Az volt a legkedvesebb tanyám, az öreg eperfa, ott a nagyapám parókiáján,* Galamboson.
Ide kapaszkodtam fel minduntalan, s a korona legcsúcsán a három ágból alakult karosszékbe telepedve szabadon elmerenghettem, vagy inkább bámészkodhattam; nekihevülten a vakmerő vágyaknak és képzelődéseknek, s a kényelmes ágbog egyszer királyi trónus, másszor tüzes paripa, majd szónoki emelvény volt alattam.
Igaz is, hogy pompás hely volt. A mi kis falunk valóságos erdő a sok gyümölcsfától, eperfa minden udvaron, százados diófák a kertekben, alma-, körte- s töméntelen szilvafa az összes telkeken. Hanem a mi eperfánk mégis magasabb volt mindannyinál, magasabb a toronynál, amely csak úgy látszott ki vékony, hegyes csúcsával a lombok fölött, mint valami piszkafa.
Volt az udvaron valami hirtelen nőtt kis domb, igazi cukorsüveg, majdnem olyan magas, mint a ház, annak a hegyibe nőtt az én derék eperfám. S annak a hegyibe valósággal odanőttem én.
Körülöttem csipogtak a verebek, és finnyásan válogatták a mézédes epret; dongtak a méhek, a darazsak, s még jobban kényeskedtek, száz szemet is körülzsongtak, míg meglelték a legfinomabbat. Nagy ínyencek ám ezek.
Lent a földről a kacsák gyűltek alám, s fecsegve kiabáltak fel hozzám:
- Tass, tass, minekünk is juttass.
Nem sajnáltam, megráztam egy-egy nagy ágat, s mint a mannaeső hullott a sok pompás fekete eper. Csirke, jérce, tyúk mind összefutott rá, s felkapkodták válogatás nélkül, porral, kaviccsal, tojáshéjjal, mésszel vegyest.
A kacsák mérgesen panaszolták a világnak
- Lássák, lássák, e gazok falását.
Nagylármát csaptak odalenn, mert a kotlós sem hagyta magát, és pukkadozva veszekedett velük:
- Kot, kot, kot, kot, - kot, kot, kot, Csak ne piszkoskodjatok.
Micsoda kavarodás lett ott. Az öreg gúnár sem bírta megállni, hogy rájuk ne szóljon fölényesen:
- Gá, gá, gák, izgágák.
De hát akármennyi is volt az eper, egykettőre fölszemetelte a sok telhetetlen. Akkor aztán tyúkok, csirkék, libák elkódorogtak másfelé, kapargálni, keresgélni fű közt, szemét közt, csak a kacsák maradtak ott a közelben, s mikor tiszta volt a láthatár, felleselkedtek hozzám fél szemmel, s megszólítottak:
- Tass, tass, most hullass.
Mintha csak tudták volna, hogy nem tudom, hogy az eper éppen a kacsának tilos csemege, mert felfúvódik tőle: Szerencsére éppen nagy dolgon törtem a fejemet a téres vidéket nézegetve, s egyre kizavartak hápogásukkal gondolataimból. No de nem azért volt nekem odalent a földön jeles barátom és hű alattvalóm, az öreg Rontó, a vén házőrző, hogy ne segítsen rajtam.
Füttyentettem neki, s lekiáltottam.
- Rontó, hé, hess a kacsákat!
A jó öreg bundás mint egy mahomed csörtetett elő, rájuk rikkantott
- Vakk, vakk, átok, vakapátok!
Szaladt a sok kacsa, csak úgy gurultak lefelé hanyatt-homlok a dombról. Rontó meg leheveredett a váram kapujába, a fám tövébe, s vállára csapva nyelvét, őrizte a csöndet.
Így azután kedvvel nekilendülhettem a képzelődésnek. A nagy, sima Alföld kitárva köröttem. Aranyos zöld már a búza, s elborítja az egész nagy világot, itt-ott zöldell ki belőle egy jó tábla tengeri szigetje, ott a “papirtáson” a nagyapámé is; meg a repce s egy-egy falat kolompér.
Már én voltam tengeren. Az igazi nagy Adrián. Három évvel azelőtt, mikor még otthon laktunk a bikki kúriában, s az édesapámnak gulyája, ménese volt és pénze sok. Persze most szomorú a sorsunk, az apám, szegény, egész nap az irodában dolgozik, s édesanyám odahaza sír... Csak nekem van jó dolgom, mert én itt ülök gondtalanul az eperfán, s a kis öcsémnek, mert az otthon szabadon rendetlenkedhet, nem kell a bátyjának a pörölésétől tartania.
Mondom, én tudom, milyen a tenger. Sokszor láttam a napkeltét rajta, hogy arra keleten ég a víz, és a villánk tövéig, a fürdőszirtig csillog, hogy szeme vakul bele az embernek. Számtalanszor bámultam alkonyat felé a sötétkék vizet, ahogy a partot csapkodta, s mintha olvadt érc volna, nehéz, apró, törött fodorodásokban reszketett a színe.
Ez a nagy világ itt köröttem szintén tenger volt. Ennek is más a színe reggel és este; ez is egyre mozog, hullámzik, s olyan sima, olyan hatalmas, beláthatatlan, mint a tenger.
