Vallomás a Szentírásról
Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek
V.É.: Köszöntöm a Mária Rádió hallgatói nevében Erdő Péter bíboros atyát, aki megosztja a Mária Rádió hallgatóival, hogy hogyan ismerkedett össze a Szentírással, mit jelent a Biblia papi élete, bíborosi működése folyamán.
A Szentírással való megismerkedésem nem volt magától értetődő. A régi katolikus családoknál sok helyen volt családi Biblia, városon, vidéken egyaránt. Az én szüleimnél, amikor én olvasni kezdtem, családi Biblia, teljes Biblia nem létezett. A mi lakásunk 1956-ban teljesen kiégett, semmi nem maradt a régi könyvek közül. Édesapám azonban iskolás korom idején szerzett egy Békés-Dalos Újszövetséget. Nagy becsben tartotta, ma pedig én használom, mert az volt a szüleimnek a Bibliája. Egy Békés-Dalos féle Újszövetség. Édesanyámnak is volt egy Újszövetségi Szentírása, mégpedig a Sós páter által fordított Újszövetség. Nem tudom, hányan ismerik az ő emlékét. Annak idején a Délvidéken a karmeliták magyarok voltak, és nagyon értékes munkát végeztek lelkipásztori, kulturális téren egyaránt. Sós páter a Zombori Kármelnek volt az egyik kiemelkedő alakja. A századfordulón ő készített a Vulgátából egy Újszövetség-fordítást. Édesanyámnak pedig történetesen ez volt a Szentírása. Teljes Ó- és Újszövetségi Szentírás nem volt a háznál.
Itt, a családban kezdődött különleges kapcsolatom a Szentírással, a Szentírás szövegével. Nálunk otthon ünnepek alkalmával a családi liturgiához tartozott bizonyos szentírási szakaszok felolvasása. Elsősorban Karácsonykor: a karácsonyfa alatt felolvastuk a Szentírásból Jézus születésének történetét. Ez mindig a legidősebb fiúgyermek feladata volt. Nálunk történetesen én voltam a legidősebb fiúgyerek, így karácsony este a fa alatt hosszú éveken át én olvastam fel a megfelelő újszövetségi szakaszt.
Hittant mindnyájan talultunk, és természetesen tudtuk, hogy a teljes Szentírás milyen könyvekből áll, mit tartalmaz az Ószövetség. A hitoktatásban a bibliai történetek annaki dején nagy mennyiségben jelen voltak. Teljes katolikus Szentírást egyébként egyáltalán nem lehetett vásárolni abban az időben, hacsak nem a Terézvárosi vagy Józsefvárosi templom előtt, vagy a Jézus Szíve templom bejáratánál, ahol különböző hölgyek árultak régi vallásos könyveket, imakönyveket antikvár jelleggel. De náluk sem volt mindig teljes Szentírás. Ha pedig volt, akkor az csakis az ötkötetes Szt. István Társulat Bibliája lehetett, ami egyszer-egyszer felbukkant. De azt is inkább kerestetni kellett, és várni a titokzatos, nagy örömhírre, hogy most végre érkezett egy példány. Azt már hadd ne is említsem, hogy annak idején milyen drágának is számított ez. Egy szó, mint száz, jómagam középiskolás lettem, mire a piaristáknál – vagy talán a plébánián is – alkalmam volt egy kissé figyelmesebben olvasgatni az Ószövetséget. Végül a hetvenes évek elején adta ki a Szt. István Társulat a teljes magyar katolikus bibliafordítást. Időközben azonban, kispap koromban hagyatékból sikerült megszereznem a régi ötkötetes fordítás három ószövetségi kötetét.
Az Újszövetségre nem is volt szükségem, mert abból megvolt nekem is a Békés-Dalos fordítás. Ezt a piaristák annak idején minden diákjuknak beszerezték külföldről. Pesti piarista diák a hatvanas években aligha érettségizett le úgy, hogy ne kapott volna egy Hozsannát és egy Békés-Dalos féle Újszövetséget.
Az esztergomi szemináriumban az elsőéves kispapoknak a Vulgátát osztogatták. Dékány Vilmos akkori prefektus úr gondoskodott arról, hogy a komolyabb teológiai kézikönyvek, a Szentírás, a római misekönyv kézi kiadásban, és a zsolozsmáskönyv lehetőleg meglegyen minden kispapnak. Ezeket a könyveket nyugatról, segélycsomagokban küldték át. Amikor egy ilyen csomag megérkezett, a könyvek kiosztását mindig a felsőbb évfolyamos kispapokkal kezdték el, hogy ha valakinek valami még hiányzik, ahhoz hozzájusson. Így én, mint afféle elsőéves, a sor végére kerültem, és az akkor új, friss utánnyomású Vulgátából nekem már nem jutott. De valamilyen papi hagyatékból előkerült egy 1927-es párizsi kiadású Vulgáta, amely ugyanolyan oktáv-méretű volt, mint amiket akkoriban használtak. Az lett az én Vulgátám. Mindmáig megvan, és nagy szeretettel olvasom. Sokszor abban találom meg legkönnyebben a szentírási idézeteket, amelyeket keresek.
Aztán fölkerültem a budapesti teológiára, és elkezdődtek a komolyabb biblikus stúdiumok. A Hittudományi Kar könyvtára segítségével megismerkedtem a Biblia eredeti szövegeivel – tanultuk a görögöt, a hébert –, és megjelent a Szt. István Társulat új, nagy magyar Bibliája. Ez azonban már a szemináriumban töltött éveim vége felé történt. Évekig kellett várni, amíg végre a kezünkbe került ez az új fordítás, és ettől kezdve még jobban elmélyült a kapcsolatom a Szentírással. De első budapesti éveimben ez a fordítás még nem létezett. Amikor Pestre helyeztek, éppen akkor volt tanárváltás a biblikus tanszéken. Tarjányi Béla professzor lett az Ószövetség tanárom. Ő fiatal tanárként nagy súlyt fektetett arra, hogy a hallgatók olvassák el legalább egyszer végig az Ószövetséget. Nehogy úgy kerüljön ki valaki a szemináriumból is, hogy nem is olvasta a teljes Bibliát. Becsületszavunkat kellett adni, hogy elolvastuk – és el is olvastuk. De hogyan, amikor még nem lehetett kapni teljes Bibliát? A többség nyilván nem héberül, görögül olvasta el. De akkor már könnyebb volt szerezni Szentírást antikváriumokból, hagyatékokból. Főleg használt, protestáns Bibliákat lehetett kapni. Nekem is szerencsém volt: valamelyik hagyatékból jutott nekem egy protestáns Károli Biblia, persze nem az eredeti formájában, hanem ahogy azt az 1800-1900-as évek fordulóján kiadták. Ez a Károli-bibliakiadás igen ügyesen volt megszerkesztve. Egyrészt mert a margóján ott voltak a konkordáns helyek, és jól lehetett az Ó- és Újszövetség között "szörfözni" – mondhatnánk mai kifejezéssel. Ez a katolikus biblia-használónak nagy előny, mert a mi kiadásainkban sajnos nincsenek mindig feltűntetve az ószövetségi idézetek helyei, sem az evangéliumok párhuzamos helyei, így bizony sokszor nagyon nehezen találjuk meg azokat. És vizsgára is nagyon jó volt ez a kiadás, mert az egykori protestáns kiadó, aki ezt a kiadást készítette több mint 100 évvel ezelőtt, úgy gondolta, hogy a fordításnak egészen szó szerintinek kell lennie. Ezért a fordításban ez a kiadó dőlt betűvel szedett minden olyan szót, amelyet Károli Gáspár csak a jobb érthetőség kedvéért iktatott a szövegbe, de az eredetiben nem szerepelt. Így aztán ebből a fordításból a héber és görög egzegézis vizsgára nagyon jól lehetett készülni. Nem csoda, ha ez a szöveg kedvenc olvasmányommá vált. Amikor pedig a Szt. István Társulat Bibliája megjelent, akkor azt még nagyobb örömmel és élvezettel olvastuk, és ez már nem az első alkalom volt, hogy elolvastuk a Szentírást.
