Charles Dickens Karácsonyi Ének 1. rész Marley, a kísérte

 Charles Dickens                               Karácsonyi Ének                                   1. rész                              Marley, a kísértet    Hogy az elején kezdjem, Marley halott volt. Ehhez nem fér semmi kétség. Halotti bizonyítványát szabályszerűen aláírta a pap, az anyakönyvvezető és a halottkém, sőt, mint gyászoló, maga Scrooge is. Amit pedig Scrooge jónak lát aláírni, az úgy is van - ezt mindenki tudja róla az üzleti életben. Az öreg Marley tehát halott volt, mint a kapufélfa.  Megjegyzendő, semmi személyes tapasztalatom nincs arra nézve, hogy a kapufélfa mennyivel holtabb más egyéb fadaraboknál. Sőt, bevallom, magam a koporsódeszkát inkább említettem volna, ha már mindenképp ilyen fásult hasonlattal kell élnem. De egyesek szerint van ebben a hasonlatban valami tősgyökeres, és Isten őrízz, hogy avatatlan kézzel ilyen szent dologhoz nyúljak. Ebből még országos veszedelem támadhatna. Nem tehetek tehát mást, mint újból csak azt mondom, hogy az öreg Marley halott volt, mint a kapufélfa.  Vajon tudott-e Scrooge a halálesetről ? Már hogy az ördögbe ne tudott volna róla! Hiszen üzlettársak voltak, ki tudja, hány esztendeje már. Azonkívül Scrooge volt Marley egyetlen hagyatéki végrehajtója, egyetlen főörököse, egyetlen barátja és egyetlen hátramaradottja. Ám a gyászeset korántsem sújtotta le annyira Scrooge-ot, hogy mint kitűnő üzletember, egy remek "kötés"-sel ne ünnepelte volna meg Marley temetésének napját.  Marley temetéséről beszélve, megint csak vissza kell térnem oda, ahonnan kiindultam. Tehát ismétlem, semmi kétség nem férhet hozzá, hogy Marley halott volt. Ezt feltétlenül tudomásul kell vennünk, mert egyébként az itt következő történetben semmi csodálatosat nem találnánk. Hiszen, ha nem tudnók biztosan, hogy Hamlet apja már az előadás kezdete előtt meghalt, csavargását a viharos éjszakában a bástyák körül szóra sem méltatnánk. Akármelyik idősebb úriember kószálhat végül alkonyat után valami vidám forgalmas utcán vagy - akár a Szent Pál-téren is, anélkül, hogy gyermeke gyenge szívét halálra rémítené.  Minthogy Scrooge nem kaparta le az öreg Marley nevét a cégtábláról, még évek múlva is az állott a boltajtó felett : Scrooge és Marley. Mindenki ezen a néven ismerte a céget. Az ügyfelek olykor Scrooge-nak, máskor Marleynek szólították Scrooge-ot. Mindkét névre egyformán hallgatott. Nyilván mindegy volt neki.  De ha arról volt szó, hogy valakit, akit körme közé kaparintott, megkopasszon, akkor Scrooge nem ismert kíméletet. Az üzletfelet megzsarolni, kiforgatni, térdrekényszeríteni, utolsó cseppig kipréselni, ehhez valóban pompásan értett a vén bűnös! Kemény és éles volt, mint a nyers kavics, amiből semmiféle acél nem képes kicsikarni a nemesebb érzésnek egyetlen szikráját sem. Titokzatos, zárkózott és magános volt, mint egy osztriga. A lényéből áradó hidegség megfagyasztotta arcvonásait, barázdákat szántott bőrébe, kivörösítette szemhéjait és kékre festette keskeny száját, amit ha szóra nyitott, nyekergő, visszataszító hang hagyta el ajkát. Haja, szemöldöke és borostás álla is fagyos-deres volt. Ezt a fagyos klímát mindenüvé magával vitte. Kutya-hideg áradt szét boltjában és a karácsonyeste sem volt képes őt magát és környezetét egy fokkal sem felmelegíteni. Hőség és fagy hidegen hagyták. A kánikula sem tudta felhevíteni, a zimankó se vacogtatta meg. Nem volt szélvihar, ami fagyosabb lett volna, s a szakadatlanul zuhogó eső sem volt kérlelhetetlenebb nála. Jégverés, égiháború, zúzmara, dér, hóvihar, mintha csak jelzői lettek volna fanyar egyéniségének. Az elemek megnyilvánulásai közül legfeljebb a jótékony tavaszi esővel nem lehetett őt vonatkozásba hozni, hiszen Scrooge bármi volt inkább, mint jótékony. Magános sétáin senki sem állította meg, senki sem mondta : - Hogy van, kedves Scrooge ? Nem látogatna meg egyszer ? - Még a koldusok is messze elkerülték és nem akadt gyermek, aki megkockáztatta volna, hogy : - Bácsi, kérem, hány óra  van ? - kérdéssel útját állja. Soha életében nem történt Scrooge-al, hogy  férfi vagy asszony megkérdezte volna, merre van ez, vagy az az utca vagy  tér. Még a vak koldus kutyája is dühösen mordult rá, ha megpillantotta,  mintha csak azt mondta volna : "Világtalan gazdám, az örök sötétségnél is rosszabb ez a sötét tekintet !"  Ám Scrooge-nak jó volt ez így ! Nem is akart mást, mint észrevétlenül, minden emberi érzés és kapcsolat nélkül lopakodni át az életen.  Egyszer egy este - éppen szent karácsonyeste volt - az öreg Scrooge javában dolgozott az irodájában. Csípős hideg idő volt, hozzá még köd is terjengett. Behallatszott, amint a járókelők keményen topogtak, átfagyott lábukat melegítették. A toronyóra épphogy elütötte a hármat, de már sötét volt; úgyszólván egész nap nem is volt világos. A szomszédos ablakokban már gyertyalángok lobogtak, mint imbolygó vörös fantomok. A köd beszivárgott a réseken és kulcslyukakon és odakint olyan sűrű volt, hogy a szűk kis udvar túlsó végében álló házaknak csak kísérteties árnyalakja látszott. A sűrűn leereszkedő ködfelhő olyan volt, mintha óriás sörfőzőüst nehéz párája lenne. Scrooge nyitvahagyta irodájának ajtaját, hogy szemmel tarthassa segédjét, aki sötét kis odujában leveleket másolt. A főnöki szobában sem égett valami nagy tűz, de a segéd szobájában már csak egy darab szén maradék parazsa pislogott. A szenesláda Scrooge szobájában volt, és ha a didergő segéd arra vetemedik, hogy egy lapát szénért menjen, az öreg holtbiztos rámordul, hogy keressen magának másik állást. Így tehát szegény feje nem tehetett mást, mint bebújt kötött lélekmelegítőjébe és a gyertya lángjánál próbálta melengetni magát. Szegényes fantáziájú ember létére, nem sok sikerrel.  - Boldog karácsonyi ünnepeket, bácsikám, minden jót kívánok! - kiáltotta hirtelen egy vidám hang. A hang Scrooge unokaöccséé volt, aki oly észrevétlenül lépett be, hogy az öreg csak a mondókájára figyelt fel.  - Hagyjuk ezt a szamárságot, - mondta mogorván. A fiatalember a fagyos ködben, úgy látszik, sietve jött és úgy kimelegedett, hogy most kipirult arccal, csillogó szemmel állt az öreg előtt. Forró lehelete látható páraként lebegett csinos álla körül.  - De bácsikám, csak nem akarod azt mondani, hogy a karácsony szamárság. Ezt magad sem gondolod komolyan.  - De mennyire ! Boldog karácsony ! Tán te is boldog vagy ? Mi okon ? Mi jogon ? Egy ilyen ágrólszakadt szerencsétlen flótás, aki szegény, mint a templom egere.  - Most megfogtalak - válaszolt a fiú még mindig incselkedő hangon - ha a boldogság csak pénzkérdés volna, te igazán nem lehetnél ilyen mogorva és elégedetlen. - Scrooge nem sokat törte a fejét, hogy a fiúnak valami szellemes választ adjon, hanem egyszerűen csak legyintett :  - Hagyd már abba ezt a szamárságot.  - Ne mérgelődj, bátyám, - mondta szeliden a fiú.  - Már hogyne mérgelődnék, mikor a világon annyi ostoba fickó jár-kel szabadon ! Boldog karácsony ! Már hogy az ördögbe lehet, mondjuk a te számodra boldog ? Boldogság talán, hogy egy csomó kiadásod van és egy garasod sincs ? Vagy hogy egy évvel idősebb lettél és egy fillérrel sem gazdagabb ? Hogy esztendőd mérlege csupa veszteség ? Nos, ha rajtam múlik, mindenkit, aki boldog karácsonyt emleget, a betlehemes jászol elé kötnék, ha ugyan nem mindjárt a saját karácsonyfájára akasztanám fel.  - De bátyám !  - De öcsém ! - mondta az öreg szemmel láthatóan türelmét vesztve. - Hagyj most már békén. Úgy ünnepelem a karácsonyt, ahogy nekem tetszik.  - Hiszen, ha megünnepelnéd. De inkább csak káromlod - válaszolta az unokaöccs.  - No, de most már elég legyen öcsém, légy boldog karácsonyoddal, hozzon neked most is annyi hasznot, amennyit eddig hozott.  - Vannak dolgok, amikből sohasem húztam hasznot, noha megtehettem volna - ilyen a karácsonyi ünnep is ! Ha a karácsonyünnep közeledett, világosan éreztem és tudtam, hogy az év legszebb időszakához értem. Mert ez az ünnep - eltekintve szent jelentőségétől és eredetétől, ha ugyan el lehet ettől tekinteni - a megértés, a szeretet, a jótékonyság áldott ünnepe volt számomra. Ünnep, amelyen férj és feleség háznépükkel együtt megnyitják szívüket és jobban érzik, mint bármikor, hogy nem önös érdek utalja őket egymásra, hanem rendeltetésszerűen lettek utitársakká az életúton, hogy kitartsanak egymás mellett a sírig ! Egy morzsányi aranyat, egy ezüstszilánkocskát nem juttatott nekem soha karácsonyom és lám, mégis hiszem, hogy jót tett velem és boldoggá tett mindig ! Isten áldása legyen szent ünnepén !  