Nem volt miért Sásváron maradnom. Megtudtam, hogy egyetlen közeli rokonom, unokanéném, Buttykay Katinka, most is Szőlősön él, férjét, a cseh ügyvédet, talán mert magyarok közé keveredett, negyvennégyben elvitték az oroszok, pedig, meglehet, egy kicsit még várta is őket, emlékszem, borházukból lemutatott a hegy alatt Szőlősre vezető műútra, és nemsokára ott vonulnak majd a szovjet tankok, mondta. Valamelyik kényszermunka-táborban pusztult el. Katinka nénémhez tanácsot, segítséget kérni mentem. Akkor a Tulipán utcában lakott, a szép Siménfalvy-házban, éppen ott volt, cseh egyenruhában, katona fia, legközelebb majd Pesten találkoztam velük, néném férjhez ment, sikerült áttelepülnie, a kis Milos Csehországban élt, de sűrűn meg-meglátogatta, amúgy is itthon érezte magát, a háború alatt itt járt egyetemre. A Tulipán utcai házban szabadultam meg végre szennyes gönceimtől, egyetlen tetves ingemtől s öltözhettem civilbe, unokabátyám, Siménfalvy Csaba (a háború utolsó napjaiban esett el, s ha azt mondom, értelmetlenül, azért is mondom, mert akkor már senki sem áltathatta magát semmivel, akárhogy, akárhonnan nézte is a háborút. Az első békeévben, valahol Miskolc környékén, találták meg szülei a sírját) egy ott maradt öltönyét kaptam meg, szép, világos halszálkamintás ruha volt, nem nagyon illett se rám, se hozzám, sokáig hordtam makói diákkoromban, az Eötvös Collegiumban, talán még körmendi tanárkodásom idején is. Kaptam egy bélelt bekecset is, csak nadrágszíj nem akadt a házban, a szomszédban, Grósz Jucika adott egy hózentrágert, az apjáról maradt, aki ügyvédtársa volt még-úriember, de már művelt értelmiségi nagybátyámnak, Siménfalvy Árpádnak, anyám sógorának, náluk láttam életemben először könyvtárszobát, körben plafonig érő polcokat, szerettem a könyvek előtt kuporogni, beleolvasni ebbe-abba, ott akadt véletlenül a kezembe a francia forradalom sokkötetes története, leginkább arra emlékszem, hogy sárga papírkötése volt, azt csak jóval később tudtam meg, hogy ki írta, és hogy magyarul már 1885-ben, Kolozsváron, megjelent, de emlékezetemben maradt Jules Michelet túlhabzó, olykor dagályos-romantikus stílusa. Árpád bátyám a cseh világban ügyvédkedett, a magyarban, harminckilenctől, főispán lett, a nyilas fordulat után cikksorozatban támadta a Harc, mert élelemmel, talán ruhával próbált segíteni a gettóba zárt zsidókon. Tartotta a kapcsolatot a szomszéd házban lakó Grósz Gézával, ő zsidó volt, felesége keresztény, így két szép kislányuk megmaradt, de apjukat elvitték, a vagonban idegrohamot kapott, dühöngeni kezdett, és még ott, a szőlősi vasútállomáson puskatussal agyonverték. Katinka nénémmel megbeszéltük a helyzetemet, nemcsak én, úgy látta ő is, hogy nincs értelme, veszélyes is ott maradnom, de célszerűbb, ha nem a szovjet–magyar határon próbálok átszökni (nemrég még szinte szabadon lehetett jönni-menni), mert azt már nagyon őrzik, Románia felé egyszerűbb, ajánlotta, keressem meg Lajos urat, így hívták Izlovics Lajost, a rőföst, sokszor vettük nála a ruhának valót. Gyerek voltam még, mikor utoljára láttam, nagyjából emlékeztem a lányaira, valamelyikük mindig hajtotta a Singer varrógépet, meg a feleségére. A nőket gettóba zárták, deportálták (nem tudom, ismertük-e már akkor ezt a szót), valamelyik táborban tűntek el, Lajos úr úgy úszta meg, hogy muszos volt, ott mégis nagyobb volt a megmaradás esélye. Mikor negyvenöt késő őszén bekopogtam hozzá, már csak ő lakta a házat. Egy jó esztendővel azelőtt, nem messze onnan, a térré terülő utcán végezték ki nyilvánosan Lesman doktort (bennünket is meg-megvizsgált