REGÉNY
| Enyém a bosszúállás, és én megfizetek. |
A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.
Oblonszkijéknál teljes volt a zűrzavar. Az asszony megtudta, hogy az urának viszonya van a ház hajdani francia nevelőnőjével, s kijelentette, hogy ezek után nem hajlandó egy fedél alatt élni vele.
Ez a helyzet már harmadnapja tartott, s a házaspár, a családtagok, sőt a személyzet is szenvedett tőle. A családtagok és a személyzet is úgy érezte, hogy az együttlakás értelmét vesztette, s hogy egy vendégfogadóban véletlenül összeverődött társaság tagjainak több köze van egymáshoz, mint nekik, az Oblonszkij családnak s a ház népének. Az asszony nem jött elő lakosztályából; a férje harmadik napja nem volt otthon. A gyerekek magukra hagyottan futkostak a házban; az angol nevelőnő összekapott a kulcsárnővel, s írt a barátnőjének, hogy keressen új helyet neki; a szakács még előző nap, épp az ebéd idején, távozott; a mosogatólány és a kocsis fölmondott.
Az összeveszés után harmadnap Sztyepan Arkagyics Oblonszkij herceg - Sztyiva, ahogy a társaságban hívták - a szokott időben, azaz reggel nyolckor, nem a felesége hálójában, hanem a saját dolgozószobájában, a szattyánbőr díványon ébredt fel. Megfordította telt, ápolt testét a ruganyos díványon, mint aki szeretne újra és hosszú időre elaludni, szorosan átölelte a párnát, s odanyomta az arcához, de hirtelen felpattant, fölült, s kinyitotta a szemét.
"Igen, igen, hogy is volt? - próbálta felidézni az álmát. - Hogy is? Alabin ebédet adott Darmstadtban. Nem Darmstadtban, Amerikában valahol. Igen, csakhogy Darmstadt Amerikában volt. Igen! Alabin üvegasztalokon adta az ebédet, s az asztalok az Il mio tesoró-t[1] énekelték, nem is az Il mio tesoró-t, valami jobbat; holmi borosüvegek is voltak ott - jutott eszébe még -, amik tulajdonképpen hölgyek voltak."
Sztyepan Arkagyics szeme vidáman csillogott; mosolyogva tűnődött. "Igen, jó volt, nagyon jó. Még sok nagyszerű dolog volt ott; csakhogy nincsenek rá szavak, és ébren még a gondolat sem tudja kifejezni." Majd észrevéve a posztófüggöny szárnyai közt a fénycsíkot, jókedvűen nyújtotta le lábát a díványról; arannyal hímzett szattyánpapucsát kereste vele, amit a felesége varrt neki (a múlt évben ez volt a születésnapi ajándéka), s anélkül, hogy fölállt volna, régi, kilencéves szokása szerint a felé a hely felé nyújtotta kezét, ahol a hálószobában a köntöse függött. S csak ekkor jutott hirtelen az eszébe, hogyan és miért töltötte az éjszakát a felesége hálószobája helyett ezen a díványon; a mosoly eltűnt arcáról, és összeráncolta a homlokát.
- Ah-ah-ah! Á-á! - nyögött föl, ahogy mindaz, ami történt, eszébe jutott. Emlékezetében újra felmerült a veszekedés minden részlete, helyzetének kilátástalansága, s ami a legkínzóbb: a maga bűnössége.
"Nem, nem bocsát meg, nem is bocsáthat. S a legszörnyűbb, hogy mindenben én vagyok a hibás. A hibás, de nem a bűnös. Ebben van épp a dráma - gondolta. - Ah-ah-ah!" - mondogatta kétségbeesetten, ahogy a veszekedés emlékei közül az, amelyik a legjobban nyomasztotta, eszébe jutott.
A legkellemetlenebb az első perc volt; vígan és elégedetten jött meg a színházból, kezében egy hatalmas körte, amit a feleségének hozott. De nem találta a szalonban, nagy csodálkozására nem találta a dolgozószobában sem, végül is a hálószobában akadt rá, kezében a szerencsétlen, mindent eláruló levél.
A mindig gondterhelt, mindig szorgoskodó s - ahogy ő tartotta - kicsit együgyű Dolly mozdulatlanul ült, kezében a levél, s az irtózat, kétségbeesés és düh kifejezésével nézett rá.
- Mi ez? Mi ez? - kérdezte a levélre mutatva.
Ahogy ehhez az emlékhez ért, Sztyepan Arkagyicsot, amint az gyakran megesik, nem annyira maga az eset gyötörte, inkább az, ahogy a felesége szavaira felelt.
Az történt vele ebben a pillanatban, ami az emberekkel általában, ha váratlanul valami szégyenletes dolgon érik tetten őket. Arcát nem tudta a helyzethez szabni, amelybe bűne felfedésével a felesége előtt került. Ahelyett, hogy megsértődött, tiltakozott, szabadkozott volna, bocsánatot kért, vagy akár közönyös maradt volna - mind jobb annál, mint amit csinált -, hirtelen s egészen önkéntelenül ("az agyvelő reflexe" - gondolta Sztyepan Arkagyics, aki szerette a fiziológiát) a megszokott, jóságos s épp ezért ostoba mosoly ömlött el az arcán.
Ez az ostoba mosoly volt az, amit nem tudott magának megbocsátani. Ennek a mosolynak láttára Dolly, mintha fizikai fájdalom érné, összerándult; jellemző hevességével vad szavak özönét zúdította rá, s kirohant. Azóta látni sem akarta az urát.
"Mindennek az az ostoba mosoly az oka" - gondolta Sztyepan Arkagyics.
"De mit tegyek? Mit tegyek hát?" - mondogatta magában kétségbeesve, s nem talált feleletet.
Sztyepan Arkagyics igazságos volt önmagához. Nem tudta áltatni magát, nem bizonygatta, hogy megbánta, amit tett. Most sem volt képes bűnbánatot érezni amiatt, hogy ő, a harmincnégy éves, szép, szerelmes természetű férfi nem szerelmes a feleségébe, öt élő s két halott gyerek anyjába, aki csak egy évvel fiatalabb nála. Egyedül azt sajnálta, hogy nem tudta jobban titkolni előtte. A helyzet súlyát azonban érezte, és sajnálta az asszonyt, a gyerekeket, önmagát. Lehet, hogy jobban igyekezett volna eltitkolni a bűneit, ha számít rá, hogy ez a hír így hat majd a feleségére. Sosem gondolta ezt határozottan végig, de homályosan úgy képzelte, hogy a felesége rég megsejtette hűtlenségét, és elnézi neki. Mi több, Oblonszkijnak úgy tűnt, hogy ennek az elnyűtt, megöregedett, már nem szép, nem is különleges asszonynak - jó családanya, semmi más - merő igazságérzetből elnézően kellene viselkednie. Éppen az ellenkezője történt.
"Iszonyú, jaj, jaj, de iszonyú - bizonygatta magának Sztyepan Arkagyics, és nem tudott semmit kieszelni. - Milyen jól ment eddig minden, milyen szépen éltünk! Elégedett volt, boldog a gyermekeivel, én nem szóltam bele semmibe, rábíztam, foglalja el magát, gyerekekkel, háztartással, ahogyan akarja. Az igaz, nem szép, hogy a lány nevelőnő volt nálunk. Nem szép! Van abban valami közönséges és ízléstelen, hogy az ember a nevelőnőjének udvaroljon. De milyen nevelőnő! (Megelevenedett előtte Mlle Roland pajkos fekete szeme, mosolygása.) De hiszen amíg a házunkban volt, nem engedtem meg magamnak semmit sem. S a legkínosabb az, hogy a lány már... Mintha készakarva történt volna. Jaj, jaj, jaj! De hát mit tegyek, mit?"
Felelet nem volt, csak az az általános válasz, amit az élet minden bonyolult s eldönthetetlen kérdésre ad. Ez a válasz: hogy felejthessünk, adjuk át magunkat a hétköznapok gondjainak. Álomba feledkezni, legalábbis estig, lehetetlen; visszatérni ahhoz, amit az üveghölgyek énekeltek, nem lehetett; az élet álmába kell tehát belefeledkezni.
"Majd meglátjuk" - mondta magában Sztyepan Arkagyics, s fölkelve egy kék selyembélésű, szürke hálókabátot öltött magára, megcsomózta, s széles mellkasát jól teleszíva, kifelé fordított lábával, mely telt testét olyan könnyen hordta, a megszokott fürge léptekkel az ablakhoz ment, fölhúzta a függönyt, s hangosat csöngetett. A csengetésre rögtön ott termett öreg barátja, Matvej, a komornyik; a ruhát és csizmát hozta s egy sürgönyt. Matvej nyomában a borbély lépett be, a szerszámaival.
- A hivatalból jött valami irat? - kérdezte Sztyepan Arkagyics, s a táviratot átvéve a tükörhöz ült.
- Az asztalon van - felelte Matvej, s részvéttel és kérdően nézett az urára. - A bérkocsitulajdonostól voltak itt - tette hozzá kis szünet után, furfangos mosollyal.
Sztyepan Arkagyics nem felelt, csak a tükörben pillantott Matvejre; de a tükörben találkozó pillantásukon látni lehetett, hogy jól megértik egymást. Sztyepan Arkagyics pillantása mintha azt kérdezte volna: "Minek mondod? Talán nem tudod?"
Matvej a mellénye zsebébe dugta a kezét, szétterpesztette a lábát, s némán, jóindulatúan, egy csöppet mosolyogva nézett az urára.
- Megmondtam nekik, jöjjenek jövő vasárnap; addig ne szerezzenek hiábavaló alkalmatlanságot sem önnek, sem maguknak - mondta el a nyilván előre megcsinált mondatot.
Sztyepan Arkagyics elértette, hogy Matvej tréfálni akar, s szeretné magára terelni a figyelmet. Feltépte a sürgönyt, átolvasta, s miután sikerült megfejtenie a mint mindig, most is eltorzított szavakat, arca felsugárzott.
- Matvej, holnap érkezik a húgom, Anna Arkagyevna - mondta, egy pillanatra megállítva a borbély püffedt, fényes kezét, amely épp hosszú, göndör pofaszakállát fésülte kétfelé.
- Hála Istennek - mondta Matvej. Ez a válasz is azt mutatta, hogy éppúgy érti, akár a gazdája, ennek a látogatásnak a jelentőségét, azt, hogy Anna Arkagyevna, Sztyepan Arkagyics szeretett húga talán segít kibékíteni férjet és feleséget.
- Egyedül vagy az urával? - kérdezte Matvej.
Sztyepan Arkagyics nem beszélhetett, mert a borbély a felső ajkával volt elfoglalva, s az egyik ujját nyújtotta csak fel. Matvej belebólintott a tükörbe.
- Egyedül. Fönn helyezzük el?
- Jelentsd Darja Alekszandrovnának; ahogy ő parancsolja.
- Darja Alekszandrovnának? - ismételte Matvej, mintha kételkednék benne.
- Igen, jelentsd. És vidd magaddal a sürgönyt, aztán mondd el, mit szólt hozzá.
"Próbálkozni akar" - értette meg Matvej, de csak annyit mondott:
- Szolgálatjára.
Sztyepan Arkagyicsot már megmosdatták, megfésülték, s épp öltözni készült, amikor csikorgó csizmájában, lassan lépegetve, Matvej visszajött a sürgönnyel. A borbély már elment.
- Darja Alekszandrovna azt mondta, jelentsem, hogy elmegy itthonról. Csináljon, mármint a kegyelmes úr, amit akar - mondta, csak a szemével nevetve, s kezét a zsebébe dugva, oldalvást hajtott fejjel bámult az urára.
Sztyepan Arkagyics hallgatott. Aztán jóságos, kicsit szánalmas mosoly jelent meg szép arcán.
- No, Matvej? - kérdezte fejcsóválva.
- Nem tesz semmit, uram, majd kialakul - mondta Matvej.
- Kialakul?
- Ahogy mondom.
- Úgy gondolod?... Ki az? - kérdezte Sztyepan Arkagyics, ruhasuhogást hallva az ajtó mögött.
- Én vagyok - mondta egy határozott és kellemes női hang, s Matrjona Filimonovna, a dajka szigorú, ragyás arca jelent meg az ajtónyílásban.
- No, mi az, Matrjosa? - lépett oda Sztyepan Arkagyics.
Annak ellenére, hogy Sztyepan Arkagyics egyértelműen bűnös volt a feleségével szemben, s ezt maga is érezte, a házban majdnem mindenki, még a daduska, Darja Alekszandrovna legkedvesebb barátnője is az ő pártján volt.
- No, mi az? - ismételte csüggedten.
- Menjen le hozzá, uram, kérlelje; Isten tán segít. Nagyon gyötrődik, nézni is szívfájás; meg aztán az egész ház tótágast áll. Meg kell hogy essék az ember szíve a gyerekeken. Kérlelje meg, uram. Mit is tehetünk? Aki szeret szánkázni...[2]
- De hisz nem fogad.
