Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradtig

Móricz Zsigmond

Kivilágos kivirradtig

regény

1

A nagy, dupla tetejű földszintes ház úgy feküdt a rengeteg udvar sarkában, mint egy nagy bolhászkodó komondor.

Fényes tél volt, a tágas mezőket, a szalmakazlakat s a kútgémet is hó borította, de a nap csillogva fénylett a kora délutánon, mint valami tiszta fény, amelynek semmi melege nincs, egyetlen hópihe meg nem olvadt, csak szikrázott puhán, mint a pehely.

A ház tornácán mintha bolhák mozognának, egy-egy ember jő-megy, ki s be a vadszőlő kopasz vesszői közt. Egy főbolha, nagy hasú, kemény, barna öregúr, nagy pipával áll a lépcső tetején, s lassan pislogva nézdeli az udvart. Az utcáról pedig két kis fekete hangya közeledik, a jegyző s a legátus, lassan a bokáig érő hóban, vidáman diskurálva; ugyan miről tudnak a hangyák és bolhák beszélgetni?

A két hangya befordul a kapun, s lassan, apró lábaikon másznak beljebb, apró fehér állatkák futnak elő, pici harapósok, a nyakukban kolonc van, ami a lábacskáikat veri, s a fogukat élesen vicsorgatják, ami a két kis feketét szemmel láthatóan izgatja, s komikus mozdulatokkal igyekeznek udvarolni az állatkáknak, akik hozzájuk képest elég veszedelmesek.

Hanem megmozdul odafent a lépcsőn a főbolha a pipa mellett, s erre a kutyák elcsendesednek, s nagy karikával futnak az udvar hátulja felé, megzavarva a fekete varjakat, akik leszállottak a lóalmákra...

- Szervusztok, kedvesem - kiált a főbolha a pipa mellett, a verandán, s vastag mancsát elébük rázza.

- Szervusz, apa - kiált a falusi jegyző, aki feleségül vette ennek a főbolhának a legidősebb leányát, a Francit, aki voltaképp nem is az ő lánya, csak a feleségéé, aki neki második felesége lévén, első házasságából hozott leánya, a Franci, kicsit mindig idegen volt a házban, s így a vő is, a falu jegyzője, nem tekintette valóságos vőnek, inkább barátnak s cimborának.

- Kádár Pista legátus!... - mutatta be a jegyző a vékonypénzű szerény kis bolhát, aki pironkodva s törlészkedve tette bele vékony kezét a főbolha praclijába.

- Szervusz, öcskös, hát te is drusza vagy: no, legalább ketten fogjuk ma egymást támogatni - nevetett a főbolha, a Nyíry grófok jószágigazgatója -, no, kell is egy kis segítség, mert itt ma kivilágos kivirradtig megy a hajtás... Jön a gróf is.

- A gróf? - kiáltott a jegyző. - A fiatal gróf? - tette hozzá elgondolkodva.

- Persze, no.

- De hisz akkor három Pista lesz! - mondta a jegyző, s felkacagott.

- Az ám - szólt a főbolha, s nevetett, mert a fiatal grófnak, aki József volt, mint atyja, Tiszta Kálmán jobb keze, és nagyatyja, a híres kormányzó, itt adták a Pista nevet, becéző és szerelmes tréfából. - Hárman leszünk itt ma Istványok!... hogy is híjnak, fiam?

- Kádár István - szólt a kisbolha.

- Kádár Istvány, hova való vagy?

- Az édesapám Kádár Sámuel, hódcsopaki esperes.

- Kádár Samu?!... - kiáltott a főbolha - amék kisbotos volt Debrecenyben, mert én vótam a nagybotos! - evvel megölelte a kisbolhát, hogy annak csak úgy ropogott a csontja. Ma 1898. Éppen harmincnyolc esztendeje, hogy együtt szuplikáltunk a Dunántúl az apáddal. Most várom a szánat, hogy elébe küldjem a grófnak!

- Biztosan eljön? - kérdezte a jegyző.

Az öreg egyet horkantott, s szó nélkül otthagyta őket a tornácon, maga lement a hóba, az udvarra, s az alsó lépcsőről elkezdett kurjongatni. - Mi lesz mán ott hátul?... Mihók! Mihók!

Egy keszegoldalú bolha vartyogni kezdett, egy hólapátoló mindenes.

- Igenis, tekintetes uram, mán fog Mihók! Most itatott, hát mán fog!...

