A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE
I. KÖTET
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1600-IG
II. KÖTET
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1600-TÓL 1772-IG
III. KÖTET
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1772-TŐL 1849-IG
IV. KÖTET
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1849-TŐL 1905-IG
V. KÖTET
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1905-TŐL 1919-IG
VI. KÖTET
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1919-TŐL NAPJAINKIG
I. KÖTET
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1600-IG
FEJEZETEK
A {XXX.} jelek az eredeti nyomtatott kiadás oldalszámait jelzik.
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE
I.
MEGJELENT AZ AKADÉMIAI KÖNYVKIADÁS 150. ÉVÉBEN
Készült a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében
Főszerkesztő
SŐTÉR ISTVÁN
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1600-IG
Szerkesztette
KLANICZAY TIBOR
Írták
GERÉZDI RABÁN, KLANICZAY TIBOR, V. KOVÁCS SÁNDOR,
PIRNÁT ANTAL, STOLL BÉLA, VARJAS BÉLA
VÁLTOZATLAN LENYOMAT
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
A szerkesztő munkatársai
VARJAS BÉLA
V. KOVÁCS SÁNDOR
Lektorok
MAKKAI LÁSZLÓ
SZAUDER JÓZSEF
TOLNAI GÁBOR
A kötet egyes részeit átnézték
GYÖRFFY GYÖRGY
MEZEY LÁSZLÓ
ISBN 963 05 1639 X sorozat ISBN 963 05 1640 3 1. kötet
Akadémiai Kiadó, Budapest 1964
Printed in Hungary
A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó igazgatója
A szerkesztésért felelős: Balázsovits Erzsébet - Műszaki szerkesztő: Kozma Gyuláné
A burkoló- és kötésterv Erdélyi János munkája
Terjedelem: 49,7 (A/5) ív - AK 1414 k 7881
78.5534 Akadémiai Nyomda, Budapest - Felelős vezető: Bernát György
{5.} 1. A RÉGI MAGYAR IRODALOM
Az első két kötet tárgya és felosztása
FEJEZETEK
A régi magyar irodalom története azt a fejlődési folyamatot tárja fel, amely a modern nemzeti irodalom (pontosabban: szépirodalom) kialakulásához vezetett. Anyagának körülhatárolásakor nem indulhatunk ki ezért mereven mai irodalom-fogalmunkból, nem szorítkozhatunk csak az írott, műalkotás jellegű, magyar nyelvű és a nemzeti fejlődés vonalába tartozó művekre. Tekintetbe kell vennünk a szóbeli költészetet is mindaddig, amíg az írásbeliség nem válik uralkodóvá, illetve amíg az irodalom állandó szimbiózisban van amazzal. Ugyanígy a nem szépirodalmi, vagy csak félig-meddig, felemásan szépirodalminak tekinthető műfajokkal is számolnunk kell, amíg azokat az illető kor a "litteratura" részének tekintette, bizonyos fokig művészi igénnyel és ambícióval művelte s eközben egyengette a szépirodalmi műfajok fejlődésének és önállósodásának útját. Hasonlóképpen a latin nyelvű irodalmat is tárgyalnunk kell, amíg a latin a magyar társadalom irodalmi tevékenységében a nyelvi kifejezésnek egyedüli, legfőbb vagy akár csak fontos eszköze volt, s végül az összmagyarországi irodalom is része kell hogy legyen tárgyalásunknak mindaddig, amíg a magyar nemzeti irodalom s hasonlóképpen a Magyarországon élő többi nép nemzeti irodalma ebből ki nem bontakozott s önálló útra {6.} nem lépett. Ezekből az elvekből következnek a két kötet anyagát érintő alábbi meggondolások.
A folklórt a maga egészében csak az ősköltészet vonatkozásában, vagyis az írott irodalmat megelőző korban tárgyaljuk. A szóbeli, folklórjellegű költészet hivatásos művelőinek, az énekmondóknak a szerepét, munkásságát és tudományosan kikövetkeztetett alkotásait azonban egészen a 16. századig számon kell tartanunk. Az énekmondók és műveik ugyanis az egész középkoron át alapvetően fontos helyet foglaltak el a magyar irodalom egészében, tapasztalataik, tematikájuk, felhalmozott eredményeik csak a 16. században szívódtak fel végleg az irodalomba. Ettől kezdve azonban a szóbeli költészet már nem az irodalmi fejlődés szerves és nélkülözhetetlen része, s ezért a folklór anyagának tárgyalása mellőzhető, – tekintetbe véve persze irodalom és folklór később is gyakori termékeny kölcsönhatásait.
Mivel az irodalom fogalmának a szépirodalomra való szűkítése, az irodalomnak művészetként való felfogása csak a klasszicizmus során (nálunk a 18. század végén) válik általánossá, a régi magyar irodalom tárgyalásakor állandóan számolnunk kell a nem szépirodalmi művekkel, műfajokkal. Természetesen nem egyformán és mindenre kiterjedően. Míg a középkorban szinte minden írott mű, még az oklevél is, része a literatúrának, s valamennyi egyazon mesterségbeli készséggel és módszerrel készül, addig később a jogi, valamint a kimondottan teológiai művek már csak kivételesen emelkednek irodalmi rangra. A hitvita azonban a 16. és a 17. században is irodalmi érdekű, a prédikáció és a személyes jellegű vallásos elmélkedés pedig egészen a barokk kor végéig az irodalom szerves része marad. Még inkább a történetírás, amely a régi magyar irodalom egész fejlődése folyamán elsőrendű irodalmi tevékenységnek számít. Mindig azt kell tehát figyelembe vennünk, hogy egy-egy szépirodalmon kívüli műfaj meddig lehetett művészi jellegű írói munkásságnak is tere, illetve, hogy a szépirodalmi műfajok kialakulásában meddig játszott szerepet.
