajnalpír vagy lángnyelvek
II Lépésről lépésre az ismeretlenben
III A "Bonny Dundee"-re visszhang kél a dombon túl
IV Gyámapa, nagybácsi kedveli a csendet,
Nékik a szerenád elrontja az estet.
V A megérdemelt siker mindig gyűlöletet támaszt
VI Szerencséjük volt a hajótörötteknek, hogy rábukkantak a naszádra
VII Milyen szerencséje volt a kószálónak, hogy észrevette a halászÖTÖDIK KÖNYV: A REVOLVER
I Beszélgetések a János fogadóban
II Clubin meglát valakit
III Clubin elvisz valamit, és semmit sem hoz vissza
IV Plainmont
V A fészkerablók
VI A Jacressarde
VII Éjszakai vásárlók, sötét eladó
VIII A vörös golyó és a fekete golyó karambolja
IX Hasznos útmutatás azon személyeknek, akik szeretnének
vagy nem szeretnének levelet kapni a tengerentúlrólHATODIK KÖNYV: RÉSZEG KORMÁNYOS, JÓZAN KAPITÁNY
I A Douvre-sziklák
II Nem remélt konyak
III Csapongó társalgás
IV Elénk tárul Clubin kapitány minden erénye
V A csodálat tetőfoka
VI Mélység belülről megvilágítva
VII Váratlan dolog történikHETEDIK KÖNYV: OKTALANSÁG KÖNYVTŐL KÉRDEZŐSKÖDNI
I Gyöngyszem a szakadék mélyén
II Nagy csodálkozás a nyugati parton
III Ne kísértsd a Bibliát
MÁSODIK RÉSZ: AZ ÖRDÖNGÖS GILLIATT
ELSŐ KÖNYV: A SZIKLAZÁTONY
I A hely, ahová viszontagságos eljutni, s ahonnan nehéz visszatérni
II A tökéletesen megvalósult szerencsétlenség
III Ép, de nem egészséges
IV Előzetes helyszíni szemle
V Néhány szó az elemek titkos együttműködéséről
VI Istálló a lónak
VII Szoba az utasnak
VIII Importunaeque volucres
IX A szirtzátony, és ahogy fel lehet használni
X A kovácsműhely
XI Felfedezés
XII Egy tenger alatti épület belseje
XIII Amit látni, és amit sejteni lehetMÁSODIK KÖNYV: KESERVES MUNKA
I A nélkülöző segélyforrásai
II Ahogy Shakespeare összetalálkozhat Aiszkhülosszal
III Gilliatt remekműve segítségére van Lethierry remekművének
IV Sub re
V Sub umbra
VI Gilliatt beállítja a hasas dereglyét
VII Hirtelen veszély
VIII Inkább bonyodalom, mint végkifejlet
IX Siker után rögtön kudarc
X A tenger figyelmeztetése
XI Okos ember ért a szóbólHARMADIK KÖNYV: A KÜZDELEM
I A szélsőségek találkoznak, és az ellentétek jelzik egymást
II A nyílt tenger szelei
III Milyen morajlást hallott Gilliatt?
IV Turba, turma
V Gilliatt válaszúton
VI Az ütközetNEGYEDIK KÖNYV: AZ AKADÁLY KETTŐS SZAKADÉKA
I Más is éhes
II A szörny
III Másfajta ütközet az örvényben
IV Semmi nem marad titokban, és semmi nem vész el
V Hat hüvelyk és két láb között bőven megfér a halál
VI De profundis ad altum
VII Az Ismeretlen meghallgat
HARMADIK RÉSZ: DÉRUCHETTE
ELSŐ KÖNYV: ÉJSZAKA ÉS HOLDFÉNY
I A kikötő harangja
II Még mindig a kikötő harangjaMÁSODIK KÖNYV: A ZSARNOKI HÁLA
I Öröm, körülötte szorongás
II A bőrtáskaHARMADIK KÖNYV: A CASHMERE INDULÁSA
I Kikötőcske a templom mellett
II Előtörő kétségbeesés
III Az előrelátó önmegtagadás
IV "A feleségednek, majd ha megnősülsz"
V A nagy sír

Guernesey szigetének ajánlom ezt a könyvet, a menedéket és szabadságot nyújtó sziklabércnek, az ősi normann föld e zugának, ahol a tenger derék fiai élnek, e zord és szívvidító tájnak, amely most védőn befogad, s ahol bizonyára majd sírom is domborul.

V. H.

Hármas harcban áll az ember: a vallással, a társadalommal és a természettel. E hármas harc az ember három szükségletéből fakad: hinnie kell, ezért épít templomot; alkotnia kell, ezért épít államot; élnie kell, ezért épít hajót és szerkeszt ekét. Három vágy elégül ki, s megannyi háború feszül bennük. Mindhárom arról beszél, hogy oly titokzatos és nehéz dolog az élet. Az ember minduntalan akadályokba ütközik, amelyek a babonák, az előítéletek, az elemek alakjában lépnek elő. Hármas átok, ananké, ül rajtunk, a hittételek, a törvények, a dolgok átka. A PÁRIZSI NOTRE-DAME-ban a szerző az elsőt állította pellengérre; A NYOMORULTAK-ban a másodikra irányította a figyelmet; ebben a könyvben a harmadikra mutat rá.

Hármas végzet nehezedik az emberre: negyediknek társul hozzá a belső végzet, a mindent betetőző ananké: az emberi szív.

Hauteville-House, 1866 márciusán.

A CSATORNA SZIGETVILÁGA

I
Az előidők kataklizmái

Az Atlanti-óceán marja partjainkat. Nyugati sziklafalunkba a sarki áramlat harap belé. Saint-Valéry-sur-Somme-tól Ingouville-ig alá van ásva tengerpartunk fala, hatalmas sziklatömbök zuhannak alá, kavicsfelhőket görget a víz, kikötőinkben homok- vagy kőzátonyok terpeszkednek, folyóink torkolata eltorlaszolódik. Az ár mindennap letép és elnyel egy-egy darabkát a normann földből. Ma már meglassúbbodott ez az óriási munka, de egykoron irtózatos erejű volt. Csak Finistère irdatlan sarkantyúja tudta megfékezni. Nézzék, micsoda mélyedést vágott Cherbourg és Brest közé, s megítélhetik a sarki áramlat erejét, a dühödt víz szaggatását. A Csatorna még a történelem előtti időkben rabolta el az öbölnyi területet a francia földből. Annyit azonban biztosan tudunk, mikor történt az óceán legutolsó, döntően erőszakos cselekedete partjaink ellen. 709-ben, hatvan évvel Nagy Károly trónra lépte előtt, a tenger egyetlen csapása leszakította Franciaországról Jerseyt. Jersey mellett más, korábban víz alá kerülő területek csúcsai is láthatók, amelyeket egykor víz borított. Ezek a vízből kiálló hegycsúcsok szigetek. Az egészet együtt a normann szigettengernek mondják.

