AKSZAKOV - A BÍBORSZÍNŰ VIRÁG

AKSZAKOV
A BÍBORSZÍNŰ VIRÁG

Egyszer volt, hol nem volt, nekeresd országban, seholsincs királyságban élt egyszer egy gazdag kereskedő, híres-nevezetes ember.

Temérdek kincse volt ennek a kereskedőnek, tengerentúli drága áruja, igazgyöngye, drága­köve, aranya, ezüstje. Volt ezenkívül a kereskedőnek három lánya, mind a három olyan szép, mint a festett kép, de a legkisebb lánya volt a legszebb a három közül. Jobban szerette a kereskedő a három lányát, mint minden kincsét, igazgyöngyét, drágakövét, aranyát, ezüstjét, mégpedig azért, mert a kereskedő özvegyember volt, és nem volt senkije ezen a világon a három lányán kívül, akit szerethetett volna. Szerette a két nagyobbikat is, de a legkisebbet a legjobban szerette, mert a legszebb volt a három közül, és a legkedvesebb is.

Egy szép napon a kereskedő messzi, messzi útra készült, át kellett kelnie az Óperenciás-tengeren, hetedhét országon. Elindulása előtt magához hívatta három szerelmetes lányát, és így szólt hozzájuk:

- Én édes lányaim, én kedves lányaim, én szépséges lányaim, el kell utaznom az Óperenciás-tengeren is túl, hetedhét országon is túl, sok ideig leszek-e távol vagy kevés ideig - nem tudom, de meghagyom nektek, hogy távollétem idején éljetek becsületben és békességben, és ha becsületben és békességben éltek nélkülem, akkor hozok mindhármótoknak olyan aján­dékot, amilyent kívántok. Adok nektek három nap gondolkodási időt, azután mondjátok meg nekem, mi a kívánságotok.

Három nap három éjjel gondolkoztak a leányok, azután apjuk elé álltak, és az megkérdezte tőlük, milyen ajándékot kívánnak. A legidősebb leány földig hajolt apja előtt, és így szólt:

- Édes jó apámuram! Ne hozz nekem arannyal, ezüsttel hímzett szövetet, se fekete coboly­prémet, se igazgyöngyöt; hanem hozz te nekem aranyos, ékköves koszorút, amelyik úgy világít, mint a telihold, mint a tűző nap, s az éjszakát úgy megvilágosítja, mintha fényes nappal lenne.

A derék kereskedő egy kicsi ideig gondolkozott, majd így válaszolt a legidősebbiknek:

- Jól van, én édes lányom, én kedves lányom, én szépséges lányom, hozok én neked olyan koszorút, amilyent kívánsz; tudok a tengerentúl egy embert, aki megszerzi nekem azt a koszo­rút. Mert el vagyon az rejtve a tengerentúli királynő kincseskamrájában, és a kincseskamra el vagyon rejtve a nagy kőhegy gyomrában, három mérföld mélyen, három vasajtó mögött, három német lakat alatt. Nehéz munka lesz; de az én nagy gazdagságom minden akadályt legyőz.

A középső leány is földig hajolt édesapja előtt, és így szólt:

- Édes jó apámuram! Ne hozz nekem arannyal, ezüsttel hímzett szövetet, se szibériai coboly fekete prémjét, se igazgyöngy nyakéket, se aranyos, ékköves koszorút, hanem hozz te nekem kelet kristályából készült tükröt, épet, hibátlant, amelybe, ha belenézek, meglássam az egész föld minden szépségét, és amelybe, ha belenézek, sose öregedjem, hanem egyre csak növekedjék szűzi szépségem.

Erősen elgondolkozott erre a derék kereskedő, majd ekképpen válaszolt középső lányának:

- Jól van, édes lányom, én kedves lányom, én szépséges lányom, megszerzem neked a kristálytükröt. Mert tudom, hogy az a tükör a perzsa király leányáé, az ifjú királyleányé, akinek szépsége kimondhatatlan, leírhatatlan, elképzelhetetlen; és azt a tükröt magas kővárban őrzik, hét vasajtó mögött, hét német lakat alatt, és a vár egy sziklás hegyen épült, amelynek magassága háromszáz mérföld, háromezer lépcső vezet fel hozzája, és mindegyik lépcsőfokon éjjel-nappal egy perzsa katona áll őrt kivont szablyával, és a vasajtók kulcsát a királylány az övén hordja. De tudok én a tengerentúl egy embert, aki majd megszerzi nekem azt a tükröt. Nagyobbat kértél, mint a nénéd, de az én nagy gazdagságom minden akadályt legyőz.

A legkisebbik leány is földig hajolt az apja előtt, és így szólt:

- Édes jó apámuram! Ne hozz nekem arannyal, ezüsttel hímzett szövetet, se szibériai coboly­prémet, se drága igazgyöngyöt, se aranyos, ékköves koszorút, se kristálytükröt, hanem hozd el nekem a bíborszínű virágot, amelynél szebb az egész földön nincsen.

Igen-igen erősen gondolkozott erre a derék kereskedő; hogy mennyi ideig gondolkozott, azt már nem tudnám megmondani, elég az hozzá, hogy amikor már bevégezte a gondolkozást, megölelte, megcsókolta legkisebbik, legkedvesebb lányát, és így szólt hozzá:

- Nehezebb munkát bíztál rám, mint a nénéid; mert aki tudja, mit keres, hogyne találná meg, de hogyan találjam meg azt, amit magam sem ismerek? Bíborszín virágot nem nehéz találni; de honnan tudjam, hogy melyik a legszebb az egész kerek világon? Rajta leszek, hogy megtaláljam, de azért ne számíts az ajándékra.

Ezzel elbocsátotta a derék kereskedő édes leányait, kedves leányait, szépséges leányait, és visszamentek azok ágyasházukba. Maga meg nekiállt készülődni hosszú útjára, nehéz útjára, távoli tengerentúli országokba. Hogy mennyi ideig készülődött? Azt én nem tudom meg­mondani: könnyű a mesét mesélni, más a munkát elvégezni. Elég az hozzá, hogy végtére is elindult hosszú útjára.

Soká utazott a derék kereskedő, beutazott rengeteg idegen földet, tengerentúli országot, soha nem látott királyságot; eladta áruját háromszoros áron, újat vásárolt helyette harmadáron, árut árura cserélt, s egyre több ezüst- meg aranypénze halmozódott össze: megrakott egy hajót aranypénzzel, és azt hazaküldte. Megtalálta a megígért ajándékot legidősebb lánya számára: a drágaköves koszorút, amely úgy világított a sötét éjszakában, mintha fényes nappal lenne. Megtalálta középső lánya részére is a megígért ajándékot: a kristálytükröt, amelyben megláthatta az egész világ minden szépségét, és aki belenéz, sohasem öregszik meg, hanem szűzi szépsége mindegyre gyarapszik. Csak legkisebb és legkedvesebb lánya részére nem talál­ta meg a megígért ajándékot - a bíborszínű virágot, amelynél szebb a kerek földön nincsen.