A főbolha kegyetlen méltósággal hallotta a szót, s pipáját tömködve ott maradt helyben, többet vissza se nézett a falusi jegyző felé.

Ez nem sokat búsult rajta, hanem beljebb ment a legátussal, a szobában már fel volt fordulva minden, az asztalt most terítették a lányok, s egy helyes kis fekete szemű bolhácska perdült elő, s csókra adta az arcocskáját.

- Szervusz, sógorka, hát Franci?

- Őtözik, mán gyün, de ezeknek annyi bajuk van a gyerekekkel - mondta nevetve a jegyző, s széles, lapos arcán széttörülte a barna bajuszát -, Kádár István legátus - mutatta be a suta kis szerény bolhát, aki a házikisasszony láttára se látott, se hallott, vérrel futott tele a feje, szinte szikrát szórt a szeme, no, de ennivaló kis bolhácska is volt a házigazda utolsó és legszebb leánykája, az Annus, ahogy az apja híja: Panna lányom!

- Jó estét - mondta Panna, oly édes hangon. Volt a hangjában valami különös, különös mellékzönge, ami mindjárt szívbizserélővé tette a szavát, ha annyit mondott is, hogy "sárgarigó".

- Mi van Imrével? Itt lesz-e Imre? - suttogta a jegyző, s a bolhácska elhúzta szép kis duzzadt szájacskáját. - Hát Pista gróf? - kérdezte a jegyző, mire a lány olyat perdült a sarkán, hogy egy pillanat alatt a másik szobában volt, s onnan mutatott fügét.

Most egy lassú öregecske bolhanéni jött be, a mama, fekete csipkés ruhában, beteg arccal, fehéren és viaszszínűen, s fekete szeme élesen vizsgálta a lányát, a vejét s a legátust.

- Kezeit csókolom, "édes" - mondta a jegyző, s valósággal kezet is csókolt -, hát itt lesz a fiatal gróf?

- Igen - mondta a néni oly természetesen, mintha ennek a kérdésnek a megpendítése is illetlen volna, hát hisz csak természetes, hogy a fiatal gróf tartja szerencséjének, ha az öreg jószágigazgatóéknál jelen lehet egy István estéjén.

A jegyző egy kicsit le is hűlt, mintha zuhanyt kapott volna, s behúzta a nyakát.

- Frici is jön mindjárt, csak elébb a gyerekekkel van dolga, míg elrendezi őket, tetszik tudni, hogy milyen babros... Jó bor lesz a vacsorához, Annus?

- Kóstolja meg - kiáltott a nagy szoba másik feléből a bolhácska-bolhalányka üdén -, annyit megtehet.

- Meg is teszem - s már öntött is két boros pohárba.

- Én, köszönöm, nem iszom - mondta a legátus szerényen.

- Az ördög - mondta a jegyző -, még ilyen legátust az öregapám se evett!

A legátus ezt a jóakaró tréfát illő szerénységgel vette tudomásul.

- Sokan lesznek? - kérdezte a jegyző.

- Nem - mondta bolhanéni fölényesen s hűvösen -, csak két család, Rácz Dánielék és Szalay Péterék.

- Nem is kell sok, mert aztán ezek a grófok hamar megunják - mondta a jegyző.

- No, azért leszünk húszan, huszonöten - szólt a néni.

A jegyző elgondolkozott:

- Hát ez azért nagyon szép, hogy Pista gróf eljön: ez nagy elégtétel.

- Hisz az természetes - mondta a néni -, az emberek sokat beszélnek, de arra nem kell adni.

- Nagy elégtétel! - ismételte a jegyző - nem mondhatom ki, hogy mennyire örülök neki, hát még Frici! Nahát azzal verebet lehet fogatni, ha megtudja, hogy Pista gróf itt lesz: csak még Pogány Imre legyen rendben, akkor aztán a mamának gyönyörűen be van fejezve a munkája... De, de!... tessék csak ezt rám hagyni: mama egész életét megkoronázta ezzel a mai estével; - s a másik pohár bort is kiitta - ez aztán gyönyörű! Remek! Ez döfi. Itt lesz Pista gróf és hozzá egy leánykérés is! Dr. Pogány Imre! Egy hatszázholdas mintagazdaság! Ehhez lehet gratulálni!

A mama ezt az illetlen paraszt bolhaköhögést egyáltalán nem szívlelte, beteg volt a nyílt szavaktól.

- Nem kell így beszélni fiam! Micsoda dolog ez: nem látok benne semmit! Nem először jön hozzám egy gróf vacsorára, s az a házasság, arról is még sokat kell beszélni...