A szemináriumi időre visszatérve megemlíteném még, hogy memoriter feladataink is voltak, nem annyira az Ószövetségből, hanem az Újszövetségből. Kosztolányi István tanár úr – aki fordítóként is közreműködött a Szt. István Társulat egyik korábbi bibliakiadásának készítésénél – megkívánta, hogy akár az ő fordítása alapján, akár – nagyon tiszteletre méltó módon – a Békés-Dalos fordítás alapján szó szerint tanuljunk meg egyes részeket az Újszövetségből. Ajánlott memoriterek voltak például Szent Péter pünkösdi beszéde, vagy különböző himnuszok Szent Pál leveleiből. Ez egyrészt nagy élmény volt számunkra, mert így szó szerint átgondolta az ember a szöveget, másrészt utóbb nagy gazdagságnak bizonyult, mert az ember az Újszövetségből viszonylag hosszabb passzusokat szó szerint, kívülről tudott.
A későbbi időkben – még mindig a szemináriumban, de már a teológus-évek vége felé, a diakónus szentelés táján – belép az ember életébe a zsolozsma. Nem mintha akkor találkoztunk volna vele először, hiszen kispapokként a kezdet kezdetétől az volt a közös imádságunk. De amikor ez az ima "kötelezővé" válik, akkor már arra is figyelni kell, hogy melyik előírt szöveg szerint kell ezt nekem végigmondani. Az első zsolozsmáskönyv, amiből imádkoztam – még az esztergomi szemináriumban, amikor oda bekerültem 1971 elején – latin volt, akkor még latinul imádkoztunk a Breviarium Romanum alapján. (Az a kiadás volt ez, amely XXIII. János pápa idején hatályban volt, és amelyről most azt olvassuk a pápai Motu Proprióban, hogy minden pap használhatja azt is, ha inkább azt kívánja mondani.) Később örököltem egy kétnyelvű, kivonatos fordítást, mert a két háború között megjelent a zsolozsmából egy ilyen latin-magyar kis rövidített változat. Ebből is látszik, hogy milyen régi a liturgikus mozgalom, az, hogy a zsoltárok szövegét már a világi hívek is elkezdték közösen imádkozni magyarul, egyes közösségekben.
Visszatérve a zsoltárokra és az imaórák liturgiájára: természetes, hogy abban az időben még a latin szöveggel kezdtük, a közös zsolozsmázás latinul történt. Először Esztergomban, aztán Budapesten is a szeminárium kápolnájában. De vasárnap esténként elkezdődött már a hívekkel a zsolozsma éneklése az egyetemi templomban. Ez volt az első lépés a liturgikus reform során: a zsolozsma éneklése a hívekkel együtt. Természetesen magyarul. A szöveg Csanád Béla fordítása volt, és közismert, hogy Dobszay László és munkatársai voltak azok, akik a zenei részét gondozták ezeknek a vasárnap esti közös zsolozsmáknak. Ezeket a fordításokat nagyon megszerettem. Nagyon szépek voltak, ha szépen énekelték. Jómagam nem tudok igazán jól énekelni, de hallottam, hogy mások milyen szépen éneklik. Ilyenkor az ember számára egészen új élményt jelentenek ezek a szövegek, a zsoltárok, a himnuszok, az antifónák. Felemelő esztétikai és lelki élmény így hallani ezeket.
Különös élményt jelentettek számomra a nagyheti szertartások. Nagyhéten nem volt tanítás, de sem Esztergomból, elsőéves koromban, sem később Budapestről nem küldtek bennünket haza szabadságra, hanem együtt végeztük, együtt ünnepeltük a székesegyházban, ill. az Egyetemi templomban a Nagyhét liturgiáját. Ma erről a kispapok általában lemaradnak, mert ehelyett inkább szabadságra mennek, élvezik a szünidőt. De sokat veszítenek, mert az Egyház biblikus nagy liturgiájának a teljes szépségét ilyenkor lehet a legjobban átélni. A kispapok kórusban minden imaórát együtt énekeltek. Ilyenkor mindig a latin Liber Usualis-t használtuk, annak a gyönyörű gregorián dallamait, és persze a latin szövegeit. Ez a csodálatos liturgia nagyon sokoldalú és igen mély találkozás volt a Bibliával.
Mindezek mellett volt ennél még egy sokkal bensőbb, sokkal személyesebb kapcsolatom is a Szentírással. Ez pedig úgy kezdődött, hogy az általános iskolában felső tagozatos koromban a lelkivezetőm egyszer azt mondta, nagyon fontos az, hogy az ember minden nap olvassa a Szentírást és elmélkedjen róla. Hangsúlyozta azonban, hogy ne sokáig olvassam, nehogy egy egész órán át, mert akkor háromszor lelkesen meg fogom tenni, utána pedig abba fogom hagyni. Ne olvassak többet naponta, csak 5-10 percet. Lelkiatyám szavait komolyan vettem, és megtettem, amit mondott. Istennek legyen hála, sikerült beiktatni napjaimba a rendszeres szentírásolvasást. Így adódott aztán, hogy pl. a reggeli imádságom a Szeretet-himnusz volt hosszú éveken át, tíz évig biztosan, de lehet, hogy húsz éven át. Kívülről tudtam, természetesen. Az esti imádságom pedig a Te Deum volt. Ez nem szentírási szöveg, de a zsolozsmához hozzátartozik. És minden nap elmélkedtem egy-egy szentírási szakaszról a Békés-Dalos Újszövetségből. Mint már említettem, korábban édesapám Békés-Dalos fordítása állt rendelkezésemre, később pedig már a sajátom. Ebből elmélkedtem, ezt olvastam. Nagyon szubjekíiv, egészen személyes volt a kapcsolatom ezzel az Újszövetséggel. Azóta néha, amikor más fordításban olvasom ugyanazt a szöveget, vissza-visszatér bennem a nosztalgia a Békés-Dalos féle fordítás iránt. Egészen személyes kötődés, adottság ez.
