A Tollforgató Irodalmi Lap Blogján jár! Keresse Régész a pácban, Ókor Történelmi Tollforgató, Történelmi és Irodalmi Oldalaimat is! Lövey-Varga Éva Tulajdonos Főszerkesztő Kiadó tollforgato.lap@gmail.com tollforgato.lapcsoport@gmail.com Archivált Világ - Archived World új kiadási oldalainkkal!
2011. február 20., vasárnap
SZABÓ DEZSŐ (1879-1945)
 |
SZABÓ DEZSŐ
(1879-1945)
Szabó Dezső a magyar irodalom legmeghökkentőbb alakja: nincs az a jó, és nincs az a rossz, amit el ne lehetne mondani róla. Az ellentétek és a szélsőségek úgy kavarognak egyéniségében, mintha egy romantikus regényíró találta volna ki. Ő volt a magyar fasizmus legnagyobb hatású szószólója, és ő volt a fasizmus legdübörgőbb ellensége - méghozzá egyszerre. Életműve rádöbbent a nagy problémákra, és rossz megoldások felé viszi a gyengébb lelkeket. A Horthy-korszak leghatásosabb előkészítője, és legerőteljesebb szavú elmarasztalója. A szélső magyar nacionalizmus szószólója, aki élete egy korszakában megtagadja magyarságát. Egy időben a Nyugat méltán ünnepelt novellistája, a magyar novella egyik igazi nagymestere, aki ádáz ellensége lesz a Nyugatnak és körének. Dühödt reakciós, aki átkozódva ostorozza a reakciót, és akaratán kívül olykor a haladók szövetségese. A magyar expresszionista próza egyik főalakja, a politikai szatíra egyik hazai klasszikusa. Nemegyszer az az olvasó benyomása, hogy ez az író elmebeteg, de néha kiderül, hogy nagyon is józan és nagy felkészültségű nyelvész és irodalomtörténész. Egy időben a legolvasottabb magyar írók egyike, azok is izgatott érdeklődéssel olvasták, akiket szidalmazott: senki sem tudott menekülni stílusának varázsa elől. Manapság csaknem elfelejtették, s aki mégis előveszi könyveit, legtöbbször azt állapítja meg, hogy regényei merőben elavultak, elviselhetetlen olvasmányok. Eszméin túllépett az idő. Egyénisége gonoszul embertelennek bizonyult. De néhány novellája, egy-két szatírája irodalmunk klasszikus alkotásai közé tartozik. És néhány tanulmánya is maradandó értékű. Egyénisége azonban regényírót kívánna, és alakja nélkül nem lehet elmondani a két világháború közötti magyar irodalom történetét.
Erdélyi köztisztviselő-nemesi családból érkezett Budapestre, mögötte a nagy hírű kolozsvári református kollégiummal. Többszöri próbálkozás után végre bejutott az egyetemisták számára szervezett kitűnő Eötvös-kollégiumba, ahol már egyetemista korában feltűnt nyelvész- és irodalomtörténész-tehetségével. Azt jósolták, hogy nagy tudós lesz belőle. Nem az lett. Szenvedélye elragadta. Szertelen művészalkat volt, amelyet már eleve terhelt a nagyzási hóbort. Mindig feltűnést akart kelteni, mindig középpontba akart állni, mindig botrányok közepette érezte jól magát. Ehhez azonban olyan nyelvi gazdagság és nyelvi lelemény birtokában volt, hogy ha képes fegyelmezni magát, irodalmunk legnagyobb elbeszélő művészei közé emelkedhetett volna. Az önfegyelem azonban csak ritka pillanataiban adatott meg neki.
Tanári diplomája után egy évig ösztöndíjjal Párizsban él (magyar-francia szakos volt), ott ismeri meg olyan jól a klasszikus és modern francia irodalmat, hogy ismeretein sokkal később is elámulnak. Amikor hazajön, a még liberális irodalmi életben azzal kelt feltűnést, hogy heves klerikális és antiszemita cikkeket ír. Akinek nem tetszik, azt párbajra hívja. Óriási termetű, bölényképű és bölényerős ember, aki jól forgatja a kardot is. Cikkei és párbajai olyan botrányt kavarnak, hogy fegyelmi úton távolítják el a székesfehérvári gimnáziumból, ahol ekkoriban tanít. Áthelyezik Nagyváradra. Ez a szerencséje: itt kezdődik életének az a rövid szakasza, amikor remekműveket ír. Nagyvárad ekkor (1908-ban) a hazai irodalmi élet egyik középpontja. Itt jelent meg A Holnap, innét az út a Nyugathoz vezet. Szabó Dezső összebarátkozik Juhász Gyulával. Juhász Gyula nemcsak művelt, nagyon szelíd és nagyon jó művész, hanem az egész Holnap-Nyugat körnek Ady után a leghaladóbb alakja. Tőle és általa ismeri meg Szabó Dezső az új magyar lírát és az új irodalmi törekvéseket. Hirtelen pálfordulással megtagadja eddigi eszméit, lelkesedik Adyért, közeledik a polgári radikálisokhoz. Élete ugyan vidéken telik, különböző városok gimnáziumaiban tanít, és még két ízben fel-fél évet Párizsban tölthet, de rendszeres munkatársa lesz a Nyugatnak, amely felfedezi benne a kitűnő novellaírót, és munkatársa lesz a radikális Huszadik Századnak, amely felfedezi benne a kitűnő tanulmányírót. Ha az élete ekkor befejeződik, úgy emlékeznénk rá, mint a Nyugat nemzedékének egyik jelentékeny alakjára. Ezek az évek, számára a szellemi kiegyensúlyozottság és a művészi fegyelem korszakát jelentik.
1919-ben megjelenik egy regénye (Nincs menekvés), amely szokványos pesszimista-dekadens történet, és legföljebb igen szép és gazdag nyelvezetével tűnik ki a kor átlagából. Ezek után látnak napvilágot kötetekbe gyűjtve a Nyugatban megjelent novellái. Ezekkel válik elismert íróvá.
De már következik is a nagy változás: eluralkodik fölötte lelkének szertelensége, feltűnésvágya és nagyzási mániája. A forradalmakat, a Tanácsköztársaságot is, lelkesen üdvözli, de csakhamar indulatosan szembefordul a haladással, vidékre menekül, és várja az ellenforradalmat. Ekkorra már megírta élete főművét, a végletes ellentétektől terhelt Az elsodort falut, amely a Tanácsköztársaság kezdetekor jelent meg. Ennek a lényege a magyar faj féltése mindentől: németektől, zsidóktól, demokráciától, szocializmustól. Utópista-reakciós könyv ez, amely a magyar parasztok és magyar urak összefonódásától reméli a pusztuló falu megújhodását, egy sohase volt patriarkális múlt visszatértét. Hősei egyenest a romantikából léptek át a XX. századba, de túlzottabbak Jókai vagy Victor Hugo alakjainál is; eszméi társadalmilag-történelmileg merőben alaptalanok; mint művészi egész, alapvetően elhibázott mű. Hanem a nyelve a magyar expresszionista próza kiteljesedése, tele káprázatos kép- és szóleleményekkel. Az egészet végigolvasni ma már túl fárasztó, de egy-egy bekezdés, kiszakítva az egészből, stiláris remekmű. Eseményeinek ábrázolása a durva naturalizmustól a légies impresszionizmusig terjed, s egy-egy jelenete látomásszerűen lángoló, és ugyanakkor szemléletes. Közben hőse - Böjthe János - félreérthetetlenül az író mása, és az olvasó maga sem tudja, mit érezzen az önimádat szemérmetlen vallomásainak olvastán.
Az elsodort falu ennek az időnek a leghatásosabb könyve volt, azok is érlelődő izgalommal olvasták, akik ellen irányult az író gyűlölete. Fajmítoszával a legfőbb előkészítője lett a magyar fasizmusnak, faluutópiájával döntő hatása volt a később fellépő és magukat népi íróknak nevező írókra, költőkre, publicistákra, habár Szabó Dezső és a népiek személy szerint indulatosan nem kedvelték egymást, gúnyolódtak egymáson.
