SWIFT GULLIVER UTAZÁSAI

SWIFT

GULLIVER UTAZÁSAI

FORDITOTTA

KARINTHY FRIGYES

 

TARTALOM

SWIFT

ELSŐ RÉSZ. 

Utazás Liliput-ba.

ELSŐ FEJEZET.

(Szerző bemutatkozik és beszél családjáról. Mi inditotta utnak először? Hajótörést 

szenved, uszással menekül, Liliput-tartományban biztonságosan partravetődik. 

Elfogják, majd az ország belsejébe hurcolják.)

MÁSODIK FEJEZET.

(Liliput császára a főnemesség kiséretében meglátogatja szerzőt. A császár személye 

és öltözéke. Tudósokat megbiznak, hogy szerzőt tanitsák ki a nép nyelvén szólani. Szelid 

modorával kegyes hangulatot idéz fel. Zsebeit kikutatják, kardját és pisztolyait elveszik.)

HARMADIK FEJEZET.

(Szerző egészen szokatlan módon mulattatja őfelségét és a mindkétnembeli nemességet. 

A liliputi udvar szórakozásainak leirása. Szerző bizonyos feltételek mellett visszakapja szabadságát.)

NEGYEDIK FEJEZET.

(Mildendo, Liliput fővárosa, a császári palotával. Beszélgetés szerző és egy államtitkár között, 

az államügyekről. Szerző felajánlja szolgálatait a császárnak háboru esetére.)

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző sajátságos haditervvel megakadályozza a támadást. Magas cimmel és ranggal tüntetik ki. 

Blefuscu nagykövete békét kér. A császárné lakosztálya kigyullad: szerző megmenti a palota felét.)

HATODIK FEJEZET.

(Liliput lakói. Törvényeik, szokásaik. Hogy tanitják gyermekeiket? Hogyan élt a szerző 

ebben az országban? Szerző tisztára mossa egy magasrangu hölgy hirnevét.)

HETEDIK FEJEZET.

(Szerzőt értesitik, hogy árulással akarják vádolni. - Blefuscuba menekül. - Ott szivesen fogadják.)

NYOLCADIK FEJEZET.

(Szerencsés véletlen következtében szerző módot talál rá, elhagyni Blefuscu-t, némely 

nehézségek után egészségesen visszatér hazájába.)

MÁSODIK RÉSZ. 

Utazás Brobdingnag-ba.

ELSŐ FEJEZET.

(Nagy vihar a nyilt vizen. Csolnakot küldenek vizért, szerző a csolnakkal megy, hogy az 

országot kitapasztalja. - Ott felejtik a parton, egy benszülött megragadja és hazaviszi. - 

Hogyan fogadják - több esemény történik közben. - A benszülöttek leirása.)

MÁSODIK FEJEZET.

(A bérlő leánya. - Szerzőt elviszik az országos vásárra, onnan a fővárosba. - Mik történtek utközben.)

HARMADIK FEJEZET.

(Szerzőt látni óhajtják az udvarnál. - A királyné megveszi szerzőt a bérlőtől és odaajándékozza 

a királynak. - Szerző őfelsége nagy tudósaival vitázik. - Az udvarnál szerzőnek lakosztályt 

rendeznek be. - Szerző nagy kegyben áll a királynőnél. - Szerző hazája becsületéért helyt áll. - 

Szerző civódása a királyné törpéjével.)

NEGYEDIK FEJEZET.

(A város leirása. - Javaslat uj térkép készitésére. - A királyi palota és a főváros. - 

Hogy utazik a szerző. - A főtemplom leirása.)

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző néhány kalandja. - Egy bünöst kivégeznek. - Szerző a hajózás tudományában jeleskedik.)

HATODIK FEJEZET.

(Szerző a király és királyné mulattatására mindenféle mókát eszel ki. - Ügyeskedik a zenében. - 

A királyt Anglia állapota érdekli, szerző felvilágositja néhány pontban. - A király erre 

vonatkozó megjegyzései.)

HETEDIK FEJEZET.