A diákonátus felvételével, a papszentelés közeledtével tudtuk, hogy most már hivatalosan is kötelességünk lesz magánimádságunkként is végezni a zsolozsmát. Igen ám, de miből? A hetvenes évek elején jelent meg az új Liturgia Horarum – a zsolozsma latinul, már nem Breviarium Romanum, hanem Liturgia Horarum néven –, de ebből Magyarországon alig volt néhány példány. Sem a szemináriumok, sem az egyházmegyék nem voltak abban a helyzetben, hogy beszerezzék számunkra. Még kevésbé létezett jóváhagyott magyar fordítás. Igaz, Csanád Béla úr jóvoltából a közös éneklés számára a zsolozsma egy része megvolt már magyarul, "stencilen" sokszorosítva. Ezt mi gondosan beköttettük, és azt hiszem, hogy mindnyájan, akik annak idején kispapok voltunk, máig gondosan őrizzük – de azért jól tudtuk, hogy ez a szöveg nem az igazi. Végül már odáig mentünk, hogy a szemináriumi elöljárókon keresztül hivatalos kérdéssel fordultunk a Püspöki Karhoz: Nem lévén hivatalos kiadású zsolozsmáskönyvünk semmilyen nyelven, miből imádkozzuk hát a zsolozsmát, hiszen mint diakónusok, erre már kötelezve leszünk? A következő választ kaptuk (Cserháti püspök úr írta alá, mint a Püspöki Kar titkára, gondolom, a többiek hatalmazták föl erre): Most jelent meg az új teljes Biblia a Szt. István Társulatnál. Csináljunk egy jegyzéket a zsoltárokról, kantikumokról és a bibliai olvasmányokról, és abból a bibliakiadásból vegyük és imádkozzuk ezeket a részeket. Ami pedig nincs benne, ahelyett olvassuk a zsinat dokumentumait. Máig megvan az a karton táblázatom, amit a Szt. István Társulat bibliakiadásába beletettem, mint egy könyvjelzőt. Az egyes imaórák zsoltárai és kantikumai négy hetes ciklusban jelölve vannak rajta. Lám, a Bibliát így is használta az ember akkoriban. Idővel aztán végre megkaptuk a latin kiadású új zsolozsmás könyvet... De a kezemben volt már a teljes Ó- és Újszövetség is, elmélkedésre és egyéb teológusi, papi munkáimhoz jól tudtam használni, mert elég jól ismertem. Könnyű volt a teljes Szentírással dolgozni.
Sok más találkozásom is volt, van a Szentírással. Papként a legfontosabbak egyike az, hogy a szentmisében minden vasár- és ünnepnap, sőt, még hétköznap is homíliát mondunk. A homíliának a szentmise szövegeiről kell szólnia. Nem csak az olvasmányokról vagy az evangéliumról: természetesen lehet a szentmise más részéről is beszélni, mindenesetre főként a bibliai szent szakaszokról. Jómagam szinte mindig az evangéliumból indulok ki, arról prédikálok. Ez viszont azt jelenti, hogy a bibliai kommentárok világa felé is megnyíltunk. A készület ideje alatt visszaemlékezünk, hogyan tanultuk a szemináriumban az egzegézist, hogyan lehet elgondolkozni a szent szövegeken, hogyan lehet kifejteni, értelmezni, magyarázni egy-egy szakaszt. Kispap korunkban annyira lelkesedtünk éppen az egze gé zisért, hogy évfolyam szinten vagy barátok között csoportok alakultak, ahol közösen olvasták a Szentírást, és közösen elmélkedtek róla.
Voltak olyanok, akikről később kiderült, hogy már akkor bizonyos közösséghez tartoztak. Az ő módszertani alapelvük az volt, hogy elővették a görög szöveget, mellé tettek egy magyar szöveget – az Újszövetségről beszélek –, és egy görög szószedetet, pl. a Kis Sándor féle magyar szószedetet, vagy a görög konkordanciát és szómagyarázatot. Ezek segítségével elolvasták az eredeti szöveget, utána pedig mindenki elmondta, hogy kinek-kinek mi jut az eszébe a szövegről. Ezt aztán írásba foglalták, majd ezekből a feljegyzésekből összeállítottak egy füzetet, és azt mondták, hogy ez a helyes magyarázat, mert mirajtunk, mint asztaltársaságon keresztül nyilván a Szentlélek beszél. Egyszer-kétszer meghívtak maguk közé engem is. De én – éppen azok alapján, amit az órákon tanultam –, úgy gondoltam, hogy ez a módszer nem lehet egészen jó. Mi van akkor, ha mi négyen-öten összejövünk, és mégsem értjük egészen jól a Szentírást? Lehet, hogy egészen más módon kellene a szöveget megközelíteni? A kispap általában érdeklődő emberfajta. Mi is azok voltunk, és több en elutaztunk az NDK-ba, mert oda lehetett, és megkerestük az NDK-ban élő két legismertebb német biblikust, Wolfgang Trillinget és Heinz Schürmant. Megkérdeztük őket, hogy szerintük egy teológusokból, katolikus értelmiségiekből álló társaságban hogyan kell közösen Szentírást olvasni. Heinz Schürman, aki megértette, hogy itt lelkiségi mozgalomról, lelkiségi kérdésről is szó van, nemcsak tudományos módszertanról, elmondta nekünk, hogy ilyet már ők is csináltak, mikor ő volt szeminarista. Nekik az volt a módszerük, hogy kiosztottak maguk között egy-egy tudományos kommentárt, mindenkinek mást. Arra mindig nagyon vigyáztak, hogy legyen köztük katolikus is. Erre a kommentárra különösen odafigyeltek. Az adott szakaszt először elolvasták közösen, majd egy hét múlva újra elolvasták, és mindenki elmondta azt, amit a saját kommentárjában erről talált. Végül összefoglalták mindezt – és erről még imádkozni is jobban tudtak. Imáik, kéréseik ebből fakadtak, bár úgy tűnt, mintha csak a pillanatnyi ötleteiket vették volna elő. Magyarul: felfedeztük, megerősödtünk annak tudatában, hogy biblikus teológia márpedig létezik. Nem nekünk kell a szentírásolvasás során minden jó és helyes értelmezést újra kitalálni, felismerni, ennek már hosszú, gazdag öröksége van az Egyházban.
A későbbiekben arra is adódott alkalmam, hogy igazán jó patrisztikus bibliakommentárokkal találkozzam. Jelenleg a Klérus Kongregáció kiadásában megjelent CD-t, a Biblia Cleri-t használom, amelyben megtalálható a teljes Szentírás mind az eredeti nyelveken, mind pedig modern nyelveken. Emellett egy egész sor kommentár olvasható rajta, modern kommentárok, de Szt. Tamás Catena Aureá-ja is, és számos egyházatya bibliamagyarázata. Ez nagyon fontos dolog, mert így az Egyház hagyományának a fényében szembesül az ember a bibliai szövegben rejlő értékekkel és problémákkal. Igazán nagy gazdagságot jelent ez. Egykori kispaptársunk, később pedig barátunk, Vanyó László professzor úr mindig azt mondta, hogy értsétek meg, azok az egyházatyák még tudtak görögül, az Újszövetséget pedig görögül írták! Higgyétek el, hogy már kulturálisan is több esélyük volt rá, hogy ők értik helyesen a szöveget. Igaza volt. Hisz pl. egy mai skandináv filológus is sokat tudhat arról, hogy mit jelentett ez a szó ebben meg ebben a században, de nagyon valószínű, hogy aki maga is abban a korban élt, annak az asszociációi, meglátásai sokkal hitelesebbek.
Megemlítenék itt még egy teljesen szubjektív dolgot. Amikor egy nagyon idős rokonunk – a nagyapám legidősebb nővére – elhunyt, a hagyatékából én kaptam meg az ő családjukban, tehát a dédapám családjában használt legrégebbi Bibliát. Az emlékek szétosztásánál ez megmaradt. Kire hagyják, kinek adják? A dédunokák közül arra, aki pap lett. Így kaptam meg én. De milyen érdekes Biblia ez! Itt van a polcomon. Gót betűs, német Luther-Biblia. Igen, mert dédapám protestáns ember volt, és a családban jól beszéltek németül. Amikor ezt a Bibliát megkaptam, lelkesen próbálkoztam a német fordítások összehasonlításával. Azt kerestem benne, hogy melyek is Luther fordításának a sajátos ízei? Igen tanulságos volt felfedezni ezeket, és természetesen az értelmezési vagy a fordítási szempontból sajátos, kényes pontokat.