kiskorunkban) és társait, lajos úrék háza előtt a téren másfél éve volt, hogy nyilvánosan kivégeztek hat hazaárulót másfél év kellett már hősök lehettek lesman doktort is nemrég orvosunkat röntgengépében rádióadó volt másnap pólika elhozta a tollát szép töltőtoll kár otthagyni a vérben de gondosan megtörölgette tarka kötényében úgy adta nagyanyámnak, így írtam meg A hegy alattban ezt a negyvennégy júniusában megesett történetet. Hallottunk már épp eleget, mindenfélét, mégis váratlanul ért bennünket ez a hirtelen háborús közelkép. Lajos úr házától nem messze a katolikus templom, megtartotta a középkorból román és gótikus formáit, a szovjet korszakban petróleumraktár lett belőle, Sztalin alatt a nafta antiklerikális fertőtlenítő szer volt, tapasztalhattam Moszkvában is, de eljött az idő, visszakapta eredeti rendeltetését, elég szilárd volt, hogy helyre lehessen állítani, a Szőlősre kitelepült ferencesek (volt hagyománya, a Kankóvár mellett már a 16. században is rendházat, kolostorerődöt építettek a franciskánusok) szervezték meg, úgy tudom, magyar pénzen, a tatarozást. Ha kifelé, a Feketehegynek ment az ember, ott volt, jobb kézre, a Perényi-kastély, úgy lett belőle gyönyörű barokk épület, hogy megőrizte súlyos reneszánsz-tömbszerűségét. A cseh világban Magyarországon élt a család, az öreg Perényi Zsigmond, a koronaőr, így emlegették, egy kicsit csúfolódó tisztelettel, a családban, igazi konzervatív arisztokrata volt, fia, Kiszsiga, művelt, felvilágosult polgár, Oxfordban tanult, s már azzal is kirítt társadalmi környezetéből, hogy nem kezitcsókolommal, hanem jónapottal köszöntötte a nőket. Felesége, Eleanor (többnyire úgy ejtettük a nevét, ahogy le van írva), egy amerikai diplomata lánya, okos, józan asszony, egyébként az utópista gyáros Owen unokája, de, akárhogy is, tetszhetett neki, hogy férje mögött ott van, vissza az Árpád-korig, az egész viharos, nyomorúságos és dicsőséges magyar történelem. A szőlősi kastélyt félig igaz mesés történetek indázták körül, volt miből kisarjadniuk. Népköltészet és eleven családi hagyomány. Ez valóságos népballada: a szép Perényi Ilka, ezerötszázvalahányban, felsétált a Kankóvárba, a ferences búcsúra, megnézni Kapisztrán Jánost, úgy hírlett, évszázados legenda ez is, odahozták, ott temették el (keresték sírját még a 20. század elején is), de mert a Perényiek hitet váltottak, a megsértett ferencesek egy sziklakútba zárták, ott leltek rá, évek múlva, a megháborodott leányra, jöttek a nagyurak, elfoglalták az erősséget, lemészárolták a barátokat. A vége igaz, csak más történetek vannak mögötte, pártoskodás, hatalmi harcok, János Zsigmond és Ferdinánd, rablóháborúk, kincsekért bevett várak, elkobzott és jutalmul adományozott birtokok. Mennyivel szebb, amit a közképzelet csinált belőle! Vagy egy másik: egy barát elcsábított, megszöktetett egy Perényi kisasszonyt, lóháton menekültek, s mikor már-már beérték őket, a szerelmes szerzetes egy sziklaoromról a Tiszába ugratott, onnan a Visk közeli hely neve, a Barátugrató. Voltak aztán nemzedékről nemzedékre szálló családi mondák, gyerekkoromban sokszor hallottam, hogy egy nem tudom, miért lenyakazott barát kísértete, hóna alatt levágott fejével, meg-megjelenik a kastélyban, mindig ugyanott, a lépcsőkanyarban lép ki a falból. Meg azt is, hogy olykor, éjféltájban, éktelen ricsajjal, zeneszóval, rég halott mulatozók riogatták a kastély, a környék lakóit. És hogy éjjelente a vastag falakban valamikor régen elevenen befalazottak kopogtak-dörömböltek, mesélni, hallgatni borzongató komédia volt. A lidérces történetekre egy cseppet sem fogékony