Temesvári Pelbárt - Magyar Elektronikus Könyvtár

{139.} Temesvári Pelbárt

A magyar középkor legjelentősebb író-prédikátora, egyúttal az egész kései kolostori irodalom legnagyobb alakja, Temesvári Pelbárt (1440–1504) volt. Obszerváns ferences lett, 1458-ban a krakkói egyetemre ment tanulni, s mint teológiai doktor tért haza 1471-ben Magyarországra. 1483-ban a dogmatika tanára lett rendje budai főiskoláján; 1487-ben Esztergomban működött, de azután ismét visszatért Budára és irodalmi munkásságát folytatta, fokozódó kedvvel, haláláig.

1479–1481 táján súlyos betegségen esett át, ekkor határozta el első könyvének, a Stellarium coronae Mariae Virginisnek (A Boldogságos Szűz Mária csillagkoronája), (Strassburg 1496) a megírását. Már az első könyve is beszédgyűjtemény, melynek előszavában kifejtette hogy azokat a papokat akarja segíteni, akik az egyszerű nép előtt prédikálnak. A Stellarium azonban még nem annyira kézikönyv, mint inkább költői ihlettel megírt hálaajándék szerencsés felgyógyulása alkalmából. Bevezetése egyenesen himnikus szárnyalású, s egy bibliai látomás hatásosan intonálja Mária dicséretére írott beszédeinek gyűjteményét: "És nagy jegy jelenék meg az égben: egy asszonyállat napba öltözve és a hold lábai alatt és fején tizenkét csillagú korona." De nemcsak költői tollal, hanem naiv középkori rajongással is szolgálni kívánta Mária kultuszát: furcsa skolasztikus okoskodásokkal azt is bizonyítani törekedett, hogy az istenanya volt a legkiválóbb tudós és a legszebb földi lény.

A Pelbárt szándéka szerinti rendeltetésre sokkal alkalmasabb volt a Pomerium sermonum (Szentbeszédek gyümölcsöskertje), (Hagenau 1499) című nagy kézikönyv, mely az 1489 –1496 közötti évek terméke. Szerkezetileg a római misekönyv hármas felosztását (de tempore, de sanctis, commune) követi némi változtatással: a második és harmadik részt összevonta, az elsőből pedig kiemelte a különben is önálló quadragesimalet. Így jött létre Pelbárt három kötete: Sermones de sanctis, Sermones de tempore, Sermones quadragesimales. Az első kötet (de sanctis) szentekről szóló egyházi beszédeket foglal magában azokra az ünnepnapokra, amelyek nincsenek a vasárnaphoz kötve. A második kötet (de tempore) olyan beszédekből áll, melyek a voltaképpeni egyházi évhez kapcsolódnak, tehát a vasárnapokhoz és az egyes ünnepekhez. A harmadik kötet (quadragesimale) a nagyböjt minden napjára tartalmaz egyházi beszédeket.

A Pomerium nem elhangzott beszédek gyűjteménye, hanem évszázados eszmék és dogmák igazolása népszerű prédikációk formájában. Racionális érvelés helyett a tekintélyelv feltétlen elfogadását hirdeti, de ugyanakkor tisztában van ennek elégtelenségével. A legnagyobb teológiai tekintéllyel, Aquinoi Tamással ő maga is elszántan szembeszáll, lándzsát törve Duns Scotus (1270–1308), a nagy ferences teológus igaza mellett.

Az elvont tételek bizonyításai, népszerű formájuk ellenére is, nehezen köthették volna le a hallgatóság figyelmét, ha Temesvári Pelbárt nem igyekezett volna példákkal és legendákkal még tovább élénkíteni előadását. Kompendiumokat, legendáriumokat (Legenda Aurea (Arany legenda)) és exemplum (példa) gyűjtemé-{140.}nyeket (Scala coeli (Égi lajtorja), Gesta Romanorum stb.) használt elsősorban forrásul, de értékesítette az egyházatyák és egyházi írók alkotásait, a görög és latin klasszikusokat, valamint az ókori héber és arab irodalmat is, és nem vetette meg a magyar népmese és népi mondavilág gazdag anyagát sem. Prédikációi valóságos tárházai a novellisztikus elemeket tartalmazó, rövidre fogott tanulságos elbeszéléseknek. A nemzetközi példairodalom termékei közül az Unicornis(egyszarvú) elől menekülő ember esete, mely a kódexekben magyarul is olvasható, valamint az Út a vashámorhoz története, mely Schiller egyik balladájának a témája (Gang nach dem Eisenhammer), emelkednek ki. Magyar vonatkozásai miatt pedig a népmeséinkben máig előforduló Igazság és hamisság példája, és A bátai barát története érdemelnek figyelmet.

Ezek a példák erkölcsi okulásul szolgáltak, az egyszerű embert igyekeztek elrettenteni a világi javak keresésétől (pl. Unicornis), de ugyanakkor kielégítették szociális igazságérzetét is: a vagyont hajszoló, kapzsi gazdagok, a szegények, szolgák megnyomorítói elveszik méltó büntetésüket (Igazság és hamisság, Út a vashámorhoz). Sőt azzal is igyekeztek bizonyítani a szónok elfogulatlanságát, hogy még a színészkedő, ágáló vándorprédikátor figuráját is megszólták: a bátai kolduló barát, hordó tetején állva, azt mondotta nekihevült szónoklás közben nagy tömeg előtt: "Itt süllyedjek el, ha nem igaz amit mondtam" s a nyomaték kedvéért lábával nagyot dobbantott. De vesztére, mert a gonosz kezektől titokban meglazított abroncsok engedtek, és a barát a széthulló dongák közé süllyedt.

