PERRAULT - SZAMÁRBŐR

PERRAULT
SZAMÁRBŐR

Hol volt, hol nem volt egy igen-igen hatalmas király. Népe szerette, szomszédai tisztelték, szövetségesei ragaszkodtak hozzá; nem volt nála boldogabb uralkodó széles e világon. Az meg még csak tetézte a boldogságát, hogy amikor eljött az ideje, olyan királykisasszonyt választott magának feleségül, akiről igazán nem lehetett megállapítani, vajon a szépsége nagyobb-e, vagy az erénye tündöklőbb. Szerencsés is volt a házasságuk, kívánni sem lehetett volna jobbat. Szerették, becsülték egymást, soha egy rossz szó nem esett köztük; csak egy dolog zavarhatta volna meg az egyetértésüket; az, hogy nem született gyermekük. Ezen egy ideig búslakodtak, de a királynénak egy szép napon jó gondolata támadt: azt ajánlotta, fogadják örökbe árván maradt kicsi unokahúgát. Magukhoz vették hát a kis árvát, és csak­hamar úgy megszerették, mintha a tulajdon édes gyermekük lett volna; mert ahogy nőtt, a lányka egyre szebb, egyre okosabb, egyre kedvesebb lett, igazán díszére vált az udvaruknak.

Ettől kezdve azután még csak futó bánat sem borított felhőt a király meg királyné bol­dog­ságára. Pompában és bőségben éltek, minisztereik bölcsek és ügyesek voltak, udvari embereik pedig becsületesek és hűségesek. Tágas istállóikban a világ legtüzesebb, legformásabb paripái ropogtatták a zabot. Sok idegen megfordult az udvarban; mind megcsodálták a gyönyörű telivéreket, de még jobban csodálkoztak azon, hogy a főistálló közepén, a legszembetűnőbb helyen nem valami hófehér arabs paripa vagy hollófekete táltos mén állt, hanem egy nagy fülű szamár.

Hanem a csacsimester nem véletlenül került a díszhelyre. Nagyon is megérdemelte ezt a kitüntetést! Ez a csacsi ugyanis csodacsacsi volt: trágya helyett minden áldott reggelre csillogó-villogó aranypénzzel szórta tele maga alatt a szalmát, mégpedig olyan bőségesen, hogy hajnalra kelve az istállómester alig győzte garmadába seperni a két lovászfiúval.

De a királyok élete sem fenékig gyönyörűség, s őket is éppen úgy érheti baj, mint akármelyik egyszerű alattvalójukat. Nincsen öröm, amelybe egy cseppnyi üröm bele ne keverednék, így történt most is.

A királyné hirtelen megbetegedett, s hiába hívták össze a birodalom valamennyi tudós orvosát: nem tudtak segíteni rajta. Gyászba borult az udvar, bánkódott az egész ország, s a király pedig úgy kétségbeesett, úgy reszketett édes-kedves felesége életéért, hogy majd eszét vesztette az aggodalomtól és a fájdalomtól. De hiába tördelte a kezét, hiába fohászkodott, nem használt itt már semmi.

Mikor szegény királyné érezte, hogy közeledik az utolsó órája, magához kérette a férjét.

- Engedd meg, hogy mielőtt meghalok, kérjek tőled valamit - mondta a zokogó királynak. - Ha kedved támadna rá, hogy újra megházasodjál...

Nem folytathatta, mert a király keserves tiltakozásba tört ki, megragadta és könnyeivel áztatta felesége kezét; s egyre azt hangoztatta, ne is beszéljen neki semmiféle második házasságról.

- Nem, nem, kedves hitvesem - mondta végül -, hiszen más vágyam sincs, mint hogy utánad haljak!

- Az állam érdeke úgy kívánja, hogy utódod legyen - felelte a királyné olyan határozottan, hogy a királynak csak még jobban elfacsarodott a szíve. - Nincs még fiad, aki méltán követ a trónon. Meg kell tehát nősülnöd, hiszen nekem nem született gyermekem. De irántam érzett szerelmedre kérlek, ne engedj népeid sürgetésének, s csak akkor házasodjál meg, ha olyan menyasszonyra találtál, aki szebb és rátermettebb nálam. Esküdjél meg nekem erre, és akkor nyugodtan halok meg.

