RÓMAI REGÉK ÉS MONDÁK

ELŐSZÓ

Mikor több mint hétszáz évvel Róma alapítása után Titus Livius hozzáfogott a Tiberis partján épült város és a belőle kifejlődött római birodalom történetének megírásához, maga is úgy érezte, hogy mentségre szorulnak azok a csodákkal átszőtt hagyományok, amelyek a római történelem első századainak az előadását színezték. "Meg lehet bocsátani a régiségnek - írta nagy történeti munkájának a bevezetésében -, ha a városok kezdeteit azáltal teszi felségesebbé, hogy isteni elemekkel keveri az emberi eseményeket."

Valóban, minden nép történeti emlékezete az ősidőkről ilyen regéket őrzött meg: az emberek képzelete által teremtett istenekről és isteni származású, rendkívüli hősökről szóló mítoszokat és a valóban megtörtént események emlékét is a mítoszokhoz és a mesékhez hasonló kerekdedséggel és csodaszerűséggel továbbalakító mondákat. A mítoszok leggazdagabb rendszerét, a legművészibb mitológiát a görög nép képzelete fejlesztette ki.

A rómaiak korán megismerkedtek a görög mítoszokkal, kezdetben az Itáliába települő görög törzsek szájhagyománya, majd később a görög irodalom gondos tanulmányozása révén. Ez a körülmény erősen befolyásolta a római mondák alakulását, így például Romulus és Remus születésének a mondáját idővel Türó görög királyleány csodálatos körülmények között született két fiának, Peliasznak és Néleusznak a mítosza mintájára bővítették.

Már a római nép iránt érdeklődő görögök is hozzájárultak ahhoz, hogy a római ősmondát a görög nép hagyományaival egyeztessék össze, valósággal a görög mitológia körébe vonják, így lesz a római nép őse Aineiasz (Aeneas), Aphrodité istennő fia, akiről már Homérosz híres hőskölteményében, az Iliászban elhangzik a jóslat, hogy Trója bukása, Priamosz házának pusztulása után uralkodni fog a trójai népnek a görögök által elpusztított várost túlélő maradéka felett. És ezért, ha a trójai háború végső okait Erisz aranyalmájára vezeti vissza a mítosz, erre az aranyalmára - "Parisz ítéletére" - mindjárt hőskölteménye elején Vergilius is hivatkozhatik, amikor az Aeneasra vonatkozó mondai hagyományokat feldolgozza. A görög mítosz szerint evvel az aranyalmával zavarta meg a viszály istennője Péleusz és Thetisz lakodalmát, sértődöttségében, mert kihagyták a meghívottak közül. Az aranyalma a legszebb istennőt illette meg: Parisz trójai királyfi Aphroditének, a szerelem és a szépség istennőjének ítélte oda, és evvel a mellőzött istennőket, Hérát, az égiek királynőjét és Pallasz Athénét, a bölcsesség istennőjét a trójaiak ellen ingerelte.

Héra, vagy ahogyan a rómaiak mondták, Juno ezt a gyűlöletet még a Trója alól menekülő Aeneasra, Venus fiára is átruházta. Mert - mellesleg - a saját istenségeik közül Venust a rómaiak a görög Aphroditével, Junót Hérával, Minervát Pállasz Athénével azonosították, ugyanígy például Jupitert, a legfőbb istent is a görög Zeusszal, Neptunust a tenger görög istenével, Poszeidónnal, a tűzhányók mélyén kovácsmesterségét folytató Vulcanust a görög Héphaisztosszal, Mars hadistent a görög Arésszal, Mercuriust a görög istenek követével, Hermésszel és így tovább.

Mindebből következik, hogy a római regék elsősorban a görög mítoszokkal és mondákkal vethetők egybe. De a népek mondateremtő képzelete általában gyakran működik hasonló irányban, s így a római mondák nemcsak görög hagyományokra, hanem sok más nép mondakincsére is emlékeztetnek. Róma alapítói Romulus vezetésével a szabin nők elrablása útján tesznek szert feleségre; a Bibliában ugyanígy rabolnak maguknak leányokat a silói ünnepen Benjámin törzsének fiai, és leányrablás útján szereznek maguknak feleséget a magyar ősmondában is a hun és a magyar testvérnép alapítói, Hunor és Magyar. Az ilyen mondákban ősi társadalmi viszonyok tükröződnek. A Rómát megalapító testvérpár mondája a testvérgyilkosság motívumával együtt ismétlődik meg Attila és Buda mondájában is; a Biblia az egész emberiség élére helyezi a testvérgyilkosság irtózatos bűnét Káin és Ábel mondájában.

Ha Romulust és Remust isteni atyjuknak, Marsnak szent állata, a farkas táplálja, ehhez is a világ minden tájáról hozhatók fel párhuzamok: Poszeidón szent állata, a ló táplálta Türó ikreit a görög mítoszban, kutya táplálta Küroszt, a Perzsa Birodalom megalapítóját is mint kitett gyermeket, farkas és medve a szláv mitológia óriásikreit, a hegyeket megmozgató Valigorát és a fanyűvő Virvidabot - sok egyéb mellett Fehérlófiát, a magyar népmese hősét is ebbe a sorba állíthatjuk. Mindez az őstársadalom olyan elképzelésére utal, amely szerint egy-egy törzs - később egy-egy uralkodócsalád - őse valamilyen állat volt, a törzs un. toteme, amelyet isten gyanánt tiszteltek. Mert az ember alakú istenelképzeléseket az egész világon állat alakú istenelképzelések előzték meg. Régészeti leletek bizonyítják, hogy valamikor a bibliai Jehovát is bika alakjában ábrázolták.

De akár állat, akár ember alakjában képzelték el az isteneket, alakjukban olyan erőket személyesítettek meg az emberek, amelyeknek hatását érezték mindennapi életükben, de amelyek valódi természetét még nem tudták megmagyarázni, és nem tudták őket a maguk céljaira felhasználni. Ezek az erők kezdetben a természet hatalmai voltak - villám és napfény, tűz és víz, jótékony eső és pusztító vihar, termékeny föld és a törékeny csónakban hajózó ember életét veszélyeztető tenger stb. Később - az osztálytársadalmak kialakulása után a megszemélyesített természeti jelenségekhez az emberek élete felett uralkodó társadalmi erők járultak, a királyi hatalom, háború, az egyének és közösségek életében váratlanul kedvező vagy kedvezőtlen változást előidéző titokzatos hatalmak. Mindezekkel szemben az ember erőtlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát, de miután képzelete megszemélyesítette őket, áldozatokkal, varázsszertartásokkal, imával próbálta megnyerni jóindulatukat. S minden kedvező fordulatot az ő segítségüknek tulajdonított, minden csapást az ő kegyetlen szeszélyük vagy az istenekkel szemben elkövetett saját mulasztásaik következményének, isteni büntetésnek tekintett.

Ez a felfogás - ahogyan a rómaiak mondták: religio, ahogyan mi mondjuk: vallásos szemlélet - végigvonul minden nép ősi regéin, a rómaiak egész mondavilágán is. Ez nyilvánul meg abban is, hogy a nagy alapítókat vagy szabadító hősöket többnyire halandó leányok valamelyik istentől csodálatos körülmények között született fiának tüntetik fel: Romulus és Remus Mars istennek és egy Vesta-szűznek a gyermeke, Servius Tullius egy rabszolgasorra jutott királyleányé és Vulcanusé, a tűz istenéé. Aeneas anyja istennő: Aphrodité-Venus, és apja halandó királyfi: Anchises.