(Szerző hazaszeretete. - Ajánlatot tesz a királynak, melyet visszautasitanak. - A király 

politikában való tudatlansága. - A Brobdingnag-beliek tudatlansága és korlátoltsága. - 

Törvények, katonai állapotok, pártok.)

NYOLCADIK FEJEZET.

(A király és királyné leutazik a határra. - Szerző elkiséri őket. - Részletes elbeszélése annak, 

hogyan hagyja el szerző az országot. - Szerző visszatér Angolországba.)

HARMADIK RÉSZ. 

Utazás Laputába, Balnibarbiba, Luggnaggba, Glubbdubdribe és Japánba.

ELSŐ FEJEZET.

(Szerző megkezdi harmadik utját. - Kalózok elfogják. - Egy holland ember rosszakarata. - 

Szerző szigetre jut. - Laputába felszedik szerzőt.)

MÁSODIK FEJEZET.

(A laputabeliek jellemzése. - Szerző beszámol a nép müveltségéről. - A király és udvara. - 

Hogy fogadják szerzőt? - A bennszülöttek félénkek és nyugtalanok. - A benszülött asszonyok.)

HARMADIK FEJEZET.

(Egy jelenség, a modern bölcsészet és asztronómia világitásában. - A laputabeliek nagy 

fejlettsége az utóbbi tudományban. - Hogy nyomja el a király a felkeléseket?)

NEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Laputát. - Utazás Balnibarbiban. - A főváros. - A főváros és vidékének leirása. -

Szerzőt egy magasrangu ur barátságosan fogadja. - Szerző vitája ugyanezzel.)

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző megtekinti a Lagadói nagy akadémiát. - Az akadémia részletes leirása. - 

Mivel foglalkoznak az akadémia tudósai.

HATODIK FEJEZET.

(Az akadémia további leirása. - Szerző több tökéletesitést ajánl, amit elismeréssel megfogadnak.)

HETEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Lagadót és Maldonádaba megy. - Hajót nem talál. - Rövid utat tesz 

Glubbdubdribe, ahol a kormányzó fogadja.)

NYOLCADIK FEJEZET.

(Glubbdubdrib további ismertetése. A megjavitott régi és modern történelem.)

KILENCEDIK FEJEZET.

(Szerző visszatér Maldonádába. - A luggnaggi királyság. - Szerzőt becsukják s az udvarhoz 

szállitják. - Hogyan folyt le a kihallgatás. - A király nagy kegyessége alattvalóihoz.)

TIZEDIK FEJEZET.

(A Luggnaggbeliek dicsérete. - A Struldbrugok életének részletes leirása. - 

Beszélgetés e tárgyban szerző s több kitünő személy közt.)

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Luggnaggot s Japánba vitorlázik át; - onnan egy holland hajón 

Amsterdamba és Amsterdamból hazájába tér vissza.)

NEGYEDIK RÉSZ. 

Utazás Hauhnhnm országba.

ELSŐ FEJEZET.

(Szerző, mint kapitány utra kel. - Legénysége összeesküszik ellene, fülkéjébe csukják 

s ismereten vidéken partra teszik. - Behatol az ország belsejébe. - A Yehuk, egy 

sajátságos állatfajta. - Szerző találkozik két Hauhnhnm-el.)

MÁSODIK FEJEZET.

(Szerző egy Hauhnhnm saját házába viszi. - Hogy fogadják szerzőt. - A Hauhnhnmok tápláléka. - 

Szerző busul, hogy nem kap hust. - Végre megnyugszik. - Mit eszik szerző ebben az országban?)

HARMADIK FEJEZET.

(Szerző az ország nyelvét tanulmányozza. - Hauhnhnm gazdája támogatja a tanulásban. - 

Az ország nyelve. - Számos magasállásu Hauhnhnm kiváncsiságból eljön megnézni szerzőt. - 

Szerző röviden elbeszéli utjait gazdájának.)

NEGYEDIK FEJEZET.

(A Hauhnhnmek fogalma igazságról és hamisságról. - Szerző előadását hitetlenkedve 

fogadja gazdája. - Szerző részletesebben beszámol önmagáról és utjainak eseményeiről.)