Ki tudja, nem azért kívánta-e a királyné ezt az esküt, mert el sem tudta képzelni, hogy valaki szebb és jobb lehet nála a világon, s így akarta biztosítani, hogy a király ne nősülhessen meg másodszor. Ha ezért kívánta, ha nem, rövidesen meghalt; és soha férfi még olyan keservesen nem gyászolta a feleségét, mint a király; éjjel-nappal sírt, zokogott, nem is törődött mással, mint a fájdalmával.

Csakhogy a hangos bánat hamar elmúlik. S az ország nagyjai is összegyűltek, tanácsot tartottak, és küldöttséget menesztettek a királyhoz: kérték, házasodjék meg ismét. Az először hallani sem akart a dologról, s újra kicsordult a könny a szeméből. Hivatkozott a királynénak tett esküjére, és felszólította tanácsosait: mutassanak neki olyan eladósorban levő király­kisasszonyt, aki akár csak meg is közelíti az ő megboldogult feleségének a szépségét, jóságát. Nagyon jól tudta, hogy tűvé tehetik a fél világot, akkor sem találnak.

Az országtanács azonban az egész esküt balgaságnak minősítette.

- Nem az a fontos - mondták -, hogy szép legyen a királyné; erényesnek, jó anyának kell lennie! Az ország békessége azt kívánja, hogy a királynak utódja legyen. A kis királykis­asszonyban minden szükséges tulajdonság megvan ahhoz, hogy nagyszerű királyné váljék belőle, de egy lány mégsem ülhet egyedül a trónra: idővel férjhez kell adni valamelyik idegen királyfihoz. Az pedig vagy elviszi magával a saját országába, vagy itt marad, és vele együtt uralkodik - de akkor meg idegen királyuk lesz: gyerekeik már idegen királyi háznak a gyermekei lesznek. A szomszéd népek egykettőre ellenük támadhatnak, háborúba sodorhatják őket, s előbb-utóbb romba dől az egész birodalom.

A királyt meghökkentették ezek az érvek, s megígérte, hogy fontolóra veszi őket.

Érdeklődni kezdett hát a számba jöhető királykisasszonyok, hercegkisasszonyok felől: vajon kire eshetnék a választása. Sorra hozták elébe az arcképeiket; egyik szebb volt, mint a másik, de a megboldogult királynéhoz foghatót egyetlenegyet sem talált köztük, így aztán nem is tudott dönteni.

Miközben így küszködött magában a boldogtalan király, egy szép napon mégis észrevette, hogy a nevelt lánya nemcsak elragadóan szép és kedves, hanem még bájosabb és eszesebb is, mint amilyen nevelőanyja volt. Attól fogva egyre nagyobb kedvteléssel nézegette, addig-addig, míg egyszer csak ki nem jelentette neki: feleségül fogja venni.

A királykisasszony majd elájult, amikor ezt meghallotta. Nevelőapja lábához borult, és kérve kérte, mondjon le szándékáról, összeszedte minden rábeszélő készségét, s úgy próbálta eltéríteni tervétől. Azt mondta: hálás neki a jóságáért, ragaszkodik hozzá, de - éppen mert úgy szereti, mint az édesapját - hogy is menjen feleségül hozzá! Nem, azt a világ minden kincséért sem tudná megtenni!

De amit a király egyszer a fejébe vett, azt nem lehetett kiverni onnét! Hogy legyőzhesse a királykisasszony ellenkezését, fölkereste az ország legöregebb druidáját, és tanácsot kért tőle. Ennek a gonosz, nagyra vágyó öregnek igen hízelgett a király bizalma. Nem sokat gondolt ő a jóságos, ártatlan királykisasszony boldogságával. Csak a saját érdekét nézte, csak azzal törődött, hogyan tudná belopni magát az uralkodó kegyébe. Nemhogy helytelenítette volna a király szándékát, hanem még egyenesen javallotta is a házasságot, s egykettőre megnyugtatta az uralkodó lelkét. Hogy mégsem illenék akarata ellenére feleségül vennie a saját nevelt lányát? Nem, erről egy árva szót sem szólt; sőt - mondta -, ez nagyon is természetes és dicséretes dolog! A király könnyen átláthatott volna a szitán, ha egy kicsit józanabbul gondolkodik; csakhogy elvakította a szenvedély, egyébre sem gondolt, mint a házasságra, és nagy örömmel fogadta az alattomos druida szavait. Megölelte, megcsókolta a rossz tanács­adót, visszasietett palotájába, s azonnal kiadta a parancsot: a királykisasszony készülődjék az esküvőre!