Az ilyen elképzelésekben első fokon a nép csodálata nyilvánul meg kiemelkedő hősei iránt. De az osztálytársadalmak kialakulásával - amikor a vallás általában az uralkodó osztály eszköze lesz a szolgaságra kényszerített tömegek öntudatának az elfojtásában - az uralkodók és az arisztokraták az efféle eredetmondákat arra használták fel, hogy az uralomhoz való jogukat igazolják vele. Még Augustus császár is arra szeretett hivatkozni, hogy családja, a Julius nemzetség isteni eredetű, mert Aeneastól, Venus istennő fiától származott.

A vallás szerepét az elnyomás szolgálatában jól szemlélteti például a római Diana-templom építése, amely Róma fölényét domborította ki a latin szövetségen belül; Jupiter templomának építése a Capitoliumon kényszermunka szervezésére is alkalmul szolgált. Róma világuralmát számos vallási hagyománnyal, isteni jóslattal vagy előjellel iparkodtak igazolni; ilyen volt az a monda is, amely szerint a capitoliumi Jupiter templomának építése során koponyát találtak a földben, s ez a koponya arra utalt, hogy Róma egyszer az egész földkerekség feje lesz.

Szükséges mindezt szem előtt tartanunk, hogy megértsük a római mondáknak az ókori rabszolgatársadalomra jellemző, de sokszor a társadalmi fejlődés még korábbi fokáról a rabszolgatartó társadalomra öröklődő, a mi felfogásunktól olyannyira idegen vonásait. De hiba volna, ha csak ezeket a vonásokat vennénk észre, és figyelmen kívül hagynánk e mondák költői szépségét, a társadalmi harcoknak a mondákban is tükröződő tanulságait, az önfeláldozó hazaszeretet lenyűgöző példaképeit. A harcias királyokat bizonyos szabályossággal felváltó békeszerető uralkodóknak az emberek erkölcseit megszelídítő törekvései, a királyokat elűző Brutus forradalmi következetessége, a zsarnokait lerázó nép ragaszkodása kivívott szabadságához, olyan népi hősöknek, mint Horatius Cocles, Mucius Scaevola, Cloelia halált megvető bátorsága a köztársaság védelmében: az emberiség nagy emlékei közé tartoznak, amelyekhez az európai történelem haladó mozgalmai szívesen tértek vissza, hogy lelkesedést merítsenek belőlük.

S milyen sokoldalúan és valószerűen tükröződnek az osztályharc tényleges körülményei a patríciusok és plebejusok küzdelmeire vonatkozó elbeszélésekben! A rabszolgatársadalom egymással szemben álló két alapvető osztályát a szabadok és a rabszolgák alkották, ez utóbbiak ugyanúgy rabszolgatartóik tulajdonát képezték, és adás-vétel tárgyai voltak, mint az állatok vagy az élettelen vagyontárgyak, munkaeszközök. De a szabadok osztályán belül is mélyre ható különbségek nyilvánultak meg az egyes rétegek anyagi helyzetében és ennek megfelelően az őket megillető jogok tekintetében. A római történelem évszázadain át az osztályharc éppen a szabadok egymással ellentétben álló rétegei között folyt elsősorban, így a köztársaság történetének első két századában egyfelől a termőföld nagy részét birtokló és különböző előjogokkal rendelkező előkelőek, a patríciusok és az általuk kizsákmányolt, szűkölködő és a magasabb hivatalok viseléséből kizárt plebejusok között. Patríciusok és plebejusok között hosszú ideig érvényes házasság sem volt köthető, mígnem a plebejusok szívós küzdelem során kivívták egyenjogúságukat.

A küzdelem a plebejusok részéről munkabeszüntetéssel indult meg; kivonultak a Szent Hegyre, megtagadták a munkát és a katonáskodást. Az uralkodó osztály hagyományai szerint Menenius Agrippa meséje bírta jobb belátásra az elégedetlenkedőket: mint ahogyan az emberi szervezetben a különböző testrészek végzik a munkát, hogy a munkátlanul élő gyomrot táplálják, de ha a gyomor nem jut táplálékhoz, a test többi része is erejét veszti és elsorvad, úgy a dolgozóknak is ki kell szolgálniuk az uralkodó osztályt, ha nem akarnak maguk is elpusztulni. Marx joggal mondja ezt a példázatot "ízetlennek", hiszen csak a mindenkori uralkodó osztályok gondolkodásmódjának felel meg, a dolgozók soha nem tehetik magukévá az ilyen álokoskodást. A valóságban nem is azért mentek vissza a városba a Szent Hegyről a plebejusok, mert Menenius Agrippa ravasz beszéde meggyőzte őket a patríciusok igazáról, hanem mert küzdelmeiknek már ez az első szakasza is jelentős eredménnyel végződött. Kiharcolták a néptribunusok intézményét, s a köztársaság ez új hivatalviselőinek az volt a feladata, hogy a nép érdekeinek a szószólói legyenek.

Az uralkodó osztály hagyománya mellett, amely Menenius Agrippa alakját állítja a középpontba, igazi népmonda is maradt fenn ezekről az eseményekről, amelyben a dolgozók szempontja jutott kifejezésre. Ez a monda egy jóságos öregasszonyról beszél: Anna Perenna, amikor éhínség fenyegette a Szent Hegyen táborozó plebejusokat, kifogyhatatlan bőségben sütötte számukra a kenyeret, és így fokozta kitartásukat mindaddig, amíg a jogaikért folyó néma küzdelmet siker koronázta. Az első siker: a nép érdekeit védő néptribunusok hivatalának a felállítása. De a küzdelem változó körülmények között változó eszközökkel folyt tovább, mindaddig, amíg a plebejusok a patríciusokkal szemben teljes egyenjogúságukat ki nem vívták.

Herdonius története világítja meg, hogy az uralkodó osztály e két rétegének az egyetértését milyen új körülmények sürgették: Róma fennállásának 294. évében, tehát időszámításunk előtt 458-ban Herdonius vezetése alatt már az elviselhetetlen sorsuk elől menekülő szökött rabszolgák fenyegetik Rómát. Ez az első rabszolgalázadás figyelmezteti a szabadok egymással szemben álló rétegeit közös érdekeikre. A közös érdekek sürgetik a megegyezést patríciusok és plebejusok között, hogy a rabszolgatartó állam a rabszolgák elnyomására és kíméletlen kizsákmányolásuk biztosítására fordíthassa teljes erejét. Mint ahogyan további századok múltán, az időszámításunk előtti I. században, Spartacus rabszolga-forradalmának az elfojtására is a szabadok osztályának valamennyi rétege egyesíti erejét, sőt utóbb még a köztársasági szabadságról is lemondanak, hogy a "rendek egyetértése", amelyre Augustus a római császárságot alapítja, egy időre még biztosítsa a rabszolgaság fenntartását.