A segéd odújából elfojtott, de észrevehető tetszésnyilvánítás hallatszott. Szegény feje, zavarában olyan hevesen kezdte piszkálni a kis maradék parazsat, hogy az egyet pislantva, végképp kialudt, miközben zord főnöke ráreccsentett : - Még egy szó! És álláskereséssel ünnepelhet ! - Aztán öccséhez fordult :  - Micsoda szónok veszett el benned ! Nem kár ily képességeket elvesztegetni ? Tulajdonképpen a parlamentben volna a helyed !  - Ne mérgelődj, kedves bátyám, jer inkább holnap el hozzánk ! Szívesen látnánk ünnepi ebédre.  - Engem akartok vendégül látni ? Lássátok inkább az öreganyátok... - és végig is mondta a káromkodást a maga meglehetős cifrán kacskaringós mivoltában.  - De miért ? - kérlelte a fiatalember. - Miért ?  - Miért ?! Miért kellett megnősülnöd ?  - Mert szerelmes voltam.  - Szerelmes voltál ! - mormogta Scrooge annyi megvetéssel, mintha ez a karácsonyi jókívánságoknál is nevetségesebb volna. Majd türelmetlenül tette hozzá :  - Még mindig itt vagy ? Nos, jóéjszakát !  - De bácsikám, miért mondod, hogy azért nem jössz el, mert megnősültem ? Hiszen nőtlen koromban sem jöttél soha hozzám.  - Jó éjszakát ! - ismételte Scrooge állhatatosan.  - Nem kérek én tőled semmit, nem is várok tőled egyebet egy jó szónál. Miért nem lehetnénk barátok ?  De Scrooge csak rámordult ismét :  - Jó éjszakát !  - Szívből sajnálom, hogy ilyen makacs vagy. De Isten látja lelkem, soha nem perlekedtem veled saját hibámból, Most sem akartam mást, mint szent karácsonyestén igazi rokoni érzéssel közeledni feléd. De nem is tágítok ettől. Csak azért is, boldog karácsonyünnepet kívánok !  - Alászolgája - dünnyögte fogai közt Scrooge.  - És sok szerencsét Újesztendőre !  - Alászolgája és künn tágasabb ! - felelte Scrooge mogorván.  De öccse még erre sem jött ki a béketűrésből. Nyájas mosollyal húzta be maga mögött az ajtót, nem mulasztván el az előszobában kuporgó segédnek is boldog karácsonyt és szerencsés újévet kívánni, amint az, minthogy sokkal emberségesebb volt gazdájánál, hálásan viszonzott.  - Még egy fajankó - dohogta Scrooge. - Ez a segéd, ez a szerencsétlen flótás, heti tizenöt shillingjével szintén boldogságról és szerencséről beszél. Meg kell ebbe őrülni !  Ezalatt a "szerencsétlen flótás" az ajtóig kísérte a főnök unokaöccsét és két újabb látogatót tessékelt befelé. Jólöltözött, biztos fellépésű úriemberek voltak és már ott is álltak levett kalappal Scrooge dolgozószobájában. Az egyik könyvet, a másik tekintélyes iratcsomót tartott kezében. Mindketten mélyen meghajoltak.  - Scrooge és Marley - ha nem tévedek - mondta a magasabbik, a kezében tartott iratról olvasva a cég nevét. - Scrooge úrhoz van szerencsém, vagy Marley úrhoz ?  - Marley úr a legutóbbi hét évben csupán csendes társam volt. Oly csendes, hogy csendesebb már nem is lehetett volna. Éppen ma este hét éve, hogy meghalt.  - A megboldogult közismert jótékonysága és nemes áldozatkészsége bizonyára Önre szállott örökül - mondta a látogató ünnepélyesen és még mélyebben meghajolva, gyűjtőívet nyújtott át Scroogenak.  A baljóslatú "jótékonyság" szóra Scrooge megvető mozdulattal tolta el maga elől az ívet.  De a vendég nem zavartatta magát.  - Ma, a szeretet ünnepén ki kell nyújtanunk kezünket azok felé, akik adományainkra rászorultak - mondta kenetteljes hangon és már fel is vett az asztalról egy tollat s Scrooge felé nyújtva, folytatta :  - Sok ezren éheznek és fáznak. Százezreknek egy tányér meleg levesre, egy jó falatra, egy karácsonyi fenyőágra sem telik.  - És mire valók a fegyházak ? - kérdezte Scrooge.  - A fegyházak ? - ismételte a jövevény halkan és kissé leeresztette kezében a bemártott tollat.  - Igen, és a toloncház, az aggok háza, meg a szegényház, remélem, még működnek ezek a kiváló közintézmények ?  - Sajnos, több dolguk van, mint kívánatos.  - Ezt örömmel hallom, már attól tartottam, hogy tán szünetelnek vagy bezárták őket végképp.  - Úgy véljük, - válaszolta az úriember, hirtelen visszanyerve lélekjelenlétét, - hogy ezek az intézmények nem nyújtják a nép széles rétege számára azt a szellemi és testi táplálékot, amelyre minden emberfia joggal tarthat igényt. Ezért elhatároztuk, hogy jótékonysági alapot létesítünk, amelyből a szegényeket étellel, itallal, tüzelővel kívánjuk ellátni. Ez a cél, amelynek érdekében gyűjtünk és azért éppen ma, mert ezen a napon a szűkölködő fokozottan érzi nyomorúságát és mindenki, aki csak teheti, készségesen és boldogan adakozik. Uram, mennyit szabad az Ön neve mellé jegyeznünk ?  - Semmit !  - Óh, nemes szerénység ! Bizonyára azt kívánja, hogy hagyjuk említés nélkül nevét.  - Azt kívánom, hogy hagyjanak magamra, uraim. Minthogy kérdezték, sajnos, ezt kell válaszolnom. Számomra nem jelent semmi örömet a karácsonyeste, nem kívánhatják, hogy naplopók részére ünnepséget rendezzek. Egyébként éppen elég adót fizetek, amiből az általam már említett intézményeket és más jótékonysági micsodákat fenntarthatják.  - De uram, gondoljon a szemérmes szegényekre, akik belehalnának a szégyenbe, ha nyíltan kellene ezekhez az intézményekhez fordulniok.  - Belehalnának ! Ám tegyék ! Egyébről sem hallunk, mint túlnépesedésről ! De különben is, semmi közöm ehhez a dologhoz.  - Kell, hogy köze legyen uram. Ez mindnyájunk ügye.  - Nekem elég a magam ügye-baja. Másokéval nem törődhetem. Jó éjszakát, uraim!  A két úriember reménytelennek látván a helyzetet, eltávozott. Scrooge nekibuzdultan folytatta munkáját. Ha lett volna tükör a szobában, bizonyára belenézett volna, hogy megelégedett ábrázatát szemtől-szembe lássa.  Közben a köd és a sötétség egyre sűrűbb lett. A kocsik lépésben haladtak, a kocsisok a lovak előtt mentek, lobogó fáklyával kezükben. A közeli templomtorony öregharangja, amely máskor egyenesen a Scrooge és Marley cégre pillantott le, most templomostul-tornyostul eltűnt a ködfelhőben.  Ha negyedóránkint mégis megkondult, olyasféle hangot adott, mintha az öregtoronynak a foga vacogna a hidegtől. A hideg nőttön-nött. Az utcasarkon néhány munkás a gázvezetéket javította. Mellettük, kis hordozható kályhafélében lobogó tűz égett. Utcagyerekek, toprongyos alakok ülték körül a tüzet; az pirosan világította meg arcukat, amint csillogó szemmel melengették kékre fagyott ujjaikat.  A vízcsapot valaki nyitva feledte, körülötte hamarosan tócsa keletkezett, amely percek alatt alattomos jégkéreggé változott. A boltok kivilágított fenyőágakkal díszített kirakatai meseszerűen világítottak. Oly tündériek és látomásszerűek voltak a ködben, hogy szinte hihetetlennek látszott, hogy mögöttük rideg kalmárok pénzért árulják portékáikat.  A főbíró úr fényes palotájában megparancsolta szakácsainak és kuktáinak, hogy olyan ünnepi vacsorát készítsenek, ami méltó ilyen előkelő urasághoz. Néhány házzal odébb, a kis szabólegény, akit csak a mult héten büntettek meg öt shillingre, mert italos fővel a nyílt utcán duhajkodott, most kis padlásszobájában vígan dagasztotta az ünnepi kalácsot, mialatt vékonyka felesége, kisbabájával a karján, húsért ment a mészároshoz.  És a hideg csak mind nőtt. Már olyan hideg volt, hogy, ha Belzebub - ha csak egy percre is - kidugta volna az orrát a jólfűtött pokolból, az menten lefagyott volna és a kárvallott ördög a fájdalomtól üvöltve húzódott volna vissza tüzes katlanai mellé.  A kis betlehemes fiúcskának vékonyka orrát is úgy megmarta a hideg, mint kutya a csontot. A legényke megállt Scrooge ajtaja előtt, a kulcslyukra hajolt és nagymerészen rázendített :  - "Mennyből az angyal, lejött hozzátok..."  Ám Scrooge az ének hallatára felkapta az asztalról vonalzóját és úgy az ajtóhoz vágta, hogy a kisfiú ijedten futott el onnan. Dala helyén csak a hideg szél fütyült a kulcslyukon át.  Végre eljött az üzletzárás órája. Scrooge nagynehezen felkelt íróasztalától. A segéd, mintha csak erre várt volna, villámgyorsan eloltotta a gyertyát, fejére csapta kalapját és már ment is volna.  - Persze, holnap szabadnapot szeretne ? - mondta Scrooge.  - Ha meg tetszik engedni, uram.  - Tetszik a fenének ! És nincs is rendjén ! Fogadjunk, ha levonnék Önnek  a szabadnapért fél koronát, azt jogtalanságnak tartaná.  A segéd félénken mosolygott.  - De azt, hogy én fizessek magának egy egész napot, noha nem dolgozik,  nem tartja jogtalanságnak.  - Évente csak egy ilyen nap van, uram - dadogta a segéd.  - Gyenge mentség azzal a ténnyel szemben, hogy minden december huszonötödikén ellop tőlem egy napi munkabért, - mondta Scrooge, miközben állig begombolta vastag télikabátját. - No, de úgy látom, kénytelen vagyok mégis szabadnapot adni magának. De holnapután reggel azután annál korábban jöjjön.  A segéd ezt is megígérte és végre az utcán álltak mindketten. Scrooge ráfordította a kulcsot az ajtóra, a segéd nyakára csavarta hosszú fehér gyapjúsálját (télikabátja nem volt az istenadtának), és már el is köszönt gazdájától. A szomszéd utcában vagy hússzor végigszánkázott egy hosszú csúszkán, amit szorgalmas kisfiúk dörzsöltek fényesre, azután futni kezdett, ahogy csak lába bírta, hogy idejében ott legyen, ha az angyalka csenget.  