Munkás embersereg él s dolgozik itt hangyaszorgalommal. A tenger romboló munkáját felváltotta az ember népalkotó munkálkodása.

II
Guernesey

Délen gránit, Északon homok; itt meredélyek, ott homokdombok. A lejtős mező síkját halmok és kiugró sziklák szedik hullámokba; ráncokkal átszelt zöld szőnyeg, a tenger tajtékja rojtozza; végig a parton a földből alig kiemelkedő ütegek, és távközt tartva, lőrésektől átlyuggatott tornyok; a sík homokparton zömök mellvéd vonul, ágyúrések és lépcsők tagolják, a föveny temeti be és a tengerár csapkodja, az egyetlen félelmetes ostromló; a malmok süvegét leverték a viharok; Valle-ban, Ville-au-Roiban, Saint-Pierre-Port-ban, Tortevalban néhány malom még forog; a szirtfalban horgonyzóhelyek; a homokdombokon nyájak; a pásztor és a gulyás kutyája serényen hajkurássza az állatokat; városi kereskedők kis kocsijai sietnek a mélyúton; sűrűn tűnnek föl fekete házak, nyugati falukat bekátrányozták az eső ellen, kakasok, tyúkok, trágyadombok; mindenütt küklopszi falak; az egykori kikötő ormótlan sziklákból, hatalmas oszlopokból álló csodálatos falait, súlyos láncait sajnos lerombolták; a tanyákat szálfakerítéssel vették körül; a földek köré rakott kődarabokból vontak mellmagasságban falat, a kősövény furcsa sakktáblát rajzol a mezőkre; itt-ott földhányás szakítja meg a szöges kerítést, gránitkunyhók láthatók, kazamatáknak beillő viskók, golyóálló házikók; helyenként, a legvadabb tájakon, apró új épület emelkedik, a tetején harang: az iskola; a rétek végiben patakok folydogálnak; szilfák és tölgyek; különleges, csak itt lelhető liliomfajta, a Guernesey lily; amikor itt a munka dandárja, nyolc ló húzza az ekét; a házak előtt széles szalmakazlak, aljukat körben kirakták kővel; nagy csomó tüskés sünzanót; néhol gyümölcsösök és konyhakertek között ódivatú francia kertek bukkannak fel nyesett tiszafákkal, nyírott puszpánggal, rokokó vázákkal; kényes virágok a paraszti telkeken; rododendron a krumpliföldön; a fűben mindenütt medvefülszínű fukusz virít; a temetőben nincs kereszt, a sírokon karcsú kőoszlopok, mint megannyi "Fehér hölgy" a holdfényben; tíz gótikus templomtorony a látóhatáron; a templomok régiek, a dogmák újak; protestáns szertartásokat végeznek a katolikus épületekben, és a hegycsúcsokon mindenütt elszórva különböző formákba a homályos kelta múlt rejtélyes híradásai, menhirek, pölvánok, hosszú kövek, tündérkövek, mozgó kövek, zengő kövek, sziklafolyosók, kromlek, dolmen, pukle; ezernyi ősi nyom; a druidák után jöttek az apátok, az apátok után a plébánosok; emlékek azokról, akik lezuhantak az égből; a Mihály arkangyalról elnevezett kastély egyik csúcsos tornyát Luciferének mondják; a Dicart-fokon Ikarosz-csúcs van; télen majdnem annyi a virág, mint nyáron - ez Guernesey.

III
Guernesey (folytatás)

Földje termékeny, zsíros, életet adó. Messze földön a legjobb legelő. Búzája híres, tehenei kiválóak. A Saint-Pierre-du Bois szénáján hízott üszők bátran kiállhatnak a confolens-i fennsík díjazott tenyészállataival. Francia és angol mezőgazdasági egyesületek kitüntetik Guernesey szántóinak, rétjeinek remekeit. A mezőgazdaságot szolgálja a jól kiépített úthálózat, a kiváló közlekedési lehetőségek felpezsdítik a sziget vérkeringését. Az utak nagyon jók. Az egyik útelágazásnál kereszttel megjelölt lapos kő van a földben. Guernesey legrégibb ismert főbíráját, az 1284-ben hivatalban volt Gaultier de la Salte-ot felakasztották a bírói tisztében elkövetett törvénytelenségek miatt. A keresztes kő - a főbíró keresztjének is mondják - azt a helyet jelöli, ahol utoljára hullt térdre, és utolsó imáját mondta el.

Az öblökbe, földkaréjokba benyomuló tengert úszótestek tarkítják: süvegcukor mintájára kipingált, piros-fehér kockás, hasas part menti ladikok úsznak a víz tetején, alul feketék, felül sárgák, zöld, kék, narancssárga mintákkal díszítettek, testük rombusz alakú, márványos, tarkán erezett. Helyenként tompa kórus morajlik fel: a legénység vontatókötéllel húzza a hajóját.

A parasztok képe éppen úgy megelégedettséget sugároz, mint a "halas embereké"; szintúgy a kertészkedőké. A föld erős, mert porrá zúzódott szikla táplálja; iszapos parti homokból, tengeri moszatból kevert trágya fűszerezi a gránitot: ezért oly rendkívüli mértékben életet adó ez a föld, nedve csodákat művel; magnólia, boroszlán, leander, kék hortenzia virágzik itt; buján tenyészik a fukszia, boltozattá sűrűsödik a hármas levelű verbéna, egész falat alkot a gólyaorr, a szabadban is megterem a narancs és a citrom; a szőlő nem, az csak melegházban érik, de ott aztán kitűnő; a kamélia fává nő, a kertekben háznál magasabbra fut az áloé. Nincs bujább, pazarabb látvány, mint ez a növényzet, amely elrejti és felékesíti a villák, kis lakok hívogató homlokzatát.

Guernesey egyik arca bájosan kedves, a másik szörnyűséges. A feldúlt nyugati part a tenger nyomása alatt nyög. Zátonyok, szélviharok, hajómarasztaló benyílások, összefoldozott bárkák, parlagon heverő földek, bozótos pusztaságok, rozzant házak, néha egy-egy reszketeg, a földből is alig kiálló tanyaház, keszeg nyájak, kurta és sós fű: ez jellemzi ezt a részt, amelyen zord szegénység uralkodik.

