© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011
Ezerkilencszázhuszonötben a Nyugat novella-pályázatának bírálóbizottsága – Kosztolányi Dezső, Osvát Ernő, Gellért Oszkár – ezt írja jelentésében a Horváthné meghal című díjnyertes novelláról: „…a realizmus ökonómiája, a stílus magyar gazdagsága”. – A novella szerzője Németh László volt.
Sokat írt azóta Németh László, s regényeit, novelláit, színműveit, fordításait egyaránt jellemzi az a bírálat. Az elmúlt évben a Karenina Anna fordításáért József Attila-díjat kapott, s most ugyancsak az ő gazdag magyar nyelvén szólal meg a Néphadsereg Színházában Tolsztoj vígjátéka.
– Tolsztoj színműveit nálunk kevesen ismerik – mondotta Németh László. – Én magam is csak néhány éve, egy vidéki könyvtárban böngészve jöttem rá, hogy darabjai, főként parasztdrámája: aSötétség hatalma semmivel sem marad legjobb elbeszélései mögött. Azt azonban, hogy egyetlen vígjátéka az újabb irodalom legjobb vígjátékai közé tartozik, csak fordítás közben fedeztem fel. Szerencsés gondolat volt tehát a nagy író születésének 125. évfordulóját ennek az ismeretlen darabnak a bemutatásával megünnepelni. A bemutató még Tolsztoj legbuzgóbb híveit is meghökkenti: milyen kimeríthetetlen munkásság az, amelyből ilyen meglepetések kerülnek elő.
– A darab fordítása, mint minden Tolsztoj-műé, első pillanatra igen könnyűnek látszott. Nyelvének kristálytisztasága, látszólagos egyszerűsége a fordítót is megtéveszti. Munka közben derülnek ki a nehézségek. A darabnak rendkívül sok szereplője van, mind más-más társadalmi réteg, foglalkozás, vérmérsék, kor, hóbort képviselője. Ezeket a különb 206ségeket a nyelvnek is éreztetnie kell. Hogy mennyire sikerült? A műveltség gyümölcsei nemsokára könyvalakban is megjelenik, s az olvasó tán megfigyelheti majd, amire a nézőnek remélem, nem kell figyelnie.
– Megkérdezzük, miért változott meg a darab eredeti címe?
– Fordítóval még aligha történt meg, ami velem. Megyek az utcán, s egy hirdetőoszlopon új címet látok: Szellemesek. Hát ez meg miféle darab? De alatta ott látom a nevem: fordította Németh László. Tolsztoj vígjátékának, mint mondottam: A műveltség gyümölcsei a címe. A színháznál azonban az volt a vélemény, hogy ez a cím rossz cégér vígjátéknak. Az új címet én egy kicsit „szellemes”-nek érzem. Ha a nagyon megokolt A műveltség gyümölcsei riasztó: Szellemidézők jobb ízelítőt adott volna a darab tartalmából, s kevesebbet a címadó ötletességéből.
– E meglepetés után bevallom, kissé aggódva mentem el a bemutatóra. A próbákat nem láttam, s attól féltem, az előadáson is azt kapom, ami a címben bántott. Ez a félelem nem volt egészen fölösleges, mégis megnyugodva jöttem el. Ma, úgy látom szokás, hogy a rendezők kis játék-betéteket költenek az eredeti műbe. Ha ez a darabbal szerves összefüggésben marad és az unalmasabb részeket eleveníti – jogosult lehet. De ha a szerzőtől függetlenül bizonyítja a rendezők ötletességét, s még a szöveget is megtoldják, ez bántó – főként Tolsztojnál. Ebben az előadásban is akad ilyen játék- és szövegbetoldás; szerencsére van benne valami fiatalos erő is, úgyhogy inkább a játékkedv túlzásának hat, mint tiszteletlenségnek. Kevés jó ötletet s olcsó tapsot kellene feláldozni, hogy a darab jól átgondolt, gondos rendezése még határozottabban érezhető legyen.
– A színészek játékát így értékeli a fordító:
A szereplők játéka is kétféle stílus mérkőzése. Nagy részük mértéktartóan, lélektani kötöttségekkel játszik, de vannak, akik túlzón, szinte bohóckodón. Az előbbiek majd mind kitűnőek. Sulyok Mária szakácsnéja az egyszerűség diadala más, rikítóbb színek mellett. Ajtay újra eszünkbe juttatja, amit Csortos és Somlay, hogy egy nagy színész, aki látszólag magát játssza – természetétől milyen távoleső szerepben is tud igazi, egyszerű s még mindig maga lenni. Bulla a pszichológiai kidolgozás és rikító komikum összeegyeztethetőségét bizonyította azoknak, akikben ez nincs meg.