Az Augustus környezetében élő Livius meleg rokonszenvvel beszéli el a római köztársaság korai időszakának önvédelmi harcait, de Herdonius rabszolgaháborúját megbélyegző szavakkal illeti. Szemmel láthatóan időszerű célzást rejt a régmúlt esemény előadásába: mint ahogyan az első római rabszolgalázadás hatására patríciusok és plebejusok félretették korábbi ellentéteiket, mert a lázadó rabszolgákban közös ellenséget láttak, saját kora, az I. század polgárháborúit is a hatalmon és vagyonon osztozó rendek egyetértésének kell felváltania Augustus erős kezű uralma alatt, ha nem akarnak a rabszolgák további kizsákmányolásáról lemondani. És a rabszolgáknak még nem volt szervezett erejük arra, hogy sikerrel harcolják végig forradalmukat az uralkodó osztályoknak a császárság formájában megszilárduló államával szemben. A római köztársaság a polgárháborúkban elbukott, de a császárság még néhány évszázadra elodázta a római rabszolgatartó társadalom válságát.

Az utoljára említett eseményeket azonban már hiteles történeti adatok kiemelik a mondáknak a képzeletet megtermékenyítő félhomályából. Ezért a római mondák előttünk fekvő gyűjteménye csak az időszámításunk előtti IV. századig követi Róma történetét. Camillusszal zárul, aki a gall háborúban megmentette és romjaiból újjáépítette Rómát. S mert evvel Róma második megalapítójának megtisztelő rangját érdemelte ki, a rá vonatkozó hagyományok elbeszélése szerkezetileg mintegy kikerekíti a római nép eredetével és Róma alapításával induló mondák sorozatát. A mondák helyét hovatovább a történelem veszi át, s ha korábban a görög mitológia aranyszálai szövődtek a római hagyományokba, egyre inkább a görög tudomány - filozófia, természettudomány és történetírás - józan világossága űzi el azt a félhomályt, amely a mondaképződésnek kedvezett.

Figyeljük meg a Camillus-monda néhány vonását. Veji ostroma idején az Albai-tó rendkívüli áradásából olvasnak ki jóslatot az ellenséges város elfoglalására nézve, s mert hallgatnak a jóslatokra, Camillus sikerrel vezeti a hadjáratot. Isteni előjel, csodálatos égi szózat figyelmeztetett a támadó gallok közeledésére is, de a római nép ezúttal süketnek mutatkozott az előjellel szemben. Az ellenség ezért tudott mérhetetlen károkat okozni a városban, a Capitoliumot is csak Juno szent lúdjainak a gágogása oltalmazta meg. S mikor az utolsó percben Camillus hazatért, és a végső veszedelemtől megmentette Rómát, a romokban álló városból csak azért nem költözött át a nép a nemrégiben elfoglalt Vejibe, mert a győzelmes hadvezér hű hazaszeretetre intő beszéde mellett egy véletlenül elhangzó, de előjelnek értelmezett vezényszó is arra indította a szenátust, hogy a helybenmaradás és Róma újjáépítése mellett döntsön.

Az előjelek - latin szóval prodigiumok - tiszteletben tartása a rómaiak vallásának különösen jellemző vonása volt. Ilyen előjelnek számított minden szokatlan esemény, rendkívüli, azaz a kielégítő természettudományos ismeretekkel még nem rendelkező ember szemében csodálatosnak tetsző természeti jelenség, például a hold- és napfogyatkozás is. Azt hitték, hogy az istenek ilyen előjelek útján tudatják akaratukat az emberekkel, ajánlatos tehát ilyenkor a jóspapokhoz vagy a homályos jövendöléseket tartalmazó Sibylla-könyvekhez fordulni. Az így nyert útmutatást hajszálpontosan kell teljesíteni, hogy a közeledő veszedelmet elhárítsák. Az előjelekbe vetett hit természetesen a jóspapoknak busás jövedelmet és nemegyszer súlyos visszaélésekre alkalmat adó politikai befolyást biztosított.

Az előjelekbe vetett hit és általában a vallás ellen már az ókorban felvette a harcot a tudomány, amelyet éppen ezért karoltak fel azok, akik a nép felvilágosítása útján a haladást szolgálták, és gátolták fejlődésében a haladás ellenségei, akik a népet babonás rettegésben igyekeztek tartani, hogy könnyebben uralkodjanak felette.

Időszámításunk előtt a II. században élt az első római csillagász, Sulpicius Galus, aki a görög tudományból merítve tudását, az egyszerű emberek között is bátran hirdette, hogy a hold- és napfogyatkozás előre kiszámítható, mert időről időre törvényszerű szabályossággal következik be, nincs tehát benne semmi csodálatos, így jelezte előre a pydnai csata előestéjén Aemilius Paulus katonáinak a küszöbön álló holdfogyatkozást, de nem azért, hogy jóstehetsége látszatát keltse az emberekben, ellenkezőleg, hogy eloszlassa az előjelekbe vetett hitet, és a jelenség természetes magyarázatával megszabadítsa a harcosokat attól a rettegéstől, amelyet a vallás ültetett el a lelkükben.

Persze Sulpicius Galus fellépése nem vetett véget minden babonának, annál kevésbé, mert az uralkodó osztálynak általában ahhoz fűződött érdeke, hogy a vallás tekintélyét fenntartsa, sőt hogy a rabszolgatartó állam rendjét is vallási tekintéllyel ruházza fel. De a tudomány józan világosságának egyre több szószólója akadt, s tagadhatatlan, hogy ez a józan világosság nem kedvezett a mondák terjedésének sem. A monda helyet ad a történetírásnak.

Sulpicius Galus kortársa, az idősebb Cato még hallotta azokat a hősdalokat, amelyekben a római előidők mondái emlékezete szájhagyományokban öröklődött nemzedékről nemzedékre. Egy évszázaddal később Cicero már sajnálkozik afelett, hogy ezek a hősdalok feledésbe merültek. Sulpicius Galus bátor fellépését a természettudományos világnézet mellett Cicero is, Livius is elismeréssel említik. Livius és költő kortársai mégis kegyelettel építik munkáikba mindazt, ami a római mondakincsből - a hősdalok feledésbe merülése után is - a szájhagyományban vagy feljegyzésekben az ő korukra fennmaradt.

És e kegyeletben mi is méltán követhetjük őket, hiszen e mondákban végső fokon - saját vallási korlátjaikon túlemelkedve a nép képzelete tiszteleg az emberi nagyság előtt. A római mondákban ugyanúgy, mint minden más nép mondakincsében.

Ezért nyújtja át ez a könyv az érettebb magyar ifjúságnak a legfontosabb római mondákat, és ezért követik majd ezt a könyvet a világ más népeinek mondakincsét hasonló keretben ismertető kötetek. Mert minden népnek mások és mások a mondái, aminthogy minden nép más és más történeti utat járt be. De a sokféleségben mégis szembetűnő az egység: az emberi nagyság tör bennük keresztül az ősidők homályán.

Trencsényi-Waldapfel Imre

---

AENEAS ELINDUL ÚJ HAZÁT KERESNI

Valamikor réges-régen, sok évvel Róma alapítása előtt Kisázsia partján volt egy gazdag, hatalmas város: Trója. Történt pedig, hogy a trójai királyfi, Parisz, elrabolta a spártai király feleségét, a világszép Helénát, és magával hozta kincseit is. Az egész görög nép összefogott, hogy megtorolja a sérelmet, és hatalmas hajóhadával Trója ellen vonult.