- Azért csak tegye meg a magáét. Isten irgalmas, hozzá imádkozzék, Istenhez imádkozzék, uram.
- No jó, elmehetsz - mondta Sztyepan Arkagyics, s hirtelen elpirult. - Akkor hát öltözzünk - fordult Matvejhez, hálókabátját egy határozott mozdulattal lehajítva.
Matvej már tartotta az inget, mint valami hámot, s egy láthatatlan pelyhet fújva le róla, nyilvánvaló gyönyörűséggel bújtatta bele ura ápolt testét.
Miután felöltözött, beparfümözte magát, megigazította az ingujját, Sztyepan Arkagyics a cigarettát, pénztárcát, gyufát s a mütyürkékkel ékes kettős láncon függő órát a megszokott mozdulatokkal szétosztotta a zsebeiben, megrázta a zsebkendőjét, és bánata ellenére is tisztának, illatosnak, egészségesnek, testileg frissnek érezte magát. Könnyedén, ruganyosan ment be az ebédlőbe, ahol már várta a kávéja, mellette a levelei s a hivatalából érkezett iratok.
Előbb a leveleket olvasta át. Az egyik igen kellemetlen volt, egy kereskedőtől jött, aki egy, a felesége birtokán lévő erdőre alkudott. Ezt az erdőt okvetlenül el kellett adnia, de most, amíg a feleségével ki nem békül, szó sem lehetett róla. A legkellemetlenebb az volt, hogy a küszöbönálló békülésbe ezzel anyagi érdek keveredett. S az a gondolat, hogy érdek vezethetné, hogy az erdő eladása miatt keresi feleségével a békét, sértette őt.
Amikor a levelekkel végzett, a hivatali aktákat húzta maga elé; két ügyet gyorsan átlapozott; nagy ceruzájával itt-ott megjelölt ezt-azt, eltolta az iratokat, s hozzálátott a kávéjához. Kávézás után kihajtogatta a még nedves reggeli újságot, s olvasni kezdte.
Sztyepan Arkagyics liberális újságot járatott s olvasott; nem szélsőségeset, hanem olyan irányút, amilyenhez a többség húzott. S annak ellenére, hogy igazából sem a tudomány, sem a művészet, sem a politika nem érdekelte, mind e területeken szilárdan kitartott a többség s az újságja által vallott nézetek mellett. Csak akkor változtatott a véleményén, ha a többség véleménye is változott; jobban mondva nem is váltott véleményt, megváltoztak a nézetei észrevétlenül.
Sztyepan Arkagyics nem választott az irányzatok és nézetek közt, az irányzatok és nézetek maguk jöttek hozzá, ahogy kalapja vagy öltönye szabását sem ő választotta ki, azt vette, amit a többiek. Azt, hogy nézetei legyenek az embernek - ami rendszerint az érettebb korosztályt jellemzi -, s a társaságban, ahol forog, bizonyos szellemi tevékenységet fejtsen ki, éppúgy elvárják tőle, mint azt, hogy kalapot viseljen. S ha volt egyáltalán ok, amiért a liberális irányt a konzervatívnál - melyet az ő körében szintén sokan vallottak - többre becsülte, az nem az volt, hogy a liberális irányt ésszerűbbnek tartotta; az életmódjának ez felelt meg jobban. A liberális párt azt mondta, hogy Oroszországban minden rossz, és valóban Sztyepan Arkagyicsnak sok volt az adóssága, és kevés a pénze. A liberális párt azt mondta, hogy a házasság elévült intézmény, új alapokra kell fektetni, s a családi élet Sztyepan Arkagyicsnak valóban kevés gyönyörűséget szerzett; hazugságra és képmutatásra kényszerítette, ami ellentétben állt természetével. A liberális párt azt mondta, helyesebben azt sejtette, hogy a vallás csak a lakosság barbár részének megfékezésére való, s Sztyepan Arkagyics valóban egy rövidke misét is nehezen bírt ki lábfájás nélkül, s nem értette, minek az a sok rémítő és dagályos beszéd a másvilágról, amikor az élet itt is olyan vidám lehetne. Ráadásul Sztyepan Arkagyics szerette a tréfát, és kedvére volt időnként azzal elképeszteni jámbor embereket, hogy azt mondta: ha már olyan büszkék a fajtájukra, ne álljanak meg Ruriknál, ne tagadják meg legrégibb ősüket - a majmot. Vagyis a liberális irány szokásává lett Sztyepan Arkagyicsnak; az újságját is, mint az ebéd utáni szivarját, azért a könnyű ködért szerette, amit a fejében előidézett. Elolvasta a vezércikket, amelyben előadták, hogy korunkban teljességgel haszontalan amiatt jajveszékelni, hogy a radikalizmus minden konzervatív elemet elnyeléssel fenyeget, s a kormánynak, hogy a forradalom hidráját elfojthassa, sürgősen lépéseket kell tennie; épp ellenkezőleg: "A mi véleményünk szerint a veszedelem nem az állítólagos forradalmi hidrában van, hanem a progressziót fékező tradicionalizmus makacsságában" stb. Elolvasott egy pénzügyi cikket is, amelyben Benthamet és Millt emlegették, s egy kicsit megszurkálták a minisztériumot. Gyors észjárásával minden célzást azonnal megértett; hogy ki ki ellen, milyen alkalomból sütötte el, s ez, mint mindig, most is némi élvezetet okozott neki. A mai élvezetét azonban megmérgezte Matrjona Filimonovna tanácsa, s hogy a háza olyan szerencsétlen állapotban van. Elolvasta, hogy gróf Beust a hírek szerint Wiesbadenbe érkezett, hogy nincs többé ősz haj, továbbá hogy eladó egy homokfutó, s fiatal leány állást keres; ezek az értesülések azonban most nem okoztak neki olyan csöndes, ironikus gyönyörűséget, mint máskor.
Miután végzett az újságjával és a második csésze kávéval meg a vajas kaláccsal, felállt, lerázta mellényéről a morzsákat, kihúzta széles mellét, s jókedvűen elmosolyodott: nem mintha valami különösen kellemes dolog lett volna a lelkében; a vidám mosolyt a jó emésztés idézte föl.
De ez a jókedvű mosoly rögtön eszébe juttatott mindent, s elgondolkozott.
Két gyerekhang (Sztyepan Arkagyics megismerte a kisebb fia, Grisa, és a nagyobb lánya, Tánya hangját) hallatszott az ajtó mögül. Valamit vittek, és elejtették.
- Megmondtam, hogy a tetőre nem lehet utasokat ültetni - kiabálta a leányka angolul. - Szedd föl!
"Minden a feje tetején áll - gondolta Sztyepan Arkagyics -, a gyerekek is magukra hagyva szaladgálnak." Odament az ajtóhoz, és beszólította őket. Azok eldobták a vonatnak kinevezett dobozt, s az apjukhoz szaladtak.
A kislány, az apja kedvence, merészen futott be, átölelte s nevetve csimpaszkodott a nyakába; a pofaszakállából áradó illat, mint mindig, most is élvezetet szerzett neki. A lányka megcsókolta a lehajlástól kipirult, gyöngédségtől sugárzó arcát; aztán eleresztette a nyakát, el akart futni, de az apa visszafogta.
- Mi van a mamával? - kérdezte, kezét a lányka sima, friss nyakán végighúzva. - Szervusz - mondta mosolyogva az odaköszönő fiúnak.
Tudatában volt, hogy a fiút kevésbé szereti, de igyekezett egyformán bánni velük; a fiú azonban érezte ezt, s nem viszonozta az apja hideg mosolyát.
- A mamával? Fölkelt - felelte a kislány.
Sztyepan Arkagyics fölsóhajtott. "Azaz megint nem aludt egész éjjel" - gondolta.
- No és jókedvű?
A kislány tudta, hogy a papa és a mama összevesztek, s hogy az anyja nem lehet jókedvű; az apjának ezt tudnia kell, szóval tetteti magát, amikor ilyen könnyedén érdeklődik. És a kislány elpirult az apja helyett. Sztyepan Arkagyics rögtön elértette, s ő is elpirult.
- Nem tudom - mondta a kislány. - Nem kell tanulnunk; azt mondta, sétáljunk el Miss Hull-lal a nagymamához.
- No, menj akkor, Tancsurocskám. Nem, várj csak - tartotta vissza mégis, üde kezecskéjét megsimítva.
Egy doboz bonbont vett le a kandallóról, ahova tegnap tette, kiválasztott kettőt - egy csokoládést és egy mentolosat, Tánya kedvenceit -, s odaadta neki.
- Grisának? - mondta a lányka, a csokoládésra mutatva.
- Igen, igen - s még egyszer megsimogatta a vállát, megcsókolta a haja tövét és a nyakát, majd elengedte.
- A kocsi előállt - mondta Matvej. - Egy kérelmező van itt - tette hozzá.
- Rég vár? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.
- Egy félórácskája.
- Hányszor parancsolták neked, hogy azonnal jelentsd be!
- A nagyságos úrnak is el kell fogyasztania legalább a kávéját - mondta Matvej abban a barátian goromba hangnemben, amelyért nem lehetett megharagudni.
- No, küldd be hát minél előbb - mondta Oblonszkij fintorogva a bosszúságtól.
A kérelmező, Kalinyin törzskapitány neje, lehetetlen és értelmetlen dolgot kért, de Sztyepan Arkagyics szokás szerint leültette, figyelmesen, félbeszakítás nélkül hallgatta végig, részletes tanácsot adott, hogy kihez forduljon s hogyan; sőt, nagy betűs, elnyújtott, szép, jól olvasható írásával még egy ügyesen szerkesztett levelet is írt ahhoz a személyiséghez, aki segíthet rajta. Miután a törzskapitánynét elbocsátotta, Sztyepan Arkagyics fogta a kalapját, s megállt eltűnődve, nem felejtett-e el valamit. Kiderült, hogy nem felejtett el semmit, kivéve, amit el akart felejteni - a feleségét.
"Ah! Igen!" Lehorgasztotta a fejét, s szép arca elborult. "Bemenjek? Ne menjek?" - mondta magában. És egy belső hang azt mondta, nem érdemes bemennie; őszintén úgysem tudnak szólni egymáshoz, a viszonyukat megjavítani, helyrehozni lehetetlen, hisz sem Dollyt nem teheti még egyszer vonzóvá, szerelemgerjesztővé, sem önmagát öreggé, szerelemre képtelenné. Csaláson és hazugságon kívül nem sülhet ki semmi, s a csalás és hazugság ellenkezett a természetével.
"De hát előbb-utóbb mégiscsak meg kell lennie, elvégre nem maradhat így" - gondolta, s igyekezett összeszedni a bátorságát. Kihúzta magát, cigarettát vett elő, rágyújtott, kettőt szippantott, aztán a gyöngyházfényű kagyló hamutartóba dobta a cigarettát, s gyors léptekkel szelve át a komor szalont, benyitott a felesége hálószobájába.
Darja Alekszandrovna ingben, tarkójára tűzött, ma már ritkuló, de valaha sűrű és gyönyörű hajfonataival, megnyúlt, beesett arccal, a soványságtól még nagyobbnak látszó ijedt szemekkel állt a szobában szétdobált holmi között a nyitott szekrény előtt, és valamit keresett. Ahogy férje lépteit meghallotta, az ajtóra nézett, s arcának hasztalan próbált szigorú és megvető kifejezést adni. Érezte, hogy fél tőle s a rá váró találkozástól. Csak az imént próbálta, amit az utolsó három napban már vagy tízszer is megpróbált: a gyerekek s a maga dolgait, amelyeket az anyjához magával visz, kiválogatni, de megint csak nem tudta rászánni magát. De mint korábban, most is elmondta magában, hogy ez nem maradhat így, el kell szánnia magát valamire, megbüntetni, megszégyeníteni; bosszút kell állnia, hogy a férje legalább töredékét érezze annak a fájdalomnak, amit neki okozott. Még mindig azt hajtogatta, hogy elmegy tőle, de ez, érezte, lehetetlen, hisz nem tud leszokni arról, hogy férjének tekintse és szeresse. Azonkívül érezte, hogy ha itt, a saját házában alig-alig képes öt gyereket ellátni, akkor ott, ahová költözni készül velük, még sokkal rosszabb dolguk lesz. Hiszen a kicsi már ebbe a három napba is belebetegedett, romlott bouillon-nal etették meg; a többi meg tegnap majdnem teljesen ebéd nélkül maradt. Érezte, hogy lehetetlen elköltözni, de azért csalta magát, válogatta a holmikat, s úgy tett, mint aki elmegy.
Ahogy az urát meglátta, mintha keresne valamit, a szekrény fiókjába mélyesztette a kezét, s csak akkor pillantott rá, amikor a férfi szorosan mellé állt. De arcán, amelynek szigorú, elszánt kifejezést akart adni, nem volt csak zavar és szenvedés.