- Nahát igen, édes, van egy kis szépséghiba. De az én szememben semmit sem jelent, hogy zsidó...

- Milyen illemtelen ember vagy te.

- Nincs faji különbség. Csak karakter van. És ezek még jobb férjek: hogy meg fogja az becsülni Annust, mama!

A néni majd elájult.

Egy idegen fiú előtt így leplezni a dolgot.

De az idegen kis bolha legátus nem értett ebből egy szót sem, csak az iruló-piruló menyasszonyt nézte.

Dobogó szívvel.

2

Ebben a percben kint lárma volt, idegen hangok, a néni elsápadt, valamit hallott, s ész nélkül lengett ki a tornácra.

Kint nem láttak az első percben semmi különöset. Az úri szán most ért az istállók felől a tornác elé nagy csengés-bongással, s az öregúr nyersen kiáltott a kocsisra:

- Jártasd meg a lovakat az udvarban, aztán fogj ki újra.

Ez nagyon csodálatos volt, mert ennek a szánnak kellett volna kimenni az állomásra a fiatal gróf elé.

- Szent isten - kiáltott a néni -, mi történt?

Csak akkor látta, hogy ott áll az öregúr mellett Faragó ispán, ez a fekete szellem, aki már annyi bajt csinált. Lám a bricskával érkezett az állomásról; ez hozott valami rossz hírt. Most is ez van benne, jaj, de gyűlölte a sunyi pofáját.

Az öregúr azonban nem beszélt, csak nézett ki az udvarra, s az arca kék volt a vértódulástól.

Faragó ispán alázatosan ment a nagyasszony elébe, s illedelmesen köszönt:

- Kezit csókolom.

A néni az urához ment:

- Jöjjön be, kedvesem.

Az öregúr nem mozdult, csak nézett mereven előre.

- Jaj, istenem, orvost - kiáltott a néni -, orvost, mert megüti a guta.

Erre az öregúr végre megmozdult.

- Ne óbégass már: el vagyok csapva.

Egy pillanatig hallgattak, mintha a villám csapott volna le.

Hogyan? Most a boldog István-este óráiban... Mikor a grófot várják... Elcsapva lenni... Tíz éve fenyegető rém: még eddig sikerült kiparírozni... De éppen most és ma, és ily szörnyű váratlan...

A néni a hírhozóra nézett, Faragó ispánra, s csak az Isten őrizte, hogy meg nem átkozta. Faragó ispán hozta a hírt mindig, a rossz hírt, s mint egy szörnyű paraszt-Hiób, meredt előtte.

- Ez mondja?... hogy az én istenem!... - de nem folytatta. Inkább erőt vett magán, s mézesen folytatta: - No, gyertek be, édes lelkem, jöjjön be, kedves angyalom, majd megforgatjuk a dolgot.

Nagy időbe került, míg sikerült az öregurat megmozdítani, béna testtel cammogott be lassan.

Leült a helyére a nagy asztal mellett a pántos, vasalt karszékbe, s egyszerre, mint nagybeteg körül, sürgött forgott körülötte mindenki; egyik párnát tett a székre, másik a háta mellé, a jegyző a csibukját tömögette, s a felesége le s fel futkározott, kezét tördelte s folyton azt mondta:

- Jaj istenem, istenem, csak a guta meg ne üsse apátokat.

Végre odáig csillapodtak, hogy Faragó ispánra is sor került.

Ez ott ült a kályha mellett, s rakta a tüzet, nagy darab görcsös tölgyfabunkókat dugdosott a kályhába, s az vörösre izzott, az oldala szinte kiolvadt már.

Hogy hozzáfordultak, nehézkesen, de szívesen visszafordult, s bánatosan, mint a kárvallott cigány, mintha őt érte volna a csapás, elkezdte:

- Ahogy a tekintetes jószágigazgató úr megparancsolta, bevittem a süldőmalacot a méltóságos gróf úrnak, meg a lisztet, meg a disznóölést, nagy bosszúság is ért, mert ezek a bitangok, kérem alássan, ellopatták a zsákokat. Mert, kérem, én Ceglédtől vasúton mentem be, mert lemaradtam a szekérről, hát ezek a szentlőrinci úton kérem, nem vigyáztak, pedig megparancsoltam, hogy Suta Balog hátul üljön, de előre ült a kocsishoz a bakon, a meg nem mert neki szólani, hogy ereggy hátra, mer megharagszik, hogy komája... Hát szóval, mikor Szentlőrincről Kispest felé ment a szekér, setét éccaka vót, osztán valami csirkefogó gazemberek a hátulsó zsákot levágták. Azt hitték, valami van benne, pedig csak üres zsákok vótak benne, hát ilyen bosszúság ért kérem alássan.

