Jókai Mór: Egy magyar nábob

XXVII. Kárpáthy Zoltán

Amiről Abellinónak reszketni kellett, megtörtént. – Kárpáthy Jánosné anya lett. Fiat szült.


Egy reggelen ezen örömhírrel lepé meg háziorvosa a nábobot:


– Önnek neje fiat szült!


Ki merne hozzáfogni, hogy János örömét leírja? Amit csak remélni, csak képzelni mert magában, legmerészebb, legforróbb vágya teljesült: nejének fia van! Fiú! aki nevét örökölni, örökíteni fogja, aki boldogabb időben születvén, helyrehozza apjának hibáit, s ifjú erényekkel váltandja be a vén adósságokat, mikkel a Kárpáthy-család hazának és emberiségnek tartozik.


Mivé fog lehetni e fiú nemesebb nevelés által, mint minőben ősei részesültek! Mennyi boldogság, mennyi nagyság vár majd egykor rá! Hogy fogják nevét milliók áldani!


Csak addig élhetne még, míg őt beszélni hallja, hogy figyelhetne édes gagyogásira, hogy mondhatna neki szavakat, miket az megtanuljon és ne felejtsen el soha, hogy majd ha egykor a nagy és nemes eszmék ünnepelt hőse leend, elmondhassa: „Ezeknek neveit a jó öreg Kárpáthy Jánostól hallottam legelőször”.


Mi legyen e fiú neve? Egyike azon fejedelmek nevének, kik a legelső Kárpáthy őssel áldomást ittak a szép Hunnia földén. Legyen Zoltán. Kárpáthy Zoltán! Milyen szépen fog az hangzani!


Majdan odahozták hozzá az új világpolgárt, s odatették kezébe, hogy ölelje, hogy csókolja meg: az örömkönny kicsordult szeméből, alig látott tőle, pedig úgy óhajtott látni! Repeső tekintettel nézte a gyermeket. Szép, erőteljes fiú volt az, mint egy kis piros képű angyal, hogy apró kezecskéinél s nyakánál szinte ránc támadt a kövérség miatt, szája alig volt nagyobb, mint egy szamóca, hanem ragyogó szemei, miknek tiszta lazúrját semmi drágakőhöz nem lehet hasonlítani, annál nagyobbak, s ha olykor lecsukta azokat, a hosszú szempillák gömbölyű orcáira feküdtek. Nem sírt, egészen komoly volt, mintha most is tudná már, hogy a gyöngeség milyen nagy szégyen, s midőn János úr elragadtatással emelé őt ajkaihoz, s szúrós, tövises bajuszával összevissza csókolá piros két orcáját, még mosolyogni kezdett, s vígan kiáltott egypárszor, amit azután a körülállók János úrral együtt találgattak, hogy mit mondott.


– Beszélj még, lelkem kicsinyem – rebegé János, látva, hogy a gyermek mindenféle változatokra illeszti apró gömbölyű ajkait, mintha tudná ő jól, hogy mit akar mondani, de nem találná rá az igazi szót. – Mondjad, mondjad! Ne félj semmit, megértjük mi! Mit mondtál megint?


Az orvos azonban és a tudós asszonyok jónak látták megérteni a csecsemő beszédét, odamagyarázva azt, hogy az visszakívánkozik már anyjához, azért elég lesz most az egyszerre a szeretgetés, s kivették őt János úr kezéből, visszavitték anyjához, mely után a jó úr nem tehetett egyebet, mint hogy odalopózott a mellékszobába, s ott hallgatózott, ott fülelt, ha nem sír-e a gyermek; minden kijövőtől megkérdezte, hogy mit csinál, hogy van azóta – és minden bemenőtől izent neki valamit.


Ki bírná örömét leírni, ha egy-egy vidám kiáltása a gyermeknek kihallatszott a szobából; hiszen csak még egyszer megkaphassa, sohasem teszi őt le kezéből!


Dél felé ismét kijött hozzá az orvos, s kérte őt, hogy menjen át vele más szobába.


– Miért? Én szeretek itt lenni. Legalább hallom, amit róla beszélnek.


– Igen, de én meg nem akarom, hogy odabenn meghallják, amit mi beszélünk.


János rámeredt. Rosszul kezde lenni az orvos hideg tekintetétől, s gépileg követte őt a szomszéd terembe.


– Nos, uram; mi az, amit ön nekem akar mondani, hogy mások meg ne hallják?


– Nagyságos uram. Ma nagy öröm szállt nagyságod házára.


– Azt tudom, azt érzem, uram. Áldom érte az Istent.


– Isten nagy örömöt mért nagyságod szívére, de jónak látta a fájdalom által is próbára tenni azt.


– Mit akar ön mondani? – ordíta fel ijedten Kárpáthy, s arca elkékült.