Hány történet színtere volt számomra ez a táj! Egyszer csatatérré vált a mező. Büszke lovasság vágtatott keresztül a síkon, s amott a pogány dombokon óvatosan lapuló gyalogság puskatüzében rohant... Máskor Mátyás daliái jártak erre, a fekete sereg mentéi lobogtak a szélben, s szemben a török félhold és lófark fenyegettek. Hogy jobban lássam a szilaj hadak robogását, majdnem leugrottam az eperfáról.
De legtöbbször mégis tenger volt nekem ez a világ. Elöntöttem vízzel, mélységes kék vízzel a rónaságot. A távolban északra, keletre ott kéklettek a szőllősi, beregi hegyek, éppúgy, mint a Quarnerón,* s félig behunyt szemmel képzeltem a gyönyörű hullámokra a nehéz csatahajókat, a könnyű fehér vagy sárga-piros szárnyú vitorlapilléreket.
Most is itt jártam, mikor éles, de kedves nóta csendül fel a túlsó szomszédban.
- Zöld a kökény, ha megkékül fekete...
Szabados Zsuzsika dalolja. Ez a kislány, akinek olyan hangja van, hogyha rágyújt a nótára, az egész falu kacag rajta.
Engem mindig bosszantott ez a lány. Egymás mellett ültünk az iskolában, ő is első volt a lányok közt, én is a fiúk sorában. Szélen ültünk a padban a belső soron. Leckében, írásban mindig versenyeztünk, de éreztem, hogy felettem áll, s ez nagyon bántott. Mit nekem egy lány! Lenéztem őket, és nem törődtem velük. De Zsuzsával nem lehetett úgy tenni, mint a többivel. Neki hegyes volt a nyelve, minden szavával rá tudott pirítani az emberre, s ha kiértünk az iskola ajtaján, én többet nyomába sem léphettem. Futott, mint a csikó, lármázott, láncban, játékban, kergetőzésben első volt, a hangja az égig hasított, s csak úgy cicázott az egész iskola fiúnépével.
Bántotta az önérzetemet ez a lány. Utóvégre is csak lány volt, s ha a lányok között minden tekintetben első volt is, és én a fiúk közt éppen a fiús dolgokban utolsó, mégis mélyen magam alatt éreztem őt, s valami elismerést vártam tőle.
Én bizony olyan anyámasszony katonája valék. A labdát a világ minden kincséért sem tudtam volna elkapni. Karikás ostorral hiába kínlódtam, nem csördült az nekem, legfeljebb a szememet csapta ki. Futásban akárki utolért, s szégyelltem, hogy örökké én legyek a gyáva macska. Békasóval, az öt kövecskével játszani? Legfeljebb kettőt bírtam felkapni, s mint a csudára, úgy néztem a Zsuzsa boszorkányos ügyességére.
Hát mit tudtam én? Felülni az eperfa tetejére, s tengerről ábrándozni meg csatáról... És lenézni onnan a lányokat, akiknek hosszú a hajuk, és egy csepp képzeletük sincs. Tengert se láttak még, csatából meg bizonyosan elszaladnának.
Haj, ha én egyszer ennek a Zsuzsinak megmutathatnám, ki vagyok, mi vagyok! Ha egyszer felhozhatnám ide a fa tetejére, s megmagyarázgatnám neki, milyen a tenger. Végre addig tépelődtem, míg rávetemedtem, hogy felhíjjam. Megrántotta a vállát. Minek jöjjön? Van náluk is eperfa, ezen sincs jobb eper.
- Nem mersz jönni! - vágtam oda neki. - Nagyon magas a mi fánk! - Felhúzta az orrát, és gőgösen végignézett rajtam.
- Én nem mernék oda, ahova te?
Rögtön jött. Bántam is én, ha haragból jön is. Csak fent legyünk, majd elkápráztatom.
Csak úgy kúszott, mint a mókus. Volt egy hely a fán, ahol szörnyű nehéz volt felmászni. Messze voltak az ágak egymástól. Ahányszor megmásztam, mindig büszke voltam rá, mintha várat vettem volna be. Zsuzsika már messze túl volt rajta, mikor éppen figyelmeztetni akartam, hogy ott baj lesz ám.
Fent voltunk mind a ketten. Körülnéz. Lesem a hatást.
- Ugyi - mondok -, innen messze látni.
- Né te mán - kiáltja -, az ott a mi körtefánk!
- Látod - mondom újra -, innen ellátni a föld széléig. Tudod, milyen a tenger? Hát ilyen, mint ez, csakhogy ott az mind víz. Itt meg csak a Tiszában van egy kis víz. Tudod, a Tisza éppen annyi a tenger mellett, mint a Tiszához képest, ha egy pohár vizet kiöntök, éppen annyi.
Zsuzsika roppant érdeklődve nézett egy helyre, s én azt hittem, az én beszédem az oka, hát folytattam.
De mikor a legérdekesebbet beszéltem a hajókról meg a vitorlákról meg a tengeri viharról, azt kiáltja Zsuzsi:
- A biz’ a miénk.
