JUHÁSZ GYULA VERSEI
Az új magyar költészet, mint a virág, egy éjjel kibimbózott, és fejlik, terjed. Tanárok, akik a nagy Aranyról és a fiatal Petőfiről szólnak az iskolában; esztétikusok, akik régi könyvekből idéznek; modern szellemek is, akik csak németül olvasnak: mindazok szóval, akik nem nyitják ki ablakaikat, nem is sejtik, hogy a magyar kertben új hajtás nőtt, tétova még, mint ma minden, mi magyar, s várja a napot, amely felé kelyhét hajtaná; de addig, a sötétben is, nyíl és illatozik.
Mi, akik régebben ismerjük Juhász Gyulát, mint a verseit, alig tudjuk őt ez új költészet egy jelenségének látni. Minekünk ő: ő maga, egy ember, szenveteg és rokonszenves. Kora hatásait mutatja, mert érzékeny a lelke, mint a Chladni-lemez. Érzékeny mindenre, amit lát, hall, olvas. Villon egy sora, egy név: Shakespeare, Jézus; egy szó, egy akkord: agyában zenévé rezonál. S a sok benyomás, mint finom szemcsék a Chladni lemezén, mint nyugodt tó néma karikái, ritmikus ringássá elegyül. Vasból van a lélek, melynek nincsenek reminiszcenciái; és Juhász lelke nincsen vasból. Ő is zeng a "zsarnok, gyönyörű élethez", gyászolja, mint más, keleti származása átkát, a magyar pusztaságot: és óhajtja Párizst. Ő is ír szonetteket, festő, franciás, hérédiás szonetteket; s izgatja a Zarathusztra morál-kontrasztja. De éles vonások választják el társaitól. A külső világ hatásait jobban felfogja, több oldalról megérzi Ady Endrénél; de hangulatában inkább fölolvasztja s tompítja, mint Kosztolányi Dezső. S ha tán az egyiknél kevésbé eredeti és a másiknál színtelenebb: viszont az elsőnél gazdagabb s az utóbbinál közvetlenebb.
Nem szoros nyelvművész, s mint lelke, a versei sincsenek vasból. Rímei nem mindig zengők. Jambusain olykor akaratos, nem bánt zökkenés érzik. Nyelve viasz, nem márvány. A mondat, a strófa elömlik, mint könnyű öltöny, és az érzés meztelen marad. Milyen ez az érzés, az uralkodó érzés verseiben? Egyszóval megmondhatjuk: a szürkeség fájdalma. "Ó, én vagyok a szürkeség maga!" - kiált föl, de nyomban hozzáteszi: Olyan, miként ti! A mai ember fájdalma ez, s tegyük hozzá: a mai szegény és intelligens emberé, akinek élete, környezete szürke, szürke. S hozzá: a magyar emberé, akinek keleti lelke tarkaságra vágyik. A bágyadt gyermekkori emlékek, amelyek legszínesebbjei kolostorba és cselédszobába viszik, a Tisza-parti füzes, a monoton róna, a hallgatag, özvegy otthon, a bérházak magánya, a sötét aszfalt apró kockás terei e léleknek idegen környezet. Ez az élet reménytelen, egyhangú mars neki, mint a katonáké. Így örökölt bánatot kesereg, s alaphangja elégiai. A külső világból is elégiai képek érdeklik, a klastromi szüzesség álmai, a száz évben nyitó áloé, Géza király, aki a világ hiúságán elmél, Meunier képei, egy szürke, öreg költő, esett verebek, téli regék, alkonyok. Minden őszbe borul előtte, a világ egy őszi dal. E hangulatban nyernek jelentést a zengéstelen rímek, s titkos, tompa betűrímek egy-egy sorban kijegecítve mélyen lelkünkbe vágják a kora ősz ritmusát. Járnak az árnyak, vége van a nyárnak. A varjú várja már a koncot. Sötét marad a bánat és a bánya. A költő itt művész lesz, s a lankatag álmodó egy-egy pillanatig szorosra fogja álmai gyeplőjét.
Mert az ilyen ember kényszerűen álmokhoz fordul táplálékért. Érzi származását és bús vándordarulelke itt hagyja gyakran gyásza őszét, és elsiratja szilaj ősét, a turáni pogány igricet. Éreznünk kell, hogy e lélek nem született a szürkeségre. Szülei szerelmének nagynak, szentnek kellett lennie, mondja - "Hiszen a hajtása Én vagyok, Nagy szemeim lángja tőle ragyog". E nagy szemek lángja keletre néz, és tarka, buja életről álmodik. Gauguin képein érzi otthon magát; görög szépségről, Dionüszoszról, Zarathusztráról álmodik. És Párizsba vágyik, hol az élet forró szíve ver!
Így olvad benne minden eggyé, környezet- és irodalmi hatások, s így nyer költészete az irodalmin túl nagyobb, emberi jelentőséget.
1907
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!