Tíz évig ostromolták hiába a görögök a természettől és emberektől jól megerősített várost. A hosszú ostrom alatt elestek a legjelesebb hősök, a trójai Hektór, a görög Akhilleusz, még az istenek is beleavatkoztak a harcba, de a vár mégis állt, és úgy látszott, minden erőfeszítés hasztalan, Trója bevehetetlen. Ámde amit az erő nem tudott elérni, azt elérte a furfang. Odüsszeusz tanácsára egy falovat építettek, s elhíresztelték róla, hogy az istenek tiszteletére készült; majd visszavonulást színlelve hajóra szálltak, és eltávoztak Trója látóhatárából. A trójaiak a parton hagyott hatalmas falovat behurcolták a várba, még a falakat is lerombolták, hogy a kapun beférjen.

A ló belsejében azonban válogatott görög vitézek rejtőztek. Ezek aztán, mikor a trójaiak az örömtől és bortól megrészegedve, a visszanyert szabadságtól megmámorosodva álomra tértek, leereszkedtek, és tűzjeleket adtak a szomszéd sziget mögött rejtőző hajóhadnak. A görögök csakhamar visszatértek Trójába, és iszonyú pusztítást vittek véghez.

Aeneas, Venus istennő fia volt a trójaiaknak Hektór után legnagyobb hőse. Most álmában megjelent neki Hektór, és így szólt hozzá:

- Menekülj, fuss innen, Aeneas! Csak volt Trója, csak voltunk trójaiak! Vidd magaddal Trója házi isteneit, és keress számukra új hazát!

Aeneas felriadt álmából, és fegyvert ragadott. De mikor látta, hogy a harc reménytelen, magához vette a trójai házi isteneket, a penateseket, majd béna atyját, Anchisest nyakába véve, feleségével és kisfiával együtt menekülni igyekezett a lángban álló városból. A szomszédos Ída-hegység erdeje menedéket nyújtott neki, de útközben, a szörnyű vérzivatarban, elvesztette feleségét.

A görögök pedig, miután Tróját földig lerombolták, és az embereket leölték, vagy fogságba ejtették, Helénával együtt most már csakugyan visszatértek hazájukba. Mikor már az utolsó vitorla is eltűnt a tengeren, az erdőben rejtőzködő menekültek előjöttek, és tanakodtak, mitévők legyenek. Hazájuk nem volt, otthonuk megsemmisült.

- Légy te a vezérünk, Aeneas - fordultak a hőshöz -, és mutasd meg a jövőbe vezető utat.

Aeneas vállalta vezérlésüket. Hajókat ácsoltatott, s nekivágtak a tengernek új hazát keresni. Hosszú és keserves bolyongás után végre eljutottak Szicíliaszigetére, Itália szomszédságába. Itt halt meg Aeneas atyja. Azután elhagyva Szicíliát, Itália felé vették útjukat, amikor Juno, a haragvó istennő megpillantotta őket. Juno haragja régi keletű. Egyszer ugyanis az istenek lakomáján Erisz, a viszály istennője aranyalmát dobott az istennők közé, ezzel a felírással: "A legszebbnek." Három istennő, Juno, Minerva és Venus vetekedett az aranyalmáért. Pariszra bízták az ítéletet, aki - mivel Venus neki ígérte a világ legszebb asszonyát, Helénát - neki ítélte az almát. Juno ezt sohasem bocsátotta meg a trójaiaknak, és minden módon meg akarta akadályozni, hogy Aeneas elérje a végzet által kijelölt célját, a római birodalom megalapítását. Ezért a szelek királyához, Aeolushoz fordult, aki a barlangból kibocsátotta az oda bezárt szeleket. Ezek iszonyú vihart támasztottak, és szétverték Aeneas hajóit. Neptunus, a tenger istene megfékezte őket, de a húsz hajóból csak hat tudott a vezér mellett megmaradni, és vele együtt csak hat vetődött partra, azok sem Itáliában, hanem messze, szemben Itáliával, az afrikai Líbia partján.

Aeneas azt sem tudta, hová, mely égtáj alá jutott. Félve indult el, hogy kikémlelje a vidéket. De anyja, Venus segítségére jött, Karthágóba vezette. Itt találkozott elveszettnek hitt társaival, ahol Dido, az ország királynője - akinek szintén menekülnie kellett hazájából, és itt alapított új országot - szívesen fogadta a hőst, és tiszteletére nagy lakomát rendezett. A lakomán Dido kérésére Aeneas elbeszélte Trója pusztulását és bolyongásait. De a lakomán más is történt. Venus, hogy fiát megőrizze a további bolyongástól és veszedelmektől, szerelmet ébresztett Dido szívében Aeneas iránt. Aeneas kisfia, Ascanius helyébe Cupidót, a szerelem csintalan istenkéjét csempészte, aki a szerelem nyilával megsebezte Didót.

A királynő korán jutott özvegységre, és nagy gyásza óta most ébredt először szerelem szívében. Amikor hű nővérének, Annának felfedte titkát, ez megnyugtatta:

- Az istenek kezét látom ebben, nővérem. Mennyire megnő majd városod ereje, becsülete, ha trójai fegyveresek védik!

Ennek a házasságnak Juno sem volt ellene. De Jupiter, az istenek királya és az emberek atyja másképp határozott. Mercuriust, az istenek hírnökét küldte Aeneashoz:

- Ne feledkezz meg küldetésedről. Neked nem Afrikát, hanem Itáliát kell kormányoznod. Azonnal szállj hajóra!

Aeneas fájó szívvel engedelmeskedett az isteni parancsnak. Mikor hajói már kifutottak a tengerre, és ő visszatekintett Karthágóra, a királyi palota felől máglyát látott lobogni. A szerencsétlen Dido bánatában máglyára vetette magát.

Ismét Szicília szigetére értek. Kerek egy esztendő telt el Anchises halála óta, és most a fiú ünnepi játékokkal áldozott a halott apa emlékének. Majd hátrahagyva a gyávákat és betegeket, továbbhajózott Itália felé. Indulás előtt álmában apja szelleme megjelent neki:

- Keress fel Sibylla segítségével az alvilágban!

Sibyllát, az agg papnőt Cumaeban találta meg Aeneas, Apollo istennek szentelt barlangjában. Jóslatot kért tőle. A válasz így hangzott:

- El fognak jutni a trójaiak céljukhoz, de azt kívánják majd, bár ne jutottak volna el. Háborúkat, szörnyű háborúkat látok, és látom, hogy vértől árad a Tiberisfolyó. Juno üldözi a trójaiakat. De te ne hátrálj! Végül is célhoz érsz.

A jóslat után Aeneas megkérte a jósnőt, hogy mutassa meg neki az alvilágba vezető utat. Ám ehhez meg kellett találnia az aranyágat, hogy azzalProserpinának, az alvilág királynőjének kedveskedjék. Venus madarai, egy kergetőző galambpár, elvezették Aeneast egy fához; ezen rejtőzött az aranyág. Aeneas lenyeste: most már nyitva állt előtte az alvilág útja.

Itt talált rá apjára a boldogok ligetében, amint azokat szemlélte, akik Léthének, a feledésnek vizéből készültek inni, hogy ezzel befejezvén alvilági bűnhődésüket, ismét földi életet élhessenek. Itt tudta meg Róma hivatását: leverni az ellenállókat, kímélni a legyőzötteket és békét adni az emberi nemnek.