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző gazdája kivánságára az angol álladalomról beszél. - Mi az oka az európai 

háboruknak. - Szerző kezdi elmagyarázni az angol államszervezetet.)

HATODIK FEJEZET.

(Az angol állam további leirása. - Milyen egy miniszterelnök.)

HETEDIK FEJEZET.

(Szerző határtalan hazaszeretete. - Gazdája megjegyzéseket tesz az angol államszervezet 

és közigazgatás állapotáról, melyet szerző példákkal és megfelelő esetekkel ábrázol. - 

A gazda észrevételei az emberi természetről.)

NYOLCADIK FEJEZET.

(Szerző folytatja a yehuk jellemzését. - A Hauhnhnm-ek nagy erényei. - 

Hogy nevelkednek ifjuságukban. - A Hauhnhnmek gyülekezete.)

KILENCEDIK FEJEZET.

(Nagy vita a Hauhnhnm-ek országgyülésén és a vita eredménye. - A Hauhnhnm-ek 

müveltsége. - Épületeik. - Temetkezés. - A Hauhnhnm nyelv tökéletlenségei.)

TIZEDIK FEJEZET.

(Szerző gazdaságos és boldog élete a Hauhnhnm-ek között. - Hogy javul meg és hogy 

izmosodik erkölcse a velök való társalgás folyamán. - Néhány társalgás. - Szerző gazdája 

végre elárulja, hogy szerzőnek távoznia kell az országból. - Szerző bánatában elalél, de aztán 

megadja magát. - Csolnakot szerkeszt egy szolga segitségével s a tenger kényére bizza magát.)

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző kalandos utja. - Uj-Hollandiába ér, reméli, hogy ott kiköthet. - Egy bennszülött 

nyillal megsebesiti. - Megfogják s erőszakkal portugál hajóra teszik. - Az udvarias kapitány. - 

Szerző megérkezik Angliába.)

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

(Szerző megbizhatósága. - Mit akart elérni jelen mű kiadásával. - Szerző igen elitéli 

azokat a szerzőket, akik eltérnek az igazságtól. - Szerző igazolja és tisztázta magát. - 

Válasz egy ellenvetésre. - Uj gyarmatpolitika. - Az angol korona joga mindama földekhez és 

országokhoz, melyeket szerző leirt. - Az elfoglalás nehézségei. - Szerző utoljára bucsuzik el 

olvasójától: jövendő életmódjáról beszél, néhány szives tanácsot ad s befejezi müvét.)

 

 

SWIFT

Aki végigolvassa Swift Gulliverjét, és ez az, amit el kell az irásai közül olvasni, az hetekre megundorodik önmagától. A Gulliver utazásairól szóló könyv a leggyilkosabb pamflet az emberiség ellen és csak a história csodálatos iróniája tehette ezt az irást gyerekek kalandos könyvévé. A felnőtt ember, aki nem a külső kalandokat látja, hanem belülről olvassa ezt a könyvet, kétségbeeséssel, tiltakozással, gyülölettel és undorral ismer rá benne az emberre, és ez a rettenetes, az emberben önmagára. Ha az emberiség valaha egyetlen kollektiv megundorodással öngyilkosságot követne el, akkor tenné csak, amikor igy látná önmagát, ahogy Swift látja őt. Swift olvasása után az ember nem mer enni, mert látja, hogyan eszik, nem mer járni, mert látja, hogyan mozog, nem mer érezni és nem mer gondolkodni, mert látja egész külső és belső mivoltát, látja, ahogy csak más, rajta kivül álló valaki láthatja - és szégyenli magát és gyülölő undorral undorodik magától.