- Dolly - mondta az ura csöndes, félénk hangon. Válla közé húzta a fejét, szánalomkeltő, alázatos képet akart vágni, de csak úgy sugárzott a frisseségtől és egészségtől.
Dolly egy gyors pillantással tetőtől talpig végigmérte üdeségtől sugárzó, egészséges alakját. "Igen, ő boldog és elégedett - gondolta -, és én?... Ez a jóság is undorító, amelyért mindenki úgy szereti és dicséri, gyűlölöm a jóságát!" Szája összeszorult, sápadt, ideges arcán jobboldalt megrándultak az izmok.
- Mit akar? - mondta gyorsan, idegen mellhangon.
- Dolly! - ismételte meg Sztyepan Arkagyics reszkető hangon. - Anna ma érkezik.
- Mi közöm hozzá? Én nem fogadhatom! - kiáltott föl Dolly.
- De mégiscsak, Dolly...
- Menjen, menjen, menjen! - kiáltott föl, rá sem nézve, mintha testi fájdalom préselte volna ki belőle a kiáltást.
Sztyepan Arkagyics nyugodt lehetett, amikor a feleségére gondolt, reménykedhetett, hogy, amint Matvej mondta, majd kialakul, olvashatta békén az újságját, s ihatta a kávét, de amikor ezt az elgyötört, szenvedő arcot megpillantotta, és meghallotta ezt a sorsába, a kétségbeesésbe is beletörődő hangot, a lélegzete elakadt, torka összeszorult, s szemében könny csillogott.
- Istenem, mit csináltam! Dolly! Az Isten szerelmére, hisz... - nem tudta folytatni; a zokogás ott volt a torkában.
Dolly becsapta a szekrényt, és rápillantott.
- Dolly, mit mondhatnék? Egyet: bocsáss meg! Bocsáss meg! Gondolj vissza, kilencévi együttlét nem tehet-e jóvá perceket, néhány percét a...
Dolly lesütötte a szemét, és hallgatott; várta, mit mond, szinte esdekelt, hogy foszlassa szét a bánatát valahogy.
- ...néhány percét a fellobbanásnak - mondta ki az ura, s folytatni akarta, de erre a szóra, mint valami testi fájdalomra, Dolly megint beszívta az ajkát, arca jobb oldalán megint megrándultak az izmok.
- Menjen, menjen innen! - kiáltotta még élesebben. - És ne beszéljen nekem a fellobbanásairól, az undokságáról.
A férfi ki akart menni, de megtántorodott, s hogy megtámaszkodjék, egy szék támlájába kapaszkodott.
Sztyepan Arkagyics arca elszélesedett, ajka földuzzadt, a szeme könnyes lett.
- Dolly - mondta már szipákolva -, az Isten szerelmére, gondolj a gyerekekre; azok nem bűnösök. Én vagyok a bűnös, engem büntess meg. Mondd meg, hogyan vezekeljek. Ami tőlem telik, megteszem. Bűnös vagyok, nincs szó rá, mennyire bűnös vagyok. De Dolly, bocsáss meg!
Az asszony leült. Sztyepan Arkagyics hallotta súlyos, nehéz lélegzését, s kimondhatatlanul fájt érte a szíve. Dolly néhányszor meg akart szólalni, de nem bírt. Sztyepan Arkagyics várt.
- Te gondolsz a gyerekekre - mondta -, de csak azért, hogy játssz velük; én is gondolok rájuk, és tudom, hogy végük van. - Nyilván ez is egyike volt azoknak a mondatoknak, amelyeket ebben a három napban nemegyszer elmondott magának.
Tegezte az urát, és Sztyepan Arkagyics hálásan pillantott rá, s megmozdult, hogy megfogja a kezét. De Dolly undorral húzódott el tőle.
- Én gondolok a gyerekeimre, s a világon mindent megtennék, hogy megmentsem őket, de magam sem tudom, mivel mentsem meg: ha elviszem, vagy ha itt hagyom őket egy feslett, igen, egy feslett apa mellett. Vagy mondja meg, lehetséges tán ezután... ami történt, hogy együtt éljünk? Lehetséges? Mondja, lehetséges? - ismételte megemelt hangon. - Azután, hogy a férjem, a gyerekeim apja szerelmi viszonyba keveredik a gyerekei nevelőnőjével?
- De hát mit tegyünk, mit tegyünk? - mondta Sztyepan Arkagyics panaszos hangon. Maga sem tudta már, mit beszél, s mind mélyebbre horgasztotta a fejét.
- Undorodom, nem állhatom magát! - kiáltott fel Dolly, mind jobban és jobban fölhevülve. - A maga könnye: víz. Soha nem szeretett! Nincs szív, nemesség magában. Förtelmes, undorító, idegen nekem, igen, teljesen idegen - ejtette ki fájdalommal és haraggal a számára rettenetes szót: idegen.
Sztyepan Arkagyics ránézett; a Dolly arcán kifejeződő düh megijesztette és meg is lepte. Nem értette, hogy a sajnálkozása tette a feleségét ilyen ingerültté: Dolly csak részvétet s nem szerelmet látott benne. "Gyűlöl engem. Nem fog megbocsátani" - gondolta Sztyepan Arkagyics.
- Ez rettenetes, rettenetes! - hajtogatta.
A másik szobában ebben a pillanatban az egyik gyerek felsírt, nyilván elesett. Darja Alekszandrovna hallgatózott, s az arca egyszerre ellágyult.
Néhány másodpercbe került, amíg fölocsúdott; mintha nem tudná, hol van, s mihez fogjon; aztán gyorsan fölállt, s az ajtóhoz sietett.
"A gyermekemet, lám, szereti - gondolta Sztyepan Arkagyics, mert észrevette, hogy megváltozott a felesége arca, meghallván a gyermeksikolyt. - Az éngyermekemet. Hogy gyűlölhet hát engem?"
- Csak egy szót még, Dolly - mondta utánamenve.
- Ha utánam jön, behívom a személyzetet, a gyerekeket. Hadd tudja meg mindenki, milyen aljas. Még ma elköltözöm, éljen itt a szeretőjével.
Bevágta az ajtót, s kiment.
Sztyepan Arkagyics fölsóhajtott, megtörölte az arcát, s csendes léptekkel kiment a szobából. "Matvej azt mondta: kialakul. De hogyan? Nem látok rá esélyt. Ó, milyen szörnyűség! S milyen közönségesen kiáltozott" - mondta magának Dolly szavaira, kiáltásaira, az "aljas" és "szerető" szavakra visszaemlékezve. "Meglehet, hogy a cselédlányok is hallották. Rettenetesen közönséges, rettenetesen." Sztyepan Arkagyics néhány percet ott állt még magában, a szemét dörzsölte, fölsóhajtott, kihúzta magát, és kiment a szobából.
Péntek volt, az ebédlőben a német órás az órát húzta fel. Sztyepan Arkagyicsnak eszébe jutott a tréfája, amit erről az akkurátus kopasz kis órásról csinált: "A német arra van egy életre felhúzva, hogy órákat húzzon föl" - s elmosolyodott. Sztyepan Arkagyics szerette a jó tréfákat. "Lehet, hogy mégiscsak kialakul. Jó kis szó: kialakul - gondolta -, ezt el kell mesélni."
- Matvej - kiáltott föl -, akkor hát a pamlagos szobában készítsetek Marjával Anna Arkagyevna számára helyet!
- Szolgálatjára.
Sztyepan Arkagyics fölvette a bundáját, s kiment a tornácra.
- Itthon ebédel? - kérdezte Matvej, ahogy kikísérte.
- Majd meglátom. Nesze a költségekre - szólt, s tíz rubelt adott neki a tárcájából. - Elég lesz?
- Elég vagy sem, nem költhetünk többet - mondta Matvej, majd becsapta az ajtót, s visszalépett a tornácra.
Darja Alekszandrovna eközben lecsillapította a gyereket; s a kocsi zörgéséből megtudva, hogy az ura elment, visszatért a hálószobájába. Ez volt az egyetlen menedékhelye a házi gondok elől, amelyek, mihelyt kiment, rögtön körülfogták. Azt a rövid időt, amíg a gyerekszobába ment, az angol nevelőnő és Matrjona Filimonovna most is kihasználták, s halasztást nem tűrő kérdéseket tettek föl neki, amelyekre csak ő tudott felelni: a sétához mibe öltöztessék a gyerekeket, adjanak-e tejet nekik, ne küldjenek-e másik szakácsért?
- Hagyjanak, hagyjanak! - mondta. A hálószobájába érve ugyanarra a helyre ült vissza, ahol az urával beszélt, lesoványodott kezét, melynek csontos ujjain csúszkáltak a gyűrűk, összeszorította, s emlékezetében újra végiggondolta az egész beszélgetést. "Elment, de mit végzett vele? - gondolta. - Vajon szoktak találkozni? Miért is nem kérdeztem meg? Nem, nem, lehetetlen a kibékülés. Ha megmaradunk is egy házban, idegenek leszünk. Örökre idegenek! - ismételte újra különös nyomatékkal ezt a számára rettenetes szót. - Pedig mennyire szerettem, Istenem, mennyire szerettem! És most tán nem szeretem? Nem szeretem jobban, mint azelőtt? A legszörnyűbb épp az, hogy..." - de gondolatát nem fejezte be; Matrjona Filimonovna kukkant be az ajtón.
- Hadd küldjek el a fivéremért - mondta. - Ő majd megfőzi az ebédet, különben megint úgy lesz, mint tegnap, este hatig egy falatot sem kapnak a gyerekek.
- Jó, mindjárt megyek, és intézkedem. Friss tejért elküldtek?
És Darja Alekszandrovna a nap gondjaiba temetkezett, s egy időre bánatát is beléjük fojtotta.
Sztyepan Arkagyics, hála jó képességeinek, az iskolában jól tanult, de minthogy pajkos és lusta volt, az utolsók közt végzett; de feslett élete, alacsony rangja s fiatal kora ellenére is tiszteletre méltó és szép fizetésű állást töltött be, mint az egyik moszkvai hivatal főnöke. Ezt az állást sógora, Alekszej Alekszandrovics Karenin révén kapta, aki az egyik minisztériumban, amely alá ez a hivatal is tartozott, a legfontosabb állások egyikét töltötte be. De ha Karenin nem is neveztette volna ki sógorát erre a helyre, Sztyiva Oblonszkij száz más ember, fivérei, nővérei, közelebbi, távolabbi rokonai, nagybátyjai, nagynénjei révén úgyis megkapta volna ezt az állást vagy egy ehhez hasonlót, s hozzá vagy hatezer rubel fizetést, amire, minthogy felesége szép vagyona ellenére pénzügyei elég ziláltak voltak, szüksége is volt.
Fél Moszkva és Pétervár rokona és barátja volt Sztyepan Arkagyicsnak. Olyan emberek között született, akik ennek a világnak a hatalmasai voltak vagy lettek. Az államférfiak egyharmada, az öregek, apjának voltak barátai, s pendelyes korából ismerték, a másik harmad tegeződött vele, a harmadik: a jó ismerősök. Következésképp a földi javakat állások, bérletek, koncessziók s effélék formájában osztogató személyek mind jó emberei voltak, s nem mellőzhették. De Oblonszkijnak nem is nagyon kellett erőlködnie, hogy előnyös állást kapjon, csak visszautasítania, irigykednie, összevesznie és megsértődnie nem volt szabad, amit, lévén nagyon jó lélek, nem is tett soha. Nevetségesnek találta volna, ha valaki azt mondja neki, hogy nem kaphat meg egy olyan fizetésű állást, amilyenre szüksége van; hiszen ő nem követelt semmi rendkívülit; csak annyit akart kapni, mint a kortársai, s ezt az állást ő sem töltötte be rosszabbul senki másnál.
Sztyepan Arkagyicsot jó és vidám természete s kétségtelen becsületessége miatt az ismerősei nemcsak hogy szerették, de szép, derűs külsejében, csillogó szemében, fekete szemöldökében és hajában, arca fehérségében és pirosságában volt valami, ami azokra, akik az útjába kerültek, fizikailag is barátságkeltően és szívvidítóan hatott. "Aha! Sztyiva! Oblonszkij! Hát ő is itt van!" - mondták csaknem mindig örvendő mosollyal, akik találkoztak vele. S ha a beszélgetés után néha az derült is ki, hogy semmi különösen örvendetes dolog nem történt; másnap, harmadnap, ha találkoztak vele, éppúgy megörültek.