A magyarországi latin nyelvű irodalmat egészen a 18. század végéig indokolt a magyar irodalom történetének részeként tárgyalnunk. Egy nép, egy nemzet irodalma nem azonosítható ama nép, illetve nemzet nyelvén írt irodalmi alkotások összességével. Ugyanaz a nyelv több nép irodalmának is lehet a nyelve, s egyazon ország társadalma több nyelven is kifejthet irodalmi tevékenységet. A fejlődés iránya ugyan a nemzeti nyelv diadala felé mutat, az ide vezető utat azonban gyakran a más nyelven művelt irodalom egyengeti. A magyarság irodalma is – a szóbeli költészetet nem számítva – a 16. századig túlnyomórészt latin nyelvű, s ha ezután csökkent is a latin jelentősége, a nemzeti irodalom fejlődését elősegítő szerepét kisebb-nagyobb mértékben még három évszázadon át megőrizte.
A 18. század végéig a "magyar" irodalom nehezen választható külön a "magyarországi"-tól. A burzsoá nemzetek létrejötte előtt a rendi, politikai, állami, egyházi keretek többnyire fontosabbak és elsődlegesebbek voltak, mint az etnikaiak és nyelviek. A régi Magyarország soknemzetiségű állam volt, s irodalmának művelésében a magyar mellett több más nép is tevékenyen és eredményesen vett részt. S mivel a rendi, politikai, állami keretek nem elkülönítették, hanem inkább szoros egységbe fogták a különböző nemzetiségeket, sőt az egyes egyházak is csak részben fejeztek ki nemzetiségi különbségeket, létezik egy magyarországi irodalom, mely közös produktuma a régi Magyar-{7.}országon élt népeknek, közös elődje, kulturális öröksége az egykori állam területén kisarjadó nemzeti irodalmaknak. Egy ilyen magyarországi irodalom létét különösen alátámasztotta az a tény, hogy a latin révén közös nyelve is volt, melyen bár különböző nemzetiségű írók írtak, az e nyelven született alkotások mégis ugyanazt a magyar állami, rendi, hungarus tudatot képviselték. Sőt nemcsak a hazai nemzetiségek, de egyes külföldről ideköltöző írók is szervesen beleilleszkedtek latin nyelvű munkásságukkal e magyarországi irodalom kereteibe. De az anyanyelvűség sem jelent minden esetben nemzeti elkülönülést, hiszen az anyanyelven író literátorok is sokszor több nyelven dolgoztak. A polgári nemzeti mozgalmak kialakulásáig, vagyis a barokk kor végéig ezért a magyar irodalomnak a többi magyarországi egykorú irodalommal való ilyenfajta összefonódottságára, kölcsönhatására s azok eredményeire állandóan rá kell mutatnunk.
A régi magyar irodalom történetének e sajátságai nemcsak a vezető európai irodalmak fejlődésétől való bizonyos fokú lemaradást tükrözik, hanem a modern irodalmak kialakulásának a nyugat-európaiétól eltérő, kelet-európai útját is. Ez a kelet-európai irodalmi fejlődés, ha a 18. század végéig nem is hozhatott a nagy nyugati irodalmakéval vetekedő gazdagságú termést, nem állta útját a nyugatiakkal egyenrangú nagy remekművek keletkezésének, mint azt a középkori oroszIgor-ének, Kochanowski lengyel reneszánsz lírája, Gundulié horvát barokk eposza s a régi magyar irodalom nem egy kiemelkedő alkotása szemléltetően bizonyítja.
Sajátosságai ellenére a régi magyar irodalom szervesen kapcsolódik az általános európai fejlődéshez; korszakai is megegyeznek, legfeljebb némi kronológiai eltolódásokkal. A régi magyar irodalom története a nomád kultúrának megfelelő ősköltészet után az európai művelődés középkori, reneszánsz és barokk korszakai szerint periodizálható. E kategóriák nem stílusjelölő, hanem átfogó művelődés- és ideológia-történeti jelentésükben értendők elsősorban. Az alapvető művelődéstörténeti korszakegységek minden esetben a gazdaság- és társadalomtörténet nagy korszakaival esnek egybe, melyek változásai sokkal biztosabb támpontokat adnak a kulturális és ideológiai felépítmény s ezen belül az irodalom periodizálásához, mint a még oly döntő politikai történeti események. Ez utóbbiak (pl. Mohács, a Bocskay-szabadságharc, a Rákóczi-szabadságharc stb.) vagy csak véglegesen megpecsételtek egy már korábban bekövetkezett átalakulást, vagy pedig a kedvező politikai feltételeket teremtették meg ahhoz, hogy ilyen változás előbb-utóbb bekövetkezzék. A nagy politikai események alapvetően megváltoztatják, alakítják ugyan az irodalmi művek mondanivalóját, azok politikai tartalmát, de az irodalmat éltető ideológiának, az irodalomban jelentkező szemléletnek, s ezekkel összefüggésben az ízlésnek, a stílusnak, a műfajoknak s általában az esztétikai kategóriáknak, vagyis az irodalom egész struktúrájának az alapvető megváltozása csak a társadalom gyökeres belső átalakulásának lehet a következménye. Ilyenkor vagy egy új osztály jut az ideológia, a kultúra, a művészet fejlődésében döntő szerephez, vagy pedig az ilyen szerepet betöltő osztály pozíciójában, osztályérdekeiben, s ezzel szemléletében, életmódjában következik be alapvető fordulat. Ilyen mélyreható változások eredménye volt a középkori, a reneszánsz, majd a barokk kultúra, s az ezeknek megfelelő művészi stílus és irodalom megjelenése.
{8.} A régi és az új harcának dialektikája következtében az egyes korszakok sohasem metszik egymást élesen, nem állapítható meg közöttük merev, évszámhoz kötött határvonal. Az ősköltészet, a középkor, a reneszánsz és a barokk nagy korszakainak találkozásánál mindig van egy olyan időszakasz, amikor még javában élnek az elmúló korszak jelenségei, de ugyanakkor már határozottan jelentkeznek az új korszak első hajtásai. A reneszánsz és a barokk mielőtt általános jelenséggé válnának a kultúrában, mint gyökeresen új irányzatok jelentkeznek a késő-középkor, illetve a késő-reneszánsz periódusában. Az egyes korszakok kezdete tehát nem esik egybe az előző főkorszak végével, hanem még annak élettartamán belül jelenik meg. Munkánkban így az ősköltészet kb. 1200-ig, a középkor kb. 1000-től 1530-ig, a reneszánsz kb. 1450-től 1640-ig, a barokk kb. 1600-tól 1770-ig tart. Ily módon egy-egy korszak utolsó alkorszaka kronológiailag párhuzamossá válik a következő korszak első periódusával.
