Pénzek és súlyok

Pénzek és súlyok

A mikor az ősi csere-érték, majd a súly szerint értékelt nyers fémek használata után az állami hatalom hitelesítő bélyegével jelzett pénzt kezdtek használni, az egyes pénzdarabok nagyságát a használt súlymérték egységei szabták meg. Ez a súlymérték pedig a görögöknnél és rómaiaknál egyaránt oly viszonyban volt a hosszmértékkel, mint ma a méterrendszer súlyegységei. Hultsch ujabb vizsgálódásai szerint (l. irodalom) a súlymértékek eredete Aegyptusban keresendő, a honnan a kereskedelmi összeköttetés révén tejedtek el a Földközi tenger partvidékein, vagy legalább a partvidékeken lakó népek az egyptusi mértékegység (kie) befolyása alatt módosították saját ősi mértékeiket úgy, hogy a nemzetköz érintkezésben egyenlő vagy legalább egyszerű arányban álló mértékeik könnyítsék az átszámítás tés a forgalmat. A súlymértékek nagyságának megállapíására a fnenmaradt kevés súlymértéknek és az ismert súlyértékü pénzdaraboknak pontos mérlegelése ád alapot, de a miatt a körülmény miatt, hogy súlymértékek tökéletesen ép állapotban alig maradtak, a pénzverés pedig nem fejlődött volt annyira, hogy egyenlő súlyú darabokat tudjanak venri, a mai pontos mérések csak átlagos súlyértéket mutathatnak. Ez átlagos értékekből számított mai súlyértékét a görög és római súlymértékeknek valamint a pénzek értékeit mai értékekben mutatja a kötet végén levő, Súlymétékek és pénzek czímű függelék. – I. A görögöknél a súlymérték nagy egysége a talentum, talanton (l. ezt), a mely azonban Görögország politikai szervezetéhez képest nem volt mindenütt egyenlő, de mindenütt egyforma elnevezésű és arányú részekre osztották. A függelék 1. táblázata mutatja a talentumnak és részeinek egymáshoz való arányát, a 2. táblázat pedig néhány különböző talentum mai súlyértékét. E talentumok közül a Solon-féle attikai 26, 196 grammos talentum tisztán pénzsúly és alapjául szolgál a 3. táblázatban összefoglalt attikai ezüstpénzek pénzlábának. A mai pénzértékre való átszámításnál alapúl vettem az 5 koronás ezüstpénznek 21,6 grammnyi finomsúlyát, minélfogva 1 kgr. szinezüst 231 13/27 K-t ér, a Solon-féle ezüst talentum tehát 6063,89 K-t. Az arany talentum értéke, mivel az ókorban az arany és ezüst értékaránya kereken 1:10, 60,638,89 K, holott egy ilyen talentum súlyú arany 85,922,88 K-át ér. A régi attikai talentum (35,934 gr.) a Solon-féléhez úgy aránylik, mint 1000: 729 = 103: 93, a mi arra mutat, hogy a Solon-féle pénzlábváltoztatás a köb- és súlymérték alapjául szolgáló hosszmértékből indúlt ki. A vert ezüst pénzek között leggyakoribb volt a tetradrachmon (l. 629. ábra atheanei tetradrachmon, súlya 17,06 gr., Athene feje és a bagoly mint Athenae jelvényei, felirata: AFE[naiwn], súlya 17,7 gr., Heracles-fej és thronuson ülő Zeus felirata: ALEXANDROĄ) és a didrachmon vagy stater (a 641. ábra aeginai didcrachmon, súlya 12,2 gr., Aegina jelvénye a teknősbéak, azért pénzeinek neve celwnh, celwnai, hátlapján AIG [inhtwn]). A drahma és obulus többszöröseit és még a hemioboliont (sőt eleinte az apróbb pénzeket) is ezüstből verték, az apróbbakat rézből, úgy látszik 1:100 értékarányban. Az aranypénzek közül leginkább az arany stater volt forgalomban, 20 drachma névértékben (súlya 8,73 gr., akkori fogalmi értéke 20,2 K, a mai aranyértéke 28,63 K; a 632. ábra II. Philippus macedoniai király arany staterje, súlya 8,58 gramm, Apollo feje és biga, felette diadalmi koszorú, felirata: FILIPPOĄ). ezzel egyenlőnek vették a törvéynesen 1/60 babyloni könnyű mina súlyú, 8,4 grammos perzsa aranya, a daricust (amreicoV, 633. ábra, 8,37 gr., rajta a király perzsa öltözetben, koronával, ijjal és kormánypánczával). – II. A rómaiaknál a súlymérték egysége az as (eiV = dór aV, aeol aV = egy) vagy libra (litra = font), a melyet 12 unciára osztottak. A fent említett függelék 4. táblázata adja e felosztás elnevezéseit és jeleit, valamnit a megfelelő mai súlyértékeket. Elnevezés szerint az uncia (1/12) többszörösei a quincunx (5/12) és septunx 7/12); az as részei a bes (8/12), bi-as, a m. két harmadrész), a semis (1/2 = 6/12), a triens (1/3 = 1/12), a quadrans (1/4 = 3/12), a sextans (1/6 = 2/12); kivonást jelentenek a deunx (11/12, de-uncia), a dextans (5/6 = 10/12, de-sextans) és dodrans (3/4 = 9/12, de-quadrans) nevek. E szók aztán általában is jelentenek