Talán három nagy utazó, kutató ember van, aki igazi reprezentálója az emberiségnek. Az egyik a Goethe Faustja, aki ég és pokol, tudomány és élet között vándorol, a kutatás olthatatlan szomjuságával. A másik a De Foe Robinsonja, akit az emberek társadalmából vihar vet el a puszta szigetre és aki egy egész emberi világot teremt a két kezével. A harmadik a Swift Gulliverje, aki törpék és óriások, tudósok és állatok birodalmait kalandozza be és kiközösiti magát az emberi világból. Faust naiv meséből emelkedett Goethéhez, Robinson és Gulliver De Foetól és Swifttől leszállt a gyerekek meséihez. Csodálatos, hogy ez a két könyv egyforma sorsra juthatott. Egy sorsra vitte őket a kalandos külsejük, pedig szöges ellentét mindenképpen a belsejük. Swift Gulliverje egyre emberek, egész nemzetek, népek, fajok közt van, de mindig csak szemlél, rajtuk kivül élő marad. De Foe Robinsonja egyes-egyedül áll az egész mindenségben és ahelyett, hogy világok tárulnának elébe, el van zárva minden más embertől, de folyton cselekszik, egészen összeolvad a környezetével. Gulliver az ember harca a társadalommal és az ember harca az emberrel, Robinson az ember harca a természettel. Robinson nagy harc és nagy megbékélés, Gulliver rettentő diszharmónia. Robinson is, Gulliver is röviditett, csonkitott, rontott kiadásokban lekerült a századok során a gyerekirodalomba, mint a hogy az arisztokrata divatok lekerülnek századok során a néphez. Robinsont a maga teljességében is oda lehetne adni a gyerekek kezébe: az élettel, a természettel való birkózásnak, a szivós energiának gyönyörü példaadása. De Gulliver, az igazi Gulliver, ahogy Swift elképzelte, nem a gyerekek kedves hőse, hanem a legvéresebb, legkinzóbb föllázadás az emberek közt élés ellen. A legnyugtalanitóbb, a kétségek szakadékáig korbácsoló könyv. Robinson a puszta szigeten, a magányosságban is az emberi társadalom barátja lesz, Gulliver a különböző társadalmak közepette is undorral tölt el minden emberi együttélés ellen.

Megmutatja Swift, milyen félszeg, furcsa, ostoba, őrült, természetellenes, ész ellenére való állat az ember. De ezt nem filozófiai okoskodásokkal vagy erkölcsprédikációkkal teszi, hanem azzal, hogy a megszokottság mázát lekarmolja az emberi dolgokról és más viszonyokba helyezi őket. Az uralkodót körülhizelgő bizantinizmus, a kormányzás bünei és zsarnokságai olyan bünök, amiket meg tud mutatni a filozófus is, a szociális élet kutatója is, de csak elméletben. Swift hüvelykujjnyira törpiti az embert és a liliputi államon mutatja meg, milyen pukkasztóan nevetséges, milyen képtelenül kicsinyes, milyen elképesztően barbár az emberi uralkodás világa. Meg akarja mutatni, milyen a nyers erő, milyen az emberi kinyalt-kivasalt szépség, hát toronymagasnyira óriásitja az embert és megmutatja kasza-kapa nagyságura nőtt késével és villájával evés közben, feneketlen lyuknyira bővült pórusaival szerelmeskedés közben. A császár a liliputiaknál csak egy körömnyivel nagyobb, mint a többiek és ez már elegendő ahhoz, hogy döbbenő tisztelettel teljenek el iránta a többiek. A minisztereknek kötéltáncosoknak kell lenniök ebben az országban és a pénzügyminiszternek egy hüvelyknyivel magasabbat kell ugrania a táncfigurákban. Egy kifeszitett zsebkendőn gyakorlatoztat vitéz lovas katonákat, véres, évtizedes háborukat vivnak azért, hogy melyik végén kell feltörni a tojást evés közben, a politikai pártok ellentéte a cipősarok magasságának külömbsége.