207– Németh László termékeny fordítói munkássága mellett új drámát is írt. A Nemzeti Színház az évad elején meghirdette a Galilei-t, de azóta a közönség nem sokat hallott róla. Németh László most végezte el a végső módosításokat, s a darabot át is adta a Nemzeti Színháznak.
– A Galilei az első drámám, amelynek a tárgyát nem a magam életéből, hanem kívülről kaptam. Vásárhelyi tanárkodásom idején több éven át tanítottam ugyanis vegytant és biológiát. A kettőből alkotott természetismereti tárgyat a klasszikus fizika történetével szoktam bevezetni. A tanítást így minden évben Galileivel kezdtem. Akkor ismertem meg élettörténetét is, amelyet tanítványaimnak is elmondtam. Amikor a múlt tavaszon Benedek András, a Nemzeti Színház dramaturgja felkeresett s tanakodni kezdtünk: miről is írhatnék darabot nekik, ez is kicsúszott a számon: tragikus sorsú felfedezőkről. De hát kiről? Hirtelen Galilei jutott az eszembe, Benedek kapott rajta s nem hagyott békén, amíg meg nem írtam.
– A megbeszélés után elővettem fizika történetemet. Meglepetve láttam, hogy az emlékezetem, vagy inkább a felejtésem drámaíróként működött: egy évre vont össze olyan történetet, amely valóban huszonkét év alatt folyt le. Drámámban ennek a történetnek a szívét vettem ki: Galilei életét Rómába érkezésétől addig, míg saját tanát a föld forgásáról megtagadja s távozik onnét.
– Galilei több, mint fölfedező, szinte jelképes alak: benne látjuk megszületni az igazi újkort, a természettudományos gondolkodás korát. Utána már Descartes következik. A dráma azt a sorskelepcét állítja föl, amelyben ez az új s a szakítás a régivel tudatosodik. A darabba egyetlen olyan mozzanatot sem vittem be, aminek írott emlékekben nyoma ne lenne. Igaz az is, ami Galilei vívódását az inkvizíció kezében olyan keservessé tehette, s ami esküjét menti: főművét, fizikai fölfedezését, tanainak összefoglalását a pöre után írta meg, élete nyolcadik évtizedében.
– A Galilei-t legjobb drámámnak tartom. Többrétű, mint a régebbiek, sokat nyert azzal is, hogy két kitűnő dramaturggal, Gellért Endrével és Benedek Andrással szinte minden jelenetét megbeszéltük. Dramaturgiai kifogás, úgy tudom, nincs is ellene. Ideológiai kifogás az volt, hogy megalkuvásra tanít. Mindenki hiheti, mint Galilei, hogy élete nagy dolgát még nem csinálta meg, tehát ha ez az élet ára, megtagadhatja hitét. Egy új negyedik felvonással megpróbáltam eloszlatni a kifogást, s a gyanút, hogy megalkuvást prédikálok.
208– Következő munkáiról mondja Németh László:
– Igen szép fordítási feladatokat kaptam. Rövidesen megjelenik Goncsárov Oblomov-ja. A jövő esztendőben elsősorban Tolsztoj-műveket fordítok. Sor kerül Tolsztoj életrajzi trilógiájára és két színdarabjára. Egy kötetnyi Tolsztoj-elbeszélésen is dolgozom.
Igen nagy örömmel fordítok cseh nyelvből is, hiszen régi vágyam a szomszéd népekkel a kapcsolat kiépítése. Jirásek harmadik nagy regényét fordítom, a huszita mozgalmakról.
A drámaíró és a fordító Németh László minden alkotását nagy érdeklődéssel várja a közönség.
– Tavasztól őszig, ha jó az idő, itt szoktam dolgozni. Nagyon szeretem ezt a régi budai parkot. Mint kis elemista itt rúgtam először igazi futballba; apám itt tartotta a budai reál játékdélutánjait, s a nagyfiúk a tanárgyereket is bevették csapatukba. Őszi „guvadó” gesztenyefáiról mint fiatal házas verset írtam, s most, mint beteges, öregedő ember, itt tartok összefoglaló ismétlést az életből; hisz apró, változatos tájain minden ott van: múlt és jelen, templom és nyári színház, gyerekjátszót, teniszpálya, szabadtéri sakkozó, a nyugdíjasoknak pedig tavaszi sütkérező és augusztusi árnyas fasor. Az utóbbi években a Beethoven-szobor mellől én is ebbe költöztem át.