Scrooge szokott korcsmájában, szokott módján költötte el magános estebédjét. Átlapozta az újságokat, még egy félórácskát a zsebében hordott pénztárkönyvvel szórakozott, azután hazafelé indult. Abban a lakásban lakott, amely valamikor üzlettársáé volt. A lakás néhány barátságtalan szobából állott, egy komor, sötét épületben, ahová hosszú elhagyatott udvaron át lehetett bejutni. A ház olyan sután állt ebben a környezetben, hogy szinte azt hihette az ember, hogy kölyökkorában talán bújócskát játszott társaival, elbújt ebbe a zugba és nem talált ki többé belőle. Most már öreg volt és Scrooge lakását kivévén, lakatlan. A többi lakásokat irodákká és raktárakká alakították át az idők folyamán. Az udvar oly sötét volt, hogy Scrooge, noha ezerszer megjárta már ezt az utat és minden követ ismert, csak tapogatódzva tudott átmenni rajta. Az ódon épületet úgy megülte a köd és fagyos pára, mintha Télapó maga ült volna a küszöbön.  A lakás ajtaján jókora kovácsoltvas ajtókopogtató volt. Scrooge kétségtelenül mindennap látta a kopogtatót, amióta a házban lakott, néha többször is napjában. Az is bizonyos, hogy Scrooge-nak kevesebb fantáziája volt London bármelyik lakosánál, beleértve a városi tanács tagjait és a céhek atyamestereit is - ami elég nagy szó. Azt is vegyük figyelembe, hogy, noha Scrooge délután futtában említette ugyan halott üzlettársának nevét, most eszeágában sem volt, hogy rágondoljon. Mindezek után pedig próbálja valaki megmagyarázni, ha tudja, hogyan történhetett, hogy Scrooge, amint a kulcsot a zárban megfordította és rápillantott a kopogtatóra, egy emberi arcot látott ott : Marley arcát. De nem ám valami bizonytalan árnyat, amilyenek a sötét udvarok zugában bújkálnak ! Nem, az arc világos volt ! Kísértetiesen világított, mint a reves gerenda a sötét pinceodúban. És mégsem volt ijesztő, sem vad, úgy nézett rá, ahogy Marley szokta volt életében. Pápaszeme kísértetiesen csillogott és haja úgy lobogott feje körül, mint az átforrósodott levegő a tüzes katlan felett. Tágranyílt szemén egy pilla sem rezdült. Ez a mozdulatlanság és az egész jelenség kékes fénye volt csak kísérteties; maga az arc nyugodt volt és egy cseppet sem félelmetes. A jelenség, még mielőtt Scrooge közelebbről szemügyre vehette volna, eltűnt. Scrooge dermedten meredt a kopogtatóra, szívét soha nem érzett félelem szorította össze. De erőt vett magán, még egyet fordított a kulcson és elszántan belépett az ajtón. Gyertyát gyújtott és egy ideig bizonytalanul keresgélt az ajtó hátlapján, mintha az imént látott archoz tartozó tarkót keresné. De az ajtó hátlapján csak néhány anyacsavar volt, amelyek a hatalmas kopogtatót tartották belülről.  - Tyű ! Az áldóját ! - mondta Scrooge és hatalmas dörrenéssel bevágta az ajtót. Az egész ház, de még a ház alatt levő borpince is megremegett és hosszan visszhangzott belé.  De Scrooge nem volt olyan legény, aki egy kis visszhangtól megijed. Kezében a gyertyával, bár a szokottnál talán valamivel lassabban, de határozott léptekkel ment fel a lépcsőn hálószobája felé. A lépcsőház olyan széles volt, hogy egy kisebbfajta temetési menet, hatfogatú halottaskocsival együtt, könnyedén elfért volna rajta. Igaz ugyan, hogy viszont olyan sötét is volt, hogy egy egész utca gázlámpái is csak gyéren világították volna meg. Nem csoda, hogy Scrooge, pislákoló kanócának imbolygó fényénél szinte látni vélte a komor menetet. Ám a sötétség olcsó dolog és Scrooge-nak minden kedvére való volt, ami nem került pénzbe. Mielőtt az emeleti pántos ajtót bereteszelte volna, alaposan körülnézett szobáiban. A lidércfényű arc még nagyon friss volt emlékezetében ! Hálószoba, ebédlő, kamra - minden rendben. Bekukkantott az asztal alá - senki ! a díván alatt - senki ! A kandallóban gyenge tűz, a kandallópárkányon tálca egy csésze herbateával (Scrooge éppen náthás volt), kanál, miegymás. Na, még egy pillantás az ágy alá - senki ! A faliszekrényben - semmi ! Házikabátja olya gyanúsan lóg a szegen, mintha belebújt volna valaki. - Semmi ! A lomtárba is benéz : szeneslapát, ócska cipők, kosarak, háromlábú mosdó, piszkafa. Sehol egy lélek ! Megkönnyebbülten sóhajt, bereteszeli és külön kulcsra is bezárja az ajtót. Nyakkendőjét megoldja, házikabátot ölt, hálósapkát vesz és leül a tűz mellé, hogy megigya herbateáját. A kandallóban épp, hogy pislákol a tűz. Egész közel kell ülnie hozzá, hogy egy kis meleget érezzen. Egy holland kereskedő lakott itt valamikor, még az építette a kandallót. Minden cserepe egy-egy bibliai jelenetet ábrázol. Kain és Ábel, a fáraó leánya, Sába királynője, angyali hírnökök dunyhaszerű felhőkön úszva, Ábrahám, Belzacár, az apostolok és még más száz és száz alak elevenedik meg az egykori derék fazekas jóvoltából a csillogó csempéken.  Scrooge elnézte őket szórakozottan és gondolatokba merülten. Milyen különös alakok ! Mintha valamennyi hasonlítana egy kissé Marleyre !  - Eh, szamárság - fakadt ki végül és hosszú léptekkel mérte végig a szobát.  Egyideig fel-alá járt, majd sóhajtva visszaült előbbi helyére. Fejét a karosszék támlájához támasztotta és szeme megakadt a csengettyűn, amely a szemközti falon függött. A csengettyűt valamikor hosszú zsinórral az épület legfelső emeletéről lehetett megszólaltatni; réges-régen nem használta már senki. Scrooge döbbenve látta, hogy a csengettyű alig észrevehetően rezegni kezd. A rezgés erősbödött, míg a csengettyű halkan megszólalt, mind erősebben csilingelt, végül harsogva zúgott. A házban levő valamennyi csengő vele zengett. Talán félpercig vagy egy percig tartott ez a zenebona, de Scrooge egy örökkévalóságnak érezte. Azután hirtelen mély csend lett: valamennyi csengő egyszerre némult el. A pincéből lánccsörgés hallatszott. Scrooge gondolatában felrémlett, hogy kísértetlakta házak pincéiben a szellemek csörgetni szokták láncaikat. Ekkor a pinceajtó dörrenve kicsapódott, a lánccsörgés élénkebb lett, tisztán lehetett hallani, hogy a lánccsörgető felfelé jön a lépcsőn és megáll az ajtó előtt.  - Szemfényvesztés ! - mondta Scrooge - nem hiszek benne. - Ám a szellem a nehéz tölgyfaajtót semmibe se véve, már a szobában állott a kandalló előtt. A láng a tűzhelyen magasra csapott, mintha csak azt mondta volna: Ismerlek ! Marley hazajáró szelleme vagy! Azután ellobant a láng.  Ismét az iménti kísérteties arc ! Marley arca, hajzata, szemöldöke, szakálla. Hosszúszárnyú szürke kabátja, csíkos nadrágja, cipői ! Vastag lánc a dereka köré fonva, egyik vége hosszan csüng hátul, uszályként vonszolja maga után, csörömpölve. A láncszemek, - amint Scrooge éles szeme rögtön felfedezte - kulcsokból, lakatokból, pénzesládák acélpántjaiból valók ! És a teste teljesen átlátszó ! Szembenállva is látni hosszúszárnyú kabátjának két gombját hátul a derekán.  Scrooge gyakran hallotta még Marley életében, hogy Marleynek nincs szíve, de sohasem akarta elhinni. Mint ahogy még most sem hitte tulajdonképpen. Mert bár a kísértet teljesen átlátszó volt, és így meggyőződhetett róla, de nem akart hinni a szemének. Nem akarta hinni, hogy a hidegszemű jelenség valóban előtte áll, tényleg látja szemét, arcát, állát, sőt még az állát tartó kendőnek ismerős kockáit is.  - Nos, mi lesz ? - szólalt meg végre Scrooge hidegen és óvatosan, mint mindig. - Mit kíván tőlem ?  - Sok mindent - felelte a kísértet.  - Ez Marley hangja kétségtelenül - dörmögte magában Scrooge. Majd nekibátorodva, rászólt :  - Kicsoda maga ?  - Azt kérdezd inkább, ki voltam ?  - Nos, hát ki voltál ? - mondta Scrooge. - Árnyalak létedre, úgy látom, sokat adsz az árnyalatokra.  - Amíg éltem, a társad voltam : Marley Jakab.  - És le is tudnál ülni ? - kérdezte Scrooge, gyanakodva.  - Hogyne !  - Hát akkor ülj le.  Scrooge csak habozva kínálta hellyel, mert nem volt meggyőződve arról, hogy egy ilyen átlátszó jelenség helyet foglalhat-e a széken. Attól tartott, hogy amennyiben ez lehetetlen, a szellem rettentő magyarázatot talál adni. Ám az árny nyugodtan leült a kandalló mellé, mintha rég megszokta volna a helyet.  - Te nem hiszel bennem, - kezdte a beszélgetést.  - Megvallom, nem.  - De hiszen saját érzékeiddel győződhetsz meg jelenlétemről.  - Éppen ezeknek nem hiszek.  - De miért ?  - Azért, mert egy kis rendetlenség a testben elég ahhoz, hogy tévútra vigye érzékeinket. Lehet, hogy nem vagy más, mint egy darab rosszul megemésztett marhahús, vagy egy falat túlkövér sajt, vagy romlott krumpli. Egyébként kevésbé látszol síri, mint inkább siralmas jelenségnek, bármi légy is !  