Szótalan hallgatták, belemerülve, mintha vízben, fürdőben úsznának, végighallgatták az unalmas beszédet, amire senki sem volt kíváncsi; de arra jó volt, hogy eltolta egy kicsit a megrendítő dolgok hallását, amitől úgy féltek mindnyájan. Nem is merték sürgetni az ispánt, aki maga is azért beszélt előbb idegen bajokról, hogy erőt gyűjtsön.

- Hát az öreg kegyelmes úr nem volt odahaza, a politika miatt; beszámoló beszédet tart Halason, onnan meg már nem jött vissza Budapestre, hanem mingyárt utazott Fonalasra, ott tölti az ünnepeket, de mondták, hogy nagyon jó egészségbe van most, nem kínozza annyit a rohama.

Nem szólt senki, hallgattak, talán oda se figyeltek, csüggedten ültek; az öregúr, mint egy bús bölény, a pipa már kialudt a szájában, s lefittyent a szája széle. A néni sovány karjait a fekete ternóruhában maga elé eresztette, s hasonlított alexandriai Szent Katalinhoz, akit máglyán égettek meg, a Panna lányom nagyra nyílt szemmel dőlt az asztalra s két könyökre támaszkodva, nyitott szájjal várta a félelmetes híreket, a jegyző óvatosan húzódott meg a sarokban, hogy valamiképp bele ne avatkozzon a családi dolgokba, s a legátus olyan volt, mint egy egér, lesett fürgén, s nagyon boldog volt, hogy őt innen most ki nem küldik, végignézhet egy falusi tragédiát.

- A kis gróf otthon vót - folytatta az ispán, s nagyot szippantott az orrával, az arccsontjai szögletesek lettek, a szeme beljebb csúszott, mindent elkövetett, hogy meg ne lássék rajta a káröröm, hogy ezek a püffedt jószágigazgatóék most kitörték a nyakukat -, bár ne lett vón otthon. Megmondtam neki a tekintetes jószágigazgató úr üzenetjét, a leveleket is átadtam, meg az ajándékokat. Azt mondta a méltóságos úr, hogy nagyon köszöni, de kár volt küldeni, nem helyesli ezt a magyar szokást. Nem jöhet el az István estéjére, mert neki az Országos Kaszinóban a Széchenyi-serleggel tósztot kell mondani akkor este, de Annuska kisasszonynak sok boldogságot kíván Pogány Imrével...

Annuska kisasszony hirtelen fölegyenesedett, s megérezte a fiatal, esetlen mozdulatú, nagy csontú gróf éles, szúrós perzselő szemét: e pillanatban megérezte, hogy nem szerelmes belé, de szégyelli magát naivsága miatt. Persze, jó lett volna egy kis flört: csak drága volt... Elnézett, kinézett az ablakon, amelyen nemigen látott semmit, mert teljesen be volt fagyva. S egyszerre megnőtt, és a szeme sötét lett, kurta, kicsit fitos orra támadó, egész arca haragos és bodor fürtei, mint riadt madarak a sima homloka fölött.

- A Széchenyi-serleggel nem az Országos Kaszinóban tartják a beszédet - mondta a néni szakértelemmel.

- Nagyon helyes - kiáltott a jegyző, - Pista-beszéd az egész. Hiszen nem is karácsony este tartják. Valamikor farsang közepén... Eh, mindig mondtam, hogy...

- Sokat beszélt? - szólt a néni gőgösen.

- Nem beszélt sokat, inkább nagyon is kurtán beszélt - mondta Faragó ispán -, jövőre már jönnek a gőzekék, osztán föl fogják szántani a Bakalját...

- Szánthatja azt a szikes földet - szólt a jegyző az ispán helyett.

De az ispán nem zavartatta magát.

- Halastavat akar csinálni kétezer holdon, a Tiszából akarja a vizet leereszteni a tóba, hanem a tekintetes jószágigazgató úrnak már gondoskodott állásról. Szegedre fog menni a tekintetes jószágigazgató úr a Szeged Alföldi Takarékhoz, esztendei fizetése meglesz, azután rendes állása...