Térdén, egy mappán teleírt ívek, s egy könyv: García Lorcáé.
Még fordítok – mondja magyarázatképpen. – Búcsúzom a falaktól, amelyekkel hét éven át a mások szavai vettek körül. Ezután, ha igaz, már csak eredetit írok! De a búcsúdarab igen szép, García Lorca egyik színműve. A XX. század drámaírói közöl, már amennyire ismerem őket, Pirandello mellett ez a fiatalon elpusztított spanyol vitte a legtöbb új elemet a drámába. De míg Pirandello a filozofálgató öregkor játékosságával oltotta be a drámát, García Lorca csupa erő, fiatalság. Nagy vívmánya, úgy érzem, az, hogy amit a régi költők igen magas algebrai érvénnyel csak mitológiai témák kapcsán tudtak elmondani, ő elmondja a népélet színpadának költői megemelésével, szenvedély és nyelv pompás tömörítésével.
– S az eredeti művek? Halljuk, hogy hamarosan új regénye jelenik meg.
210
– Az Égető Eszter nem új regény; még 1948-ban írtam. Eredeti címe Őrültek volt, a kiadók azonban riasztónak tartották ezt a címet, így kapta meg hősnőjének nevét, aki a regény első fejezetében (a század elején, a koalíció korában) iskolába kerülő kislány, a regény epilógusában (a „fordulat évében”) pedig családjafosztott, laboráns-munkája mellett unokáját nevelgető nagymama. Égető Eszter legjellemzőbb sajátossága, hogy akárhova kerül, a szíve köré vetett szálakkal rögtön egy kis paradicsomot próbál szőni maga körül. Ezt tépik szét, a regény kilenc fejezetében kilencszer – a sorsába tévedt férfiak: apa, férj, fiú s hozzájuk hasonló „őrültek” többszörös köre. Azon aztán vitatkozni lehet (s a kézirat fölött már vitatkoztunk is), hogy ezek az őrültek csak a „bogaras” vidéki értelmiség képviselői-e, vagy az emberi belátástalanság egymás mellett vakon elvágtató bajnokai; a regény csak a magyar provincializmus – a „csomorkányizmus” bírálata-e, vagy az egész koré, amelyben azok sem tudtak a szabadsággal élni, akiknek módjuk volt rá.
– Mi a regény története? Miért jelenik meg csak most?
A regényt 1949 végén már szedték (akkor Esztelenek volt a címe), s néhány fejezetét az akkori korrektúra csodálatosan megmaradt hasábjai mentették meg. De aztán összedobatták a szedést, s én hosszú időn át a kézirat egy részét is elveszettnek tekintettem. A múlt őszön Tóbiás Áron, a Magvető lektora kezdte a regény régi – Válasz-ban megjelent – részleteit előkaparni, olvasgatni. Az ő biztatására vállalta Képes Géza az akkor még merész lépést: szerződést adott a regényre. Közben az irodalmi légkörben nagy, szerencsés változás állt be, s Király István nyomós lektori jelentése az utolsó akadályokat is eltávolította a regény megjelenése elől, amely valóban majdnem kivárta a horatiusi kilenc esztendőt, míg most – a közönség kezébe kerül.
– Jelenik meg más műve is hamarosan?
– Most adtuk nyomdába történeti drámáim két kötetét. Az elsőbe négy világtörténeti darab kerül. Ez a négy dráma, a VII. Gergely, Husz, Galilei, II. József (bár az elsőt tizenhét év választja el az utolsótól) összefügg egymással, és szinte tetralógiát alkot. Ennek oka a tárgyban s az indulatban van, amely megíratta. Azonkívül, hogy mind a négyen a nép védői, szószólói, mind a négy ember az igazságszeretet hőse is, akik azonban a maguk fejében kialakult „eretnek” igazsághoz ragaszkodnak, s ezzel lesznek az újkori gondolkodás úttörőivé. A második kötetbe két erdélyi tárgyú dráma (azApáczai és az Eklézsia-megköve 211tés), meg a Széchenyi kerül. A kiadó óhajára, utolsó pillanatban bevettük vihar-kavaró egyfelvonásosomat, a Petőfi Mezőberényben-t is. Ha a drámákat érdeklődés fogadja, úgy biztattak, sor kerülhet társadalmi drámáim és vígjátékaim, mintegy tíz-tizenkét mű kiadására is.
