PÉTERFAI JÁNOS ISTVÁN
ARDÍLUS KIRÁLYFI
I.
Messzi, múlt időkben, legendák korában,
Aranyalma termett egy vár udvarában.
Csudálatos fa volt, éjjel virágozott,
Reggelre csillogó, arany termést hozott.
Fenn, a magas várban egy király lakozott,
Kincse garmadával zsákban sorakozott.
Ládákban sok arany, halmokban az ékszer,
Gazdag volt e király, nem mondom elégszer.
Hanem az almafa egy derűs reggelen,
Ki tudja, hogy miért, de almát nem terem,
Ágai üresek, gyümölcsét elvitték,
Tolvajok jártak ott, bizony joggal hitték.
Harmadik reggelen sincsen a fán alma,
Nem gyarapszik már az aranyalma halma.
Hirdeté a király – fele királysága,
Ki megvédi a fát, bizony arra szálla.
Sok deli legénye áll őrt a fa alatt,
Hanem éjféltájban eljő egy pillanat,
Tán varázsütésre, de mind elalszanak,
Az almáknak reggel csak hűlt helye marad.
Volt eme királynak három felnőtt fia,
Nem kellett nekik sem kétszer mondania,
Mentek a fa alá, éjjeli őrségbe,
Védeni az almát, éjjel egyvégtébe.
Ment a legidősebb, korra a legelső,
Azután az öccse, ki volt a középső.
De nem jártak jobban, mint a többi legény,
Mélyen elaludtak az éjjel közepén.
Árdílus királyfi rendre sorra került,
Aranyalmafának füves tövébe ült,
Kardját lefektette, nézdelődött széjjel,
Milyen ragyogó a holdsugaras éjjel.
Ahogy nézdelődött, érzi, jön az álom.
„Ha mostan elalszom, tolvajt nem találom”.
Fűszállal az orrát jól megcsiklandozta,
Ébrenlétbe magát tüstént visszahozta.
Tüsszentett egy nagyot, az álom elillant,
Tündöklő éjegén hullócsillag villant.
Meresztette szemét, a fényben mit látott?
Tizenhárom hollót, ki a fára szállott.
Első holló lábát ügyesen elkapta,
Az a vezérholló, bizonysággal tudta.
A holló leánnyá, gyöngylánnyá változott,
Árdílusra rögtön hő szerelmet hozott.
Légy a feleségem, maradj mindig velem,
Ha csak rád pillantok, rám száll a szerelem,
Oly nagyon szeretlek, légy a feleségem,
Ha te hozzám nem jössz, bizony mondom, végem.
Nem szabad, nem szabad – mondotta a leány,
Nincs még itt az időnk, van még nap, valahány,
Hanem megígérem, minden egyes éjjel
Eljövök én hozzád, s leszünk jó kedéllyel.
Mert Tündér Ilona, hisz ez volt a neve,
Szerelembe esett, a szerelem heve
Reá is rá szállott, Árdílt megszerette,
Megcsókolta Árdílt, ezt helyesen tette.
Az almát itt hagyom, de én tündér vagyok,
Minden aranyalmát most már én itt hagyok,
De Tündérországba most vissza kell mennem,
Egyelőre tilos nekem ember lennem.
Hollóvá változva a magasba repült,
Suhanó árnyéka a Hold elé vetült.
Árdíl sóhajtozva várta szép kedvesét,
Nézzük, mi lesz ebből, folytassuk a mesét!
III.
Hivatta a király Ardilust magához,
S e szavakat inté legkisebb fiához:
Itt az idő, fiam, hogy megházasodjál,
S egy királylány mellett most megállapodjál.
Bátyáid mindnyájan már megházasodtak,
Gyarapszik családjuk, szépen sokasodtak,
Gazdag királyleányt kerestem számodra,
Alapíts családot, állj saját lábodra!
Hanem itt egy hajtincs, valamit tudsz róla?
Színarany hajfürtje kinek árulója?
Mondj el mindent róla, leány-e, tündér-e,
Királyi családból származik a vére?
Szívbéli mátkámnak aranyfürtje az ott,
Mit a rossz vénbanya múlt éjjel ellopott.
Ő lesz feleségem, avagy senki se más,
Ez részemről, Atyám, végső határozás.
Azzal kardot kötött, s indult a világba,
Tündér Szép Ilonát kereste, hiába.
A királyi udvar setét gyászba borult,
A király jókedve oly igen lekonyult.
Árdílus királyfi járta a világot,
Száz esztendő alatt ezer hegyet hágott,
Ezer lőtöt lépett, s Istennek vallotta,
Tündérének hírét sehol sem hallotta.
Egy szép házhoz ére, hol egy anyót talált,
Aki főzött éppen, forgatta kanalát.
Hol jársz legény itten, hol a madár se jár?
E háznak nagyura maga a Napkirály!
Tündér Szép Ilonát keresem, kutatom,
Mivel nem találom, rossz a hangulatom,
Dörömböl a szívem utána hevesen,
Nincsen nyugovásom, száz éve keresem.