Li-Hou egy közeli szigetecske; teljesen elhagyatott, apály idején könnyen megközelíthető. Bozót borítja, földjét lyukak szaggatták át. Li-Hou nyulai ismerik az óra járását. Csak dagály idején bújnak ki lyukaikból. Fittyet hánynak az embernek. Barátjuk az óceán, az védőn körülfonja őket. Nagy testvériség ám a végtelen természet!

Ha az ember beletúr a Vason-öböl homokhordalékába, fákat ér a keze. Erdő búvik meg a titokzatos, vastag homok alatt.

A szélverte nyugati partok edzett halászai ügyes révkalauzok. A Csatorna szigetei között különösen viselkedik a tenger. A közeli Cancale-öböl a világnak az a pontja, ahol a legmagasabb szintet éri el a dagály.

IV
A fű

Guernesey szigetén a fű éppen olyan, mint akárhol a világon, csak egy kicsit dúsabb; Guernesey rétjei majdnem olyanok, mint Cluges vagy Gémenos gyeppázsitjai. Van itt csenkesz és perje, mint akármelyik legelőn, pepita mintás csillagpázsit és valódi harmatkása, aztán orsós kalászú puharozsnok, a Kanári-szigeteken honos pántlikafű, zöld lét izzadó tippan, szédítő konkolyperje, sárga süllőfű, meg az a másik perje, amelynek selymes pehely van a szárán, jó illatú borjúpázsit, rezgőfű, mocsári gólyahír, édes virágú, fanyar illatú vadfokhagyma, komócsin, bunkós kalászú ecsetpázsit, kosárfonásra alkalmas, száras fűfélék és a futóhomokot megkötő őzárpa. Csak ennyi volna? Nem, itt van még a csomós virágú ebír, a kásaköles, sőt néhány bennszülött mezőgazdász szerint a kenyérfű is. Van még gyermekláncfű-levelű saruvirág, amely az órát mutatja, és szibériai csorbóka, amely az időjárást jelzi. Ez hát a füvek birodalma; de nincs ám akárhol ilyen fű; ez a szigetvilág sajátos füve; gránitból sarjad, az óceán öntözi.

Népesítsék be képzeletben e fűvilágot ezernyi rohanó, repülő rovarral: van köztük undorító, a másik elbájol; gondolják oda a fűbe a ganajtúró bogarat, a cincért, a pálmafúrót, a hangyát, mely szorgosan feji tehenét, a levéltetűt, a nyáladzó szöcskét, a katicabogarat, amely a jóisten állatkája, és a pattanóbogarat, amely az ördögé; a fű fölött, a levegőben meg képzeljék el a szitakötőt, a nyerges fürkészt, a darazsat, az aranyos rózsabogarat, a bársonyos tompa orrú poszméhet, a juharfa csipkés fátyolkáját, a vörös hasú fémdarazsat, a zizzenő pihelegyet, és halvány képük lesz arról, milyen mesebeli színjáték tárul júniusi deleken Jerbourg vagy Fermain-Bay hegyhátán az elálmodozó bogarász, vagy a kicsit is természetbúvár hajlamú költő elé.

A selymes zöld pázsiton egyszerre csak kis négyszögletes kőlapot pillanthatunk meg, amelybe két betű van belevésve: W. D. Annyit jelent, mint War Department, vagyis hadügyminisztérium. Így is van rendjén. Azért van civilizáció, hogy látni lehessen. Különben oly vad lenne a táj. Járjuk végig a Rajna két partját, keressük meg a természet legeldugottabb zugait: helyenként a táj templomian fenséges, mintha Isten itt jelenvalóbb volna, mint másutt, és menjünk még beljebb, a menedékekhez, ahol igazán magányosak a hegyek s oly némák az erdők; menjünk el, mondjuk, Andernachba és környékére, látogassuk meg a sötétbe fúló, meg sem rezzenő Laachi-tavat: alig ismerik, titokzatosságba vész; sehol nem magasztosabb a nyugalom: áhítatos derűjében a világmindenség él, semmi nem zavar, mindenütt a természet mérhetetlen összevisszaságának mélységes rendje uralkodik; ellágyult szívvel kell ezen a magányos tájon járni, amely vágykeltő, mint a tavasz, és bánatos, mint az ősz; találomra válasszuk meg útirányunkat: elhagyva a romba dőlt apátságot, beleveszünk az erdőmélyi utak megkapó békességébe, a madárdalba és a levélzsongásba, tenyerünkkel merítünk a forrás vizéből, járunk, gondolkodunk, feledünk. A fák között megbúvó tanyának kikandikál a csücske, egy bűbájos, illatos, zöld kis kunyhó, repkény meg virág futja be, gyerekzsivajtól, kacagástól visszhangzik; közelebb menve, a házikó éles fény-árnyékba borított sarkán, az öreg fal egyik ódon kövében a tanya neve olvasható: Niederbreizig, alatta meg: 22. Landw. Bataillon. 2. Comp.[1]

Azt hinné az ember, faluba tévedt, pedig egy ezred közepébe került. Már csak ilyen az ember.

V
A tenger veszedelmei

Guernesey nyugati partja bővelkedik overfallokban, vagyis nyaktörő helyekben. A hullámok gondosan kicsipkézték. Éjszakánként a gyanús sziklák csúcsán - mint mondják - a tenger csavargói valószínűtlen fényeket pillantanak meg, amelyek szerintük útba igazítják vagy halálba viszik a hajósokat. Ugyancsak ezek a merész és hiszékeny tengeri csavargók látják meg a víz alatt a legendákban említett holothuriont, ezt a pokolian csípő tengeri csalánt, amely a legkisebb érintésre lángba borítja a kezet. Ezen a vidéken a gall Tin-Tagel szóból Tinttajeu-nek nevezik, ami az ördög jelenlétére utal. Eustache, vagyis maga Wace, így mondja öreg versében:

Zavaros lőn hát az tenger,
hullámtaraj magasra ver,
setétté lőn felhő és ég,
víz alatt áll az mindenség.

A Csatorna manapság is olyan megfékezhetetlenül tombol, mint Tewdrig, Umbrafel, a fekete Hamon-dhû, vagy Emyr Lhydau lovag idejében, aki a Quimperlé előtt fekvő Groix szigetére menekült. A tenger ezen a vidéken minduntalan drámai fordulatokkal lep meg, amelyektől óvakodni kell. A Csatorna-szigetek szélrózsájának egyik leggyakoribb szeszélye például a következő: vihar kel délkeletről, aztán lecsendesedik, és tökéletes lesz a nyugalom. Az ember fellélegzik: néha egész órát is eltart a szélcsend. Ám egyszerre csak a délkeleten eltűnt orkán visszatér északnyugatról: az imént hátulról támadt, most szemből; visszájára fordult vihar. Aki nem gyakorlott hajós és nem ismeri régről a vizeket, aki nem használta ki a szélcsendet, hogy a szél fordulását megelőzve maga is jó előre megforduljon, annak vége: a hajó darabokra törik és elsüllyed.