Scrooge-nak máskor nem volt szokása, hogy szójátékokat faragjon. Ha most mégis megtette, ezzel csak bátorítani akarta magát, mint amikor a sötétben félelmében fütyül valaki. Az igazság az volt, hogy a jelenség kísérteties hangja a csontja velejéig megborzongatta. Kiverte a veríték a gondolatra, hogy a szellem merev szemébe nézzen. Valami pokoli volt benne, az bizonyos. A kísértet mozdulatlanul ült a széken, de haja, nyakkendője, cipőzsinórja, ruhaujja nyugtalanul lobogott, mintha alvilági szél borzolta volna őket.  - Látod ezt a fogpiszkálót ? - folytatta Scrooge, hogy egy pillanatra szabaduljon a reászegezett merev tekintettől.  - Látom - mondta a szellem.  - De hiszen nem is nézel oda.  - Mégis látom - makacskodott a kísértet, le nem véve a szemét Scrooge-ról.  - Nos, ha lenyelném, biztosan úgy megfeküdné a gyomromat, hogy száz ilyen koboldot láthatnék, mint te vagy.  Válaszul a kísértet rettentőt üvöltött és oly borzalmasan csörgette láncát, hogy Scrooge-nak a szék karjába kellett kapaszkodnia, nehogy a földre essék a rémülettől.  A szellem most könnyed mozdulattal, mintha csak melege volna, leoldotta fejéről a kendőt, amellyel álla fel volt kötve. Álla mellére hullt, tátott szája rettentő látvány volt !  - Irgalom ! - rebegte Scrooge, térdrevetve magát, miközben remegő kézzel takarta el arcát. - Szörnyalak, mit akarsz tőlem ?  - Kétkedő ember, hiszel-e már bennem ? - szólt a szellem rettentő hangon.  - Hiszek, hiszek ! De szellem létedre, miért jársz a földön ? Miért kísértesz engem?  - A végzet minden emberre kiszabta, hogy szellemével hasson embertársaira, környezetére. Aki ezt életében elmulasztotta, annak halála után kell véghezvinnie. Erre vagyok kárhoztatva én is szerencsétlenül. Szellemem, amellyel életemben magamat és másokat boldoggá tehettem volna, arra ítéltetett, hogy nyugtalan, kósza árnyként imbolyogjon. Ezzel megint rettentőt üvöltött, félelmetesen rázva és tördelve borzalmas kezét.  - De hisz meg is vagy láncolva, mondd miért ? - kérdezte Scrooge fogvacogva.  - Ezt a láncot magam kovácsoltam életemben fokról-fokra, szemről-szemre. Nézd csak meg, miből van ! Talán nem ismered ezeket a holmikat ? - Scrooge úgy reszketett félelmében, hogy már szólni sem tudott.  - Szeretnéd látni, mekkora az a lánc, amit te magad hordasz ? Nos, most hét éve karácsonykor, pontosan akkora volt, mint az enyém. De azóta alaposan megtoldottad ! - A félájult Scrooge rémülten pillantott maga köré, de semmit sem látott.  Most könyörgésre fogta a dolgot :  - Jakab, öreg barátom, mondj el hát mindent. Mondj valami vigasztalót, az Isten szerelmére.  - Nincs több mondanivalóm és nem is vagyok az, akitől vigaszt várhatsz, Scrooge Ebenezár. A vigasz máshonnan kell, hogy jöjjön, más hírnökök útján. Annyit sem mondhatok, amennyit szeretnék. Barangolnom kell szüntelen, nem pihenhetek meg sehol, itt sem időzhetek tovább. Szellemem, amíg éltem, csak az üzlet körül mozgott, kis pénzváltó boltunk szűk határai között. Ezért kellett halálom után vándorútra kelnem és utaznom szüntelen, utaznom rettentő kínok, emésztő fáradság közepette.  Scrooge-nak szokása volt, ha valamin eltűnődött, kezét szórakozottan a nadrágzsebébe dugta. Most is így tett, mert a kísértet szavai ugyancsak elgondolkoztatták. Zsebredugott kézzel térdelt ott, anélkül, hogy felpillantott volna; különös látvány volt.  - Nem dolgozhattál valami gyorsan - mondta végül kissé üzleties hangon,  de nagy tisztelettel és csaknem alázatosan.    - Nem-e ? - mondta a kísértet.  - Hét éve vagy már halott ! És folyton csak utaztál ?  - Szüntelenül ! Egy óra nyugalmam sem volt. A lelkiismeret is folyvást mardosott.  - És min utaztál ? - kérdezte Scrooge.  - A szelek szárnyán ! - felelte a szellem.  - Messzi vidéket, sok országot járhattál be hét esztendő alatt.  A kísértet, ezt hallván, megint rettentőt üvöltött és a néma éjszakában oly vadul csörgette láncát, hogy ha lett volna a közelében valami hatósági személy, biztos felírja csendháborítás miatt.  - Oh te nyomorult rabszolga, hát azt sem tudod, hogy évszázadoknak kell elmúlnia, ezer és ezer munkás életnek kell az öröklétbe távoznia, hogy a jóság, mi egy-egy halandó szívében él, még itt a földön megnyilvánulhasson. Minden igaz keresztyén lélek, aki jóra törekszik a maga kis körében, túl rövidnek fogja érezni életét, az elvégzendő munka nagyságához viszonyítva. Bármily hosszú a bűnbánat útja, nem teheti jóvá  a haszontalanul elfecsérelt életet. Én az enyémet elfecséreltem. Haszontalanul elfecséreltem !  - De hiszen minden kötelezettségednek mindig pontosan megfeleltél, - mondta remegő hangon Scrooge, mert mindinkább érezte, hogy őrá magára  is hasonló sors várhat.  - Kötelezettség, kötelesség ! - kiáltotta a szellem, kezét tördelve.  - Az egész emberiség volt a kötelességem. A közjó ápolása lett volna  a kötelességem. A jótékonyság, szívélyesség, felebaráti szeretet, irgalmasság, mind-mind kötelességem volt ! Amire te gondolsz, nyilván  az esedékes váltók pontos beváltására, az csak egy vízcsepp a valódi kötelességek tengerében. - Magasra emelte és mégegyszer megcsörgette láncát s úgy nézte végig minden láncszemét, mintha mindennek ez a lánc volna az oka, azután rettentő erővel, csörömpölve vágta a földhöz.  - Ilyenkor, karácsony táján szenvedek a legkeservesebben, - folytatta azután. - Az önvád mardos, hogyan is voltam képes semmit sem törődni embertársaim gondjával-bajával. Vakon és süketen járni a világban ! Semmibe se venni azt a csillagot, amely a napkeleti bölcseket a szegénység hajlékába vezette. Vajjon, nem akadt volna egy kunyhó, ahol énrám vártak, ahová a csillagnak engem kellett volna vezérelnie ?  Scrooge oly hevesen remegett, hogy a szellem ismét rákiáltott :    - Ide hallgass, időm lejár, de még van mondanivalóm számodra.  - Hallgatlak, - mondta Scrooge -, de kérlek, ne légy túl szigorú és beszélj egyszerűen és világosan, nem értelek meg, ha virágnyelven szólsz hozzám.  - Magam sem tudom, miképp lehetséges az, hogy most látsz engem - folytatta a szellem. - Ültem én már máskor is melletted és láthatatlanul figyeltelek.  Ez a közlés nem hatott nagyon kellemesen Scrooge-ra, mert ismét megborzongott és a hideg verítéket törölte homlokáról.  - Ma azért jöttem, hogy megmondjam neked, van még lehetőséged és reményed arra, hogy elkerüld az én sorsomat. Én magam szereztem meg a lehetőséget számodra, Ebenezár !  - Mindig jóbarátom voltál, - nyöszörögte Scrooge - köszönöm jóságodat.  - Három kísértet fog meglátogatni, - mondta tompa hangon a szellem.  - Óh - mondta borzadva Scrooge, és oly hosszúra nyúlt ábrázata, hogy szinte maga is kísértetnek látszott.  - Ez a lehetőség és remény, amit említettél ? - kérdezte reszkető hangon.  - Igen.  - Nincs -- nincs mód arra, hogy mellőzzük ezt ?  - Csak az ő látogatásuk folytán kerülheted el az én szomorú sorsomat.  Az első holnap éjfél után egy órakor fog megjelenni !  - Nem jöhetne mind a három inkább egyszerre, hogy túl legyek rajta ?  Jakab! - könyörgött Scrooge.  - A második holnapután éjszaka ugyanabban az órában jő el. És az utolsó a rákövetkező éjjelen, ha az óra az éjfélt elütötte. Engem nem fogsz többé látni, de törekedj saját érdekedben észben tartani, amit ma éjszaka hallottál tőlem.  A szellem most elhallgatott, az asztalhoz lépett, felkapta kendőjét és ismét felkötötte vele az állát. A néma csendben tisztán hallotta Scrooge, amint ennél a műveletnél a kísértet foga összekoccant. Félénken felpillantott és látta, hogy a túlvilági látogató egyenesen áll előtte, karjára fűzve hosszú láncának lecsüngő végét. Majd kimért léptekkel megindul az ablak irányában. A csukott ablak, amint a szellem közeledett felé, önmagától fokról-fokra kitárult. Mire odaért, az ablaktáblák tárva-nyitva voltak. Most intett Scrooge-nak, hogy jöjjön közelebb.  Az megindult, de mikor mintegy két lépésnyire volt tőle, a kísértet megállította.  A félelemtől és iszonyattól elcsigázott Scrooge a szellem minden mozdulatára vakon engedelmeskedett. A nyitott ablakon keresztül különös hangok hallatszottak. Olyan volt ez a hangzavar, mint egy szaggatott, végtelenül szomorú sirató ének, amelynek hangjából a bűnbánat és az önvád csendül ki. A kísértet egy percig némán hallgatta, azután csatlakozva a gyászos karénekhez, az ablakon át kiröppent a sötét, hideg éjszakába.  Scrooge, bármily megrendült volt is, nem tudta fékezni kiváncsiságát : hirtelen az ablakhoz lépett és kitekintett. Ide s tova lebbenő, szüntelenül zajongó, kavargó szellemek nyüzsgő csapatját látta. Valamennyi meg volt láncolva, akárcsak Marley szelleme. Voltak olyanok is, akik egymáshoz voltak bilincselve; ezek életükben cinkosok lehettek. Jobban szemügyre véve őket, Scrooge egy csomó ismerőst látott a szellemek között. Egy öregúr fehér mellényben, kabátjával hatalmas pénzszekrényhez láncolva, régi ismerőse volt. Az öreg rettenetesen síránkozott és szemmelláthatóan azon igyekezett, hogy valamiképpen segítsen egy asszonyon és egy kis gyermeken, akik mélyen alatta, egy kapualjban lapultak. De a többiek is, valahányan csak voltak, mind azt panaszolták, hogy nem tehetnek jót embertársaikkal; most már késő, amit életükben elmulasztottak, azt pótolni nem képesek többé.  