TÁPÉI DIPLOMATÁK
Kimondjam, ne mondjam? - Kimondom, mert úgyis egy érte a fizetség: nem vagyok megelégedve a történetírással, még pedig azért nem vagyok, mert úgy csinál a témákkal, ahogy a miniszterek szoktak csinálni vidéki banketten az emberekkel.
Hogy pedig azok hogy szoktak csinálni, azt akkor láttam én legjobban, mikor a Tisza Lajos szobrát leleplezték. Volt itt akkor egy rakáson vagy hét miniszter, s azon a banketten mind külön-külön megkérdezték Lázár Györgytől, hogy "no, polgármester úr, hogy érzi ilyenkor magát, mikor az egész kormány Szegeden eszi a tokot tartárral?"
Szegény Lázár unta már mondogatni, hogy soha életében nem volt még ilyen boldog. Ellenben két parádéba öltözött hajdú ott állt az ajtóban három óra hosszáig feszes haptákban, nézte kopogó szemmel a sok drága ételt-italt, nyelte az éhkoppot szorosra húzott nadrágszíjjal - hát azoktól egy teremtett lélek se kérdezte meg a nagyurak közül, hogy hogy érzik ilyenkor magukat. Pedig el lehet képzelni, hogy azok is tudtak volna mit felelni, ha nem is éppen azt, amit a gazdájuk.
Hát a történettudósok is úgy vannak, hogy csak a nagyját válogatják a témáknak, és a kicsiket látatlanná teszik. Például Szegedről egész kis könyvtárt írtak össze, amiben még azt is megtalálhatja az ember, ha jól keresi, hogy hogy hívták a város bábáját százötven esztendővel ezelőtt. Ellenben itt vannak körülöttünk a szegény talpasok, a derék ajtónállók, Szőreg, Dorozsma, Algyő, Tápé - soha ezekkel a történetírás szóba nem állt, és meg nem kérdezte tőlük: - No, hát ti mire végeztétek ezer esztendő alatt? Mit dolgoztatok, mit álmodtatok, mit sirattok, minek örvendtetek? Kik voltak a nagy embereitek, mik voltak azoknak a tarka macskái, hova lett azoknak a híre-neve?
Mert itt van például Tápé. Hamarább itt volt, mint Szeged, és azt hiszem, már az Attila házanépinek is tápéiak árulták a gyékény-szatyrot, s már akkor is azért adták drágáért, mert "drága a csizma". (Mérget vennék rá, hogy van is olyan tápéi, aki még most is abban a csizmában jár, amit akkor szabtak.) Egészen bizonyos, hogyha Szeged ide nem ül a nyakára, és el nem fogja előle a napot, akkor ma Tápé volna a metropolisz, és Szeged volna a gyékényfonó. Így azonban Szeged elvett előle mindent, s olyan nagyra dagadt, hogy Tápénak nem volt hova nőni. Kénytelen volt megmaradni a világ közepének. (Mondják, hogy a régi nagykocsmára, amit hetvenkilencben elvitt a víz, még az volt kiírva: itt a világ közepi, ki nem hiszi, lépje ki.) És be kell neki érni azzal a dicsőséggel, hogy Szeged csak azért híres város, mert Tápéval határos.
A történettudomány nem vesz tudomást Tápéról, és ezt Tápé azzal fizeti vissza, hogy nem olvassa az Akadémia történettudományi szakosztályának az értekezéseit. Én azonban ezzel nem látom elintézettnek a dolgot, azért szeretek körülnézegetni Tápé múltjában. Ha a történettudósoknak is szabad olykor költeményt írni, nekem is jussom van néha históriát csinálni. Persze nem sok kilátásom van rá, hogy az Akadémia honorálja a kutatásaimat, mert nem egészen olyan módszerrel dolgozom, mint Marczali Henrik vagy Ballagi Aladár. Ők akármit mondanak, mindenre tudnak tanút idézni penészes pergamenekből, talitarkára festett kutyabőrökből, elfakult bullákból, egérrágta krónikákból. Én csak azzal bizonyíthatom az igazságot, hogy amit mondok, úgy láttam, mint most látom, úgy hallottam, mint most hallom.
Mért tartsam például véka alatt a tápéiak esetét a török időkben a szegedi vár parancsnokával, a Hóbajárt basával, akiről eddig csak a szegediek tudtak? Ez volt az az úriember, akit a tanyai kioszkjában papucs-sarokkal vertek agyon a szegedi menyecskék. (Hogy mért cselekedtek ezt vele, azt jobb nem feszegetni.) Elég az hozzá, hogy a Hóbajárt basa se basa nem volt, se hóba soha nem járt. A szegedi várnak csak bégjei voltak, de hát mért ne mondjunk basát, mikor az embernek annál nagyobb a becsülete, minél nagyobb rangú az ellensége? Hóba pedig azért nem járt a basa, mert Hóbiárt volt a becsületes neve. De hát ennél sokkal értelmesebb szó az, hogy Hóbajárt, azért bizonyosan úgy mondta azt már háromszáz esztendővel ezelőtt is minden jóra való ember.
