CSUDASZARVAS PÉTERFAI JÁNOS ISTVÁN
AZ ÉGI CSODASZARVAS
Hatalmas teljesség, Ég pompás szarvasa,
Szár, mely aranysárga, s ezüstlő a Vasa,
Éji Csudaszarvas, forogsz a tejúttal,
Pettyeid közt vízzel, mélységes mély kúttal.
Csudás Éji Bura, millió pettyeddel,
Ha netán búsulnánk, rosszkedvünket vedd el,
Szemünket igéző pompázatos látvány,
Csillagtól származni nagy előny, nem hátrány.
Csudaszarvas anyánk, te csillagos égbolt,
Aki éjjel ragyogsz, s véled lép a szép Hold,
An isten szarvasa, aki szültél minket,
Szeressed népedet, amint eleinket.
Minden ember csillag, az Égtől születik,
Isteni parancsra ide alávetik,
Majd halála után lelke Mennyekbe száll,
Hanem, ha gonosz volt, a Pokolban kószál.
Pokolban pirítják évmilliárdokig,
Csillagtűzben izzik több millió fokig,
Amint a gonoszság kiég a lelkéből,
Lelke fényből áll majd, színtiszta elméből.
Mag az ifjú ember, Hun a Hon lakója,
Mag is, Hun is csillag, szívünk dobbantója,
Hun, mikor elhunyunk, s egekbe száll lelkünk,
Mikor a szent fénytől teljesen elteltünk.
Az, aki őseit dőrén veszni hagyja,
Testvéreit unja, fiát megtagadja,
Isten ellen vét az, de most menjünk lesni,
Őseink kutatni, őket megkeresni.
Csudaszarvas segít nagy feladatunkban,
Mutatja az utat titkos őshonunkban,
Tág csillagos égbolt tündérnép hazája,
Innen jött a magyar, akárki meglátja.
Csudaszarvas fején tündöklő Nap ragyog,
Homlokán Telihold, épp egyforma nagyok.
Arany a Napisten, a Hold ezüstfehér,
Ragyogó sugaruk mindenhova elér.
Szarvas fején agancs, hét ágra ágazik,
Mindegyik ágáról egy törzsünk származik,
Hét a király neve, hét napból áll a hét,
Hét ágra tűz a Nap, ontva ránk szent hevét.
Agancs ágán ékek gyújtatlan gyulladnak,
Csillagok ragyognak, s reggel elolvadnak,
Oldalán a pettyek ragyogó csillagok,
Ezer a csillaga, fején Nap s Hold ragyog.
Éji Csudaszarvas lépte halk, nesztelen,
Fordul a tengelyén, ki nézi, fesztelen,
Nagy nyugalom szállja meg a néző lelkét,
Megérti őseit és Isten szent elvét.
Csuda a szent Sütő, Suta-Szarvas égbolt,
Csúd-tó a Déli-tó, jajj, e kor de rég volt,
South, mondja az angol, Süt az bizony nékünk,
Szud-Án déli ország, régen volt vidékünk.
Ta-Weret a Tájat Ferdíti, Forgatja,
Pörög a Földország, Ta-Weret mozgatja,
Sarkcsillagba verve két hatalmas pózna,
Forgat az istennő, mintha csak lapozna.
Fenn az égen lakik Szép Tündér Ilona,
Mely a büszke Magok és Hunoknak hona,
Ott sétál kertjében, melyet a Nyíl öntöz,
Csillagvirágot szed, s fénykelmébe öltöz.
Ott a Csudaszarvas, ezer csillag laka,
Tündér Ilonának felénk nyíl ablaka,
Onnan tekint reánk, integet is néha,
Láthatnád is olykor, ha nem lennél léha.
NIMRÚD
Úr-Nim, az Oroszlán, kitől a Nem ered,
Nim Elámnak neve, tudja okos fejed,
Ním-et Oroszlán nép, zászlaján hordozza,
Angol a Napistent oroszlánként hozza.
Rúd meg egy petrence, hosszú is, veres is,
Kocsi rúdja lenne, igen is, meg nem is,
A Vörös Oroszlán ekként maga a Nap,
Másként az Órion, mondja táltos, s a pap.
Ő maga a Vadász, azután a Kaszás,
Lelkek vezetője, de nem az ős Patás,
Ő a Kilenc Vitéz, Vezér úr, ki vezet,
Amikor elhunytál, adjál neki kezet.