A régi magyar irodalom anyagának az ősköltészet, a középkor, a reneszánsz és a barokk szerint való periodizációjában szigorú következetesség érvényesül. E négy nagy korszak a 18. század második feléig terjedő ideológiai-kulturális-művészi fejlődés négy nagy fázisát jelenti, négy egymást követő olyan nagy egységet, melyek mindegyikét – a gazdasági-társadalmi fejlődéssel összhangban – alapvető művelődési, ideológiai tényezők, valamint a művészet és irodalom hasonló tartalmi és formai mozzanatai szorosan összekapcsolnak. Mindez távolról sem azt jelenti, mintha a középkor, a reneszánsz és a barokk szigorúan zárt és bensőleg teljesen egységes korok lennének. Az egyes nagy korszakokon belül is igen jelentős fejlődésnek vagyunk tanúi, s ezért a középkori, a reneszánsz és a barokk irodalom, akárcsak a megfelelő egész kultúrák, kisebb belső periódusokra tagolódnak. Ezeknek az alkorszakoknak a kijelölését a történeti és irodalmi szempontok együttesen döntik el. Az irodalom fejlődésének a korszakon belül bekövetkező jelentékeny módosulása, az egyes irányzatok, áramlatok keletkezése, megszűnése vagy átalakulása ugyanis mindig szoros összefüggésben van a történelem alapvető folyamataival; az irodalmi alkorszakok megváltozása mögött mindig jól felismerhető társadalmi-történeti okok húzódnak meg.
Az egységesedést eleve előmozdító irodalmi élet hiánya következtében a régi irodalom jelenségei az egyes alkorszakokon belül is igen differenciált képet, bonyolult rétegződést mutatnak. Ebben a rétegződésben az irodalmi irányzatok előzményeit kereshetjük, – azért csak előzményeit, mert igazi irodalmi irányzatok csak az irodalmi tudatosság olyan fokán léteznek, amelyre a magyar irodalom csak a 18. század végén érkezett el. Az irányzatok a régebbi magyar irodalomban még nem irodalmi célkitűzések, programok, hanem világnézeti, műveltségi, társadalmi szempontok alapján ötvöződtek egybe, s külön ars poeticájuk vagy egyáltalán nem volt, vagy ennek csupán a csíráival találkozunk. Ennek a rétegződésnek a meghatározó szempontjai korszakonként – a kulturális felépítmény egész struktúrájának megfelelően – változnak. Az ősköltészetben ilyesmi még egyáltalán nem mutatható ki; a középkorban az egyházi és a világi irodalom jól elkülönülő rétegei jelentkeznek; a reneszánsz korában viszont egy tudós humanista, egy prédikátori és egy alacsonyabb értelmiségi szintű deák irodalom műveltségi rétegződése a szembetűnő; végül a barokk korszakon, a rendiség felvirágzásának következtében, {9.} az irodalom főúri-udvari, nemesi, polgári és népies ágazatai, irányai húzódnak végig. Egy-egy nagy korszakon belül így megfigyelhető az irodalom alapvető tendenciáinak a folyamatossága, noha ez a rétegződés közben módosul is. Az egyes alkorszakok éppen abban különböznek egymástól, hogy bennük ugyanazok az alapvető irányok másként, új módon rendeződnek el, s így a korszak irodalmi rétegződésében részleges átalakulások következnek be.
A végső szerkezeti egységek végül az egyes fejezetek, melyekben a főkorszakok, alkorszakok és rétegek szerint tagolt anyag elhelyezkedik. A fejezetek írók, illetve művek műfajilag lehetőleg homogén csoportjai szerint tagolódnak, s így az anyag bemutatásán és értékelésén túl a régi magyar irodalom fontosabb jelenségeinek a kiemelésére is szolgálnak. Külön fejezetben kerülnek tárgyalásra azok a nagy írók (Janus Pannonius, Heltai Gáspár, Bornemisza Péter, Balassi Bálint, Rimay János, Szenci Molnár Albert, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, Apácai Csere János, Bethlen Miklós, Rákóczi Ferenc, Mikes Kelemen, Faludi Ferenc), akik ha nem is vívták ki mindannyian a magyar irodalom klasszikusának rangját, a jelentős magyar íróegyéniségek sorába tartoznak. Az egyes fejezetek anyagát kiemelt alcímek teszik áttekinthetőbbé.
A régi magyar irodalom tárgyalása így az ősköltészet, a középkor, a reneszánsz, illetve a barokk egyetemes kategóriáiból indul ki, ezután alkorszakokra bontva a konkrét magyar történeti keretekbe lép át, az irodalom társadalmi-ideológiai-műveltségi rétegződésén keresztül folytatódik, s így jut el az egyes írókat és műveket, illetve ezek csoportjait elemzően tárgyaló fejezetekig. A kötetnek ez a szerkezete lehetővé teszi, hogy a régi századok magyar íróit és irodalmi alkotásait a nemzetközi összefüggések, a sajátos magyar társadalmi és történeti viszonyok, valamint az ideológiai és művelődéstörténeti adottságok természetes kereteiben mutassuk be.
Összefoglalásunk a régi magyar irodalom anyagának történeti rendszerezését, fejlődésének áttekintését kívánja elsősorban nyújtani, a lehetőségek határain belül azonban igyekszik betölteni a kutatási segédeszköz szerepét is. Ezt a célt egyrészt a szövegben elhelyezett könyvészeti utalások (egykorú nyomtatás helye és éve, a szöveget tartalmazó kódex neve, a kézirat lelőhelye), másrészt az egyes fejezetek végén található erősen válogatott bibliográfiák szolgálják. A régi magyar irodalom egész történetét érintő kézikönyvek felsorolása e bevezető tájékoztatáshoz csatlakozik.
