9.} IRODALOMTÖRTÉNET ÉS ÉLŐ IRODALOM
Szabad irodalomtörténetet írni a jelen irodalmáról? A tagadó választ ismerjük: nem szabad, mert nem lehetséges; ez ellen elsősorban a tárgy maga tiltakozik, s nem mással, mint létével, létezési módjával, folytonos mozgásával. Illyés Gyula metaforáját kölcsönözve, nemcsak az íróé, az irodalomtörténész asztala is billeg, ha a jelenről akar összefoglalást készíteni; állandó változásban alkot, s ennélfogva sem szilárd nézőpontot, sem megbízható tudományos eszközöket nem talál munkája elvégzéséhez. A legújabb irodalomban tájékozódni akarók kezébe ne nagyméretű tudományos szintézist adjunk, mert ilyent lehetetlen megalkotni, a közművelődési szükségletet elégítsük ki kritikai tanulmányokkal, cikkgyűjteményekkel, esetleg egyszerzős rövid összefoglalással, mely tömör és egyéni ízlésű áttekintést nyújt a legfontosabb tudnivalókról.
Az élő irodalom irodalomtörténeti feldolgozását ellenző aggályok mellett nem mehetünk el szó nélkül, de nem is tekinthetjük azokat egyszer s mindenkorra érvényes vastörvényeknek. Meggyőződésünk, hogy az irodalomtörténetírás nemcsak a múlt irodalmának tudománya; nem térhet ki a közelmúlt és a jelen tanulmányozása elől, mivel amennyire történet, épp annyira kritika is, s ennélfogva rendszerező tevékenységében nem kell törvényszerűen megállnia az utolsó lezárt korszak határánál.
A legújabb irodalomról mindeddig nem készült irodalomtörténeti rendszerezésű és a korszak jelentőségéhez méltó, tudományos módszerű összefoglalás. Jelentek meg nagyon fontos és hasznos tanulmányok, kritikagyűjtemények – utóbbiak szép számmal –, melyek részletelemzéseikkel hozzájárultak a korszak egy-egy műfajának vagy kisebb periódusának történeti szempontú megismeréséhez is. A kritikagyűjtemények, de még az egy-egy műfajt bemutató egyéni kötetek ismertetését is mellőzhetjük ezúttal; elegendő, ha csupán az átfogó szándékú tanulmányokra utalunk röviden. Nagy Péter Új csapáson (1955) című könyvében elsőként kísérelte meg, hogy néhány esztendő termése alapján fölvázolja a legnépszerűbb műfaj, a regényforma változásait. A magyar irodalom története 1919-től napjainkig (1966, szerkesztette: Szabolcsi Miklós) című akadémiai kézikönyv a két háború közti irodalmat tekintette át, s bár Füst Milántól Benjámin Lászlóig foglalkozott az 1945 utáni irodalom több {10.} nemzedékével is, az írók felszabadulás utáni pályaszakaszát érdemileg nem, csupán nagy vonalakban tárgyalhatta. Ezen kívül a kötet még egy külön, önálló fejezetet szentelt a legújabb irodalom bemutatásának, ám a fejezet szerzője hangsúlyozta, hogy írását vázlatnak szánta, mely már kis terjedelménél fogva – ezerhetvenből mindössze hetven lap – sem léphetett fel az irodalomtörténeti rendszerezés igényével. Az Élő irodalom (1969, szerkesztette: Tóth Dezső) című tanulmánygyűjtemény több oldalról, tizenhat szerző tollából származó írással a felszabadulás utáni fejlődés műfaji és történeti változásait elemezte, de a korszak irodalmának szintetikus ábrázolására természetszerűen ez az összeállítás sem akart vállalkozni.
Ilyen előzmények után került sor A magyar irodalom története 1945–1975 című szintézis (továbbiakban Kézikönyv) megírására, mely folytatása is a hatkötetes akadémiai irodalomtörténetnek (1964–1966), elvi alapjait, szerkezeti felépítését és tárgyalási módját tekintve különösen az 5. és 6. kötethez áll közel; egyszersmind önálló mű, ennek a kiadványnak nem pusztán a 7. kötete, már csak a részleges átfedés miatt sem lehet az. Önálló munkának kell tekintenünk, mely a felszabadulás utáni irodalom fejleményeit tudományosan vizsgálható, különálló egységes egésznek fogja fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!