A Bibliát nyelvtanulás közben is kézbe vettem, sok, különböző nyelven. Van is szép kollekcióm az idegennyelvű bibliákból. Nem volt nehéz rájönni, hogy ha az ember ismer már egy szöveget, akkor sokkal könnyebben olvassa és érti meg azt egy új, idegen nyelven. Így a Biblia szövegét, hála Istennek, elég jól sikerült megismernem más nyelveken is. Az olasz, francia, spanyol, sőt még az angol bibliafordításokból is egyiket-másikat nagy lelkesedéssel olvasgattam. Olyan fordítások is kerültek a kezembe, amelyek egészen modern, köznapi nyelvre vannak átültetve. Az ilyenek, például az Új Idők Bibliája, kísérletinek nevezhető fordítások, amelyek az új idők embere számára készültek. Ezek gyakran még az egyes a fogalmakat is helyettesítik valami hasonlóval, hogy közelebb álljon a mai élethez. Persze, itt már joggal fölmerül a kérdés, hogy fordításról van-e még szó, vagy inkább parafrázisról. Mindenesetre érdekesek és igen tanulságosak voltak ezek a fordítások is, amelyeket megismertem és olvastam ezek közül, elsősorban az Újszövetség német és francia nyelven készült aktualizáló fordításait. Végül persze arra a következtetésre jutottam, hogy ez az út nem az igazi. Jószándékú kezdeményezések ezek, de a jó fordításnak viszonylag szöveghűnek, nem szándékoltan régieskedőnek kell lennie. Az ilyen fordításból juthat el bármilyen kor embere a hiteles tartalomhoz. Úgy fogalmazhatnám: nem szabad túl sokat segíteni az olvasónak, nem kell szájbarágós módon irányítani a megértést. Hiszen ezzel a módszerrel úgysem tudunk minden tartalmi árnyalatot átadni, és könnyen elveszhet valami, ami a szövegben ténylegesen benne rejlik.
Nagyon érdekes és emberi dolog, hogy az egzegézis, a szövegmagyarázat különböző módszereit mindenki sajátos céllal sajátítja el. Az egyik ilyen cél a bibliai szövegek értelmezése, alkalmazása. Nekem azonban sok dolgom volt jogi szövegek egzegézisével is. A kettő nagyon hasonlít egymáshoz, hiszen a jogi szöveg egzegézisére is azért van szükség, hogy alkalmazzuk a törvényeket. A jogszabályokról nem elmélkedni akarunk, hanem alkalmazni azokat. A hívő ember a Bibliát is így olvassa: azért keresi a bibliai szöveg értelmét, mert alkalmazni akarja azt a saját életében. Nem véletlen tehát, hogy a bibliamagyarázat és a törvénytudók tudománya egy tőről fakad. Az ószövetségi törvénymagyarázók elsősorban a törvényt, a Tórát magyarázták. A Törvény szövegére rakódtak rá a magyarázatoknak és értelmezéseknek a rétegei, majd az azokhoz fűzött magyarázatok. Ha kinyitunk egy középkori egyházjogi vagy civiljogi tudományos munkát, ott ugyanezt találjuk. Középen olvasható a forrásszöveg, körülötte a glosszák, sőt, esetenként a lapszélen még a glosszákhoz írt glosszák. (Ez utóbbi lehet külön könyvben is.) Azt szeretném ezzel kifejezni, hogy a szent tudományok azon ágai között, amelyeket külön-külön művelünk, a szövegmagyarázat tekintetében nagyon sok a rokonság, és nagyon mély kulturális egység figyelhető meg. Az ősegyháznak vagy akár az első néhány évszázad egyházának felfogásában az apostoli tradíció, amit lényegében Krisztustól eredeztettek az apostolokon keresztül, valójában mindenre vonatkozott: a hitnek a tartalmára, a közös imádságra a liturgiában, az erkölcsi életre, a közösség fegyelmére. Amikor az első századokból fennmaradt ún. pszeudo-apostoli iratokat olvassák, gyakran fölcsillan a biblikusok szeme, hogy íme, itt van egy olyan mondás, ami az Újszövetségben is megvan – lényegében ugyanaz, csak ez egy másik hagyomány szerint. Máskor a liturgiatörténész bukkan rá egy szövegre, hogy lám, itt, Hippolütosznál a második misekánon egy része olvasható. Más esetben a jogtörténész fedez fel valamit, és így tovább. A hagyomány forrásainak feldolgozása és magyarázata nem különült el diszciplínák szerint. Ebbe illeszkedik a Szentírás is. Hogyan? Azt szokás mondani, hogy bizonyos pápai ill. zsinati dekrétumok a legkorábbi, hitelesen dokumentált hivatalos jegyzékek a szentírási könyvekről, mint például a negyedik századból a Laodiceai Zsinat kánonja (360; Liberius pápa idejéből). Ezek a kánonok valójában nem az adott időponban születtek. Az ilyen dekrétumok későbbi megerősítései vagy tanúsításai valaminek, ami kezdettől fogva ott élt a közösségben.
Vegyük például magának a Szentírásnak a fogalmát A Szentírás fogalma ószövetségi szentírásfogalom (másik nincsen!): Isten szava az emberekhez. A régi megfogalmazás: Isten szava Mózes és a próféták által, az újabb: Isten szava a szent szerzők által, a sugalmazott szerzők által. De mindenképpen olyan iratokat jelent, amelyeket a liturgikus életben bizonyos helyzetben fölolvastak. Vagyis a liturgia és a Szentírás szent volta és a közösség által hivatalosan elfogadott volta szorosan összefügg egymással. A legelső keresztény időkben nem azt kérdezték, hogy melyik könyvek tartoztak az újszövetségi kánonhoz, hanem azt kérdezték, hogy az istentiszteleten melyik könyveket kell, vagy szabad felolvasni. Ezt szögezi le a Hippói Zsinat kánonja is: quia a Patribus ita accepimus in Ecclesia legendum, "mert azt kaptuk az Atyáktól, hogy [ezeket] olvassuk az Egyházban" (36. k., 15. p.). Az ilyen dekrétumok mindig azt szögezik le, hogy mely könyveket szabad és mely könyveket nem szabad felolvasni a gyülekezetben. A Szentírásnak tehát egy olyan istentiszteleti és közösségi háttere van, mint amilyen Krisztus korában a zsinagógai istentisztelet keretében volt jelen. Maga Jézus is, mint tudjuk, felolvasásra jelentkezik a zsinagógában, és odaadják neki Izajás próféta könyvét. És szent Pálról is tudjuk, hogy missziós útjai során sokszor azzal kezdi meg az igehirdetést, hogy felszólal és olvasásra jelentkezik a zsinagógában. És amit mond, ahogyan magyarázza a szöveget, többnyire abból kerekedik botrány. Tudta ő, mit írt, amikor azt leírta, hogy a Krisztus keresztjének hirdetése a pogányok számára oktalanság, a zsidók számára botrány, nekünk azonban Krisztus Isten ereje és bölcsessége. Valószínű, hogy ő maga sokszor átélte ezt a botrányt, sőt tudatosan ki is váltotta ezt a botrányt, de a Szentírás alapján meg volt arról győződve, hogy Jézus Krisztusnak a fényében ő érti helyesen az Ószövetséget.