Szegényke az azt sem tudta, hová legyen a szomorúságtól. Végül is elhatározta, hogy fölkeresi keresztanyját, a Kertek Tündérét. Volt egy bárányka, amelyik minden utat jól ismert, azt befogta a kétkerekű kis kocsijába. S még azon az éjszakán útra is kelt a bárányfogatán.

Szerencsésen megérkeztek, s a tündér már várta; igen szerette a keresztlányát, s nyomban vigasztalni kezdte; sose féljen, nem lesz semmi bántódása, ha megfogadja a tanácsát.

- Bizony nem való, hogy feleségül menj a tulajdon nevelőapádhoz - mondta a tündér. - De nem illő az sem, hogy szembeszegülj vele, hiszen jó volt hozzád; lányává fogadott, és sze­retettel felnevelt. Tudod mit? Mondd azt neki, hogy eszedbe jutott valami, s ettől a szeszé­lyedtől semmiképpen sem tágítasz: olyan ruhát akarsz, amilyen a fényes égbolt, s amíg azt meg nem kapod, hallani sem akarsz másról. Akárhogyan szeret, akármilyen hatalmas, ezt a kívánságodat mégsem tudja teljesíteni.

A királykisasszony megköszönte szépen a keresztanyja tanácsát, s mindjárt másnap reggel tudomására hozta a királynak - úgy, amint a tündér meghagyta -, hogy addig ne is beszéljenek semmiféle esküvőről, amíg olyan ruhát nem szerez neki, amilyen a fényes égbolt.

A király azt gondolta magában: lám, mégiscsak hozzám jön, ha teljesítem a kívánságát! - s igen jókedvre kerekedett erre a reményre. Összehívatta országa legjobb szövőiparosait, és megrendelte a ruhát, de kijelentette; ha nem tudják elkészíteni, mindnyájukat felkötteti.

Erre szerencsére nem került sor: egynapi munka után már hozták is a kész ruhát. A bárány­felhők szegte tengerkék égbolt nem olyan szép, mint amilyen szép ez a ruha volt, amikor kiterítették. A királykisasszony nagyon elbúsult, amint meglátta, s azt sem tudta, mit mondjon zavarában, mert a király váltig sürgette a válaszát. Mit tehetett egyebet szegény lány: megint csak a keresztanyjához fordult. Az egészen elképedt, amikor megtudta, hogy a csel, amit tanácsolt, kudarcot vallott.

- Még egyszer próbát kell tennünk - mondta -, de most olyan ruhát kell kérned, mint a hold az égen.

A királykisasszony nem kérhetett volna olyasmit, amit a király megtagadott volna tőle. Ahogy meghallotta ezt a második kívánságát, máris hívatta az ország legügyesebb iparosait, és keményen rájuk parancsolt, készítsék el a ruhát, olyan legyen, mint a hold az égen, és ha egy kerek nap alatt nem hozzák a palotába, fejét véteti valamennyiüknek...

A királykisasszony most sem tudott örülni a gyönyörű ruhának, s amikor magára maradt udvarhölgyeivel meg a dajkájával, csak sírt keservesen. A tündér azonban mindent tudott, és a segítségére sietett.

- Úgy vélem, s nem hiszem, hogy tévednék: ha olyan ruhát kérsz tőle, mint a nap, alighanem mégis kedvét szegjük nevelőapáduradnak, mert ilyen ruhát ugyan senki sem tud készíteni. De ha még ez is sikerülne neki, legalább nyerünk egy kis időt.

Ezt a királykisasszony is célszerűnek találta, és előterjesztette a kérést, a király pedig a legkisebb habozás nélkül odaadta koronájának valamennyi gyémántját és rubinját, és szigorúan megparancsolta a mestereknek, semmi költséget ne kíméljenek, és semmi egyébre ne legyen gondjuk, mint arra, hogy a ruha valóban olyan pompás legyen, mint maga a nap.

A munkások nekiláttak a szövésnek, fonásnak, hímzésnek, s amikor a pompás ruhát kiterí­tették a trónteremben, a nagy csillogás úgy elvakította a jelenlevőket, hogy le kellett hunyniuk a szemüket. Azt mondják, ettől az időtől fogva jöttek divatba a napfény ellen a zöld és fekete szemüvegek.

Hát a királykisasszony mit szólt mindehhez? Soha még ilyen szép, ilyen művészi munkát nem látott! Szegényke nagyon meghökkent; azzal az ürüggyel, hogy a nagy fényesség sérti a szemét, visszavonult szobájába. Ott már várta a tündér, s úgy szégyenkezett, hogy azt el sem lehet mondani. Sőt, még ha csak szégyenkezett volna! - de amikor meglátta a napfényes ruhát, egyszeriben pipacsvörös lett a méregtől.