A magyar irodalom történetének első két kötete szerves egységet alkot; szerkezetükben, módszerükben az imént kifejtett elvek és szempontok egyformán és maradéktalanul érvényesülnek. A két kötet elválasztása praktikus (terjedelmi) megfontolás alapján történt. Ugyancsak pusztán gyakorlati célt szolgál, s a tájékozódást, az esetleges hivatkozásokat, utalásokat hivatott megkönnyíteni, az egyes kötetek fejezeteinek sorszámmal való ellátása.
{11.} ŐSKÖLTÉSZET (kb. 1200-ig)
FEJEZETEK
{13.} 2. BEVEZETÉS
FEJEZETEK
Az ősközösség felbomlásának s az osztálytársadalom kialakulásának többféle változatát ismerjük. A fejlődés klasszikus iránya a rabszolgatartó társadalmi forma kialakulása volt: a mediterrán civilizációk a katonai demokrácia átmeneti fázisán keresztül ezt az utat követték. Az eurázsiai füves pusztán vándorló pásztortársadalmak viszont az ősközösségből közvetlenül a feudalizmus primitívebb nomád változatába fejlődtek át. Ezzel párhuzamosan az ősi kultúrának is különböző válfajai jöttek létre s a nomád népek ősi műveltsége a görög eposzokból megismerhető kultúrától merőben eltérő képet mutat.
A lovasnomád pásztornépek nagy szerepet játszottak a történelemben. Az i. e. I. évezredben virágkorukat élő szkítáktól kezdve a 13. században világbirodalmat alapító mongolokig a civilizált országok félelmetes ellenfelei voltak. Különböző népfajokhoz (iráni, török stb.) tartoztak, történetük több évezredet ölelt át, az általuk lakott, illetve végigszáguldott területek pedig a Csendes-óceántól a Dunáig húzódtak, – társadalmi szerkezetük és ezzel együtt kultúrájuk mégis sok közös vonásról tanúskodik. Az egykori lovasnomád pásztorkultúra, melynek számos elemét már a szkíták kialakították, nem volt azonos az egyes, fejlődésükben visszamaradt s egészen a legutolsó időkig nomád életmódot folytató népek primitív műveltségével. Virágzó korszakaikat fölényes harcmodor, megfigyeléseken alapuló fejlett természeti ismeretek, nagy technikai tudásról tanúskodó művészi tevékenység és a költészet virág-{14.}zása jellemezte. Hosszú történeti előzmények után a magyarság elődei is a nomád népek és kultúrák világába sodródtak, s a magyarok már mint lovasnomád nép s mint a nomád kultúra részesei jelentek meg a történelem színpadán.
Az ősi finnugorság kb. az i. e. III. évezred végéig élhetett együtt feltehetőleg a Volga és a Káma közötti területen; ekkor húzódhatott keletebbre, az Ural vidékére az ugor ősnép, mely talán azonos a Hérodotosz által jürka néven említett néppel. Az ugorok szétválása, a magyarság elődeinek az Ural mentén délebbre húzódása i. e. 1000–500 körül következhetett be, ekkor indulhatott meg a lótartó ugor vadásznépnek lovas pásztornéppé való átalakulása. A magyarság ettől kezdve iráni és török népek környezetébe került, s különösen az utóbbiak hatása volt döntő jelentőségű fejlődésében. Valószínűleg összekapcsolódott sorsa a török fajú onogurokéval, akik nevéből származik a magyarság hungarus elnevezése is. Keletről jövő támadások nyomására az onogurok s feltehetőleg velük együtt a magyarok is i. u. 463 körül húzódtak le az Ural nyugati oldalán levő területről a Meotis (Azovi tenger) vidékére, ahol rövidesen a türk, majd az annak örökébe lépő kazár birodalom kötelékébe kerültek. Az ősi finnugor elemekre is építve, e nagy nomád birodalmak keretében fejeződött be a honfoglaló magyarság társadalmi szervezetének, nyelvének, ősi vallásának és kultúrájának kialakulása.
A magyarság őstörténetében oly nagy szerepet játszó türkök a mai Mongólia területén 552-ben döntötték meg a zsuan-zsuanok uralmát, s néhány évtized leforgása alatt egészen a Fekete-tengerig terjesztették ki hatalmukat. A birodalom élén az istenként tisztelt uralkodó, a kagán állott, a meghódított területek kormányzása pedig családja valamely tagjának a feladata lett, aki azután többnyire önállósította magát. Így vált ki először az Altáj hegységtől nyugatra eső nyugati türk birodalom, majd ebből később az európai területeket felölelő kazár birodalom, melybe a meghódított magyarság is beletartozott. A magyar őstársadalom alapegységei ekkor még ugor eredetű totemisztikus nemzetségek, vagyis vérségi alapon összetartozó s magukat mitikus állatősöktől származtató szervezetek voltak. A nemzetségek törzsekbe való tömörülése is talán már korábban bekövetkezett, de lehet, hogy ez csak a türk-kazár államszervezés eredménye volt. A hét magyar törzs, valamint az egész törzsszövetség élére azonban minden bizonnyal már a hódítók állítottak törzsfőket (ősi magyar nevükön urakat), illetve fejedelmet (a kündüt), akiknek a hatalmát katonai kíséret biztosította. Ez a vezérektől függő, nekik vazallusként alárendelt katonaréteg (a jobbágy szó eredetileg ennek tagjaira vonatkozhatott), a nomád feudalizmus jellegzetes alakulata volt, amely a nomád birodalmak félelmetes katonai erejét szolgáltatta, s egyúttal a nemzetségek feletti uralom gyakorlását is lehetővé tette. A társadalom belső rétegeződése ezzel párhuzamosan már a nemzetségeken belül is megkezdődhetett, a nemzetségfő hatalma megnövekedett, s talán már neki is voltak a fenti értelemben felfogott "jobbágyai". A magyarság tehát, mikor 830 táján kivált a kazár államkomplexusból, az ősközösség felbomlásának és a nomád feudalizmusba való átmenetnek az állapotában volt.