- Micsoda?
- Az a lucernás, az a mi lucernásunk.
Bánom is én.
- Osztán belehajtották a lovakat. Édesapám, édesapám! - kezdett torkaszakadtából kiabálni, míg csak meg nem hallotta az apja.
- Mi a hé? - kiáltotta vissza.
- Édesapám! - visította Zsuzsi -, Kánya Laci belehajtotta a két lovat a mi lucernásunkba!
- Hő, a kutyafülű! Jancsi, Jancsi, hé, égy* csak utána! Meg kell fogni. Ülj fel a sárgára. Égy má, ha mondom, mert letöröm a derekad.
Odalent a nagy suhanc felpattant szőrin egy lóra, és kocogva ment ki a mezőre.
Beszélhettem én aztán Zsuzsinak tengerről, csatáról, ő egyre azt leste, majd a szemét kinézte bele, hogy Jancsi ott kapja-e még Kánya Lacit, s egyre le is kiabálta apjának, amit látott.
Én pedig gubbasztottam magamnak egy ágon búsan, mint a törött szárnyú veréb, s még csak azt se mertem megmondani Zsuzsinak, amit pedig be nagyon szerettem volna, hogy: “Nem messzilátó csőszfa ez, hogy itt tolvajt lessünk.”
Az igaz, hogy Zsuzsi oly szíves volt hozzám, majd megevett, amikor Jancsi befelé hajtotta a Kánya Laci lovait. Ő is leereszkedett, és ezzel búcsúzott el tőlem:
- Be jó, hogy feljöttem, most mind lelegelték vón a lucernánkat. Osztán nem is tudtuk vón, hogy ki vót.
Azóta én többé nem hívtam Zsuzsit az eperfára.
De most ő látott meg. Felkiáltott:
- Gabi úrfi!
- Na?
- Nincs lú a lucernásban?
Elvörösödtem, mint a paradicsom. De egy kis paprika is volt bennem, mert hirtelen lekiáltottam:
- Nem vagyok csőszöd.
Kacagott rá, hangosan, olyan hangosan, hogy csilingelt, mint valami ezüst asztali csengő.
- Gabi úrfi!
- Mi kék?
- Most én hívom valahová.
- Hová?
- Magát úgyse eresztik el.
- Ejhe.
- Pedig én vigyáznék rá.
Iszonyú dühös lettem. Ő vigyázna énrám!
- Ugya hová mégy?
- A pusztára.
Meghökkentem. Ide csakugyan aligha eresztenek el. Nagyon messze van. A szomszéd falun túl, a sonkádi határon; még annak is a túlsó felin. Pedig nekünk is aratnak ott, és éppen hallottam, hogy ma viszi ki Bucsi bácsi, a harangozó a heti elemózsiát nekik. Hirtelen merész tervem kerekedett.
- Azért is megyek.
- Gyöjjön velünk. Akkor nem lesz baja. Mondom, hogy én vigyázok rá.
- Én vigyáznék terád, te lány! - fakadt ki belőlem a legnagyobb sértés, amit lehet mondani. - De nem megyek veled, hanem külön megyek. Majd találkozunk odakint. - S kapaszkodtam lefelé a fáról.
- Hihihi - kacagott Zsuzsika. - Gabi úrfi, várjék csak.
- Na, mi kell?
- Jobb lesz, maradjon csak odafent a fán, oszt onnan vigyázzon rám, hogy merre megyek.
És szaladt kacagva. A gonosz. Le akartam ugrani dühömben. Onnan a fa csúcsáról. Leléptem az ágról, és lezuhantam.
Szerencse, hogy ha egyéb férfias tulajdonságom nincs is, de a lélekjelenlétemet sohasem vesztem el. Csak Zsuzsikával szemben.
Most megkaptam két kézzel a fa két ágát. Úgy lógtam a levegőben. Néztem jobbra-balra, hogy szabaduljak, s egyszerre csak érzem, hogy csöndesen hajlik az ág lefelé velem. Letörött, tőből. Így értem le egy alsó hosszú ághoz, de mikor át akartam gyorsan kapaszkodni, itt is csak olyan vékony gallyat sikerült megkapni, amely nem bírt meg, de szépen lehasadt alattam, s leeresztett engem a föld színéig, annyira, hogy csak egy kis ugrás és jó nagy ijedtség lett az esésem.
Meg se ütöttem magamat.
Bucsi bácsi, a harangozó látta az egész jelenetet. A vénember, szinte megdermedve, kitárt karokkal állott az ól ajtajában.
Odajött hozzám. Megtapogatott, megcsóválta a fejét. Bütykös ujjával megtapogatta a fejemet. Azt mondta:
- No, Gabi úrfi, a fáját. Ezt jól csinálta. Emán osztán virtus. A fáját. Hitte vóna a kánya, egy ilyen pipaszár legényről. A fáját magának, Gabi úrfi.
Siettem kiszabadulni az öregnek a markából. Szaladtam nagyapámhoz elkéredzkedni a pusztára. Mert ezt a szégyent nem tűröm, amit a Szabados Zsuzsika rám kent.
Ebből harc lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!