- Ó, leányom - mondta -, most aztán szörnyű próbára tesszük nevelőapád szerelmét! Tudom, makacsul ragaszkodik házasságához, de meglásd, kissé meghátrál majd, ha meghallja újabb kívánságodat. Tudod, mit kell kérned tőle? Annak a kedves szamarának az irháját, amelyik olyan bőségesen fedezi minden kiadását! Menj, mondd meg neki, hogy adja neked a csodacsacsi bőrét!

A királykisasszony nagyon megörült ennek az ötletnek. Azt gondolta, így végképpen kibúj­hatik a kénytelen házasság alól. El sem tudta képzelni, hogy nevelőapja valaha is rászánná magát édes-kedves jószágának a feláldozására. Bátran elébe állt hát, és kijelentette: kéri a csodacsacsi bőrét.

A király egy pillanatra meglepődött a váratlan kívánságtól, de egy percig sem habozott, s nyomban megparancsolta, hogy tegyenek eleget a királykisasszony szeszélyének. A drágalátos állatot leölték, bőrét szépen kikészítették, és illendően felajánlották a királykisasszonynak. Az kétségbeesett, azt hitte, most már semmiképpen sem kerülheti el balsorsát, ám ekkor megjelent a tündér, és így szólt hozzá:

- Mit művelsz, lányom, miért téped a hajadat, miért karmolod össze bánatodban az arcodat? Hiszen elérkezett életed legszerencsésebb perce! Burkolóddzál be a szamárbőrbe, hagyd el a palotát, s menj világgá, menj, amerre látsz. Én majd gondoskodom róla, hogy bárhová mégy, ruháid mindig veled legyenek; ez a láda itt a köntöseiddel meg az ékszereiddel mindenüvé követni fog a föld alatt. Neked adom varázspálcámat, koppints vele a földre, valahányszor szükséged lesz a holmidra: a láda azonnal előtted terem. Most pedig siess, egy percet se késlekedjél tovább!

A királykisasszony jobbról-balról megcsókolta keresztanyját, s kérve kérte őt, ne hagyja el soha; aztán bekente arcát a kályha hamujával, belebújt a hitvány irhába, és kiosont a palotából.

Nem vette észre senki.

Az udvarban azalatt nagyban készültek a lakodalomra. Elérkezett az esküvő ideje, keresték a király kisasszonyt, tűvé tették érte az egész palotát; hiába, sehol sem találták. A király vigasztalhatatlan volt. Száz zsandárt, ezer muskétást küldött a keresésére: de bármilyen ügyesek voltak is, mégsem akadtak a nyomára: a tündér vigyázott rá, láthatatlanná varázsolta.

Mit tehetett mást a király? Egy ideig bánkódott, aztán lassan-lassan kezdett megvigasztalódni.

A királylány pedig csak ment, ment, egyre messzebb, egyre távolabb, idegen országokba vetődött. Szeretett volna elszegődni valahová. Az emberek megszánták, adtak neki pár falatot, de szegényke olyan mocskos volt, hogy senki nem akadt, aki felfogadta volna. Végül is egy szép nagy városba ért. A kapu közelében volt egy major; annak a gazdasszonya épp egy ilyen szutykos kis szolgálót keresett, aki kimosná a legszennyesebb ruhát, s rendben tartaná a baromfiudvart meg a disznóólat. Meglátta a piszkos csavargólányt, és megkérdezte tőle, nem volna-e kedve beállni hozzá. A királykisasszony boldogan beszegődött, olyan fáradt volt már szegényke a hosszú-hosszú vándorlástól.

A konyha egyik sötét zugában adtak neki szállást, s eleinte rajta gúnyolódott az egész cselédség, olyan piszkos, olyan utálatos volt a szamárbőrében. Később aztán megszokták; ő meg rendesen, szorgalmasan teljesítette a kötelességét, úgyhogy a gazdasszony hamarosan a pártfogásába vette. Idejében kihajtotta, idejében karámba terelte a birkákat, s olyan ügyesen legeltette a pulykákat, mintha világéletében mindig azt csinálta volna. Szép kis keze nyomán virágzott, gyarapodott is minden.