Cárok, királyok, szultánok kertjében látott a kereskedő temérdek bíborszínű virágot, olyan szépet, hogy száj nem tudná elmondani, toll nem tudná leírni szépségüket; de senki sem vállalt kezességet érte, hogy szebb az egész kerek világon nincsen, és ő maga sem hitte. Ment, mendegélt hát hűséges szolgáival, sivatag homokján, erdő sűrűjében; és amint mendegélt, egyszerre csak gonosz rablók támadták meg, pogány törökök, indusok. Amikor a derék keres­kedő látta, hogy a veszélyt el nem kerülheti, otthagyta karavánját, minden kincseit és hűséges szolgáit, és bemenekült a sűrű erdő kellős közepébe.

“Tépjenek szét inkább a vadállatok - gondolta magában -, mintsem pogány rablók kezére jussak, s életemet rabságban tengessem.”

Sokáig bolyongott a rengeteg erdőben, és minél tovább ment, annál szélesebb lett az út, mintha a fák kitérnének előle, és a bokrok széjjelválnának léptei előtt. Hátrapillant: olyan sűrű az erdő, hogy karját se tudná bedugni a lomb közé; jobbra pillant - csupa tönk meg fatörzs, még a nyúl se bírná átugrani; balra pillant - arra még sűrűbb a rengeteg. Elámul a derék kereskedő, sehogyan sem érti, miféle csoda történik vele, de csak megy, mendegél tovább, s az út egyre simább, egyre szélesebb a lába alatt. Teljes napig vándorolt, reggeltől estig, nem hallja vadállat bőgését, sem kígyó sziszegését, se bagoly huhogását, se madár csicsergését; mintha minden kihalt volna körülötte. Leszállt az éj, körös-körül olyan sűrű a sötétség, hogy az ember az orráig se lát, lába alatt az út mégis mintha világítana, így ment, mendegélt legalább éjfélig, és akkor maga előtt vörös fényt pillant meg, mintha tűzvész volna:

- Ég az erdő - gondolja magában -, minek menjek arra tovább a biztos halálba?

Hátrafordul - hát az erdő olyan sűrű, hogy egyet se tud lépni; jobbra fordul, balra térül - de hiába. Megint előre indul: sima, széles az út.

Megállok itt egy helyben - gondolja magában -, hátha a tűz másfelé terjed, kikerül engem, vagy talán egészen kialszik.

Megállt, várt; de nem úgy történt; a tűzvész mintha egyenest felé jönne, s mintha körös-körül is világosodnék. Addig-addig gondolkozott, amíg elhatározta, mégiscsak továbbmegy. Kétszer senki sem hal meg, egyszeri halálát meg amúgy se kerüli el senki. Keresztet vetett hát a kereskedő és megindult. Minél tovább ment, annál világosabb lett körülötte, amíg végül olyan világos volt, mint fényes nappal; de tűzvész ropogása, pattogása nem hallatszott. Végül a kereskedő széles tisztásra ért; a tisztás közepén házat pillantott meg, de nem is ház volt az, hanem inkább kastély, de nem is kastély, hanem legalábbis királyi palota, és az a palota csupa tűz, csupa ezüst, arany meg drágakő, ég és világít, de lángja nem látszik sehol; mégis olyan, mint a fényes nap, az ember szeme fáj, ha belenéz. A palota valamennyi ablaka tárva-nyitva, s bentről olyan csudaszép muzsika szól, amelyhez hasonlót még sohasem hallott a kereskedő.

A szélesre tárt kapun át belép a nagy udvarba; az út fehér márvánnyal kövezve, kétoldalt szökő­kutak lövellik a vizet, kisebbek, nagyobbak, mindenfélék. Bemegy a kereskedő a palotá­ba, felmegy a karmazsinposztóval borított lépcsőn, az aranyos korlátba kapaszkodva; belép az első szobába - nem talál senkit; bemegy a másodikba, a harmadikba - senki; az ötödikbe, a tizedikbe - sehol senki, s mindenütt hihetetlen, soha nem látott királyi pompa, csupa arany, ezüst, keleti kristály, mammut- meg elefántcsont.

Elálmélkodik a derék kereskedő ekkora gazdagság láttán, s még kétszeresen azon, hogy a gazdát sehol sem leli. De nemcsak gazda, szolga sincsen sehol, a zene pedig szünet nélkül szól. A kereskedő pedig azt gondolja magában:

“Minden szép, csak ennivaló nincs sehol” - és abban a pillanatban étellel-itallal roskadásig megrakott asztal terem előtte: aranyos, ezüstös edényben finom, édes étel, tengerentúli bor, mézes ital, miegymás. A kereskedő gondolkodás nélkül leült az asztalhoz, evett-ivott kedve szerint, mivelhogy teljes huszonnégy óráig nem evett előtte; az étel olyan finom, amilyent még soha életében nem ízlelt, s a sivatagon, erdőben jártában-keltében bizony erősen megéhezett. Felállt az asztal mellől, s hát nincs kinek egészségére kívánja, nincs kinek megköszönje a szíves vendéglátást.

Alighogy feláll, s egyet pislant - az asztal az étellel együtt úgy eltűnik, mintha ott se lett volna; a muzsika meg csak szól tovább.

Elálmélkodik a derék kereskedő ezen a soha nem látott csodán, járkál a pompásan díszített termekben, gyönyörködik mindenben, s közben azt gondolja magában:

“De jó lenne most egy jót aludni” - s hát egyszercsak faragott ágy terem előtte, színaranyból, a lába kristály, kárpitja ezüst, rojtja igazgyöngy, s rajta akkora dunna, mint a hegy, finom, puha hattyútollból.

Elálmélkodik a kereskedő ezen az újabb csodán, belefekszik a magas ágyba, összehúzza az ezüstfüggönyt, s látja, hogy az lágy és finom, akár a selyem. A teremben sötét lett, mintha alkonyodnék, a muzsika meg mintha nagyon messziről szólna. Azt gondolja magában a kereskedő:

“Hej, bár láthatnám a leányaimat legalább álmomban” - és abban a pillanatban mélyen elaludt.

Amikor felébredt, a nap már magasan állt a fák fölött. Felébred, s hirtelen mégse tud magához térni: egész éjjel álmában leányait látta, kedves leányait, édes leányait, szépséges leányait; s a két nagyobbikat, a legidősebbiket meg a középsőt úgy látta, hogy vidámak, jókedvűek, és bánatos csak egy, a legkisebbik és a legkedvesebb; úgy látta álmában, hogy a két nagyobbik­nak gazdag vőlegénye van, és férjhez készül menni anélkül, hogy bevárná az ő atyai áldását; de a legkisebbik, aki olyan szép, akár a festett kép, hallani sem akar vőlegényről, amíg édes­atyja haza nem tér. És a derék kereskedő szívét egyszerre töltötte el az öröm és a bánat.