Nimród a Nagy Vadász, az Úristen előtt,
El se jött még az Úr, s már sok vadat lelőtt,
Sok kardfogú tigris bánta kődárdáját,
S barlangi oroszlán kerülte lándzsáját.
Kardfogú, s Késfogú kedvenc étke népünk,
Ebből a vadászból mi bizony nem kérünk,
Barlangi oroszlán, balti tigris, s medve
Nimrúd nyilaitól leszön általverve.
Nimrúd a magyarok vadászó ősapja,
Nagy Vörös Oroszlán, ki az éltet adja,
Gondolt egyszer egyet, mene lánynézőbe,
Gyönyörű lányokkal enyeleg évődve.
E naparcú lányok népe volt a szapir,
Kedvenc drágakövük a csillogó zafír,
Ruhájuk piros ház, szemük kéklőn ragyog,
Szemük elbájoló, kis égő csillagok.
Ankisza a leány, ki rá hálót vete,
Ankisza lett Nimrúd égő szerelmese,
An a Menny, Ki a Föld, Sza a népünk neve,
Anki An istennek neje volt eleve.
Tudni kell, a lányzó valójában lángzó,
Heves, forró, izzó, tüze naputánzó,
Lán a Naporoszlán, a Lán hosszú hajú,
Minden szapir leány naporoszlán fajú.
Ezért az oroszlán Leon, Lion nevű,
A Leány tüzes nap, lángja sütő hevű,
Hajadonnak haja folyik, mint a nagy Don,
A Csaj folyó hajú, haja szép tulajdon.
Szép Enéh, Ankisza tán a szarvas ünő,
A csillagos égbolt feljövő, s eltünő,
Csodaszarvas lenne Hunor s Magor anyja,
Ég és Föld szólója, akárki láthatja.
Nimrúd és Ankisza esküdtek a kőre,
Népük minden tagját hívták esküvőre,
Is-Ku, a Fény-Szájú hívta meg a népet,
Amikor Ankisza s Nimrúd frigyre lépett.
Kő Anya, a nagy Föld, frigyük megáldotta,
Ki Anya, a szent Föld, áldását osztotta,
Termékenység anyja Ankisza szülője,
Ő maga is elment a nagy esküvőre.
Egy férfinak egy nő, ez Ten rendelése,
Dicső szavárdoknak páros kedvtelése,,
Ten kedvében járva, egy nőnek egy férfi,
Nem lehet több nője, akármilyen vérfi.
Aki ezt a törvényt hűen nem követi,
Sátán köpedékét Istenünkre veti,
Bosszuld meg, nagy Isten, a törvényszegőket,
Küldd a Patást rájuk, égesse meg őket!
MAGÚR
Ankisza, a Sza nép Anki istennője,
Megszülte két fiát alig esztendőre,
Eker úr, az Ikrek nemes védőszentje
Segíté a szülést, aki Isten kentje.
Eker kisebb isten, sok iker védnöke,
Ék-Er csillagisten, az Ikrek elnöke,
Ábrája oroszlán, két oroszlán szembe,
Isten tette be a Világegyetembe.
Hermész Triszmegisztosz, Tud isten, a Tudó,
Háromszor Hatalmas, nem oly lótó-futó,
Mondá, ami fenn van, legyen az itt lenn is,
Ami itt lenn vagyon, legyen az ott fenn is.
Ezt őrzi a magyar isteni szent nyelvén,
Tíz jégkorszak óta, Tudó isten elvén,
Tud, aki Thoth, okos, ékes a tudása,
Csillagokból ered szava bő forrása.
A Mag égi csillag, ezt mondja a Magas,
Tudja, ki akarja, aki nem szélkakas,
Egyszer ezt mond, máskor épp az ellentettjét,
Így rombolja népünk szívből jövő kedvét.
A Magos csillagos, mint a Kendermagos,
Tyúkocska ruháján Kendúr a csillagos,
Máglya „Csillag-Folyó”, Mag-Ma a Ma Magja,
Má földanya hová Mágnességét rakja.
Mágus úr köpenyén csillagok ragyognak,
Főjén a Nap mellett helye van a Holdnak,
Mag-Szat a szent méhben csillagkeletkezés,
Napút a szülő út, végén magzat kelés.
Ami fenn van, legyen lenn is, benn a földben,
Növények magvai sarjadjanak bőven,
Mag a Van közepe, létünk eredője,
Egész emberiség dicső éltetője.