– Lám, nagyságos uram, ez volt, amitől féltem, azért híttam ki a mellékszobából; legyen ön keresztyén, és tanulja viselni az Isten kezét.


– Ne kínozzon ön, mondja, mi történik?


– Nagyságod neje meg fog halni.


Kárpáthy egy szó nélkül állt meg e hír után. Most azon a helyen maradt állva, és egy hang nem repült el szájáról.


– Ha volna számára e világon segély – szólt az orvos –, azt mondanám, még van remény; de kötelességem megmondani önnek, hogy számára csak órák, csak percek vannak még hátra, azért, nagyságos uram, tegyen erőszakot indulatjain, s jöjjön be hozzá, s búcsúzzék el tőle, mert kevés szava van még hátra.


Kárpáthy hagyta magát vezetni a haldokló szobájába. Előtte összefolyt a világ; nem látott ő senkit, nem hallott semmit, csak őt látta ott fekünni halványan, elhervadtan, a halál verítékével gyönyörű arcain, a halál halaványságával édes ajkai körül, a halál megtört fényével szép lelkes szemeiben.


Odaállt ágya mellé, és nem szólt egy szót is. Szemei könnytelenek voltak. A szoba tele van szolgálattevő nőkkel. Itt-ott elfojtott zokogás hallik. Nem lát ő, nem hall ő semmit. Csak a haldoklóra néz némán, mereven. Az ágy mellett kétfelől két ismerős nő ül, egyik Teréz, a másik Flóra.


A jó öreg nagynéne összekulcsolt kezekkel imádkozik, arcát a vánkosba rejtve. Flóra a kisgyermeket tartja ölében, ki keblén csendesen elaludt.


A beteg felemeli törtvilágú szemeit férjéhez; kinyújtja reszkető forró kezét, s megfogja vele férjeét, s odavonja azt lihegő ajkaihoz.


– …Emlékezzék rám… – susogja alig hallhatólag.


János nem hallja, nem eszmél reá, mit mondott neki, csak mind a két kezében tartja neje kezét, mintha azt hinné, hogy ezáltal visszatartja őt a haláltól.


A haldokló nyögése mindig nehezebb lesz, keble lázasabban piheg, fejét nem bírja egy helyen tartani. Csak egyes zavart szavakat rebeg még, melyek iszonyú kínt okozhatnak neki; óh, a test küzdelme a lélekkel mily nehéz, amíg egymástól el bírnak szakadni! Zavart, hagymázos szavakat mond csupán – az írisz és az amaránt… a sárga jávor – szegény árva jávor, ültessétek azt máshová… eljössz-e hozzám, ha meghalok? Ha meghalok, szabad lesz hozzám eljönnöd…


János érzi a kezében tartott kéz szorításáról, minő iszonyú kínt kell ezalatt kiállania, amíg e szavakat mondja.


Alig egyórai nehéz küzdés után elcsendesült a beteg lázas küzdése, vérerei nem lüktetnek oly sebesen, keze nem oly forró többé; lélegzetvétele megkönnyebbül.


Tisztán kezd látni ismét, mindenkire ráismer. Nyugodt, szelíd hangon szólt a körüle állókhoz, arcának kínos izzadsága elmúlik.


– Férjem, kedves férjem – szól, érzékeny tekintetet vetve Jánosra.


A férj örül magában, gondolva, hogy ez a gyógyulás jele; az orvos lecsüggeszti fejét, ő tudja, hogy ez a halál jele.


Azután Flórához fordul a beteg. Kérő tekintetét megérti a barátné, s ölében tartott kisdedét odatartja a beteg ajkához.


Fanny hevesen, édesen szorítja őt lihegő keblére, összecsókolja az alvó gyermek arcát, ki minden csóknál felnyitja nagy, sötétkék szemeit, s ismét lehunyja, és alszik tovább.


Az anya visszateszi őt Flóra keblére, s megszorítja a delnő kezét, és suttogva rebegi:


– Légy anyja gyermekemnek.


Flóra nem tud felelni neki, csak fejével int. Hang nem jön ajkára; fejét félrefordítja, hogy ne lássa a haldokló szemeinek könnyezését.


Ekkor elvonja kezeit a beteg, és összetéve keblén, elrebegi az egyszerű imát, mire gyermekkorában tanították még:


– Isten. Én Istenem. Légy irgalmas nékem. Szegény bűnös leányodnak. Most és mindenkoron. Ámen…


Azzal lehunyja szemeit csöndesen, és elalszik.


– Elaludt… – suttogja a férj csöndesen.


– Meghalt… – rebegi az orvos bánatos tekintettel.


És a jó öreg nábob térdre hull az ágy mellett, s arcát a holt párnáiba temetve, zokog keservesen… keservesen…


A nő alszik, és álma örök. Arcán túlvilág halványsága dereng. Most már álmodhatik boldog szerelemről – a föltámadásig… Senki sem fogja őt többé felkölteni…