Eleanort is elérte: mikor Győrffy elmesélte a két pap legendáját, akik valahol a nyári szalonban vannak befalazva, egyik fülemen be, a másikon ki. Egyszer aztán vendégek aludtak a szalonnal szomszédos szobában, és panaszkodtak, hogy egész éjszaka kopogást hallottak… hat hónappal később elhatároztuk, hogy a háznak abban a végében fürdőszobát alakítunk ki. Ehhez ajtót kellett vágni a falba… amikor kiütötték az első téglasort, riasztóan sok törmelék zuhant le a belsejéből. A kőműves bedugta fejét a lyukba, és fölnézett. A feje fölött, a falban világosan kivehető boltívet látott. Körülbelül százkilencven centi magas volt, mélysége pedig, mint a falé, majdnem egy méter… elém tartotta a kezét. Két bordacsont, egy combcsont meg egy hajcsomó volt benne. De lehet, inkább kellene emlegetnem, amit gyerekkoromban nem tudtam, hogy micsoda szellemi lázak tere volt a szőlősi Perényi-kastély meg, a Tisza túlpartján, Királyháza mellett, Nyalábvár, az ő birtokuk az is, abból is csak romok maradtak, 1660-ban, török zsoldban, tatárok dúlták fel, tíz évre rá a császáriak, hogy a mohácsi csatában elesett Perényi Gábor erélyes özvegye, Frangepán Katalin rendelte meg Komjáti Benedektől Szent Pál leveleinek fordítását, hogy közvetett és közvetlen kapcsolatai voltak a krakkói erazmista tudósvilággal, hogy ott jelent meg, Perényiné fizette, az első nyomtatott, elejétől végéig magyar nyelvű könyv, ez a Biblia-darab, hogy odakötődik Ilosvai Selymes Péter szálkás-göcsörtös, az akrosztikonban Ugocsa főispánjának, Perényi Istvánnak ajánlott Toldija, hogy ott másolhatta a beregi Halábori Bertalan a Döbrentei-kódexet, benne, meglehet, az ő fordítása a Salamon íneklése, talán nem figyelünk eléggé a nyelv lehetőségeit tapogatózva próbáló, nem-rég-lett szavak közt kedvtelve válogató műfordító-költőre: Én szeretőm kecskéhez hasonlott, és gím borjóhoz. Íme ű mi falonk alatt áll, ablakon néz és rostélyokon kakucsol. Íme én szeretőm szól én nékem: Kelj fel én barátom, én galambom, én jó termetem, siess és jőj! Mert immár tél elmúlt, hideg eltávozott és elment. Mi főldönkbe virágok jelentek, irtásnak ideje bejött. Mi fődönkbe gerlice szó hallatott, fige fák bomboztak, virágos szőlők illattyokat atták. Kelj fel én barátom, én szépem, én galambam, és jőj el erős kű lyikakba, kű rakásnak vermébe! Mutasd meg te orcádot és nekem, te szód hangosollyon én fülemben, mert édes te szód, és ékes te orcád! A nyelv még kezdetleges és már kifinomult szépsége-bája-ereje! A Perényi-kastéllyal rézsút szemben, a széles út túlfelén volt, csak volt, mert az első világháború után lebontották, az a kis ház, amelyikben, özvegy, polgári iskolai zenetanárnő anyjával, a gyerek Bartók Béla lakott. Odajárt a szomszédból, zongoraleckékre, a ma is Lator-kúria néven ismert, szép, s mert iskola van benne, szépen rendben tartott házból, a kislány Lator Gabriella, neki írta tanárnője kisfia a Gabi-polkát. Egy másik szerzeményét, A Tisza csobogását, 1891-ben már közönség előtt játszotta. De a siker egy évvel később köszöntött rá, egy jótékonysági hangversenyen A Duna folyását adta elő. A helyi lap, egyébként Lator Géza, Gabi apja alapította, elragadtatottan írt róla: a fiatal genie, így minősítette, s az előadott klasszikus darabok a legnagyobb kézi ügyességre vallanak, a zongorára nagy hivatottsága van. Aztán 1911-ben: Bartók Béla, nagyszerű zeneművész, Nagyszőlősre érkezett, hogy vidékünkön az orosz népdalt tanulmányozza. A Perényi-kastélyhoz, a Lator-kúriához már közel volt a város vége, a Kankóvárnak futott neki az út, alatta kétfelé ágazott, ha balra fordult, Alsó és