A Nap édesanyja megkönyörül rajta,
Látja Árdíluson, jó hűséges fajta.
Én e leány hírét bizony nem hallottam,
De a Nap tán tudja, várd meg a sarokban.
Jön haza a Napúr, fénylik koronája,
Aranytól csillámlik milliónyi ága.
Ki van itten Anyu, emberhúst szagolok,
Ember van házamban, ez miféle dolog?
Előbújt Ardilus, s köszönté a Napot:
Adjon az Úr Isten, Nap Atyám, jó napot!
Tetszett a nagy Napnak e tisztes köszöntés,
Követte is mindjárt egy kis nyakon öntés.
Csak, hogy belül önték nyakukat le borral,
Vendégelé a Nap mindenféle jóval,
De Tündér Ilona hírét nem hallotta,
Tőle a királyfi bármint tudakolta.
Átadta az ügyet öccsének, a Holdnak,
Ki jó ismerője élőnek és holtnak,
Látá az Alvilág összes zegét, zugát,
De ős sem ismerte Tündér Szép Ilonát.
Talán a Szélkirály, az öcsém, ő tudja,
Merre, s hová vezet Szép Ilona útja?
Ezüstös fényemmel mutatom utadat,
Talán Széltestvérnél lesz majd néhány adat.
Én nem tudok semmit – Szélkirály mondotta,
Ám Ardilus ügyét buzgón tovább dobta:
Szomszédomban él az Állatok királya,
Talán jó hírt mond majd bölcs és ősi szája.
IV.
Ment, mendegélt Ardil, kereste Ilonát,
Ilona hazáját, tündéreknek honát.
Szélkirály tanácsát híven megfogadta,
Lábait szorgosan egymás után rakta.
Lassan beestéllett, célját mégsem látta,
Állatok királya házát nem találta,
Felmászott egy fára, onnan körül nézett,
Valóban, egy világ nagyon messze égett.
Ment a világ felé, mit a fáról látott,
A világnak helyén nagy palota állott,
Ablakból szüremlett ki a világosság,
Fáklya adta a fényt, nem boszorkányosság.
Kopogtatott Ardil a nagy ház ajtaján,
Reménykedett, itt majd segítenek baján.
Megjelent a király, Állatok királya,
Aki óriás volt, s kérdésre állt szája.
Szeme homlokán ült, és egy volt belőle,
Azzal meredt kérdőn a kis vakmerőre.
Adjon Isten, Uram, felséges királyom,
Tündérhont keresem, ám de nem találom.
Igazítson útba királyi felséged,
Mivel ott keresek tündér feleséget,
Mátkám Szép Ilona tündérek honából,
Száz éve keresem, azóta van távol.
Nagy szerencséd fiam, hogy illőn köszöntél,
Engemet, mint királyt, rendjén köszöntöttél.
Szép Ilona hírét magam nem hallottam,
Én sem tudok mindent, ezt most bevallottam.
Elővett egy sípot, hangosat belé fújt,
Millió állata rögtön oda tódult!
De egyik se hallott Tündér Ilonáról,
Sem a szép országról, tündérek honáról.
Ám egy sánta farkas végül jelentkezett:
Tudok Ilonáról valami keveset!
Fekete-tengeren túl van a kastélya,
Fekete e tenger, s fehér a taréja.
Nosza, vidd vendégem e messzi országba,
Tündér Ilonához, tündérek honába!
Mondotta a király, Állatok királya,
Kinek állatokkal teli a háztája.
Azt mondja a farkas: - Ülj fel a hátamra,
Merre van Tündérhon, elügetek arra.
Száz meg száz esztendőn keresztül mentenek,
Elmaradtak tőlük hegyek és tengerek.
Megállott a farkas, Árdílust letette,
Idáig hozhatta, tovább nem vihette.
Most már oda találsz, Tündérek honába,
Azzal elsántikált, vitte sánta lába.
V.
Megyen Erdíl úrfi, méne, mendegéle,
Nem fél ő semmitől, védi kardja éle,
Hanem egy nagy völgybe béjutván, vajh mit lát?
Három fiördögöt, s három hegynyi sziklát.
Nagy a csihi-puhi az ördögök között,
Szívükbe vad harag és vad düh költözött.
Nagy a veszekedés, ütik egymást vadul,
Karmuk közül nincs ki ép bőrrel szabadul.
Oda megy Ardílus: - Miért veszekedtek,
Avagy ti ördögök folyton verekedtek?
Nagy lármát csináltok, zeng a völgy tőletek,
Na, de én köztetek igazságot teszek!
Van egy köpönyegünk, és hozzá egy bocskor,
Amit kiegészít ez a bűvös ostor,
Ha a köpönyeget és bocskort felveszed,
S az ostorral pattintasz, és elég az eszed,
Hipp – hopp, ott legyek, ahol éppen akarok,
Ha ezt te kimondod, bűvös, varázs karok
Oda röpítenek, hová menni akarsz,
Közben egy légörvényt, még annyit sem kavarsz.