– Remélhetjük-e, hogy színpadon is találkozunk e művek közül néhánnyal?
– Úgy tudom, több színház is foglalkozott a tervvel, hogy egyik vagy másik darabomat bemutassa. A Petőfi Színház az Apáczai-ra szerződést is adott, a Madáchnak a Széchenyi-hez lenne kedve, a Néphadsereg Színháznál a II. József-et és az Eklézsia-megkövetés-t olvasgatták. Most, hogy a Nemzeti a Galilei-t műsorra tűzte, ezek a tervek valószínűleg elhalasztódnak. Hisz a Nemzeti igazán megküzdött ezért a darabért. Ha a Galilei más darabjaimnál kidolgozottabb, az annak köszönhető, hogy két kiváló dramaturgja, Gellért Endre és Benedek András, szembeforgó ellenvetéseikkel részt vettek kicsiszolásában. A következő, keservesebb szakaszban a színház őrlődött a felsőbb helyek kívánságai s a művét védő szerző makacssága között. Egyszer már próbálták a darabot; s az igazgató a műsorról-levétel után tovább harcolt a bemutatásáért. A darab köré, elmondhatjuk, egy második dráma nőtt a körülötte kavargó félreértések és indulatok jóvoltából. Erről itt nem akarok beszélni, azÚj Hang szeptemberi számában megjelenik A Galilei együttesének című írásom, amelyben másfél éve, az első próbán igyekeztem a mű keletkezésének a részletes elmondásával a színészek helyzetén könnyíteni.
– Érzi-e, hogy a művészi és a tudományos munka előtt most új lehetőségek nyíltak meg?
– A magam életén szinte túlságosan is. Éveken át nem volt folyóirat, amely cikket kért volna tőlem; ma az akasztja a munkám, hogy szerkesztőkkel kell tárgyalnom. Több új szerződést kaptam, két régi és egy új regénytémám várja a kidolgozást, Magyar műhely címmel megjelennek a regényre, drámára, műfordításra stb. vonatkozó műfaji tanulmányaim. Szó van egyes régi munkáim, az Iszonyés Válogatott tanulmányaim kiadásáról. Ha három-négy éve nyílnak meg előttem ezek a kapuk: milyen öröm lett volna! De immár harmadik éve beteg vagyok: hipertóniás, s aggódva nézem ezeket a szerződéseket, mint a vérevesztett akrobata a hajdani súlyzókat: ki tudja-e még nyomni. De akár ad erőt a feladat, akár nem: A magyar irodalom, főleg a magyar vers 212lehetőségeiben még jobban bízom, mint valaha. Csodának tartom, hogy a magyar irodalom ilyen jól kitelelt. Ebben az évben legalább hét-nyolc mű jelent és jelenik meg, amelyből egy-kettő is elég, hogy az öreg tőke sarjadzó erejében bízhassunk. De ennél is fontosabb, hogy magyarságnak egyre nagyobb rétege látja át, hogy az irodalom nemcsak legnagyobb kincse, de igen fontos szerve is: s az írók is egyre jobban átérzik ezzel járó felelősségüket.
– Hallhatnék valamit legközelebbi terveiről?
– Elsősorban a fiókomban levő, elkallódásra ítélt kéziratokat szeretném rendbeszedni, átjavítani, legépeltetni, kiadni. Aztán van néhány nagy adósságom. Befejezetlenül áll a Magam helyett címmel elkezdett életrajz, nem hoztam tető alá vásárhelyi tanárkodásom eredményét, a Négy könyv-et (történet, természetismeret, matematika, nyelvek), amelyekben a Tanú-esszék modorában foglaltam össze, amit nekem s általában egy felnőtt embernek a műveltség dolgaiból tudni illene. Végül azt remélem, hogy folyóiratainknak adott részletekben, kidolgozhatom tán az újkori civilizáció vívmányairól szóló nagyobb tanulmányomat, amelyet történeti főművemnek szántam.
– Az ifjúság körében sokan vannak, akik Németh László régebbi, 1944 előtt megjelent könyveit olvassák, s azokból próbálnak egyes kérdéseikre választ kapni. Remélhetjük-e, hogy ezek a fiatalok egy új időhöz mért s hozzájuk intézettebb szót is hallhatnak?