Felkelt a magas ágyról, ruhája már elő volt készítve, kristálymedencébe vízsugár csobogott alá. A kereskedő megmosdott, és már nem is csodálkozott az újabb csodán: tea, kávé már az asztalon állt, hozzá mindenféle sütemény, harapnivaló. A kereskedő imádkozott, utána megreggelizett, majd ismét járkálni kezdett a palota termeiben, hogy fényes nappal is gyönyörködjék szépségükben. Most minden még szebbnek tűnt fel, mint előző este. A nyitott ablakon keresztül meglátta, hogy a palota körül dús és csodálatos kertek terülnek el, s leírhatatlan szépségű virágok virítanak. Kedve támadt a kertben sétálni.

Lement hát a palotából egy másik, zöld márványból, csillogó malahitból való lépcsőn - a korlátja ennek is színaranyból volt -, amely egyenesen levezetett a lombos kertbe. Sétálgat a kereskedő a kertben, és szemét-száját eltátja gyönyörűségében: a fákon érett, pirosló gyü­mölcs, az embernek még a nyála is összefut, amikor meglátja; mindenfelé csodálatos, tarka virágok nyílnak, dús szirmúak, illatosak; a fák közt soha nem látott madarak röpködnek, mintha csak zöld meg veres bársonyból lennének, arannyal-ezüsttel kihímezve; szállonganak, és mennyei dallamokat énekelnek; olyan magas szökőkutak játszanak mindenfelé, hogy az ember feje elszédül, ha csak megpróbál felnézni rájuk; kristályos köveken üdítő források vize csörgedezik.

Ide-oda járkál a derék kereskedő, és szemét-száját eltátja ámulatában; azt se tudja, hová nézzen, merre füleljen először. Mennyi ideig sétálgat így a kertben, azt nem tudom; könnyű a mesét mesélni, más a munkát elvégezni. S hirtelen mit lát maga előtt? Zöldellő dombocskán bíborszínű virág virít, de olyan szép, hogy azt nyelv el nem mondhatja, toll le nem írhatja. A derék kereskedőnek még a szívverése is elállt; közelebb lépett a virághoz, illata olyan erős, hogy az egész kertben szétárad. A kereskedőnek keze-lába megremegett, s örömtől elfúló hangon így szólt:

- Íme, a bíborszín virág, amelynél szebb a földkerekségen nincsen, ez az, amelyet tőlem kért legkisebbik, legkedvesebb lányom.

Ezt mondván, a kereskedő odalépett, és leszakította a bíborszínű virágot. Abban a szem­pillantásban a derült égből villám csapott alá, mennydörgés remegtette meg a földet, és ijesztő tünemény termett a kereskedő előtt, mintha a föld alól nőtt volna ki: se nem állat, se nem ember, hanem valamiféle rettenetes csodaszörny, lompos és szőrös; és a szörnyeteg rettenetes hangon rivallt rá a kereskedőre:

- Mit tettél? Hogy merészelted leszakítani kertemben az én tiltott, legkedvesebb virágomat? Jobban féltettem, mint a szemem világát, nap nap után gyönyörködtem látásában, te pedig megfosztasz engem életem egyetlen gyönyörűségétől. Én vagyok a palota és a kert ura; úgy fogadtalak téged, mint kedves, meghívott vendégemet, etettelek, itattalak, altattalak, te pedig így fizetsz meg a jóságomért? Tudd meg hát, mi lesz a büntetésed: idő előtt kell meghalnod keserű halállal!

És minden oldalról fenyegető hangok megszámlálhatatlan sokasága visszhangozta:

- Idő előtt kell meghalnod keserű halállal!

A derék kereskedőnek a rémülettől vacogott a foga; körülnézett, és - uramisten, hát látja, hogy mindenfelől, minden fa és bokor mögül, a víz alól, a föld alól iszonyatos szörnyetegek, ördögi lények megszámlálhatatlan serege kúszik-mászik feléje. Térdre hullott a palota hatalmas ura előtt, a lompos, szőrös szörnyeteg előtt, úgy kérlelte panaszos hangon:

- Akárki légy is, kegyelmetes uram, erdei szörny, avagy tengeri csoda, minek szólítsalak - nem tudom, nem is tudhatom! Ne pusztítsd el az én keresztény telkemet, amiért akaratlanul is nagyot vétkeztem ellened; ne uszítsd rám rémséges szolgáidat, hogy megbüntessenek és szét­tépjenek, hanem engedd meg, hogy előbb egy szót szóljak hozzád. Három leányom van énne­kem, mind a három szépséges és kedves; ajándékot ígértem nekik utamról, a leg­idősebbiknek drága ékköves koszorút, a középsőnek kristálytükröt, a legkisebbnek pedig bíborszín virágot, amelynél szebb nincs a föld kerekén. A két nagyobbik ajándékát már megleltem, de a legkisebbikét sehogyan se tudtam megtalálni; most megláttam itt a kertedben az ajándékot - a bíborszín virágot, amelynél szebb nincs a föld kerekén. Úgy gondoltam, hogy olyan dúsgazdag, hatalmas nagyúr, mint amilyen te vagy, nem fogja sajnálni tőlem azt a kicsiny bíborszínű virágocskát, amelyet legkisebbik leányom kívánt, a legkedvesebbik. Be­vallom, és szánom-bánom bűnömet, hatalmas úr. Bocsáss meg nékem, ostoba és meggondo­latlan embernek, engedj haza édes leányaimhoz, és ajándékozd nekem a bíborszínű virágot, hogy hazavihessem legkisebbik leányomnak, a legkedvesebbnek. Megfizetek érte arannyal, adok, amennyit csak kívánsz.

Akkora hahota rázta meg az erdőt, akár a mennydörgés, és ekként válaszolt a kereskedőnek az erdei szörnyeteg:

- Nem kell nekem a te aranyad: magamnak is annyi van, hogy nem tudom, mit kezdjek vele. Ne remélj tőlem kegyelmet; darabokra szaggatnak hűséges szolgáim. Mégis van azért a menekvésnek egy módja számodra. Hazaengedlek bántatlanul, meg is jutalmazlak tenger sok kinccsel, és a bíborszínű virágot is neked adom ajándékba, ha kereskedői becsületszavadat adod, és kezed aláírásával megerősíted, hogy magad helyett elküldöd hozzám szépséges és kedves leányaid egyikét. Nem lesz semmi bántódása, becsületben és kényelemben fog itt élni, éppen úgy, mint ahogy te éltél palotámban. Csak éppen hogy meguntam már az egyedüllétet, és társat kívánok magányomban.

A kereskedő a földre vetette magát, keserű könnyeivel áztatta a talajt, kétségbeesetten pillan­tott az erdei szörnyre; azután meg eszébe jutottak szépséges, kedves leányai, és csak annál jobban kesergett, jajveszékelt, mivel igen-igen rémséges volt az erdei szörnyeteg. Sokáig zokogott, siránkozott így a derék kereskedő, majd végre megszólalt panaszos hangon:

- Kegyelmes uram, erdei szörnyeteg vagy tengeri csoda! Mitévő legyek, ha szépséges és kedves leányaim önakaratukból nem kívánkoznak hozzád eljönni! Nem köthetem meg lábukat, kezüket, nem küldhetem el őket hozzád erőnek erejével! Meg azután milyen úton utazzanak hozzád? Én pontosan két évig jöttem idáig, de hogy merrefelé, milyen utakon, bizony nem emlékszem!