Nagyon fontos dolog, és az egész keresztény hitünknek az egyik kulcspontja, hogy az Ószövetség nélkül nem áll meg az Új. Tehát ha az Újszövetséget olvasom, azt látom, hogy az teli s de teli van olyan utalásokkal, hogy beteljesedett az Írás, vagy hogy valami azért történt, hogy beteljesedjék az Írás. Magáról Jézusról pedig azt olvassuk, hogy föltámadása után az emmauszi úton elmagyarázza a két tanítványnak az Írások értelmét, azaz mindazt, ami róla Mózesnél és a prófétáknál írva áll az Ószövetségi Szentírásban. Ez a megértés – az "ugye lángolt a szívünk" élménye – a keresztény hit kiindulásának, az Egyház kezdeti gyújtó robbanásának a központi eleme. Az első hitvallás, hogy Jézus a Krisztus, föltételezi az egész Ószövetséget. Föltételezi az ígéretet, föltételezi a messiási várakozást, és föltételezi azt, hogy az Ószövetség olvastán különböző várakozások és képek alakultak ki arról, hogy milyennek kell majd lennie a Messiásnak. Ennek alapján Jézus élete, halála és föltámadása láttán azt mondták a követői, azok, akiket majd később keresztényeknek neveztek: Ez az! Ő az! Az ószövetségi háttér nélkül ennek a legelső két szavas hitvallásnak, hogy Jézus a Krisztus, nincsen értelme.
De mit jelent az, hogy Krisztus? Van egy különleges esemény: egy halott ember föltámadt. De mit jelent ez? Hogyan lehet a kereszthalál megváltó áldozat? Az Ószövetség segít megérteni: Ez a mi pászka vacsoránk. Ez a mi Húsvétunk. Az Egyház megtalálta a leghelyesebb elnevezést. Az Egyház emlékezete mindig helyes, és a tradíció mindig jó helyről táplálkozik. Az ószövetségi és a Krisztus-korabeli vallási gyakorlat és a szent könyvek tisztelete folytatódik egy magasabb szinten: Krisztusnak a személyében, és tovább él az Újszövetségben.
Figyeljük csak meg, mi is volt a probléma az első, második században, a harmadik század elején a keresztények között? Az, hogy az Ószövetség egyes előírásait mennyire kell megtartani a keresztény embernek. Nem az volt a probléma, hogy tiszteljük-e az Ószövetség könyveit – ebben mindenki egyetértett. A kérdés az volt, hogy mennyire tekintjük az Ószövetséget jogszabálynak. Erre a keresztények, Szent Pállal az élen, később, mondjuk Korintusban, egyre határozottabban azt válaszolják, hogy a konkrét rituális és egyéb előírások a keresztényt nem kötelezik, mert az üdvösség nem abból származik, nem abból fakad, nem a törvény tettei által, ahogy Szent Pál mondja, hanem Krisztus által. De a tízparancsolatot és a lényeges erkölcsi elveket továbbra is kötelezőnek, sőt nagyon is kötelezőnek tartják. Ebből az is következik, hogy a korai keresztény szerzők gondolkodásában nincs különbség a jog és az erkölcs között. Nem azt mondják, hogy az erkölcsi tartalom kötelező, a jogi pedig nem, megpróbálják ezt más szavakkal kifejezni, de lényegében erre a következtetésre jutnak.
Az Egyház liturgikus életében kezdettől fogva szent szakaszokat olvastak fel a gyülekezetben. Ez a tény egyértelműen mutatja, hogy Krisztus követőinek Szentírás-tudatuk volt. És ha fontos kérdés volt számukra, hogy mit kell és mit szabad felolvasni a gyülekezetben, ez azért volt, mert olyan közösségből jöttek, ahol szigorú szabályok írták elő, hogy mit szabad és mit nem szabad a közösségben felolvasni. Ha nézzük a legrégebbi liturgiákat, akár a szentmise ősi szövegeit, mindig azt látjuk, hogy ezek kiemelkedően fontos része volt az igeliturgia, a szent szakaszoknak, a perikópáknak a felolvasása. A perikópa fogalma is a zsinagógai liturgiából származik, ott az adott héten felolvasandó Ószövetségi szöveget jelölte. Természetes viszont, hogy a keresztény közösségben más a sorrend, más szakaszok szerepelnek. De örökség az is, hogy többféle tekintélyű szöveget olvasunk fel a Szentírásból, ahogyan a zsidóknál is megvolt a fontossági sorrend: a Törvény, aztán a Próféták, végül az ún. Írások. Nálunk van olvasmány, szentlecke és evangélium. A sorrend értelemszerűen más, mi az evangélium tekintélyét emeljük ki jobban. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a többi könyv kevésbé értékes, kevésbé sugalmazott. Inkább csak tekintélyi különbséget teszünk, a megkülönböztetés inkább csak a liturgikus tisztelet módjában van, nem pedig abban, mintha az egyik jobban, a másik pedig kevésbé volna Isten igéje. Ebben egyáltalán nincs különbség.
Nagyon érdekes, hogy ezt a gondolatot milyen szépen megtaláljuk a legrégebbi fennmaradt keresztelési hitvallásunkban. A hitvallások fejlődésében – és a dogmafejlődés szempontjából is – csúcspontot jelent a konstantinápolyi hitvallás. Ebben azt valljuk a Szentlélekről, hogy Ő szólt a próféták szavával. Tehát a Szentírás prófétai könyveinek sugalmazottságát még a hitvallásunkba is bevettük, annyira fontosnak tartjuk. Természetes, hogy fontosnak tartjuk, mert ebben az összefüggésben döbbenünk rá arra, hogy kicsoda Jézus Krisztus. A Szentírás tehát a mi hitünk alfája és omegája. Miközben látjuk azt, hogy mind a Szentírás fogalma, mind a Szentírás használata szorosan hozzákapcsolódik a hívő közösséghez, az Egyházhoz. Tertulliánusz gyönyörűen fejti ki ezt a gondolatot, amikor a gnoszti ku sokkal száll vitába. Ők manipuláltak a Szentírással, válogattak a könyvek között, önkényesen, ötletszerűen vetettek el bizonyos részeket, jelképes magyarázati módszereket alkalmazva kezdték el értelmezni. Tertulliánusz erre a "De praescriptiore" című művében azt mondja, hogy a Szentírás az Egyház könyve, az Egyház tulajdona, te hát nem kezelheti, magyarázhatja azt bárki egyenlő hitbeli tekin téllyel vagy súllyal. Senki nem tehet hozzá, nem vehet el belőle, an nak identitása hozzátartozik az Egyház identitásához.
Erre azért a kereszténységben van még egy további nagyon fontos tanúbizonyság is. A zsidó népet néha szokták a könyv népének mondani, azt mondani, hogy az ő számukra a Tóra a hordozható haza, és ez így van nálunk, keresztényeknél is. A kereszténység persze nem ennyire a könyv népe, nálunk nem volt kötelező vallási szempontból, hogy mindenki 12 éves korában tudjon felolvasni a Szentírásból, de azért az már a legrégebbi egyházfegyelmi iratokban is megtalálható, hogy a püspök – Szent Pál már írja ezt – a felolvasásra képes legyen. A későbbiekben is mindig hangsúlyozzák, hogy tanításra rátermettnek, írni, olvasni tudó, művelt embernek kell lennie. Ez mindig szerepelt az egyházfegyelmi rendelkezésekben. Ha esetleg nem tud írni, olvasni – ezt egy helyen olvashatjuk, nagyon régen, nehogy valaki a későbbi időkre alkalmazza –, akkor idős ember legyen, és ismerje a szentírási történeteket. Tehát ez volt a lényege a tanúságtételnek is, és a tanításnak is ez volt a fő tárgya.
