Lelkes Miklós: ÜNNEPEK MÉLYÉN (L. Csépányi Katalinnak)

Lelkes Miklós: 

ÜNNEPEK MÉLYÉN 

 (L. Csépányi Katalinnak)


Végül, sajnos, mit sem tehet az ember,

bár sakktábláján ezt-azt megtehet -

a matt előtt. Van úgy: ugrik a lóval,

s királynője kecsesen integet.


Ha hirtelen meglát is új világot,

mit elrejtettek csendes csillagok, -

elérheti útvesztő végtelenben?

Élő nem tudja, s hallgat a halott.


A gondolkodó mindig nagyon távol

mindenkitől. Nem kell a gondolat!

A tömeg csak megy, megcsalt múlt-idővel,

görbült gerincű holnapok alatt.


Nézzünk az ünnepmélyre, - önmagunknak!

Nézzük mint szökik tavaszban az ég

elképzelt kékje vágyott messzeségig,

amely a szívnek örök messzeség!


Nézzünk a nyárra, fényjáték-mesékre,

melyekben zsongás-dús darázsdalok,

míg az árnyékok arany koronája

hit-hiteget, csillogtat látszatot!


Nézzünk az őszre! Álom-háztetőkön

eső kopog, ónszürkén altató,

s tűnődjünk el kis lélek-csigaházban:

mi a való, ha semmi sem való?


Nézzünk a télre, könnyes gyertyalángra!

A Nagy Fenyőre, mely nincs, csak szemek

egy pillanatra elhiszik, szokásból,

s cseng üveggömbön piros szeretet.


Csak egy határ van, csengi jel, pirosan,

és nincs hetedhét, nincsen végtelen.

Számunkra nincs. Csak büszkén vesztes ének,

mint végső ének, földi végeken.


Ünnep mélyén kóborlunk, - önmagunkban,

s egy igaz múltban, s a szívben, ami fáj, -

de felettünk mind csendfényű a csillag,

s miénk egy képzelt hetedhéthatár.