Felső Veresmarton át, Husztra, Técsőre, Rahóra, a feketén ragyogó Szinevér-tóhoz, a Verhovinára jutott az ember, sziklák közt habosan zúgó folyók, a Talabor, a Nagyág, a Rika völgyébe, valószínűtlenül formázott vad, bozontos hegyek közé, ha jobbra, Királyházára, Gődényházára, Tekeházára. A városból a Tiszára vonattal is ki lehetett menni, volt ott, leginkább a fürdőzők kedvéért, egy feltételes megálló, Szekerce. Aznap este, mert alkonyat után indultunk Lajos úr házából, nem az országúton mentünk csempész-vezetőmmel, gyalogút vitt a sínek mellett, régen fentről, a borházból szerettem nézni a személy- és tehervonatokat, játékvonattá kicsinyítve lassan döcögtek a síkságon, a folyó karéjában, meg az úthengert, lomhán mozdult előre-hátra, Sásváron, falun, ilyesmit nem lehetett látni, a fényes-fekete kátránnyal kevert füstölgő kőzúzalékot, megrészegültem a szurok szagától. A sötétben csak elképzeltem, nem láthattam, azt sem tudtam, megvan-e még, a borházunkat, a gerincnek futó szőlőt, a hegyoldalon szétszórt házakat, nyaralócskákat, később, értelmetlenül, letarolták vagy hagyták összedőlni őket, a külön-külön parcellákból kolhozt csináltak, csak a változó világban osztották fel s telepítették újra, művelték megint a szőlőskerteket. A Feketehegynek különleges mikroklímája volt, borai a hegyaljaiakkal vetekedtek, a mandulafák, nemes őszibarackok, fügebokrok bírták a telet is a déli lejtőn. Tornyos-teraszos, fából, vályogból épült kis ház volt a mienk, ősszel az udvaron vagy egy félig-pincében régimódi préssel sajtolták, de taposták is a szőlőt, ott is forrt ki, csak aztán vittük sásvári házunkba, ott már igazi borospince volt, hűvös-nyirkos, dohos, borszagú. Vízért, nagy kannákkal, jó messzire, a forrásra kellett járni, mohos sziklabolt alatt bugyogott fel a jéghideg víz, tarajos gőte lakta, eszünkbe sem jutott undorodni a karbonkorból itt rekedt őslényecskéktől. A szomszédban, az aljban, ettük Hézserék hullott almáját, cigányalmát, csecsesalmát, azóta is az orromban van a törköly, ahogy ott mondták, a mont édes, erjedéses szaga. A borházunk mellett, teraszos szőlők közt, széles, sziklalapokból rakott lépcső vitt fel a hegytetőnek, sokszor mentünk ott fel a Sólyomkőre hollandiai unokanénémmel (az első világháború után holland családok fogadtak be elszegényedett jó családból való gyerekeket), Dapsy Lilikével, haza-hazajárt, időnként lakott is nálunk s más rokonainál, feljebb egyszer csak elvadult emelkedőre jutottunk, gazos, bokros-bozótba, árvalányhajas meredeken kellett felkapaszkodni, mindig unokanéném ment elöl, időnként négykézlábra ereszkedett, nagy hátulján megfeszült a sportos szoknya, viszolygással elegy izgalmat gerjesztett bennem. Ismerős nyárfák, füzesek közt értünk ki aznap éjjel a Tiszára, oda, ahol a folyó a hegyek, a Kárpátok, az Avas szűk kapuján kilép a síkságra, alakot vált, megcsendesedik a nevezetes szőlősi fahíd alatt, sehol másutt nem láttam olyat: nagy gerendákon deszkapadozat, kétfelől zsindellyel fedett korlát, ott volt, nem messze, a Feketehegy alatt a fűrésztelep, az a szép, megszelídítetlen beszögellés, vadnak, ismerősen idegennek hallottam a nevét, Ladorna, vajon milyen nyelv szólt belőle? Talán azért is lett fahíd a híd, mert közel volt a fűrésztelep, Közép-Európa leghosszabb fahídja, ahogy vesztes-vereséges magyar büszkeséggel szokták volt emlegetni. De negyvenötben már nem mehettünk át rajta, a visszavonuló magyar (vagy német) maradék-csapatok felgyújtották, szökésemkor már csak az üszkös csonkok rémlettek a sötétben is világító folyó felett. A hídtól felfelé sötéten, tajtékosan