Csillagmagok ura a Nap gyémánt tömbje,
Magok ura Mag-Úr fénylő arany gömbje,
Jelképe Oroszlán, aki Magúr nevű,
Utuként utazva nyolc küllős kerekű.
Ankisza megszülte Magor fiacskáját,
Ősi szent magyarok napját, oroszlánját,
Aranylott a haja, mint a Nap sugára,,
Aranyló hajjal jött Magor e világra.
HUNÚR
Mennyei Földanya folytatta a szülést,
Háznépe asszonyi meg a felkészülést,
Jött a másik baba, szinte ezüst hajjal,
Ezüstlőn ragyogott, mint a derűs hajnal.
Haja szintén szőke, bár nagyon világos,
Aranyezüst színű, ezüst tűztől lángos,
Eker úr mosolygott, szép ikrek születtek,
Kiket Anki asszony két keblére tettek.
Hu-Na csillagháza, a Hun égi csillag,
Kiket fel az égre istenkézzel írtak,
Ötágú és lilás a Hunyor virága,
Ki Hunor jelképe, földből növő ága.
Párta-Hunya ragyog, ő a Párta Csillag,
Házasság mutató, hej de nagyon bírlak,
Tele az ég hunnal, akik maggá válnak,
Lejönnek a földre, ha szülőt találnak.
A Hugya is csillag, Húg a kistestvéred,
Mindig segít neked, ha szépen megkéred,
Égi vizek folynak a csillagok között,
Onnan lesz esővel Földanya öntözött.
Hunter angol nyelven Hun-Csillag értelmű,
Vadász jelentése ómagyari nyelvű,
Ő Vezér, Órion, Nimród fenn az égen,
Csodálatos képzet csillagi vidéken.
Lú-Hun-Ga Hun Ember sziklakemény Háza,
Enkidu éji táj ősi nagy vadásza,
Un-Ug az Első Nép Unug városában,
Uruk, másként Erek, Irak valójában.
Hun a Nagypiramis, főleg a teteje,
Hu-Fu Hunok Fője, Ku-Fu, ki nagy Keve,
Hun a Szfinx ősneve, Abu-Hul Hol-Apa,
Hun a Hon, mint Ehun, nevet néptől kapa.
Szép Alsó-Egyiptom Hun néven volt ismert,
Pompázatos tájék, fele öntözött kert,
Másik fele vadon, tele szárnyasokkal,
Vizekben halakkal, mezőn vaddal, sokkal.
Junu Csillagváros, „Csillagok”, szó szerint,
Óbéliszkőn csillag, ragyogva szerte int,
Híres egyeteme Jununak páratlan,
Tudtól jött tudása máig feltáratlan.
Amikor a szemünk becsukjuk, behúnyjuk,
Gyakran akkor, ha a fals beszédet únjuk,
Máskor megfáradva aludni készülünk,
Húnyva a csillagunk, s ágyunkba térülünk.
Elhúnyva a lelkünk csillagként égre száll,
A hatalmas Kaszás csillagokat kaszál,
Vezér, aki vezet, istenfénybe visz át,
Ám most nézzük újra Nimrúdot s Ankiszát.
Magor elsőszülött, mégis bátyja Hunor,
Magyar fiatalabb, ha idősebb Hunyor,
Mindketten egymásnak öccse és a bátyja,
Ki e csudát hallja, a száját is tátja.
A két kicsiny baba, két csillag, szopni kezd,
Szopd a Csillaggyermek, emlőt el ne ereszd,
Fejlődj, növekedjél szüleid kedvére,
Teremtő Istennek legfőbb örömére.
VADÁSZATOK
Nimrúd, az ősvadász, járta a világot,
Mint Vörös Oroszlán, aki sokat látott,
Hiszen maga a Nap, ki nyilat sugároz,
Amely vadat meglő, az már nem futkároz.
Éjszakon ezüstlőn Üveghegyek állnak,
Jeges szelet fúnak a déli világnak,
Délszakon az Alpok, Aláj és az Altáj
Jégpajzsot viselők, fehérlő jégfaltáj.
Hanem az állatok, melyek lábon állnak,
Nimrúd nyilaitól mind zsákmánnyá válnak,
Barlangi oroszlán, s nagy barlangi medve,
S barnamedve dühöng, fogával kérkedve.