A magyarok elszakadása úgy mehetett végbe, miként korábban Kazárország kiválása a nyugati türk birodalomból. A feltehetőleg Istemi nyugati türk kagán családjából származó magyar kündü önállósította magát s a hét {15.} magyar törzs és a hozzá csatlakozó különböző iráni és török népelemekből összetevődő három ún. kabar törzs élén új nomád birodalmat alapított a Dontól az Aldunáig elterülő ún. Etelközben. A kazár kettős királyság örökségeként a magyaroknak a kündü mellett ekkor már egy másik fejedelmük is volt, a gyula, aki az istennek tekintett főuralkodó mellett a hadjáratokat vezette s ezzel a tényleges hatalmat is gyakorolta. A földrajzi helyzete folytán immár a bizánci és szláv kultúrákkal is érintkezésbe kerülő magyarok nem sokáig nomadizálhattak Etelközben: a 9. század végén a keletről előnyomuló besenyők nyomására kénytelenek voltak átkelni a Kárpátokon és új hazát foglalni. A gyulai méltóságot viselő Árpád, katonai kísérete és a három kabar törzs élén – minthogy türk-kazár szokás szerint a csatlakozott vagy meghódított népek kötelessége volt elöljárni a harcban – Oroszország felől, északkeletről hatolt be a Kárpát-medencébe, míg Kurszán kündü és a hét magyar törzs feltehetően Erdélyen át húzódott a Nagyalföldre.
Az ősi magyar társadalom fejlődésével párhuzamos a magyar nyelv kialakulásának a története, a magyar nyelv ún. ősmagyar kora. A nyelvtudomány a honfoglalás időszakára helyezi e nagy nyelvtörténeti korszak végét, amikorra az ősi finnugor elemekből a magyar önálló nyelvvé fejlődött. Az iráni és főleg a török népekkel való tartós együttélés során nagymértékben bővült jövevényszavakkal az ugor nyelv szókincse, amely emellett a származékszavak nagy sokaságával is jelentékenyen szaporodott. Elsorvadtak egyes finnugor hangok, több más viszont meghonosodott, a honfoglaló magyarság nyelvének hangrendszere azonban még távol állt a maitól. Alaktanának legjellegzetesebb és legfontosabb sajátságai (birtokos személyragozás, igei személyragok, alanyi és tárgyi igeragozás stb.) viszont az ősmagyar korban már szinte teljesen kifejlődtek. A honfoglaló magyarság a nomád társadalom és műveltség igényeinek megfelelő nyelvet kialakítva a gondolatközvetítésnek olyan eszközét teremtette meg, amely tovább fejlesztve a magasabb műveltségnek is alkalmas kifejezési eszközévé vált.
Az írás sem volt ismeretlen a honfoglaló magyarok előtt, s a székelyek az ősi magyar rovásírást még a 16. századig használták is. Néhány kései emlékéből megállapítható, hogy a rovásírás türk eredetű, a magyar ír (= jelöl) és betű (= írás, betű) szó is türkből kölcsönzött kifejezés. A magyar nyelv egyes hangjainak jelölésére azonban a rovásírás néhány betűje a görög, illetve szláv (glagolita) ábécé alapján jött létre. A rovásírás elsajátítására tehát a türk, illetve kazár birodalom kötelékében kerülhetett sor, végleges formáját pedig akkor nyerhette, amikor a magyarság Etelközben élt és érintkezésbe került Bizánccal, valamint a szláv népekkel. Az írás ismerete nyilván rendkívül szűk körre, feltehetőleg csupán a türk-kazár eredetű vezetőrétegre s esetleg az ősvallás papjaira korlátozódott, s mint a germánok ősi rúna-írása, titkos és szakrális jellegű lehetett. A civilizáció előtti társadalomnak nem is volt még szüksége az írás kiterjedt használatára, a kőbe vagy fába véshető rovásírás erre nem is lett volna alkalmas. A rovásírást varázslatoknál, titkos üzenetekre, gazdasági természetű adatok rögzítésére s feliratokra használhatták, de mint az orkhoni türk feliratok bizonyítják, az ilyen írás alkalmazható volt hosszabb irodalmi szövegek megörökítésére is.
A honfoglaló magyarság vallása a samanizmus volt, mely az ősközösség felbomlása idején keletkezett vallások egyik kezdetleges formája. A magyarok {16.}elődei már az ugor korban megismerhették; az obi-ugorok s más szibériai népek egészen napjainkig fenntartották. De a samanizmus volt a török és mongol lovasnomád népek ősi vallása is, s csak a feudalizmus fokozatos kiépülése során cserélték azt fel fejlettebb vallásokkal: a kazárok a zsidóval, a törökök az izlámmal, a mongolok a buddhizmussal. A samanizmus alapja az ősök (elsősorban az állat-ős, a totem) s általában a halottak kultusza s a természeti jelenségek babonás tisztelete. E hitvilág szerint egyes csodás módon kiválasztott személyek, a sámánok, megfelelő szertartás keretében, dobolás, kereplés-tánc stb. izgató-ingerlő hatására önkívületi állapotba (révületbe) esnek, s ilyenkor érintkezésbe lépnek a halottakkal és szellemekkel. Ezt a tudományukat gyógyítás, jóslás, varázslás, bajok elhárítása, mások megrontása érdekében egyaránt fel tudják használni. A sámánok működnek közre az ősöknek bemutatott áldozatoknál is. A sámán kezdetben, még a matriarchátus korában nő lehetett, később azonban férfi sámánok léptek a helyükbe, noha bizonyos szertartásokat továbbra is nők végeztek, így a halottsiratás is az ő tisztük maradt. A sámán ősi magyar neve a finnugor eredetű regüs-regös szó lehetett (reg = varázslat, varázslás), de később meghonosodott mellette a török eredetű táltos szó is a sámán jelölésére. Az egykori női és férfi sámánok emlékét mindmáig megőrizte a magyar néphit a boszorkányokra és táltosokra vonatkozó hiedelmekben. Számos ősvallási elemet őriznek a magyar népmesék is, mint például az eget hatalmas sátorrúd módjára tartó csodás világfa képzetét. A magyar ősvallás hiedelemvilágát még nem ismerjük minden részletében, azonban a legközelebbi rokon nép, a vogul mitológiájának gazdagságát tekintve alighanem a magyaré is eléggé fejlett lehetett, ha nem is oly mértékben, mint a hajdani görög és germán népeké.