Az ellenforradalom kezdetekor Szabó Dezső a reakciós ideológia vezéralakja. De hamarosan újabb pálfordulással szembefordul a győztes ellenforradalommal is. Nem a forradalom nevében, hanem saját utópiája nevében. Ő is faji előítéletekkel teljes fasiszta, de felismeri a bontakozó német fasizmus veszedelmét. Erre hívja fel a figyelmet másik nagy regényében, a Segítség!-ben. Ez is túlzásokkal teljes, alakjai elnagyoltak, eszmevilága zavaros, de nyelve pompás, egyes részei remekek, és előtérbe kerül egyik művészi erőssége: a szatíra.
Többi műve közül legjelentékenyebbek azok a szatírái, amelyek nevetségessé teszik a Horthy-kor közviszonyait, amilyen a kitűnő Feltámadás Makucskán. De az íróművész már csak ezekben jelentkezik. Szépirodalmi műveiben több a gyűlölet, az önimádat, a feltűnési vágy, az összevissza csapkodás, mint a művészi erő. Talán csak késői kisregényének, a Karácsony Kolozsvárt-nak váratlanul fellobbanó lírai hangja és fegyelmezett felépítése emlékeztet valamelyest a hajdani kitűnő novellistára. Mert egyébként a sikerült bekezdések többet érnek, mint elkészült művei.
Késői publicisztikája ugyan erős hatással volt a népi írókra, bár ezeknek is csak részletértékeik vannak, szemléletük anarchisztikusan zavaros. De minden túlzása ellenére sok értékes dokumentumanyag van töredékben maradt önéletrajzában, amellyel befejezte írói munkásságát. A felszabadulást már nem érte meg. Néhány nappal a felszabadulás előtt az ostromlott Budapesten éhen halt egy pincében.
Majdnem nagy író volt. De mégsem lett az belőle.
Kár érte.
Néhány novelláját okvetlenül meg kell őriznünk.
2011. február 12., szombat
Bencze Attila születésnapjára
Bencze Attila író, költő idén tölti 30. születésnapját. Ebből az alkalomból jelenik meg a szerző legújabb 300 verset tartalmazó kötete. Egy olyan életműről van szó, amit a szerző közel 15 éves munkájából szerzett élettapasztalata hozott nyomdakész állapotba.
A könyv előrendelhető 1.500 forintos darabáron, valamint 2.000 forintos támogatói áron is. Akik támogatói áron rendelnek a könyvből, azok ajándékként megkapják a szerző eddigi legsikeresebb könyvét „A lélek-inga-járatát”.
E-mail cím: benczeattila@yahoo.com
Telefon: 0630/406-8169
Bankszámlaszám: Bencze Attila, CIB Bank, 10700141-65990988-51100005
Az utaláskor tessék a teljes nevet és címet is megadni.
2011. február 9., szerda
2011. február 8., kedd
2011. február 7., hétfő
2011. február 5., szombat
FRIEDRICH DÜRRENMATT A FIZIKUSOK (DIE PHYSIKER)
FRIEDRICH DÜRRENMATT
A FIZIKUSOK
(DIE PHYSIKER)
KOMÉDIA
FORDÍTOTTA: UNGVÁRI TAMÁS
SZEMÉLYEK
DR. MATHILDE VON ZAHND, ideggyógyász
MARTHA BOLL, főnővér
MONIKA STETTLER, ápolónő
UWE SIEVERS, főápoló
MCARTHUR, ápoló
MURILLO, ápoló
HERBERT GEORG BEUTLER, más néven NEWTON, páciens
ERNST HEINRICH ERNESTI, más néven EINSTEIN, páciens
JOHANN-WILHELM MÖBIUS, páciens
OSCAR ROSE, misszionárius
LINA ROSE, a felesége
ADOLF-FRIEDRICH |
WILFRED-KASPAR | Lina Rose fiai
JÖRG-LUKAS |
RICHARD VOSS, detektívfelügyelő
TÖRVÉNYSZÉKI ORVOS
GUHL, rendőr
BLOCHER, rendőr
ELSŐ FELVONÁS
Szín: A "Les Cerisiers" magánszanatórium kényelmes, bár kissé elhanyagolt villájának szalonja. A közvetlen környezet: egy tó partja, melyet kiépítettek; távolabb egy kisváros. A régi negyed és a régi kastélyok csinos fészkét a biztosítótársaságok iszonyú épületei éktelenítik. A városka jól fejlett teológiai karának híréből s egyetemének nyári tanfolyamaiból él, de kereskedelmi és fogászati főiskolája, valamint leányintézetei hoznak a konyhára, s végül jelentéktelen könnyűipara is némiképp fellendítette. De hát mégis kívül esik a forgalmon. Mert az idegeket túlságosan megnyugtatja ez a táj: a hegyek kék vonulata, erdővel betelepített dombok s a jókora tó, no meg a szélesen elterülő, esténként párázó rónaság - hajdan iszapos mocsár - a tőszomszédságában. Ma már termővé tette a csatornahálózat. A mezőgazdasági nagyüzem egy fegyenctelephez tartozik, gyakran látható a görnyedő és földet túró bűnözők egy-egy csoportjának néma árnya. A színhely azonban mégsem játszik itt szerepet, s csak a hitelesség kedvéért rajzoltuk fel, mert a darabban egy percre sem hagyjuk el a - végül csak kibökjük - bolondokházává átalakított villát. Pontosabban: a villa szalonját sem hagyjuk el. Elhatároztuk ugyanis, hogy ezúttal szigorúan betartjuk a hely, idő és cselekmény egységét. A történethez, mely bolondok között játszódik, csak a klasszikus forma illik. No de térjünk a tárgyra. Ami a villát illeti, hajdan még az alapító Dr. h. c. Dr. med. Mathilde von Zahnd kisasszony valamennyi betegének otthont adott. Elhülyült arisztokraták, krónikus érelmeszedésben szenvedő politikusok - ha már nincsenek uralmon -, gyengeelméjű milliomosok, tudathasadásos írók, mániás-depressziós nagyiparosok és más effélék menedéke lett a ház - a nyugati világ felének megzavarodott elitjét befogadta, mivelhogy a doktorkisasszony híres is volt, nemcsak azért, mert ez a púpos aggszűz, örökös orvosi köpenyében, mérhetetlenül tekintélyes családból származik; annak utolsó figyelemre méltó sarja - azért is, mert lélekbúvárként s emberbarátként világhírre tett szert. (Levelezése C. G. Junggal nemrégiben hagyta el a sajtót.) Az előkelő és nem mindig kellemes betegek már egy ideje az elegáns és világos új szárnyba költöztek át, ahol borsos kezelési díjért az alattomosan kísértő lelkiismeret tiszta élvezetre váltható át. Az új szárny (kápolnájában Erni festett üvegablakaival) pavilonjai a messze nyúló park déli részén terjeszkednek, a rónaság felé, míg a villa faóriásokkal szegélyezett kertje a tóhoz ereszkedik. A tóparton kőfal fut végig. A gyéren lakott villa szalonjában jobbára három beteg tűnik fel időnként; véletlenül fizikusok mindahányan, vagy talán nem is véletlenül - az emberiesség szempontja megkövetelte: legyenek együtt, akik összetartoznak. A fizikusok csak maguknak élnek, begubózva képzelt világukba. Együtt étkeznek a szalonban, s közben el-elvitatkoznak a tudományukon, vagy némán merednek maguk elé; ártalmatlan, szeretetre méltó bolondok, kormányozható, könnyen kezelhető, igénytelen férfiak. Röviden: mintabetegek lennének, ha a legutóbbi időben nem történt volna valami meggondolkodtató, sőt egyenest szörnyűséges dolog: három hónappal ezelőtt egyikük megfojtott egy ápolónőt. S ez az eset most megismétlődött. Tehát ismét a rendőrség szállta meg a házat, így a szalon népesebb a szokottnál. Az ápolónő a földön hever tragikus és nyilvánvaló helyzetben, de inkább a háttérben, hogy közönséget ne rémissze feleslegesen. Észrevehető persze, hogy itt küzdelem zajlott le. A bútorok összevisszasága feltűnő. Az állólámpát feldöntötték, két szék a földön hever, és balra, elöl, egy felfordult kerek asztal lábai merednek a nézőre. A villa egyébként hajdan a Zahndok nyári laka volt, s a bolondokházává történt átépítés fájdalmas nyomokat hagyott a szalonon. A falakat embermagasságig higiénikus lakkfesték borítja, s csak felette látszik az egykori, részleteiben megmaradt stukatúra. A háttérben egy kicsiny folyosóból három fekete, bőrrel párnázott ajtó vezet a fizikusok betegszobáiba. Számozásuk különben 1-3-ig terjed. A kis folyosótól balra ormótlan radiátor, jobbra mosdó, rúdon törülközőkkel. A 2-es (középső) szobából hegedűszó hallatszik zongorakísérettel: Beethoven Kreutzer-szonátája. Balra: a parkra néző fal franciaablakai a linóleumpadlóig érnek. Súlyos függöny takarja az ablakokat.