Földneheze mamut, gyapjas bundájával
Dacol a hideggel, a jég országával,
Nagy gyapjas orrszarvú dübörög a tájon,
Vadászok elől fut, ebéddé ne váljon.
Őstulok, vadtulok, s az erdei bölény,
Mind azt hiszi dőrén, nála van a fölény,
Kosok, bakok, mének, hímek és a kanok
Levadászására errefelé van ok.
Télen nincs mit enni, csak húst, a vermeltet,
Jégországban nincsen meződ, nincsen kerted,
Tél végén negyven nap, amíg húst nem ehetsz,
Kiürül a sok hús, s majd húst újra vehetsz.
Vadászgatott Nimrúd, lelőtt bármely vadat,
Röptében lőtte le a sebes madarat,
Amint két szép fia nőttön növögetett,
Elkísérte apját, a Vadász öreget.
Nimrúd több fiat nemz, de a legügyesebb
Mind között az ikrek, a két legidősebb,
Hunor is, Magor is lóhátról nyilazott,
Pontosan lelőtték, ha látták, mi az ott.
Büszke volt nagy Nimrúd két dali fiára,
Mivel a határba még gyakran kijára,
Apáknak öröme, ha fiak különbek,
Látta, mint vadásznak, sosem ücsörögnek.
Ekkor Hunor s Magor lát egy csodás vadat,
Elfogni nem elég ügyesség, s akarat,
Kérték Nemród királyt, építsen kolostort,
Melyben a két ifjú tudományba kóstolt.
Öt évig tanultak világtól elzárva,
Enjük gondosan lett a világra tárva,
Tudták már, ki a vad, színekben pompázó,
Táltos és máguspap volt a magyarázó.
Amint Hunor s Magor naggyá cseperedtek,
Most már egyedül is vad után eredtek,
Nevetett két szeme apjuknak gyakorta,
Amikor két fiát lován pillantotta.
Szívbéli örömmel mondotta magának,
Meg édesanyjuknak, csodás Ankiszának,
Adjunk sátrat nekik s véle szabadságot,
Szálljanak szárnyukon, járják a világot.
Édes gyerekeim, én már öreg vagyok,
Vadásztudományból többet nem adhatok,
Kaptok annyi erdőt, lovat és országot,
Élhettek gond nélkül, kaptok sok jószágot.
Ha lehunyom szemem, országom tiétek,
Osszátok meg földjét, gondját is vigyétek,
Védjétek a népet és a becsületet;
Az apai áldás régen így született.
Ankisza más neve Enéh volt valóban,
Füröszté fiait mindenféle jóban,
E-Néh Nék-Házából megölelte őket,
S nem tartotta vissza az anyai könnyet.
A SZARVAS ÜLDÖZÉSE
Zöld pázsitos dombon üték fel sátrukat,
Középen a tengelyt, a fő sátorrudat,
Gyúrt gyapjúval fedték, száz leányzó gyúrta,
Néhány óra alatt állott a két jurta.
Mentek vadászgatni, hanem a vad fogyott,
Jól látható módon egyre fogyatkozott,
Eltűnt a szélsebes, s a barlangi medve,
A hűsítő vermek nem lettek megtelve.
Elolvadt a jégpajzs, a sok jég vízzé vált,
Szürkéllő egekből hó csak télen szitált,
Nem volt többé mamut, orrszarvú se talán,
Kiveszett nagyerős, a busa oroszlán.
Egyre messzebb mentek vadászni, halászni,
Sík, tágas rónákon nyíllal madarászni,
Sűrű rengetegben bóklásztak vad után,
Hol a számtalan vad állt, s csak nézett bután.
Ötven – ötven legényt majd kiválasztának,
Vélük iramodnak néki a pusztának,
Majd ha az első hó a télen lelesik,
Útjukat majd akkor haza felé veszik.
Bölények, vadtulkok, vaddisznók, szarvasok
Embert sosem láttak, békés hatalmasok,
Nem bántották őket, inkább jobban esett,
Ha szemük magános és gyors vadra lesett.
Egyszer aztán láttak egy különös vadat,
Futottak utána, mint sebes áradat,
Utána, utána! – mondá Magyar s Hunor,
S a dali száz vitéz mind utánuk ugor.
Csodaszarvas volt az, fején a két szarva
Össze volt fonódva, s fénnyel egybetartva,
Lebegett, csillogott, lassan körbe forgott,
E szarvas a fején egy tejutat hordott.