Volt a réten egy forrás, amellett szeretett üldögélni, ott kesergett magában szomorú sorsán. Egy szép napon belenézett a víz tükrébe, meglátta magát a riasztó szamárbőrben, fején a szamárfülekkel, s egészen eliszonyodott. Nagyon szégyellte magát, gyorsan megmosakodott, s a keze egyszeriben fehérebb lett az elefántcsontnál, arca pedig frissen, hamvasan rózsás. Annyira megörült szépségének, hogy most már szeretett volna tetőtől talpig megfürdeni a forrásban. Meg is fürdött, hanem aztán újra csak föl kellett vennie a hitvány szamárbőrt, s vissza kellett térnie a majorba.

Másnap szerencsére ünnepnap volt, így a királykisasszony módját ejthette, hogy kiparancsolja a föld alól a ládáját, előszedje a ruháját, rizsport hintsen szép dús hajára, és felöltse azt a köntösét, amelyik olyan volt, mint a fényes égbolt. Csak azt sajnálta, hogy a szűk kis kamrácskában nem tudta kiteríteni a gyönyörű ruha uszályát. Kedvtelve nézegette magát, s végül is elhatározta, vasárnaponként és ünnepnapokon azzal fog szórakozni, hogy sorjában fölpróbálja a szép ruháit.

Ezt aztán meg is tette, és csodálatra méltó művészettel tűzött a hajába virágokat meg drágaköveket; csak azon sajnálkozott, hogy szépségének nincsen más tanúja, mint a birkák meg a pulykák; azok meg éppen úgy szerették szánalmas szamárbőrben is.

Erről kapta a nevét is; így hívták szerte a környéken: Szamárbőr.

Telt-múlt az idő, s egyszer egy ünnepnapon Szamárbőr éppen azt a ruháját vette fel, amelyik olyan volt, mint a ragyogó nap.

Éppen akkor ott vadászott a király fia, elfáradt, és betért a majorba egy kis pihenőre. Szép, délceg legény volt, apjának, anyjának szeme fénye, egész népének gyönyörűsége. Meg­kínálták jó falusi ételekkel, s a királyfi jóízűen elköltötte az egyszerű ebédet, aztán fogta magát, lement az udvarba, és kíváncsian bejárta minden zegét-zugát.

Ahogy így járt-kelt, betévedt egy sötét sikátorba, s annak a végében megpillantott egy ajtót. Odament, és bekukucskált a kulcslyukon. Hogy elámult, amikor meglátta odabent a király­kisasszonyt! Olyan szép volt s olyan pompás a ruhája, olyan nemes és szerény az arca, hogy a királyfi már-már azt hitte, nem is földi lényt lát, hanem valami tündért. Kíváncsiságában legszívesebben betörte volna az ajtót; hanem a szépséges leányzó valahogy olyan tiszteletet keltett, hogy az ifjú moccanni sem mert.

Végül mégiscsak el kellett távoznia az ajtó elől. A szíve váltig visszahúzta, s amikor kikerült a sikátorból, az volt az első kérdése: ki lakik ott abban a kis szobában?

- Ó! - felelték neki. - Egy szutyokfészek! Szamárbőrnek hívják a ruhájáról, olyan mocskos, olyan piszkos teremtés, hogy rá se néz, szóba se áll vele senki! Irgalomból fogadtuk fel, birka- meg pulykapásztornak.

A királyfit egyáltalán nem elégítette ki ez a felelet, de látta, hogy a majorbeliek nem tudnak egyebet, s nem is érdemes faggatni őket. Visszatért hát atyjaurának, a királynak a palotájába, de a szíve úgy tele volt szerelemmel, hogy azt el sem lehet mondani. Egyéb sem lebegett a szeme előtt, mint annak a szépséges tündérnek a képe, akit a majorban a kulcslyukon át látott. Most már szánta-bánta, hogy nem törte be az ajtót, s megfogadta magában, hogy legközelebb megteszi. De a nagy izgalomtól még azon az éjszakán rettenetes láz fogta el, úgy látszott, már-már a végét járja.

Édesanyja, a királyné egészen kétségbeesett: egyetlen fia volt, itt halódott a szeme előtt, és semmiféle orvosság nem segített rajta. Hiába ígért busás jutalmat az orvosoknak; azok mindent megpróbáltak, de a királyfit nem tudták meggyógyítani.

Végül azért annyit sikerült megállapítaniuk, hogy a beteget valami titkos bánat emészti. Közölték a dolgot a királynéval, az pedig azonnal fölkereste a fiát, s kérve kérte, árulja el neki, mi bántja.