Ezt mondta az ördög, aztán hozzátette:
E három bűvtárgyat még apánk szerezte,
Örökül ránk hagyta, s nem tudunk egyezni,
Mindőnk mind a hármat akarja szerezni.
No, én most köztetek igazságot teszek,
Hogy ne civódjatok, mondom, azon leszek.
Amott van három hegy, fussatok fel rájuk!
Fut a három ördög, lobog szőrruhájuk.
Árdílus a köpenyt felkanyarította,
Bocskort a lábára, s ostort pattintotta,
Hipp-hopp, ott legyek, ahol éppen akarok,
Tündér Ilonához vigyenek bűv karok!
VI.
Varázs, bűvös karok Ardílt megragadták,
Egy palota előtt puhán földre rakták.
Kristály palotának ajtaján kopogtat,
De a koppantóval nem sok kristályt koptat.
Kinyílik az ajtó, egy vén banya nyitja,
Gonosz, vén boszorkány lassan kikottyintja:
Nincs itthon Ilona, elmondom, mindent tudj,
Éjfélkor érkezik, addig el ne aludj!
Hanem kerülj beljebb, selyem ágyat vetek,
Puha pihe párnán nyugtathatod fejed,
Itallal, étellel, bőséggel ellátlak,
Jól megvendégellek, úgy várd Ilonádat.
Megörül Árgyílus, csak ennyit kell tenni,
Nem szabad éjfélkor aludva pihenni.
Várja, jön az éjfél, s véle Ilonája,
Érkezik szépséges tündéri arája.
Volt a boszorkánynak egy síp a nyakában,
Vékony láncon lógott melle udvarában,
Amit, ha megfúvott, mindenki elaludt,
Ardil, s a cselédség mély álomba borult.
Beröppent Ilona a nyitott ablakon,
Meglátja kedvesét, hejh, megörül nagyon!
Költögeti Ardilt, de az meg se moccan,
Simogatja arcát, de foga se koccan.
Mit tehet Ilona? Elrepül nagy búsan,
Arcára bú borul, repül nagy borúsan,
Panaszt tesz magánál a tündér királynál,
De őnéki sincsen szava a banyánál.
Mondja a boszorkány: - Itt volt a tündéred!
Csókokkal vártad őt? Ezt csak úgy ígéred,
Aztán mélyen alszol sötét éjféltájban,
Egyedül hagyod őt a nagy éjszakában!
Milyen legény vagy te? Nem bírsz fennmaradni?
Tündéri mátkádnak páros csókot adni?
Nem érdemled a lányt, tündérből nem eszel,
Mehetsz a dolgodra, nősületlen leszel.
Jött kétszer Ilona, egymás után kétszer,
Összesen háromszor, nem mondom elégszer,
De Ardil kedvese oly mélyen aludott,
Véle szót váltani, de csókot se tudott.
Mondotta a banya: - Oly mélyen aludtál,
Tündér Ilonával egy szót sem váltottál,
Pedig itt járt megint, költögetett téged,
Biztos csókod várja, biztosan avégett.
Mérges lett Ardílus, magában gondolja,
Gonosz varázslat ez, s a banyát okolja.
Meglátja a sípot, rögtön gyanakodik,
S amikor elalszik, hozzá lopakodik.
Leszedi a sípot: - Aludj banya, aludj,
Holnapra a házból messzire takarodj!
Aztán sétálgatva várta Ilonáját,
Gyönyörű babáját, tündéri mátkáját.
Babba Tekerűke földünket forgatta,
A nappal a helyét az éjjelnek adta,
Milu csillagfelhő ragyogott éjfélkor,
Jönni fog Ilona, mert ez a tündér kor.
Fenn, a Csuda-Szarvas pompázott az égen,
Mikor Szép Ilona átrepült a légen,
A nyitott ablakon röppent a szobába,
Egyenesen Ardil ölelő karjába.
Jegyesétől Ardil három csókot kapott,
Ardilus királyfi éppen ennyit adott!
Megtört a varázslat, minden fénybe borult,
A vén boszorkánynak bizony bealkonyult.
A kristálypalota fényárban tündökölt,
Vénbanya a fénytől félőn visszahőkölt.
Aztán megnyílt a föld, a nyílás elnyelte,
A gonosz vénbanya épp ezt érdemelte.
Tündér Ilonának kinőtt arany haja,
Újra szabaddá vált, lengett haja raja.
Ardil megölelte, pattint ostorával,
Beszélnem kell mostan édes, jó apámmal.
Megörült a király elveszett fiának,
Mennyei menyének, tündér látásának.
Lakodalmat csaptak, hét világra szólót,
Vittek Tündérhonba is kicsiny kóstolót.
Szép Tündér Ilona az ég istennője,
Emberi nemünknek múltja és jövője.
Hanem ki volt Ardil? Ezt találd ki magad,
Ha van benned készség, és egy kis akarat.
