Márton László: A filológus harca a sárkánnyal (forrás: EPA)

Márton László

A filológus harca a sárkánnyal
(Szörényi László: Delfinárium. Filológiai groteszkek)

A címbeli metafora indoklásra szorul: írhattam volna butaságot is. Lényegében erről van szó. Szörényi a kötet minden írásában a butaságot győzi le, ha úgy tetszik, vágja le egy-egy fejét, tudva, hogy a levágott fej helyén újabb fejek nőhetnek. A butaság azonban túlságosan általános fogalom, írott dokumentumai végigkísérik az embert a történelem különböző korszakain; Szörényi a magyar politikai és kulturális hagyomány utóbbi öt évtizedének politikailag (is) motivált butaságáról beszél. Olyan esetekről és jelenségekről, amelyekben (a magyar mentalitástörténet szempontjából jellegzetes módon) összeötvöződnek az esztétikai aspektusok az erkölcsiekkel: butaság társul aljassággal, otrombaság gyávasággal, s a rossz vagy semmilyen gondolatok (amelyeket Szörényi tollhegyre tűz) még rosszabb vagy még semmilyenebb mondatokban szólalnak meg, ezeket aztán lehet kéjjel idézni és megsemmisítő gúnnyal kommentálni.
Szörényi László komoly tudós és felkészült filológus, ugyanakkor szatirikus vénája is van, és nincs híján annak a pedagógiai ambíciónak sem, amelyet József Attila fogalmazott meg, hogy tudniillik egész népemet és nem középiskolás fokon, vagyis (és ez így már jellegzetes magyar tünemény) az éppen aktuális "fura urak" ellenében.
A Delfinárium írásai legalább két évtized szellemi ellenállásához járultak hozzá. Biztos, hogy a Delfinárium nem Szörényi főműve, s hogy a magyar tudománytörténet nem elsősorban ezért fogja őt számontartani; de az is biztos, hogy a kötet írásainak a maguk idején nagy volt a hatásuk (a kötet első felét kitevő "delfinező" tanulmány mögött egyébként jelentős kutatómunka áll), s hogy most sem elsősorban dokumentumértékük van.
Mielőtt azonban rátérnék a kötet voltaképpeni megbeszélésére, szeretném egy személyes jellegű példával érzékeltetni, mennyire benne voltak (és persze vannak most is) a levegőben azoka tapasztalatok, amelyek Szörényit írásra késztették. A kötetben sokszor esik szó a cenzúráról, arról, hogy nemcsak szövegrészek, hanem egyes szavak is nemkívánatosnak minősülhettek; ezeket a szavakat eltüntették, és másokat állítottak a helyükbe. Ezt a nyelvi játszmát az anyanyelvvel együtt tanulta meg az én nemzedékem. Első képeskönyvem Móra Ferenc verses ábécéje volt; a sorok rímeltek egymásra, kezdőbetűik adták ki az ábécét, s a könyvben minden sorhoz külön kép volt. Az I betű így hangzott: "Itt van már a zivatar" (mellette gomolygó felhők), s erre a J betű a következőképpen rímelt: "Jó az anya, jót akar" (anya a konyhában, körülötte gyermekei). Volt ebben a mondatban valami fenyegető: lehet, hogy az anya jót akar, de ami történik, az rossz. Utóbb tudtam csak meg, hogy anya helyett Isten olvasandó, legalábbis Móra ezt írta le, csakhogy ez a szó később nyomdafestéket nem tűrővé vált.
Utóbb, amikor szenvedélyemmé vált az olvasás, egyre gyakrabban ütköztem bele a lerövidített, megcsonkított, megváltoztatott szövegű, válogatott, szerkesztett stb. kiadások láthatatlan nyelvi és gondolati korlátaiba. Mai napig emlékszem az egyre erősödő gyanakvásra, a becsapottság újra meg újra feltörő érzésére. Szörényi arról számol be a Bevezetés a delfinológiába c. írásában, miképp válhat mindez részévé az olvasás aktusának és az esztétikai tapasztalatnak.
A Bevezetés...-t 1983 őszén olvastam akkori munkahelyemen, egy könyvkiadóban, ahol kézről-kézre járt. (A Mozgó Világban jelent volna meg, de azt épp akkor tiltották be.) Sokat tapasztalt, idősebb kolléganőm velem szemben ült, és nagyokat nevetve olvasta a kéziratot, tett egy megjegyzést a szerző naivitására, majd nekilátott a rá jellemző hatalmas munkabírással, hogy egy XIX. századi emlékiratot a felére rövidítsen.