- Ha a koronát kívánod - mondta neki -, édesapád, a király örömest lemond a kedvedért a trónjáról. Ha egy királykisasszony után vágyódol, még ha háborúban állnánk is az édes atyjaurával, még ha jogosan neheztelnénk is rá: mindent feláldozunk, csak hogy eleget tegyünk a kívánságodnak. Csupán egyet kérünk érte: ne akarj meghalni, mert hiszen nélküled a mi életünk sem élet!

Ilyen szívhez szólóan beszélt hozzá, és közben csak úgy patakzott a könnye a királyfi arcára.

- Nem vagyok olyan elvetemült, hogy édesapám koronáját kívánnám - felelte a királyfi elhaló hangon -, adja az ég, hogy sokáig éljen, s én legyek a leghívebb, legodaadóbb alattvalója! Ami a királykisasszonyokat illeti, megvallom, még nem gondoltam rá, hogy megházasodjam; ha arra kerül a sor: engedelmes fiatok vagyok, s mindig úgy fogok cselekedni, ahogyan ti kíván­játok, bármilyen nehezemre essék is!

- Ah, édes gyermekem! - kiáltotta a királyné - nincs a világon semmi, amit oda nem adnánk, csak hogy megmentsük az életedet! Kérünk, mentsd meg te is a mienket, édesapádét meg az enyémet: áruld el, mit kívánsz; biztos lehetsz benne, hogy azonnal teljesítjük!

- Jól van hát, királyasszony anyám - szólt a királyfi -, ha mindenáron óhajtod, kívánságod parancs, engedelmeskedem; halálos vétek volna tőlem, ha kockára tenném azoknak az életét, akik a legdrágábbak számomra a világon. Egy kívánságom van, édesanyám, süssön nekem süteményt Szamárbőr; és mihelyt a sütemény kész, hozzák ide nekem.

A királynét meglepte ez a furcsa név.

- Ki az a Szamárbőr? - kérdezte.

- Annál csak a farkas lehet hitványabb lény ezen a földön, úrnőm - felelte az egyik udvari tiszt, aki történetesen már látta a lányt -, egy mihaszna szutyokfészek, odabent lakik a felséged majorjában, és a felséged pulykáit őrzi.

- Mindegy - mondta a királyné -, vadászatról hazatérőben talán megkóstolta a fiam a süteményét; beteges szeszély az egész, de akárhogy is: azt akarom, hogy Szamárbőr (mert úgy látszik, mégiscsak van a világon ilyen teremtés) azonnal süssön neki süteményt!

Nyomban futár ment a majorba; előszólították Szamárbőrt, és megparancsolták neki, süssön a királyfinak olyan jó süteményt, amilyent csak tud.

Én ugyan nem tudom biztosan, de lehet, hogy igaz, amit itt-ott beszélnek: hogy tudniillik amikor a királyfi belesett a kulcslyukon, Szamárbőr észrevette őt, aztán utánanézett a kam­rácskája ablakából, s olyan szépnek találta, úgy megtetszett neki, hogy többé el sem felejtette, vissza-visszagondolt rá, sőt, néha még sóhajtott is egyet-kettőt utána. Akárhogyan történt is a dolog, akár a tulajdon szemével látta, akárcsak a hírét hallotta, annyi bizonyos: Szamárbőr igen megörült neki, hogy valamilyen módon végre hírt adhat magáról. Bezárkózott hát szobácskájába, ledobta magáról a rút szamárgúnyát, megmosta a kezét meg az arcát, meg­fésülte szép szőke haját, ezüstös pruszlikot, ezüstös szoknyát vett magára, s nekilátott, hogy megsüsse a süteményt, melyre úgy vágyódott a királyfi. Friss tojást, friss vajat kevert a hófehér lisztbe, és gyúrni kezdte a tésztát. Ahogy gyúrta, talán szórakozottságból, talán szánt­szándékkal, leesett az ujjáról a gyűrűje, és belekeveredett a lepénybe. Mikor a sütemény megsült, ismét belebújt a rút szamárbőrbe, kivitte a süteményt a tisztnek, és megkérdezte tőle, hogy van a királyfi. Hanem a tiszt még feleletre sem méltatta, fogta a süteményt, és futott vele a beteghez.