Visszatérve az alvilágból, megindultak a harcok. Hogy szövetségest szerezzen, Aeneas Latium királyához, Latinushoz fordul, és leányát, Laviniát feleségül kéri. Ezzel azonban magára haragítja Turnust, egy szomszéd népnek, a rutulusoknak királyát. A harci tűz egyre magasabban lobog, az istenek is beleavatkoznak a földiek sorsába. Ámde a végzet, a Fátum, mely még az isteneknél is erősebb, Aeneasnak kedvez. Párviadalban legyőzi Turnust, és most már senki sincs, aki veszélyeztetné hatalmát. A honalapító elvégezte küldetését. Egy ideig még békében kormányozza országát, majd villámlás és mennydörgés közepette eltűnik, és az Olümposz hegyén, az istenek között foglal helyet. Utódai közül Silvius új várost alapít Alba Longa néven. Itt uralkodtak Aeneas utódai mintegy háromszáz évig.

A KIRÁLYOK KORA

ROMULUS ÉS REMUS

Alba Longa számos uralkodója közül kiemelkedett a bölcs és igazságos király, Numitor. Uralkodását csak gonosz és cselszövő öccse, Amulius zavarta meg. Amikor ugyanis apjuk, Proca király meghalt, és Numitorra mint idősebbre hagyta trónját, Amulius sehogy sem tudott belenyugodni abba, hogy ne ő legyen a király. Megpróbálta Numitort félrevezetni. A királyi székre kirakta sorjában az uralkodás jelvényeit, egy másikra pedig azokat az aranykincseket, amiket még ősük, Aeneas mentett ki az égő Trója falai közül, és hozott Itáliába, megőrizve tengernyi viszontagságon keresztül.

Miután így elrendezkedett, odahívta Numitort, és így szólt:

- Nézd, bátyám, tulajdonképpen nem igazság, hogy azért, mert te vagy az idősebb, én elessem a tróntól. Viszont az is igaz, hogy ketten nem ülhetünk egy királyi székben, és nem foghatjuk ketten a királyi pálcát anélkül, hogy előbb-utóbb viszály ne támadna közöttünk.

- Nem értelek, öcsém - válaszolt Numitor. - Az öröklésnek mindenütt az a rendje, hogy az apa halála után az idősebbik fiú következik. De hadd halljam tovább, mit akarsz ezzel mondani.

- Tudom, hogy szokatlan, amit mondok, de ami szokatlan, még nem jelenti, hogy rossz és elvetendő. Nézd, bátyám: itt vannak ezen a széken a királyi hatalom jelvényei. Ha ezt választod, te leszel a király. Emitt meg láthatod nemzetségünk kincseit. Ha ezeket választod, akkor ugyan nem fogsz uralkodni, de azért hatalmas és gazdag ember leszel, akinek vállát nem nyomja az uralkodás gondja. Rajtad a sor, válassz, te vagy kettőnk közül az idősebb.

Numitor az uralkodást választotta. A trójai kincsek pedig Amulius birtokába jutottak. De gonosz és irigy természete továbbra sem hagyta nyugodni. Mivel kettőjük közül ő volt a gazdagabb, nagyobb erőt tudott gyűjteni, és hamarosan megfosztotta bátyját a királyságtól, de még ki is űzte Alba Longából.

Numitornak volt egy szépséges leánya, Silvia, akit Amulius parancsára Vesta istennő papnőjének szenteltek. A Vesta-papnők erős, szent fogadalmat tettek, hogy soha házasságra nem lépnek, s tisztaságukat még életüknél is többre becsülik. Így Amuliusnak nem kellett attól tartania, hogy Silviának gyermekei lesznek, akik majd veszélyeztetik uralmát.

A végzet azonban, a kifürkészhetetlen Fátum, másként akarta.

Silvia, Vesta papnője, szorgalmasan ellátta feladatát az istennő szentélye körül. Így történt egy szép tavaszi hajnalon is. Már korán, napkeltekor elindult hazulról, kiment a közelben levő folyócska partjára, hogy kristálytiszta vizet merítsen az áldozathoz. Nehéz agyagkorsót vitt a fején. Mikor a folyó partjára ért, a korsót letette, maga pedig megpihent a harmatos fűben. A lágy szellő, a simogató tavaszi szél álomba ringatta.

Azt álmodta, hogy az oltár mellett áll, s míg a szent szolgálatot végzi, a haját lefogó gyapjúszalag földre esik. Leesik a szalag, és íme, ahol földre esett, azon a helyen két pálmafa nő ki, szép szál, sudár egyenes, dús lombú, hogy az egész égboltozatot befödi. Ám ekkor hirtelen ott terem a gonosz Amulius, a bitorló király, és éles fejszéjével ki akarja vágni a két fát. Silvia felkiáltott álmában: "Jaj, szegények!... Ne bántsd őket, gonosz király!..."

Mit sem használna a leány ijedtsége, de csodás jelenés támad hirtelen: megjelenik Marsnak, a hadak istenének szent madara, a harkály, véle egy farkas is, és az isteni küldöttek megvédelmezik a fákat.

Amulius ereje megtörik.

Erre ébredt fel Silvia. Nem értette ugyan az álmot, de annyit sejtett, hogy valami jót jelent. Vidáman ugrott fel, megtöltötte korsóját, és hazafelé indult. Nem is sejtette, hogy míg álmodott, Mars isten megszerette őt. Ennek a szerelemnek gyümölcseként Silvia két erőteljes ikerfiút hozott világra. Egyiket Romulusnak, a másikat Remusnak nevezte el.

Mikor ez Amuliusnak tudomására jutott, szörnyű haragra lobbant. Megparancsolta, hogy az anyát vessék föld alatti börtönbe, a gyermekeket pedig dobják a Tiberisbe.

A szolgák elindultak teljesíteni a parancsot, de ahogy vitték a kisfiúkat a Tiberis felé, megsajnálták őket.

- Milyen szépek és erősek! - mondta az egyik.

- Mennyire hasonlítanak egymáshoz! - mondta a másik.

- De talán ez még elevenebbnek látszik - mondta a harmadik, Romulusra mutatva.

- De mindkettőjük arca, tekintete előkelő származásról, talán isteni eredetről tanúskodik. Vajon melyik isten lehet az apjuk? - vette át ismét a szót az első.

Ilyen beszélgetés, tanakodás közben értek el a Tiberishez, és ha sajnálták is a csecsemőket, eszükbe jutott a kegyetlen Amulius parancsa.

- Hát akkor menjetek - mondták sóhajtva -, menjetek, kik egyszerre születtetek, egyszerre pusztuljatok is el!

De az utolsó percben mégis arra határozták magukat, hogy nem ölik meg a csecsemőket, hanem sorsukra bízzák őket: csináljanak velük az istenek, amit akarnak. Part menti fűzfából kis teknőt faragtak, rézabronccsal fogták össze, abba fektették az ikreket. A folyó vize felkapta a teknőt, s magával sodorta. Történetesen ekkor a Tiberis megáradt volt, és a medréből kilépett folyó ide-oda hurcolta a törékeny kis teknőt, míg ez végül a parton, egy vén fügefa görcsös lábánál megakadt.