Az is nagyon fontos kérdés, hogy a keresztény tanítás és a keresztény tanulás szervesen összefüggött a Szentírással. A könyv népének a gondolata a kereszténységre vonatkoztatva annyiban ma is aktuális, hogy akik ezeket a könyveket fogadják el szentnek, akik ezeket a könyveket tekintik a hitük zsinórmértékének, azok sajátos közösséget alkotnak, akik viszont ezeket a könyveket elutasították, vagy más könyveket fogadtak el ugyanilyen vallási értékűeknek, azokat bizony más közösség tagjainak tekintették. Magyarán: a szentírási könyvek kánonjának a jegyzéke mindenkor az egyik kritériuma volt az Egyházzal való teljes közösségnek. Ez nem is lehet másképpen. Ha egyszer hitünknek az egyik ősforrását, az írásban, kerek egészként megmaradt legfőbb szövegszerű forrását tiszteljük a Szentírásban, akkor egyértelmű, hogy ennek az elfogadása vagy elutasítása a hívő közösséghez való tartozásnak is az egyik kritériuma kell, hogy legyen.
Ezért olyan fontos, hogy a Trentói Zsinat 1545-ben ezt az első kérdések között tárgyalta, már a negyedik ülésen arról határozott, hogy mely írásokat tekintünk a Szentírás könyveinek, mi lesz a továbbiakban a hivatkozási alap. És felsorolták az összes szentírási könyvet a Vulgáta kiadása szerint, amely ott feküdt előttünk az asztalon. Nagyon fontos előfeltétel volt ez már akkor is, a Trentói Zsinat korában. És ugyanúgy nagyon fontos előfeltétel volt az I. Vatikáni Zsinaton, amely ugyancsak az isteni szerzőséget, a szentírási könyvek kánonját, a sugalmazottságot tanítja és vallja nagyon határozottan, rendkívül nagy súllyal. Tehát a közösséghez való tartozás ismérve a Szentírás elfogadása, ismerete, tisztelete. A Szentírásnak mint Isten igéjének a megbecsülése. A Szentírás esetében nem pusztán egy vagy több nép hagyományait, őstörténeteit, dalait tartalmazó gyűjteménnyel állunk szemben. Az emberiség kultúrája gazdag ilyen irodalmi emlékekben – de a Szentírás számunkra több ennél. Más népek körében is maradtak fenn tanulságos történetek, megfogalmazódtak nagy emberi igazságok, de a Szentírás könyveit – mindegyiket – sugalmazottnak valljuk, olyan írásoknak, amelyek beleilleszkednek Istennek a tervébe, az üdvösség tervébe. Úgy is fogalmazhatjuk ezt, hogy Isten történelmi pedagógiával vezette az embereket a Krisztussal való találkozásig – és vezeti ma is az idők beteljesedéséig. Számunkra a Szentírás kísérő is ezen az úton. Ugyanakkor az egyes szentírási könyvek mérföldkövei is ennek a hosszú idő óta tartó történelmi útnak.
Különösen fontos hangsúlyoznunk azt, hogy mi, keresztények nem csak az Újszövetséget tekintjük szentnek. Igaz, az Újszövetségben bontakozik ki számunkra az Ószövetség teljes gazdagsága. De mi a Szentírás egészét tiszteljük, mert így értjük meg igazán az Újszövetséget is. Ennek a meggyőződésnek, úgy látszik, ismét és ismét hangot kell adni, mert van, aki megfeledkezik róla. Van, aki nem gondolta ezt végig, és van, aki esetleg a mai idők gondolkodási divatjának megfelelően éppen csak profán szövegemléket lát az ószövetségi könyvekben, és nem veszi észre, hogy keresztény azonosságunkhoz mennyire hozzátartozik a szentírási könyveknek nemcsak az olvasása, hanem a vallásos tisztelete is. Nem véletlen, hogy a II. Vatikáni Zsinat után több szentszéki megnyilatkozás is beszél arról, hogy a liturgiában a Szentírást díszes helyről, méltó módon olvassuk fel, és helyezzük el a templomban valamilyen kiemelt, szép helyen. Ennek az irányelvnek az értelmezése során sokféle megoldás született az utóbbi évtizedekben. Volt, ahol a tabernákulumot alakították át "tóraszekrénnyé", ahol alul volt az Oltáriszentség, fölötte pedig a Szentírás. Azt hiszem, ez nem pontosan a Szentszék iránymutatásának a megvalósítása. Az azonban, hogy manapság az ambót ott találjuk az oltár közelében, kiemelt helyen, és megvan a Szentírás felolvasásának ünnepélyes liturgikus formája – ami egyébként a régi Egyházban is, de a legutóbbi időkben is megvolt, ahol szabályosan és komolyan végezték a szertartást. Azt hiszem, így a liturgia nagyon szépen kifejezésre juttatja hitünket a Szentírással kapcsolatban.
A Szentírást tanítjuk is. Tanítjuk a gyermekeknek a hitoktatásban, a felnőtteknek a bibliaórákon, a katekézis során. Ilyenkor nagyon fontos a közönség, a hallgatóság összetétele. Az utóbbi időben többször megkértek bibliaórák, bibliai katekézisek tartására szociális otthonokban. Összejött az idősek közössége, és az kérték, hogy beszéljek nekik a Szentírásról. Nagy örömmel hallgatták például mindazt, amit elmondtam nekik az újszövetségi formatörténeti kérdésekről, az újszövetségi műfajokról, a kisebb egységekről. Az elmondottakat katolikus szerzők írásai alapján állítottam össze már korábban. És biztos, hogy ez is segíti, megkönnyíti a szövegek megértését. Ha például egy parabolát olvasok a Szentírásban, akkor nem mindegy, hogy a benne található összes részletnek keresem-e a mélyebb teológiai jelentését, vagy inkább csak a súlypontot keresem, azt, ami a teológiai tanítás lényege. Mert ha ismerem a műfajt, akkor az üzenetet is világosabban meglátom benne. Ezek a biblikus stúdiumok nagyon hasznosak. Ezért nagyon örülök, hogy manapság jelennek már meg jó kommentárok, jó könyvek magyarul is, mint például az Ószövetség vagy az Újszövetség teológiájáról írt művek. Mi ugyanis – szerencsére – nem önkényesen magyarázzuk a Bibliát. Ebben a tekintetben a katolikus és az ortodox világ kevésbé van kitéve a fundamentalizmus kísértésének. Amerikai protestáns közegben voltak régen olyan irányzatok, amelyek a Szentírás szövegét – esetleg éppen valamelyik konkrét angol fordításban – olyan makacs szószerűséggel magyarázták, hogy ettől az egésznek az összefüggése válik érthetetlenné. Nyilván nem ez az Egyháznak a szándéka. Mert ha egyszer a Biblia nem az én könyvem, nem magántulajdon, hanem az Egyház könyve, akkor nekünk az egész Biblia összefüggésében és az egész egyházi tradíció összefüggésében van csak lehetőségünk a Szentírást megérteni és értelmezni. Ha hűségesek maradunk az Egyház közösségéhez és az Egyház tanítóhivatalához, akkor nem kell félnünk attól sem, hogy a legkülönbözőbb történelmi, irodalmi tudományok eredményeit is felhasználjuk a Biblia helyes megértése érdekében. Ez egy nagyon szép, dinamikus folyamat, ennek során az ember új és új gazdagságokat fedez fel a Szentírásban magában.
Hadd említsek meg itt még egy dolgot. Most éppen a Biblia Évére készülünk. Nagyon örültem annak, amikor protestáns testvéreink ezt a javaslatot tették. Később beszéltem erről az ortodox testvérekkel is. Sőt, még arra is sor került, hogy egyszer a protestáns, katolikus és zsidó egyházi vezetők együtt mérlegelték, hogy nem lehetne-e bizonyos tekintetben még a zsidó közösséget is bevonni ebbe az ünnepségbe, rendezvénysorozatba. Természetesen nem történhet minden közösen, hiszen az Újszövetséget csak a keresztények fogadják el szent könyvnek. Az viszont teljesen egyértelmű, hogy a Biblia iránti tisztelet és a Biblia szeretete közös kincsünk.