– Tanulmányban alig. De megállapodást kötöttem egy regényre – a címe: Aranykor –, amely tán nekik lesz felelet. Négy-öt diák az egyik alföldi városból elmegy egy olyanféle konferenciára, amilyen a 42-es szárszói volt. Ott összebarátkoznak néhány máshonnét jött fiatallal, s a hallottak hatására szövögetni kezdik a jövő Magyarország, a változás utáni „aranykor” képét. A regény további fejezetei azt mondják el, mivé lett ez a széthúzó spektrumú, disszidenstől „baloldali elhajlóig” ívelő ifjú csoport a következő másfél évtizedben, addig, amíg a szívekben fogant aranykor s a történelem-hozta valóságos lehetőség a reményekben kezd újra egybefolyni. A regényt, persze, nem írhatom meg egyedül; főként a végéhez szükségem van egy fontos munkatársra: a tovább világosodó történelemre.
213– Személyes kívánságai?
– Az én egyéni óhajaim most már végleg összeolvadtak (ha nem arcátlanság ezt mondanom) olvasóim érdekével. Abból, ami az életemből megmaradt, minél több jó írást kéne kisajtolnom. Első, nemrég még elérhetetlennek hitt vágyam megvalósult: megint a magam munkájával foglalkozhatom. Most már csak egy jól szigetelt szobát szeretnék, amelyben rossz időben éppolyan nyugodtan dolgozhatom, mint a Városmajorban – ahol elpusztult könyvtáram is pótolgathatnám, hogy legalább a legszükségesebb szerszámok: a világ- és a magyar irodalom s a történetírás klasszikusai (no meg néhány tucat XVIII. századi lemez) itt legyenek. Anyagi akadálya nincs ennek az álomnak. De mennyi harc, futkosás: a kivívása, az összeszerzése!
…Ezzel ért véget a beszélgetésünk. Mikor búcsúzóul kezet szorítottunk, arra gondoltam: mennyi terv és gondolat születik újra az író műhelyében, s mind ablak a nagyvilágra, régóta várt válaszok az irodalom, a haza mai gondjaira. Az író küzd értük, hogy megvalósulhassanak, s a világtól nem vár mást, mint jó biztatást a jövendőben is.
A Petőfi Mezőberényben egy tőlem látszólag igen távolálló mű forgácsa. Az elmúlt évben Galileiről, a nagy XVII. századi fizikusról írtam színdarabot, aki az inkvizíció kezébe került s a föld forgásának tanát, ame 232lyet annyi új érvvel támasztott alá, eskü alatt megtagadta. Darabomban én úgy fogtam föl, hogy Galileit az elméjében ott fekvő mű kényszerítette az esküre, nem a maga terhes életéért, hanem a tudomány, az emberiség jövőjéért adta oda tudós becsületét.
A bizonyítás azonban nem volt teljes erejű; bennem is tiltakozott ellene valami. Olyan volt, mint a vegytan reverzibilis folyamatai, melyek önmagukkal ellenkező irányú folyamatokat váltanak ki. Öntudatlanul is egy ellenpélda után kutattam a világtörténelemben. De akárhogy jártattam a pillantásom, mindig csak egy igen egyszerű, kisgyerek-koromból ismert példa jutott az eszembe: a mi Petőfi Sándorunk. Ő igazán pályája kezdetén halt meg; a művet, amelyre képes lett volna, mint mi is, érezhette már, de jóformán csak a nyitányát írta meg. Prózája tán még sokat sejtetőbb bizonyság rá, hogy mi süllyedt el benne, mint egy évszázadot bűvöletében tartó költészete. S mégis, amikor a menekülés – nem az élet, hanem a mű mentése – s a csatamező közt kellett választania, ő arra rohant, amerre az eszmének s a halálnak adott váltó – az erkölcs – vitte.