Az erdei szörnyeteg így felelt erre:

- Rabszolganőt nem kívánok; úgy akarom, hogy leányod önként, irántad való szeretetből és a maga akaratából jöjjön ide. Ha pedig egyik lányod sem hajlandó erre a maga akaratából, akkor magad gyere vissza, és halálnak halálával lakolsz. Arra pedig semmi gondod ne legyen, hogy miképpen találod meg az utat hozzám: íme, adok neked egy gyűrűt az ujjamról, aki ezt jobb kezének kisujjára húzza, egy szempillantás alatt ott van, ahol lenni kíván. Három napot, három éjjelt adok neked, hogy otthon légy.

Gondolkodóba esett a kereskedő azon, amit az erdei szörnyeteg mondott neki; sokáig gondolkozott, és végül így szólt magában: “Jobb lesz, ha előbb viszontlátom leányaimat, rájuk adom atyai áldásomat, és ha nem akarnak megváltani engem a haláltól, legalább előkészülök reá, amint jó keresztényhez illik, és azután jövök vissza az erdei szörnyeteghez, a tengeri csodához.” Mivel hamisságot nem forgatott eszében, mindjárt el is mondta az erdei szörnyetegnek, hogy miképpen gondolja a dolgot. A szörnyeteg amúgy is ismerte titkos gondolatait; s mivel látta, hogy becsületes emberrel van dolga, írást sem vett tőle, hanem csak lehúzta ujjáról aranygyűrűjét, és átnyújtotta a derék kereskedőnek.

Alig húzta fel a kereskedő a gyűrűt a jobb keze kisujjára, amikor máris tágas udvarának kapu­jában állt. Ugyanakkor érkezett haza gazdag karavánja is hűséges szolgáival, akik háromszor annyi aranyat meg mindenféle árut hoztak magukkal, mint amennyivel elhagyta őket. Nagy lárma, szaladgálás támadt az egész házban, felugrált a három leány hímzőrámája mellől, ahol éppen selyemkendőt varrtak ki arannyal, ezüsttel - ölelték, csókolták apjukat, gyengéd szóval becézgették, s a két nagyobbik jobban hízelgett neki, mint a legkisebbik. Látták azért mind a hárman, hogy édesapjuk nem vidám, hanem valami titkos bánat emészti szívét. A két idősebb leány kérdezgetni kezdte, nem vesztette-e el hatalmas vagyonát: de a legkisebbik nem gondolt a vagyonra, s így szólt édesapjához:

- Nem kell énnekem a te gazdagságod; a vagyont meg lehet szerezni és el lehet veszteni; de arra kérlek, tárd fel előttem szíved bánatát.

A derék kereskedő így felelt leányainak:

- Nem vesztettem én el nagy vagyonomat, sőt, inkább háromszor-négyszer annyit szereztem. Más az én bánatom, de azt majd holnap beszélem el nektek, ma pedig vigadjunk.

Eléhozatta azután vasveretes útiládáit, és elővette belőlük legidősebb leánya részére az aranykoszorút arábiai aranyból, amely tűzben meg nem ég, vízben meg nem rozsdál, körös-körül drágakövekkel kiverve; elővette azután középső leánya ajándékát, a legszebb keleti kristályból készült tükröt; végül elővette a legkisebbiknek szánt ajándékát - aranykancsóban a bíborszínű virágot. A két nagyobbik leány az örömtől majd megtébolyult, beszaladt termeibe a maga ajándékával, és ott mulatozott, nem tudott betelni vele. De a legkisebbik, legkedvesebb leány, amikor meglátta a bíborszín virágot, egész testében megremegett, és zokogni kezdett, mintha szívét valami összeszorítaná. Amikor pedig édesapja imígy szólt hozzá:

- Édes lányom, legkedvesebb lányom, miért nem fogadod el tőlem a virágot, amelyet kívántál? Hiszen ennél szebb nincs a föld kerekén! - akkor szinte vonakodva fogadta el a bíborszínű virágot, megcsókolta édesapja kezeit, maga meg keservesen sírt, zokogott tovább.

Nemsokára odaszaladtak az idősebb leányok is: kipróbálták ajándékaikat, és nem győztek hálálkodni apjuknak. Eközben a szolgák hímzett abrosszal terítették meg a nehéz tölgyfa asztalt, édes ételt, mézes italt tálaltak fel; leültek, ettek-ittak, kedves beszélgetéssel szórakoz­tak.

Estére vendégek érkeztek, a ház megtelt kedves rokonokkal, ismerősökkel, hízelgőkkel, tányér­nyalókkal. Éjfélig tartott a vigasság, és olyan lakoma volt, amilyent a derék kereskedő a maga házában még sohasem látott; még csak elképzelni sem tudta, mi honnan került, és a vendégek se győztek csodálkozni az arany- meg ezüstedényen meg a sok csodálatos ételen, amilyenhez foghatót még soha életükben nem ettek.

Másnap reggel a kereskedő magához hívatta legidősebb lányát, töviről hegyire mindent elmondott neki, ami vele történt, s megkérdezte, hajlandó-e megváltani apját a keserű haláltól, és elmenni az erdei szörnyeteghez a palotába. De a legidősebb leány kereken megtagadta, és kijelentette:

- Az a leány váltsa meg apját, akié a bíborszínű virág.

A becsületes kereskedő ekkor magához hívatta második lányát, a középsőt, töviről hegyire mindent elbeszélt neki, ami vele történt, s megkérdezte, hajlandó-e megváltani apját a keserű haláltól, és elmenni az erdei szörnyeteghez a palotába. De a középső leány is kereken megtagadta apja kérését, és kijelentette:

- Az a leány váltsa meg apját, akié a bíborszínű virág.

A tisztes kereskedő ekkor magához hívatta harmadik, legkisebbik leányát, töviről hegyire elbeszélt neki mindent, ami vele történt, de még be sem tudta fejezni, amikor legkisebbik, legkedvesebb leánya térdre borult előtte, és úgy könyörgött neki:

- Édes jó apámuram, kérlek szépen, add reám áldásodat, megyek az erdei szörnyeteghez, a tengeri csodához, és nála fogok élni. Nekem hoztad a bíborszínű virágot, az én kötelességem, hogy kiváltsalak.

Könnyezni kezdett ekkor a derék kereskedő, megölelte legkisebbik, legkedvesebb lányát, és így szólt hozzá:

- Én édes lányom, én kedves lányom, én szépséges lányom, atyai áldásomat adom reád, amiért megváltod apádat a keserű haláltól, és önként, a magad akaratából elmégy a rémséges erdei szörnyeteghez vagy tengeri csodához. Palotában fogsz élni nála, nagy gazdagságban és kényelemben; de hogy hol van az a palota - azt senki sem tudja, nem vezet oda járható út, se lóháton, se gyalog el nem jut oda ember fia, de még gyors lábú vad vagy a szárnyas madár sem. Nem fogjuk hallani híredet, sem te a mienket. És hogyan fogom leélni keserves életemet, ha nem látom arcodat, nem hallom kedves hangodat? Örökre el kell válnom tőled, mintha elevenen a föld alá temetnélek.