örvénylett a víz, az még Felső-Tisza volt, színe alatt láthatatlan vagy épp csak mohos csúcsukat, hátukat mutató szürke sziklák, az oda merészkedő váratlanul nekik ütközhetett, köztük, fejüket, nyakukat kidugva, tarka vízisiklók, ha valaki megfogta, kiemelte valamelyiket, riadtan, fenyegetőn csuklójára tekeredtek. A híd alatt meglassult, alföldi folyó lett a Tisza, ott kötöttek ki a tutajok, így szállították, ingyen fuvarral, a lekosztott, úgy-ahogy lehántott, vastag szálfákat a Verhovináról a huculok, szép, hímzett nyakú vagy apró szemű gyönggyel kivarrt ingben, durván faragott, feltámasztott széles lapáttal, lusta mozdulatokkal irányították az alkalmi járműveket, kalyiba is volt mindegyiken, sütöttek-főztek is rajta, nem értettem, hogy nem fog tüzet a fa. Nem volt szabad a közelébe úszni, fejest ugrani róla, mert, úgy mondták, beszívja az embert, nem lehet kijönni alóla. Kialakított, gondozott strand nem volt a szőlősi Tiszán, a mi időnkben talán egy-két vetkőzőkabin, rögtönzött söröző, azelőtt az sem. Újhelyi nagyapám, nyugalmazott szolgabíró, szerette a nyers humort, a kihívó, rikító helyzeteket (én már csendes, szelíd öregnek ismertem), egyszer, mikor a nők már levetkőztek, térdig-fürdőruhában kiültek napozni a partra, elkiáltotta magát: Elzám! Minden hölgy odafordult, s ő ott állt a bokrok előtt anyaszült meztelenül, csak azt akarom mondani, ne nézzenek ide, mert éppen pucér vagyok. Zömök, tatár kinézetű ember, ilyennek látta Eleanor, és hazafelé menet Zsiga Apil (nagyapám közismert ragadványneve volt, nyilván az apa eltorzítása, nagyanyámat meg Anyilnak hívták a családban) fiatalkoráról mesélt, a napokig tartó mulatságokról, meg arról az esetről, mikor előszedték a porcelánkészletet, gúlába rakták, Apil meg ráült a tetejére, onnét hallgatta, hogy húzzák neki a cigányok. Sokat voltam náluk, szerettem is ott, a birtokon, így hívták, talán jobb időkre emlékezve, a mintaszerű rendben tartott, tavaszonként célszerűen megújított, gyümölcsfákkal, szőlővel, málnával-szederrel, bokrokkal, cserjékkel teleültetett, mindenféle virággal burjánzó, igazán nem birtok méretű kertet, közepén a szerény házat. Naphosszat ültem a homályos nappaliban, volt ott egy szekreterforma pipatórium, az agyonhasznált, feketére égett pipák közt egy karvastag, méteres meggyfaszipka, szerettem erőszakos, keserű szagukat, bújtam a Pallas lexikont, most is felmondom a címszavait, még inkább a Brehmet, leginkább egy nagy természettudományos kézikönyvet, képzeletemet felborzolták a képek, a hosszú nyakú jámbor őslények, a cakkos hátú-farkú, karmos-agyaras, két lábon járó fenevadak, a félig-hal-félig-madár őslidércek. Különben az egész könyvtár elfért egy Lingel-szekrényben, pedig nagyanyám szenvedélyesen olvasott, mesélt, volt érzéke az irodalomhoz, s mert költői tehetséget látott benne, számon tartott egy bolondos rokont, kedvvel idézte egy sornyi életművét: Kéklik a zöld fű sárga mezőben, nagyon tetszett és tetszik máig nekem is ez az optikai felfedezés, az egymás mellé rakott, egymásba játszó, egymást módosító színek. A könyvszekrény felett a falon, bekeretezve, üveg alatt, az Újhelyiek családfája, faalakja volt csakugyan, a nevek a szétfutó ágak levelein, alul, egy félkörben, az Árpád-kor óta Ugocsában honos Újhelyiek sokat emlegetett őse, Comes Marcellus de genere Hunt-Pazm. Így, rövidítve, alatta az évszám: 1250 körül. Untig hallottam: egy Hunt-Pázmán nemzetségbeli ősünk ütötte lovaggá Szent Istvánt. Persze, szebb lett volna, ha nem sváb, ha a Vereckei-hágón érkezett volna hazánkba. De hogy megörültem, mikor Kodolányi János