A példa annyira közeli volt, hogy először elutasítottam. Az agg Galilei s a félig gyermek Petőfi! S vajon csakugyan volt-e idő lelkében a mérleg meglebegtetésire, amelynek egyik tányérjában a lángész terhe, a másikban a magára adó ember becsületérzése a súly. Nem az események sodorták-e el? Meghalt, de nem úgy, hogy választott. Petőfi életével kútfők alapján nem foglalkoztam, emlékezetemben ott volt Illyés Petőfi-könyvéből (amelyet mint vásárhelyi tanár négy-öt osztálynyi diákkal olvastattam végig) egy emlékcsomó: Petőfi mezőberényi elbúvása néhány héttel halála előtt. A katonaságot otthagyó, a forradalom vezetésében csalódott Petőfi barátjához, Orlay Petrich Somához húzódik a Békés megyei Mezőberénybe; teli van tervvel, új munkába fog, amíg csak a Bemhez tartó Egressy Gábor magával nem rántja Erdély felé. Ez a kéthetes „idill” bevette magát a képzeletembe. Hisz mi is nemegyszer kaptunk ilyen kéthetes szünidőt a tomboló történelemtől. Én magam Mezőberénytől alig néhány kilométernyire, Békésen, amikor Buda ostroma után egy barátom levitt oda. Az az idill is körülbelül két-három hétig tartott. Ismertem hát a történelmi események zűrzavarából kiszabadult alkotó ember állapotát, az elfojtott tervek szénsav-gyöngyözését, az élet halk tisztásait, amelyen a szellem önmaga próbál törvényt szabni. Ez a „tisztás” Petőfit is bizonyára marasztgatta, ha nem is éppen Mezőberényen, hát akárhol, ahol írni lehet, s ha mégis Bemhez ment, választásnak, tehát drámának is kellett lennie. Mezőberényi tartózkodásáról azonban nem volt részletesebb kútfőm, így a darab megfogant ugyan, de megírni nem tudtam. Az ellenkező irányba is befutott reakció azonban 233aránylag könnyűvé, sőt örvendetessé tette, hogy – amikor azt kívánták aGalilei negyedik felvonását módosítsam.
A Galilei új negyedik felvonása így nyelte el a Petőfi Mezőberényben első konceptusát. A tavaszon azonban Hatvany Lajos, betegségem mulatságául, kölcsönadta hatalmas Petőfi-emlékgyűjteményéből a mezőberényi „idill”-re vonatkozó fejezetet. Együtt volt itt minden kortársi beszámoló – a végzetes nap, Petőfi elutazásának minden mozzanata a legkülönfélébb beállításban. Galilei kérdése – mű vagy becsület – mögött ezekből az emlékekből egy másik kérdés bontakozott ki: a kortársak, a környezet felelőssége. A mezőberényi emlékekben ugyanis nem az a leghajmeresztőbb, hogy valóban milyen kevésen múlt – egy rúd eltörésén, a Gyulára tartó jegyző s felesége hajnali diskurzusán –, hogy Egressyék Petőfit, aki nem akart Bemhez menni, otthon találják s elragadhatják-e, hanem hogy milyen kevés emberi gyengeség: irigység, szerepjátszás, számítás vagy éppen csak fáradtság is elég hozzá, hogy egymással kezet fogva, egy nagy ember körül a pokol körtáncává váljanak s pusztulásba vigyék. Ha egy olyan érzékeny lelkiismeretű, becsületére hiú ember körül azon a napon ugyanannyi igaz szeretet, józan érv, féltő gond, hazafias felelősségérzet áll; ebben az igéző erejű ifjúban, akinek remeklő képzelete olyan szépen bírta eszményével, Shakespeare-rel a versenyt, a XIX. század második felében (mint azt leíró verseiről szólva Illyés is megpendíti) tán a nagy oroszokkal egyenrangú felnőtt szellemet kapott volna a magyar irodalom.
Az azonban, hogy egy ilyen órán egy Petőfi Sándor körül kik vannak s mit mondanak: nem véletlen, hanem a „nemzeti morál” megnyilatkozása. S ha én arra a – mondhatnám – orcátlanságra vállalkoztam, hogy a fiatal, ereje bőségével küzdő Petőfit beszéltessem, annak csak egyetlen oka lehet: figyelmeztetni ezt a sok irányban tehetséges, sokszor igen emberiesen viselkedő nemzetet, hogy mik azok a gyengéi, amelyek miatt épp legtehetségesebb és legjellemesebb fiainak lehetőségeik javával kell a sírba takarodniok.
Az a két élmény, amelyből a darab táplálkozik: a történelem förgetegében kicsikart alkotó-idill s a kajánság és könnyelműség füzére, amely a nagy embert halálba szorítja: megosztozik a darabon; körülbelül a közepéig (a Soma–Petőfi jelenet végéig) az idill hangulata az uralkodó, Júlia pátoszával s Egressyék szekerével pedig betör s egyre erősebben harsog a történelem.