Miután három éve volt már az egyik moszkvai hivatal főnöke, Sztyepan Arkagyics munkatársainak, alárendeltjeinek, főnökeinek s mindazoknak, akiknek csak dolguk volt vele, nemcsak szeretetét, de tiszteletét is megszerezte. Sztyepan Arkagyics legfőbb tulajdonságai közül, amelyek révén ezt az általános tiszteletet kiérdemelte a munkahelyén, első helyen rendkívül elnéző viselkedése állt, aminek alapja az volt, hogy ismerte saját hibáit; második helyen valódi liberalizmusa, nem olyasfajta, amilyenről az újságjában olvasott, hanem az, ami a vérében volt, s lehetővé tette, hogy tökéletesen egyformán, egyenrangúként kezeljen minden embert, függetlenül vagyonától és rangjától; harmadsorban pedig - és ez a lényeg - teljes közönye az ügy iránt, amellyel foglalkozott: ennek köszönhette, hogy sohasem ragadtatta el magát, és nem követett el hibákat.
Ahogy hivatalába ért, a tiszteletteljes kapus kíséretében, aki az irattáskáját hozta, kicsiny dolgozószobájába ment, felvette az egyenruháját, s az ülésterembe lépett. Az írnokok és tisztviselők fölálltak, vidáman és tiszteletteljesen meghajoltak. Sztyepan Arkagyics, szokása szerint, gyorsan a helyére ment, kezet szorított a jelenlevőkkel, és leült. Eltréfált és elbeszélgetett kicsit; éppen annyit, amennyi illő, s munkához látott. Senki sem tudta jobban eltalálni, mint ő, szabadság, egyszerűség és hivatalosság közt a kellemes ügyvitelhez szükséges határt. A titkár, mint Sztyepan Arkagyics hivatalában mindenki, vidáman és tiszteletteljesen lépett oda hozzá az iratokkal, s abban a családiasan liberális hangnemben beszélt vele, amelyet Sztyepan Arkagyics vezetett be.
- Megkaptuk a penzai kormányzósági hivatalból az adatokat. Itt vannak, parancsoljon.
- Meg, végre? - mondta Sztyepan Arkagyics, s az ujjával megkopogtatta az aktát. - Nos, uraim? - S az értekezlet megkezdődött.
"Ha tudnák - gondolta, miközben komolyan, lehajtott fejjel hallgatta a jelentést -, milyen bűnös kisfiú volt fél órával ezelőtt az elnökük." S szeme mosolygott a felolvasás alatt. Kettőig megszakítás nélkül dolgoztak; két órakor: szünet és villásreggeli.
Még nem volt két óra, amikor az ülésterem nagy üvegajtaja hirtelen kinyílt, és valaki bejött. A tisztviselők megörültek a kikapcsolódásnak, az arckép s a tükör alól mind az ajtóra néztek; az őr azonban tüstént kituszkolta a betolakodót, s becsukta mögötte az üvegezett ajtót.
Amikor az ügyirat olvasását befejezték, Sztyepan Arkagyics fölállt, nyújtózott egyet; hogy lerója adóját a kor liberalizmusának, már a teremben cigarettát húzott elő, s bement a szobájába. Két munkatársa, a vén bútor Nyikityin s Grinyevics kamarás vele távoztak.
- Reggeli után be tudjuk fejezni - mondta Sztyepan Arkagyics.
- Már hogyne tudnánk - szólt Nyikityin.
- Csinos kis kópé lehet ez a Fomin - jegyezte meg Grinyevics a vizsgált ügy egyik szereplőjéről.
Sztyepan Arkagyics összeráncolta a homlokát; ezzel adta Grinyevics értésére, hogy illetlen dolog idő előtt véleményt alkotni, s nem felelt semmit sem.
- Ki akart bejönni? - kérdezte az őrt.
- Éppen hogy elfordultam, kegyelmes uram, s valaki engedélyt sem kért, csak berontott. Ön után kérdezősködött. Mondom, majd ha kijönnek, akkor...
- Hol van most?
- Talán kiment az előcsarnokba: addig itt járt-kelt. Itt van, ez az - mondta, s egy göndör szakállú, széles vállú, erős kötésű emberre mutatott, aki báránybőr sapkáját le sem véve, gyorsan és könnyedén szaladt föl a kőlépcső kikopott fokain. Egy ösztövér hivatalnok, aki kezében aktatáskával éppen lefelé ment, megállt, s rosszallóan nézett a futó alak lábaira, majd kérdő pillantást vetett Oblonszkijra.
Sztyepan Arkagyics a lépcső tetején állt. Ahogy a fölfelé szaladót megismerte, kedélyesen sugárzó arca még jobban felsugárzott az egyenruha kivarrt hajtókája fölött.
- Ő az! Levin! No végre! - mondta barátságosan, s tréfás mosollyal nézett a feléje tartó Levinre. - Nem viszolyogtál attól, hogy ebben a bűnbarlangban felkeress? - mondta Sztyepan Arkagyics, aki nem érte be kézszorítással, hanem meg is csókolta barátját. - Régen itt vagy?
- Most érkeztem, s nagyon szeretnék együtt lenni veled - felelte Levin elfogultan; s ugyanakkor haragosan és nyugtalanul pillantott körül.
- No, gyerünk be akkor a szobámba - mondta Sztyepan Arkagyics, aki ismerte barátja önérzetes és indulatos elfogódottságát; kézen fogta, s úgy húzta maga után, mintha valami veszedelmen vezetné keresztül.
Sztyepan Arkagyics csaknem minden ismerősével tegeződött: hatvanesztendős aggastyánokkal és húszéves fiúkkal, színészekkel és miniszterekkel, kereskedőkkel és főhadsegédekkel; úgy, hogy azok közül, akikkel tegeződött, igen sokan a társadalmi ranglétra két végén álltak, és bizonyára csodálkoztak volna, ha megtudják, hogy Oblonszkijon át közük van egymáshoz. "Pertu" volt mindenkivel, akivel együtt pezsgőzött, márpedig mindenkivel pezsgőzött; épp ezért, ha alárendeltjei előtt találkozott valamelyik megszégyenítő "pertu"-jával, ahogy több barátját tréfásan nevezte, tapintatával csökkenteni tudta a kellemetlen benyomást, amit az rájuk tehet. Levin nem volt ugyan megszégyenítő "pertu", de azt hihette - Oblonszkij tapintata megérezte ezt -, hogy alárendeltjei előtt tán nem akarja barátságukat kimutatni, s épp ezért sietett bevinni őt a szobájába.
Levin csaknem egykorú volt Oblonszkijjal, s nemcsak pezsgőzés révén tegeződtek össze. Levin kora ifjúságától pajtása és barátja volt. Szerették egymást jellemük és ízlésük különbségei ellenére, ahogy azok szeretik egymást, akik serdülőkorukban barátkoztak össze. Mindazonáltal, mint ahogy az különféle foglalkozást választó emberekkel gyakran megtörténik, ha jól megfontolva helyeselték is, lelkük mélyén megvetették egymás foglalkozását. Mindenik úgy érezte, hogy az az élet, amelyet ő él, az egyedül üdvözítő, a barátjáé meg csak légvár. Oblonszkij, ha Levint meglátta, nem tudott elnyomni egy könnyed, gúnyos mosolyt. Pedig hányszor látta már Moszkvába érkezni a falujából, ahol csinált valamit, de hogy pontosan mit, azt Sztyepan Arkagyics soha nem tudta igazán megérteni, igaz, hogy nem is nagyon faggatózott. Levin mindig izgatottan érkezett Moszkvába, nagy sebbel-lobbal, egy kicsit szorongva, s bosszankodva is a szorongásán; s többnyire valami egészen új, váratlan gondolattal; Sztyepan Arkagyics nevetett ezen, és szerette érte. Levin pedig barátja városias életmódját vetette meg éppígy a lelke mélyén, hivatalát haszontalanságnak tartotta, és nevetett rajta. De volt köztük különbség: Oblonszkij azt tette, amit mindenki, kedélyesen és magabiztosan nevetett, Levin pedig biztonság nélkül s néha haragosan.
- Rég vártunk - mondta Sztyepan Arkagyics, miután a szobába lépve Levin kezét elbocsátotta, ezzel mutatta mintegy, hogy itt nincs veszély. - Nagyon, de nagyon örülök, hogy látlak - folytatta. - Nos, mi újság? Hogy vagy? Mikor jöttél?
Levin hallgatott, Oblonszkij két hivatalnoktársát nézegette, akiket nem ismert. Tekintete megállt az elegáns Grinyevics kezén: azon olyan hosszú, fehér ujjak voltak, az ujjakon olyan hosszú, sárga, a végükön visszahajló körmök, a kézelőjében olyan hatalmas, ragyogó inggombok, hogy ez a kéz nyilván minden figyelmét elnyelte, s megakadályozta a gondolkodásban. Oblonszkij rögtön észrevette ezt, és elmosolyodott.
- Ah, igen, engedjétek meg, hogy összeismertesselek benneteket - mondta. - Társaim: Filipp Ivanics Nyikityin, Mihail Sztanyiszlavics Grinyevics - majd Levin felé fordulva: - Konsztantyin Dmitrics Levin, Szergej Ivanics Koznisev fivére, ügybuzgó zemsztvo-tag, egy az új zemsztvo-emberek közül, különben tornász, fél kézzel öt pudot nyom ki, marhatenyésztő, vadász s a barátom.
- Nagyon örvendek - mondta a kis öreg.
- Van szerencsém ismerni a bátyját, Szergej Ivanicsot - szólt Grinyevics, odanyújtva vékony, hosszú körmű kezét.
Levin elkomorodott, hidegen kezet fogott vele, s rögtön Oblonszkij felé fordult. Noha nagy tisztelettel volt anyai féltestvére, a híres, egész Oroszországban ismert író iránt, nem szenvedhette, ha nem mint Konsztantyin Levinhez, hanem mint a híres Koznisev öccséhez fordultak hozzá.
- Nem, már nem vagyok zemsztvo-tag. Mindenkivel összerúgtam a port, s nem járok többet a gyűléseikre - mondta Oblonszkijhoz fordulva.
- Ez gyorsan történt - mondta Oblonszkij mosolyogva. - De hogy? Miért?
- Hosszú történet, egyszer majd elmondom - szólt Levin, de rögtön mesélni is kezdte. - Nos, röviden: meggyőződtem, hogy zemsztvo-munka nincs, és nem is lehet - mondta, mintha épp ebben a pillanatban bántotta volna meg valaki. - Egyrészről játék; parlamentet játszanak, s én nem vagyok már sem elég fiatal és még nem vagyok elég öreg se, hogy játékszerekkel szórakozzam; másrészről - itt elakadt a szava - ez is csak a járási coterie-knek[3] jó, hogy pénzt csináljanak belőle. Azelőtt itt voltak a gyámhatóságok, bíróságok, most meg a zemsztvo; többé nem a megvesztegetés, hanem a meg nem szolgált fizetés jegyében - mondta olyan hevesen, mintha a jelenlevők közül valaki vitába szállt volna a véleményével.
- Aha! Úgy látom, megint új fázisban vagy, konzervatív lettél - mondta Sztyepan Arkagyics. - No, erről különben majd később.
- Igen, később. De látnom kellett téged - mondta Levin, s gyűlölettel pillantott Grinyevics kezére.
Sztyepan Arkagyics alig észrevehetően elmosolyodott.
- Nem azt mondtad, hogy nem veszel föl többet európai ruhát? - pillantott Levin francia szabótól származó új ruhájára. - Ebből is látom: új fázis.
Levin váratlanul elpirult, de nem ahogy a felnőtt emberek - könnyedén, úgy, hogy maguk sem veszik észre -, hanem mint a kisfiúk, akik elfogultságukban nevetségesnek érzik magukat, szégyenkeznek, s épp ezért még jobban elpirulnak, egész a könnyekig. Olyan furcsa volt ezt az okos, férfias arcot ilyen gyermekes állapotban látni, hogy Oblonszkij elfordította róla a tekintetét.
- De hol találkozzunk hát? Nekem nagyon, nagyon fontos, hogy beszéljek veled - mondta Levin.
Oblonszkij mintha kicsit eltűnődött volna.
- Tudod, mit? Átmegyünk Gurinhoz reggelizni; ott beszélhetünk. Háromig szabad vagyok.
- Nem lehet - felelte Levin némi gondolkodás után -, nekem még el kell mennem valahová.
- Jó, akkor ebédeljünk együtt.
- Ebédelni? De hiszen nincs semmi különös dolgom veled, két szót kell mondanom, kérdeznem; aztán beszélgethetünk.
- Hát akkor mondd most azt a két szót; ebéd alatt meg majd elcsevegünk.
- Nos, az a két szó... - mondta Levin. - Különben semmi különös.
Az arca egyszerre haragos lett: az erőfeszítéstől, hogy erőt vegyen zavarán.
- Mit csinálnak Scserbackijék? - kérdezte. - Minden a régiben?
Sztyepan Arkagyics, aki rég tudta, hogy Levin az ő sógornőjébe, Kittybe szerelmes, alig észrevehetően elmosolyodott, s a szeme vidámat villant.