Maga ez a Hóbajárt basa is kegyetlen jó ember volt. Semmi kevélység nem lakozott benne, ami abból is megtetszik, hogy olyan helyre is elment látogatóba, ahová senki sem hívta. Ott aztán egy ültő helyében megevett egy sült bárányt, megivott rá egy vödör bort, s mikor ettől jókedve kerekedett, leereszkedőn szóbaállt a szegény házigazdával is:
- Hej, te kutyaházi magyar ember, de szeretnék egy kis hegedűszót hallani.
Erre aztán előugrott két füligszáj szerecsen, lekapta tíz körméről a gazdát, s hegedült rajta mogyorófa-vonóval, hol frisset, hol sebeset, ahogy a Hóbajárt úr parancsolta.
Mivel pedig ilyen rettenetesen kedves vendég volt a basa, nem lehet rajta csodálkozni, hogy a forró hideg rázta a tápéiakat, mikor a szegedi várból kengyelfutó érkezett hozzájuk az örömhírrel:
- Holnap ilyenkorra mind az egész falu féllábon álljon, mert a basa őkegyelmessége szerencséltet benneteket a látogatásával. Saját kegyelmes szemével akarja látni, milyen volt a termés ebben az esztendőben.
- Nem érdömöljük mink ezt a nagy tisztösségöt - nyögött a tápéi bíró. - Nem volna jobb inkább, ha helyibe vinnénk a vacsorát a kegyelmes úrnak? Attól félök, lemarad a csizma a lábáról ebben a feneketlen sárban, mire Tápéra kiér!
- Feneketlen sárban? - csodálkozott el a kengyelfutó. - Színét se láttam a sárnak egész úton. Por van akkora, hogy vályogot köp tőle az ember.
Okos ember volt a tápéi bíró, tudta, hogy kis bölcsességgel kormányozzák a világot, a markába nyomott egy ezüst garast a kengyelfutónak.
- Visszafelé jobban kinyisd a szömedet, hogy mögláthasd a nagy sarat.
- Mit ér az, ha csak az egyik szememmel látom? - nyújtotta a kengyelfutó a másik tenyerét is. (Látnivaló, hogy a kengyelfutók is előkelő helyet foglalnak el a diplomácia törzsfáján.)
Egyszerre nekinyájasodott a Hóbajárt basa követe, amikor a bíró a másik tenyerét is kibélelte egy széles garassal.
- No - azt mondja -, látom, hogy jó helyen tartjátok az eszeteket. Hát majd megnyugtatom a gazdát, hogy helyébe hozzátok a hódolatot, hanem azt megmondom, hogy az aztán színe-java legyen ám az idei termésnek!
Alig porzott el a kengyelfutó Szeged felé, a tápéi tanács már kint őgyelgett a földeken. Összetette az eszét öregbíró, kisbíró, falu borbélya, falu kovácsa: mivel kedveskedjenek annak a nagybélű pogánynak?
- Édös a szőlőnk, mint a méz, azzal lögyünk udvarlására - vélte az öregbíró.
- De apró a szöme - vetette ellen a kisbíró.
- Annál nagyobbra nőtt a lószömű szilva - találgatta a borbély.
Erre meg a kovács tudott tromfot:
- Még azt gondolná az a lószemű török, hogy őtet akarjuk vele csúfolni. Inkább vigyünk neki ebből a lánybögyű almából.
- Ráéhözik az ebhitű a lányainkra - aggodalmaskodott a kisbíró. - Hanem mondok én annál jobbat. Semmi se nőtt az idén akkorára a határban, mint a tök. Azt vigyünk a Hóbajárt basának egy zsákkal.
Csakugyan ott sárgállottak a kukoricatarlón a nagy, gömbölyű disznótökök, igen formázván a basa tar fejét.
- No, ezt jól kieszölted, kisbíró - bólintott az öregbíró -, de hát hun szőttek akkora zsákot, akibe ebből beleszoríthatnánk vagy hármat?
Jó szerencse, hogy odavetődött az öreg kukoricacsősz is, igen világlátott ember, fiatal korában Makón volt a vármegye rabja, ott tanult meg urakkal bánni. Bele is adta mindjárt az eszét a tanácskozásba.
- Nem úgy lösz az, embörök. Sült-tököt vigyetek a Hóbajárt basának, majd meglássátok, annak úgy mögörül, hogy aranyba foglal bennetöket.