De nemcsak ez van meg benne. Még nem ez az igazi Swift, a gyökerei sokkal mélyebben vannak. Nemcsak a társaság félszegségeit, nemcsak az állam büneit, a társadalom ellentmondásait, nemcsak a királyok, kormányzók, katonák, udvari emberek, papok nevetséges voltát mutatja meg, nemcsak a ruhában, a különféle kosztümökben, az állam, a vallás, a nevelés, a társadalom intézményeiben megjelenő embert csufolja meg, hanem - és ez az igazi és legmélyebb nagysága - magát az embert, a meztelen embert is. Mintha valami más csillagról nézvé valaki az embereket, ugy nézi Swift szeme az emberiséget. Irtózatos objektivitással tud kivetkőzni az emberi bőrből. Mintha csak a ruháit hányná le magáról. Ha Shakespeare nagysága az, hogy egészen, tökéletesen bele tudta magát élni az ember testébe és lelkébe, ha Goethe nagysága az, hogy mint ember, pillanatokra fölül tudott emelkedni az ember földi mivoltán, ha Heine nagysága az, hogy mint ember tudott csufolódni az emberrel, hát Swift nagysága az, hogy sem testben, sem lélekben, sem fölemelkedésben, sem csufondárosságban nem érez együtt az emberrel. Nem mint ember nézi az embert, nem mint Földlakó a Föld lakóját, hanem ahogy valami más világ értelme nézhet le ennek a világnak a tébolyára. Ahogy az angol ember meglátja a kontinens félszegségeit, ahogy az árja ember hallja a vadember károgását, ahogy a fehérember különállónak, tőle másnak érzi a szines ember szagát, ahogy az ember nézi és másnak, alantinak, hozzá semmikép közelállónak látja az állat életét, ugy nézi Swift az embernek, az emberi fajnak az életét. Swift nem az egyes emberek, nem a jó vagy rossz ember, szegény vagy gazdag ember barátja vagy ellensége, nem az emberi nemzetek csufolója, nem is az emberi társadalmak szatirikusa. Mind ennél több - magának az emberi nemnek a szatirikusa. Ha volt valaha ember, aki kivül állott az emberiségen, akkor Swift volt az. Ő nem azt csufolja, ami egyéni, osztály vagy nemzeti, vagy történelmi előitélet, bornirtság, hanem magának az emberi fajnak a bornirtságait. Minden más szatirikus speciális bornirtságok szatirikusa, Swift az univerzális bornirtság kicsufolója. Az ő szemében nem a sánta vagy pupos ember a torz, nem a fösvény vagy a részeges a csufolni való, nem a selypitő vagy a rosszillatu az utálatos, hanem magát az emberi testet látja borzalmasan torznak, magát az emberi gondolkodást tartja állatinak, aljasnak, magát az emberi beszédet hallja ugatásnak, magától az emberi szagtól ájul el undorodva. Amig Gulliver csak a törpék társadalmát, az óriások birodalmát, a tudósok országát látja, addig csak az emberi háboruk és királykodások, emberi haszonlesések és gonoszkodások jelennek meg előtte leleplező világossággal, addig csak az emberi társadalom meglévő formáját, az emberi szokások és gondolatok egy fajtáját érzi alantinak, csapnivalónak és kipusztitásra érettnek. De mikor aztán már a mai társadalomból nem más emberi társadalomba, hanem egy állati, egy csodálatos módon uralomra jutott és fönnálló állati társadalomba jut, amikor először kikerül az emberek közül, akkor magát az embert utálja meg. Emberi érzéssel rettenetes olvasni, ahogy megmutatja a lovak nemes, nyugodt, szenvedélytől mentes, élni tudó, haláltól nem félő, hazugságot nem ismerő, tulajdonon nem civódó, testben-lélekben egyensulyozott társadalmát és velük szemben az embereknek az állati, mocskos, civódó, aljasságtól és hazugságtól tulcsorduló, koncon marakodó csordáját. Az ember, a lovak fölényesen becsmérlő elnevezésével, a Yehu, ahogy Swift megmutatja, a legrettentőbb, a legvéresebb sértésü tükör, amit valaha az emberiség elé tartottak. És Swift nemcsak elébe tartja a tükröt, de mikor fölhördül a meggyalázástól, még fejéhez is csapja és rajta töri szét. A legirtózatosabb szatirája az emberi testnek, érzésnek és gondolkodásnak. Gulliver, aki a yehuk között az egyetlen "kullur"-yehu, görcsös kapaszkodással iparkodik a lovak társadalmába. Boldog, ha a nemes paripák szóbaállnak vele és mindent megpróbál, hogy átalakuljon az ő képükre. Olyan nemesen akar gondolkodni, mint a lovak, ugy akar járni, ugy próbál beszélni. Mikor aztán végül a lovak társadalmából, akik nem tartják mégsem maguk közé méltónak, ujra visszakerül a yehuk társadalmába, majd megőrül a fájdalomtól és az irtózattól. Inkább puszta szigeten akar élni egyedül, mint ujra a mocskos, aljas yehuk között. Mikor a felesége és gyerekei meg akarják ölelni, visszatántorodik és elájul az undortól - megérezte rajtuk az emberszagot.