A szárnyas ajtó teraszra nyílik, amelynek kőkorlátja kiemelkedik a parkból és a napos novemberi tájból. Délután fél öt múlt néhány perccel. Jobbra még egy kandalló is látható: ezt már nem használják. Előtte rács, fölötte egy kecskeszakállas vénember arcmása, súlyos aranyrámában. Elöl, jobbra, vaskos tölgyfaajtó. A faburkolatú, kazettás mennyezetről mázsás csillár lóg. A bútorok: a kerek asztal körül - amikor rend van a szalonban - három szék, fehérre mázolt, akár az asztal. A többi bútor szedett-vedett stílusú, meglehetősen kopott. Jobboldalt, elöl egy heverő, előtte két szék és egy asztalka. Az állólámpának igazából a heverő mögött a helye, hogy a szoba ne legyen túlzsúfolt. A színpadunk berendezéséhez kevés kell, hiszen ellentétben az antik darabokkal, előbb játsszuk a szatírjátékot és utána a tragédiát. Kezdjük is el.
A holttest körül rendőrtisztviselők tesznek-vesznek végtelen nyugalommal. Civil ruhás, derűs lelkek, felhörpintették a napi szeszadagjukat, s dől belőlük a borszag. Méricskélnek, ujjlenyomatot vesznek stb. A szalon közepén Richard Voss felügyelő áll, balra Martha Boll főnővér, szokása szerint kardosan. Jobbra, egy széken, egy rendőr gyorsírással jegyez. Voss barna tárcából szivart vesz elő
1. jelenet
FELÜGYELŐ:
Rágyújtani szabad?
FŐNŐVÉR:
Nem szokás.
FELÜGYELŐ:
Bocsánat. (Visszateszi a szivart)
FŐNŐVÉR:
Egy csésze teát?
FELÜGYELŐ:
Inkább pálinkát.
FŐNŐVÉR:
Ez gyógyintézet.
FELÜGYELŐ:
Akkor nem kérek semmit. Blocher, fényképezhetsz.
BLOCHER:
Igenis, felügyelő úr.
Fényképezés. Villanófény
FELÜGYELŐ:
Hogy hívták a nővért?
FŐNŐVÉR:
Irene Straub.
FELÜGYELŐ:
Kora?
FŐNŐVÉR:
Huszonkettő. Kohlwangban született.
FELÜGYELŐ:
Hozzátartozója van?
FŐNŐVÉR:
Egy fivére él Kelet-Svájcban.
FELÜGYELŐ:
Értesítették?
FŐNŐVÉR:
Telefonon.
FELÜGYELŐ:
A gyilkos?
FŐNŐVÉR:
Kérem, felügyelő úr - szegény ember mégiscsak beteg.
FELÜGYELŐ:
Na jó: a tettes?
FŐNŐVÉR:
Ernst Heinrich Ernesti. Mi Einsteinnek hívjuk.
FELÜGYELŐ:
Miért?
FŐNŐVÉR:
Mert annak képzeli magát.
FELÜGYELŐ:
Aha. (A gyorsírással jegyző rendőrhöz) Jegyezte a főnővér vallomását, Guhl?
GUHL:
Igenis, felügyelő úr.
FELÜGYELŐ:
Megfojtották, doktor?
TÖRVÉNYSZÉKI ORVOS:
Kétségkívül. Az állólámpa zsinórjával. Ezeknek az őrülteknek gyakran gigantikus az erejük. Van bennük valami lenyűgöző.
FELÜGYELŐ:
Úgy. Önnek ez a véleménye. Nekem viszont az, hogy felelőtlenség ilyen őrülteket nővérek ápolására bízni. Végül is ez már a második gyilkosság...
FŐNŐVÉR:
Kérem, felügyelő úr.
FELÜGYELŐ:
... második baleset a "Les Cerisiers" intézetben három hónapon belül. (Jegyzetkönyvet vesz elő) Augusztus 12-én Herbert Georg Beutler, aki magát Newtonnak, a nagy fizikusnak vallja, megfojtotta Dorothea Moser ápolónőt. (Elteszi a jegyzetkönyvet) Ugyanebben a szalonban. Férfi ápolókkal ez sohasem fordulhatott volna elő.
FŐNŐVÉR:
Azt hiszi? Dorothea Moser nővér a női birkózóegylet tagja, Irene Straub nővér pedig a nemzeti Cselgáncs Szövetség országos bajnoka.
FELÜGYELŐ:
És ön?
FŐNŐVÉR:
Súlyemelő vagyok.
FELÜGYELŐ:
Láthatnám a gyilkost?...
FŐNŐVÉR:
Kérem, felügyelő úr.
FELÜGYELŐ:
... a tettest?
FŐNŐVÉR:
Hegedül.
FELÜGYELŐ:
Hogyhogy hegedül?
FŐNŐVÉR:
Hiszen hallja.
FELÜGYELŐ:
Akkor lesz olyan szíves abbahagyni.
A főnővér ügyet sem vet rá
Ki kell hallgatnom.
FŐNŐVÉR:
Nem lehet.
FELÜGYELŐ:
Miért nem?
FŐNŐVÉR:
Orvosilag nem engedélyezhetjük. Ernesti úrnak most hegedülnie kell.
FELÜGYELŐ:
A fickó mégiscsak megfojtott egy ápolónőt!
FŐNŐVÉR:
Felügyelő úr. Ez nem fickó, ez egy beteg ember, akinek nyugalomra van szüksége. És mivel Einsteinnek képzeli magát, csak akkor nyugszik meg, ha hegedül.
FELÜGYELŐ:
Mondja, én megőrültem?
FŐNŐVÉR:
Nem.
FELÜGYELŐ:
Az ember egész megzavarodik. (Homlokát törölgeti) Meleg van.
FŐNŐVÉR:
Egyáltalán nincs.
FELÜGYELŐ:
Martha főnővér. Legyen szíves, hívja ide a főorvosnőt.
FŐNŐVÉR:
Azt sem lehet. A doktorkisasszony kíséri zongorán Einsteint. Einstein csak akkor nyugszik meg, ha a doktorkisasszony kíséri.
FELÜGYELŐ:
És három hónappal ezelőtt sakkoznia kellett a doktorkisasszonynak, hogy Newton megnyugodjék. Ebbe már nem megyek bele, Martha főnővér. Beszélnem kell a főorvosnővel.
FŐNŐVÉR:
Kérem. Addig várjon.
FELÜGYELŐ:
Meddig szoktak hegedülni?
FŐNŐVÉR:
Negyedórát, egy órát. Attól függ.
FELÜGYELŐ:
(uralkodik magán) Nagyon jó. Várok. (Üvöltve) Várok!
BLOCHER:
Készen volnánk, felügyelő úr.
FELÜGYELŐ:
(fásultan) Engem meg kikészítenek. (Csend. Homlokát törli) Vihetitek a hullát.
BLOCHER:
Igenis, felügyelő úr.