Így válaszolt erre a legkisebbik, legkedvesebb leány:

- Ne sírj, ne búslakodj, édes jó apámuram. Gazdagságban, kényelemben telik majd életem; az erdei szörnytől vagy tengeri csodától én meg nem ijedek, hűséggel, becsülettel fogom szolgálni, teljesíteni fogom minden parancsát, úgy lehet, a végén még megkönyörül rajtam. Ne sirass el elevenen, mintha meghaltam volna; ha Isten is úgy akarja, visszatérek hozzád.

De a derék kereskedő csak sírt, zokogott; nem vigasztalta meg őt leánya beszéde. Oda­szaladtak a leány nénjei, a legidősebbik meg a középső; sírásuktól visszhangzott az egész ház, annyira sajnálták szeretett húgukat. De a legkisebbik leány arcán nyoma sem volt bánatnak, nem sírt, nem jajongott, hanem készült a nagy útra, a messzi ismeretlenbe. Magával vitte a bíborszínű virágot is aranyos kancsójában.

Eltelt a harmadik nap is, meg a harmadik éjszaka, elérkezett az óra, amelyben a derék keres­kedőnek el kell búcsúznia legkisebbik, legkedvesebb leányától. Megöleli, megcsókolja, forró könnyeivel megöntözi, atyai áldásának keresztjelét veti reá. Azután kis vasszekrénykéből előveszi az erdei szörnyeteg gyűrűjét, ráhúzza a legkisebbik leány jobb kezének kisujjára - és abban a szempillantásban a leány el is tűnt onnan minden holmijával egyetemben.

Amikor felocsúdott a leány, az erdei szörnyeteg palotájában találta magát, magas, kőből épült teremben, a kristálylábú cifra aranyágyban, a hattyútoll dunna alatt; mintha onnan soha ki nem mozdult volna, s egész életét ott élte le; mintha éppen csak lefeküdt volna ágyába éjszaka, nyugodalomra, s most felébredt. Majd csodálatos muzsika hangzott fel, amelyhez hasonlót még soha életében nem hallott.

Felkelt a puha ágyból, s hát látja, hogy minden holmija ott van mellette, szépen elrendezve malahit asztalokon, ott áll a bíborszínű virág is aranyos kancsójában; s van még abban a teremben sokféle jószág, bútor, miegymás, van mire ülni, feküdni, van mibe öltözni, van mit csodálni. A szoba egyik fala tiszta tükör, a másik aranyozott, a harmadik ezüst, a negyedik elefántcsont, rubinkővel ékes. “Ez alighanem az én hálószobám”, gondolta a leány.

Azután eszébe jutott, hogy megnézi az egész palotát; végigsétált az óriási termeken, hosszú ideig járkált, és megcsodált minden csodát; egyik terem szebb volt, mint a másik, és vala­mennyi szebb volt, mint ahogyan a derék kereskedő, édes jó atyjaura elmesélte neki. Kivette az aranyozott kancsóból a bíborszín virágot, azzal kiment a kertbe; a madarak mennyei dalukat énekelték neki, a fák, bokrok, virágok ágaikkal integettek feléje, s mintegy meg­ha­joltak előtte, amerre járt. Feljebb szöktek a szökőkutak, hangosabban csörgedeztek a források; végül megtalálta azt a tarkálló halmocskát is, ahonnan a derék kereskedő a bíborszínű virágot leszakította. Akkor a leány elővette a bíborszínű virágot, és vissza akarta ültetni a régi helyére; de a virág magától kiröppent kezéből, és egyszeriben visszanőtt a szárára: szebben virított, mint bármikor azelőtt.

Elcsodálkozott a leány ezen a nagy csudán, és örvendezett az ő kedves bíborszínű virágocs­kájának. Azután visszament palotabeli termeibe, hát az egyikben terített asztal várja telve minden jóval. “Úgy látszik, az erdei szörnyeteg nem haragszik reám, hanem kegyelmetes uram lesz”, gondolta magában a leány, de alig gondolta végig, amikor a fehér márványfalon lángbetűk jelentek meg:

“Nem urad vagyok, hanem engedelmes rabszolgád. Úrnőm vagy, mindent teljesítek, amit csak megkívánsz, vagy ami eszedbe jut.”

A leány elolvasta a lángbetűket, s mire végigolvasta, úgy eltűntek a fehér márványfalról, mintha soha ott sem lettek volna. Akkor eszébe jutott, milyen jó lenne, ha levelet írhatna édes jó atyjaurának, s hírt adhatna magáról. Alighogy ezt végiggondolta, már előtte feküdt a papiros, mellette aranytoll. És a leány ezt a levelet írta édes jó atyjaurának és szeretett testvéreinek:

“Ne sírjatok, ne búslakodjatok miattam, úgy élek az erdei szörnyeteg palotájában, mintha királylány lennék; őt magát nem látom, hangját nem hallom, fehér márványfalon lángbetűkkel ír nekem; tud mindent, ami a gondolatomban van, és abban a szempillantásban teljesíti minden kívánságomat; és nem akarja, hogy uramnak nevezzem, hanem ő nevez engem úrnőjé­nek.”

Alig ért rá aláírni és lepecsételni levelét, amikor már el is tűnt kezéből és szeme elől, mintha soha ott nem lett volna. A muzsika hangosabban szólt, az asztalon finom étel, mézes ital jelent meg, az edény mind színaranyból való. A leány egészen vidáman ült az asztalhoz, noha még soha életében nem ebédelt egyedül; evett, ivott, megpihent, hallgatta a muzsikát. Amikor jóllakott, lefeküdt aludni; a muzsika most halkabban, messzebbről szólt, nehogy álmát meg­zavarja.

Pihenés után vidáman ébredt, és ismét kiment a kertbe sétálni, mivel ebéd előtt még a felét sem járta be. Fák, bokrok, virágok mind meghajoltak előtte, az érett gyümölcs, körte, barack, zamatos alma szinte magától kéredzkedett a szájába. Hosszú ideig járkált ide-oda a kertben, amíg be nem esteledett, akkor visszament termeibe, és látja: az asztal megint terítve, megrakva finom étellel, mézes itallal, s mindegyik más, mint ami délben volt.

Vacsora után bement abba a fehér márványterembe, ahol a lángbetűket olvasta a falon, s hát ugyanazon a falon most is lángbetűs felirat várja:

“Meg van-e elégedve úrnőm kertjével és palotájával, a vendéglátással és a szolgálattevő személyzettel?”