Ribeyrolles, aki később Brazíliában halt meg, guerneseyi tartózkodása idején személyes használatra szánt, eléggé csapongó feljegyzéseket készített a napi eseményekről. Íme a napló egyik lapja: "Január 1. Ajándékosztás. Vihar. Egy Portrieux-ből érkező hajó itt pusztult el az erőd előtt. - Jan. 2. Rocquaine-nél elpusztult egy háromárbocos. Amerikából jött. Hét halott. Huszonegyen megmenekültek. - Jan. 3. A postahajó nem futott be. - Jan. 4. Még mindig tart a vihar... - Jan. 14. Szakadatlanul esik. A földcsuszamlás kint a mezőn megölt egy embert. - Jan. 15. Orkán. A Fawn nem indulhatott útnak. - Jan. 22. Hirtelen szélvihar. A nyugati parton öt szerencsétlenség. - Jan. 24. Nem szűnik a vihar. Hajótörések mindenfelé."

Az óceánnak ebben a csücskében szinte soha nincs szélcsend. Lhyouar'h-henn, az ókor nyughatatlan költője, ezért zokogja az évszázadok véget nem érő viharaiban a maga sirályjajgatású tengeri jeremiádáit.

A szigetvilág hajósai számára azonban nem a viharos idő a legnagyobb veszély: a szélroham ugyan heves, de a hevesség figyelemre int, s a hajós visszatér a kikötőbe, vagy behúzza legtöbb vitorláját, gondosan ügyelve arra, hogy a lehető legalacsonyabbra helyezze a vitorlák feszülő felületét; ha aztán erősödik a szél, a maradék vitorlát is becsavarja és kikeveredhetik a bajból. Ezt a vidéket a mindig jelenlevő, láthatatlan veszedelmek teszik oly félelmetessé. Minél szebb az idő, annál végzetesebb a veszély. Különleges ügyesség kell errefelé a hajó vezetéséhez. A Guernesey nyugati partjáról való tengerészek ugyancsak kitűnnek ebben a megelőzőnek nevezhető hajóvezetésben. Senki nem tanulta ki úgy, mint ők a nyugodt tenger három veszélyét, amelyek: a singe, az anuble és a derruble. A singe (swinge) a víz sodrát jelenti; az anuble (sötét hely) a sekélyes partot, a derruble pedig, amelyet terrible[2]-nek ejtenek, nem más, mint a köldök alakú víztölcsér, a meglapuló sziklák okozta örvény, a tenger alatti kút.

VI
A szirtfokok

A Csatorna szigetvilágában a part majdnem mindenütt zord. A szigetek belseje mosolygóan szép, annál nehezebb és kegyetlenebb dolog oda eljutni. A Csatorna nagyon hasonlít a Földközi-tengerhez, tehát hullámai rövidek és hevesek, áradása csupa csapkodás. Ezért verdesi oly keményen a sziklafalakat, ezért mossa alá oly mélyen a partokat.

A part mentén elhaladó hajóst délibábos képek kísérik. A szirtfokok minden pillanatban be akarják csapni. Hol vernek fészket a csalóka képek? A gránitban. Különös, de így van. Hatalmas kőbékák bújnak ki a vízből, minden bizonnyal azért, hogy lélegzetet vegyenek, óriási apácák tűnnek tova a látóhatárig, görnyedve, fátyluk kőráncba meredten lobog utánuk; plutói koronájú királyok ülnek nagy bölcsen zömök trónusukon, amelyet tajtékzó hab cifráz; a sziklákba temetett ismeretlen lények kidugják karjukat, jól látszanak nyitott tenyerük ujjai. Ilyen ez az idomtalan part. Közelebbről nézve minden eltűnik. A kőnél nem ritkaság az ilyesfajta elenyészés. Hol egy erődöt vélsz látni, hol egy szétmálló templomot, viskók és lerombolt falak tömkelegét, egy kihalt város csorba házsorait. Pedig nincs ott se város, se templom, sem erőd, csak a sziklafal. Ahogy az ember a parthoz közeledik vagy távolodik, elsodródik vagy megfordul, úgy foszlik előtte alkotóelemeire a part; nincs ennél könnyebben szétbomló kaleidoszkóp, a képek szertehullanak, aztán ismét összeállanak; a távlat sem mulasztja el játékait. Itt van ez a sziklatömb: először háromlábú áldozati széknek vélnéd, de máris oroszlánná változik, aztán kitárt szárnyú angyal lesz, végül egy ülő alak, amint könyvet olvas. Semmi nem változtatja felhő módjára az alakját, csak a kőszikla.

Sok formában mutatkozik: egyik sem szép - ó, távolról sem az -, inkább a nagyság érzetét keltik. Néha kórosan undorítóak. A sziklát bütykök, daganatok, ciszták, véraláfutások, faggyúmirigyes kinövések, bibircsókok borítják. A hegy meg a föld púpja. Chateaubriand, akinek kissé ferdén állt a válla, egyszer leszólta az Alpokat. Erre jegyezte meg Staël asszony: "irigy púpos". A természet nagy ívei és fenséges nagysága, a tengerek szintje, a hegységek körvonalai, az erdők sötétje, az ég kékje összebonyolódnak, mert valami irdatlan csuszamlás megbontja az összhangot. A szépnek megvannak a maga vonalai, a torznak is. Más a mosoly, és megint más a vigyor. Az elemeire bomló szikla ugyanúgy megváltozik, mint a felhő. A felhő lebeg és darabokra foszlik, a szikla szilárdan áll és ízekre hull. A teremtett világban benne él valami a káosz okozta szorongásból. A tündöklést sebhelyek homályosítják. Rútság - néha káprázatos rútság - keveredik a legnagyszerűbb dolgokba, mintha tiltakoznék a rend ellen. A felhő fintort vág. Az égben is van groteszk. Minden ívelés megtörik az árban, a lombokban, a sziklákban, és ki tudja, mivé torzul szemünk láttára. Ami idomtalan, az kerekedik felül. Nincs egyetlen pontos körvonala. Nagy méretei, azok vannak! De tisztának egyik sem tiszta. Nézzük csak közelebbről a felhőket: kirajzolódik bennük mindenféle arc, hasonlíthatók mindenhez, annyi alakká változnak, de hol találni a felhőkben egy görög arcélet is! Kalibán arca bukkan elő, nem Venusé; soha nem épül meg felhőkből a Parthenon. De nagy néha, amikor lehull az éj, a gomolygó páratömbök között árnyak helyeznek irdatlan asztallapot a ködlábakra, s a fakó alkonyi égbolton feltűnik egy mérhetetlen, idomtalan kelta áldozati kő.