FŐNŐVÉR:
Megmutatom az uraknak az utat a parkon át a kápolnába. (Kinyitja a szárnyas ajtót)
2. jelenet
Kiviszik a hullát. A holmijukat is. A felügyelő leveszi kalapját, kimerülten leül a karosszékbe, a heverőtől balra. Változatlanul szól a hegedű zongorakísérettel. Majd a 3-as szobából kilép Herbert Georg Beutler XVIII. század eleji kosztümben, parókával
NEWTON:
Sir Isaac Newton.
FELÜGYELŐ:
Richard Voss detektívfelügyelő. (Ülve marad)
NEWTON:
Örvendek. Nagyon örvendek. Valóban. Dörömbölést hallottam, nyögést, hörgést, emberek jönnek-mennek. Szabad kérdenem, mi történik itt?
FELÜGYELŐ:
Megfojtották Irene Straub nővért.
NEWTON:
A cselgáncs országos bajnokát?
FELÜGYELŐ:
Az országos bajnokot.
NEWTON:
Rémes.
FELÜGYELŐ:
Ernst Heinrich Ernesti.
NEWTON:
De hiszen hegedül.
FELÜGYELŐ:
Nyugalomra van szüksége.
NEWTON:
A küzdelem bizonyára kimerítette. Elég cingár. És mivel?
FELÜGYELŐ:
Az állólámpa zsinórjával.
NEWTON:
Az állólámpa zsinórjával. Ez is megoldás. Nahát ez az Ernesti. Sajnálom. Szívből. És a cselgáncsbajnoknőt is sajnálom. Engedje meg. Rendet csinálok.
FELÜGYELŐ:
Tessék. Már végeztünk a helyszíni szemlével.
NEWTON:
(felállítja az asztalt és a székeket) Nem tűröm a rendetlenséget. Voltaképp rendszeretetből lettem fizikus. (Felállítja az állólámpát) Azért, hogy a természet látszólagos rendetlenségét visszavezessem egy Magasabb Rendre. (Cigarettára gyújt) Zavarja, ha dohányzom?
FELÜGYELŐ:
(örömmel) Ellenkezőleg, én is... (Cigarettát akar elővenni ő is a tárcájából)
NEWTON:
Bocsásson meg, de ha már a rendről beszélünk: itt csak a betegek dohányozhatnak. Látogatóknak tilos. Befüstölnék a szalont egy perc alatt.
FELÜGYELŐ:
Értem. (Elteszi a tárcáját)
NEWTON:
Zavarná, ha egy pohárka konyakot...?
FELÜGYELŐ:
Egyáltalán nem.
Newton benyúl a kandallórács mögé. Kiemel mögüle egy konyakosüveget és egy poharat
NEWTON:
Ez az Ernesti! Egészen feldúlt. Mi bírhat rá valakit, hogy megfojtson egy ápolónőt? (Leül a pamlagra, tölt magának a konyakból)
FELÜGYELŐ:
Egyébként ön is megfojtott már egy ápolónőt.
NEWTON:
Én?
FELÜGYELŐ:
Dorothea Moser nővért.
NEWTON:
A birkózót?
FELÜGYELŐ:
Augusztus tizenkettedikén. A függönyzsinórral.
NEWTON:
De hát az egészen más, felügyelő úr. Végtére is én nem vagyok bolond. Egészségére.
FELÜGYELŐ:
Az önére.
NEWTON:
(iszik) Dorothea Moser nővér. Ahogy visszaemlékszem, szalmaszőke volt. Rendkívül erős. És a súlyához képest hajlékony is. Szeretett engem, és én szerettem őt. A dilemmát csak egy függönyzsinór oldhatta meg.
FELÜGYELŐ:
A dilemmát?
NEWTON:
Az én feladatom a gravitáció problémáin gondolkodni, és nem egy nőszemélyt szeretni.
FELÜGYELŐ:
Értem.
NEWTON:
Ehhez jött még a roppant korkülönbség.
FELÜGYELŐ:
Természetesen. Ön nyilván jóval elmúlt kétszáz éves.
NEWTON:
(csodálkozva rábámul) Hogyhogy?
FELÜGYELŐ:
Hát mint Newton...
NEWTON:
Maga tényleg hülye, felügyelő úr, vagy csak megjátssza magát?
FELÜGYELŐ:
Ide hallgasson...
NEWTON:
Maga komolyan azt hiszi, hogy én vagyok Newton?
FELÜGYELŐ:
Ön hiszi.
NEWTON:
(gyanakvóan körülnéz) Önre bízhatnék egy titkot, felügyelő úr?
FELÜGYELŐ:
Természetesen.
NEWTON:
Nem vagyok Sir Isaac Newton, csak annak adom ki magam.
FELÜGYELŐ:
És miért?
NEWTON:
Hogy ne zavarjam meg Ernestit.
FELÜGYELŐ:
Nem értem.
NEWTON:
Ellentétben velem, Ernesti valóban beteg. Azt képzeli, hogy ő Albert Einstein.
FELÜGYELŐ:
És mi köze ehhez magának?
NEWTON:
Ha Ernesti rájön, hogy Albert Einstein igazából én vagyok, akkor itt elszabadul a pokol.
FELÜGYELŐ:
Azt akarja mondani...
NEWTON:
Úgy bizony. A híres fizikus, a relativitáselmélet megalapítója én vagyok. Születtem 1879. március 14-én, Ulmban.
FELÜGYELŐ:
(zavarában feláll) Örvendek.
NEWTON:
(szintén feláll) Szólítson egyszerűen Albertnek.
FELÜGYELŐ:
Engem meg Richardnak.
Kezet ráznak
NEWTON:
Biztosíthatom, hogy a Kreutzer-szonátát sokkal lendületesebben játszanám, mint Ernst Heinrich Ernesti. Ezt az andantét úgy játssza, hogy az már barbárság.
FELÜGYELŐ:
Botfülű vagyok.
NEWTON:
Üljünk le. (Lehúzza a felügyelőt a pamlagra. Átkarolja a vállát) Richard.
FELÜGYELŐ:
Tessék, Albert?
NEWTON:
Most azon bosszankodik, hogy nem tartóztathat le.
FELÜGYELŐ:
De Albert!
NEWTON:
Az ápolónő megfojtásáért szeretne letartóztatni, vagy azért, mert én tettem lehetővé az atombombát?
FELÜGYELŐ:
Ugyan, Albert.
NEWTON:
Ha itt az ajtó mellett felkattintja a kapcsolót, mi történik, Richard?
FELÜGYELŐ:
Felgyullad a villany.
NEWTON:
Maga elektromos érintkezést hoz létre. Konyít valamit az elektromossághoz, Richard?
FELÜGYELŐ:
Nem vagyok fizikus.
NEWTON:
Nos, én se sokat konyítok hozzá. Csupán a természet megfigyelése nyomán bizonyos elméletet állítottam fel róla. Ezt az elméletet a matematika nyelvén leírom, és kapok néhány képletet. Ekkor jönnek a technikusok. Ők már csak a tételekkel törődnek. Úgy bánnak az elektromossággal, mint a selyemfiú a nőjével: kihasználják. Gépeket szerkesztenek, de egy gép csak akkor használható, ha a feltalálásához vezető felismeréstől függetleníteni tudta magát. Így aztán manapság minden szamár képes rá, hogy villanykörtével világosságot gyújtson - vagy egy atombombát felrobbantson. (A felügyelő vállát veregetve) S maga engem ezért akar letartóztatni, Richard. Ez nem tisztességes dolog.
FELÜGYELŐ:
De hát én nem akarom letartóztatni, Albert.
NEWTON:
Csak mert őrültnek tart. De maga hogyan merészeli felkattintani a villanyt, ha semmit sem ért az elektromossághoz? Maga itt a bűnös, Richard. Most pedig el kell dugnom a konyakot, különben Martha Boll főnővér őrjöngeni kezd. (Visszadugja a konyakosüveget a kandallórács mögé, de a poharat kint hagyja) Sok szerencsét, Richard.
FELÜGYELŐ:
Sok szerencsét, Albert.
NEWTON:
Tartóztassa le saját magát, Richard. (Ismét eltűnik a 3-as szobában)
FELÜGYELŐ:
Most pedig egyszerűen rágyújtok. (Elővesz egy szivart a tárcájából, rágyújt, füstöl)
BLOCHER:
(belép a szárnyas ajtón) Útra készen állunk, felügyelő úr.