Bár Pelbárt az efféle figyelmet ébrentartó példák beiktatásával pusztán arra törekedett, hogy hallgatósága józan belátás alapján okuljon az elhangzottakból, és ezért megelégedett az egyszerű, puritán előadással, nem zárkózott el a tömeghatást jobban felkeltő, művészi igénnyel kidolgozott látványos jelenetektől sem. Ezt a lehetőséget gyümölcsöztette például a szenvedéstörténet (passió) túlzottan részletes feldolgozásában. Oly szemléletesen, dialogizált formában adja itt elő az Anya és Fia drámai találkozását a Golgotára vezető úton, hogy az valósággal egy előadható misztériumjáték szövegének a benyomását kelti.

A Pomerium beszédeiben Pelbárt értetlenül és elítélően állott szemben a történelmi fejlődés irányával, korának modern életfelfogása távoli és gyűlöletes volt számára. Képviselőit engesztelhetetlen haraggal támadta; megrótta őket a világi élvezetekért; szemükre hányta, hogy drága ruhákba öltöznek, nagy palotákat építenek, dúsan megrakott asztalnál vendégeskednek, de ugyanakkor mitsem törődnek az utcán tengődő koldusokkal, akikkel irgalmatlanul végez a fagy és az éhség. Még Mátyás királyt sem kímélte, sőt egyik beszédét éppen a hozzá hasonló, világi felfogású, az egyházat is kordában tartó uralkodók ostorozására szánta.

A László királyról írott híres negyedik beszédéről van szó, mely a fejedelmek bűneivel foglalkozik: az esküszegéssel, a kevélységgel, a bujasággal, az igazságtalansággal, az egyházi szokások és intézmények iránti tiszteletlenséggel és a klérus javainak kisajátításával. Bibliai példákból (Saul, Nabukodonozor stb.) indul ki, de következtetéseiben saját koráig jut el: "mely sokan vannak a mi időnkben olyan fejedelmek, akik az egyházakat kifoszt-{141.}ják, annak birtokait elveszik, elrabolják az apátságok és püspökségek javait, melyeket a régi szent királyok alapítottak, mint például Szent László és Szent István Magyarországon, Szent Vencel Csehországban, Szent Henrik Bajorországban. Ezek és mindazok, akik egyéb helyeken egyházakat emeltek és azokat megajándékozták, istenfélők voltak: mostaniak pedig azokat elrabolják és semmivé teszik. Óh ha most élne Szent László, Szent István király, bizonyosan meglakolnának ezek az egyházprédálók ..."

A trónutódlás kérdésében különben is borúlátó uralkodót legsebezhetőbb pontján pellengérezi ki: "a hitetlenek sem mély gyökeret, sem állandó fundamentumot nem vernek ... amint ragadozó állatok nem szaporodnak, azonképpen az igazságtalan embereknek sincsenek gyermekeik." A nép "igazságos" királyát, a nagy reneszánsz fejedelmet így próbálta az elmúló régi világ elvakult harcosa, a demagógia eszközeit felhasználva, mint "igazságtalant" elmarasztalni! Csak látszatra képviseli"az utcán tengődő koldusokat," valójában csak az egyház pozícióit félti, menti – de ezt azután ritka erővel és ügyességgel.

A szónok, a prédikáció-szerző mellett elhalványodik a skolasztikus teológiai professzor munkássága, pedig ezen a téren is buzgón dolgozott. A zsoltárokhoz írt kommentárja (Expositio libri Psalmorum Hymnorumet Soliloquiorum (Fejtegetések a zsoltárok könyvéről, a himnuszokról és az elmélkedésekről), Strassburg 1487) talán oktató munkájának a terméke. Méreteiben a Pomeriumot is felülmúló, legnagyobb szabású művéhez, Aureum Rosarium Theologiae (Az isteni tudománynak aranyos rózsakoszorúja), (Hagenau 1503) című teológiai rendszerezéséhez 1500-ban fogott hozzá, de már csak első két kötetét tudta befejezni. A folytatás munkája rendtársára, Laskai Osvátra várt. A Rosarium fő forrásai Augustinus (354–430) művei, valamint Petrus Lombardus († 1164) ún. négyes könyve (Sententiarum libri IV (Szentatyák műveiből való szemelvények négy könyve)), a leghíresebb egyetemi teológiai kézikönyv voltak. A Rosarium első könyve a szentháromságról, a második a teremtésről és a teremtettekről, a harmadik az isteni szeretetről, a megváltásról, az erényekről és a malasztokról, végül a negyedik a szentségekről és a négy utolsó dologról (halál, ítélet, üdvözülés, pokol) értekezik. A Pelbárt nagyszabású rendszerezésében megmutatkozó szellemi erőfeszítés tiszteletre méltó ugyan, az eredmény mégis csupán egy mélységesen avult, túlhaladott skolasztikus ismeretanyagnak a halmaza lett.

Temesvári Pelbárt életművében egyértelműen együtt vannak még a középkor tipikus vonásai. Hatalmas tudása segítségével éppen annyira jártas volt a teológiában, filozófiában, mint az orvostudományokban, a fizikában, a természetrajzban és a csillagászatban. Persze csupán középkori értelemben: az egyháztól független tudományt élesen elítélte és megvetette a világi kultúra minden megnyilatkozását. Kemény szavakkal bélyegezte meg a magyar nyelvű költészetet is, kiváltképp a pajzánabb szerelmi kantilénákat. Összegez és lezár egy hatalmas korszakot. Hatása is nagy; műveinek sok kiadása mellett erről tanúskodik, hogy magyar kódexirodalmunk prédikációs anyagának több mint a fele a Pomerium, kisebb mértékben pedig a Stellarium és a Rosarium fordításán alapszik.