VII
A föld és az óceán egybeolvad

Guernesey szigetén a majorok műemlékszerűek. Több helyen, mint valami díszlet, faldarab emelkedik az út szélén, ebből nyílik a majorba egymás mellett a szekérkapu meg a kisajtó. Az idők során mély hézagok vésődtek a kapukeretbe meg a boltozatba, a mezei moh ide rejti spóráit, s nem ritkán találni itt alvó denevéreket is. A fák között roskatag, de szívós házikók. Olyan korosak, mint egy katedrális. Az Hubies felé vezető úton van egy kőházikó, ennek egyik kiszögellésén egy csonka oszlopocska látható és az évszám: 1405. Egy másiknak - Balmoral vidékén - Hernani és Astigarraga parasztházaihoz hasonlóan, terméskőből faragott pajzscímer van a homlokzatán. Minden lépésre találni a tanyákon rombusz alakú, ráccsal díszített ablakokat, a reneszánsz idejéből származó lépcsőháztornyokat, ívpárkányokat. Nincs olyan kapu, amelynél ne volna gránitból faragott tuskó a lóraszálláshoz.

Más kunyhókat barkákból készítettek. Cölöpökön rudakat fektettek keresztbe, rátették a felfordított csónaktestet, s kész volt a tető. Egy fenékkel felfelé elhelyezett óceánjáró vitorlásból templom lett; ha visszafordítják, hajó lesz belőle: lám, a helyére zökkentett imatartály uralkodik a tengereken. A nyugati part száraz vidékein a parlagföldek közepén közkút emelkedik, fölötte fehér téglaboltozat: olyan, mint egy arab síremlék. Kőtengely körül forgó gerenda zárja be az egyik földterület sövényét; egyes karókon még ott a nyom, hogy éjjel manók és koboldok lovagoltak rajtuk. A mélyutak hajlatait dús összevisszaságban borítja páfrány, szulák, vadrózsa, vörös magú magyal, csipkebokor és galagonya, skóciai gyalogbodza, fagyal és az a hosszú, redős, inas növény, amelyet IV. Henrik gallérjának neveznek. Ebben a fűvilágban dúsan tenyészik egy hüvelyes füzike, a szamarak kedvenc eledele, amelyet a növénytan előkelő szemérmetességgel ligetszépe névvel illet. Ahová néz az ember, mindenütt bozót, lugas, különböző növényi lények; a sűrű zöldben a madarak társadalma csicsereg, s a csúszómászók társadalma lesi őket; feketerigók, kenderikék, vörösbegyek, szajkók, mátyásmadarak; nyílsebesen suhan az ardennes-i sárgarigó; seregélyrajok röpködnek csigavonalban; másutt a zöldike, tengelice, pikárdiai csíz, vörös lábú varjú száll. Időnként előbúvik egy sikló.

A gallyak közül malom mormolása hallatszik: a kisebb zuhatagok vizét csepegő, szúette favályúkon vezetik a kerekekre. Néhány tanyaudvar közepén ott áll még az almaborprés, meg az öreg kerek kőedény, amelyben az almát törő kerék forgott. A marhák kőkoporsószerű vályúkból isznak. Valaha talán egy kelta király rothadt e gránitszarkofágban, amelyből most békésen iszik a Juno-szemű tehén. A fakúszók és barázdabillegetők szeretetteljes családi egyetértésben lopkodják a tyúkoknak szórt szemet.

A tengerparti részen a rozsdavörös szín uralkodik. A nap kiégeti, a szél lekoptatja a füvet. Néhány templomot egész a toronyig befut a repkény. Helyenként a hangás pusztán a kidagadó sziklák szalmatetős kunyhóban végződnek. A szárazra húzott csónakokat rakpart híján nagy kövekre támasztják. A látóhatáron feltűnő bárkák vitorlái inkább okkersárgák vagy lazacszínűek, mint fehérek. A fáknak az eső- és szélverte oldalán zuzmóprém nő; a kövek is, mintha óvatosan felkészülnének, sűrű, tömött mohabőrt növesztenek. Zümmögés, szusszanás, ágzizegés hallatszik, tengeri madarak cikáznak, egynémelyik ezüstös testű halat tart csőrében, pillangók forgataga örvénylik, színük az évszázadok szerint változó, és a zengő sziklák mélyéből háborgás tör elő. Legelőre kicsapott lovak vágtatnak át az ugarokon. Hemperegnek, szökellnek, megtorpannak, egész sörényükkel örülnek a szélnek, és bámulják a hullámok örökké megújuló végtelenjét. Májusban az elaggott falusi és tengerparti épületeket viola bontja, júniusban szürkéslila orgona.

A fövenyes parton beomlanak az ütegsáncok. A parasztok hasznát látják a szolgálaton kívül helyezett ágyúknak: halászhálók száradnak a sáncok lőrésein. A lerombolt erődítmény négy fala között egy-egy bolyongó szamár vagy kikötött kecske tépdesi a spanyol pázsitot és a lapos levelű ördögszekeret. Félmeztelen gyerekek hancúroznak. A porban ábrák láthatók: iskolást játszanak.

Este a lenyugvó nap vízszintes sugarai megvilágítják a mélyúton lassan hazatérő üszőket, amint el-elmaradoznak és jobbra-balra beleharapnak a sövénybe, a kutya meg csaholva hajtja őket. A nyugati part vad szirtfokai vibrálva eltűnnek a tengerben; néhány ritka tamarindfa megremeg. Szürkületkor a küklopszi falak áteresztik a napfényt köveiken, és hosszú, fekete csipketaréjt rajzolnak a dombvonulatokra. Aki ezen a magányos tájon hallgatja a szél zúgását, úgy érzi, távoli csodák részese.

VIII
Saint-Pierre-Port

Saint-Pierre-Port, Guernesey fővárosa, hajdanában Saint-Malóból hozott faragott faházakból épült. A főutcán még mindmáig áll egy XVI. századbeli szép kőház.

Saint-Pierre-Port szabad kikötő. A város a régi kikötő körül lépcsőzetesen helyezkedik el bűbájosan egymásra hányt völgy- és dombgyűrődéseken, mintha egy óriás ragadta volna marokra az egészet. Az utcák vízmosásokba épültek, lépcsők rövidítik meg a kanyarokat. A kiváló angol-normann fogatok vágtában mennek fel s le a legmeredekebb utakon is.