Örömteli hangon válaszolt erre a kereskedő szépséges fiatal lánya:

“Ne szólíts engem úrnődnek, hanem légy te mindig az én jóságos uram, aki kegyelmes és irgalmas hozzám. Sohasem teszek a te akaratod ellen. Köszönöm vendégszeretetedet: magas termeidnél, lombos kertjeidnél szebbet az egész nagy világon nem találni, hogyne lennék hát megelégedve? Soha életemben nem láttam még ilyen csodákat. Még magamhoz sem tértem az ámulatból. Csak egy a baj: félek én egyedül aludni, magas termeidben nincs egyetlen teremtett lélek rajtam kívül!”

Ismét lángoló szavak jelentek meg a falon:

“Ne félj, szépséges úrnőm, nem fogsz egyedül nyugovóra térni, már vár téged hűséges és kedves szobalányod. De rajta kívül is vannak még sokan az én termeimben, csak te nem látod, nem hallod őket; de mind valamennyien velem együtt éjjel és nappal fölötted őrködnek, még a fúvó széltől is óvnak, porszemtől is védenek.”

Visszavonult hát ágyasházába a kereskedő szépséges leánya, s íme, amint belép termébe, ott látja állani ágya mellett hűséges és kedves szobalányát, aki se élő, se holt az ijedelemtől. Roppantul megörült úrnőjének, kezét csókolgatta, lábát ölelgette. Úrnője is megörült hűséges szobalányának, mindjárt kérdezgetni kezdte atyjaura, nővérei meg az egész cselédsége felől; azután maga nekiállt elbeszélni rendre, hogy mi történt vele azóta. Hajnalhasadtáig nem is jött álom a leányok szemére.

Így élt, éldegélt a palotában a kereskedő fiatal leánya, aki olyan szép volt, mint a festett kép. Mindennap új, szebbnél szebb ruha várta őt, de olyan drága és pompás, hogy azt száj el nem beszélheti, toll le nem írhatja; minden nap új, válogatott szórakozást eszelt ki számára láthatatlan házigazdája; hajókázást a tavon, sétakocsikázást az erdőben zenekísérettel, olyan kocsiban, amely elé ló nem volt fogva; és a rengeteg erdő széjjelvált előtte, utat engedett, széles, tükörsima sétautat nyitott kocsija előtt. Máskor kézimunkával foglalatoskodott a kereskedő szépséges lánya, amilyenben a fiatal leányok jeleskednek; nyakba való kendőt varrt ki ezüsttel, arannyal, rojtot fűzött belé drága igazgyöngyből, ajándékba küldte jó atyjaurának, a legszebbiket pedig drága gazdájának adta ajándékba, az erdei szörnyetegnek vagy tengeri csudának. És napról napra gyakrabban járt a fehér márványterembe, hogy kedveskedő szavakat váltson jóságos gazdájával, és lángbetűs válaszait olvassa a falon.

Nem tudnám megmondani, mennyi ideje élt már a kereskedő lánya az erdei szörny palotá­jában; könnyű a mesét mesélni, más a dolgot elvégezni. Elég az hozzá, lassanként hozzá­szokott a leány új életéhez, már nem csodálkozott semmin, semmitől sem ijedt meg; meg­szokta, hogy láthatatlan szolgák serege szolgálja ki, eteti-itatja, lesi minden kívánságát, hintóját nem húzza ló, s láthatatlan muzsika játszik hozzá. És megszerette a lány láthatatlan, jóságos gazdáját, látta, hogy nem hiába szólítja őt úrnőjének, csakugyan jobban szereti talán önmagánál is; és azt kívánta, bár hallaná hangját, bár beszélhetne vele anélkül, hogy a fehér márványterembe bemenjen, lángbetűs feliratait a falon olvassa.

Kérlelni kezdte hát jóságos gazdáját, hogy beszélgessen vele; de az erdei szörnyeteg sokáig nem teljesítette kérését, attól félt, nagyon megrémül majd a lány az ő hangjától. De a lány addig könyörgött jóságos gazdájának, amíg az nem tudott tovább ellenállni kérésének, s utoljára írta fel mondanivalóját lángbetűkkel a fehér márványterem falára:

“Menj le ma délután a lombos kertbe, ülj le kedvenc lugasodban a virágok közé, és mondd ki e szavakat: Szólj hozzám, hűséges rabszolgám!”

Nem sok idővel ezután a kereskedő szépséges leánya leszaladt a lombos kertbe, leült kedvenc lugasába a virágok közé, leült a selyemmel, brokáttal borított lócára; szívecskéje úgy vert, mint az elfogott madárkáé, hangja el-elfulladt, amikor megszólalt:

- Ne félj, én drága, jóságos uram, hogy megijesztesz hangoddal; nagy jóságod után nem ijedek én meg a vadállat bőgésétől sem; beszélj hozzám bátran.

Most úgy hallotta, mintha a lugas mögött valaki mélyen felsóhajtott volna. Azután szörnyű, vad, hörgő és üvöltő hang szólalt meg - pedig még csak halkan, suttogva beszélt! Meg­remegett a kereskedő szépséges lánya, amikor meghallotta az erdei szörnyeteg hangját; de erőt vett rémületén, és nem mutatta, hogy megijedt; és nemsokára megnyugodott, amikor barátságos és gyengéd szavait, bölcs és okos beszédét meghallotta; s amint hallgatta, öröm töltötte el szívét.

Attól fogva naphosszat folyt köztük a beszélgetés - a lombos kertben séta közben, a rengeteg erdőben kocsikázás közben, meg a palota magas termeiben. Csak megkérdi a kereskedő szépséges leánya:

- Itt vagy-e, drága, jóságos uram?

És az erdei szörnyeteg ráfeleli:

- Itt vagyok, szépséges úrnőm, itt van a te alázatos rabszolgád, a te hűséges barátod.

És a leány már nem ijedt meg szörnyű, vad hangjától; vég nélkül folyt közöttük a gyengéd beszélgetés.

Sok idő telt-e el így vagy kevés, nem tudom - könnyű a mesét mesélni, más a munkát elvégezni -, elég az hozzá, hogy a kereskedő szépséges leánya a végén megkívánta, hogy saját szemével lássa az erdei szörnyeteget; és attól fogva egyre kérte, kérlelte gazdáját, mutatkozzék meg előtte. Sokáig nem állt rá az erdei szörnyeteg, igen-igen félt, hogy megrémíti a leányt, hiszen olyan szörnyűséges látvány volt, hogy azt száj el nem beszéli, toll le nem írja; nemcsak az emberek, hanem még az erdei vadállatok is megijedtek láttára, és odújukba bújtak előle. Azért így szólt a leányhoz az erdei szörnyeteg:

- Ne kívánd azt tőlem kérő szavakkal, szépséges úrnőm, aki szebb vagy, mint a festett kép - ne kívánd, hogy megmutatkozzam előtted arcom rútságában, alakom szörnyűségében. Hangomat megszoktad már, barátságban, egyetértésben élünk, egymástól soha el nem válunk, szeretettel hálálod meg kimondhatatlan szerelmemet irántad; de ha meglátsz engem olyannak, amilyen vagyok, fertelmes és visszataszító, akkor meggyűlölsz mindörökre, elűzöl magad mellől, márpedig ha el kell válnom tőled, megöl a búbánat.