- Azt mondtad, két szót, de én két szóban nem tudok felelni, mivel... Bocsáss meg egy pillanatra.
Bejött a titkár, s bizalmas tisztelettel és főnöke fölötti fölényének azzal a szerény tudatával, amely az összes titkárokra jellemző, s az ügyek alaposabb ismeretéből ered, irataival Oblonszkijhoz ment, s kérdés színe alatt valamiféle bonyodalmakról kezdett magyarázni neki. Sztyepan Arkagyics nem hallgatta végig, kedveskedve a kabátujjára tette a kezét.
- Csinálja csak, ahogy mondtam - szólt egy mosollyal enyhítve megjegyzését, s miután röviden elmagyarázta, hogy érti ő a dolgot, eltolta az iratokat. - Így csinálja, kérem, Zahar Nyikityics.
A titkár zavartan eltávozott. Mialatt barátja a titkárral tanácskozott, Levin egészen megszabadult elfogultságától; mindkét könyökével egy székre támaszkodva állt ott; arcán gúnyos figyelem volt.
- Nem értem, nem értem - mondta.
- Mit nem értesz? - szólt Oblonszkij ugyanazzal a mosollyal, s cigarettát vett elő. Valami különc kirohanást várt Levintől.
- Nem értem, mit csináltok itt - mondta Levin a vállát vonva. - Hogy tudod ezt komolyan csinálni?
- Miért?
- Csak; hisz nincs is mit csinálnotok.
- Te így gondolod, de mi nyakig vagyunk a munkában.
- Papírmunkában. Persze, ehhez van adottságod - tette hozzá Levin.
- Úgy gondolod, hogy ez inkább valami fogyatkozás bennem?
- Lehet - mondta Levin. - De azért gyönyörködöm a nagyságodban, s büszke vagyok rá, hogy a barátom ilyen nagy ember. De nem feleltél a kérdésemre - tette hozzá, s kétségbeesett erőfeszítéssel egyenesen Oblonszkij szemébe nézett.
- Jól van, jól. Eljön az ideje, idejutsz te is. Szép dolog. Hogy háromezer gyeszjatyinád van Karazin járásban, meg ilyen izmaid, és hogy üde vagy, akár egy tizenkét esztendős lány; de ide jutsz még te is. Ami a kérdésed illeti: változás nincs, de kár, hogy olyan rég nem voltál itt.
- Miért? - kérdezte ijedten Levin.
- Semmi különös - felelte Oblonszkij. - Majd beszélünk róla. De voltaképp miért is jöttél föl?
- Erről is később beszélünk majd - mondta Levin, s újból fülig pirult.
- No jó, megértettem - mondta Sztyepan Arkagyics. - Tudod, meghívnálak hozzánk, de a feleségem nincs egészen jól. Hanem ide figyelj: ha látni akarod őket, ma négytől ötig valószínűleg az állatkertben lesznek. Kitty ott korcsolyázik. Menj oda, én utánad megyek, s együtt ebédelünk majd valahol.
- Nagyszerű, akkor hát a viszontlátásra.
- Hanem hallod-e, ismerlek: elfelejted az egészet, vagy hirtelen elutazol a faludba! - kiáltott utána Sztyepan Arkagyics nevetve.
- Nem, ott leszek.
S csak akkor jutott Levin eszébe, hogy elfelejtett Oblonszkij kollégáitól elköszönni, amikor már kilépett az ajtón.
- Nagyon erélyes úrnak látszik - mondta Grinyevics, amikor Levin kiment a szobából.
- Az ám, bátyuska - mondta Sztyepan Arkagyics a fejét csóválva. - Szerencsefi! Háromezer gyeszjatyina Karazin járásban, minden előtte van még, s micsoda frisseség! Nem mint a magunkfajta.
- Miért panaszkodik, Sztyepan Arkagyics?
- Eh, pocsék rosszul vagyok - mondta Sztyepan Arkagyics mélyet sóhajtva.
Amikor Oblonszkij megkérdezte, miért is utazott voltaképpen Moszkvába, Levin elpirult, s a pirulása miatt megharagudott magára: azt ugyanis nem felelhette, hogy a "sógornőd kezét jöttem megkérni", pedig kizárólag ezért jött.
A Levin-ház és a Scserbackij-ház régi moszkvai nemesi házak voltak; egymással mindig közeli s baráti viszonyban. Ez a kapcsolat Levin diákkorában még erősebbé vált; a fiatal Scserbackij herceg, Dolly és Kitty bátyja, Levinnel együtt készült és iratkozott be az egyetemre. Levin ebben az időben gyakran fordult meg Scserbackijéknál, és beleszeretett az egész házba. Lehet, hogy furcsán hangzik, de Konsztantyin Levin tényleg a házba, a családba, s főként a család nőtagjaiba szeretett bele. Levin az anyjára nem is emlékezett, egyetlen nővére idősebb volt nála, úgyhogy a Scserbackij-házban első ízben ismerte meg a régi művelt és becsületes nemesi házak levegőjét, melytől apja és anyja halála megfosztotta. E család minden tagja, de különösen a nők, titokzatos, költői fátyolban jelentek meg előtte; nemcsak hogy hibát nem látott bennük, de a rájuk boruló költői fátyol alatt a legmagasztosabb érzéseket s a legnagyobb tökéletességet gyanította. Hogy a három kisasszonynak miért kellett naphosszat franciául és angolul beszélni; miért játszottak egymást váltva bizonyos órákban a zongorán, amelynek a hangja a bátyjuknál tanuló diákokhoz is felhallatszott; miért jártak a házba franciairodalom-, zene-, rajz- és tánctanárok; atlasz subácskájukban miért hajtattak ki Mlle Linonnal a nap bizonyos órájában a Tverszkij bulvárra, Dolly hosszú, Nathalie félhosszú, Kitty egészen kurta subácskában, úgyhogy formás lábacskáit a feszes, vörös harisnyában mindenki láthatta; aranykokárdás kalapú inasuk kíséretében miért kellett a Tverszkij bulváron járkálniuk: mindezt és sok mást, ami titokzatos világukban történt, nem értette, de azt tudta, hogy amit csinálnak, mind gyönyörű, s épp az ott végbemenő dolgok titokzatosságába volt szerelmes.
Egyetemi hallgató korában majdhogy bele nem szeretett a legidősebbikbe, Dollyba; de őt csakhamar férjhez adták Oblonszkijhoz. Aztán a középsőbe kezdett beleszeretni, mintha csak érezte volna, hogy az egyikbe bele kell szeretnie, csak azt nem tudta eldönteni, melyik legyen az. De alig jelent meg a társaságban, Nathalie is férjhez ment egy Lvov nevű diplomatához. Kitty még gyermek volt, amikor Levin befejezte az egyetemet. A fiatal Scserbackij a flotta szolgálatába lépett, s belefúlt a Balti-tengerbe; úgyhogy, bár Oblonszkij a barátja volt, Levin érintkezése a Scserbackij-házzal ritkábbá vált. Amikor azonban Levin ebben az évben a tél kezdetén, egy falun eltöltött év után Moszkvába jött, s meglátta a Scserbackij lányokat, rögtön tudta, hogy a sors rendeléséből a három közül melyikbe kell beleszeretnie.
Azt gondolhatnánk, mi sem természetesebb, mint hogy ő, a jó családból való, inkább gazdag, mint szegény, harminckét éves férfi Scserbackaja hercegnőt megkérje; minden valószínűség szerint jó partiként fogadták volna. De Levin szerelmes volt, s épp ezért úgy rémlett neki, hogy Kitty minden tekintetben tökéletes, földöntúli lény, ő meg olyan alsórendű, földhöztapadt halandó, hogy nem is gondolhat rá, hogy akár mások, akár Kitty szemében méltó parti legyen.
Miután két mámoros hónapot töltött el Moszkvában, s a társaságban, ahova csak azért járt, hogy találkozzék vele, Kittyt mindennap láthatta, Levin hirtelen úgy döntött, hogy mindebből úgysem lehet semmi, s elutazott a falujába.
Levin meggyőződése, hogy mindebből úgysem lehet semmi, azon alapult, hogy a gyönyörű Kittynek a rokonok szemében ő meg nem felelő s méltatlan parti, és Kitty úgyse tudná megszeretni. A rokonok szemében őneki nem volt semmiféle rendes, megszabott munkája és társaságbeli helye; ugyanakkor kortársai harminckét éves korukra ki ezredes és szárnysegéd, ki professzor, némelyik bank- vagy vasútigazgató vagy hivatalvezető, mint Oblonszkij. Ő pedig (nagyon jól tudta, milyennek kell hogy lássák mások!) tehenek körül tébláboló, sárszalonkára lődöző, építkezésekkel bíbelődő földesúr, vagyis egy tehetségtelen fickó, aki nem vitte semmire, és aki a társadalom fogalmai szerint olyasmivel foglalkozik, amivel csak semmire sem alkalmas emberek.
A titokzatos és gyönyörű Kitty nem szerethetett bele egy ilyen, mint ahogy ő tartotta, csúnya, s ami a fő, hétköznapi és semmiben sem kitűnő emberbe. Ezenkívül régi kapcsolatuk is - a felnőtté a gyerekkel, amely a Kitty fivéréhez fűződő barátsága alapján keletkezett - új akadálynak tűnt fel szerelme előtt. Egy csúnya, de jó embert, amilyennek magát tartotta, lehet szeretni mint barátot, de hogy olyan szerelemmel szeressék, amilyennel ő szerette Kittyt, ahhoz szépnek, s ami fő, rendkívüli embernek kellett volna lennie.
Hallotta ugyan, hogy asszonyok sokszor nem szép, egyszerű emberekbe is beleszeretnek, ebben azonban, maga után ítélve, nem hitt, minthogy ő csak a szépbe, titokzatosba és rendkívülibe tudott beleszeretni.
De miután két hónapot töltött el egymagában a falujában, belátta, hogy ez nem afféle szerelem, amilyeneken kora ifjúságában ment át; hogy ez az érzés egy percnyi nyugtot sem hagy neki; s amíg el nem döntötte: Kitty a felesége lesz-e vagy sem, most már élni sem tud; s hogy csak a képzelete kergette kétségbeesésbe, hiszen semmi bizonyítéka nincs arra nézve, hogy el fogják utasítani. Most tehát azzal a szilárd elhatározással érkezett Moszkvába, hogy megkéri Kitty kezét, s ha igent mond, feleségül veszi. Vagy pedig... gondolni is képtelen volt arra, mi lesz vele, ha kikosarazzák.
Levin a reggeli vonattal érkezett Moszkvába, s féltestvérénél, Koznisevnél szállt meg. Miután átöltözött, azzal a szándékkal ment be a bátyja szobájába, hogy azonnal elmondja, miért jött, és tanácsot kér tőle. A bátyja azonban nem volt egyedül. Egy ismert filozófiaprofesszor ült nála, aki egyenesen azért jött Harkovból Moszkvába, hogy megvitasson egy igen fontos filozófiai kérdésben felmerült nézeteltérést, hevesen polemizált a materialistákkal; Szergej Ivanovics érdeklődéssel követte a vitát, s a professzor utolsó cikkét olvasva, megírta neki ellenvetéseit. Azzal a szemrehányással illette, hogy túlzott engedményeket tesz ellenfeleinek. A professzor azonnal Moszkvába utazott, hogy a dolgot megbeszéljék. Arról a divatos kérdésről volt szó: van-e határ az ember tevékenységében pszichikai és fiziológiai jelenségek között, és hol van az?
Szergej Ivanovics megszokott, mindenkinek szóló, kedveskedőn hideg mosolyával fogadta az öccsét, s miután bemutatta a professzornak, tovább folytatta a beszélgetést.
A kicsiny, sárga; szűk homlokú és szemüveges ember az üdvözlés idejére egy pillanatra abbahagyta a társalgást, aztán anélkül, hogy Levinre hederített volna, tovább beszélt. Levin leült, s várta, mikor megy el a professzor; a társalgás tárgya azonban csakhamar érdekelni kezdte.
Levin látta az újságokban a cikkeket, amelyekről itt szó volt, el is olvasta őket; mint természettudományi végzettségű embert, érdekelte a tudomány ismerős alapelveinek a fejlődése; de az ember állati eredetéről, a reflexekről, biológiáról és szociológiáról szóló tudományos fejtegetéseket sosem kapcsolta össze a maga életére és halálára vonatkozó azon kérdésekkel, amelyek az utóbbi időben mind sűrűbben ötlöttek eszébe.
Ahogy bátyja s a professzor beszélgetését hallgatta, azt vette észre, hogy a tudományos kérdéseket lelkiekkel kötik össze, néhányszor szinte nekimennek az utóbbiaknak, mihelyst azonban egész közel értek a legfontosabbhoz, nagy sietve mintha tüstént elhúzódtak volna, s a finom osztályozások, meghatározások, idézetek, célzások, tekintélyekre hivatkozások birodalmába mélyedtek megint, úgyhogy csak nagy nehezen értette meg, miről is van szó.