A főtéren a kofaasszonyok a kövezeten ülve a nyakukba kapják a téli zivatarokat; de néhány lépésnyire ott áll valami herceg bronzszobra. Jerseyn egylábnyi az évi csapadék, Guerneseyn tíz és fél hüvelyk. A halárusok jobb elbánásban részesülnek, mint a konyhakertészek: a halpiac fedett csarnok, márványasztalain pompás látványt nyújt a Guernesey vizein fogott sok hal, a nem ritkán csodálatos halfogás.

Közkönyvtár nincs. Van egy mérnöki és irodalmi társaság. Meg egy középiskola. Csőstül építenek templomokat. Amikor kész az építkezés, a "tanácsurak" jóváhagyását kérik. Nem ritka látvány az utcán egy-egy szekér, amely X. ácsmester adományaként csúcsíves ablakkeretet visz Y. templomba.

Van bírósági épület. A lilába öltözött bírák hangos szóval mondanak ítéletet. A múlt században a mészárosok egyetlen font marha- vagy ürühúst sem adhattak el addig, amíg a bírák ki nem választották a maguk húsadagját.

Sok különleges "gyülekezet" lázad a hivatalos egyházak ellen. Aki betéved ilyen gyülekezetbe, meghallhatja, hogyan magyarázza egy parasztember a többieknek a nesztorianizmust, azaz a Krisztus anyja és az Isten anyja között meglevő különbség árnyalatait, vagy hogyan tanítja azt az Abeilard eretnekségére erősen emlékeztető nézetet, amely szerint az Atya maga a hatalom, míg a Fiú a hatalomnak csak egyik fajtája. Igen sok a katolikus ír, a türelmük annál kevesebb; így aztán a hitelvi vitákra néha óhitű ökölcsapásokkal raknak ékezetet.

A vasárnapok pangása törvényerejű. Mindent szabad, de tilos vasárnap egy pohár sört is meginni. Aki véletlenül megszomjaznék "szombat szent napján", ugyancsak megbotránkoztatná a derék Amos Chicket, akinek joga van a főutcában kimérni világos angol sört és almabort. A vasárnap törvénye: nótázz, de ne igyál. Amikor nem imádkoznak, "istenem" helyett ezt mondják: "öregem". Köznapi nyelvükben good[3] használatos god[4] helyett. Az egyik internátus fiatal francia felügyelőnőjét "istenkáromlás" miatt elbocsátották, mert amikor felvette az elejtett ollót, így kiáltott fel: "Uramisten!" Az ótestamentum világában élnek, az evangéliumig még nem jutottak el.

Színház is van. Bejárata egy kiskapu, elhagyott utcára nyílik az erődfalak mögött. Belsejének építészeti kiképzése erősen emlékeztet a szénapadlásokra. A sátánnak nem jut pompa, és rossz körülmények között lakik. A színházzal szemben van a börtön: ősátánságának másik szálláshelye.

Az északi dombon, Castle Careyben (hibás szóhasználat: úgy kellene mondani, hogy Carey Castle^[5]), értékes képgyűjtemény van, javarészt spanyol mesterek művei. Ha megnyitnák a közönség előtt, múzeum lehetne. Egyes főúri házakban érdekes példányok találhatók azokból a festett holland porcelán kőlapokból, amelyekkel Péter cár kandallóját rakták ki Zaandamban; van sok nagyszerű majolikakárpit is - Portugáliában azulejának nevezik a régi cserépművészet nagy hagyományainak a termékét; napjainkban Lassalle doktor és társai kezdeményezésére, a Premières és más műhelyek, Deck, Deveres és a többi cserépfestő fáradozása nyomán csodálatosabban, mint valaha, új életre kelt e művészet.

Ami Párizsban a Chaussée d'Antin, az Jerseyn a Rouge-Bouillon, Guerneseyn meg a Rohais-kerület felel meg a Saint-Germain-negyednek. Sok szép, szabályos utcáját parkok szelik át. Saint-Pierre-Port-ban ugyanannyi a fa, mint a tető, több a fészek, mint a ház s több a madárdal, mint a kocsizörej. A fehér, tiszta Rohais-kerület London gőgös negyedeinek patríciusi hangulatát idézi.

Aki átlábol egy vízmosáson, keresztülbukdácsol a Mill streeten,^[6] behatol két magas ház közé a sikátorba, felmászik a kanyargó, szűk, véget nem érő lépcsőkön, amelyeknek minden kockája mozog, az úgy érzi, mintha egy beduin városba került volna. Viskók, kátyús utak, kövezetlen utcák, leégett házak, beomlott lakások, a szobákon se ajtó, se ablak s a padlót felveri a gaz, az utcákon összevissza heverő gerendák, az utat elzáró romok, itt-ott egy-egy lakott vityilló, pucér kölykök, sápadt asszonyok: akárcsak Zaacsában.

Saint-Pierre-Port-ban az órást óraművesnek mondják, a becsüst kótyavetyélőnek, a szobafestőt piktornak, a kőművest habarcsolónak, a tyúkszemvágót kéz- és lábgondozónak, a szakácsot kuglófművésznek. Errefelé nem kopognak az ajtón, hanem "kocogtatnak a bejáraton". Pescottné asszonyság "vámosasszony és hajóellátó". Az egyik borbély imigyen adta hírül műhelyében Wellington halálát: "Meghalt a főmartalóc."

Vannak asszonyok, akik házról házra járva árulják a bazárban vagy a piacon vett szegényes portékát: ezt a viszonteladói tevékenységet nevezik "ócskázás"-nak. Az ócskásasszonyok igen szegények, nagy keservesen keresik meg a napi néhány krajcárt. Emlékezetes az egyik ócskásasszony kijelentése: "Tudja, milyen boldog vagyok: egy hét alatt hét garast tettem félre." Egyik barátunk valamelyik nap öt frankot adott az utcán egy ily ócskázó asszonynak. "Nagyon köszönöm, uram - hangzott a válasz -, legalább bevásárolhatok nagyban."

Májusban már kezdenek érkezni a jachtok, a kikötő benépesül kéjutasokat szállító hajókkal; a legtöbb kétárbocos, de van köztük néhány gőzös is. Némelyik jacht üzemben tartása havi százezer frankjába kerül a tulajdonosnak.