- Mit beszél itt összevissza ez az ember? - kiáltotta a néni mintha álomból ébredne. - Meg van ez őrülve. Maga halálmadár!... Mindig maga volt a mi Júdásunk!

Az ispán felállott.

- Nagyságos asszony, én nem tehetek róla!

- Pusztuljon a szemem elől, majd én megmutatom magának, hogy van még a jószágigazgató úrnak annyi hatalma, hogy egy ilyennek kitörje a nyakát.

Az ispán valamit akart mondani, de nem lett szó, csak dadogott, s fogta a kalapját.

Többet senki sem szólt hozzá, ő se szólott, egyszer csak megindult, s kiment a szobából.

Mikor az ajtót kinyitotta, a tornácról becsapott a szél, s havat hozott be, egész az asztalig repült.

Mintha befútta volna a múltat, a jókedvet, a boldogságot, ami olyan állandónak látszik, pedig csak egy álom az egész.

Csönd volt a szobában, mindenki hallgatott.

Akkor bejött Malvinka, egy púpos, sánta vénlány, a néni húga, aki az egész háztartást vezette, s azt mondta:

- Tessék átmenni a másik szobába, mert itt zavarnak a terítésben.

Mintha parancs lett volna, egyszerre mindenki megmozdult s engedelmesen felállott.

Malvinka boldogan mondta:

- Ma nem bánom, akárhányan jönnek, harminc vendégtől se ijedek meg, nagyszerűen megcsinálta ez a Soltész a sparhertet. Úgy sül ott minden, hogy gyönyörűség.

A néni sóhajtva ment át az urak után az út felőli szobába, s könnycsepp volt a szemében:

- Majd sül jövőre Szegeden... jó lesz, ha tököt tudunk sütni.

3

Beszélni sem tudtak, lankadtan, búsan kornyadoztak, hideg volt: bár az úton megfagynának a vendégek!...

- Fűtsetek jobban - mondta az anya, s kendőt vett a vállára. - Van fa elég.

Hirtelen előrevetette árnyékát a jövő: még eddig soha, soha nem gondolt arra a lehetőségre, hogy spórolni a tüzelővel. Istenem, az uradalom erdejében annyi a fa, vonatokat raktak meg vele: ha az öreg ilyen bolond becsületes nem lett volna, most erdeje lehetne... Itt van fa s van léhűtő munkás, aki csak lóg az udvar környékén, van aki levágja a fát... De mi lesz jövőre...

- Már megint kialudt a pipája - mondta a jegyző, s egy kis tréfahangot akart becsenni a komor hangulatba, de senki sem reagált rá.

Egyszer csak kinn sikoltozás, asszonyi hang: "Jaj, az úrfi, az úrfi! Segítség! Ölik az úrfit!" Mindnyájan megdermedve hallják, s ugranak fel, futnak ki. Hát az udvaron jönnek a népek összefelé, s mind a kezét tördeli.

- "Jaj, tekintetes asszony, ölik az úrfit!"

Az anya, elkésve, nagyot sikolt, s fut ki a hóba, csak úgy kendővel.

- Megállj, megállj! Hozzátok vissza anyátokat! - megy utána az öregúr, akinek ez az új szerencsétlenség visszaadta az erejét.

Már akkor a cselédasszony magánkívül fut elé, s beszéli: "Ahogy Mihók befogott, kezit csókolom, tekintetes jószágigazgató úr, az úrfi bement Mihóknéhoz, kezit csókolom, tekintetes jószágigazgató úr, de hogy Mihók nem ment ki a vasútra, bekötötte a lovakat, de még be se kötötte, tekintetes jószágigazgató úr, hanem szaladt haza a vasvillával, osztán ott kapta az úrfit, tekintetes uram, már jön is az úrfi..."

A marhaistálló felöl szédelegve, bandukolva, csúnyán ellátott véres fejjel jött az úrfi, a huszonkét esztendős suhanc, csizmában, kiskabátban, hajadonfővel s a vért törülgette magáról...

Általános megdermedés, csakhogy legalább él.

Az úrfi köpte a vért, havat, sarat, ami az egész arcát telealudta, úgy látszik, a féltékeny kocsis belevert a képit a hóba, sárba, de csakhogy agyon nem verte...

Folyton morgott az úrfi, káromkodott, olyan volt, mintha részeg is volna. Persze, ő volt a pincében a borfejtésnél, sokat kóstolgatott, s az a legrosszabb.