Tizenhat év távlatából újraolvasva a Bevezetés...-t, egyre világosabban látszik, hogy a cenzúra és az önkényuralom nem annyira szorosan és közvetlenül függ össze, mint a tanulmány keletkezésekor esetleg hinni lehetett. A szolgalelkűség és a cinizmus, amely, párosulva renyheséggel és tudatlansággal, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek "szöveggondozásait" motiválta, nem rezsimfüggő; akkor sem, ha a Kádár-rendszer kultúrpolitikája (nem függetlenül a propagandától és a mindennapos irányítási gyakorlattól) szokatlan mértékben épített rá. Másfelől az utóbbi tíz évben az is bebizonyosodott, hogy a politikai szabadság és a velejáró sajtószabadság nem feltétlenül jelent szellemi szabadságot. Így a kötet első felét kitevő Bevezetés... nemcsak egy letűnt korszak furcsasággyűjteményeként, hanem intő példaként is olvasandó. Az, hogy a magyar klasszikusok megcsonkított vagy meghamisított kiadásai még évtizedekig forgalomban lesznek, tekinthető mellékes körülménynek is: ma már vannak új, teljes kiadások. (A világirodalom és a kortárs magyar irodalom cenzúrázásával Szörényi tanulmánya nem foglalkozik, ezek bevonásával nyilván parttalanná vált volna.) Ám az a mentalitás, amely "megmondja", vagyis előírja, mi való a gyermekeknek, mik a színháznézők igényei egy városban vagy Budapesten egy városrészben, mi az a téma és hangvétel, ami csak egy "szűk értelmiségi olvasóréteg elvárásainak" felel meg: ez ma is élő tünemény, sőt, központi irányítás híján öntevékenyebb, mint a Kádár-rendszer idején volt.
A delfinológiai példatárat olvasva, szemünk előtt egyfajta hierarchia körvonalazódik, amely az irodalom hagyományos értékrendjét felfüggeszti ugyan, bizonyos mértékig mégis a kánonra, illetve a kanonizációra emlékeztet. A példatár világának két pólusa van: az egyik a delfincsináló, a másik az antidelfinista. (Azok kedvéért, akik majd csak ezután olvassák a kötetet: a delfin ezúttal nem a tengeri emlőst, hanem a francia trónörököst, a Dauphint, latinul Delphinust jelenti; annak idején az ő használatára - ad usum Delphini - kihagyták a klasszikusok kiadásából a szeméremsértőnek minősülő részleteket. A szocialista kultúrpolitika - mondja Szörényi - minden olvasót francia trónörökössé tett.) Antidelfinista nézőpontból egyfajta abszolútumként jelenik meg a csonkítatlan, hiteles szöveg, illetve ilyen szövegekből álló, teljes életmű, elvileg függetlenül az értékrendben betöltött helytől, és a szöveghagyományozás nem kimondottan cenzúrai buktatóitól. (Emiatt pl. Arany János nem szerepel a tanulmányban, mivel az ő életművét a szocialista kultúrpolitika elfelejtette cenzúrázni, holott a hagyatékában maradt erotikus versek delfinológiai megfontolásból ítéltettek elkallódásra. Nem szerepel a a példatárban Füst Milán sem, holott legnagyobb szabású munkáját, Naplóját 1976-ban egyharmadára rövidítve jelentették meg; csak épp a rövidítésnek inkább privát, mint politikai vagy ideológiai oka volt.)
Antidelfinista nézőpontból kétfajta lezárt, vagyis nem kortárs életmű van: a cenzúrázatlan és a cenzúra által megcsonkított vagy meghamisított. Ez utóbbi csoportban a hierarchiát a beavatkozás mértéke és makacssága (azon belül cinizmusának foka) alakítja ki. Ady Endre például csak mellékszereplő lehet, mivel neki mindössze egy, Petőfi-stílben írt korai versét hagyták ki a kritikai kiadásból, s a későbbi kiadásokba azt is visszatették. (Ennél durvább csonkításnak tartom, hogy a népszerű kiadásokban törölték a versek ajánlásait.) Hasonló a helyzet Petőfivel: az, hogy egyik úti levelének egyik kiadásából hiányzik egy fél mondat, még nem jelenti azt, hogy életműve ne volna viszonylag könnyen csonkítatlanul megismerhető. Mellékszereplő marad József Attila is, noha kimaradt hatstrófás verse egészen a rendszerváltásig nem volt hozzáférhető; ez a fiatalkori vers ugyanis, Szörényi szavaival, "gyermetegen irredenta és gyermetegen Petőfi-epigon". Ám éppen itt derül ki, hogy az antidelfinista álláspont nagyon is szem előtt tartja az irodalom értékrendjét (s hogy nem az az értéktisztelet, ha egy verset jelentéktelennek minősítünk, és nagyvonalúan lemondunk róla). József Attila kamaszkori (talán egy kicsit elsietett) költői indulása mindmáig nincs összeillesztve első nagy költői korszakával. Ez a művelet (s egyáltalán: az életmű megismerése és megértése) nem lehet teljes a Nem! nem! soha" c. zsenge nélkül, amely, mint Szörényi mondja, már csak azért is tanulságos, mert kiderül belőle, "hogy a 17 éves diák még mindig a többévszázados poétikai oktatás módszerei szerint készített verset, vagyis chriát írt. (...) (A rövidítésnek nem cenzurális oka van. [M. L.]) Ha a vers ismeretében csak ennyi tanulsághoz jutunk a kezdő költő beállítottságáról és poétikai hangoltságáról, már akkor is igen hasznos a szöveg közlése" (77. oldal).