Az ikrek azonban itt is elpusztultak volna, ha isteni atyjuk, Mars nem gondoskodik róluk. Egy anyafarkast küldött hozzájuk, fiait vesztett félelmetes vadállatot, de ez nemhogy nem bántotta a gyermekeket, hanem anyai gondjaiba vette őket. Emlőit nyújtotta, úgy adott nekik friss farkastejet. Megjelent a harkály is, Mars kedves madara, édes gyökeret és mézes gyümölcsöt hozva csőrében.

Így talált rájuk egy derék pásztor, Faustulus, a királyi nyáj, Amulius nyájának őrzője. Hazavitte, és hű feleségével, Acca Larentiával együtt felnevelte őket. Szép, erős ifjak lettek, maguk is pásztorok. Társaik között hamarosan kitűntek bátorságukkal és okosságukkal. Törvényt szolgáltattak nekik, szembeszálltak a nyáj rablóival, felkutatták, és hazavezették az eltévedt barmokat. Kettejük közül különösen Romulus tűnt ki vezetésre termettségével.

Így szolgálták az ifjak Faustulus mellett halálos ellenségüket, Amulius királyt. Faustulus ugyan sok mindent sejtett származásukról, de nem árult el semmit. Kedvező alkalomra várt. Történt aztán egy ízben, hogy a száműzött Numitor pásztorai elhajtották Amulius ökreit. Erre Romulus és Remus hasonlóképpen cselekedett, és a két pásztornép közt állandó lett a civódás. Numitor pásztorai elhatározták, hogy a két ifjút, ezt a két, farkastejen nevelkedett vezetőt, törik-szakad, kézre kerítik. Nos, Lupercal, a pásztoristen ünnepén, amikor Amulius pásztorai jókedvűen és gyanútlanul mulatoztak, megrohanták őket, és igyekeztek Romulust és Remust fogságba ejteni. Romulus derekasan védekezett, és visszaverte támadóit, de Remust sikerült legyűrniök. Megkötözték, és azonnal Numitor elé vitték.

- Itt van, urunk, ez a gaz lator, Amuliusnak, a te ellenségednek pásztora, aki már annyi kárt okozott neked. Most megfogtuk. Bánj vele érdeme szerint.

De Numitor most is tartott gonosz öccsétől. Nem merte megbüntetni pásztorát, hanem elment, és bepanaszolta nála.

- Úgy vélem, királyi testvérem, nem lenne igazságos dolog a te pásztorodon bíráskodnom. Kérlek, hozz ítéletet a lator ügyében. De vedd tekintetbe, hogy a király testvére, a te bátyád az, akit ez a hitvány pásztor megsértett.

Amulius azonban azt szerette volna, ha Numitor a nép előtt kegyetlennek tűnik fel, ezért így válaszolt:

- Látom, Numitor, érted, mi a jog és igazság. Hanem hogy irántad való jóindulatomnak újabb jelét adjam: íme, vidd az én szolgámat. Nem pásztorom többé, hanem a te foglyod. Bánj vele tetszésed szerint.

Így lett Remus tulajdon nagyatyjának foglya. Numitor hazavezette, és élni akarván jogával, amit Remus felett öccsétől nyert, sorra kikérdezte szolgáit, pásztorait, hogy mit tudnak Remusról; így akart igazságos, példás büntetést reá mérni. Azok mindent elmondtak neki, amit az ikrekről hallottak. Numitor lelkében gyanakvás támadt. Bizonyára valamelyik isten sugalmazta neki, hogy tovább nyomozzon, kérdezősködjék, és az igazat megtudja. Végre is maga elé rendelte az ifjút, s mindenki mást elparancsolt a közelből. Nyájas hangon így szólt hozzá:

- Mondd, ki vagy, kik a szüleid, és honnan származol?

Remusban ez a hang bizalmat keltett. Őszintén válaszolt:

- Előtted nem hallgatok el semmit, mert úgy nézem, inkább te vagy a király, mint Amulius, mert te meghallgatsz, mielőtt ítélkeznél felettem, míg ő vizsgálat nélkül kiadott neked. Halld tehát származásomat. Mindeddig úgy tudtuk (mert kettőnk nevében beszélek: ikertestvérem is van), hogy Amulius pásztorának, Faustulusnak és feleségének, Larentiának vagyunk gyermekei. De mióta vádolnak bennünket, rágalmakat szórnak ránk, és életünkre törnek, nagy és szinte hihetetlen dolgokat hallunk magunk felől. Hogy azonban ezek a híresztelések igazak-e vagy sem, azt én most még nem tudom eldönteni. De halld te is, hogy mit beszélnek rólunk. Azt beszélik, hogy származásunkat titok fedi, hogy kis korunkban szokatlan módon tápláltak bennünket. Madarak és vadak martalékának voltunk kitéve, de éppen ezek voltak a mi dajkáink. Egy anyafarkas szoptatott, és egy harkály tartott minket édes gyümölccsel. Bölcsőnk, mint mondják, egy kis teknő volt. Ez állítólag még most is megvan, fűzfából készült, és rézabroncsok tartják össze. Mindössze ennyi, amit származásunkról mondhatok.

Numitor figyelmesen hallgatta Remus szavait. Még jobban szemügyre vette izmos, daliás termetét, nemes arcvonásait, és a gyanakvás reménnyé erősödött benne. Ha ennek van ikertestvére és abban az időben tették ki őket a folyóba, talán akkor éppen az ikrek egyike áll előtte. De egyelőre nem szólt semmit. Remust visszavitette őrizetébe, maga pedig azon töprengett, mint jöhetne össze leányával, a boldogtalan Silviával, hogy az ő szívében is felébressze a reményt.

Eközben Romulus javában készülődött, hogy testvérét kiszabadítsa. Faustulus előtt ez nem maradt titokban, és a derék pásztor most már elérkezettnek látta az időt, hogy mindent elmondjon az ifjúnak. Szavait így fejezte be:

- Mindezt bölcsebbnek találtam idáig elrejteni előletek, s csak annyit sejtetni, amennyi az alacsony gondolkodástól megóvhatott benneteket. Most azonban hallottad a teljes igazságot. Ennek birtokában azt is tudnod kell, mi a teendőd: elindulni, és bajba jutott testvérednek segítséggel szolgálni! Magam is megteszem, ami tőlem telik - szólt, majd vévén a teknőt, ruhája alá rejtette, s elindult sietve Albából, hogy mielőbb Numitorhoz érkezhessek. Kapkodó sietségével és szorongással teli zavarában azonban magára vonta a kapunál álló királyi őrök figyelmét. Megállították.

- Hová, hová, Faustulus? - kérdezte egyikük.

- Megyek kifelé, azokhoz, akik a nyájat őrzik.

- De ilyen sietve?

- Igen, mert megkéstem. Megyek, hogy ne kelljen sokat várakozniuk rám.

- Viszel talán valamit nekik? Csakugyan, hisz ott van a köntösöd alatt. Mutasd, mi az!

Faustulus tehát kénytelen volt a kis teknőcskét megmutatni. Azok pedig nem győztek csodálkozni, s addig-addig faggatták, míg végül is éppen eleget megtudtak a két gyermekről és csodálatos megmenekülésükről.