- Péterkém gyermekem - s elájult az anya, és olyan lett, mint egy halott, egész sárga s viaszszínű, a szíve nem bírta az ilyen izgalmakat, úgy vitték be karon, a lánya s a veje, most már nem is azon a haszontalanon búsultak, hanem őrajta. Lefektették, ruháit felgombolták, szívét dörzsölték, s ecetes víz szagával volt tele egy perc alatt a szoba.

Az öregúr szót sem szólt a Péterke dolgára, sem a felesége ájuldozására; a bölcs a hosszú élet alatt sok mindent megpróbált: aki volt fiatal valaha, tudja, ilyen az élet, van, hogy az ember kap, de úgy is van, hogy az ember ad...

Végre megböffent vastag bölény hangján:

- Az a gazember akkor meg se jártatta a lovakat!

Erre aztán dühbe is jött:

- Botos, ereggy, mond meg annak a gazembernek, hogy a lovakat rögtön hozza ki, s jártassa meg! Majd megtanítlak én benneteket, azt a bús keserves...

A botos öreg, rossz, csámpás lábain futott a cselédházak felé, hogy a parancsot végrehajtsa, az öregúr azonban ott maradt a tornácon, hiába hívták: "jöjjön be, édesapám, megfázik!"... "Bár megfagynék itt" - morgott magában.

A fiút kimosták s rendbe szedték, s a felesége is magához jött: ő is elunva a hideg estét, a kutyaugatást, a kocsis is járatni kezdte a lovakat, akkor bement. Az asszony már ott ült a nagy fotelben, a kis szobában, mert hiszen a terítés folyik: jóisten, mingyárt jönnek a vendégek.

- Haj, haj! - sóhajtott nagyot, vastagot az öregúr, s odaállott háttal a kályha elé, süttette a hátát, míg csak nem pirult.

- Ennyi csapás, ennyi csapás egy napon - siránkozott az anya, s sűrűn hullottak a könnyei. Mindenki szorongó érzéssel hallgatott, mindenki attól rettegett, hogy jönnek a vendégek, s így találják őket.

Péterke meglepő hamar be mert jönni, s úgy tett, mintha semmi sem történt volna, s nem is hozta szóba senki egy szóval sem a dolgot. Jól tudták, hogy egész nyáron hogy kuncsorgott a szép Mihókné után, s annak olyan dühös férje van, mint egy véreb, egy percre se lehetett hozzá közeledni. Meg fel is mondott az úrfi miatt, s újesztendőre elmegy az udvarból a gróf Cservienszky-tanyára, ott is parádéskocsis lesz; persze jó elcsalni egy ilyen megbízható, betanult cselédet...

- Mind a gróf miatt, mind a gróf úrfi miatt ver az isten - mondta ki a mama, s ez valamennyiök előtt megvilágosította a dolgot. Hát persze, ha Pista - azaz Józsi gróf megjön, akkor a szán kiment volna elibe az állomásra, s Péterke se jár pórul...

- Az átkozott kutya - mondta az anya -, jaj de kutya minden férfi; kutya, kutya...

Újra hallgattak: erről nem volt tanácsos még beszélni. A nyáron itt volt a Józsi gróf, s hogy csapta a szelet Panna után... egyszer az almáskertben meg is lesték, az elcsapott vincellér felesége kikiabálta, de nem mertek ellene becsületsértési pört indítani, hogy csókolóztak, de aztán valami történt köztük, mert a gróf elutazott, s most itt a felmondás.

Péterke azonban felfigyelt. Súgva mondta a jegyző felé:

- Micsinált a gróf? Micsinált? - s hangja rekedt volt, fulladt.

Senki sem felelt neki: ma nem volt méltó rá, hogy választ kapjon. Aki ilyen bajt hoz a szenvedő családra! Az ilyen rossz fiú!

Mégis az anya a leggyengébb, ő emberelte meg, hogy szegény gyereknek a szíve meg ne fájuljon a mellőzésért, hogy nem bizalmasok vele, pedig hát mit tehet róla, ha a vére ilyen... apja vére...

- Kilökte apádat... Újesztendőre hurcolkodni kell... Mint egy utolsó, rossz kondásnak!

Fel is sikoltott, s két sovány kezét a magasba emelte, az Isten felé, a jó Istent hívta bizonyságra.

Péterke még jobban elsápadt, ő az anyja fia volt, fakó, keléses arcú, hirtelen haragú, s elszánt, az apja elé állott, s hetykén, szilajon a maga nagy tüzében:

- Kedves apám!... én provokáltatom...