Scrooge még mindig az ablaknál állott, de mind homályosabban látta a kísérteties csapatot. Miközben azon tűnődött, vajon a köd sűrűsödik-e, vagy talán maguk az imbolygó alakok válnak-e köddé, a zaj mindjobban elült és már nem látott semmi mást, mint a néma, hideg és ködös éjszakát. Becsukta az ablakot és gondosan megvizsgálta az ajtót, amin a kísértet a szobába lépett. Az ajtó kulcsra volt zárva és két tolóretesszel; pontosan úgy, amint este, amikor hazajött, maga zárta be. - Szamárság - gondolta és már a nyelvén volt, hogy ki is mondja, de idejében elharapta. Rettentő fáradtnak és álmosnak érezte magát. Vajon az izgalom, a napi munka vagy az, amit látott, a szellemvilág, a kísértettel való társalgás vagy a késői óra okozta-e, ki tudná megmondani ? Ágyához támolygott s úgy, ahogy volt, teljesen felöltözötten, nyomban mély álomba merült.                                      *                           Az első számú kísértet   Amikor Scrooge felébredt, oly sötét volt, hogy az ágyával éppen szemközt fekvő ablak négyszögét sem tudta kivenni. Épp azon iparkodott, hogy valamiképp mégis tájékozódjék, amikor a közeli templomtorony órája ütni kezdett. Figyelmesen, majd növekvő csodálkozással hallgatta, amint az óra hatot, hetet, nyolcat, majd mind-mind tovább és tovább végül is tizenkettőt ütött. Tizenkét óra ! Hiszen két óra elmúlt, amikor nyugovóra tért. Az óra bizonyára elromlott, talán egy jégcsap hullott a szerkezetbe. Szerencsére, zsebórájának is volt ütőszerkezete, amivel a zagyva toronyórát sötétben is ellenőrizhette. Ám a zsebóra is csak szaporán elütötte a tizenkettőt és elhallgatott.  - Ez lehetetlenség, csak nem aludtam át a napot és tetejébe a rákövetkező éj felét is ! Vagy talán az öreg Nap megúnta, hogy ránk világítson és most déli tizenkét óra van ?  Erre az íjesztő ötletre menten kiugrott az ágyból és az ablakhoz tapogatódzott. A befagyott ablaktáblán kis lyukat dörzsölt a jégrétegbe  és azon át kipillantott. Vajmi keveset látott ! Annyit mégis meg tudott állapítani, hogy künn derekasan fagy és sűrű köd van. Járókelőket nem látott; ezek szerint éjszaka volt, mert délben okvetlen lett volna forgalom az utcán. Kissé megkönnyebült. És elhessegette magától azt a riasztó gondolatot, ami néhány perce motoszkált már álomittas fejében. Hogy is szólt a szöveg ? "Fizessen Ön ezen első váltónál fogva Scrooge Ebenezár úrnak vagy rendeletére három nappal a bemutatás után, stb., stb." De ha nem volna többé nappal ? Mi lenne akkor ? Mit jelenthet akkor a kifejezés, hogy "három nappal" ? Ki fogja tudni kiszámítani ?  A legszörnyűbb jogbizonytalanság állhatna elő !  Visszabújt az ágyba és újból meg újból átgondolta zavaros emlékeit, de nem lett semmivel sem okosabb. Minél inkább törte a fejét, annál jobban belezavarodott. Nem tudott szabadulni kínzó gondolataitól. Marley szellemének rejtélye szüntelenül gyötörte. Valahányszor gondos megfontolás után megállapította, hogy csupán álmodott, villámgyorsan tért vissza gondolata a kiindulási pontra, arra ösztönözve, hogy más irányban próbálja végiggondolni a történteket, hogy ismét felvesse a kérdést : álom vagy valóság ?  Már vagy háromnegyedórája hevert így gondolatokba merülten, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy Marley szelleme éjfélután egy órára jelezte az első számú kísértet jövetelét. Elhatározta, hogy ezt az időpontot mindenesetre ébren fogja bevárni. Ez annál is inkább bölcs elhatározás volt, mert aludni úgysem tudott volna. Az utolsó negyedóra oly rettentő hosszúnak tűnt, hogy többször is arra kellett már gondolnia, vajjon nem bóbiskolt-e el és talán elmulasztotta az óraütést. De nem ! Most mély zengéssel megszólalt az óra. - Bim-bam.  - Egynegyed biztosan elmúlt, - mondta Scrooge.  - Bim-bam.  Fél is elmúlt.  - Bim-bam.  Háromnegyed is.  - Bim-bam.  - Egy óra -- és sehol semmi ! - kiáltott fel diadalmasan. Ám öröme korai volt, mert még ott vibrált az óraütés hangja a levegőben, és csak lassankint, halk zümmögéssel halt el. Abban a pillanatban, amikor végképp elhangzott, hirtelen világos lett a szobában és ágyának kárpitja félrelibbent. Egy kéz libbentette félre. Nem a lábtól eső kárpitot, nem  is a hátamögött levőt, hanem éppen azt húzták félre, ami szemtől-szembe, fejtől esett. A félrevont kárpit mögül félig ülve, félig fekve bámult Scrooge a földöntúli jelenségre, aki a kárpitot félrevonta és most ott állt, oly közel hozzá, hogy kinyújtott kézzel elérhette volna.  Különös alak volt - gyermek és aggastyán egy személyben, vagy még inkább úgy tűnt, mintha valami torzító tükör kicsinyített volna egy aggot kis gyermekké. Válláig érő haja hófehér, mintha ősz volna, de az arcán egyetlen ránc nyoma sincs és bőre oly hamvas és üde, mint egy barack. Hosszú, izmos karok, határozott, erős kéz. Combja, lábszára, formás és csakúgy, mint karja, mezítelen. Öltözéke rövid, bő, hófehér tunika, amit derekán csodálatos fényű öv fog össze. Kezében üde zöld fenyőág és - mily különös, tél közepén - ruhája redőiben friss nyári virágok. De a legkülönösebb az volt rajta, hogy a feje búbján tiszta, világos fénysugár tört elő, amely az egész jelenséget földöntúli fénybe burkolta. Hóna alatt hegyes lámpaernyőformájú süveget tartott. Nyilvánvaló volt, hogy ha a süveget a fejére teszi, a fény kialszik és a jelenség homályba borul.  De mégsem ez volt a legfurcsább rajta ! Volt még egyéb is ! Előbb csak a fényes övének egyes részei villództak felváltva, hol itt, hol ott, elsötétülve, majd fényesen ragyogva ismét. De csakhamar az egész tünemény is váltani, cserélni kezdte alakját. Hol egykarú, egylábú, majd húszkarú, húszlábú szörnyetegnek, majd fejnélküli törzsnek, végül törzsnélküli fejnek látszott. Körvonalai elmosódtak, alakja szertefoszlott a semmibe, csak azért, hogy gomolyogva ismét összesűrűsödjék, lassan feltisztuljon, hogy azután tisztán és sugárzón álljon ott, úgy, amint megjelenése pillanatában állt.  - Oh, Uram, Ön talán az a kísértet, akinek eljövetelét előre jelezték ? - kérdezte Scrooge.  - Én vagyok.  A kísértet hangja halk volt és csodálatosan lágy. Noha egészen közelről hangzott, úgy tetszett, mintha távolból jönne.  - És kicsoda Ön ?  - Az elmúlt karácsonyesték szelleme vagyok.  - A régen elmúltaké ? - kérdezte most Scrooge a törpe alakot méregetve.  - A te elmúlt karácsonyestéid szelleme vagyok.  Hogy, hogy nem, Scrooge hirtelen úgy érezte, hogy ellenállhatatlanul vágyik a szellemet a süveggel a fején látni. Udvariasan megkérte, hogy tegye fel süvegét.  - Mit !? - kiáltott a kísértet, - hát volna lelked szentségtörő kézzel kioltani a fényt, amely belőlem sugárzik ? Nem elég, hogy te és hozzád hasonlók sötét szenvedélye megformálta ezt a süveget, amelyet évek hosszú során át mélyen a szemembe húzva kellett viselnem ?  Scrooge ijedten mentegetődzött, hogy eszeágában sem volt megbántani és arra sem emlékszik, hogy mikor kényszerítette volna a süveg viselésére. Végül nekibátorodott és nyíltan megkérdezte azt is, hogy mi a célja látogatásának.    - A te jóléted ! - mondta ünnepélyesen a szellem.  Scrooge, bár igaz hálát érzett szívében, nem tudta elhessegetni magától  a gondolatot, hogy a jólétet számára leginkább egy zavartalanul átaludt éjszaka jelenthette volna. A kísértet, úgy látszik, átlátott gondolatain, mert hirtelen megszólalt :  - Nos, mondjuk, úgy, hogy megjavulásod ! Figyelj ide !  Kinyújtotta erős kezét és gyengéden vállon ragadta az ámuló Scrooge-ot.  - Kelj fel és kövess !  Scrooge érezte, hogy hiába hozakodnék elő bármiféle kibúvóval, nem használna. Hiába mondaná, hogy az idő már későre jár, hogy az ágy jó meleg és künn keményen fagy, hogy papucsban van, hálókabátban és még náthás is. Ez mind nem használna.  A kéz, amely vállán nyugodott, noha könnyű volt, szelíd és csaknem nőies, mégis határozottnak és ellentmondást nem tűrőnek bizonyult. Felkelt és már-már követte a szellemet, amikor borzadva vette észre, hogy az ablak felé tart. Rimánkodva kapaszkodott tunikája szegélyébe.  - Gondold meg, hogy halandó vagyok - esedezett - repülni nem tudok és ha az ablakon kilépek, csúfosan a mélybe bukom.  - Lám csak az ujjam hegyével érintlek meg és menten úgy megkönnyebülsz, hogy lebegni fogsz és követni téren és időn keresztül mindenüvé - mondta a szellem, kezét Scrooge szívére téve. Alighogy elhangzottak szavai, már ki is léptek a falon keresztül a szabadba. Az országúton álltak, jobbra-balra sík mező. A város eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A köd felszabadult, világos nappal volt, hideg téli nap, behavazott táj.  - Jóságos Ég ! - csapta össze ámulva kezét Scrooge - ez a föld szülőföldem, itt futkároztam valaha, kisfiú koromban.  A szellem szelíden és megértően mosolygott rá, látván, hogy kezének könnyű és futólagos érintése nyomán az öregember szívében mint támadnak fel régen elfelejtett gyermekkori élményei, gondolatai, reményei. Ezer illat, vágy, érzelem zsongott körülötte, mint üzenet az elszállt ifjúságból.  - Remeg az ajkad - mondta a kísértet. - És mi az, ami az orcádon csillog ?  Scrooge zavartan válaszolta, hogy talán egy megakadt hópehely, noha tudta jól, hogy könnycsepp gördült végig arcán. Majd arra kérte a szellemet, hogy csak vezesse, ő engedelmesen fogja követni.  - Nem ismered ezt az utat ? - kérdezte a szellem.  - Már hogyne ismerném, bekötött szemmel is elmennék rajta - válaszolta élénken Scrooge.  - Különös, hogy annyi éven át egyszer sem gondoltál rá; na menjünk csak tovább !  Lassan ballagtak tova az úton, Scrooge jobbra-balra tekintgetett, minden fát, bokrot, útszéli keresztet régi ismerősként üdvözölve. A távolban feltűnt egy kis falucska. Templomtornya messziről integetett; a falun kis kanyargó patak folyt keresztül, sok kis ismerős fahíddal a hátán.  Most néhány bozontos lovacska ügetett feléjük. Vidám kis süvölvények szőrén ülték meg őket, kis kezükkel a lovak sörényébe kapaszkodva. Más kisfiúk szekereken ültek és vidáman kiáltoztak lovagló társaikra. A víg gyermekhangok üde muzsikája betöltötte a mezőt, a hideg tiszta levegő csak úgy visszhangzott a boldog kacagástól.  - A mult árnyai, látjuk, halljuk őket, de ők nem tudnak rólunk - mondta a szellem a közeledő csapatra mutatva.  Amint elhaladtak melletük, Scrooge kitörő örömmel szólította nevén valamennyit. Vajjon minek örült ? Mitől lágyult el hideg kemény tekintete ? Mitől dobogott öreg szíve egyszerre fiatalos hévvel ? Miért érezte magát végtelen boldognak a gyermekek vidám kurjongatásának hallatára ? Miért érzett mély megindultságot, amikor a fiúk szétszéledtek és boldog karácsonyünnepet kívántak egymásnak ? Miért ? Mi volt Scrooge számára a "boldog karácsony ?" Az ördögbe a karácsonnyal ! Volt ő valaha boldog karácsonykor ?  - Látod ott az iskolát ? - kérdezte a szellem, - még nem zárták be. Egy ablaka még nyitva van. Egy kisfiú még ott ül az egyik padban. Társai megfeledkeztek róla és magára hagyták. Tudod ki az a kisfiú ?  - Tudom, - mondta Scrooge és könny csillogott szemében.  Most letértek az országútról és befordultak az ismerős kis utcába. A tanító háza nagy vöröstéglás épület volt; kis harangtornyán szélkakast himbált a könnyű szellő. Valamikor szép, gondozott ház lehetett, de most elárvult volt, züllött és sivár. Törött ablaküvegek, pókháló, mohos falak, téres udvarán gyom, az elvadult kertben kóbor kutyák kergetőztek.  A ház belsejében nem sok nyoma maradt egykori mivoltának. A rideg előszobából egy sereg hiányosan és silányan bútorozott, kopár szobába lehetett látni. A szobákban földszag vegyült a félig égett gyertya, olcsó ételek és szegénység szagával. Végigmentek az előszobán, a ház tulsó vége felé. Keskeny, hosszú, a többinél is barátságtalanabb szobába nyitottak. Néhány sor gyalulatlan iskolapad volt egész bútorzata. Az egyik sarkában kisfiú kuporgott, a pislákoló tűz fényénél olvasgatott.  Scrooge leroskadt a padra és sírnia kellett, amint az árva fiúcskát megpillantotta. Sajátmagát látta, régen elfelejtett, gyermekkori alakját. És micsoda nyomasztó csend volt a házban ! Egy szú percegése, egér cincogása, ajtó nyikorgása sem hallatszott. Ha legalább egy vízcsap csepegett volna valahol, vagy a tűz pattogott volna egy kissé, ha már melegíteni nem tudott annyira, hogy Scrooge keserű könnyeit felszárította volna.    A szellem szelíden belékarolt és olvasásba merült gyermekkori alakjára mutatott. És íme hirtelen egy tarka, keleti ruhába öltözött férfi tűnt fel a nyitott ablak előtt. Széles övében baltát viselt és kötőféken vezetett egy fával megrakott szamarat.  - De hiszen ez Ali Baba ! - kiáltotta Scrooge izgatottan. - A derék, öreg Ali Baba, aki eljött hozzám, egy régi karácsonyestén, amikor a többi gyermekek már mind hazamentek és árván buslakodtam az iskolaszobában !  És ott megy Jancsi és Juliska is ! Nem látod őket ? Ott meg a szultán kocsisa, tótágast áll, mert megbüntette a nagy varázsló! Úgy kell neki ! Miért akarta mindenáron feleségül venni a hercegnőt !  Hol sírva, hol nevetve mondta ezeket a különös, komoly ember számára szinte érthetetlen szavakat. Ha üzletfelei vagy ismerősei közül valaki meghallja, ugyancsak elcsodálkozik rajta !  - Odanézz ! A papagály ! - kiáltotta Scrooge. - A melle zöld, a farka sárga ! A taraja olyan csipkés, mint egy salátalevél. Tudod, melyik papagály ez ?  Az, amelyik Robinson Crusoe-ra rákiáltott, amikor körülvitorlázta a szigetet és ismét hazatért. Azt mondta neki : "Hol voltál Robinson ?" Szegény Robinson azt hitte, álmodik; de nem álmodott, mi tudjuk, úgy-e ?  A papagály kiáltott. És nézd ott van Péntek ! Hogy fut lélekszakadva a kis öböl felé, hogy megmentse életét.  Aztán egyszerre, minden átmenet nélkül, bár az ilyesmi egyáltalában nem volt Scrooge szokása, ismét halk, szomorú hangon mondta :  - Szegény kisfiú ! - és keservesen sírt. Majd zsebébe nyúlt, bizonytalanul nézett körül és alig hallhatóan mormogta, miközben kabátujjával letörölte könnyeit :  - Szeretnék, oh be szeretnék... de már késő !  - Mi bajod van ? - kérdezte a szellem.  - Oh, semmi ! Csak tünődöm. Egy szegény betlehemes kisfiú énekelt tegnap este az ajtóm előtt. Bárcsak adtam volna neki valamit. - A szellem elgondolkozottan mosolygott, majd intett :  - Na, nézzünk egy másik karácsonyt.  Szavaira, mint egy varázsigére, a "kisfiú-Scrooge" valamicskét megnőtt, a szoba sötétebb lett és még sokkal elhanyagoltabb. A padozat fája megrepedezett, az ablaküvegek megpattantak, a tetőről a vakolat nagy darabokban hullott alá és csupasz gerendák álltak ki helyén. Hogy mindez miért és hogyan ment végbe, azt Scrooge nem tudta volna megmondani, annyit azonban biztosan tudott, hogy színhely tökéletesen élethű volt. Az elárvult iskolában ismét csak önmagát látta, most már mint nagyobbacska fiút. Társai elszéledtek, ki-ki boldogan sietett haza, hogy a szentestét övéivel töltse.  Most nem olvasott, hanem nekibúsultan járt fel és alá. Az öreg Scrooge bánatosan nézett a szellemre, majd kinyílt az ajtó és egy kislány - jóval fiatalabb a fiúnál - jött be rajta. A kisfiúhoz lépett, átölelte, csókokkal halmozta el, édes-kedves bátyámnak nevezte.  - Érted jöttem, hogy hazavigyelek, édes bátyám, - mondta a kislány. Hangja olyan volt, mint az ezüstcsengetyű. Csilingelve kacagott, kis kezével tapsolt, folytonosan ismételgetve. - Igen, hogy hazavigyelek, hogy hazavigyelek !  - Haza, kicsi Fan ? - kérdezte a fiú.  - Igenis, haza - válaszolta a kislány és csakúgy sugárzott az örömtől. - Hazaviszlek és többé el sem engedlek. Apa mostanában oly jó és engedékeny. Valóságos mennyország a ház ! A minap este az ágyam szélére ült, a hajamat símogatta, nekibátorodtam, és kérlelni kezdtem, hogy engedje meg, hogy hazajöhess. Mindjárt beleegyezett és most idekocsiztam, hogy hazavigyelek. De hogy megemberesedtél ! Hiszen már egész férfi vagy. Soha többé nem szabad ide visszajönnöd. Elég volt ! Végre mindnyájan örömben és boldogságban együtt fogjuk tölteni a szent karácsonyi ünnepeket.  - Te is már valóságos hölggyé cseperedtél, kicsi Fan, - mondta a fiú.  Vidám kacagás volt a válasz. A kislány megpróbálta átölelni bátyja nyakát, de oly kicsiny volt, hogy lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje. Azután gyermeki pajzánsággal cibálni, vonszolni kezdte az ajtó felé. A fiú alig vonakodva követte, hiszen olyan boldogan ment volna már.  Ekkor harsány hang hallatszott :  - Hozzátok le Scrooge úrfi poggyászát !  És az előcsarnokban megjelent az iskolamester úr személyesen. Leereszkedő gőggel nyújtotta kezét Scrooge-nak, aki zavarában egyik lábáról a másikra állt. Majd húgával együtt egy kisebb, dohos szobába tessékelte őket. Ebben a szobában olyan hideg volt, hogy a falon függő térképeken és az ablakban álló hatalmas földgömbökön dér és jégvirág csillogott. Bort és kalácsot tett eléjük, de a kelletlenül kínált kalács keletlen, és a savanyú arccal kitöltött bor savanyú volt. Egy szurtos szolgálóval a várakozó kocsisnak is küldött egy pohár bort. A szolgáló vigyorogva jött vissza azzal, hogy a kocsis azt üzeni, ha a bor a multkori hordóból való, akkor köszöni, de nem kér belőle. Ezalatt Scrooge úrfi poggyászát a saroglyára kötötték. A gyermekek vídáman paroláztak a mesterrel, majd felpattantak a kocsira, és gyors iramban hajtottak el a kanyargós úton. A kerék mélyen belevágódott a vékony hórétegbe, üde zöld fűcsík tűnt elő nyomában a fehér mezőn.  - Gyenge kis teremtés volt, minden szellő elfújhatta volna. De nagyon jószívű - mondta a szellem.  - Aranyos, jószívű teremtés volt. Mindenki szerette.  - Később, asszonykorában sokat betegeskedett és fiatalon halt meg. Azt hiszem, gyermekei is voltak - mondta elgondolkozva a szellem.  - Csak egy fia volt - mondta Scrooge.  - Persze, az unokaöcséd !  - Igen, az unokaöcsém, - mondta Scrooge látható zavarral.  Alig léptek ki az iskola kapuján, megváltozott a kép. Nagyváros forgalmas utcáján voltak, ide-oda siető emberek között, a kocsiúton lassan haladó járművek, tolongás, kiáltozás, jellegzetes városi lárma kellős közepében. Egy futó pillantás az üzletek kirakatára s nyilvánvalóvá vált, hogy itt is karácsonyeste van; ünnepélyes fény, kivilágított boltok és ablakok mindenfelé. A szellem fényes bolt előtt állott meg és megkérdezte Scrooge-ot, ismeri-e ezt az üzletet.  - Hát hogyne ismerném - mondta, - hiszen itt inaskodtam.  Bementek a boltba. Magas emelvényen francia-parókás öreg úr ült íróasztalánál. Az emelvény olyan magas volt, hogy ha az öreg történetesen tíz centiméterrel nagyobbra nőtt volna, fejét minden mozdulatra a mennyezetbe kellett volna vernie.  - Istenem, Fezziwig apó, testestől-lelkestől, - kiáltotta Scrooge izgatottan.  Fezziwig apó az órára pillantott. Pont hét óra volt. Elégedetten dörzsölte kezét, helyreráncigálta félrecsúszott mellényét. Tetőtől-talpig derű, jókedv, jóindulat sugárzott róla. Most megszólalt kedélyes, meleg, barátságos hangon :  - Hé, Ebenezár, Dick ! Gyertek csak ide ! - Scrooge egykori énje karcsú fiatalember volt, s fürgén futott főnöke felé. Gyakornoktársa, Dick mindenütt nyomában.  - Nini, Dick, - mondta Scrooge a szellemnek, - Istenemre, legjobb barátom, Dick. Szegény, jó Dick !  - Nos, fiúk, - mondta Fezziwig - záróra, záróra, mire vártok ? Karácsonyeste van, fiacskáim. Oly egy-kettőre becsukjuk a boltot, hogy azt se mondjuk, bik-mak.  Több se kellett a két fiatalembernek. Egy-kettő már kint voltak az utcán - három-négy - már helyükön voltak a keresztzárak - öt-hat - szaporán fordultak a zárban a kulcsok - hét-nyolc - már ismét ott álltak a főnök előtt büszkén, hogy az még tízig sem számolhatott és már minden a helyén volt.  - Megy ez, mint a karikacsapás ! - kiáltotta Fezziwig apó és fürgén lefutott a magas emelvényről. - Na, most gyorsan félre az útból mindent ! Hely kell nekünk, Dick, gyorsan, gyorsan, Ebenezár !  Félre mindent ! Oh, mit nem rakott volna félre a két fiú gazdája szavára ! Perc alatt minden mozdítható a falnál volt. A padló tisztára seperve, fellocsolva, a lámpák megtisztítva, a tűz megpiszkálva. Meleg, fényes bálteremmé varázsolták a boltot. Már jött befelé a zenész is - egy szál muzsikus, hegedűjét cincogtatva.  Jött Fezziwigné asszonyság is csupa-mosoly ábrázattal. Jött a három Fezziwig kisasszony is, üdén és kívánatosan, nyomukban a hat gavallérral, akiknek szívét rabul ejtették. Jöttek az összes alkalmazottak, fiúk és lányok, vídám csapatban. Jött a szobalány is unokabarátjával, a pékkel. Jött a szakácsné földijével, a tejessel. Jött a kifutó a szemközti boltból, akiről úgy hírlett, hogy gazdája nem győz eleget enni adni neki. Jött a szomszédasszony szobalánya, akinek úrnője vörösre ráncigálta a fülét. Jöttek valamennyien, az egész utca, egyik a másik után, ki félénken, ki lopakodva, ki vonakodva, ki tolakodva. Végül is így vagy úgy, ott voltak mindnyájan. Húsz pár menten táncra perdült. A táncolók körbe keringőztek a termen, folytonosan cserélve a vezető-párokat, mindaddig, amíg csupa vezető-pár volt már és egy pár sem akadt, akit vezessen. Mikor a zűrzavar és zenebona tetőfokára hágott, az öreg Fezziwig tapssal adott jelt a szünetre, de a párok vígan kurjongattak : hogy volt ! A zenész bedugta átforrósodott fejét egy vödör vörösborba, amit külön ebből a célból készítettek oda. Biztosan kortyolt is közben belőle egyet-kettőt. Tény az, hogy mikor csapzottan, csurom-borosan ismét felmerült, olyan tüzesen kezdett játszani, mintha az imént még elpilledt zenészt lepedőben vitték volna haza és most vadonatúj, pihent ember állna a helyén.  Aztán ismét tánc rogyásig, zálogosdi, hölgyválasz, majd megint tánc, majd sütemény, szerecsenfánk, hidegsült, főtt sonka vegyes salátával és sör annyi, amennyi csak belefért a sok szomjas torokba. Az est fénypontja a frissítők felszolgálása után következett, amikor a zenész (Istenemre, ez a fickó érti a mesterségét ! Jobban, mint én az enyémet, vagy ti a tiéteket !) rázendített a "Sir Roger de Coverley"-re. Most az öreg Fezziwig állt az élre Fezziwigné asszonysággal; nem lebecsülendő teljesítmény huszonhárom vagy huszonnégy pár táncossal "Sir Roger"-t vezetni. És micsoda elszánt emberekkel, akik táncolni akartak valamennyien és hallani sem akartak arról, hogy hazamenjenek.  De Fezziwig apó győzte és ha kétszer vagy négyszer annyian lettek volna, akkor is állta volna a sarat. És Fezziwigné sem maradt mögötte - egy lépéssel sem. Valódi párja volt mindenféleképpen. Ha valaki tud ennél nagyobb elismerést, mondja csak ki, hogy azzal adózzak ennek a kitűnő házaspárnak. Fezziwig apó úgy ropta, olyan tűzzel és fürgeséggel, hogy lábikrái, mint felvillanó fények, szinte világítottak a táncosok lábszárainak tömegében, mint a lombok közt bujkáló holdsugár. Váratlan fordulatokkal, ezer ötlettel vezette a táncot : előre, hátra, kétszeres, négyszeres, dugóhúzó, hölgydobás, tengeri kígyó, rétestészta és még sok-sok más figura után végre mindenki ismét a helyén állott. Ám a fáradhatatlan Fezziwig apó még kivágott egy bokázót olyan frissen és ügyesen, hogy csak úgy porzott a talpa alatt !  Még javában állt a bál, amikor az óra tizenegyet ütött és véget vetett a mulatságnak. Fezziwig és Fezziwigné az ajtóban állva, mindenkitől meleg kézszorítással búcsúzott, nem mulasztván el elmondani legjobb karácsonyi kívánságaikat külön-külön mindenkinek. Mikor az utolsó pár is elköszönt és a távozók vídám hangja is lassacskán elhalt az estében, a házaspár megcsókolta egymást és a boldogan elütött karácsonyeste hangulatával tért háznépével nyugovóra.  Scrooge az egész jelenetet mintegy kábulatban nézte végig. Ámuló eszmélete egykori valójánál időzött. Mindent felismert, mindenre visszaemlékezett, mindent boldogan élt át újból, és egész lényén valami kimondhatatlan izgalom lett úrrá. Csak mikor ifjúkori alakja és egykori barátja, Dick, végképp eltűnt szeme elől, ötlött eszébe ismét a szellem, aki ezt a világot felidézte számára. A szellem merően nézett reá és a fény rendkívül élesen világított fején.  - Íme, - szólalt meg a szellem - mily semmiséggel lehet boldoggá tenni ezt a balga népséget.  - Semmiséggel - dünnyögte Scrooge.   - Figyelj csak és hallgasd meg a két kisinast, hogy zengik Fezziwig apó  dícséretét. - Scrooge meghallgatta, azután a szellem felé fordult, aki  így folytatta :  - Nos, talán nincs igazam ? Fezziwig apó csupán néhány fontot költött el pénzéből, amit úgysem vihet magával a sírba. Talán három vagy négy fontot. Vajon ezért jár neki ennyi hála és elismerés ?  - Nem erről van szó, - mondta Scrooge izgatottan és észre sem vette, hogy nem úgy beszél, mint a mostani, hanem mint az egykori Scrooge. - Majd elmondom neked, szellem, hogy mi itt a lényeges ! A mód a lényeges, amivel a főnök könnyűvé vagy nehézzé teheti szolgálatunkat, teherré vagy örömmé változtathatja munkánkat. Egy szó, egy tekintet, egy mosoly, - oly semmiségek, hogy szinte fel sem mérhetők, számba sem vehetők. És mégis mennyire fontos mindez, a kellő pillanatban többet ér, mintha egész vagyonát osztaná ki közöttünk !  Scrooge hirtelen elhallgatott, magán érezve a kísértet kutató tekintetét.  - Van valami kívánságod ? - kérdezte a szellem.  - Oh semmi különös, - mondta Scrooge.  - De úgy látom, mégis csak furdal valami, - erősködött a szellem.  - Nos, hát, ha mindenképpen tudni akarod, nagyon szívesen váltanék egy-két szót a segédemmel. De most rögtön. Ez minden, amit szeretnék.  Mialatt ezt mondta, még látta az ifjú Scrooge-ot, amint eloltja az üzletben a lámpákat, azután ismét kint álltak a szellemmel kettesben a hideg, sötét éjszakában.  - Időm lejár, - mondta a szellem. - Nos gyorsan ! - Ez a parancs nem Scrooge-nak, hanem valamely láthatatlan hatalomnak szólt, aki abban a szempillanatban végrehajtotta azt. A kép nyomban megváltozott. Scrooge ismét önmagát látta. Most idősebb már, erős, javakorabeli férfi. Elszántság és gonoszság - későbbi éveiben oly jellemző tulajdonságai -, még nem látszik az arcán, de a pénzvágy és a gond már egy-két vonásban világosan kiütközik. Nyugtalan, csapongó, mohó tekintet ül ezen az arcon. A rosszindulat most bocsátja gyökerét a talajba; még nem erősödött meg a fatörzs, de már látható, hova veti majd árnyékát.  