Szarva ága-bogán csillagok ragyogtak,
Felgyúltak estélen, s reggelre elfogytak,
Napcsillag tündökölt két agancsa között,
Homlokán ezüst Hold szűrt fényben körözött.
Két szeme sötét tó, mint fekete gyémánt,
Dereka hajlékony, vékony, lengő fénypánt,
Nádszál karcsú lába földet nem érinti,
Amit mutat lába, azt virággal hinti.
Négy lába a világ négy tartópillére,
Tavaszpont és őszpont mindig visszatére,
Napfordító télen, napfordító nyáron,
Égboltunk tartója ezen a világon.
Csodaszép egy szarvas! – kiáltotta Hunor,
Ki az égügyekben gyerekkortól tudor,
Utána, utána, érjük gyorsan utol,
Elkapunk szép szarvas, akármerre futol.
Szaladott a szarvas, mint a sebes szélvész,
Játszadozott vélük, mint libbenő kérész,
Mint egy bájos tündér, eltűnt majd felbukkant,
Némelyik legényük ettől majd’ megpukkant.
Szaladj édes lovam! – biztatták lovukat,
Legények nem bírták, elhagyták sokukat,
Habos volt már sok ló, nem tudtak vágtatni,
Inkább vágytak volna zabot ropogtatni.
Nyíl nem fogta szarvas vezetgette őket,
Hívta, csalogatta a gyors üldözőket,
Aztán csak elillant, az égen száguldott,
Pettyes oldaláról hullócsillag hullott.
SZÉP SZIGET
Szép szigetre értek, szépséges szigetre,
Körbe folyta földjét négy folyónak medre,
Szép az ősi földség, Szépisten lakhelye,
Szépapa örvendez, s Szépanya is vele.
Ameddig a szemük elért a távolba,
Dús, zöld erdők álltak, egymás után sorba,
Közöttük zöld fűvel virágos nagy mezők,
Terjengő síkságok, smaragdszín legelők.
Folyóvizek folytak keresztül és kasul,
Szépségüktől a szem, s a száj megittasul,
Kék tavak ragyogtak, bennük hal, ezernyi,
Csak legyen elég kéz hálóval kimerni.
Övükig gázoltak a dús nedvű fűben,
Virágok közt jártak, aranyló derűben,
Terebélyes nagy fák gyimilcseket adtak,
Amint a szigetre mind beljebb haladtak.
Be szeretnék itten maradni örökre!
Áradozott Hunor, s néz a legényfőkre.
Én is, testvér, én is! – mondá Magyar, s ámul,
Száz legényük szinte szájatátva bámul.
Vajon mit szól hozzá öreg Édesapánk?
Az már igaz, holnap gyorsan lóra kapánk,
Haza megyünk, testvér, s kikérjük tanácsát,
Fejünkre áldását, jövőnk biztos ácsát.
Hét nap és hét éjjel, hét hegyen vágtattak,
Nem várták azokat, akik lemaradtak,
Vadat nem öldöstek, csak amennyi kellett,
Futottak a lovak, az idő meg tellett.
Hol jártak az ifjak? Tudd meg, É-Den táján,
Talán Csallóközben, a Duna lapályán,
Talán Bura Nuna széles, nagy síkságán,
Szép Sziget, Dél Sziget vizenyős országán.
NIMRÚD HALÁLA
Amint megérkeztek, siettek apjukhoz,
Nagy uralkodóhoz, dicső királyukhoz,
Látták, apjuk gyenge, szeme is szomorú,
Reszketeg a hangja, nagyon idős korú.
Kétszer is hét napja, s hét éje vadásztok,
Tizennégy esztendőn lovakon vágtáztok,
Egy ma egy esztendő, Éva asszony íve,
Közben majd megszakadt jó atyátok szíve.
Bocsáss meg, jó apánk – mondta Hunor halkan,
Láttunk egy országot, gazdag vadban, halban,
Csudálatos szarvas mutatta az utat,
Rejtélyes szép szarvas, aki utat mutat.
Lefesték a szarvast, Nimród csak sóhajta;
Ilyen szarvas nincs is, nem is földi fajta,
Tündér Szép Ilona küldte le az égből,
Ez az Égbolt Szarvas, az ősi mesékből.
Szeretnénk szép földjén sátrunkat leverni,
Estélen aludni, reggel újra kelni,
Elköltözni innen Szép Sziget földjére,
Hol az illatos fű az övünkig ére.