FELÜGYELŐ:
(dobbant) Én várok! A főorvosnőre!
BLOCHER:
Igenis, felügyelő úr!
FELÜGYELŐ:
(lecsillapul, morog) Menj vissza a legénységgel a városba, Blocher. Majd utánatok megyek.
BLOCHER:
Parancsára, felügyelő úr. (Kimegy.)
KRÚDY GYULA A VÖRÖS POSTAKOCSI
A vörös postakocsi
|
Levél Kiss Józsefhez
Kedves szerkesztő úr,
Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája, amelyet A Hétnek írok? Minden, ami nekem kedves, és minden, amit eddig meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek miatt nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi arcok, alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök, ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy beteg lelkű embernek a vallomásai lesznek a következő sorok, vagy egy elmúlt férfiúé, aki régimódi frakkban és hosszú mellényben érkezett meg Pestre a postakocsival, s a Griffben már nem kapott szállást. Egy elhagyott házban közben éji dalt játszik valaki a gordonkán, s csillagsugáron márciusi estben magasan kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserűségek; apró örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei séták; színésznők, igazi és álkurtizánok, családanyák és iskolás lányok; züllött férfiak és eladott nők; gyermekek, akik a kávéházban nőnek fel; halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt emlékek, szenvedések, amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok értéktelensége s olyan remények, amelyek már nincsenek; korán jött ősz hajak és fölriadások az ágyban, a sötét szobában; enyhe öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a gyilkosságról, a rablásról, a bosszúállásról; a halálnak várása és óhajtása, mire fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a színházba lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a villamos sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és szerencsétlenség; kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz szerelmek… azazhogy talán ez mégsem lesz a könyvecskében, mert a történet abban a nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán az alantas néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca zengett, városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapu alatti szobák és találkásházak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi jelenség. „Csodálom, hogy nősülhetnek meg a férfiak, mikor én vagyok az egyetlen tisztességes nő Budapesten” – mondotta egyszer éjszakai kihallgatáson egy még elég csinos és kívánatos, de a szerelemtől visszavonult asszonyság, akinek éppen az volt a mestersége, hogy szerelmet vessen és arasson. Budapesten úgy nézett végig, mint a birtokán, és St. Hermandadon kívül a többi szenteket törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a nők még mindig találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül kitüntetnek szerelmökkel!” – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn karácsonykor igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán találkozhatni lefüggönyzött ablakú bérkocsikkal, nők mérget isznak, férfiak a Dunába ugranak, de vajon csakugyan szerelemből történik mindez?
Kedves szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást adott, kedvemre való regényt írjak A Hétnek. Eddigi írói pályafutásom alatt kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig tudósítottak a maguk vagy közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak frakkban, óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és falusi közönséget, csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek, és középkori lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az író, de az olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok szerkesztő úrnak, hogy regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott, és a történésben sem kívánja azt a bizonyos valószínűséget, amelyre az írók a közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom, amellyel most a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a regény megírásakor enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok majd bizonyos dolgokat megírni, amelyekről mindenki tud, de róla senki sem beszél. És talán nem is nagyon érdemesek arra a pesti nők és férfiak, hogy az ember haragba essen velük. Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió, mint az állatkínzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint akkor, midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a postakocsira, és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el mesélőkedvemet.
Kérem, fogadja hódolatomat nagylelkűségéért!
Tisztelője és híve
Krúdy Gyula
Budapesten, 1913 vízkereszt napján
1. Fejezet
Tavaszi vasárnap Budán
Virágvasárnap táján a Pattantyús utcában két új lakó tünedezett fel, két nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem hívta őket szerződés.
A Pattantyús utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a tótók eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt összeszorulva, szűk, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen elnyúltak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott köveken, és az oroszlánfejű esőcsatorna már fél század előtt beszüntette a szolgálatot. A búbos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha temérdek föld alatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik, és a nők mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs még minden lakásban, és a házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyújtsa este a gázt a lépcsőn. Az ajtók, ablakok szeretnek sírdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban, s a holttestet befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajon melyik lakásban hallgatózik a megfojtott rác kupec?
A színésznők a 3-as számú házban, az első emeleten helyezkedtek el, miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai szobájuk volt, közben kis konyha, koporsó nagyságú kamra, ahová felzsinegelheti magát a lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora délután elment, a házban senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem fogadtak, és csak igen ritkán hagyták el lakásukat.
Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony a Monna Vannában feltűnt, Szilvia A bolondban és aJános vitézben. A direktor azonban nem újította meg szerződésüket, mert Szilvia kisasszony botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkívül semmi egyéb. Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán túlságosan büszke volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot viselt a minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult. A két nő évek óta együtt lakott, már színházi növendék korukban vigyáztak egymásra, s azóta sem váltak el. A színészek természetellenes szerelemmel vádolták meg őket, Fátyol kisasszony talán ezért nem tudott jutni soha egy igazi becsületes vidéki tapshoz – a rossz hírneve miatt, bár olyan selyemnadrágocskája és finom harisnyája volt, mint senkinek a társulatnál. A cipőjét sohasem viselte tovább egy hétnél. Akkor visszaküldte a pesti suszternak. A cipőt már várta egy öregúr, aki busás haszonnal vette át a susztertól a viseltes cipőt. Mert az lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor könnyes tekintetű szeme, furcsa kis orra, amely mindjárt rózsaszínű lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és jó szagú barna haja nem tetszik mindenkinek, de már a lába ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. Az olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öregurak vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az utcán, és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka a formásabb női lábbeliket.
Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öregúr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a férfiak szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban a budai Duna-parton.
Klára szürke szemű, vörösesbarna hajú, álmodozó járású hölgy volt, aki mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint akit megbántottak, vagy megbántani szándékoznak. A húsos orra és álla, a hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett, ahol a vörösbarna haja néha olyan fátyolszerű alakulatokat ölt, mintha a test egyéb részein mutatkozó hajakat másolná, álmodozó, ringó csípője, fehér és kék csíkos puha kendője, amelyben esténkint a fűszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka, amely könnyed ráncot vetett a szűk blúzban: zsidó nőhöz hasonlította. Ha megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a száját nagyon kinyitotta, az ajkát nedvesítette, és a szőke szempillájával hunyorított. A szemhéja olykor vörös volt az éjszakai sírástól, a zálogcédulákat olyan nagyszerű rendben tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az eladásra.
A Duna-parti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen Szilvia karjába kapaszkodott, és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai gavallérokra. A monoklis, kopasz fejű embereket kárörömmel szidalmazta, a kiült nadrágú hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat nevetett.
– Csak egyszer életemben látnék egy finom fejű embert, aki nem a fodrász keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori urat vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hírlapírót, aki olyan úriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szerelmi életet – mondta igen komolyan Horváth kisasszony, és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak meghallották kívánságát.
Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajon nem alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit:
– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy Kőbányán születtem !… Abban az országban még vannak férfiak. Gorkijnak lehettem volna a szeretője, vagy egy nihilistának! Istenem, milyen egész, tökéletes emberek élnek Oroszországban! Még a régi regényalakok is; a Turgenyev könyveiből vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nő beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas mezőségeik, vasútjaik, amelyek megállás nélkül mennek át akkora területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejű templomok… Istenem, ebben az országban már réges-régen megkezdtem volna szerelmi életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves, egészséges nő érintetlenül járjon. Mire való a városban az a sok férfi! Istenem, csak tudnék közöttük választani!
Egy tenisznadrágos és sárga cipős gavallér meglehetős közelségben ballagott el a két színésznő mellett. Horváth kisasszony hideg megvetéssel mérte végig a gavallért.
– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után szaglászódik. Pedig alig látni valamirevaló nőt a korzón.
Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.