De a kereskedő szépséges leánya eleresztette a füle mellett az ilyen beszédeket, és csak még jobban könyörgött, fogadkozott, hogy nem ijed meg a legfertelmesebb szörnyetegtől sem, és soha nem űzi el maga mellől jóságos urát. Ilyen szavakkal kérlelte:

- Ha öregember vagy, légy a nagyapám; ha középkorú vagy, légy a bácsikám; ha fiatal vagy, légy választott testvérem, s amíg élek, légy szívbeli barátom.

Soká, soká nem hajlott az erdei szörnyeteg a leány kérő szavára, de végül is nem tudott ellenállni könyörgésének, s azért így szólt hozzá:

- Nem tudom megtagadni kérésedet, mert jobban szeretlek, mint saját magamat. Azért teljesítem kívánságodat, noha tudom, hogy ezzel véget vetek boldogságomnak, és vesztembe rohanok. Menj le az árnyas kertbe esti szürkületkor, amikor a piros nap már lenyugodott az erdő mögött, és mondd e szavakat: “Jelenj meg előttem, hűséges barátom!” Akkor megmutat­kozom előtted arcom rútságában, alakom szörnyűségében. Ha pedig akkor már nem bírod ki tovább, hogy velem élj, nem akarom, hogy örök rabságban sínylődj: ágyasházadban, párnád alatt megtalálod aranygyűrűmet, húzd fel a jobb kezed kisujjára - és abban a szempillantásban otthon leszel jó atyádnál, és soha többé nem is hallasz felőlem.

Nem félt, nem remegett a kereskedő szépséges leánya; erősen bízott önmagában. Egyetlen percig nem késlekedett tovább, hanem leszaladt az árnyas kertbe, hogy ott várja be a sorsdöntő órát. És amikor leszállt az esti szürkület, és a piros nap lenyugodott az erdő mögött, a leány így szólt: “Jelenj meg előttem, hűséges barátom!” És megmutatkozott előtte az erdei szörnyeteg; csak messziről mutatkozott, csak áthaladt az úton, és eltűnt a bokrok között, de a kereskedő szépséges leánya előtt elsötétült a világ, összecsapta hófehér kezeit, egyet sikoltott, és eszméletlenül terült el a földön. Mert rémséges látvány volt az erdei szörnyeteg, karja hosszú, görbe, kezén vadállati karmok, lába lópatához hasonló, testén elül-hátul óriási púp, akár a tevéé, s tetőtől talpig szőrös, szájából vadkan agyara fehérlik, orra görbe, mint a hegyi sas csőre, a szeme meg bagolyszemhez hasonló.

Hosszú ideig feküdt eszméletlenül a kereskedő szépséges leánya. Amikor magához tért, hallja: sír valaki mellette, keservesen zokog, és panaszos hangon így beszél:

- Végem van, tönkre tettél engem, én szerelmetes szépségem, nem láthatom többé gyönyörű orcádat, hangomat se fogod meghallgatni többé, nem marad más hátra, mint korai halállal meghalnom.

A leány elszégyellte magát, és megsajnálta az erdei szörnyeteget; erőt vett rettenetes félelmén, gyenge leányszívén, hangja remegésén:

- Ne félj semmit, drága, jóságos uram, nem ijedek meg többé szörnyű alakodtól, nem válok el tőled, nem felejtem el irántam való jóságodat. Mutatkozz meg előttem ismét előbbi alakodban; csak először ijedtem meg annyira.

Ismét megmutatkozott hát előtte az erdei szörnyeteg rémséges, undok és fertelmes alakjában, csak közeledni nem mert a leányhoz; akármennyire hívta; így sétáltak késő éjszakáig, és beszélgettek, okosan, kedvesen, mint azelőtt; és nem félt már egy szikrát sem a kereskedő szépséges leánya. Másnap reggel napfényben is meglátta az erdei szörnyeteget, és noha először megrettent, amikor végignézett rajta, nem mutatta félelmét, és hamarosan meg is feledkezett róla egészen. Még többet beszélgettek egymással, mint azelőtt; egész nap együtt voltak, soha el nem váltak egymástól, együtt ebédeltek, vacsoráztak; együtt ízlelték a finom ételt, mézes italt, együtt sétáltak a lombos kertben, együtt kocsikáztak a rengeteg erdőn a hintóban, amelyet nem húzott ló.

Hosszú, hosszú idő telt el így: könnyű a mesét mesélni, más a munkát elvégezni. Egyszer azután azt álmodta a kereskedő szépséges leánya, hogy édesapja nagybetegen fekszik; bús­komorságba esett a leány, búskomoran, könnyezve találta őt az erdei szörnyeteg, megdöbbent, és faggatni kezdte, miért könnyezik, miért búsul. Elmondta neki a leány rossz álmát, és kérte, engedje meg, hogy hazalátogasson édes jó apjához, kedves testvéreihez, így felelt neki az erdei szörny:

- Nem kell ahhoz az én engedélyem! Ott fekszik a párnád alatt az aranygyűrűm, húzd fel jobb kezed kisujjára, és abban a szempillantásban már otthon is vagy apád házában. Maradj nála, ameddig tetszik, csak egyet mondok neked: ha három nap, három éjjel múlva nem jössz vissza hozzám, akkor én már nem élek tovább ezen a világon, hanem abban a percben meghalok, mert jobban szeretlek téged, mint saját magamat, és nem tudok nélküled élni.

A leány erősen fogadkozott, esküdözött, hogy pontosan három nap, három éjjel múltával visszatér a szörnyeteg palotájába. Elbúcsúzott drága, jóságos gazdájától, jobb keze kisujjára húzta az aranygyűrűt, és abban a szempillantásban már a derék kereskedő tágas udvarában találta magát. Odament a magas kőház széles kapujához, addigra már nagy lármával, kiálto­zással köréje sereglett az udvari cselédség; nővérei is kiszaladtak a házból, és nem győzték csodálni szépségét, öltözékének királyi pompáját. Kézen fogva vezették édesapjuk elé, aki betegen feküdt, betegeskedve és bánatosan, mert éjjel és nappal csak legkisebbik leányára gondolt forró könnyek között. Magánkívül volt az örömtől a derék kereskedő, amikor megpillantotta szépséges leányát, a legkisebbiket és legkedvesebbiket; nem győzte csodálni szépségét, öltözékének királyi pompáját.

Sokáig ölelgették, csókolgatták egymást, kedves beszélgetéssel mulatoztak. Azután elbeszélte a leány édesapja-urának meg nővéreinek, hogy s mint él az erdei szörnyetegnél, mindent elmondott töviről hegyire, semmit sem hallgatott el. Megörült a derék kereskedő, hallván, milyen gazdagon, királyi módban él az ő leánya, elámult rajta, hogy hozzászokott gazdája látásához, és nem ijed meg többé rémséges alakjától; ő maga még most is remegett, mint a nyárfalevél, ha csak eszébe jutott. Nénjei pedig, amikor meghallották, milyen határtalan gazdagságban él legkisebbik húguk, s milyen hatalma van gazdája fölött, mintha az nem is ura, hanem rabszolgája lenne, irigykedni kezdtek.