A honfoglaló magyarság művészete – mint általában a nomád népeké – túlnyomórészt elpusztult, elenyészett. A költészet és a zene, valamint a tánc s az alakoskodás produktumai nem kerültek lejegyzésre, s így csak közvetett módon szerezhetünk róluk ismereteket. Közülük a magyarság ősi dallamvilágáról tudunk viszonylag a legtöbbet, ennek öröksége ugyanis máig él a magyar népzene legősibb rétegében. Az archaikus magyar népdalok ötfokú hangrendszere, valamint dallamszerkezete, frazeológiája és ritmusa feltűnő egyezéseket mutat egyes finnugor és török népek zenéjével, ami csak úgy képzelhető el, hogy "a magyarság nyelvével együtt, ősi örökségként hozta magával régi hazájából" (Kodály Zoltán).
Nem maradt fenn a tárgyi művészet alkotásainak túlnyomó része sem, ezek ugyanis a nomád életmód következtében nem nagyszabású maradandó emlékekként, időtálló anyagokban öltöttek testet, hanem a bőr-, textil- és fakészítmények művészi dekorációjában jelentkeztek. Miként az újabbkori népművészet, az ősi nomád művészet sem a jövőre hagyományozandó műalkotások létrehozására törekedett, hanem a mindennapi használati tárgyak művészi kiképzésére. Ezek színvonaláról csak az idő pusztításainak ellenálló csont- és nemesfém-készítmények tanúskodnak, amelyek mint a fennmaradt íj- és nyeregdíszítő faragványok, öv- és ruhadíszítő veretek, tarsolylemezek, az ún. Attila kard vagy a nagyszentmiklósi kincs 21 pompás aranyedénye, rendkívül fejlett művészi készséget árulnak el. Bár a nomád művészet látszólag csak dekorációra szorítkozott, a dekoratív elemeknek – ma már alig felidézhető – mondanivalójuk, a társadalmi élettel és az ősvallással összefüggő kultikus {17.} funkciójuk is volt. A régészeti leletek tanúsága szerint azonban nem hiányzott e művészetből a figurális ábrázolás sem, igaz, hogy azt erősen stilizált formában és szimbolikus célzattal alkalmazták. A honfoglaló magyarság díszítőművészetének, különösen az ötvösművészetnek a kialakításában nagy szerepe lehetett a magyarsághoz csatlakozott, fejlett művészi hagyományokkal rendelkező iráni elemeknek (alán, khorezmi ötvösöknek). A fennmaradt emlékek szasszanida (perzsa) és bizánci hatásról tanúskodnak.
Az önálló nyelvvel, virágzó nomád kultúrával rendelkező s a samanizmust követő magyarság társadalmi szervezete az új hazában a megváltozott körülmények és a társadalom belső fejlődése következtében egy évszázad alatt gyökeresen átalakult. Kezdetben megmaradt ugyan az ősi nemzetségi szervezet, s az ország területe – a peremvidékek kivételével – a mintegy 50–70 honfoglaló nemzetség szállásterülete között oszlott meg. Ezek központjául a nemzetségfő szállása, kezdetleges vára szolgált, melyet lehetőleg római romokból vagy avar földvárakból alakítottak át. A letelepülő magyarság fokozatosan asszimilálta a meghódított s már kezdetleges feudális állami keretben élő szláv őslakosságot; ugyanakkor ennek fejlettebb gazdasági és társadalmi viszonyai, vallási hagyományai – egyes fennmaradt népszokások és a nagyszámú szláv jövevényszó tanúsága szerint – számos vonatkozásban hatással voltak rá. A nemzetségfő ősi magyar elnevezését is kiszorította a szláv zsupánnak megfelelő ispán szó, mely már elsősorban a nemzetséghez tartozó terület főnöki tisztségét jelölhette.
A nemzetségi szervezet szívósságával szemben a törzsi rendszer s maga az egész törzsszövetség lazulni kezdett. Katonai kíséretükre támaszkodva az egyes törzsi vezérek a maguk szakállára vezettek kalandozó zsákmányoló hadjáratokat Európa civilizált országaiba, valamint egyénileg kerestek kapcsolatokat külföldi hatalmakkal, s azok segítségével igyekeztek az uralmuk alá tartozó területet, az országot a törzsszövetségből kiszakítva függetleníteni. Rövidesen megszűnt a kettős fejedelemség rendszere is: a katonai erőt kézben tartó Árpád 904-ben, Kurszán kündü halála után, magához ragadta a főhatalmat. A felbomló törzsszövetség élén ettől kezdve az Árpád-nemzetségből származó fejedelmek álltak, s hatalmuk a 10. század végére már jelentékenyen megerősödött. A törzsfők egy részének a hatalma ugyanis a kalandozó hadjáratok során elszenvedett katasztrofális vereségek következtében megrendült, a többieket pedig Géza fejedelemnek, majd fiának, Istvánnak sikerült – segítségül behívott külföldi lovagok közreműködésével – fegyveres erővel levernie. Így a törzsfők katonavazallusai mind függő helyzetbe kerültek a fejedelemmel s biztosították számára az egyeduralomhoz s az állam megszervezéséhez szükséges hatalmi túlsúlyt.
Az állam kialakulásának döntő lépése végül a nemzetségi szervezet szétzúzása volt. A fejedelem, illetve a király a nemzetségi szállásterületek kétharmad részét a várral együtt kisajátította s azokra "jobbágyait" telepítette, a nemzetségfőnek a szállásterület feletti hatalmát, "ispánságát" megszüntette s azt valamely saját hívére ruházta. A nemzetségi szállásterület így átalakult királyi vármegyévé, s az ősi szabad nemzetségek vezetőinek bele kellett nyugodniuk földterületük korlátozásába és alárendelt helyzetükbe. Az új hazában tehát a vérségi szervezet területi szervezetté alakult, s ezáltal a magyar társadalom fejlődésének iránya eltért a nomád feudalizmusétól. Mielőtt még ez utóbbi {18.} teljesen kifejlődhetett volna, a magyarság a klasszikus feudalizmus útjára kényszerült. Géza és István történelmi érdeme, hogy a magyarságot erre az útra rávezették, mert fennmaradását egyedül ez biztosíthatta.