- Ezt fel sem tudom tételezni - mondta Szergej Ivanovics szokásos szabatosságával s a rá oly igen jellemző választékos kifejezésekkel és elegáns dikcióval -, semmiképp sem érthetek egyet Keisszel abban, hogy képzeteim a külső világról mind érzéki benyomásokból eredtek. A létezés alapvető fogalmát sem érzékelés útján nyertem, aminthogy nincs is külön szerv ennek a fogalomnak az átadására.
- Igen, de Wurst, Knaust és Pripaszov erre azt felelik önnek, hogy a létezés tudata az érzéki benyomások összességéből ered, tehát ez a tudat is érzékelések eredménye. Wurst egyenesen kimondja, hogy ahol nincs érzékelés, ott nem ismerhetik a létezés fogalmát sem.
- Én épp az ellenkezőjét mondom - kezdte Szergej Ivanovics.
De ekkor Levinnek megint úgy rémlett, hogy a legfontosabbhoz érve újból eltávolodnak tőle, s elszánta magát, hogy kérdést tesz föl a professzornak.
- Szóval ha érzéseim megsemmisülnek, ha a testem meghal - kérdezte -, már semmiféle létezés nem lehetséges?
A professzor, mintha a félbeszakítás szellemi fájdalmat okozna neki, bosszúsan pillantott a különös kérdezőre, aki inkább hajóvontatóra hasonlított, mint bölcselőre, és Szergej Ivanovicsra pillantott, mintha azt kérdené: "Mit mondjak neki?" De Szergej Ivanovics, aki távolról sem tett akkora erőfeszítéseket, s nem is volt olyan egyoldalú a beszédben, mint a professzor, s maradt a fejében hely, hogy a professzornak is megfeleljen, s ugyanakkor azt az egyszerű, természetes szempontot is megértse, amelyből Levin tette föl a kérdést, elmosolyodott.
- Ezt a kérdést - mondta - még nincs jogunk eldönteni...
- Nincsenek adataink - hagyta helyben a professzor, s tovább folytatta az érvelést. - Nem, én azt állítom - mondta -, hogy ha az érzékelésnek, ahogy azt Pripaszov kimondja, alapja is a benyomás, ezt a két fogalmat mégis szigorúan meg kell különböztetnünk.
Levin nem figyelt tovább oda; várta, mikor megy el a professzor.
Amikor a professzor elment, Szergej Ivanovics az öccséhez fordult:
- Nagyon örülök, hogy itt vagy. Hosszabb időre? Mi van a gazdaságoddal?
Levin tudta, hogy a gazdaság nem nagyon érdekli a bátyját, s csak udvariasságból kérdi; épp ezért csak a búzaeladásról s a pénzügyekről beszélt.
Levin nősülési tervéről akart a bátyjával beszélni, el is volt szánva, hogy a tanácsát kéri, de ahogy meglátta, s miután végighallgatta beszélgetését a professzorral, és meghallotta azt az önkéntelenül is atyai hangot, amellyel a bátyja a gazdasági dolgai iránt érdeklődött (az anyai örökséget nem osztották szét, mindkettőjük részén Levin gazdálkodott), úgy érezte, van valami, ami miatt a bátyjával nem lehet a nősülési szándékáról beszélnie. Érezte, hogy a bátyja nem úgy fogná fel a dolgot, ahogy ő szeretné.
- No, mit csinál nálatok a zemsztvo? - kérdezte Szergej Ivanovics, akit a zemsztvo igen érdekelt, s nagy jelentőséget tulajdonított neki.
- Igazán nem tudom.
- Hogyan? Hisz választmányi tag vagy!
- Nem, már nem vagyok, kiléptem - felelte Konsztantyin Levin. - Már a gyűlésekre sem járok.
- Kár! - mondta erre Szergej Ivanovics elkomorodva.
Levin a maga igazolására magyarázni kezdte, mi folyt a járásukban a gyűléseken.
- Nahát, ez mindig így van! - szakította félbe Szergej Ivanovics. - Mi, oroszok, mindig ilyenek vagyunk. Lehet, hogy jó tulajdonság ez: képesség, hogy lássuk tulajdon hibáinkat, de mi fel is nagyítjuk őket, és iróniával vigasztalódunk, amely mindig ott van a nyelvünkön. Én csak azt mondom neked, add ezeket a jogokat, a mi zemsztvo-intézményünket, egy másik európai népnek; a német, az angol a szabadságát dolgozná ki belőle; mi meg csak nevetünk rajta.
- De hát mit tegyek? - mondta Levin bűntudatosan. - Ez volt az utolsó kísérletem. Teljes szívemből rajta voltam. Nem megy. Alkalmatlan vagyok.
- Dehogyis vagy alkalmatlan - mondta Szergej Ivanovics -, nem jól fogod fel a dolgot.
- Lehet - felelte csüggedten Levin.
- Tudod, hogy Nyikolaj bátyánk megint itt van?
Nyikolaj édesbátyja volt Konsztantyin Levinnek s féltestvére Szergej Ivanovicsnak; elkallódott ember, vagyona nagy részét elherdálta, a legfurcsább és leghitványabb társaságba került, a testvéreivel összekapott.
- Mit mondasz? - kiáltott fel Levin rémülten. - Honnét tudod?
- Prokofij látta az utcán.
- Itt, Moszkvában? Hol? Tudod? - Levin fölkelt a székéről, mint aki azonnal menni akar.
- Sajnálom, hogy megmondtam - csóválta Szergej Ivanovics öccse izgalmán a fejét. - Elküldtem megtudni, hol lakik; s elküldtem neki a Trubin-féle váltót, amit kifizettem. Itt van a felelete.
S Szergej Ivanovics a papírnehezék alól egy levelet nyújtott oda az öccsének. Levin átolvasta a különös, ismerős betűkkel írott levelet: "Alázatosan kérem, hagyjanak békében. Ez az egyetlen, amit kedves testvéreimtől kérek. Nyikolaj Levin."
Levin, miután elolvasta, fejét lehorgasztva állt - kezében a levél - Szergej Ivanovics előtt.
A vágy, hogy boldogtalan bátyjáról elfeledkezzék, azzal a tudattal harcolt a lelkében, hogy ez csúnya volna.
- Nyilván meg akar bántani - folytatta Szergej Ivanovics -, de engem meg nem bánthat. Egész szívemből segítenék is rajta, de tudom, hogy ez lehetetlen.
- Igen, igen - ismételte Levin. - Megértem s méltányolom a viselkedésedet; de én azért elmegyek hozzá.
- Ha úgy tetszik, menj; de nem tanácsolom - szólt Szergej Ivanovics. - Ami engem illet, nem félek tőle; nem veszíthet össze velem. Neked jobb, ha nem mész el hozzá. Segítség úgy sincs. Különben tégy, ahogy jónak látod.
- Segítség lehet, hogy nincs, de ebben a percben - s ez más dolog - különösképp érzem, hogy nem tudnék nyugodt lenni.
- No, én meg ezt nem értem - szólt Szergej Ivanovics. - Egyet tudok - tette hozzá -, ez az alázat leckéje. Amióta Nyikolaj öcsém az lett, ami, én is elnézőbben tekintek arra, amit aljasságnak hívnak. Hisz tudod, hogy mit tett.
- Ó, ez szörnyű, szörnyű! - hajtogatta Levin.
Ahogy a bátyja címét Szergej Ivanovics inasától megkapta, rögtön szedelőzködött, hogy elmegy hozzá; de aztán meggondolta, s estére halasztotta a látogatását. Hogy a lelki nyugalma meglegyen, mindenekelőtt azt kellett dűlőre vinnie, amiért Moszkvába jött. A bátyjától Oblonszkijhoz ment a hivatalba, s miután megérdeklődte, hol vannak Scserbackijék, oda hajtatott, ahol, úgy mondták, Kittyt találja.
Amikor Levin négy órakor dobogó szívvel az állatkertnél a bérkocsiból kiszállt, s egy kis úton a szánkózódombok felé, a jégpálya felé indult, bizonyosan tudta, hogy találkozik Kittyvel, hisz Scserbackijék fogata ott állt a bejáratnál.
Derűs és fagyos nap volt. A bejáratnál egymás mellett álltak a fogatok és szánkók, kocsisok s csendőrök. A kapunál s a lesöpört utakon, a faragott ablakkeretekkel díszített orosz házacskák közt kicsípett nép nyüzsgött, a tűző napon csillogó kalapban; hótól lecsüggő ágaikkal a kert öreg, bozontos nyírfái mintha új, ünnepi miseruhába öltöztek volna.
Ahogy az ösvényen a jégpálya felé tartott, önmagához beszélt: "Nem szabad izgulnod, nyugodtnak kell lenned. Mi bajod? Mit akarsz? Hallgass, ostoba" - fordult a szívéhez. De minél jobban igyekezett lecsillapítani magát, annál nehezebb lett a lélegzete. Találkozott egy ismerősével, az odakiabált neki; Levin azonban azt sem tudta, ki volt. Odaért a dombhoz, amelyen csak úgy csörgött a leszálló és fölhúzott szánkók lánca; lesikló ródlik robogtak, s vidám hangok harsantak föl. Tett még néhány lépést, föltárult előtte a jégpálya, s a korcsolyázók nyüzsgésében nyomban meglátta őt.
A szívét elszorító örömről és félelemről tudta meg, hogy ott van. A jégpálya túlsó végén állt, egy hölggyel beszélgetett. Úgy tetszett, sem a ruháján, sem a tartásán nincs semmi különös. Levin azonban éppoly könnyen ismerte föl ebben a tömegben, mint rózsát a csalánosban. Ő ragyogott be mindent. Mosoly volt, amely mindenkire sugárzott. "Valóban rámehetek a jégre - gondolta Levin -, oda, őhozzá?" A hely, ahol Kitty állt, megközelíthetetlen szentélynek tetszett, s volt perc, amikor a férfi kis híján visszafordult, olyan szorongás fogta el. Erőt kellett vennie magán; meggondolnia, mennyi mindenféle ember van itt; ő is eljöhetett csak úgy, korcsolyázni. Lement, de mint a napra, igyekezett nem ránézni; azonban, mint a napot, látta anélkül is, hogy ránézett volna.
A jégen a hétnek ezen a napján s a napnak ebben a szakában egyazon társaság emberei gyűltek össze, akik egymást mind ismerték. Voltak köztük a művészetükkel kérkedő mesterkorcsolyázók s félénk, ügyetlenül mozgó kezdők, akik támlásszékekbe kapaszkodva tanultak; gyermekek és öregemberek, akik egészségügyi célzattal korcsolyáztak. Levin kiválasztott szerencsefinak tartotta valamennyit, hisz Kitty közelében lehettek. A korcsolyázók azonban, úgy látszik, egész közönyösen érték be és hagyták el őt, még beszéltek is vele; tőle egész függetlenül mulattak, élvezték a jó időt s a kitűnő jeget.
Nyikolaj Scserbackij, Kitty unokatestvére, lábán korcsolyával, kurta kabátban és szűk pantallóban ült egy padon. Levint meglátva, rákiáltott:
- Á, az első orosz gyorskorcsolyázó! Rég jött? Kitűnő a jég, kösse föl a korcsolyáját.
- Nem is hoztam korcsolyát - felelte Levin, s elbámult, hogy az ő jelenlétében ilyen merész és fesztelen lehet valaki, s bár nem nézett rá, egy pillanatra sem vesztette el Kittyt a szeme elől. Érezte a nap közeledését. A lány a jégpálya sarkán állt: vékony lábait a magas szárú cipőben ügyetlenül rakta, s szemmel látható félénkséggel siklott feléje. Egy kétségbeesetten hadonászó, a földig hajló, orosz ruhás fiú épp akkor érte be. Nem állt egészen biztosan a lábán, kezét a zsinóron függő pici muffból kihúzva, esésre készen tartotta, s ahogy Levinre pillantott, akit most felismert, egyszerre mosolyodott el rajta s a maga ijedtségén. Amikor a fordulót befejezte, ruganyos lábacskájával egy kis lökést adott magának, s egyenest Scserbackijhoz siklott, a karjába kapaszkodott, s mosolyogva bólintott Levinnek. Gyönyörűbb volt, mint ahogy Levin képzelte.
Amikor rágondolt, egész elevenen állt előtte, különösen szőke, gyermekien derült, bájos és jóságos arcocskája, amelyet oly szépen hordott formás leányvállán. Arcának ez a gyermeki kifejezése s hozzá alakja finom szépsége árasztotta a sajátos varázst, amelyre olyan jól emlékezett. Ami azonban mindig meglepetésként érte, az a lány szemének szelíd, nyugodt és nyílt kifejezése volt; különösképp pedig a mosolya, mely Levint mindig egy varázslatos világba vitte, ahol ő maga is olyan elérzékenyült és lágy lett, amilyen emlékezete szerint csak kora gyermekkora ritka óráiban tudott lenni.