4

A Péterke fantasztikus és groteszk ajánlatára mindannyian felbámultak. Apja-anyja mogorván legyintettek, a jegyző elmosolyodott:

- Inkább egy másik affért intézhetnél el: eredj s beszéld rá Fricit, hogy jöjjön el.

- Hát mi történt Fricivel? - kérdezte az anya.

A jegyző hallgatott, kedvetlenül dörzsölte meg a bajusza tövét.

- Tudja az ördög, már megint rájött a happáré.

- De miért?

A jegyzőnek nem volt kedve nyilatkozni. Újabb sürgetésre aztán elfordította a fejét, valahova felfelé nézett a plafonra, ahol már semmit sem lehetett látni, csak a kályhából kivillogó tűz fényét a sötétben.

- Meg akarja magát ölni, hogy újra gyereke lesz.

A lélegzetek is megálltak, az anya felpattant, két kezét újra meg újra összekulcsolta, s görcsösen feljajongott:

- Jaj, istenem, istenem, be utállak benneteket... Eredj ki innen.

Ez a belépő Pannira szólt, aki azonban megállt.

- Eredj, nézz utána a terítésnek, itt olyan dolgok vannak, ami nem lánynak való, ezek a nyomorult férjek...

Morális felháborodással, undorral, gyűlölettel nézett vejére.

Annus belátta, hogy csakugyan nem lánynak való téma van szőnyegen, és lassan elment.

A legátus, akit maguk közt felejtettek, hiszen úgyis pap, s papnak ott a helye a haldokló mellett - borzasztó kényelmetlenül érezte magát, már régen látta, hogy ő sehogy sincsen itt helyén, de nem bírt ürügyet találni arra, hogy kivonja magát a körből. Most felállt.

- Valam... - nyögte, de semmiféle mondat nem sült ki ebből, hanem egyszerűen kiiszkolt, mintha kergetnék. Odakint kezdett körülnézni, hogy merre is keresse az ürügyet...

Akkor aztán megindult, mint a lavina, odabent a vihar.

- Maga a legutolsó ember a világon - kezdte a mama -, meggyilkolja a lányom, nem volt elég öt év alatt három?

Gyűlölettel nézett a jegyzőre.

- Ereggy Friciért - szólt rá hirtelen a fiára, akiről megérezte, hogy teljesen osztozik az ő véleményében, amennyiben a jegyző sógort úgyis egész életében utálta. - Mondd meg Fricinek, hogy nekem rögtön itt legyen!... Velem nem fogtok ujjat húzni... Apádat kirúgták, mint egy kutyát, s ti így becsülitek meg magatokat!... Egy perc múlva itt legyen Frici...

Péterke kereste kalapját, de eszébe jutott, hogy bizony ott hever valahol a szénakazlak körül, ahol Mihók kocsis leütötte a fejéről... Erre szótlanul kiment a szobából a kurta bekecset előkeresni, s báránybőr süveget húzott a fejére, amely egész a füléig eltakarta szegény kékfoltos homlokát. Sziszegett, mikor ráhúzta, mert kicsit fájdalmasak a szerelmi harcban nyert sebek.

- Ha maga megmondja a saját véleményét - szólt a jegyző az anyósnak -, én is megmondom: vegye tudomásul, hogy a maga lánya a leglustább disznó, akit ismerek.

- Mit beszél az én lányomról, maga aljas, maga ostoba jegyző. Három gyerek öt esztendő alatt, úristen, s most a negyedik, és még esetleg...

- Lomha dög! tudja! - lármázott a jegyző -, én ilyet nem láttam soha, ha leül a díványra, reggeltől estig fel nem áll! Képes ott ülni egész napon keresztül. Ha ilyen vóna, mint maga, akármilyen sovány is... azt elismerem, hogy mama az egyetlen, aki ebben az egész családban dolgozik, és kínlódik ezzel a rongy kis testével, minden tisztelet, becsület; de a lánya?... kérem az nem mosdik meg egy télen háromszor!... az a piszok, ami nálam van: egy béresnél nagyobb tisztaság van! Már úgy elvagyok keseredve az élettől, hogy örülök, ha kihúzhatom a lábam hazulról...

Nem lehetett megállítani, azzal sem törődött, hogy az anyósa is lármázott, csak folytatta a magáét, így aztán egyszerre ketten beszéltek, s egyik sem értette a másik szavát.