És az én országom már nem kell tinéktek,
Más tájakra vágytok, más földekért égtek?
Apánk, van még fiad, van még több testvérünk,
Add nékik országod, mi más tájra térünk.
Szeretettel kérnénk apai áldásod,
Tanácsod is mondjad, mi a meglátásod,
És, ha úgy gondolod, add ránk áldásodat,
Ereszd szabadjára két iker fiadat.
Jertek ide nyomban, térdeljetek elém,
Áldásomat adom életem végtelén,
Reszkető kezemet fejetekre teszem,
Amint mostan mondom, majd minden úgy leszen.
Eredjetek fiúk, Isten vezéreljen,
A Nap nektek étket bőséggel érleljen,
Áldásom reátok, szerencse kísérjen,
Akár merre jártok, csak szerencse érjen.
Ezt mondá hős Nimrúd, szavát halkan mondta,
Majd Hunort és Magort homlokon csókolta,
Még egyszer megpihent rajtuk tekintete,
Éltének az Isten ekkor végét vete.
Lelkét kilehelte, mely szállt a magasba,
Isten fényhonába, Vadász csillagzatba,
Nimród e csillagkép nevét máig tartja,
Ez az Ég Fiai dicső akaratja.
VISSZA SZÉP SZIGETRE
Meghalt Nimrúd király, pompával temették,
Testét balzsamozták, majd sírboltba tették,
Nagy halotti toron éltét magasztalták,
Majd sírboltja száját kővel befalazták.
Akkor Hunor s Magyar csendben elbúcsúztak,
Anyjuk, s az asszonynép sós könnyekben úsztak,
Apjuk nagy országát öccseikre hagyták,
Öccseik vállára örökségük rakták.
Átkeltek hét hegyen, hét völgyön sorjában,
Csendben lovagoltak nagy puszták porában,
Mezőkön vágtattak, csermelynél itattak,
Minden fontos kérdést buzgón megvitattak.
Nem öltek állatot, csak amennyi kellett,
Amennyi étkükhöz sütve szükségellett,
Mentek, mendegéltek, este tábort vertek,
Erőt az éji ég látványából mertek.
Fenn az égen folyik egy hatalmas folyó,
Ég nyílása, a Nyíl, csodás csillagtojó,
Tejút két ága közt gyönyörű Szép Sziget,
Rajta szép palota, körötte kert, s liget.
Esténként azt nézték a tábortűz mellett,
Csak parázspattogás törte meg a csendet,
Látták, Szép Ilona kilép a házából,
Hívogatta őket a szent palotából.
Bora Nuna partján sebesen vágtáztak,
Idig Inna vizén által hajókáztak,
Arasz folyó keskeny medrén átugrattak,
Uzun gyógyvizében fürödve vigadtak.
Evilát földjéről Kus tájára értek,
Nod szép síkságáról Kur erdőbe értek,
Itt folyik a Kur-A, Kur-Vize sebesen,
Hol több csíkos tigrist lopva értek lesen.
Hósapkás Ararát, ki a Hegyek Atyja,
Erre emelkedik, fejét fennen tarja,
Kettős kúpja csillog fenn az égmagasban,
Gyakran eltűnik sok ezüst felhőhasban.
Sza nép országa ez, magyarik földsége,
Szapirok tájéka, Ádám öröksége,
De Magor és Hunor elhagyták e földet,
Hívta, hívogatta a szent szarvas őket.
Végre megérkeztek, véget ért az útjuk,
Szép Szigetre értek, amint ezt jól tudjuk,
Akkor leborultak, majd hálát rebegtek,
Istennek köszönék, hogy jó útra mentek.
Áldották a szarvast, a Csillagos Eget,
Aki minden este némán megérkezett,
Szép vidékre csalta, csalogatta őket,
Ifjú vadászokat, új honkeresőket.
Több napja ott laktak, de senkit sem láttak,
Vadak között jártak, vadak között háltak,
Öcsém, nézzünk széjjel! – s mentek csatangolni,
Pompás rónaságon szertebarangolni.
LÁNYRABLÁS
Amint a ligetben, csalitos berekben
Kalandoztak csendben, erdőben, kerekben,
Mit nem láttak egyszer, elállt szemük, szájuk,
Szinte megdermedtek, oly látvány várt rájuk!
Forrásnak tövében, patak közelében,
Selymes zöld pázsiton, ama nap delében,
Egy nagy csapat leány szép körtáncot lejtett,
A körtánc hevében mindent elfelejtett.