- Rég van itt? - kérdezte Kitty, kezét odanyújtva. - Köszönöm szépen - tette hozzá, amikor Levin a muffjából kiesett zsebkendőt fölemelte.
- Én? Nemrég, tegnap... azaz csak most... érkeztem meg - felelte Levin, izgalmában meg sem értve mindjárt a kérdést. - Magukhoz készültem - mondta, s visszaemlékezve, hogy milyen szándékkal kereste, megzavarodott és elvörösödött. - Nem is tudtam, hogy korcsolyázik, mégpedig remekül!
Kitty figyelmesen nézte, mintha zavarának az okát igyekezne megérteni.
- Meg kell becsülnöm a dicséretét. Itt úgy emlékeznek, hogy maga a legjobb korcsolyázó. - Fekete kesztyűs kezecskéjével leverte muffjáról a ráhullott zúzmara tűkristályait.
- Igen, valaha szenvedélyes korcsolyázó voltam; tökéletes akartam lenni benne.
- Úgy látszik, mindent szenvedéllyel csinál - mondta Kitty mosolyogva. - Szeretném látni, hogy korcsolyázik. Csatolja fel a korcsolyát, és gyerünk, korcsolyázzunk együtt.
"Együtt korcsolyázni! Hát lehetséges ez?" - gondolta Levin rápillantva.
- Rögtön felcsatolom - mondta.
S elment, hogy korcsolyát kössön.
- Régen volt nálunk, uram - mondta a korcsolyamester, ahogy a lábát fogta, s a korcsolyát a sarkára csavarta. - Amióta ön nincs itt, nincs mester az urak közt. Jó lesz így? - mondta, meghúzva a szíjat.
- Jó, jó, csak minél gyorsabban, kérem - felelte Levin, alig bírva visszatartani a boldogság mosolyát, mely akarata ellenére is kiült az arcára. "Ez aztán az élet, a boldogság! - gondolta. - Azt mondta, együtt, korcsolyázzunk együtt. Most szóljak? Épp azért félek szólni, mert boldog vagyok, reményem van csak, de az boldog. Hanem ha... De muszáj, muszáj! Le a gyöngeséggel!"
Fölállt, levette a kabátját; nekifutott a házikó körüli érdes jégnek, ki a sima jégpályára. Minden erőlködés nélkül siklott, mintha futásának gyorsaságát, lassúságát, irányát kizárólag az akaratával irányítaná. Félénken közeledett Kitty felé, de mosolya megint megnyugtatta.
Kitty odaadta a kezét, mind gyorsabban haladtak egymás mellett, s minél gyorsabban siklottak, Kitty annál erősebben szorította a kezét.
- Magával gyorsabban tanulnék - mondta neki -, magában valahogy megbízom.
- Amikor rám támaszkodik, én is bízom magamban - de nyomban megijedt attól, amit mondott, és elpirult. S valóban, alighogy Levin kiejtette ezeket a szavakat, hirtelen, ahogy a nap siklik felhők mögé, Kitty arcáról eltűnt minden kedvesség, s Levin ráismert arra az arckifejezésére, amely a feszült gondolkodást tükrözte: a sima homlokon redőcskék támadtak.
- Bántja tán valami?... Különben sincs jogom megkérdezni - mondta gyorsan Levin.
- Miért ne?... Nem, nem bánt semmi - felelte Kitty hidegen. - Találkozott már Mlle Linonnal? - tette hozzá mindjárt.
- Még nem.
- Menjen oda hozzá, annyira szereti magát.
"Mi ez? Istenem, segíts!" - gondolta Levin, s odasiklott a padon ülő, ősz loknis, öreg francia kisasszonyhoz. Az, hamis fogait kivillantva, mosolyogva, régi barátként fogadta.
- Az ám, növünk - mondta Levinnek, a szemével Kittyre mutatva -, és öregszünk. Tiny bear[4] is nagy már - tette hozzá nevetve. Régi tréfájára emlékeztette Levint, aki a három kisasszonyt egy angol mese alapján három mackónak nevezte. - Emlékszik? Így hívta őket.
Levin egyáltalán nem emlékezett rá; de a kisasszony már tíz éve nevetett ezen a tréfán, és nagyon szerette.
- No, menjen, korcsolyázzék csak. A mi Kittynk is jól korcsolyázik már, ugye?
Amikor Levin újból odaszaladt hozzá, Kitty arca nem volt már szigorú, a szeme megint jóakarón és kedvesen mosolygott; Levinnek azonban úgy rémlett, hogy kedvességében van valami különös, szándékoltan nyugodt, és ettől elszontyolodott. Miután az öreg nevelőnő furcsaságairól beszélgettek, Kitty Levin élete felől érdeklődött.
- Igazán nem unatkozott télen a faluban? - kérdezte Kitty.
- Nem, nem unalmas, nagyok sok dolgom van - s érezte, mint kényszeríti rá Kitty a maga nyugodt modorát, amelyből neki éppen úgy nem lesz ereje kitörni, mint a tél elején.
- Hosszabb időre jött? - kérdezte Kitty.
- Nem tudom - felelte, meg sem gondolva, mit mond. Az ötlött eszébe, hogy ha ennek a nyugodt, baráti modornak aláveti magát, megint úgy megy el, hogy nem dőlt el semmi, s eltökélte, hogy föllázad.
- Hogyhogy nem tudja?
- Nem tudom. Magától függ - mondta, s rögtön el is borzadt a saját szavaitól.
Nem hallotta, mit mond, vagy nem akarta meghallani, de Kitty mintha megbotlott volna, a lábacskájával kettőt toppantott, és sebesen elsiklott tőle. Mlle Linonhoz ment, mondott valamit neki, s a házikó felé indult, ahol a hölgyek a korcsolyáikat vetették le.
"Istenem, mit tettem! Uram, Istenem! Segíts, ne hagyj el!" - fohászkodott Levin, s ugyanakkor erős testmozgás szükségét érezve, nekifutott, s belső és külső köröket írt le a jégen.
Egy fiatalember, az újabb műkorcsolyázók közül a legjobb, korcsolyásan, cigarettával a szájában épp ebben a percben jött ki a kávéházból, nekiszaladt, s nagy robajjal föl-fölszökve, korcsolyástul ereszkedett alá a lépcsőkön. Leröpült, s anélkül, hogy keze fesztelen tartásán változtatott volna, továbbsiklott a jégen.
- Hohó, ez valami új mutatvány - mondta Levin, s már futott is föl, hogy ő is megcsinálja.
- Meg ne üsse magát, szokni kell hozzá! - kiáltott rá Nyikolaj.
Levin fölment az emelvény szélére, amennyire tudott, nekifutott, és kezével tartva a szokatlan mozgás közben az egyensúlyt, leereszkedett. Az utolsó lépcsőbe azonban beleakadt; s alig súrolva kezével a jeget, egy heves mozdulatot tett, majd kiegyenesedett, s nevetve továbbsiklott.
"Milyen derék és kedves" - gondolta Kitty, ahogy Mlle Linonnal a házikóból kijött, s mint kedves fivérre szokás, csöndes, gyöngéd mosollyal pillantott rá. "Valóban hibás vagyok? - gondolta. - Csakugyan valami rosszat követtem el? Azt mondják: kacérság. Nem őt szeretem, tudom; de olyan jó vele, olyan derék ember. De minek mondta azt?"
Ahogy a távozó Kittyt s a lépcsőn elébe jövő anyját megpillantotta, Levin a gyors mozgásba belepirulva megállt, és elgondolkozott. Levetette a korcsolyáját, és a kertkijáratnál utolérte őket.
- Nagyon örülök, hogy látom - mondta a hercegnő. - Csütörtökön fogadunk most is.
- Tehát ma?
- Nagyon fogunk örülni, ha láthatjuk - mondta a hercegnő szárazon.
Ez a szárazság bántotta Kittyt, s nem tudott ellenállni a vágynak, hogy anyja hidegségén enyhítsen valamit.
- A viszontlátásra - fordult Levin felé mosolyogva.
Ekkor ért a kertbe Sztyepan Arkagyics félrecsapott kalappal, csillogó arccal és szemmel, mint egy vidám hódító. De az anyósához lépve, amikor az Dolly hogylétéről kérdezte, szomorú, bűnbánó arccal felelt. Miután az anyósával egy ideig halkan és leverten elbeszélgetett, kihúzta magát, s karon fogta Levint.
- No, mi az, megyünk? - kérdezte. - Egyre rád gondoltam, s nagyon boldog vagyok, hogy eljöttél - mondta, jelentős pillantással nézve a szemébe.
- Megyünk, megyünk - felelte a boldog Levin, akinek még mindig fülében volt a hangnak a zengése, amely a viszontlátást mondta; látta a kísérő mosolyt is.
- Az Angliába vagy az Ermitázsba?
- Nekem mindegy.
- Akkor hát az Angliába - mondta Sztyepan Arkagyics. Azért választotta az Angliát, mert ott több pénzzel tartozott, mint az Ermitázsban; nem tartotta volna hát szépnek, ha elkerüli ezt a szállodát. - Van bérkocsid? No, akkor nagyszerű, úgyis elengedtem a fogatomat.
A két barát egész úton hallgatott. Levin arra gondolt, mit jelentett az az átalakulás a Kitty arcán, s hol arról győzte meg magát, hogy van remény, hol kétségbeesett, s tisztán látta, hogy a reménye esztelen; közben azonban egészen más embernek érezte magát; szinte nem is hasonlított ahhoz, aki Kitty mosolya s az előtt a "viszontlátásra" előtt volt.
Sztyepan Arkagyics az ebéd étlapját állította össze az úton.
- Te, ugye, szereted a turbot-t?[5] - mondta Levinnek, ahogy odaértek.
- Mit? - kérdezte Levin. - A turbot-t? Igen, rettenetesen szeretem a turbot-t.
Amikor Levin Oblonszkijjal belépett a szállodába, lehetetlen volt észre nem vennie Sztyepan Arkagyics arcán és alakján egy különös kifejezést, valami türtőztetett sugárzásfélét. Oblonszkij levetette a kabátját: félrevágott kalappal lépett az étterembe, s közben a frakkban, szalvétával hozzá siető-tapadó tatároknak utasításokat osztogatott. Jobbra-balra köszönt ismerőseinek, akik, mint mindenütt, itt is örömmel fogadták; odament a büféhez, bekapott egy kis halat, ivott egy kis vodkát; odasúgott valamit a kifestett és fölszalagozott, csipkés-bodros francia nőnek, aki a pult mögött ült, úgyhogy még az is szívből nevetett. Levin csak azért nem ivott vodkát, mert sértette ez a francia nő, aki mintha kizárólag álhajból, poudre de riz-ből[6] és Vinaigre de toilette-ből[7] lett volna összeállítva. Mint valami mocskos helyről, gyorsan odább sietett mellőle. Az egész lelke Kitty emlékével volt tele; szemében a diadal és a boldogság mosolya ragyogott.
- Ide, kegyelmes uram, parancsoljon; itt nem fogják zavarni kegyelmességedet - mondta a leginkább hozzájuk tapadt öreg, őszes tatár; széles farán szétnyílt a fecskefarkú kabát. - Tessék, kegyelmes uram - mondta Levinnek is; Sztyepan Arkagyics iránti tiszteletből a vendégét is körüludvarolta.
Egy pillantás alatt friss abroszt terített az amúgy is megterített kerek asztalra, a bronzcsillár alá, bársonyszékeket tolt oda, s Sztyepan Arkagyics mellé állva, étlappal a kezében várta a rendelést.
- Ha parancsolja kegyelmességed, a különszoba rögtön szabad lesz; Golicin herceg van ott egy hölggyel. Friss osztrigát kaptunk.
- Á, osztrigák!
Sztyepan Arkagyics elgondolkozott.
- Ne változtassuk meg, Levin, a tervünket? - állt meg az ujja az étlapon; arca komoly töprengést árult el. - De jók-e az osztrigák? Vigyázz!
- Flensburgiak, kegyelmes uram, ostende-i nincs.
- Flensburginak flensburgiak, de frissek-e?
- Tegnap kaptuk őket.
- Kezdjük akkor osztrigával inkább? Persze így az egész terv megváltozik. Igaz?
- Nekem egészen mindegy. Én a legszívesebben káposztalevest és kását ennék: az azonban itt nincs.
- Kása à la russe, azt tetszik parancsolni? - kérdezte a tatár, miközben úgy hajolt Levin fölé, mint a dajka a gyermekre.
- Nem, tréfán kívül, bármit választasz, jó lesz; korcsolyáztam, éhes vagyok. Azt ne gondold - tette hozzá, mert Oblonszkij arcán elégedetlenséget látott -, hogy nem értékelem a választásodat; élvezem, ha jót ehetek.