Süllyedő világjában felfedeztem ezt a, némi rosszmájúsággal megidézett, családtörténeti büszkeséget: Megtanuljuk, hogy anyuska családja tiszaújhelyi Újhelyi-család, s Hunt meg Pázmán lovagok leszármazottja. Későre járhatott, mikor csempész-vezetőmmel odaértünk a valahai strandra, a homokra húzva ott várt a ladik, máskor is avval járhatott át a túlpartra. Halkan evezett, csáklyázott, nálunk rúddal hajtották a ladikot, Tekeházán, Gődényházán át elgyalogoltunk Nagytarnára, már jártam ott régebben is, ott is volt valami kis borházféléje valamelyik rokonnak. Megháltunk egy házban, a csempész hajnalban visszaindult, én meg, gondolva, hogy onnan már csakugyan könnyű lesz átjutni Magyarországra, mentem, amerre mondták, talán Halmi felé, de alighogy kiléptem, megállított és letartóztatott egy román határőr, egy granicsár, bekísért a községi fogdába, csakhogy én, az ablakrácson keresztül, egy arra járó asszonynak kidobtam egy cédulát, vigye el a jegyzőnek, Chile Teofilnak, félmagyar-félromán volt, jól ismerte apámat, meglehet, szegről-végről még rokonok is voltak. Kiszabadultam. A magyar oldalra szeretnék eljutni, mondtam, a jegyző hívta a granicsárparancsnokot, megnézték NKVD-papíromat, jó papír, mondták, oda megyek vele, ahova akarok, legjobb, ha Halmiba megyek, ott majd átléphetem a határt. Nem így lett, a granicsárok ott is megfogtak, bezártak, hiába érveltem, kínáltam nekik, megvesztegetésül, katonapokrócomat, egyetlen vagyonomat, másnap reggel kikísértek a szovjet–román határra. Nem kellett, fogyatékos ruszin tudásommal, sokat magyarázkodnom, azt hazudtam, hogy egy romániai fogolytáborból jövök, a határőrtiszt megnézte, mi van a táskámban, zsebeimben, egy kicsit elidőzött apám tiszti egyenruhás fényképénél, első világháborús hadnagy volt, de aztán legyintett, menjek csak haza, majd ott elintézik az ügyemet, nem akadt fenn azon sem, hogy kerültem Romániába a Wittenbergben kiállított igazolványommal. Ma már nem is értem, hogy tudtam az ilyen válságos pillanatokban tétovázás nélkül dönteni. Hogy jutott eszembe: itt van nem messze Feketeardó, ott laknak volt osztálytársaimék, Seresék, Karcsi apja községi bíró volt a magyar világban, azt sem tudom, hogy találtam oda, a falujukba, a házukba. Nem vettem észre, hogy megijedtek volna, hogy csak úgy beállítok (jártam már náluk valamikor), elmondtam, honnan jövök, és hogy nem haza, Sásvárra akarok menni, hanem szüleim után Magyarországra, át a határon. Egy-két napig etettek, szállást adtak, és az öreg Seresnek eszébe jutott, hogy van Nagypaládon egy református lelkész, Zsurky József, ismerni én nem ismertem, csak hallottam emlegetni a nevét, majd ő valahogy átsegít az akkor már szigorúan őrzött határon. Úgy emlékszem, egy Paládra tartó szekérre is elszerzett segítőm, nem látszott rajta, hogy fél, meg sem fordult a fejemben, hogy oka is lehetne rá, hogy puszta létemmel, helyzetemmel bajt hozhatok rá. Mintha a Tisza töltésén mentünk volna, makacsul ez az egyébként valószínűtlen út tolakszik elő emlékezetemből, egyszer csak szembe jött velünk egy ismerős sásvári ruszin fiú, gondolom, megismert, hosszan bámult rám, megmozdult bennem valami körvonaltalan riadalom. Zsurky tiszteletes bizalmatlanul fogadott, kivált mikor elmondtam, miért jöttem. Apámat, családomat persze jól ismerte, de rám aligha emlékezhetett. Tarthatott is tőlem, mintha egyszer már el is vitték volna, magyarnak, papnak lenni önmagában is veszélyes volt, ki tudja, nem valami hátsó szándékkal küldtek hozzá? Kikérdezett hát mindenféle családi ügyekről, mikor aztán megbizonyosodott, hogy az vagyok, akinek mondom