Voltak vagy százan is, avagy tán még többen,
Karikában járták, lábuk szinte röppen,
Körbe, karikába, úgy keringtek körbe,
Egyik sem mutatta, tán most esnek tőrbe.
Összefogódzkodva keringtek és ingtak,
Bájos tánc ütemén topogtak és ringtak,
Középen két leány táncolt szép kecsesen,
Magor, s Hunor nézte fülig szerelmesen.
Az a két lány oly szép, oly tündéri szépség,
Rájuk pillantani, szinte az is vétség,
Napra nézni lehet, de nem a lányokra,
Aki rájuk bámul, nem viszi az sokra.
Elveszti az eszét, aki őket nézi,
Az őket nézőket a két lány igézi,
Hunor is, Magor is eszét veszejtette,
Nézvén, a szemüket rajtuk felejtette.
A Napra lehetett óvatosan nézni,
De a lányokra nem, másként kell itt kérni,
Gyorsan előtörtek, a módját megadták,
A sok visító lányt mind nyeregbe kapták.
Uzsgyi neki, vesd el magad! – s elvágtattak,
Maguk után sívó üres rétet hagytak,
Robogott a kis had, robogott sebesen,
Vitték a lányokat tüzes szerelmesen.
Mikor a sátrakhoz érkezve robogtak,
Az ifjak lovukról gyorsan leugrottak,
Aztán a lányokat gyöngén leemelték,
Majd karjukat nyújtva sátrukba vezették.
Hunor is, Magor is azt kapta nyergébe,
Aki a körben állt, emelve röptébe,
A többi száz legény más száz leányt rabolt,
Visított a sok lány, már egyik se danolt.
Reszkettek a lányok, vagy csak úgy tettették,
Mivel a lányrablást nagy örömmel vették,
Éppen százkét leány, s két királylány közte?
Eszük szárnyalását a vágy megkötözte?
Megtudták, a lányok apja Duló király,
Udu Ló, Nap Ember, s lehet, lesz nagy viszály!
Dúl tündérnép ura, harcosa számtalan,
Édesanyjuk, Jolán, sír és vígasztalan.
Hunor párja Teja, Magor párja Maja,
Mindkettő haja don, mint folyó a haja,
Arany tündérhajjal, vakító kék szemmel,
Tündér királylányok, telve szerelemmel.
Maja mondta: - Magor, mégiscsak úgy illik,
Kérd meg kezem, kérlek, mert jönnek a villik,
Szörnyű éjharcosok, apám éji népe,
Vélük aranytündék, s életednek vége.
Nem félek én tőlük, de hallgatok reád,
Nem lehet ellenség kedves Édesatyád,
Jó Jolánda úrnő napam lesz majd mára,
Megkérem kezedet, mondom, nemsokára.
Hunorral az ügyet meghányták, vetették,
Duló elé menvén ügyük helyre tették,
Duló és Jolánda ügyüket pártolták,
A két dali bajnok ügyét nem gátolták.
AZ ESKÜVŐ
’A lánok’ úratyja, naptündék királya,
Éjtündék nagyura, - tündenép a nyája,
Feleségül adta szép Teját és Maját,
S egy ideig tűrte lányai nagy jaját.
Hát akkor mi legyen, halljam, mit akartok?
Nem kell a férjetek, én már attól tartok!
Édes apánk, s anyánk, siratjuk lányságunk,
Egy-két óra múlva feleséggé válunk.
Ez volt a lánybúcsú, ez a nagy jajgatás,
A legények táján volt nagy csuhajgatás,
Aztán esküt tettek egy isteni kőre,
S meghívtak mindenkit a nagy esküvőre.
Ott volt Ankisza is, Ené úrnő asszony,
Mondta, Hunor s Magor nét maga válasszon,
Tetszett a választás, ölelte két menyét,
Néki a lányszépség nem égette szemét.
Te az enyém, én a tiéd – csengőn mondták,
Ásó, kapa sem választ el – s kezük fogták,
Dúl, a tündérkirály, indát tett kezükre,
Virágból font szalag emlék esküjükre.
Egyszerre tett esküt mind a száz legényük,
Száz tündérleánynak lett most dali férjük,
Mind kenyeret törtek, csipet sót hintettek,
Majd édes, lágy csókot adtak aztán vettek.