József Attila kicenzúrázott verse nagyrészt véletlenül maradt fenn, ahogyan Vörösmarty szlovákcsúfoló, szintén kihagyásra ítélt epigrammáját is Sallay Imre emlékezése őrizte meg (aki viszont nem azonos a munkásmozgalom vértanújával). Merőben más filológiai problémákat vetnek fel Babits és Kosztolányi életművének kifehérített foltjai.
Ellentétben Petőfivel, Adyval, Vörösmartyval és József Attilával, az ő esetükben az életmű (hagyományos szempontok szerint is) központi részei sérültek a beavatkozások folytán. Babits Elza pilóta című regénye majdnem ötven évig nem jelenhetett meg újra (1982-ben is csak némi kihagyással), érett korszakában írt fontos versei váltak hozzáférhetetlenné vagy a csonkítások miatt értelmetlenné, s tanulmányait is megtépázták a szögletes zárójelek. (Persze, még súlyosabb az eset, ha nem jelölik a kihagyásokat.) Kosztolányi lírai életműve 1971 óta nagyjából hozzáférhető volt (a szöveggondozó Vargha Balázs volt, a szerkesztő Réz Pál), prózájából viszont a legújabb időkig ki volt cenzúrázva két igen gondosan megírt, fontos novella; cikkei, tanulmányai, tárcái szintén meg voltak tisztítva a nemkívánatos kitételektől. (Külön kérdéskör, hogy a kultúrpolitika a szomszéd népek érzékenységét óhajtotta-e kímélni, rasszistának minősített-e szövegeket, netán a színtiszta kommunistaellenességet irtotta-e, vagy a keresztény művelődés nyelvi megnyilvánulásait ítélte eltüntetésre.)
Lehetne még a példákat tovább is elemezni, hiszen a prózaírók, Krúdy és Móricz cenzúrázása szintén nem tanulság nélkül való; ám a Bevezetés... legfőbb értéke ma már nem a filológiai tényfeltárás, hanem az a szellemi ellenállás, amely motiválta, és amely ma is kiérződik belőle. A cenzúra ugyanis nem elsősorban filológiai önkény volt, hanem a múlt visszamenőleg átalakítására tett kísérletek egyike (ugyanezért kellett némely statisztikában Novalist NDK-s költőnek, Apáczait románnak feltüntetni - már aki hajlandó volt rá), vagyis a leigázás és az engedelmesség egyik fontos tényezője.
Nevezhetnénk akár ontológiai tényezőnek is: jelenléte és működése garantálta a szocialista-népidemokratikus valóságot, egyszersmind a szövegek valóságát is: csak az a mű reálisan létező (mármint a delfinképzés szempontjai szerint), amelyet cenzúrázni lehet. A szövegcsonkítás annak bizonyítéka, hogy a megcsonkított helyen volt valami. Ezáltal a cenzúra filológiai önkénye is a valóság (mármint a szöveg által konstituált valóság) átrendezésére tesz hatékony kísérletet. A mű egységét nemcsak és nem elsősorban a hiátusok révén bontja meg, hanem főleg azáltal, hogy az eltüntetett vagy eltorzított szövegrész - nem műimmanens okokból - kirívóan fontossá válik; ez viszont már átvezet a cenzúra érzéki-pornográf aspektusához, amelyről a nyolcvanas években oly sokan írtak, legmaradandóbb érvénnyel talán Szilágyi Ákos. Antidelfinista nézőpontból a cenzúrázott (végeredményben: meggyalázott) szöveg üres keretté válik, amelyben a sárkányölő filológus csúfondáros arca bukkan fel. A szöveg helyreállítása viszont, ez a karneváli-groteszk aktus, egyszersmind újraszentelést is jelent.