Az első nap úgy telt el, mintha csak egy óra lett volna, a második eltelt, mintha egyetlen perc lett volna; harmadnap a két idősebb elkezdte rábeszélni húgát, hogy ne menjen vissza az erdei szörnyeteghez. “Gebedjen meg, minek is él az ilyen...” Megharagudott nénjeire a kedves vendég, a legkisebbik leány, és ilyen szavakkal válaszolt nekik:

- Ha én drága, jóságos gazdámnak minden kedvességéért és forró szerelméért rút halállal fizetek, akkor nem érdemlem meg, hogy magam éljek ezen a világon, csak azt érdemlem, hogy a vadállatok elé vessenek, és azok széttépjenek engem.

Édesapja, a derék kereskedő megdicsérte őt helyes beszédéért, és elhatározták, hogy a leány pontosan egy órával a határidő letelte előtt visszatér kedves gazdájához, az erdei szörnye­teghez. De a két idősebb leány erősen bosszankodott ezt hallván, és ezért fortélyos, gonosz tervet eszelt ki; fogták magukat, és a ház valamennyi óráját egy órával hátraigazították. Sem a derék kereskedő, sem hűséges cselédsége nem tudott erről a gonosz cselről.

Amikor elérkezett a búcsú valóságos órája, a kereskedő legfiatalabbik szépséges leányának remegni kezd a szíve, mintha valami hajszolná; folyvást az órára pillant, hol az egyikre, hol a másikra - volt ott angol óra, német óra, mindenféle kitűnő és pontos szerkezet -, de még mindig nem érkezett el az indulás ideje. Nővérei szóval tartják, hol erről, hol amarról kérdezgetik. De a legkisebbik leány szíve mégsem bírta ki tovább; elbúcsúzott a szépséges, kedves leány édesapjától, a derék kereskedőtől, megkapta atyai áldását, elbúcsúzott nénjeitől, a hűséges szolgáktól, az udvari cselédségtől, és egyetlenegy perccel a végzetes óra letelte előtt jobb keze kisujjára húzta az aranygyűrűt. Abban a szempillantásban már a fehér kőpalotában találta magát, az erdei szörnyeteg termeiben. Nagyon elcsodálkozott, hogy miért nem fogadja őt gazdája, s ezért így kiáltott hangos szóval:

- Hol vagy, drága jó gazdám? hűséges barátom? Miért nem jössz elém? Egy teljes órával és egy perccel a kitűzött idő előtt tértem vissza hozzád!

Se válasz, se üdvözlő köszöntés; továbbra is néma csönd honolt a palotában. A lombos kertben a madarak hallgattak, nem énekelték többé mennyei dalaikat; a szökőkutak nem suhogtak, az üde források vize nem csörgedezett, még a muzsika sem szólt a magas termekben. Megremegett a kereskedő szépséges leányának szíve, mert rosszat sejtett. Végigszaladt a magas termeken, a lombos kerteken; hangos szóval szólította drága jó gazdáját - se hang, se válasz, sehol semmi nesz. Felszaladt a tarkavirágos halmocskára, amelynek tetején kedvence, a csodálatos bíborszínű virágocska nyílt; hát látja, hogy az erdei szörnyeteg ott fekszik a dombocskán, ocsmány mancsában szorongatva a bíborszínű virágot. Előbb azt hitte, hogy a szörny elaludt, miközben várta őt, s most mély álomba merült. Elkezdte óvatosan költögetni - nem ébredt fel; hangosabban szólt rá, végül megrázta szőrös karját -, akkor látta csak, hogy nincs benne élet, holtan terül el a földön...

A szépséges leány tiszta szeme elborult, karcsú lába megremegett, térdre borult, hófehér karjával átfogta jóságos gazdája ocsmány, fertelmesen rút fejét, és keservesen felsírt:

- Ébredj, kelj fel, szívbeli barátom, mert úgy szeretlek téged, mint választott jegyesed!

Alig ejtette ki ezeket a szavakat, amikor minden oldalról villámok cikáztak, mennydörgés rázta meg a földet, a virágos halmocskába szörnyű robajjal belecsapott a mennykő, és a keres­kedő szépséges leánya eszméletlenül hullott a földre. Mennyi ideig feküdt ott eszméletlenül - ki tudná azt megmondani; elég az hozzá, hogy amikor felocsúdott, a fehér márványteremben találta magát, aranyos, drágakövekkel kirakott trónuson ült, mellette pedig egy fiatal királyfi, olyan szép, mint a festett kép, fején korona, és karjával átölelve tartja a leányt. Előttük áll édesapja, két nővérével, körös-körül térdel az udvari nép, mind arany- meg ezüstszőttes ruhákban. És a csodaszép fiatal, koronás királyfi így szól hozzája:

- Szépséges úrnőm, megszerettél engem fertelmes szörnyetegalakomban, hálából jóságomért és szerelmemért irántad; szeress most meg emberi alakban, légy az én választott jegyesem. Tudd meg: egy gonosz boszorkány megharagudott egykor boldogult atyámra, aki híres, hatalmas, nagy király volt; elrabolt engem, aki akkor még kicsiny gyermek voltam, és ördögi varázslattal, tisztátalan bűbájjal rémséges szörnyeteggé változtatott, és megátkozott, mondván, hogy addig kell élnem ebben az ocsmány és minden ember, minden istenteremtménye előtt utálatos alakban, amíg akad egy szép fiatal leány, akármilyen rendű és rangú legyen is, aki szörnyeteg alakomban megszeret engem, és hites feleségem kíván lenni. Akkor a boszorkány varázslata megtörik, és visszakapom régi emberalakomat. Pontosan harminc esztendeig éltem szörnyeteg alakjában, elvarázsolt palotámba tizenegy szép leányt csalogattam be; te voltál a tizenkettedik. Egyik se szeretett meg engem gyengédségemért és szívességemért, jó lelkemért. Te voltál az első, aki megszeretted az utálatos és fertelmes szörnyeteget gyöngédségéért és szívességéért, gondosságáért és jó lelkéért; megszerettél engem hálából kimondhatatlan szerelmemért teirántad, s ezért most király felesége leszel, hatalmas birodalom királynéja.

Mindenki elámult a hallottakon, az udvaroncok a földig hajoltak. A derék kereskedő áldását adta legkisebbik, legkedvesebbik leányára és a fiatal királyra. Sorra járultak eléjük szerencsét kívánni irigykedő nénjei, hűséges szolgái, bojárok és lovagok meg az egész udvartartás. Azután hamarosan megtartották a lakodalmat, folyt a sör meg a bor; magam is ott voltam, hajnalig táncoltam. És még ma is élnek, ha meg nem haltak.