A felkészülés során előkerült például egy nagyon szép nyomtatott kötet, nagy méretű, nyomtatott könyv, az Újszövetség görög és magyar nyelven. 1860-ban Pesten adták ki. A kiadás alapja pedig a négy evangéliumnak az a X. században írott szép görög kódexe volt, amelyet az Egyetemi Könyvtárban őriznek és amely a bizánci szkhólionnak, glosszának, a szöveget folyamatosan kísérő magyarázatnak a szövegét tartalmazza. Ez a glossza olyan, mint később nyugaton a Catena Aurea volt. Nos, ennek a gazdag és viszonylag bőséges anyagnak igen ritka szövegváltozata található ebben a kiadásban, görögül és magyarul. Még az is kiderül belőle, hogy ez a példány minden bizonnyal Vitéz János prímásnak volt valamikor a tulajdona, így a mi, magyar Biblia szeretetünknek is egyik tárgyi emléke – és ezzel még keveset is mondtam. Érdemes lenne kikutatni – bár nem biztos, hogy találunk rá kellő adatot –, hogy ez a példány hogyan került Vitéz Jánoshoz. Vitéz János mint nagy humanista megvásárolhatta vagy megvétethette ezt a szép kódexet Firenzében mondjuk a bizánci menekültektől... De akárhogy történt is, ez a kötet az ő erudíciójának a bizonyítéka. Az sincs természetesen kizárva, hogy a kódex már őelőtte is itt volt az országban, hiszen X. századi a kézirat. Elképzelhető, hogy ez a kódex az egységes keresztény egyház magyarországi életének egyik fönnmaradt tárgyi bizonyítéka. Hiszen a bizánci misszió Magyarországon ekkor kezdődött. Nem föltételezem, hogy ez a magyarázat, ez az evangéliumos könyv lesz az, amit mindenki elsőként elolvas, de rendkívül figyelemreméltó a glosszák tartalma is. És szeretném újra hangsúlyozni, hogy ez a kötet még a keleti egyházszakadás előtti egységes Egyház általánosan elfogadott – ha nem is hivatalosan rögzített – Szentírás-szemléletét, evangélium-magyarázatait tartalmazza. Ebből a bizánci glosszából bárki nyugodtan készülhet akár a szentbeszédre is – visszatérve a papok munkájához –, mert ebben is egyfajta patrisztikus gazdagságot talál. Tudom, hogy a különböző keresztény közösségeknek a véleménye eltérhet abban a tekintetben, hogy ezt a példányt érdemes-e újra kiadni, reprintben ismét a közönség elé tárni, vagy egy másikat kell kiválasztani. De ezt, mint ősi, értékes kódexet igazán nagy élmény kézben tartani, s talán még használni is. Úgy gondolom, ezt látva is büszkék lehetünk saját Bibliával kapcsolatos történelmünkre.
Szeretnék még elbeszélni egy másik érdekes epizódot az életemből, amely szintén a régi szentírási szövegekhez kapcsolódik. Amikor 1980-ban Esztergomban kezdtem el tanítani a szemináriumban, néhány évig ott a szemináriumi könyvtárban könyvtáros is voltam. (Ez a könyvtár most átkerült a Szent Adalbert központba, és végre korszerű körülmények között lehet kutatni és hozzáférni az anyaghoz.) A régi nagyszombati nyomtatott könyvek közül, amiket ott kötöttek be a Jezsuita Kollégium műhelyében, vagy később, az egyetemen, a kötetek egy része a szeminárium könyvtárába került. 
Megemlíteném például, amit Bíborbanszületett Konstantinnál lehet olvasni, hogy a szlávoknak szent Ciril és Metód készít bibliafordítást (az adott szövegben "liturgiáról" történik említés), mert a keresztény hitre tért környező többi népnek van már a saját nyelvükre fordított Bibliájuk vagy liturgiájuk. A türköknek is – írja Bíborbanszületett Konstantin - vagyis a magyaroknak! Természetesen honfoglalás előtti magyar nyelvű liturgikus, keresztény bibliai szöveget nem ismerünk egyet sem. De ez a feljegyzés, mint emlék, nagyon érdekes. De tovább is mehetünk. Közmondásaink világa, szófordulataink erősen bibliai kötődésűek, és a későbbi irodalmi alkotások is messze me nően teli vannak bibliai vonatkozásokkal, nem csak nevekkel, nemcsak személyekkel, hanem viselkedésmintákkal, képekkel és sok más hasonló elemmel. A kereszténység az egyes népek kultúrájára nem úgy hatott, hogy azt eltörölte, elpusztította, hanem segített megőrizni, gazdagítani annak saját arculatát. Így alakult ki a különböző nemzeti kultúrák sora Európában. Ezek a kultúrák nem téveszthetők össze egymással, mindegyiknek megmaradt a saját arculata, és mindegyikben ott van a gyökerénél a kereszténység. Ilyen módon hatott ránk a Biblia öröksége, és jól van ez így. Nekünk, magyaroknak is nyelvi fejlődésünk, nyelvi azonosságunk, kulturális fejlődésünk szempontjából is mindig egy új és örök vonatkozási pont marad a Szentírás.
V.É.: János evangéliumában olvassuk, hogy az Ige megtestesült, és mi láttuk, és tanúságot teszünk róla. Mondhatjuk azt, hogy az Újszövetségben, ennek a megtestesülésnek, a földi emlékeknek a nyomait őrizzük. Az Újszövetség talán több, mint könyv, inkább élet, az isteni élet megnyilatkozása a földön...
Igen, mondhatjuk ezt. A Biblia a Könyvek Könyve, vagyis sugalmazott írás. Olyan könyv, amelynek a szent szerzők felhasználásával maga Isten a szerzője. Ez megkülönbözteti a Szentírást minden más emberi kulturális alkotástól.
V.É.: És az Ószövetség? Abból, ami abban ránk maradt, nem mindegyik történet, nem mindegyik esemény követendő példa...
Nem, de az Újszövetségben sem! Ezek a könyvek nem azt állítják, hogy minden bennük leírt esemény követendő példa. Egy drámáról van itt szó. Aki azt hiszi, hogy egy dráma gyerek-mesekönyv, az nem érti a drámát. A Bibliában Isten drámájáról van szó az emberiséggel. Ha azt várnánk, hogy csak szép meg jó legyen benne, akkor mit szólnánk ahhoz, hogy ma is betegség, háború, gyilkosság van a világban, gyűlölködés, értelmetlenség?
V.É.: Ha az Újszövetséget olvassuk, akkor nem lepődünk meg...
Akármelyik Testamentumot olvasom, azt kell mondanom, hogy az az Isten, aki abból szól, ugyanaz, mint aki azt a világot teremtette, ami itt van a szemünk előtt. A történelemben az emberi magatartásoknak a súlya, a komolysága - adott esetben a keménysége vagy a borzalma is - hozzátartozik a mindenséghez. Csakhogy az emberi magatartás nem mérvadó. Isten kiválasztotta Dávidot. Szerette Dávidot. Hűséges maradt hozzá mindvégig. És Dávid mégis azt kénytelen mondani, amikor megbízza fiát, Salamont a templomépítéssel, hogy összegyűjtöttem mindent, de én ezt nem építhetem föl, mert túl sok vért ontottam. A nagyon kemény ószövetségi történetben is, igenis, ott van az alapvető értékeknek az a vezérfonala, amire nekünk szükségünk van, amit Isten akar közölni velünk.