Géza és István állama természetesen nem válhatott egy csapásra nyugati típusú feudális állammá; szervezetében még nomád eredetű elemek is tovább éltek, mint a hercegség (ducatus) intézménye, valamint a trónöröklésnek nem az elsőszülöttség, hanem az alkalmasság (idoneitas) alapján való rendszere. A hercegség annak a türk kormányzási gyakorlatnak a csökevénye volt, amely szerint a kagán a birodalom egy része feletti uralmat családja valamely tagjának, rendszerint öccsének engedte át. A letelepült, földművelésre áttérő magyarság viszonyai között az állam egyharmad részét felölelő s a királyi hatalommal minduntalan szembeállítható dukátus teljesen értelmetlenné vált és a 11. században állandó viszályok forrása lett. A trónöröklés egyértelmű törvényes rendjének a hiánya pedig dinasztikus küzdelmekre, a királyi család különböző tagjainak trónigényeire adott alapot egészen a 12. század végéig.
A feudális osztálytársadalom kiépülése jó két évszázados folyamat eredménye; csak 1200 táján fejeződött be nagyjából. Ekkorra a király tulajdonában levő földek tekintélyes részének eladományozásával a hatalmi túlsúly az új feudális egyházi és világi nagybirtokos réteg javára billent, ami a királyi hatalom gyengülésével, valamint az egykori szabad jobbágyok többségének paraszttá, feudális értelemben kizsákmányolt jobbággyá süllyesztésével járt együtt. Másrészt erre a két évszázadra esik a nemesség kialakulása a szabadságukat megőrző jobbágyokból és a társadalom más szabad tagjaiból, aminek eredményeként megindult a királyi megyének nemesi megyévé, a nemesség szervezetévé való átalakítása.
A társadalmi fordulatnak e fokozatos, elhúzódó menete folytán a 11–12. században még jelentékeny társadalmi bázisai maradtak az ősi kultúrának, noha az államszervezés együttjárt a kereszténység felvételével és a magyarságnak a középkori keresztény Európa ideológiai és kulturális közösségébe való beilleszkedésével. A régi rend hívei jó ideig ellenállást fejtettek ki, s a 11. század derekán még az ősi vallás visszaállítására is történtek kísérletek. Különösen elevenen kellett hogy éljenek az ősi hagyományok az egykori nemzetségfők leszármazottainak körében, de maga az új államrend és a dinasztia sem nélkülözhette még egy ideig az ősi kultúra számos elemét, hiszen a keresztény műveltség, a latin nyelv és az írástudás térfoglalása csak lassan mehetett végbe. A 11–12. század így az ősi és a középkori kultúra, a lassan átalakuló ősköltészet és a szerényen meginduló középkori irodalom egymás mellett élésének az időszaka. Az ősi kultúra és költészet története nagyjából a 13. század elején zárul le; ekkorra amit belőle hasznosítani tudott, jórészt magába szívta az új középkori kultúra; maradványai, egyre halványuló elemei ezután már inkább csak az elnyomott parasztság műveltségében, emlékezetében, folklórjában éltek tovább.
Az ősi műveltségnek, hiedelemvilágnak s különösen a költészetnek ez a folklór-kontinuitása nemcsak azzal magyarázható, hogy az új feudális uralkodó osztálynak alávetett nép az egykori szabad magyarok műveltségének és költészetének természetes örököse. Az ősi és a népi költészetet e társadalmi és történeti kapcsolaton kívül fontos morfológiai azonosságok is összekötik. Ha szem előtt tartjuk a költői alkotásmód két alaptípusát, az egyéni, rögzített {19.}szövegű irodalmit és a kollektív, íratlan, variálódó, folklórjellegűt, akkor az ősi költészet feltétlenül az utóbbit képviseli. A folklórművészet kollektivitása nem az egyéni alkotás kizárását jelenti, ahogy azt romantikus elméletek elképzelték, a folklorisztikus és műköltői alkotásmód között az a különbség, hogy az előbbiben az új és egyéni mondanivaló is mindig a kollektív emlékezetben élő és megszokott fordulatok, elbeszélés-sablonok, stereotip típusok stb., vagyis egy hagyományos formanyelv segítségével jut kifejezésre, az utóbbiban viszont ugyanaz a gondolat, a sokszorosan ismételt hagyományos téma is mindig új, egyéni formában kell hogy megjelenjék. A folklórjellegű költészet s ezzel az ősköltészet kollektivitása tehát a szájhagyományban mindig módosuló, változó szövegekre, nem pedig a szerzőségre vonatkozik elsősorban. Ez utóbbira legfeljebb annyiban, hogy a költői szövegek megalkotói szabadon élnek az általuk ismert fordulatokkal, gyakran egész szövegekkel, s így egyéni alkotásuk többnyire csak a kollektív költői anyag megújítása. Az ősköltészet vonatkozásában ezt azért kell külön is hangsúlyoznunk, mert ami keveset tudunk róla, az csaknem mind a költészet félig-meddig hivatásszerű művelőinek tevékenységével függ össze, nem pedig az egykori szabad közösség átlagembereinek költői tevékenységével.
A költészet hivatásos művelése – kultikus tevékenységük szerves részeként – a pogány papok, a sámánok tiszte volt. A varázslás, a halottsiratás, az áldozat bemutatása költői jellegű szövegek kíséretében, az ezeknek tulajdonított mágikus erő felidézésével történt. A költői szöveg természetesen nem állt önmagában, az egyes művészeti ágak még nem különültek el: költészet, zene, tánc, mimikus és dramatikus mozzanatok szerves, elválaszthatatlan egységet alkottak. A halottak és ősök kultikus tisztelete révén okkal gyanítható, hogy az ősi magyar sámánokban kereshetjük az epikus énekek létrehozóit is; elbeszélést jelentő regeszavunk nem véletlenül függ össze regös elnevezésükkel. Idővel tevékenységüknek annyira fontos részévé válhatott a hősi énekek szerzése és előadása, hogy aregös nevezet már egyre inkább a hivatásos énekest, énekmondót jelentette. Lehet, hogy ebben különböztek sámán-kollégáiktól, a táltosoktól, akik, úgy látszik, csupán a varázslói, papi teendőkkel foglalkoztak, s a hősi epika művelésében, tudomásunk szerint, nem volt részük. A kereszténység felvétele után, amikor az ősi vallás gyakorlása tilalmazott cselekedetté vált, a latinul joculatornak nevezett regösöket a források már egyértelműen mint hősi énekek szerzőit és előadóit említik. Ezek a regös-joculatorok tartották életben az ősi epikus énekeket a kereszténység első két évszázadában is, s az ősi költészet hagyományai szerint szerezték új énekeiket a 11–12. század eseményeiről és hőseiről. E jórészt még írástudatlan évszázadokban fontos ideológiai-politikai szerepet tölthettek be, s ezért a feudális uralkodóház igyekezett őket szolgálatába állítani. Többségük királyi vagy várföldekre telepítve a hatalom felügyelete alatt folytatta működését, egy részük azonban – elkerülve az "államosítást" – feltehetőleg továbbra is a visszaszorított ősi nemzetségek szócsöve maradt. Ennek a királyi vagy főúri függésnek köszönhető, hogy az új uralkodó osztály tudós írói sok mindent átmentettek énekeikből a latin krónikákba.