Ez okos beszéd volt, rá is helyeslett egyszerre az egész tanács, úgyhogy az öregbírót elfogta az irigység.
- Ejnye, bátyja - mondta csúfolódva -, kend úgyis ösmeri a nagy urak gusztusát, nem gyönne be kend velünk a Hóbajárt basához?
- Hát mögtöhetöm - vonogatta a vállát a csősz -, mert az bizonyos, hogy oda okos embör köll.
S ahogy másnap megindult a tápéi követség egy kemencebél sült-tökkel, csakugyan az öreg csősz sürgött-forgott legelöl, és bátorította a többit:
- Ne féljetök, embörök, van a töröknek annyi esze, hogy nem minköt ösz mög, mikor sült tököt öhet.
Az öregbíró azonban annál kelletlenebből csavargatta a nyakát, minél közelebb értek a várhoz.
- Csak nincs neköm kedvem ilyen disznó nagy úrral parolázni. Hiszön azt se tudom, minek tüsztöljem.
- Majd tudom én - legyintett a csősz. - Csak engöm erisszenek kendtök előre, oszt minden embör úgy tögyön, ahogy én töszök, akkor nem lösz semmi baj se.
Ebbe kész örömmel beleegyesültek mindnyájan, és amikor megérkeztek, libasorba álltak. Elöl a csősz, utána a többi, minden embernek két-két darab sült-tök mind a két tenyerén, úgy ballagtak föl a márványkőgrádicson a basa ebédlőszobájába.
Valami nagy bársonylócán ült a Hóbajárt basa, mérgesen dörgölgette a keze fejével a behízott tömpe orrát. Körülötte az udvari fityfirittyek, ki ezüstben, ki aranyban, de egyik ijedtebben izgett-mozgott, mint a másik. (Mert akkor is csak úgy volt az, hogy ha a nagy uraknak viszketett, a cselédjei is vakarództak.)
De ahogy ezt a sok keserű-savanyú ábrázatot meglátta, a tápéi követség szónokának egyszerre a bocskorába szállt a nagy bátorság.
- Itt van, amit Tápé termött, kögyelmes basa - dadogta meghajolva, de ijedtében akkorát talált hajolni, hogy kicsúszván alóla a márványpadló, elterült, mint a béka, s mind a két kezéből kiejtette a sült-tököt, rá egyenesen a Hóbajárt basa bársonypapucsának az orrára.
Ami talán még nem is lett volna olyan nagy baj, csakhogy erre egyezség szerint a többi tápéi követ is hasra vágta magát és szórta szanaszét a sok szép sült-tököt a török urak lábához.
- Itt van, amit Tápé termött, kögyelmes basa!
A kegyelmes basa pedig kapta magát, lehajolt egy darab sült-tökért s úgy vágta azt a saját kegyelmes kezével a tápéi csősz ábrázatához, hogy annak egyszerre tele lett vele szeme-szája.
- Egyétek meg a terméstek, ebadta kutyahitűek! - kapott veszett dühvel a szakállába.
Erre aztán a többi török is vérszemet kapott, s úgy telecsapkodták sült-tökkel a tápéi követeket, hogy egyszerre csupa sármány-madarakká változtak szegények. S ezzel jártak jól a jámborok, mert ahogy a basa végignézett a sült-tökbe ragadt követeken, egyszerre elnevette a haragját. Csak úgy döcögött bele a nagy hasa, ahogy a könnyeit törülgetve kiadta az obsitot a tápéiaknak:
- Kotródjatok, semmiháziak, még szépen vagytok, most az egyszer elengedem a talpatakról a kenetet, amiért így megnevettettetek.
Az öt követ pedig vitte ki az irhát esze nála nélkül, s csak mikor már túl voltak a palánkon, akkor mordult el az öregbíró, kapargatva le az orra tövéről a sült-tököt.
- Na minköt szépen aranyba foglaltattak, a macska hordja el kendnek a nagy eszét - fordult a szószólóhoz. - Kend se lösz többet csősz Tápén, fogadom!
- Nono, bíró uram - törülgette ki a szemét a báránybőrsüveggel a csősz -, ész van itt azért, nem korpa! Mert akárki mit mond, mégis csak jobb az, hogy sült-tökkel törültek bennünköt képön, mintha azokat a nagy, mázsás tököket nyersen vagdosták volna a fejünkhöz!
- Ez az igaz! - zúgták rá a többi követek, s ahogy hazaértek, rögtön bírónak kiáltották ki a csőszt. S ahogy a Hóbajárt basa meghallotta a hírt, szabatott neki olyan bíró-dolmányt, hogy azóta se
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!