A királyfi nyomban kiragadta a tiszt kezéből a süteményt, és olyan mohón nekiesett, hogy az orvosok a fejüket csóválták, és megállapították: ez a hevesség semmiképpen sem jelent jót. Valóban, a királyfi majdnem megfulladt, mert a gyűrű egy falat süteménnyel a torkán akadt. De végül is szerencsésen kiszedték a torkából a gyűrűt. Attól fogva azonban az étvágya szemlátomást megcsappant, egyre csak azt a smaragdköves aranykarikát szemlélgette. Nézte, nézte, s azt gondolta magában: akinek az ujjára ez a keskeny kicsi karika fölmegy, annak olyan parányi, karcsú kacsója lehet, hogy annál szebb talán nincs is a világon.

Megcsókolta százszor is a gyűrűt; eldugta a párnája alá, s amikor azt hitte, hogy nem látja senki, minduntalan elővette. Közben pedig egyre töprengett, egyre tépelődött. Hogyan láthatná szemtől szembe azt, akinek az ujjara ez a gyűrű ráillik? Ha azt kérné, vezessék ide hozzá Szamárbőrt, aki a süteményt sütötte, vajon teljesítenék-e a kívánságát? S hogyan árulhatná el, mit látott a kulcslyukon át? - Nyilván azt mondanák, rémeket lát! Ettől a sok aggodalomtól ismét felszökött a láza, mégpedig olyan hevesen, hogy most már igazán kevés volt az orvosok minden tudománya. Közölték hát a királynéval, hogy a királyfi szerelemtől esett ágynak.

Szülei nyomban felkeresték.

- Fiam, édesegy fiam! - kiáltotta kétségbeesetten a király - mondd meg, ki a szíved választottja; esküszünk rá, hogy hozzád adjuk, még ha a leghitványabb cselédlány is!

A királyné megcsókolta, és csatlakozott a férje esküjéhez.

A királyfit mélységesen meghatotta szüleinek a gyöngédsége.

- Édes jó anyám, édes jó apám - mondta -, a világért sem akarnék olyan házasságot kötni, amely nincsen kedvetekre. Ennek bizonyságául kijelentem - és elővette párnája alól a gyűrűt -, senki mást nem veszek feleségül, csak azt, akinek az ujjára ez a gyűrű ráillik, akárki legyen is az. Egyébként egy csöppet sem valószínű, hogy akinek ilyen finom kis ujja van, holmi otromba tuskó volna.

A király meg a királyné kíváncsian szemügyre vették a gyűrűt, és mind a ketten igazat adtak a királyfinak: aligha illik másnak, mint valami királykisasszonynak az ujjára.

Akkor aztán a király megölelte, megcsókolta a fiát, lelkére kötötte, hogy gyógyuljon meg, és kisietett a beteg szobájából. Városszerte megfúvatta a sípokat, és hírnökök útján közhírré tétette: jöjjön, aki akar, a palotába, próbáljon fel egy gyűrűt, s az lesz a trónörökös felesége, aki fel tudja húzni az ujjára.

Jöttek sorjában a hercegkisasszonyok, grófkisasszonyok, bárókisasszonyok, de bizony a gyűrű mindegyiknek az ujjára szűk volt. Jöttek utánuk a polgárkisasszonyok meg a masamódlányok, egyik csinosabb, mint a másik, de a gyűrűt egyikük sem tudta az ujjára húzni. A királyfi most már jobban érezte magát, s a tulajdon kezével végezte a próbát. Végül a szobalányokra került a sor, de azok se jártak nagyobb szerencsével. Alig akadt már leány a városban, aki meg ne próbálkozott és kudarcot ne vallott volna.

A királyfi erre megidéztette a szakácsnőket, konyhalányokat, birkapásztorlánykákat; sorra elébe vezették őket, de hogy is illett volna a parányi gyűrű ezekre a kidolgozott, kimart, tömpe ujjakra! A legtöbbnek már a körme tövénél megakadt.

- Hát Szamárbőrt, aki a süteményt sütötte nekem, elhívtátok-e már? - kérdezte a királyfi.

Nagy nevetés támadt erre. - Dehogy hívtuk! - felelték neki. - Nem való emberek közé az a szutyokfészek.

- Azonnal menjetek érte! - parancsolta a király. - Ne mondhassa senki, hogy őt mellőzték!

A királykisasszony hallotta a dobpergést, trombitaharsogást, és sejtette, hogy az ő gyűrűje okozta ezt a nagy zenebonát. Szerette a királyfit, és mert az igazi szerelem félénk, és még csak hírből sem ismeri a kevélységet, Szamárbőr egyre attól tartott, hátha akad egy kisasszony a pályázók közt, akinek éppen olyan parányi ujjacskája van, mint neki. Nagyon megörült hát, amikor érte jöttek, és bezörgettek az ajtaján.