234Ez a két részre oszlás azonban nem kettéhasadás, s a rendezésben sem szabad azzá válnia, hisz a történelem ott sompolyog az első jelenettől a tervibe merült költő körül (az ellenségtől érkező hírekben, Petrichné aggodalmaiban), majd Petőfi alkotás utáni hangulatába is betör, módosítja elhatározását: most már végleg Aradra akar menni. A csizmadialegény ajánlata, a lápi élet a halászó-vadászó pákász mellett azonban még egyszer földobja idill és alkotás reményét; a költészet egy pillanatra győz az események fölött. De csak amíg a lélek egy hosszú lélegzetet vesz, aztán átveszik a szót az izgága, hőstettre uszító emberek, a látványos hőstettek színészei: Egressy s Júlia. Petőfi lelkében az első rész fő motívuma helyébe (a költő háborúja a politikusok elvesztett háborúja után) az első rész mellékmotívuma nyomul: a gyulai emlék, a kaján szemek, amelyek összehunyorítva lesik, hogy hal meg a híres Petőfi a világszabadságért.
A darabnak rendezői nehézsége lehet, hogy a főhős, aki a darab elején bőbeszédű, egyre hallgatagabbá válik, a vége felé már alig beszél. Ez azonban tény: – Csipkár bácsi, a kocsis is ezt mondja évek múlva: nagyon csendes volt szegény Petőfi Sándor az úton. Az alkotó idill szénsav-pezsgésiből az író is e felé a csönd felé viszi hősét s a darabot. Ez a csönd azonban nem a mások által elhurcolt áldozat hallgatagsága. Petőfit Egressyék csak figyelmeztették. Nem győzték meg, maga győzte le, a mindenkire kötelező polgárerkölcs mellett döntve, teremtő ösztönét. A darab második fele afféle olajfák hegye Petőfi számára. Ne úgy legyen, ahogy én szeretném, hanem ahogy a becsület akarja. A rendezőnek nagyon kell vigyáznia, hogy Petőfi fogyó szavaiból ez a harc ne elmosódva, hanem nyomósabban jöjjön ki.
A másik vonal, amelyre a Petőfié mellett különösen kell vigyázni, az öreg Petrichnéé. Ő az emberiesség képviselője, s mint ilyen, az író szócsöve a darabban, hozzá érzi legközelebb, még Petőfinél is sokkal közelebb magát. Beteg és öreg, a házban az utolsó személy, még a szolgáló is visszafelel neki. Petőfi nagyságát nem érti; Sándor őnéki csak hányódó rokonfiú, akit valamiért félt, szeret. Tán mert apja-anyja is elhalt, vagy mert olyan megbízhatatlan emberek veszik körül; vagy mert valami különös veszélyezettség formájában mégiscsak érzi nagyságát. Ő áll legközelebb a néphez is, ő tanácskozik a szolgáló anyjával; a csizmadialegény, akinek pákász bátyja van, neki meri elpusmogni a tervét. S benne van meg az a nyugtalanság, amelynek a többiekben, a nemzetben is meg kéne lennie. Éjjel rosszat álmodtat vele, nappal újra és újra odaviszi félelmével, terveivel, majd sírásával, tehetetlenül ismételt kérdésével a félvállról vevő férfiak, a halálba menő költő elé. A darab utolsó soraiban Petőfi az ő nyakába omlik, mintha az élettől búcsúzna, s neki kell 235igen halkan, de annál nagyobb súllyal kimondani író és néző ítéletét: „A gyilkosok.”
Úgy hiszem, ha a rendező e két fő vonalat: Petőfi fokozatos elnémulását s a láthatatlan, egy személyben képviselt „kar” végső ítéletét jól feszíti ki, (a rendezői mesterséghez tartozó apróságoktól eltekintve) a darab a továbbiakban maga rendezi magát.