- Hát persze, akármit mondasz, ez is az élet egyik gyönyörűsége - mondta Sztyepan Arkagyics. - Hozzál hát, testvér, osztrigát, két, nem, az kevés, három tucatot, utána zöldséglevest!
- Printanière - kapta el a tatár. De úgy látszik, Sztyepan Arkagyics nem akarta megszerezni neki az örömöt, hogy franciául nevezze meg az ételeket.
- Zöldséglevest, érted, aztán turbot-t, sűrű mártásban, utána rosztbifet. De vigyázz, jó legyen. Aztán még kappant, no és befőttet.
A tatárnak eszébe jutott Sztyepan Arkagyics szokása, hogy nem a francia étlap szerint nevezi meg az ételeket; nem mondta utána, csak a végén szerezte meg az örömöt magának, hogy az egész rendelést étlap szerint elismételje. "Soupe printanière, turbot, sauce Beaumarchais, poulard à l'estragon, macédoine de fruits", s az egyik bekötött étlapot letéve, mint aki rugón jár, a másikat, a borlapot kapta fel, azt tette Sztyepan Arkagyics elé.
- Mit igyunk?
- Én, amit akarsz, csak ne sokat... pezsgőt.
- Hogyhogy? Azzal kezdjük? Különben igazad van, kérlek. Szereted a fehérkupakost?
- Cachet blanc - kapta föl a tatár.
- Adjál hát azt az osztrigához, azután majd meglátjuk.
- Szolgálatára. Milyen asztali bort parancsolnak?
- Nuit-t adj. Nem, jobb lesz a klasszikus chablis.
- Szolgálatára. Sajtot az önét parancsolja?
- Igen, parmezánt. Vagy te mást szeretsz?
- Nem, nekem egészen mindegy - mondta Levin, aki nem tudta mosolyát visszatartani.
A szétálló frakkú tatár elfutott; öt perc múlva egy tál fölnyitott, gyöngyházfényű osztrigakagylóval s ujja közt egy palackkal repült vissza. Sztyepan Arkagyics megpuhította és mellénye mögé gyömködte kikeményített szalvétáját, s karjával kényelmesen nekihelyezkedve hozzálátott az osztrigának.
- Nem rossz - mondta, s a gyöngyházkagylókból ezüstvillácskájával egymás után kaparta ki és kapta be a sikamlós osztrigákat. - Nem rossz - ismételte meg, nedves, ragyogó szemét hol Levinre, hol a tatárra vetve.
Levin ette az osztrigát, noha fehér kenyeret sajttal jobban szeretett volna. De Oblonszkijban gyönyörködött. Még a tatár is, aki, miután kinyitotta az üveget s széttöltötte a habzó bort az öblös, finom poharakba, miközben fehér nyakkendőjét igazgatta, észrevehető gyönyörűséggel mosolygott Sztyepan Arkagyicsra.
- Te nem nagyon szereted az osztrigát? - mondta Sztyepan Arkagyics, ahogy a poharát kiürítette. - Vagy bánt valami? Hm?
Azt szerette volna, ha Levin is jókedvű. De Levin, ha nem is volt rosszkedvű, feszengett. Azzal, ami a lelkében volt, kínosan és félszegen érezte magát ebben a vendéglőben, az ebédlő párok különszobái, a szaladgálás, sürgölődés közt; ez a környezet: bronzok, tükrök, gázlángok, a tatár - sértette. Félt bemocskolni vele, ami a lelkét betöltötte.
- Én? Igen, bánt valami, de azonkívül feszélyez is ez a hely - mondta. - El sem tudod képzelni, milyen vad dolog mindez nekem, a falusinak, mint annak az úrnak a körmei, akivel nálad találkoztam.
- Igen, láttam, mennyire nézted szegény Grinyevics körmeit - mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva.
- Nem tehetek róla - felelte Levin. - Erőltesd meg magad egy kicsit, képzeld magad a helyembe, helyezkedj egy falusi lakos nézőpontjára. Mi falun azon vagyunk, hogy kezünk alkalmas legyen a munkára; épp ezért levágjuk a körmünket, néha a ruha ujját is feltűrjük. Itt meg az emberek szántszándékkal akkora körmöt eresztenek, amekkorát csak bírnak, és mandzsettagomb helyett kistányért viselnek, hogy végképp ne használhassák a kezüket.
Sztyepan Arkagyics jókedvűen mosolygott.
- Ez annak a jele, hogy nem kell durva munkát végeznie. Az eszével dolgozik...
- Lehetséges, én mégis vad dolognak tartom. Mint ahogy az is vad dolog, hogy mi falusiak azon vagyunk, hogy minél előbb jóllakjunk, s a munkánk után láthassunk; itt veled meg azon vagyunk, hogy lehetőleg minél később lakjunk jól, és ezért osztrigákat eszünk.
- Hát persze - kapta el Sztyepan Arkagyics. - A civilizációnak épp ez a célja: mindenből élvezetet csinálni.
- No, ha ez a célja, én inkább vadember akarok maradni.
- Úgyis az vagy. Ti, Levinek, mind azok vagytok.
Levin felsóhajtott. Nyikolaj bátyja jutott az eszébe: lelkifurdalás és fájdalom fogta el, s elkomorodott. Oblonszkij azonban olyasmiről kezdett beszélni, amitől azonnal megváltozott a hangulata.
- Nos, elmégy ma este a mieinkhez, vagyis Scserbackijékhoz? - kérdezte, s az üres, érdes kagylókat odább tolva, a sajtot húzta maga elé; szeme jelentőségteljesen csillogott.
- Igen, föltétlen elmegyek - felelte Levin. - Bár úgy láttam, a hercegnő nem szívesen hívott.
- Mit beszélsz! Micsoda badarság! Ilyen a modora. No, testvér, ide azt a levest... Ez a modora, grande dame[8] - mondta Sztyepan Arkagyics. - Én is ott leszek, csak Banyina grófnőhöz kell mennem énekpróbára. Hát hogyne volnál vadember? Mivel magyarázod, hogy egyszer csak eltűntél Moszkvából? Scserbackijék állandóan kérdezősködtek felőled; mintha énnekem tudnom kellene. Holott én csak azt tudom, hogy te mindig mást csinálsz, mint a többiek.
- Igen - mondta Levin lassan és izgatottan. - Vadember vagyok, igazad van. De nem azért vagyok vad, mert akkor elmentem, hanem mert most idejöttem. Azért jöttem...
- Ó, milyen boldog ember vagy te - szakította félbe Sztyepan Arkagyics, Levin szemébe nézve.
- Miért?
- Megismerem egy jegyből a jóvérű paripát, szeméről ismerem meg a szerelmes daliát[9] - szavalta Sztyepan Arkagyics. - Te még mindennek előtte vagy.
- S te tán utána?
- Hát ha nem is utána, de a tiéd a jövő, az enyém meg a jelen, szóval kialvóban vagyok.
- Miért, baj van?
- Baj. De nem akarok magamról beszélni. Úgysem mesélhetnék el mindent - mondta Sztyepan Arkagyics. - Tehát miért is jöttél most Moszkvába? Hé, vidd el már! - kiáltott a tatárra.
- Sejted? - felelte Levin, s belülről sugárzó pillantását Sztyepan Arkagyicson tartotta.
- Sejtem, de én nem kezdhetek beszélni róla. Már ebből is láthatod, rosszul sejtem-e vagy jól - mondta Sztyepan Arkagyics, s finom mosollyal pillantott Levinre.
- Nos, mit szólsz hozzá? - mondta Levin reszkető hangon; arcán, érezte, minden izom remeg. - Mi a véleményed róla?
Sztyepan Arkagyics lassan kiitta a chablis-t a poharából; közben nem vette le Levinről a szemét.
- Én? - mondta Sztyepan Arkagyics. - Én semmit sem óhajtok jobban, mint ezt. A legjobb, ami csak történhetik.
- De nem tévedsz? Tudod, miről beszélünk? - mondta Levin, tekintetével a társára tapadva. - Azt gondolod, lehetséges?
- Azt gondolom, igen. Miért ne lenne lehetséges?
- Nem, te tényleg azt gondolod, hogy ez lehetséges? Nem, mondj csak el mindent, amit gondolsz! Na és ha... ha kosarat kapok?... És én biztosra is veszem...
- Hát ezt meg miből gondolod? - mosolyodott el barátja izgalmán Sztyepan Arkagyics.
- Néha úgy rémlik. Szörnyű lenne nekem is, neki is.
- Nos, a lány számára semmi esetre sincs ebben semmi rettenetes. Minden lány büszke, ha megkérik.
- Igen, minden lány, de nem ő.
Sztyepan Arkagyics elmosolyodott. Nagyon jól ismerte Levin érzéseit; tudta, hogy a világ lányai az ő szemében két fajtára oszlanak: az egyik fajta a világ minden lánya, Kittyn kívül, ezekben minden emberi gyengeség megvan, s nagyon köznapi lányok; a másik fajta: Kitty egymaga, benne nincs gyarlóság, s fölötte áll minden emberinek.
- Várj csak, végy mártást is - fogta meg Levin kezét, aki a mártást eltolta magától.
Levin vett engedelmesen a mártásból is; Sztyepan Arkagyicsot azonban nem hagyta enni.
- Nem, várj csak egy kicsit - mondta. - Ez énnekem, értsd meg, élet-halál kérdés. Soha, senkivel nem beszéltem és nem is beszélhetek senkivel sem róla, csak veled. Mi mindenben mások vagyunk: más ízlés, nézetek, minden; de tudom, hogy szeretsz és megértesz, s épp ezért borzasztóan szeretlek. De az Isten szerelmére, légy egészen őszinte.
- Azt mondom, amit gondolok - szólt Sztyepan Arkagyics mosolyogva. - De hogy többet mondjak: az én feleségem csodálatos asszony. - Fölsóhajtott, eszébe jutott dolga az asszonnyal, s egy pillanatra elhallgatott. - Adománya, hogy a jövőbe lát - folytatta aztán. - Keresztüllát az embereken; ez azonban semmi; tudja, mi lesz, különösen házasságok terén. Előre megmondta például, hogy Sahovszkaja Brentelnhez megy férjhez. Senki sem akarta elhinni, és úgy lett. És ő a te pártodon van.
- Mármint hogyan?
- Úgy, hogy nemcsak szeret téged, de azt mondja, hogy Kitty föltétlenül a te feleséged lesz.
Ezekre a szavakra Levin arcán az a mosoly sugárzott föl, amely már az ellágyulás könnyeihez jár közel.
- Ezt mondja! - kiáltott föl Levin. - Mindig mondtam, hogy a te feleséged nagyszerű teremtés. No de elég, elég, ne beszéljünk erről - mondta, s fölállt a helyéről.
- Jól van, de azért csak ülj le.
Levin azonban nem tudott leülni. Kemény lépteivel vagy kétszer is végigment a kalitkaforma szobán, szemével, hogy a könny föl ne tűnjék benne, hunyorgott néhányat, csak azután ült le megint az asztalhoz.
- Értsd meg - mondta -, ez nem szerelem. Voltam szerelmes, de ez nem az. Ez nem is az én érzésem: egy külső erő, amely a hatalmába ejtett. Azért utaztam el, mert beláttam, hogy ez lehetetlen; mint az olyan boldogság, érted, amilyen a földön nem fordul elő. De küzdöttem magammal, s látom, hogy enélkül nem élet az élet. Dönteni kell...
- De hát miért utaztál el?
- Várj egy kicsit! Mennyi gondolat! Mi mindent kell kérdeznem! Hallgass meg. Nem tudod elképzelni, mit tettél értem azzal, amit mondtál. Olyan boldog vagyok, hogy utálatos lettem; mindent elfelejtettem. Most tudtam meg, hogy Nyikolaj bátyám... itt van, tudod, róla is megfeledkeztem. Úgy rémlik, mintha ő is boldog volna. Ez valami eszelősség. Csak egy a szörnyű. Te nős vagy, ismered ezt az érzést. Szörnyű, hogy mi öregebbek, akiknek már múltunk van... nem szerelmek, hanem bűnök... egyszer csak egy tiszta, ártatlan lény közelségébe kerülünk. Ez visszataszító; lehetetlen, hogy az ember méltatlannak ne érezze magát.
- No, neked nem sok a bűnöd.
- De mégis - mondta Levin. - "Borzadva olvasom, életem az a könyv, képei itt állnak köröttem: Átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny ki nem olt egyetlen betűt sem."[10] Igen.
- Mit tegyünk? Ez a világ rendje - mondta Sztyepan Arkagyics.
- Egy vigaszom van, mint abban az imádságban is, amit mindig úgy szerettem: "Ne az érdemeimért bocsáss meg, hanem könyörületből." Ő is csak így bocsáthat meg énnekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!