Nagy divatban van a krikett, az ökölvívás népszerűsége csökken. Igen felkapták az alkoholellenes egyesületeket, s nem tagadható, hogy hasznos munkát végeznek. Felvonulásokat rendeznek, lobogójukat majdnem szabadkőműves ceremóniával hordozzák körül, ami még a kocsmárosokat is meghatja. A vendéglősnék oda is szólnak kiszolgálás közben a részegeskedőknek: "Minek az öveg, ölég eccerre egy pohárral is."

Az emberek egészségesek, szépek és jók. A városi börtön igen gyakran üres. Karácsonykor, ha történetesen van rab, a fogházőr családi vacsorán látjavendégül.

A helyi építészek szívósan ragaszkodnak elképzeléseikhez; Saint-Pierre-Port városa hű a királynőhöz, a Szentíráshoz és a csapóablakhoz; nyáron a férfiak meztelenül fürödnek; az úszógatya szemérmetlenségnek számít: nagyon kihangsúlyoz.

Az anyák kitűnnek a gyermekek öltöztetésében; aligha van kedvesebb látvány, mint a leleményesen kieszelt csinos kis öltözetek változatos sokasága. A gyerekek egyedül járnak az utcán, megható és kedves e bizalom. A kisfiúk kézen fogva vezetik az egész cseppeket.

Divatkérdésekben Guernesey Párizst utánozza. De nem mindig: az élénk piros és rikító kék időnként az angol kapcsolatról árulkodik. Ám fültanúi voltunk annak, amint a helybeli divatárusnő egy odavalósi elegáns hölggyel társalogva kikelt az indigókék és a skarlátvörös ellen, s ezt a nagyon találó megjegyzést tette: "A megfelelő és helyes szín olyan, mint egy szép gondolat."

Messze földön híres Guernesey tengeri dokkja: a sólya állandóan tele van javításra váró hajókkal. Fuvolaszóra húzzák szárazra a hajókat. A hajóácsok szerint a fuvolás többet dolgozik, mint egy munkás.

Saint-Pierre-Port-nak is megvan a Pollet-je, mint Dieppe-nek, itt is van Strand, mint Londonban. Társaságbeli úriember a világért sem mutatkoznék a hóna alatt rajztömbbel vagy irattáskával, de szombaton kimegy a piacra, és kosarat visz. Egy király átutazásának emlékére sebtiben tornyot emeltek. A városban temetkeznek. A Kollégium utcát jobbról és balról temető szegélyezi. Az egyik falban egy 1610-ből való sír van beépítve.

Van a városban egy parkosított, árnyas tér, Hyvreuse-nek nevezik: a párizsi Champs-Élysées legszebb virágágyaira emlékeztet, de szebb, mert tenger a háttere. Az Árkádokhoz címzett elegáns áruház kirakatában ilyesfajta szövegű hirdetések olvashatók: "Itt kapható a hatodik tüzérezred által ajánlott parfüm."

A városban mindenfelé söröshordókkal, barnaszenes zsákokkal megrakott billenőtaligák cirkálnak. Séta közben itt-ott még másfajta feliratokra is bukkanhat az ember: "Múltbéli gyakorlatunkhoz híven a jövőben is bérbe adjuk tetszetős küllemű bikánkat." - "A legmagasabb áron vásárolunk rongyot, ólmot, üveget, csontot." - "Eladó új krumpli, Ella, válogatni lehet." - "Eladó futóborsó, néhány hordó szecskának való zab, teljes készlet szalonba illő ajtópánt, nemkülönben egy hízott disznó. Saint-Jacques. Mon Plaisir-major." - "Eladó: nem régi, jó minőségű nyeregtakarók, sárgarépa százával és egy jó francia gyártmányú kerti pumpa. Érdeklődni lehet a Saint-André lépcsőnél a malomban." - "Tilos halat tisztogatni és szemetet lerakni." - "Egy darab (sic!)^[7] jól tejelő szamárkanca eladó." Stb. stb.

IX
Jersey, Aurigny, Serk

A Csatorna szigetei Franciaország testéről hullottak a tengerbe s Anglia felszedte őket. Ezért oly bonyolultak itt a nemzetiségi viszonyok. Jersey és Guernesey lakói bizonyára nem akaratuk ellenére angolok, de tudtukon kívül mégiscsak franciák. S ha rádöbbennek, igyekeznek elfeledni. Ez meg is látszik némileg az általuk beszélt francia nyelven.

A szigetvilág négy részből áll: Jersey és Guernesey a két nagy, Aurigny és Serk a két kicsi; nem számítva az apró szigetecskéket, mint Ortach, a Casquet-szigetecskék, Herm, Jet-Hou stb. A szigetecskéket és a sziklazátonyokat szívesen illetik ez ősi gall földön Hou névvel. Aurignynek megvan a maga Bur-Houja, Serknek a Brecq-Houja, Guerneseynek a Li-Houja és Jet-Houja, Jerseynek az Écré-Houjai. Granville-nél van a Pir-Hou. Itt van még a La Hougue-hegyfok, a La Hougue-öböl, a La Hougue-almáskert, az Houmets-zátony stb. Ismerjük a Chousey-szigetet, a Chouas-sziklazátonyt és így tovább. A hou, az ősi nyelvnek ez a különös szótöve, mindenütt megtalálható a houle, huée, hure, hourque, houre (régi szó, vérpadot jelent), houx, houperon (cápa), hurlement, hulotte, chouette (innen a fülesbaglyot jelentő chouan szó) és más szavakban;^[8] ott lappang a meghatározatlanságot kifejező unda és unde[9] szavakban is. Ott van a kételkedés két szavában, az ou-ban és az où-ban is.^[10]

Serk félakkora, mint Aurigny, Aurigny csak egynegyede Guerneseynek, Guernesey a kétharmada Jerseynek. Jersey szigete éppen akkora, mint London városa. Kétezer-hétszáz Jersey kitenné egész Franciaországot. Charassin, ez a kiváló gyakorlati mezőgazdász kiszámította, hogy Franciaország, ha úgy volna megművelve, mint Jersey, elláthatna élelemmel kétszázhetvenmillió embert, egész Európát. A négy sziget közül Serk a legkisebb és a legszebb; Jersey a legnagyobb és a legbájosabb, a vad és mosolygó Guernesey mindkettővel rokon. Serk szigetén ezüstbánya van, de keveset hoz, ezért nem aknázzák ki. Jerseynek ötvenhatezer lakosa van, Guerneseynek harmincezer, Aurignynek négyezer-ötszáz, Serknek hatszáz, Li-Houn egyetlen ember él. Az egyik szigetről a másikra, Aurignyről Guerneseyre és Guerneseyről Jerseyre hétmérföldes csizmával át lehet lépni. Guernesey és Herm között kis Ruaunak hívják a tengerszorost, Herm és Serk között nagy Ruaunak. Franciaország legközelebbi pontja a Flamanville-hegyfok. Guerneseyn hallani Cherbourg ágyúit, Cherbourg-ban meg azt, ha Guernesey felett dörög az ég.