- Te vagy az oka, mert melletted nincs élete, csak a gyerek, egyik a másik után, és semmi könnyebbsége, veled nem lehet meglenni, te ostoba ember vagy, nem érted meg, hogy asszony nemcsak arra való, hogy... hanem arra való, hogy... Én is elég bolond voltam, hogy az egész életemet feláldoztam a férjemnek, itt van, tessék ez az eredménye, ha most öreg napjaimra egy garas nélkül mehetek Szegedre! Mit keresek én Szegeden, sose voltam én ott életemben, hogy fogom én azt megszokni, hogy nekem még a zöldséget is a piacról kell venni...

És így tovább. Mikor mind a ketten kifáradtak a párhuzamos lármázásba, egy kis csönd lett.

- Inkább tett volna mama félre valamit - mondta a jegyző -, más jószágigazgatónak birtoka van, vagyona van, mire nyugdíjba menne.

No, hiszen csak erre indult meg a lavina:

- Az én uram mellett? Itt ma is harmincra kell főzni, és ez mindig így volt... nem vagyok én ördög, hogy mindent meggyőzzek: a sok dáridó, a sok mulatság, eszem-iszom, itt hizlaltatni a cimborákat, a szájtörlő sehonnai barátokat, akiből semmi haszon nincs, csak hát urak vagyunk! Hogy lehetne arról még szót is szólani, hogy egy kicsit hátrább az agarakkal: ez? - folytatta egyre élesebben, látva hogy az öregúr bele sem szól... (Bezzeg máskor próbált volna!... Megrendült volna még a tető is a fejük felett, egyszer a nagy ebédlőasztalt, amelyik két mázsa, ezt a több száz éves szúette öreg bútort, ezt az egészet az összes terítéssel együtt borította a felesége fejére. Szerencse, hogy az asszony mindig olyan volt, mint a gyík, kövek közt is el tudott bújni, semmi baja se lett, úgy szedték ki a székek s asztallábak alól.)

De most ült: egy pillanat alatt vége volt?... Már nem érezte magát férfinak? gazdának? bölénynek?... Már egy kataszteri becslőbiztos lett a legelső szótól, amit ráolvastak?...

Annuska nyitott be. - Anyukám, lelkem, drágaságom, jönnek Szalayék, már hallom a csengőjüket...

Úgy könyörgött a hangja, olyan édes üveghangon, hogy a kő is meglágyult volna rá, de az anyja most nekiállt:

- Hallgass!... te vagy az oka mindennek!... Most aztán itt fogsz maradni nekem vénlánynak!...

- Anyuskám, anyuskám - mondta Panna lányom, és a szíve tele volt sírással, s félve közeledett az anyjához, de ez csak annál bőszebben támadt rá.

Úgy látszott, ma semmi sem fogja megakadályozni a katasztrófát.

- Igen, igen - sziszegte az anya -, jól ismerlek, jól ismerem a véredet! Nem vagy az én lányom, idegen fajta vagy... Kellett neked Józsi gróffal kikezdeni?

- De mamám - szólt Panna, s gőgösen felvetette a fejét.

- Hallgass: mindig a nő kezdi!... anélkül még soha senki után nem ment egy férfi sem... Miért nem jött utánam soha senki! Mert én olyan voltam, mint egy jégcsap: mondta a tulajdon öcsém, hogy Ágnes mellett megfagy a leghevesebb férfi is. De temelletted felolvad még a kő is. Mit cifrázod magad, mit ugrálsz, mit nevetgélsz annyit, mért nézel olyan melegen, mintha Isten tudja, mi volna a szívedben: most aztán megisszuk a levét a te szépségednek, meg a te kacérságodnak. El van apád csapva, mint egy rossz béres, még csak felmondás sincs: ma karácsony, tessék újesztendőre átadni a helyét az új igazgatónak... Mintha kapnának a grófok még egy olyan bolondot, hogy ebbe a vedlett, ócska házba beköltözzön: ez nem embernek való lakás, disznóól, húsz esztendő óta könyörgök, hogy legalább egy verandát csináltassanak, üvegezett verandát, hogy a szél télen be ne hordja a havat a szoba minden zugába, nem bírtam elérni, mert én hiába fúvóm ki a tüdőm egész életemben, énrám sohase hallgatott, most aztán megihatjátok a levét...

Erős és szívből fakadó zokogásba tört ki, amelynek nem látszott vége, a lánya odarohant, szokott módján szelesen, bolondul, s csókolta ölelte s letérdelt előtte és vele sírt: "Anyuskám, anyuskám, jaj istenem, istenem, hiszen te vagy a legszentebb, a legjobb anya..."