Ennél messzebbre nem szakadhat el már senki az emberiségtől, ennél jobban kivülre nem kerülhetett már ember az emberi társadalmon, az emberi közösségen, ennél gyötrelmesebb és korbácsolóbban kinzó hatása nem lehet irónak. És Swift kinzó hatásától nem is lehet máskép, csak egyetlen módon szabadulni. Ez az egyetlen ellenméreg pedig az, ha megmagyarázza az ember, hogy hogy teremtődött ez az emberi agyba sürüsödött pokol, mik a gyötrelmeinek motorjai. Meg kell magyarázni, hogy milyen emberi világ volt, amelyben ilyennek lehetett látni az embert, meg kell magyarázni, micsoda emberi társadalom volt az, amely ilyen irtózattá torzulhatott egyik tagjában. Meg kell mutatni, hogy ez a sátánember is csak földi anyától származik, asszonytejet szopott, meg kell találni azt a köldökzsinórt, ami minden kénkő, szurok és lóláb ellenére is összeköti a nagy emberi anyaméhhel.

*

Swift azért tudott ennyire kibujni az emberi bőrből, mert maga az emberiség is többször vedlett a szemeláttára. A tizenhetedik és a tizennyolcadik század Angliája jelenti Swift számára az emberiséget. Az az Anglia tehát, amely akkor roppant válságok rázkódásait küzködte keresztül, amely akkor háromszor vedlette egész politikai és szociális bőrét. Swift Jonathan 1667-ben született, 1745-ben halt meg és Angliában 1648-ban roppant forradalom viharzott föl, amely 1649-ben elsöpörte a király fejét és vele az egész monarchiát, amely megteremtette a köztársaságot és Cromwell katonai diktaturáját. De már 1660-ban elkövetkeztek a restauráció napjai, a Stuartok uralma visszatért, hogy aztán 1688-ban, a "dicsőséges" forradalommal örökre lebukjon. Háromszor változott meg gyors pergésben az egész világ. Osztályok estek és osztályok emelkedtek a harcok során. Alkotmányok és parlamentek állandósága kérésszé lett. Szociális és politikai intézmények háromszor fordultak ki sarkaikból. És maguk az emberek is háromszor változtak. Ma csillogó arisztokraták, holnap puritán polgárok, holnapután üzletes kalmárok. Ma hosszufürtü gavallérok, holnap kerekre nyirott fejü puritán harcosok. Ma parancsos szavu nagyurak, holnap orrhangon beszélő vallásos rajongók. Ma szabadszáju, istent tagadó léha szoknya- és szarvasvadászok, holnap a próféták és az ótestamentum szavaival beszélő fanatikusok. Az emberi társadalom háromszor változott meg, megmutatta tehát, hogy mi benne a változó és mi benne az állandó. Az emberek lelke és teste, beszéde és ruhája, tekintete és mozdulata háromszor változott meg, megmutatkozott tehát, hogy mi benne a belső ember és mi benne a szokás, az előitélet, a konvenció alkotása. A lángész, abból, ami változott és ami állandó maradt az emberen, megteremthette az ember, a kortól, társadalomtól elvonatkoztatott ember alakját. Az ember annyiszor öltözött át, annyi szerepet játszott a história komédiájában, hogy kitanulhatta valaki, mi csakugyan az ő teste a ruha alatt, mik azok a grimaszok, amiktől sohse tud szabadulni, mik azok a hanglejtések, amik mindig visszatérnek a deklamálásában. A mélyen egyszer sem változó középkor irója sohasem juthatott volna el odáig, hogy meglássa, mi van az emberben állati, mi van benne a vallás, a társadalom, a szokás maszkja alatt, mert mindig csak egyazon vallás, társadalom és szokás változatlan kosztümjében látta az embert és azt hitte, hogy mindez eltéphetetlenül hozzá tartozik a testéhez és lelkéhez, ahogy a lovak társadalma, amig nem látta levetkőzötten Gullivert, azt hitte róla, hogy a ruhája és cipője is a testéhez nőtt test. A világ forrongó változásai Swift idejében még nem adtak elég anyagot ahhoz, hogy kialakulhasson a fejlődés gondolata, de ahhoz már elegendők voltak, hogy kialakulhasson a fejlődés eszméjének első állomása és látszatra ellenkező pólusa: az ember, az általános emberi absztrakciója.