Az őrök egyike pedig történetesen szintén részt vett annak idején a két ikergyermek kitételében. Alaposan szemügyre vette a kis teknőt, megforgatta, megnézte minden oldaláról. Ráismert: csakugyan az a teknőcske, amelyben azt a két csöppséget a folyóba tették. És tüstént sejteni kezdte a történet folytatását is: a gyermekek nem pusztultak el; Faustulusnak valami köze is lehet hozzájuk; most bizonyára valahol a közelben tartózkodnak, s a pásztor vagy hozzájuk igyekszik, vagy valahova máshova, de minden bizonnyal az ő ügyükben. Ezért volt a teknő a ruhája alá rejtve.

Így szőtte következtetéseit az őr, majd habozás nélkül értesítette a királyt.

Faustulust megfogták, és elkezdték faggatni. Hogy hallgatott, veréssel és kínzással próbálták belőle kicsikarni az igazságot. Végül is vallomásra nyitotta száját. De ki-ki lássa, mennyi volt abban az igazság! Így hangzott vallomása:

- Nem hallgathatom el immár, hogy a gyermekek, akik után tudakozódtok, életben vannak. Nincsenek azonban Alba területén, messzire vannak innen. Származásukról mit sem sejtenek. Mint pásztorok szolgálnak, s egy pásztort tisztelnek szülőjüknek. Elmondhatom azt is, hogy hová készültem a teknőcskével. A szegény Silviához igyekeztem vele. Gyakran mondogatta már nekem, hogy mennyire szeretné látni és ujjaival megtapogatni: ettől megerősödnék reménye, hogy szülöttei valahol életben vannak még. Ennyi, amit mondhatok, ez a színigazság. Fölösleges gyötörnötök tovább, nincs több mondanivalóm.

Mire Faustulus vallomásának végére ért, Amulius úgy megzavarodott, úgy kergette benne egymást a félelem meg a harag, hogy már azt sem tudta, mit cselekszik. Nagy kapkodásában magához szólította a legközelebb álló szolgáját, és így ripakodott rá:

- Azonnal menj, keresd meg Numitort, és faggasd ki mindenáron, jött-e hozzá valami tudósítás a gyermekek felől. Azután ha megtudtál tőle valamit. Íziben nyargalj vissza hozzám!

Az volt a szándéka, hogy az ifjakat mielőbb elfogassa és kivégeztesse.

Igen ám, csakhogy az ember, akit ezzel a feladattal megbízott, titokban Numitor barátja és híve volt. Ment is nyomban, száguldott Numitorhoz, de hogy milyen szándékkal, mindenki sejtheti. Amikor Numitor elé bocsátották, nem kis csodálkozással látta a nagyapát és unokáját, Remust édes könnyek közt egymás nyakába borulva. Betoppanása ijedelmet okozott, ő azonban így nyugtatta meg őket:

- Ne féljetek! Amulius ugyan mindent tud már, s el nem mulaszt semmit sem az ifjak halálra keresésében, de annyira megzavarodott, hogy ha nem késlekedtek, könnyen kezetekbe kaparinthatjátok.

És fölajánlotta, hogy amiben csak tud, maga is segítségükre lesz.

De nem is lehetett késedelmeskedni, mert közben Romulus már Alba közelébe ért fölfegyverzett pásztoraival. Kevesen voltak ezek ahhoz, hogy nyíltan megtámadhassák az erős falakkal körülvett várost, ezért azt a parancsot adta Romulus, hogy egyenként meg kis, föltűnést nem keltő csoportokban lopózzanak be a városba, s majd a királyi palota előtt találkozzanak. Így is történt. Erre az időre már Remus is ott termett egy válogatott csapattal - Numitor hű embereiből választotta a legderekabbakat. Ugyanúgy lopakodtak be ők is, és ugyancsak a palota előtt volt gyülekezőjük. A király csak annyit vett észre, hogy egy szempillantás alatt körülveszik őt dühös és mindenre elszánt arcú emberek, s mire kiálthatott vagy segítség után nézhetett volna, már le is sújtott rá a gyilkos vas.

Természetes, hogy mindez nem történhetett csendben. De Numitor is résen volt, nehogy valahonnét meglepetés érje őket. Amikor a palotából kiszűrődő zajt meghallotta, ő is elkezdett kiabálni:

- Ellenség tört a városra!... Betört a királyi palotába! A fegyverfogható ifjúság azonnal foglalja el helyét a fellegvárban, és erősítse meg!

És míg Romulus meg Remus a maga feladatát végezte a palotában, addig ő az albai katonaságot rendezgette - a fellegvárban.

Egyszer azután elcsitult minden zaj, és unokái fegyvereseik élén léptek ki a palota kapuján. Egyenest odamentek hozzá, és sugárzó, boldog arccal adták tudtára, hogy Amulius nincs már az élők sorában, s már semmi veszély sem fenyegeti őket. Numitor hamarjában népgyűlést hívott össze, és ott a polgárok előtt is mindent szép sorjában előadott úgy, amint történt. Beszéde végeztével a pásztorifjak odajárultak elébe, és vezéreik, Romulus és Remus most már úgy üdvözölték nagyatyjukat, mint Alba Longa törvényes királyát. A nép üdvrivalgása pedig szentesítette Numitor új királyságát.

Alba Longában ismét Numitor uralkodott. A polgárok nagy örömére helyreállt a rend, békesség és nyugalom. De legnagyobb öröme talán mégis Silviának volt, aki megszabadulva föld alatti börtönéből, visszakapta isteni eredetű két szép magzatát.

Numitor pedig még sokáig uralkodott, és soha többé nem háborgatta őt senki királyságában.

ROMULUS ÉS REMUS VÁROST ALAPÍT

Alba Longa lakossága egyre szaporodott, s lassanként már el sem fért a város falai között. Ez adta a gondolatot az ikertestvéreknek, hogy új várost alapítsanak. Elmentek tehát Numitorhoz.

- Királyunk, nagyatyánk, a mi fegyverünk szerezte neked vissza jogos, őseidtől örökölt királyságodat. Most, miután uralmadat veszedelem többé nem fenyegeti, és anyánk is visszanyerte szabadságát, nem szorulsz már tovább a mi támogatásunkra. Ezért az a szándékunk, hogy hű pásztortársainkkal együtt elhagyjuk ezt a várost, és azon a helyen, ahol mint tehetetlen kisdedeket a Tiberis sodra partra vetett bennünket, és ahol atyánk, Mars isten állatai, a farkas és a harkály tápláltak, új várost építünk, új királyságot alapítunk.

Numitor megáldotta unokáit, és ők, miután anyjuktól is elbúcsúztak, társaikkal együtt elhagyták Alba Longát. A Tiberis partjára érve, megtelepedtek azon a helyen, ahol egykor teknőjük megrekedt, ahol a folyó kanyarulatánál hét enyhe hajlású domb emelkedik. A Palatium nevű dombon szándékoztak új várost alapítani.

Mint az ikreknél mindig, most is egyszerre vetődött fel bennük a gondolat: melyikük legyen az alapító, melyikük legyen a király? Ifjak voltak mindketten, bátrak és dicsőségre szomjasak, nem csoda, hogy egyformán kívánták az uralmat. De Romulus, akiben több volt az értelem, és a makacsság sem uralkodott úgy rajta, mint Remuson. Így szólt:

- Nincs ok a civakodásra, testvér. Mi magunk nem tudunk dönteni, bízzuk a döntést az istenekre. Menjünk ki holnap két különböző dombra, és amelyikünknek az istenek több madarat küldenek, annak legyen joga várost alapítani.