Húsvét előtt a budaiak még nemigen hagyják el házaikat. Ki tudja, milyen lesz a tavaszi divat, és a téli holmik már megkopottak. Egy-egy tanárnő siet végig rövid szoknyájában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé, csupán azok a budaiak hoznak magukkal némi frissességet, eleganciát, utcai vidámságot, akik napközben Pestre járnak hivatalba vagy üzletbe. A kalaposkisasszonyok egy új mosolyt tanultak, a propelleren megpróbálják, később a korzón – egy finom, pesti asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt elhaladt. Tanárok mennek könyvekkel, és a szálloda körül titokteljesen ül a padon egy fekete sapkás, fekete fátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi, de titkon nagyon vár.
A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő szerelmespárokat, a kocsikázásukat, eltűnésüket a szállodában, majd távozásukat. A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél, és míg a hídon átdöcögött a társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten nézett a hídra, az emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa volna. A fekete füstöt ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd aláhajló láncai, a nagy Duna, amely a messziségben elkanyarodik, és a bácskai gabonahajókon száradó női fehérneműk. Mintha azelőtt ez nem lett volna! De a pesti oldalon már felejtett mindent, a fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly, szemében üde tavasz…
A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet kért, mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a hídfőig érvényes. „Egye meg a fene magukat!”, mondja a férfiú, leszáll, hogy konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden automobilnak neki szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhangúan rángatózik, mint a falusi temetőben reszket a nyárfa, a férfiú kifújja az orrát, megtörli a szemét, a kezét nézi, szagolja, végül cigarettára vagy szivarra gyújt, és látszólag megfeledkezve az elmúlt eseményről, közömbösen dől hátra a kocsiban. Valóban csak akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná a hölgyét véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon ibolyacsokrot vesz, és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.
– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen hangosan a hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?
A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a budai korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból vagy egyéb hivatalokból jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal szemlélődnek a tavaszi Duna-parton, bár otthonuk már nincsen messzire, hol egy élvvágyó és elégedetlen, átkozódó vagy alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy mindennap elszánt lépésre készülő hivatalnok asszonyság kárörömmel vagy elfojtott dühvel hazavárja őket – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy gúnyos tekintet nélkül a két kisasszony mellett, kiket már mindenki ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.
Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajon nem hallhatnának-e a szemtelen beszédű leányokról kellő híreket. A két leány a legpimaszabb budai gavallér, a simára borotvált arcú Mákosi fogalmazó udvarlását is visszautasította. Horváth kisasszony arculütést ígért Mákosinak, mire a fogalmazó a rendőrséggel fenyegetőzött.
– Intek a rendőrnek, s bevitetem magukat – mondta Mákosi, a legelső donjuan ez idő tájt, a hidakon túl.
Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta volna, Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia kisasszony halkan megszólalt (mert hisz ő nemigen szokott részt venni a gerillaharcokban):
– Levelet írunk A Napnak!
Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a nyurga, kék szemű, elszánt arcú és csinos ifjú hírlapíróra, aki másnap megjelent a korzón, és messziről kísérte a hölgyeket útjukban. Mákosi a budai nők kérelmére ismét elfoglalta állomását, hogy a nem idevaló nőket kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth kisasszony valójában arcul ütötte az okvetetlenkedő gavallért, rendőr jött elő, a hírlapíró buzgón jegyzett, a csendes budai utcákon estére elkapkodták A Napot, és a korzó hölgyei, akik sokat szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerű toalettjei és finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen kitüntették. A férfias arcú osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több háznak úrnője) csaknem nyilvánosan fogadalmat tett, hogy rendezni fogja Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély volt, ahol a budai kisasszonyok nevük aláírásával ellátott legyezővel kedveskedtek a fogalmazónak, és a hőst minden oldalról ünnepelték, mert a szemtelen pesti zsidóleányokat kipusztította Budáról.
A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a Duna-partról. Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket, és csúfolkodó megjegyzést sem tett senki este a félhomályban, midőn a padokon szomjas, elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat, és a lábak hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt. Minden visszazökkent a régi mederbe. Horváth kisasszony miatt mindenki felvehette tenisznadrágját, és a gavallérok tovább is udvarolhatnak a tavasza múlt kéményseprőnének egy-egy vacsoráért. A platánok fölsóhajtanak, a hajók tülkölnek, a nap lebukik a hegyek mögött, a régi házak tetején a macskák kergetőznek, és a polgárné nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről, s a kis kertekben a kisasszonyok csendben várhatják esténkint udvarlójukat: nem csendül föl gunyoros, éles kacagása a pesti zsidóleánynak.
Klára és Szilvia a Pattantyús utcából többé nem merészkedtek át Budára, ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból különböző formákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával bajuszt és szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott szájakat. A vacsorázóasztalon felállította a figurákat, s eljátszotta a budai korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre vágyó idős hölgy sántított, kis kutyák szaladtak, és a nagy hasú tanácsos fölemelt bottal ment a tömegben. Klára komolyan, bizonyos bosszúérzettel gondolt mindig Budára, a furcsa házakra, amelyekből furcsa embereket látott kilépni, a hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik céltalanul csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.
– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenész szagú városrészből elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi. Krecsányi úgysem szokott sétálni a korzón – mondja vigasztalóan Szilviának, ki vidéki leány módjára szeretett taktusra lépni a messziről hangzó katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó csillagokon; néha Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre járt, s lehetséges, hogy fönn a várban, a zegzugos utcákban a bástyafalból éjfélkor kilép egy aranysisakos, középkori király.
Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a napokat.
– Jó lenne, ha írnál a néninek – mondta egy este Szilviának
– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál? – felelt Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha nincs mellettünk Dancsfalvi vagy Kürtös.
A néni egy Dráva menti horvát asszonyság volt, aki korán özvegységre jutott, és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol Szilvia unokahúga volt, s a falusi asszonyság rajongott a színészetért. Mondják, hogy otthon lenyúzta a munkásai bőrét, és töltött fegyverrel járt az erdőben, ahol minden falevélre vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez pedig ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson a jövő héten. A férfi színészek sárga csizmában, mentében, tollforgós süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa nagyasszonyok, görögtüzet fújtak, jambusban beszéltek, és tán a súgó is sarkantyús csizmában ült házikójában.
A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre, s özvegy Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas ékköveit, nehéz selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a keblébe, és elment mulatni Magyarországra.
A koromfekete hajú, lángoló szemű, pirosra festett arcú délszláv özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette érkezett meg, a kiéhezett férfi színészek megborotválkoztak, s az igazgató is eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt a vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette, és a cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott magának. A vacsora folyamán rendesen beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga mellé parancsolta, etette, itatta, gyakran még pénzzel is megjutalmazta. Néha két, máskor három napig is eltartott a fekete, farkasfogú asszonyság szerelme, a vendégfogadóban a társulat a horvát asszony kontójára evett-ivott, és Szilvia csinos összeghez jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette ártatlanságáért. A Dráván túli nőstény farkas egy-két darab ékszert emlékbe hagyva, megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy tovább őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.
– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám – mondta Klára. – A vénasszonyt megtáncoltatjuk, és elvesszük a pénzét.
Szilvia tehát leült, megírta a levelet, és harmadnapra csakugyan megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkorra kerékkötő láncok voltak rajta elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni Magyarországon. A Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt a fogadós, és hordárral vezettette magát a Pattantyús utcába. Haragosan, szinte öklelő hangon kiáltott unokahúgára:
– No hiszen, ocsmány városba csaltatok engem! Valamirevaló férfiembert nem láttam az utcán, annyi itt a nyúzott képű komédiás, mint a pelyva. A nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg lapos, mint a deszka.
A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő léptekkel járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kívánná egész Budapestet.
Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.
– Bizony, Zrínyi Miklós nehezen találna itt neki való hadakat.
– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zríni volt a világon. Az a Kürtös nevű színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta: Jézus! Jézus! – megállott a szívem verése. Vajon hová lett az a fiú?
Szilvia élénken fölemelkedett.
– Itt van Pesten. A múltkor találkoztam vele az utcán.
– Ez nagyon derék dolog – felelt a néni megelégedetten, és levetette a kabátját.