A színészek közül kétségkívül Petőfi megszemélyesítőjéé a legkényesebb feladat, amint az írónak is az ő beszéltetése okozott arcpirító gondot. Milyen legyen Petőfi megjelenése? Arany János beszél barátja könnyű lépteiről. Ezek a könnyű léptek a kulcs alkatához. Izmai is olyan könnyedek, mint esze, reflexei olyan gyorsak, mint válaszai. Van benne valami Shakespeare hőseiből, persze XIX. századi világosabb és gyermekibb kiadásban: a gyors vágások, remek képzeletszökések embere, akinek játékossága mögött azonban, főként most, a folytonosan komorodó, szigorodó férfit érezzük, aki tán épp ekkoriban ért meg rá, hogy ne csak költő, gondolkozó is legyen. Az utolsó évben átesett a kiábrándulás iskoláján; az egyetlen illúzió, amihez minden baljel ellenére még mindig ragaszkodik, hogy ő s Júliája a kis Zoltánkával valami soha nem volt szentháromságot, mintacsaládot alkotnak, ahogy ezt minden jó érzésű korán nősült fiatalember hinni szokta. Ez adja a hatalmat fölötte Júliának, s ez keres a szavak mögött is valódi tartalmat.
Júlia alakítójának nem árt Petőfiné naplóit elolvasni; így hozzá is adhat valamit a rövid szerephez, amelyben bonyolult lényét nem lehetett egészen kifejteni. Petőfinek igaza volt: Júlia nem volt mindennapi teremtés. Nemcsak az úrilány idegen légköre, a bizarr patologikus mag is vonzhatta s mérgezhette benne a tapasztalatlan fiatalembert. Júlia az volt, amit a franciák hypothymiásnak neveznek. Az önzés és magáramaradtság fájdalmain kívül igazi érzésre képtelen lény, aki épp ezért az irodalomból oltott lelkébe érzéseket, amelyeket állandóan zsongatott, duruzsoltatott, majd hogy a forradalom többre adott alkalmat, játszott és szavalt is. Volt benne ízlés, sőt tehetség, habár précieux. Koltón, amíg Petőfi elragadtatott dalait írta, Júlia őszies búsongásba, tűnődésbe mélyedt. Ez valami fölényt biztosított neki az egészséges Petőfivel szemben, aki e Júliából hiába próbált Juliskát csinálni. A darabban is ez a jogosulatlan fölény, amit érzünk; a félig szerető, felelőtlen ember fölénye az egészséges, erkölcsileg kötött emberrel szemben. Amit tesz, mond, nem rosszaság, inkább beszámíthatatlanság; megy, amerre a szép szó, képzelet, érzelem, lelkesedés viszi.
Egressy Gábornak nézze meg a színész az arcképét: szép arc, sugárzó szem, első pillantásra mintha nyájasság ömlene belőle, de nem az: a tetszést kereső hiúság. Elbűvölő színész, aki rabja is varázsának. Lelke 236rég elveszett a szerepek közt, amelyekkel mindent igazol s elfogadtat másokkal s magával is. Mezőberénybe az önzés hozza; Petőfinek kell Bem seregében rangot adni neki. Ugyanakkor kész az erkölcs minden érvét megmozgatni, s föl is hevülni tőlük, ha célja elé akadály kerül. Júliának ő a természet szerinti cinkosa, ő az elhagyott, de soha meg nem tagadt színészet is, amely eljön, hogy a költőt erre a váratlan „beugrásra” rávegye.
A többi szerep, úgy hiszem, ennyi magyarázatot sem kíván. Bonyhainé derék, józan eszű nemzetes asszony, egy kicsit több, mint jegyzőné, hisz régi barátság fűzi a Szendrey családhoz, s a híres Júlia benne is indukál némi „modern” modorosságot, amely sokszor átmenet nélkül váltja beszédében az egészséges, vidékies kedély hangját. Petrich annak az értékes, régi iparosrétegnek a tagja, amely büszke, hogy az árvák tutora lehet, s a haza dolgain is tud elmélkedni; öccsében tiszteli s megbámulja a sikert, s mint kalendáriumba író ember a legőszintébb feljegyzője lesz (a leskelődést is ő örökíti meg) a mezőberényi napoknak. Kis Sándor szerény, magabiztos, a művésznépet tisztelettel s az ép ösztönű ember csöndes mosolyával figyelő katona.
Orlay Petrich Soma jó rokon, jó barát; csak a gyulai emlék hallgatása közben csillan meg egy kis kortárs kajánság benne. Látja, hogy nem helyes, ami Petőfivel történik. De ezen a meleg napon szokásos fejfájása kínozza. Hatvany szerint volt rá oka: a vérbaj. Fejfájása mégis hőmérője barátságának, Petőfi barátainak általában: az a barátság ez, amely ha félteni kell, gyengébb a főfájásnál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!