Remus beleegyezett. Kora reggel elindultak a megbeszélt helyekre, ahonnan a madarak repülését jól megfigyelhették. Romulus a Palatium oldalát megmászva, a domb sziklás tetején foglalt helyet, míg Remus az Aventinust választotta. Itt várták, jönnek-e, honnan és hányan az isteni jósküldöttek.

Remusnak meg is jelentek hamarosan. Kedvező irányból jöttek: hat szép, hatalmas, kiterjesztett szárnyú, vijjogó keselyű. Örült Remus, s hálát adván az isteneknek, ment Romulushoz, megvinni a hírt, hogy a halhatatlanok őt szemelték ki a város alapítására és a királyságra.

- Halld, testvérem: az istenek engem szemeltek ki népünk urául. Ezt adták tudtomra azzal a hat szép saskeselyűvel, amit balom felől láttam repülni. Nem kell már versengenünk.

- De nem ám! - vágott rá vissza Romulus. - Az istenek valóban világosan beszéltek, mert nekem meg tizenkét sas jelent meg a kedvező irányból, s vijjogva húztak el fölöttem jobbra. A király tehát kétségtelenül én leszek!...

Mit volt mit tenni? Remus belátta, hogy az istenek bátyjának kedveznek, és jobban teszi, ha legalábbis színleg megnyugszik ebben a döntésben.

A pásztorok istennőjének, Palesnak ünnepére tűzte ki Romulus a város alapítását. A kötelező szertartások elvégzése után hófehér bikát és hófehér tehenet fogtak ekébe, hogy barázdát húzva, Romulus ezzel jelölje meg a városfal helyét. Romulus, mielőtt megindult volna, ekképp fohászkodott:

- Jupiter, Mars atya és Vesta anya, segítsetek a város alapítójának! Legyen ez a város örökéletű, és uralkodjék a föld kerekén! Határairól soha ne bukjon éjszakába a nap!

Így fohászkodott. Jupiter pedig jó szívvel hallgatta könyörgését: megdördült bal felől az égbolt, és az istenek meg az emberek királya villámló nyilával adta beleegyezését.

Ezután megindult az ekefogat hatalmas körben, mögötte mentek a pásztorok, s a kiszántott földet nyomban visszafordították a barázda körén belülre, hogy egy szemernyi se maradjon a barázdán kívül. Szent volt ez a barázda, a leendő városfal helye. Ahová a kapukat szánta, ott kivette a földből Romulus az ekevasat, nem húzott barázdát. Így haladt tovább a középen felállított oltár körül, míg végül megvonta a hatalmas kört.

Az új város leendő polgárai örömmel és frissen fogtak a fal építéséhez. Romulus a munka vezetését, az építés irányítását egyik hű társára, Celerre bízta.

- Legyen gondod arra, hogy ezt a falat senki át ne merészelje lépni vagy ugrani. Aki ezt megteszi, haljon meg!

De Remus, aki nem tudta legyőzni irigységét, és nem tudott Romulus tilalmáról sem, oda állt, ahol legjobban égett a munka az emberek kezében, és fitymálva kiáltotta:

- Gondoljátok, hogy ezekkel a falakkal véditek meg a mi népünket?

És feleletet nem is várva, nevetve átugrotta a földből még alig-alig kiemelkedő falat. Celer nyomban ott termett, és ásójával halálos ütést mért rá. Remus holtan terült el az új város épülő falánál.

Mikor Romulus tudomást szerzett testvére haláláról, nem mutatta fájdalmát. Csak bensőjében könnyezett, sebe rejtve maradt az emberek előtt, sőt még meg is dicsérte a bátor példát:

- Így ugorja át minden ellenség az én falaimat!

De mikor már állt a máglya, és rajta feküdt a szeretett halott, Romulus nem tudta tovább visszatartani sírását. Újra meg újra megcsókolta testvére tetemét, és könnyeivel öntözte.

- Menj, szándékom ellenére elköltözött testvérem, menj! Isten veled!

Vele siratta Faustulus és Acca Larentia is. Az épülő város polgárai együtt gyászoltak velük.

Végül meggyújtották a máglya tüzet. Magasra csapott a láng, körülölelte Remus tetemét, és lassan elhamvasztotta.

Elhamvadt a szeretett fivér teste, Romulus könnyezve rejtette sírba a hamvakat, s Remus árnyának - jaj, miért is kellett oly elhamarkodottnak lennie! - szépen, illően adta meg a végtisztességet.

Ott állt mellette a szerencsétlen Faustulus meg Acca, a gyásztól megoldott, szétzilált hajával, s bőven ömlő könnyük árjával öntözték az égett csontokat.

Már alkonyodott, mikor szomorú, nehéz szívvel hajlékukba tértek, és álomra hajtották fejüket a vetetlen, kemény ágyon; mit törődtek ők most kényelmükkel! De íme, alig szenderedtek el, mindketten egyazon álmot látták: Remus árnya jelent meg ágyuknál, vértől szennyezett árnya, és suttogva megszólította az alvókat:

- Ím, aki nemrég féltő gondotok részese voltam, testvéremmel megosztott szeretetetek boldog birtokosa, nézzétek, mi lett belőlem! Pedig micsoda dalia voltam, és ha a madarak nekem ítélték volna az uralmat, most népem legelseje lehetnék! És most csak tűz égette árny, üres képmás vagyok. Hát ez maradt szép Remusból! Hol van Mars atyám?... Ha ugyan igazat szóltatok róla, s valóban ő rendelte táplálásunkra a farkas emlőit... Akit féltőn őrzött az anyafarkas, most vakmerő polgár kezétől veszett el. Ó, mennyivel szelídebb volt farkas anyám! Gonosz Celer, sebtől pusztulj el te is, mint én, te kegyetlen, vértől borítva juss a föld alá! Nem, bátyám nem akarta ezt: szeretett engem, kegyes és méltányos volt irántam. Meg is tett mindent, mi tőle tellett, könnyeivel áldozott lelkemnek. De én még kérek tőle valamit: menjetek, sírjatok előtte, úgy kérjétek, hogy ünnepet állítson emlékezetemre. Megteszi nektek, hisz őt is úgy tápláltátok, akárcsak édes gyermeketeket. Menjetek, kérjétek!

Faustulus és Acca még jól látták az árnyat, ölelték volna, karjukat nyújtották feléje, de kapkodó kezükből elillant a semmi-árny. Elillant, s magával vitte álmukat. Fölserkentek hát, azonnal a királyhoz indultak, s vitték, futva vitték testvére kérését.

Romulus meghallgatta az üzenetet. A virradó napot testvére szellemének szentelte, és elnevezte Remuria ünnepének. (De milyen különös is az emberi nyelv: a szó elején álló kemény "r" hang az idők folyamán a lágyabb "l" hanggá változott, és a rómaiak az ünnepet később Lemuriának hívták, elköltözött szeretteik lelkeit pedig lemuroknak.)

Így alapította meg Romulus Lemuria ünnepét, melynek napjain a római családfők éjjelente engesztelő áldozatot mutattak be elhunyt családtagjaik, őseik szellemének, a lemuroknak.