Scrooge most nincs egyedül, szép, fiatal gyászruhás leány ül mellette. A leány szemében könny csillog. Fátyolos, könnyes hangon szólal meg :  - Nem sokat jelentek én már számodra. Új bálványt találtál magadnak. Én lemaradtam. És ha új bálványod is eldédelget annyira, mint én tettem volna, valóban kár bánkódnom emiatt.  - Mi az az új bálvány ?  - Az aranyborjú.  - Istenem, ez a világ sora. Nincs rettentőbb valami a szegénységnél.  És nincs ember, aki ne igyekeznék minden eszközzel jólétet teremteni.  - Túlságosan félsz az élettől - mondta a leány halkan - és csak abban reménykedsz, hogy a pénzed fog megóvni minden bajtól. Egykor nemesebb céljaidat, törekvéseidet egymás után adtad fel, hogy végül is a legátkosabb szenvedély : a nyerészkedés, teljesen úrrá váljék rajtad. Régóta figyellek már, most mindent világosan látok.  - Mit látsz világosan ? Legfeljebb azt láthatod, hogy okosabb lettem az élet dolgaiban, de érzéseimen ez mitsem változtatott !  A leány csak szomorúan intett nemet fejével.  - Vagy látsz talán valami változást ?  - Tudod jól, hogy barátságunk nem tegnapi keletű. Még akkor kötöttük, amikor mindketten szegények és elégedettek voltunk és csak abban reménykedhettünk, hogy közös munkával és szorgalommal, idővel, valamelyest javíthatunk helyzetünkön. De te azóta teljesen megváltoztál. Más ember lett belőled !  - Csak ember lett belőlem !  - Magadnak is érezned kell, hogy nem vagy többé, aki voltál. Én nem változtam. Amíg két test egy lélek voltunk, bízvást számíthattunk arra, hogy boldogok leszünk. Most homlokegyenest ellenkező céljaink csak boldogtalanságot hozhatnak ránk. Hogy mennyit és hogyan töprengtem ezen, arról nem szólok, de kimondom nyíltan, hogy kész vagyok visszaadni szabadságodat.  - Akartam én valaha szabadulni ?  - Sohasem mondtad.  - Nos hát ?  - Nem mondtad, de megváltozott szellemed, az enyémtől eltérő életformád  és olyan célok, amiket nem tudok veled megosztani, világosan elárulták szándékodat. És minden egyében is, ami valaha értékessé tette számodra szerelmemet, észre kellett vennem a változást. Mondd meg őszintén, ha nem találkoztunk volna egykor, észrevennél-e most és ha igen, törekednél-e megnyerni? Ugye, nem ? - mondta a leány szelíden, de határozottan.  A férfi mérlegelni látszott a súlyos szavakat, de végül csak annyit mondott :  - Szóval, te azt hiszed, hogy nem ?  - Oh, milyen szívesen vélekednék másként. Isten látja lelkem, nem tehetem. Ráeszméltem az igazságra és most már ki kell tartanom mellette megingathatatlanul. Ha szabad volnál ma, holnap, vagy holnapután, elképzelhetem-e rólad, hogy egy szegény leányt választanál ? Te, aki csak a pénzben, a nyereségben bízol és hiszel. Vagy, ha egy gyenge pillanatban mégis hűtlenné válnál életelvedhez és megtennéd, vajon nem bánnád-e meg könnyelmű lépésedet százszor és ezerszer ? Tudom, hogy keservesen megbánnád és ezért most elbúcsúzom tőled. Most, amikor szívem még csordultig van szerelemmel aziránt az ember iránt, aki egykor voltál. -   A férfi szólni akart, de a lány már elfordult tőle és elmenőben még csak annyit mondott :  - Tudom, hogy ez fáj neked. Kell is, hogy fájjon ! De hidd el, nagyon-nagyon rövid idő múlva el fogod feledni mindezt, mint haszontalan álmot és örülni fogsz, hogy idejekorán felébredtél. Őszinte szívből kívánom, légy boldog a magad módján !  Ezzel lassú léptékkel elment, anélkül, hogy hátranézett volna.  - Szellem ! - mondta Scrooge - miért gyötörsz ? Elég volt ! Vezess haza, nem akarok többet látni !  - Hátra van még egy kép a múltból ! - szólt a kísértet tompán.  - Nem ! Nem akarom látni ! Ne mutass semmit ! - könyörgött Scrooge.  De a kérlelhetetlen kísértet átölelte és kényszerítette, hogy végignézze  a következő képet is.  Kényelmes, tágas szobát látott. A kandalló előtt szép fiatal leány, oly ismerős vonásokkal, hogy Scrooge szíve megdobbant; ám a következő pillanatban megpillantotta őt is. Őszhajú, idős hölgy lett belőle. Karosszékben ült leányával szemközt. A szobában zsibongás, kiáltozás, lárma. Most látta csak, hogy annyi gyermek nyüzsög a két nő körül, amennyit hamarjában meg sem tud számlálni. A gyermekek semmiben sem hasonlatosak a költő által megénekelt negyven gyermekhez, akik, mint tudjuk, úgy viselkedtek, mint egyetlen gyermek. Ellenkezően, itt minden egyes gyermek úgy viselkedett, mintha egymaga negyven gyermek lett volna. Az eredmény : szüntelen futkározás, fülrepesztő zsivaj. Ám a két nőt nem zavarja a zaj, sőt jóízűt nevetnek a gyermekek csínyjein. A leány elvegyül közéjük, bírkózik velük és szívesen tűri, hogy a kis zsiványok nem éppen kesztyűs kézzel bánjanak vele.  Oh, bárcsak én is köztük lettem volna ! Bár, esküszöm, nem hiszem, hogy oly durva tudtam volna lenni ! Semmi pénzért nem lettem volna képes selyemhaját ráncigálni, cipőcskéit a lábáról lerántani, gyenge derekát megöklözni, úgy, mint ahogy ezek a semmirekellő kis csibészek tették. Ezer kérdéssel halmoztam volna el, csakhogy szóra nyissam édes ajkát. Órákig tudtam volna csillogó szemébe nézni, de semmi olyat nem mondtam volna, ami miatt pironkodnia kellett volna. Könnyű kézzel símogattam volna hullámos drága haját, aminek egy fürtöcskéje minden kincsnél többet ér. Egyszóval, bevallom, szívesen cseréltem volna bármelyik gyerekkel, csakhogy vele lehessek. Persze, úgy, hogy azért férfiként értékelhessem jelenlétét.  Most kopogtatás hallatszik az ajtón. A gyerekek egymás hegyén-hátán bukfenceznek, magukkal rántják a leányt is. Kócosan a hancúrozástól, rendetlen ruhában, de nevető arccal fogadja hazatérő atyját. Az apa az ajtóban áll, nyomában egy ember, aki csakúgy roskadozik csomagjai alatt. Karácsonyi ajándékok és játékok ! A gyerekek a csomagokra vetik magukat.  A két férfit magukkal sodorják, lábukba, karjukba csimpaszkodnak, nyakkendőjüket ráncigálják. Micsoda öröm és elragadtatás minden egyes csomag felbontása ! Az egyik gyermek letépi a kóccal kitömött bohóc csörgősapkájáról a rézgombot és szájába veszi. Valószínűleg azt hiszi, hogy cukorka. Micsoda íjedelem, zűrzavar és sápítozás. A gyerek lenyelte  a gombot ! Micsoda megkönnyebülés, amikor mégis megkerül a gomb ! Öröm, hála, boldogság, elragadtatás tölti be a szobát. Végre elfáradnak a gyerekek is. Versenyt futnak fel a falépcsőn az emeletre, ahol aludni mennek és a ház végre elcsendesedik.  Scrooge ezt a jelenetet is éber figyelemmel kísérte.  A ház ura bájos kislánya vállára teszi a kezét, gyengéden magához vonja és lassú léptekkel mennek a kandalló felé, ahol az úrnő már helyet foglalt kényelmes karosszékben. Ők is odatelepednek melléje. Scrooge szívét összeszorítja a fájdalom a gondolatra, hogy neki is lehetne ilyen bájos, kedves leánykája, megértő felesége, meghitt tűzhelye. Család és otthon, amely bearanyozhatná élete alkonyát.  - Bella - fordul most a férj az asszonyhoz - mit gondolsz, kit láttam  ma délután ?  - Sejtelmem sincs róla, kicsodát ?  - Egy régi barátunkat. Nos, nem találod ki ? Scrooge urat ! Elmentem a boltja előtt és az ablaktábla csak félig volt behajtva. Benn gyertya égett és így jól láthattam őt. Úgy hírlik, hogy a társa halálán van. Így hát egyedül volt ott. Azt hiszem, a társán kívül senkije sincs a világon.  - Szellem, ne gyötörj tovább, - szólalt meg Scrooge elcsukló hangon. - Vigyél el innen !  - Megmondottam, hogy régen elmúlt idők letűnt árnyait fogod látni csupán. Legyen bátorságod szembenézni velök.  - Nem ! Elég volt. Nem bírom tovább !  Íjedten látta, hogy a kísértet arca csodálatos módon valamennyi árnyalak arcához hasonlít. Megrémült, de azért tovább alkudozott.  - Hagyj békén ! Vigyél haza. Ne kínozz tovább !  Miközben ezt mondta, most már az is feltűnt Scroogenak, hogy a kísértet fején a fény rendkívüli erővel világít. Ösztönszerűen érezte, hogy a látottak és a fény erőssége között titokzatos összefüggésnek kell lennie. Ha a fény kialudna, ez talán véget vethetne további kínjainak.  A lámpaernyő formájú süveg ott volt a kísértet kezében. Hirtelen mozdulattal megragadta a süveget és szempillantás alatt a kísértet fejébe nyomta.  A kísértet menten összeroskadt és tetőtől-talpig eltűnt a süveg alatt. Scrooge teljes erővel, kétségbeesetten szorította a süveget a föld felé. Az alsó szélén még mindig éles fény tört elő és nappali világosságot árasztott.  Scrooge érezte, hogy ereje fogytán fogy és az ájuláshoz közel még csak annyit látott, hogy ismét hálószobájában van. Homályosan látta ágyának körvonalait is. Egy utolsót szorított még a süvegen, azután végképpen kimerülten ágyához tántorgott és mély álomba merült.                                       *