magamat, kész volt segíteni, volt egy híve, határmenti kisbirtokos paraszt, az vitt ki szekéren, málékóréval letakarva, a tanyájára. Jó előre felkészített rá, hogy a szovjet határőrök sűrűn járőröznek, lóháton, kutyával, géppisztollyal vigyázzák a határt. Mikor kiértünk, elbújtatott egy szalmakazalba, akkor induljak, mikor éppen elmentek, gázoljak át, honcsokról honcsokra ugrálva, száraz lábbal is megtehetem, menjek mindig csak arra, mutatta, merre, és fel ne menjek a töltésre, mert ott meglátnak, és felszólítás nélkül lőnek. Szerencsém volt, kicsi volt a víz, mentem, amerre mutatták, nem néztem semerre, se jobbra, se balra, se hátra, nem gondoltam semmire, de hogy mégiscsak volt bennem valami feszültség, abból tudhattam meg, hogy évekig szinte naponta álmodtam a szökést, elsüllyedt, fel-felbukkanó képei át-átrendeződve új s új alakzatokba álltak, leleményesen kínálták a formát az idegeimbe rögzült félelemnek. Ahogy, jó három évtizeddel később, a Határonban írtam: Hányszor ismétli majd az álom / azon a baljós beszegetlen / határa nincs heges lapályon / megiramlik megáll meredten / hol biztatva hol fenyegetve / kínálja vad kapaszkodóit / a patak szikkadt partja medre / meghőköltet és nekilódít. Nem tettem hozzá semmit, pontos ábrázolása a valóságos történetnek, amelyet az álom, át-átigazítva, annyiszor újrajátszott. Mondhatnám: hézagos, vágásokkal gyorsított, tömörített, drámaivá hangolt dokumentumfilm, annak kellene lennie, ha sikerült megcsinálni. Ott van mögötte az a foltos-ragyás, már téliesen színehagyott (december hatodika volt) nyitott mező, még behavazatlan, s ott valahol a jelöletlen, láthatatlan határ. De tudhatja-e, aki ma olvassa a verset, és ha véletlenül tudja is, érezheti-e az idegeiben a megiramlik megáll meredten lázgörbéjét, váratlan váltásait, töréseit, a patak szikkadt partja medre mögött az erre-arra elágazó valóságos kis folyót, a Túrt? Volt, érzékeny szakmabeli, aki más szándékot, másféle jelentést érzett a versben, az európai gondolkozásban, bölcseletben, lélektanban egy ideje sokat emlegetett határhelyzetet. Nekem ez az általánosabb érvényű egzisztenciális képlet sem a Határon írásakor, sem később nem jutott eszembe, a mintának olyan elemi ereje volt, nem tudtam másra figyelni. De mindig is úgy képzeltem, hogy ha világunk egy-egy darabját úgy sikerül, ha csak néhány vonással is megrajzolva, beletenni a versbe, hogy előhívja emlékezetünkben a fogható, látható eredetit, olyan tágas, gomolygó, sokértelmű jelentéstartománya támad, mint az érzékeinkre zúduló matéria változatos, sugallatos formáinak. Miért ne lehetne a versnek a versindító alkalomtól-alkalmaktól, többnyire csak nekem ismerős áramtelepétől elszakítva önálló élete? A vers genezisével, egy régmúlt kor részleteivel csak közvetve ismerős olvasónak viszonylag szabad tere van. A szabadabb értelmezés felé terelheti az is, hogy ezt a lázasan személyes történetet, ösztönösen, harmadik személyben írtam meg, jobban esett eltávolítani magamtól s így, talán, többfelé is kinyitni a Határont. Igaz: az én drámaian átélt határhelyzetem, hogy ilyen szépen mondjam én is, lehet elvont, közös sorsminta is. Ezt kínálja a megírás módja is: a valóságból vett-másolt díszletek közt futó történet darabjait itt-ott fogalmi kötőanyag tartja össze. Utólagos önelemzés, egy eredetileg tagolatlan közérzet szétszedése: majd felfedi majd eltakarja / a pontos tudat vagy az éber / ösztön a kamasz riadalmat / a felnőtt józan közönyével, vagy ilyen, hogy is mondjam, művi eleme az előadásnak a torkolattűz-világítás is, az álom feltételes módja, mert