Friss virágból fonva fejükön szép párta,
Jelezvén, a leány édes férjét várta,
Házasság jelképe, virágtornyos fejék,
A ház koronája, esküvői kellék.
Hajukat, a folyót, mostan bekontyolták,
Gömböcskévé fonták, kis nappá bogozták,
Asszony lesz a lányból, isteni Ász Anya,
Ki a legnagyobb kincs, Égisten aranya.
Még azon a napon lakodalmat laktak,
Amely sikeréért oly sokan fáradtak,
Hiszen száz legényük száz tündérlányt vett el,
S időtlen időkig híres lett e tettel.
Volt ott étel, ital, tánc, mulatság, móka,
Ügyességi verseny, senki sem volt kóka,
Futás és lovaglás, célba lövés íjjal,
Ostorpattogtatás, s borjúfogás szíjjal.
Lányok a lányokkal hevesen versengtek,
Ifjak az ifjakkal bőszen ölre mentek,
Főzőversenyeken az asszonynép győzött,
Ahol áldást mondtak, férjük ott időzött.
Amint az ifjúság lassacskán fáradott,
A Nap lenyugodott, szürkén alkonyodott,
Eredményhirdetés fennhangon tartatott,
Dúl, Jolán s Ankisza ajándékot adott.
Örült a sok győztes és a sok helyezett,
Tudták, életükben ez egy új fejezet,
Új nép fog születni e sok házasságból,
Mely folyamként árad e nagy sokaságból.
Minden küzdő örült, mert díjat mind kapott,
Arany, ezüst, gyémánt csillogva áradott,
Aztán a zsibongás lassan elcsendesült,
A nyugvó Napisten álomra szenderült.
Az új házasokat virágsátrak várták,
Őket a csillagok csillagfénybe zárták,
A többiek mentek nagyot mulatozni,
Étel, s ital előtt egy se fog habozni.
Most jött a dalverseny, kobzosok, hárfások
Szép dalokat zengtek, meg a citerások,
Ropták a táncokat, óriási zajjal,
Így köszöntött rájuk az ezüstös hajnal.
HUNOK ÉS MAGYAROK
Isten elégedett, frigyük megáldotta,
Sokasodó népét gondosan ápolta,
Sokasodott a nép, kicsi lett a sziget,
Népe óhajára Isten nem volt siket.
Fiai, lányai új hazát kerestek,
Népe vadászai más vadakra lestek,
Hunok és magyarok így felkerekedtek,
Zörgő szekereken nagy útnak eredtek.
Bolyongtak a bolygón, sokat vándoroltak,
Új hazát keresve, tán mindenütt voltak,
Minden földön egy törzs lemaradt a hadtól,
Visszamaradt lakni a vezércsapattól.
Így az egész nagy Föld magyaroktól lakott,
Bizonyítja nyelvünk, melyet Isten adott,
Ezer a testvérnép, csak elfelejtetted,
Az igazság magvát nyelvedbe rejtetted.
Vándorolt a magyar, hun testvére vele,
Mivel, hogy magyar volt a nép egyik fele,
Másik fele a hun, ifjak és öregek,
Erről rendelkeztek fenn a dicső egek.
Otthonunk volt É-Den, Háza a nagy Tennek,
Szép Parád-Íseum, hová később mennek,
Őshazánk volt régen csodás Szavárdia,
S hetvenezer éve mesés Kárpátia.
Aranyos Mennyország Szavárdu mellett állt,
Meseország táján Magor hazát talált,
Hetedhétországban szívesen időztek,
Máshol sárkányhaddal harcoltak és győztek.
Kezünk által épült Atlantisz, s Avalon,
Falukat őrölte már az időmalom,
Úr-Ga az Úr-Háza, nyugaton Kambria,
Szik ember városa, titkos Szikambria.
Kiengi, Kendúrszág, Égi Pitom tája,
Hellász s Itália népünk szent hazája,
Turán, Irán, Szikta, Kérta, Kimméria,
Hyperbóreusok mind Magornak fia.
Hanem erről máskor mesélek majd nektek,
Mikor a munkában kissé megpihentek,
Addig is, meg mindig Istent imádjátok,
Ki védő pajzsotok, ki áldást hoz rátok.
Imádjátok Istent, mert ha nem teszitek,
Méltó büntetéstek bizony elveszitek,
Isten óvja népünk, ősi Elsők népét,
Hunort is, Magort is, s száznyolc nemzetségét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!