A kötet hátralevő, nagyobbik felében Szörényi félszáz cikke olvasható; legnagyobb részben publicisztikai írások, de a néhány kritikában vagy esszében is poénok vannak, egyfajta rávilágító szándékkal elhelyezve. Szörényi nem purifikátor módjára csapdossa le a hidra- és káposztafejeket, ezt inkább mulattató és helyretevő célzattal teszi: hogy tudniillik a lehullott gömbölyű tárgy káposztafej, így tehát nem ér a neve. Ugyanakkor lehet rajta kacagni vagy epésen mosolyogni, akár bárgyú lábjegyzethez, pökhendi sajtó-megnyilatkozáshoz, KISZ-es röpcédulához, trágár szót idéző rövidítéshez, politikai giccsregényhez, akár egyéb tahóságokhoz és tudatlanságokhoz fűződik fölényes, de nem fölényeskedő kommentár. "Tartózkodjunk tehát az ítélettől" - hangzik a könyv egyik jellegzetes mondata -, "inkább csak szemelgessünk a szörnyű képzavarokban." Természetesen azért mondja ezt, mert a kiemelés és a csoportosítás, a velejáró kommentárokkal együtt, mindenféle minősítésnél szigorúbb ítélet. Nevezhetjük ezt a szigort eleganciának is. Az elegáns (vagyis a szó régi értelmében választékos, válogatós) ember nem úgy válogat, mint a cenzor, hanem rostál: megrostálja (ha nem restelli a fáradságot) a közélet bugrisságait a bécsi pinaszőrdivattól a rendszerváltás hozta nyelvi-gondolati ildomtalanságokig. (A rostálás ezúttal is filológiai módszerekkel zajlik.)
Szörényi publicisztikai ténykedése mindenesetre aktualitásokhoz kötődik, olyan jelenségekhez, amelyek nagyrészt már feledésbe merültek. Vannak persze kivételek, például A magyar irodalom története 1945-1975 keletkezési körülményeiről szóló írás, vagy a Forradalom és apagyilkosság c. tanulmány, amely az 1956 utáni politikai giccsregények ödipális vonatkozásairól szól, beillenének egy nem groteszknek szánt tanulmánykötetbe is. Ezzel együtt felvetődik a kérdés: nem válik-e a kipécézett tárgyak gyors avulása miatt Szörényi publicisztikáinak nagy része muzeálissá? Mielőtt erre válaszolnék, szeretném felhívni a figyelmet egy furcsaságra, a kötetben szereplő félszáz (pontosan ötvennégy) kis írás időbeli megoszlására. A kötet első írása 1973-ra, az utolsó 1996-ra van datálva, tehát egy évre átlagosan két írás jutna, ami nem éppen vulkanikus cikkírói teljesítmény. Ám ha a dátumokat nézzük, kiderül, hogy Szörényinek három cikkírói korszaka volt. 1973-74-ből tizennégy írása került a kötetbe, egy részük megjelenhetett a maga idején, a többi beleütközött a közölhetőség korlátaiba. 1982-83-ban ismét tíz írás keletkezett, plusz a delfin-tanulmány, ezek a maguk idején nem jelenhettek meg (ami nem a sajtóviszonyok szigorodását, hanem a szerző radikalizálódását jelzi, annak ellenére, hogy Szörényi ekkor sem aktívan politizáló alkat). Végül a rendszerváltáskor és utána, 1989 és 91 között huszonhárom írás jött létre, ezek megjelenésének már nem volt akadálya.
A kötet írásaiból (éppen efemer, egyszersmind spontán voltuk miatt) sokminden megtudható a Kádár-rendszer érett korszakának és végnapjainak mentalitásáról; arról, ami azóta hajlamos elfelejtődni és ezzel együtt továbbélni. Megtudható sokminden a szerzőről is. Látszik, amint a nagy tudású, fiatal irodalomtörténész nyitva tartja a szemét. Aki tudja, hogy Szörényi ekkoriban, huszonöt éves korában írt egy igen érdekes tanulmányt Faludi Ferenc cenzori működéséről, s néhány évvel később egy tanulmányt Rákóczi neveltetéséről, amelyben kimutatja Thaly Kálmán egy addig ismeretlen hamisítását, az bizonyos belső távlatokat vesz észre a hetvenes évek eleji apró glosszákban is. Látszik ereje teljében levő, tekintélyes tudósként, aki nem hajlandó leválasztani az akríbiáról a civil bátorságot. S látszik végül az is, amint e két fontos tulajdonság jóvoltából Szörényi - nem úgy, mint számos nemzedéktársa - a hirtelen jött szabad nyilvánosságban érvényes politikai állásfoglalásokra képes, egyszersmind ellenáll a napi politika kísértéseknek. S egyáltalán: felsejlik Szörényi tanári és tudósi személyiségének az a jelentős része, amely nem fér bele a nagy tanulmányokba, már csak Szörényi szóbeliséghez való vonzódása miatt sem. Nem próbálom megjósolni, mire emlékeznek majd a következő nemzedékek a nemrég elmúlt néhány évtizedből; ám könnyen lehet, hogy a Delfináriumban említett tünemények közül egyik-másik azért marad majd emlékezetes, mert Szörényi foglalkozott velük - ahogy azt jónak látta, és ahogy őket nem látta jónak. (Felsőmagyarország)