E középkori latin nyelvű krónikáknak köszönhetjük a legtöbb híradást a magyar ősköltészetről, s ezek nyomán, ezekre építve bontakozott ki a magyar ősköltészet-kutatás is. A népek ősi költészete majdnem mindenütt a nemzeti {20.} romantika korában került az érdeklődés középpontjába, hiszen a régi hősök emléke és a nép ősi költői teremtőerejének a kultusza fontos tényezői voltak a nemzeti öntudat emelésének. Ahol az ősi költészet emlékei nem maradtak fenn, mint a magyaroknál is, ott szívós törekvés indult meg maradványainak felkutatására, az elveszett ősköltészet rekonstrukciójára. A romantika e törekvésében tudományos és tudománytalan szempontok keveredtek össze, a módszeres kutatómunka mellett nagy szerepe volt a költői beleélésnek, s nemzeti buzgóságukban többen a hamisított emlékek gyártásának kegyes csalásától sem riadtak vissza. A görög és germán eposzok bűvöletében feltételezték, hogy minden valamire való népnek volt történelmének hajnalán mitológikus-hősi eposza. Az ősköltészeti kutatás fő célja ezért az elveszett ősi eposz megtalálása, rekonstruálása lett. A finneknek és az észteknek sikerült is a nép körében gyűjtött archaikus énekek nyomán létrehozniuk nemzeti eposzaikat, a Kalevalát, illetve a Kalevipoeget.
A magyar folklór hasonló ősi epikus énekeket nem őrzött meg, s így egyedül a latin krónikákat lehetett a siker némi reményében vallatóra fogni. Az úttörés érdeme Toldy Ferencé, aki a krónikákból ősi mondákat, sőt több egész mondakört (hun, honfoglalási, király) elemzett ki. Arany János pedig Naiv eposzunk(1860) című tanulmányában biztos érzékkel mutatta meg, hogy a krónikák mondai eredetű részei ősi énekek nyomán keletkeztek, s lehetségesnek vélte egy elveszett naiv eposz egykori meglétét is. A népköltési gyűjtések is felszínre hoztak olyan szövegeket (pl. a regösénekeket), melyek ha nem is az epikához, de az ősköltészet más műfajaihoz fontos adalékokat szolgáltattak. A romantikus ihletésű kutatás a századforduló táján már egyre elfogultabb buzgósággal törekedett mennél gazdagabb magyar ősköltészet kikövetkeztetésére, szolgálva és erősítve ezzel a milleniumi korszak úri nacionalizmusát. Különösen Sebestyén Gyula terjedelmes munkáit jellemezte a kritikátlan eljárás, a tudományosság szigorú kritériumainak elhanyagolása. A magyar ősköltészet-kutatás így teljesen kompromittálódott s kihívta maga ellen a pozitivizmus megsemmisítő kritikáját. Király György A magyar ősköltészet (1921) című munkájában megcáfolta a tévedések és megalapozatlan következtetések egész sorát, de ezzel együtt kétségbe vonta számos helytálló eredmény igazát is. Ezt a szkeptikus álláspontot látszólag igazolták azok a kutatások, melyek a két világháború között bebizonyították, hogy a legbüszkébben emlegetett ún. hun mondák sohasem léteztek, mivel az ezek feltételezéséül szolgáló krónikarészek mindenestül tudós szerkesztményeknek bizonyultak. Horváth János felfogásának következtében – mely az íratlan költészetet az irodalomtörténetből elvileg kiiktatta – a polgári ősköltészet-kutatás végül teljesen elsorvadt. Egyedül Solymossy Sándor ősvallási és folklorisztikai kutatásai tekinthetők ebben az időszakban jelentős pozitív eredményeknek.
A marxista irodalomtudomány, szakítva az irodalom és folklór merev szétválasztásával, visszahelyezte a magyar irodalom történetének élére az ősköltészetet, s a rá vonatkozó kutatások ha szerény méretekben is, újra megkezdődtek. Különösen az énekmondókra vonatkozó adatoknak és a krónikák szövegeinek mélyebb elemzése, az ősvallás maradványainak és a népballadáknak újszerű összehasonlító vizsgálata, valamint a rokon népek költészetéből levonható tanulságok vezettek figyelemre méltó új eredményekre.
3. A LÍRA ŐSI TÍPUSAI
FEJEZETEK
{22.} A munkadal
Az ősi magyar munkadal létezéséről Szent Gellért legendája tudósít. (Azok a vélemények, melyek a legenda e részének hitelességét kétségbe vonták, alaptalanoknak bizonyultak.) A legenda előadja, hogy Gellért püspök a királyhoz utaztában, éjszakai szállásán egy malomkövet forgató asszony énekét hallotta. Társához, Walther mesterhez fordulva, a munka ritmusával összecsengő dalt kissé irónikusan a "magyarok szimfóniájá"-nak nevezte. Bár a forrás közelebbit nem árul el az énekről, kétségtelenül bizonyítja a magyar munkadal létezését a 11. század elején. Bízvást feltételezhető, hogy – miként más népeknél – a költészetnek ez a primitív terméke a magyaroknál is ősi eredetű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!