Egyébként érdemes megnézni ilyen szempontból a mi mai életünket is. Lehet, hogy egy kicsit finomabbak – vagy finnyásabbak – lettünk, de attól még a dolgok megtörténnek. Attól még, hogy a mai ember nem lát napról napra közeli hozzátartozót a szeme előtt meghalni – mert ez a kórházban történik diszkrét elszigeteltségben, akárcsak a születés –, ez nem azt jelenti, hogy nem születnek és nem halnak meg emberek. A Szentírás nagyon-nagyon tanulságos dolog. Scandalum pusillorum, ha valaki a benne leírtakon megbotránkozik, hiszen a Szentírásnak tanulsága van, a Szentírás történeteinek iránya van, éppen ezért nem az egyes eseménynek a konkrét lefolyása az, ami a teológiai, erkölcsi példakép. A Bibliának üzenete van. Nyilvánvaló, hogy nem minden ószövetségi szereplő magatartása egyenértékű. Kain története le van írva, de ez nem azt jelenti, nosza, öljük meg a testvérünket. Ellenkezőleg. Dráma az, amely érzékelteti, hogy milyen szörnyű bűn az emberi gyilkosság. Hitvallás az ember testvéri mivoltáról.
Azt hiszem, végig lehet ilyen szempontból kísérni az Ószövetséget. És persze azzal a tudással, amiről beszéltünk, hogy az önmagát közlő Isten milyen nagy pedagógus. A szerencsétlen emberiséggel úgy közli magát, ahogy azt az ember befogadni képes. Ennek során van persze fogalmi fejlődés, van kulturális változás az alatt a hosszú időszak alatt, amíg a Biblia egésze megszületett. Egy hatalmas, történelmi és kultúrtörténeti korszakot ölel át. Éppen ezért nagyon sok minden található benne. Például az ún. természettudományos világkép is sokat fejlődött időközben. A különböző korok különböző népeinek más és más felfogása volt, ezeknek különböző elemeik, formáik voltak, és ezek valamilyen módon mind lecsapódnak a Bibliában. De a Biblia nem természettudományos tankönyv. Nekünk mindig a teológiai üzenetet kell keresnünk. Hadd térjek vissza az egzegézis méltóságához: a Biblia az Egyház könyve. Merjük, merhetjük tisztelni, mert van, aki – éppen Jézus Krisztus személyes művének a fényében – hitelesen értelmezi azt számunkra.
Ezzel a bizalommal forgatjuk mindig, ez segít bennünket mindig, ha az értelme nem nyilvánvaló, ha lehetséges a félreértés, ha a szöveg túlságosan erőteljes, száraz, vagy nehezen érthető – néha éppen a régi korok fogalomvilágának eltérése miatt. Mindezek miatt teljesen indokolt a Katolikus Egyháznak az az előírása, hogy a Bibliát minden esetben magyarázatokkal kell kiadni. Akkor is, ha csupán rövid lábjegyzetekről van szó, vagy az egyes könyvek elejére, végére írt magyarázatokról. Mert ezzel is segítjük az olvasót abban, hogy az Egyház könyveként forgassa ezt a Bibliát. Ezért fontos, hogy a fordítás mindenkor egyházi jóváhagyással jelenjék meg. Akkor katolikus, akkor hiteles, akkor az Egyházé a fordítás.
Ezek a körülmények segítenek bennünket abban, hogy az egész Bibliát szeressük. Ez nem azt jelenti, ismételem, hogy minden egyes eseményt – elnézést a szóért – minden egyes sztorit, szolgai módon viselkedés-mintának tekintsünk. Van a Bibliában elrettentő példa éppen elég, és van benne sok olyan leírás is, amely nem abból a szempontból közelíti a kérdést, hogy az, aki ezt és ezt tette, jól tette-e azt, vagy sem. Történhet a leírás más szempontból, más céllal is. Például azt akarja bemutatni, hogy akinek el kellett szenvedni valamilyen atrocitást, az esetleg megérdemelte azt, íme, beteljesedik rajta az isteni büntetés. Számos egyéb teológiai kérdésfeltevés vagy mondanivaló rejtőzhet egy-egy esemény leírása mögött.
V.É.: Jézus élete és tanítása – élet. Nem betű, nem csak könyv, hanem él, és újra és újra élhet bennünk tovább. Reinkarnálódhat, folytatódhat bennünk. Ennek nyomait, megvalósulását láthatjuk, amikor lelkiségek, mozgalmak egy-egy szentírási mondat nyomán születnek. Ők arra szentelik életüket, hogy egyik vagy másik szentírási mondatot megvalósítsák. Remete Szent Antal például, amikor egy vasárnapi szentírási szövegben meghallotta a gazdag ifjú történetét, otthagyta vagyonát és mindenét. Ezt a példázatot annyira komolyan vette, hogy aztán kiment a sivatagba, és otthagyta a világot. És az ő példájának mind a mai napig van folytatása. De azt hiszem, nemcsak a szentek, a lelkiségi mozgalmak követőinek életében, hanem az egyes ember esetében is vannak szentírási részek, mondatok, szavak, amelyek őt megragadják, megszólítják, és egy időre, vagy akár egy életre az életünk középpontjába kerülnek. – Azt szeretném kérdezni, hogy vajon a Bíboros Atyának gyerekkorában, vagy a későbbiekben, hivatásának a kialakulásában előfordult-e az, hogy ilyen erőteljesen beavatkozott életébe a Szentírás egy-egy mondata.
A Szentírás hatással van egész életemre, hiszen rendszeresen olvastam, sőt, próbálkoztam imádkozva olvasni. Azt azonban nem merném mondani, hogy egy mondat, vagy egy szó hatalmas fordulatot váltott volna ki az életemben. Azt hiszem, számomra sokkal nagyobb jeltősége volt és van inkább a rendszeres familiaritásnak, a Szentírás szövegével való barátságnak. Ez volt az, ami nekem nagyon sokat segített. Kedvenc szentírási mondataim, idézeteim, szövegeim természetesen vannak nekem is. Az utóbbi harminc-negyven évben az egyik kedvenc szövegem szent János leveléből való, az, hogy a mi közösségünk az közösség az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal. Ezek után mondja nekem valaki, hogy a communio-teológia a II. Vatikáni Zsinat újítása! Ebben a mondatban benne van az Egyház misztériumának lényege. Ebben az egy mondatban. Egy életmű is kevés lenne ahhoz, hogy valaki ezt az egyetlen gondolatot elemezze. Egy másik kedvelt mondatom, ami most éppen nagyon aktuális, hiszen közösen választottuk, az a Városmisszió jelmondata Budapesten: "Reményt és jövőt adok nektek! " Jeremiás prófétától származik, attól a Jeremiástól, aki a pusztulás szemtanúja és szenvedő alanya volt, aki végignézte, hogy a saját népe hogyan kerül rabságba, hogyan pusztítják el szent városukat. Reményt és jövőt adok nektek! Ha ezt akkor Jeremiás le merte írni, akkor mi miért nem merjük elolvasni? Milyen ereje és mondanivalója van egy-egy szent írási mondatnak!
V.É. Nagyon szépen köszönjük a Mária rádió hallgatói nevében.
Jéé. csak azért raktam ide ki, mert engem letámadott az egyetemen, amikor szóltam,hogy az irataimat ellopták, és gond van.. Itt meg az én monogramom van, és nem emlékszem, hogy írtam volna ilyet... Varga ÉVa
VálaszTörlés