csakugyan lőhettek volna rám, de nem lőttek, csak a sokáig ható, akkor mélyre szorult szorongás elegyítette, tolta egymásra a voltat és a lehetőt. Úgy képzelem, a vers tömör testét nemegyszer éppen a más-más természetű anyagok összejátszása teremti meg, az ide-oda csúszó megvilágítás. És persze a szintaxis, a mondatok terjedelmének, iramának inkább váratlanul kínálkozó, mint kitervelt ingadozásai. A visszhangos hézagok, az elhallgatások, a szószaporítások. Vagy hogy a helyet félreérthetetlenül kijelölő Túrból egyszerűen csak ér lett. A történet, emiatt is, elveszti határozott körvonalait. A folytatás, ahogy az álmokban szokott lenni, nem folyamatos elbeszélés, csak hirtelen villanások sora. A strófa végén hiányos mondatok: ahogy mindenből kiszakítva / fel a töltésre fel a hídra / ahogy az ajtót betaszítja,a szövegnek, a nyelvnek, puszta szerkezetével is, közvetítenie kellene a menekülő zihálását, elmondatlanul elmondani, ami a roncsmondatok mögött zajlik. Előszava ez a más hangfekvésben szóló, kivilágított záróstrófának: ahogy rikítóan színészi / mozdulattal a színre lépett / mint aki nagyszerűen érzi / ezt a kicsit giccs-ízű képet / ahogy úgy érzi most kiválik / s alakot ölt és tündökölve / megáll és így áll mindhalálig / s leborul a hazai földre. A zaklatott időből kivált, nagyszerűen zárt pillanat kioltja előtörténetét, és nem kívánja a folytatást. De közvetítheti-e, a verscsinálás ilyen-olyan eszközeivel, nyelvvel, képpel, szerkezettel azt, amit én mögötte tudok, beleérzek, amit bele akartam tenni? Az elmondatlan részletek erőterét? Egyszer csak ott volt előttem az erre-arra kanyargó töltés, hiába volt a figyelmeztetés, nem volt mit tenni, előrehajolva felszaladtam a rézsűn, neki egy hídnak, a Túr nagy ága folydogált alatta, a túlparton, karnyújtásnyira, egy kunyhóforma ház, benyitottam, a kemencepadkán, feketében egy öregasszony, ölében fekete macska, valószerűtlen mesevilág a goromba való után, megkérdeztem, milyen országban vagyok, Oroszország ez, édes fiam, ez most mind Oroszország, de a második mondatból kiderült, hogy mégiscsak átléptem a határt, hogy magyar oldalon vagyok. Szóval ez a regényes, a versben egy kicsit ellégiesített, egy kicsit csúfolódva elrajzolt jelenet csakugyan megesett. Ezt az, akárhogy is, nagy pillanatot kilencvenegyben egy prózaversben, a Szabad versben, még egyszer előhívtam emlékezetből: végül irányt vesztettem csak / felmentem a gátra át a hídon be a házba megvan / nemrég láttam innen persze ezúttal benyitottam / hogy milyen ország ez kérdeztem a ráncos / anyókát magyarország ez fiam magyarország s / hogy már tudtam hogy hazaértem otthonról / hazaértem leborultam nagykorú voltam már de / húszon alul még így valamelyest menthető hogy / megcsókoltam a földet lótrágyával mázolt padló / volt igazából. A lótrágyát nem én találtam ki, maga tolakodott a patetikus képbe, mifelénk csakugyan ganét kevertek, tapasztáskor, az agyaghoz. Onnan, Kishódostól, Tisztaberekig egy órát sem kellett gyalogolnom, megtaláltam, Katinka nénémtől tudtam, hol laknak, rokonaim házát. A faluból, még inkább a szomszédos Rozsályból, visszanéztem, jól láttam a Feketehegyet, közelinek tetszett, mintha a Sólyomkő magas, függőleges sziklafalának szerkezetét, megszabdalt domborzatát, kemény rajzolatát, vastag kőizmait, kőinait is látni lehetett volna. Menekülés közben eszembe sem jutott, hogy szülőföldemet, addigi életem megszokott színhelyeit hagyom el, csak az el-innen-el erőszakos késztetését éreztem. De akkor, már kívül a veszélyzónán, mintha mégis megmozdult volna bennem valami kétértelmű honvágyféle.