Mióta tudta, hogy tűvé teszik az országot egy olyan lány után, akinek az ujjára ráillik az ő gyűrűje, valami édes reménység arra késztette, hogy gondosabban fésülködjék, és fölvegye szép ezüstös pruszlikját az ezüstös, ezüstcsipkés, ezüsthímes, smaragddíszes szoknyával.

Ahogy megzörgették az ajtaját, és bekiáltottak, hogy készüljön, mert viszik a királyfi elébe, gyorsan magára kapta a szamárbőrt, és ajtót nyitott. Akik érte jöttek, gúnyolódva mondták: a király hívatja, mert össze akarja esketni a fiával. Harsány hahotázással vezették a királyfihoz, az meg, amikor megpillantotta siralmas öltözékében, el sem tudta képzelni, hogy ezt a lányt láthatta olyan szépnek, olyan gyönyörűnek a kulcslyukon át. Leverte, elszomorította a keserves csalódás.

- Te laksz odalent a majorudvarban, a sikátor végén? - kérdezte.

- Igen, uram - felelte Szamárbőr.

- Mutasd az ujjad! - szólt a királyfi remegve, és nagyot sóhajtott.

De hogy elámult! S hogy elámult vele együtt a király meg a királyné s mind az egész udvari nép kamarásaival és testőreivel, amikor a szutykos irha alól kibújt egy törékeny, fehér és rózsaszínű kicsi kéz, s a gyűrű simán rásiklott a világ legformásabb ujjacskájára.

Amint a királykisasszony megmozdult, hogy kinyújtsa a kezét, a szamárbőr lecsúszott róla, s ő ott állt előttük olyan tündöklően, olyan elragadóan, hogy a királyfi, akármilyen gyenge volt is még a nagy betegségtől, térdre ereszkedett előtte; a király meg a királyné pedig boldogan a keblükre ölelték, és megkérdezték tőle, hajlandó volna-e hozzámenni a fiukhoz.

A királykisasszony azt sem tudta, hová legyen zavarában, annyira meghatotta a királyfi szerelme meg a király és a királyné kedvessége. Éppen köszönetet akart mondani nekik, amikor egyszerre csak szétvált a trónterem mennyezete, és megjelent zöld ágak és friss virá­gok koszorújában a királykisasszony keresztanyja, a Kertek Tündére, leereszkedett közéjük, és végtelen kedvesen, elbűvölő nyájassággal elmesélte nekik a keresztlánya történetét.

A királyt meg a királynét nagy örömmel töltötte el a tündér elbeszélése. Boldogok voltak, hogy Szamárbőrről kiderült, milyen nemes, tiszta lélek, s ettől fogva kettőzött szeretettel vették körül. A királyfi oly türelmetlenül várta az esküvőt, hogy alig hagyott időt a fényes lakodalom előkészítésére. A királykisasszony azonban kijelentette, hogy előbb ki kell kérnie a házassághoz nevelőapjának a beleegyezését.

Ő volt hát az első, akit meghívtak, azt azonban nem árulták el neki, ki a menyasszony - így kívánta ezt a tündér, aki a készületeket irányította.

Sorra érkeztek meg a szomszédos királyok, az egyik hordszéken, a másik hintón, a messze lakók elefánt, tigris vagy griffmadár hátán jöttek. De mindegyiknél pompásabb és hatal­masabb volt a menyasszony nevelőapja. Időközben szerencsésen letett balga szándékáról, és feleségül vett egy szépséges és jóságos, hozzáillő özvegy királynét.

A királykisasszony elébe futott; s a király nyomban megismerte, és gyöngéden magához ölelte, mielőtt nevelt lánya a lábához borulhatott volna. A király meg a királyné bemutatták neki a fiukat, s az öreg király örömmel látta, milyen szép, délceg ifjú lesz a veje.

Nagy pompával ülték meg a lakodalmat, de a fiatalokat nem érdekelte a fényűzés és a ragyogás: ők csak egymást látták.

A király az esküvő napján átadta trónját és koronáját a királyfinak. Az váltig szabadkozott, de végül is engedelmeskednie kellett az apai szónak. Az ünnepség három kerek hónapig tartott, de a fiatalok szerelme talán még ma is tart: ma is úgy szeretik egymást, mint amikor egybe­keltek, ha ugyan azóta meg nem haltak.