A forradalmak és ellenforradalmak megtanitották Swiftet arra, hogy a kor emberében meglássa az embert, a kapitalizmus és népe elnyomása pedig megtanitotta arra, hogy gaznak, hitványnak és állatinak lássa az embert. Angliában éppen Swift korában kezdődött nagy arányokban a kapitalizmus urrá levése. Ekkor kezdtek fölgyülni azok a roppant tőkék, amelyek később az ipar és kereskedelem világraszóló urává tették Angliát és a világ első munkásságává az angol proletárságát. De első hatásában ez az "ursprüngliche Akkumulation" a profit állatjaivá sülyesztette a burzsoáziát és a robot állatjaivá nyomta le a proletárságot. A tőke világrajövésének szülési fájdalmai rettenetesek voltak, de még rettentőbb volt, amikor éppen a Swift korában végre világra jöhetett a feudalizmus méhéből és megjelent, ahogy Marx mondja, tetőtől-talpig minden pórusából vért és mocskot izzadva. Mintha a pokol szakadt volna a világra. A pénz ült az emberi szivek helyére, az asszonyok bestiákká, a hat esztendős kis gyerekek igavonó munkásokká lettek.

A tizenhatodik század ifju kapitalizmusa még Morust, a nagy humanistát, akinek korában a juhok fölfalták az embert, az emberek pedig huszanként lógtak az akasztófákon, emberszeretővé tette, egy uj társadalom, a szocializmus álma felé sodorta, a tizenhetedik és tizennyolcadik század kapitalizmusa már Swiftet az emberek ellenségévé és minden emberi társadalom ellenfelévé tette. Morus idején a kapitalizmus még csak bontakozott. Az emberekben még élt a középkor paraszti robusztus ereje, de Swift idején már évszázados gyötrés törte meg őket, megroppant a renaissanceban oly erős gerincük, a protestantizmusban oly kemény fejük. A feudális bünök még nem multak el és már minden erejükkel megjelennek a kapitalista gyötrelmek. Swift huszonhét esztendős, mikor megalapitják az Angol Bankot és a "Kapital" pörölycsapása állapitja meg: "Az idő tájt, mikor Angliában abbahagyták a boszorkányok égetését, elkezdték a bankóhamisitók égetését." Gyerekvérből vagyonokat préseltek ki és gyerekek nyomora az égre kiáltott. Swift egyik leggyilkosabb politikai röpiratában nagyszerü megoldást, közgazdasági, szociális és kereskedelmi szempontból kitünő megoldást ajánl arra, hogy a szegények gyerekei ne legyenek szüleik és a köz terhére. Meg kell enni őket, hiszen gyönge, rózsás husuk vetekszik a fiatal malac husával. El lehetne késziteni őket sütve, kirántva, főzve, frikasszénak vagy ragoutnak. A százhuszezer gyerekből huszezret meg kell tartani a faj szaporitására, százezret pedig el kell adni az ország előkelő és gazdag embereinek. Persze az anyát mindig idején figyelmeztetni kell, hogy az utolsó hónapban jól szoptassa a gyerekét, hogy elég husos és kövér legyen az előkelő asztalok számára. Egy gyerekből két tál étel telne ki vendégségek alkalmán, ha pedig a család egyedül van, négy tál kitünően tápláló étel. Már azért is meg kellene honositani a gyermekek evését, mert hiszen, ha a gyermekeket jó áron el lehetne adni, ez nagy ösztönzés volna a házasságra és növelné az anyák gyöngédségét és gondosságát gyerekeik iránt. És végül bizonykodik, hogy neki nincs magánérdeke a dologban. Nincsenek már apró gyerekei, a legkisebb is kilenc éves, a felesége meg már tul van azon a koron, hogy gyereket szülhessen.