Mondottuk már, hogy a Csatorna szigetei felett szörnyű viharok dúlnak. A szigettenger a szelek országa. A szigetek között huzatosak a folyosók. Ez a törvény rossz a tengernek, de jó a szárazföldnek. A szél elfújja a gyilkos párákat, de a hajók vesztét okozza. Ez a törvény éppen úgy érvényes a Csatorna szigeteire, mint más szigettengerekre. A kolera elsiklott Jersey és Guernesey felett. De a középkorban oly dühödt járvány tombolt Guerneseyn, hogy a bíró - a pestist kiirtandó - még az okmánytárat is elégette.

Franciaországban leginkább angol szigetek-nek, nevezik ezeket a szigeteket, Angliában meg normann szigetek-nek. Pénzt is vernek a Csatorna szigetein, de csak rézből. Ma is látható a Coutances-ból Jerseybe vezető út, melyet a rómaiak építettek.

Mondottuk volt, hogy a tenger 709-ben ragadta el Jerseyt Franciaországtól. Tizenkét egyházközséget nyelt el az ár. Egyes, jelenleg Normandiában élő családoknak még megvan ezekre az egyházközségekre a kegyúri joguk. Isteni joguk a víz alá került; megesik ez már az isteni jogokkal.

X
Történelem, legenda, vallás

Guerneseyn eredetileg hat egyházközség volt: ezek mind egy földesúr, Néel, cotentini vicomte alá tartoztak, akit 1047-ben a dűnáknál csatában legyőztek. Ez idő tájt, Dumaresq közlése szerint, egy tűzhányó is működött a Csatorna szigetvilágában. Jersey tizenkét egyházközségének évszámait a coutances-i székesegyház Fekete Könyve örökíti meg. Briquebec ura a Guernesey bárója címet viselte. Aurigny Kézműves Henriknek volt a hűbérbirtoka. Jerseyt két rabló fosztotta ki: Caesar és Rollo.

Haro a herceghez könyörgő kiáltás (Ha! Rollo!), hacsak nem a szász haran-ból ered, ami kiabálást jelent. Háromszor kiáltják el az országúton térden állva, s ahol a kiáltás elhangzik, mindaddig szünetel a munka, amíg igazságot nem szolgáltattak.

Rollo normann herceg előtt Salamon breton király uralkodott a szigeteken. Ezért él annyi normann szokás Jerseyn, és annyi breton hagyomány Guerneseyn. A természet visszhangozza e tájon a történelmét; Jerseyn több a rét, Guerneseyn több a szikla; Jersey zöldellőbb, Guernesey ridegebb.

A nemesurak teleépítették a szigeteket. Essex grófja Aurignyben hagyott egy romhalmazt, az Essex-kastélyt. Jersey szigetén ott van Montorgueil, Guerneseyn a Cornet-kastély. Ez utóbbi egy sziklán épült, amelyet Holmnak, vagy Heaume-nak^[11] neveztek: ilyenfajta jelentésátvitel van a Casquet-szigetek nevében, amely a casque[12] szóból származik. A Cornet-kastélyt Eustache pikárdiai kalóz ostromolta, Montorgueilt meg Duguesclin. Az erődök éppen olyan büszkék híres ostromlóikra, mint a nők.

A tizenötödik században valamelyik pápa semleges szigeteknek nyilvánította Jerseyt és Guerneseyt. Persze csak hadászatilag, nem az egyházszakadás szempontjából. Kálvin, akinek a tanításait Jerseyn Pierre Morice, Guerneseyn Nicolas Baudoin hirdette, 1563-ban tört be a normann szigetvilágba. Lutherhez hasonlóan az ő kultusza is virágzott, de újabb erős versenytársuk támadt Wesley személyében: az ő tanítása a protestantizmus kinövése, Angliában a jövő vallásának tekintik.

A szigetvilágban hemzsegnek az egyházak. Érdemes részletesen szólani róluk, hisz az ember mindenütt templomra bukkan. A katolikus áhítat háttérbe szorult. Jersey vagy Guernesey egyetlen zugában több a kápolna, mint bármelyik ugyanakkora spanyol vagy olasz földterületen. Megtalálhatók itt a tiszta methodisták, az őshitű methodisták, a társult methodisták, a független methodisták, a baptisták, a presbiteriánusok, a millenáriusok, a kvékerek, a bibliások, a plymouth-i testvérek, a nem-szektások stb., nem is szólva az anglikán püspöki egyházról és a római pápista egyházról. Jersey szigetén a mormonoknak is van kápolnájuk. Az ortodox Bibliákat arról lehet felismerni, hagy a Sátánt kisbetűvel írják, csak így: sátán. Ami helyes is.

Ha már a Sátánról van szó, említést érdemel, hogy Voltaire-t gyűlölik. A Voltaire név látható módon a Sátán megjelölésére szolgál. Ha Voltaire kerül szóba, a torzsalkodók szövetséget kötnek, a mormon egyetért az anglikánnal, dühükben közös megegyezésre jutnak, és valamennyi szekta összeforr a gyűlöletben. A Voltaire-re szórt átokban találkoznak a legkülönbözőbb protestáns hitárnyalatok. Figyelemre méltó jelenség, hogy a katolicizmus megveti Voltaire-t, a protestantizmus pedig gyűlöli. Genf túllicitálja Rómát. Az átokban is van crescendo.^[13] Calas, Sirven lobogása, a protestánsok üldözése ellen írott annyi lángszavú oldal mind semmi ehhez képest. Voltaire tagadta a dogmát, és ez elég. Védte a protestánsokat, de megsértette a protestantizmust. A protestánsok ortodox háládatlansággal vetnek rá követ. Egy szónokot, akinek Saint-Hélier-ben egy gyűjtés alkalmából beszédet kellett tartania, jó előre figyelmeztettek: ha Voltaire-nek csak a nevét is kiejti a száján, befellegzett az akciónak. Mindaddig, amíg a múltban lesz annyi szusz, hogy a szavát hallassa, Voltaire-t elvetik. És miket mondanak róla?! Nem volt benne szikrányi lángelme, tehetség, szellem. Öregkorában sértegették, haló porában száműzik. Örökké "vitatják". Ebben rejlik dicsősége. Lehet-e Voltaire-ről nyugodtan, mértéktartóan szólani? Aki fejjel magaslik százada fölé és minden ízében maga a haladás, azt már nem bírálják: gyűlölik.