Körülnézett a kis lakásban.
– Szegényesen laktok, úgy látszik, még mindig nem adtátok el magatokat az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha rossz híreteket hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden harmadik nap jön a posta. Hadd lássalak, Szilvia.
A leányt magához vonta, és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a szemét, a száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban kotorászott, végül barátságosan a hátára ütött.
– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a Dráva mellől. Ötezer hold erdeje van, és kétkerekű szekerén nyargalász a hegyek között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve, és gyalog kergeti a vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem, csak az asszonyoktól. De az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a szíve fölött hordja.
– Mikor hozza el a néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.
– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban azon a vad vidéken. Telefonunk van – nagyszerű találmány! –, esténkint beszélgetünk egymással a Dráván át. Ha, te vörös! Gyere ide. Nem hiszek a vöröseknek!
Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a vizsgálatnak.
– Aha ! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a szemembe!
Aztán Klárával is végzett, s elkomolyodva csóválta meg a fejét.
– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj férjhez, vagy keress valamely jóravaló szeretőt.
– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.
– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak megcsúnyultak, elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora volt, mint egy szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan széles vállú, mint a hegy háta. Manapság szemüveget hordanak a férfiak, lenyúzzák az arcukat, hajukat megnyírják, pedig van szebb a világon, mint egy bozontos, szakállas, kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind elküldeném az erdőkbe, a vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjön fel ott egy nemzedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal farkassal, és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, én már ötvenéves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném a befagyott Drávában.
Klára az újság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte Urbanovicsné elveit.
Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt, néha bolond gondolatai is támadtak.
– Mondja, néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék? – kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?
A horvát asszony vérvörös lett.
– Mondtam, én már ötvenéves vagyok, nekem minden szabad. Erdőim, legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a világon. De mi vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed, hogy hangod van? Vagy jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal, szép nő vagy, ennyi minden vagyonod. S ha egyszer elmúlt ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki sem lát. Nem kellesz többé a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen kellesz, mint mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt tőlem meg a többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban. Esetleg annyit sem ér, mint egy eldobott cigarettapapiros. De mindenesetre jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen dolgokban!
Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni hatalmas vállait.
– Megtaláltam. Kürtös Mátyás a Városligetben játszik. Meghívjuk vacsorára?
– Természetesen – felelt Urbanovicsné, és megint Szilviához fordult.
– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami vidéki kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek. Az apád korhely lett, vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet hordott, és éjjel zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt sem tudod, mert vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg én ártatlanságommal kedveskedtem az uramnak, és hűséges voltam hozzá, amíg élt. Az uramnak nem kellett szégyenkeznie miattam, pedig szép voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg volt. De belerúgtam a férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba. Az asszonynak egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi mind csak azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?
Klára az újságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet keresett elő a táskájából, gondosan felrakta, és fejcsóválva, örvendező arccal olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári vértanúkban játszik estére a Városligetben.
– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet múltán.
– Gyönyörű – felelte Klára.
– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a színpadhoz. A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a manó van a festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő mint ősz hajú vénasszony, ha már eddig kibírtam?
Szilvia a kezére hajtotta fejét, és gondolkozva nézett maga elé.
– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni hozzá, s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint azt, hogy „én drága jó feleségem!”; vagy pedig egy napra vagy egy órára elővenni, azután kirúgni és kiszellőztetni a szobát, s jól megmosakodni. A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.
Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajon nem hamis-e valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.
– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami cudar férfi ígéri, s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte, mint az, hogy tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére kocsival értetek jövök!
Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.
– No ugye, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva. – Istenem, be jó volna gazdagnak lenni, s utazni messzire, fölkeresni az igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a legokosabbat. Vagy talán ez sem kellene, csak finom volna, mint egy antik gyűrű, nemes, mint a Dante versei, és bátor, mint a toledói penge. Egy középkori leventét szeretnék feltámasztani, egy fiatal pápát vagy csak egy bíbornokot, zsoldosvezért vagy rablólovagot, aki otthon a tűz mellett verseket olvasna nekem, és közben hűs, piros bort iddogálna aranykehelyből. Akinek nem volna soha egy nemtelen gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs fehér ujjaival a hajamat simogatná, a szóval takarékosan, szinte ajándékozva bánna, s ha csak ennyit mondana: „te vörös!”, én már tudnám, hogy mit gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit, akiért érdemes volna már elrothadni!?
Szilvia a zongorához ült.
– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…
– Mi volt az apád?
– Azt hiszem, színházi zenész – felelt Szilvia, s mindketten elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy színházi zenészen.
Szilvia a Rip van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját olykor kieresztette, majd hirtelen felugrott, és átölelte barátnőjét, aki bizonyos kis csipkéket készített elő.
– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.
A drámai művésznő nevetett.
– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben lesz.
– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már sokszor szerettem életemben, és mindig hallgatást parancsoltam a szívemnek.
– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra, Urbanovicsné! Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!
– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai kancellár háromszáz esztendős sírboltját elhagyja, és teljes ornátusban kopogtasson az ajtón.
– Vagy legalábbis randevút adjon abba a kis budai cukrászdába, ahol a pesti rongy asszonyok a bakahadnaggyal vagy az ügyvédjelölttel találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos bíbornok kedvéért tenném be a lábam.
– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget csúfoltak.
A vörös hajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.
– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába ne! Talán valami ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?
Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott. Pompásan értett hozzá.
Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe. Szilvia azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása lázadásra ösztönözte.
– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester vagy római pápa valaki. Könnyű neked. A ruháidat magad varrod…
– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal sétálgattak el a színésziskolából.
– Mosni, vasalni senki nem tud úgy, mint te.
– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá felkelni.
– Mélyen alszol.
– Mint egy szakácsné.
– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én, aki semmi mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni – amint a néni mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok, s ezért piros az orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel szívdobogásom van, s félek a sötétben. Húszéves vagyok, és már tán tízszer is szerettem. Én nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi nélkül.
– És vajon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a drámai színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék kisimítására.
Szilvia a zongoraszékre ült, és a fejét a két karjára szorította, mintha saját magát ölelte volna meg.
– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben vannak. Meglátogatnak, megsimogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a huszár az ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza téli éjszakába; Cseres, az ügyelőnk, akinek már a lakására is elmentem, künn lakott a város végén egy tehénistálló mellett, elöl korcsma volt a Fehér rózsához, s a Cseres szobájában lakott azelőtt a korcsmai kasszírosleány; ugyanazért a levegőben még érzett rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek szaga, a cipőm felrúgott egy karminos skatulyát, amilyennel a kardalosnők a szájukat festik: és talán ezért nem engedtem Cseresnek, pedig egyébként szép, szomorú fiú volt. Azontúl mindig „rongy”-nak nevezett.
– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára kisasszony.
– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent zsidó családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon vasrács volt. Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagy szemű, finom lépésű, igen elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt, amelyet egy színésznőért vívott párbajban kapott. Ó, be szerettem, éjjel mindig vártam, szakadt a hó, és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek volna a nagy, alföldi városban. Én kinyitottam az ablakot, és a friss téli éjszaka hidege szobácskámba ömlött. Égy nagyon régi, alig emlékezetbe hozható karácsonyeste jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült az asztalnál, hosszú szárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az ablaknál álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az ablakot!” – mondta az apám, és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott „Tedd be az ablakot!” Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam, gyakran elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a négyszögletes, pintesüveg mellett, vajon újra ezt mondaná?
– Bizonyára.
– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis megcsendült, mintha egy ezüstcsengettyűs angyal szálladozott volna előtte. Én már kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain, s ő szótlanul lehajolt a kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék voltak, de az ajka forró volt. Azután ő nyúlt be a két kezével, és megsimogatott, ahol ért. Nem emlékszem, hogy mondott volna valamit, csak borszaga volt a szájának, de az is nagyon kedves volt. Sokszor nagyon megfáztam, másnap rekedt voltam, de nagyon-nagyon boldog voltam.
– És én hol lehettem ekkor?
– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem, hogy föl ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt, s mindig a kaszárnyába hívott!
Klára nevetve forgatta a vasalót.
– Ugyebár, ez Kleinéknél történt, ahol olyan nagy kék meg piros dunnák alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki? Kásahegyekkel álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam. Ólomkatonákat vettem karácsonykor, és az ablakba állítottam a kis vitézeket, hiányzott is egy katona. Pedig Kleinék becsületes emberek voltak.
– Az én huszárom vitte el emlékbe.
Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára borít), és figyelmesen, csomóról csomóra vizsgálta, nincs-e valami hibája, foltocskája.
– Hm – mormogta –, az én ólomkatonámat?
– Elvitte. Nem kérdezte, kié.
– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy dobozka ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis vitézek. A kapitánynak piros orra volt.
– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia, és alattomos pillantást vetett a barátnőjére.
Klára nem felelt. Dúdolgatva hajolt a vasaló fölé.
Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy kakukkos óra ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkísérte őket mindenfelé vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését, és ó, hányszor tapadt reá reménykedve a szemük, csak még tíz percig lehetne lustálkodni az ágyban a reggeli próba előtt. Az óra hörgő köhögéssel jutott el kis állomásaira, a negyedórákra. A XII-es számnál azonban kakukk ugrott ki a kis ajtón, és tempósan billentett, szalutált a hölgyeknek, mint valamely kis állomásfőnök a végtelen élet egyik apró stációján. Színházba kellett menni, és a ruháskosarat, benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel letakarva, a cselédlány a színházhoz vitte. A havas utcákra már leereszkedett a kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt a jég, s a fiúk félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre meg körbe, mintha rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a kisvárosi színház, egyik helyen itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A másik városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a színház, és a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón siettek végig. A sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt, s a fedél megemelésénél sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a könyvkereskedő gyönyörű angol naptárakat akasztott ki, amelyeket az egész város megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol Dickens úr regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában, a nagy étvágyú Pickwick urat mindenki felismerhette szárnyas frakkjában, továbbá Weller urat, s a fogadó a Györgyhöz volt címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba ágyalt gyémántjai mellett közömbösen haladtak el színésznőink, s a virágkereskedés virágzó pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek, a könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott sövényt, vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord családi színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott, őszi erdő díszlett a levéldobozon.
– Emlékszel – mondotta Szilvia –, két hét alatt mennyi varjút láttunk?…
– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a tulajdonos szerelmi csalódás miatt elbujdosott, és csupán varjak laknak az uradalomban – felelt Klára csendesen, megértően mosolyogva, mint aki előre tudja a kimondott szavak folytatását, a félig álmodott álmoknak a másik felét.
A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire sem serkentette őket. A városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles, pezsgőspohár alakú gázlángok, s a zenekar halkan hangol a mélyben, és a félhomályos nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér bóbitája világít. A színpad szürke deszkáján a kellékes térdepel, körömfeketényi gyertyácskákkal világít, s régi királyi képet fest a trónterembe. Az öltözők vasajtaját viharosan nyitja ki és be a színházi szolga, amint sörért, fehér mellényért, lakkcipőért szaladgál az aktoroknak.
– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes emberek voltak – mondta jó darab idő múlva, hosszú elgondolkozás után Klára. – Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.
Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak, méltatlankodó pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt, hogy odavágja neki, esztendők óta megosztja velem mindenét, de Szilvia gyöngéd, finom teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja meglehetős magas rangot viselt a minisztériumban, de atyja csupán éjjeliőr volt Máriapócson. Ki tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant fel egykor Klára a színésziskolában!
Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta, és az ujjai alatt a Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább járták a tegnapot, amikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen boldog nem lesz már többé soha.
…Egy kék bársony, sarkig érő felöltője volt, amelyben meghódította az egész várost. Strucctollas kalapja előkelően lengett el a virágkereskedés tükrében, fátyolán, vállán kis hópehely, a lámpások kék karikába bújtak a leereszkedő ködben, s a korzó hosszú, elegáns tisztje, a puskaporos arcú kapitány fekete prémes mentéjében s a kadét magas sapkájában kedveskedve szalutáltak:
– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.
Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia, s búbánatos barna fejét a zongora lapjára hajtotta.
– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon Klára. (Az ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.)
– Öltözködj. Megyünk a színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!
A Pattantyús utcába a legelegánsabb Gizella téri fiákeres hajtott be. A legény világosszürke kabátján nagy gyöngyház gombok voltak, és a sárga kockás lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára. A kocsilámpás kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel kapaszkodott fel a lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak ajtót.
– Mi történt? – kérdezte Szilvia.
– Semmi – felelte Urbanovicsné, pedig olyan erősen be volt fűzve, hogy leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyílott, és a fülbevalója akkora volt, mint egy dió.
– Igaz, hogy ez már nem divat – mondta a tükör előtt –, mert vajon kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a szegény pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki vehessen fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én vidéki asszony vagyok – tette hozzá fennhéjázva –, vidéki parasztasszony. Nem tudom a pesti hivatalnoknék divatját.
Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz ékszereket. (Igen finom művű, talán csupa Szent Péter kulcsaiból összefűzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a láncon egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medáliont, s a medálionban egy rózsaszínű arcú, kék szemű, finom, szőke hajú, piros ruhás férfi arcképét. Más ékszert nem kívánt.)
Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.
– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők toldozgatják, foldozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket tán a kórházban elpusztult perdita fejéről nyírtak le. Igaz, hogy festem a hajam, mert még nem akarok öreg asszony lenni. Nincs igazam?
– Igaza van, néni – felelte Klára, aki egy öltöztetőnő fürgeségével és nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és gombocskák gyors elhelyezésében. A színésznők általában igen gyorsan öltözködnek, mire a néni ránctalan halántékának előnyeit kezdte volna az állótükör előtt magasztalni, Szilvia már fel is vette hattyúprémes színházi belépőjét.
Urbanovicsné tetőtől talpig végignézte unokahúgát.
– Milyen szép lábad van! – mondta végül.
– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. – Ezt mindenki tudja.
A gyöngyház gombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek előtt. Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra szökkent, és az Andrássy útnak irányította a rövid farkú lovakat.
A fiákerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.
Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta, és szürke, mély szemét jó darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán gondolkozna, a lámpásoktól tündöklő Andrássy úton egyszerre magához tért, és az esti vásárra gúnyos ajakbiggyesztéssel nézett.
– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki nem tudja, hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.
– Tudom. A pesti nők romlottak.
– És ezek a jókedvű, megborotvált urak, lehetséges, éppen rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.
– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon kellene lőni, hogy ismét rend legyen a világban – felelt buzgón Urbanovicsné.
A külső Andrássy úton, a Köröndön túl, ahol csendesebb az utca, egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben. A fiákeres félrerántotta a lovait.
Hat, sallangosan felszerszámozott, hosszú farkú pej ló robogott el mellettük. Az ostorhegyesen fehér nadrágos, bársonysapkás lovászlegény ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási, vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok utaztak így hajdanában Walesből Londonba, amikor még nem volt vasút. A nagy kerekek ünnepélyesen fordultak, és az inasok mereven állottak a lépcsőn. A hintó sárga és fehér színekkel volt bélelve, s a hátulsó ülésben komolyan ült egy elszánt képű, ritkás, fekete szakállú, tatárfejű úriember. A szeme, amely addig pislogni látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan hirtelen villant föl, mint a villamoslámpa.
Prémes kabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt unott közömbösséggel ült mellette egy ibolyaszínű szemű, angolosan vörösesszőke, régi skót vadászkastélyok pasztellképeire emlékeztető hölgy.
A fekete szakállas tatár kán pillantása bizonyos szenzációt okozott a hölgyek kocsijában.
Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával kopogott a kocsisnak.
– Kié volt ez a vörös kocsi?
– Alvinczi őnagyságáé.
– Mehet – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint előbb.
Szilvia később halkan odaszólott Klárához:
– Az ibolyaszemű ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az iskolában.
Klára megvetően legyintett:
– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kasszírnők is lettek.