És az az ember, aki igy meg tudta látni a szociális nyomoruságot, akinek igy fájt az elesettek ügye, mégse tudott szive szerint is odaállni az elnyomottak mellé. Egész életén át bátran és kiméletlenül küzdött az elnyomás ellen és nemzetének, a leigázott, angol gyarmattá taposott ir népnek nincsen nála hatalmasabb szavu szószólója, - de Swift, ha gyülölte is az angol urakat, mélységesen megvetette az ir rabszolgákat is. Hires pamfletjeiben villámokat szór az angol uralomra és a hatalmas és gőgös lordok reszkettek, ha tolla hegyét látták, de azért Swift igy ir a saját népéről is: "Évről-évre, vagy inkább hónapról-hónapra egyre inkább hajlok a gyülölet és a bosszu felé és dühöm oly alanti, hogy annyira sülyed, hogy visszhangozza annak a rabszolga-népnek a tébolyát és aljasságát, amely közt élek."

Az ir nép elnyomása éppen Swift idején volt a legfeneketlenebb. Az ir história különben is a legborzalmasabb fejezete az emberi történelemnek. Olyan hideg itéletü történetiró, mint Kautsky, mondja róla: "A hóditóháboruk és a feudalizmus négyszáz éves borzalmait követték a vallási fanatizmus rettenetességei, amelyek másfélszázadon keresztül Irországban több kint és nyomort szórtak el, mint a harminc éves háboru Németországban, a hugenottaháboruk Franciaországban, az inkvizició Spanyolországban." Az irek forradalmat forradalom után állottak, a zöld sziget minden füszála már ir vértől piroslott, de végre is belefáradtak a megtizedelésbe. Még 1641-ben az ir fölkelés robbantja ki az angol forradalmat, de aztán belefásult az ir nép a harcba és hiába volt minden hivó szó, többé évtizedekre nem mozdult meg. Az elnyomott irek annyi bátor fölkelés után, egészen elsatnyultak, mindent türtek és közömbösségükben egészen elállatiasodtak. A viszályok tovább civódtak Anglia és az ir gyarmat között, de az ir nép elfásult és Macaulay szavával, annyira nem érdeklődött már ezek iránt, mint ahogy az indiánok nem érdeklődtek Ó-Angliának és Uj-Angliának a bélyeg-actról való vitája iránt.

Amerre csak nézett Swift, mindenütt bestiákat és barmokat, pénzért, hatalomért való gazembereket és a nyomortól és elnyomástól megtört tömegeket látott. Sehol semmi, se égen, se földön, se a "pénz, rang és gőg" által megrontott vallásokban, se az emberi társadalomban, semmi reménye sem mutatkozott a változásnak, a haladásnak, a javulásnak. A középkor mennyországa szétoszlott, a renaissance földi emberisége elpusztult, mintha mindenből csak a pokol maradt volna meg az embereknek nevezett állatok gyötrésére. Ezt a világot látta Swift és egészen keresztül látott rajta. Nem csoda hát, ha nem halhatott meg ép elmével. Az élete végén caesari gőgje, szive vérét epével keverő szatirája tébolylyá fokozódott. Swift megbolondult, de ez az őrültség nem volt egyéb, mint a világ disszonanciáinak egyetlen koponyába sürüsödése.

Pogány József.