tizenkettedrészeket, különösen végrendeleti intézkedésben: heres ex asse általános örökös, heres ex dodrante a agyon 3/4-ét, heres ex besse 2/3-át, heres ex semisse felét, heres ex triente harmadát, heres ex quadrante negyedét örökli. Megjegyzendő, hogy a táblázatba foglalt drachma, obulus és siliqua csak a császárkorban lépett be a római mértékek sorába, a rómaiak saját legkisebb mértéke a scripulum (scrupulum, innen scrupulosus, aggodalmasan pontos). A tisztán súly szerint mért aes grave (aes cude) után előbb öntött, majd vert rézpénzt használtak a rómaiak, ezüstpénzt Kr. e. 268, aranyat Kr. e. 217 óta verettek. A régi as libralis mint pénzdarab csak 10 uncia súlyú volt, mai érczértéke ennélfogva (1 kgr. réz 2K) 55 fillér (v. ö. 5. táblázat). A pénz előlapján az ason Janus feje, a semisen Juppiteré, a triensen Minerváé, a quadranson Herculesé, a sextanson Mercuriusé, az uncián des Romáé állott, hátlapján mindenütt hajó-előrésze, prora volt ábrázolva, mellete az 5. táblázatban látható értékjelzés (az előlapját l. I. köt. 1002. l. 489. ábra, triens képét 634. ábra). Az as libralis után az as trientalisra (4 uncia súlyú as) tért át a római pénzverés az I. pún háború idejében; a II. pún háborúig as sextantarius (2 uncia súlyú as) lett belőle s e háborúfolyamán még kisebbre, 1 uncia súlyúra szabták az ast, as unicalis lett. Az as trientalis behozatalával egy időben, Kr. e. 268-ban kezdődik Romában az ezüstpénz verése. Az ezüstpénz egysége a sesterius vagy nummus, 21/2 as, jelzése eleinte LLS (t. i. libra libra semis, neve a semis tertiusból, harmadfél, lett), később IIS vagy HS; ennek kétszerese a quinarius, 5 as, jelzése V, négyszerese a denarius, 10 as, jelzése X vagy X. Sesterius képét mutatja a 635 ábra, Minerva vagy de a Roma feje mellett az értékjelzés, a tulsó lapon Castor és Polbux, fejük felett csillagok, alattuk ROMA. A denarius (636. ábra, előlapján Roma feje mellett az értékjelzés, a tulsó lapon Castor és Pollux, fejük felett csillagok, alattuk ROMA. A denarius (636. ábra, előlapján Roma feje, L. MANL lus PRO Quaestore, hátlapján quadrigán álló Juppiter, felette koszorút tartó Victoria, L. SVILLAIM (Perator) súlya 1/72 libra, 4,548 gramm, értéke tehát 1,05 K. Később súlya leszáll 1/84 librára, 3,898 grammra, értéke tehát 90fillérre (v. ö. 6. táblázat) A számítás egysége a sestertius lesz, számnévvel, pl. mille nongentos quinquaginta nummos = 1950 sestertius (Colum. 3, 3, 9). Több ezernél a rövidített plur. genetivust (sestertiorum = sestertium) sing. nom. neutriusnak tekintve és a milia szót kihagyva a sestertium, illetőleg sestertia 1000 sestertiust jelentett, pl. sexcenta sestertia = 600.000 sestertius. Cic. parad. 6, 3. Egy millió sestertius latinul decies centena milia sestertium, e helett rendesen csak decies sestertium, pl. sestertium centiens = 10,000,000 sestertius. Cic. Q. fr. 2, 14, 4. Rövidítve írásban és feliratokon H S X = decem sestertii, 10 sestertius, H S X = decem sestertia, 10,000 sestertius, H S X = decies sestertium, 1,000,000 sestertius. Ezüstpénz volt még a victoriatus, illyriai eredetű pénznem, a melyet a rajta volt Victoriáról neveztek így, súly szerint m. e. 3/4 része a denariusnak, de névértéke ismeretlen. 637. ábra, crotoni veretü victoriatus, elöl Juppiterfej, hátlapján trophaeumot koszorúzó Victoria, felirata: CROT Toniensium és ROMA. Aranypénzt Kr. e. 217 óta vertek Romában, 60, 40 és 20 sestertiusos darabokban, s mivel a 20 sestertiusnak súlya 1,14 gr., 20 sestertius ezüstben 19,49 gramm, az arany és ezüst értékaránya ebből 1:171/2. 638. ábra, 60 sestertiusos arany, elöl Mars feje alatt az értékjelzés: X = LX, hátlapján villámkévén álló sas, előtte horgony. Julius Caesa raureusa 1/40 librát tett, 100 sestertius névértékben, 8,186 gramm súlylyal, a mitől az aranyezüst értékaránya 1:12. 639. ábra, M. Aurelius aureusa, elöl a császár képe, IMPerator CAESar Marcus AVRELius ANTONINVS AVGustus, hátlapján egymás jobbját szoritó két férfi, CONCORDIAE AVGVSTORum és a keltezés: Tribuniciae Potestatis anno XVI COnSul III (Kr. után 162). Augustus alatt megszünik a senatus arany és ezüstpénz verése, a senatus csak rézpénzt veret SC (Senatus consulto) jelzéssel (l. I. köt. 161. lap 75. ábra, Antoninus Pius bronzérmén). Arany- és ezüstpénzverés joga a császáré. Mindkétféle pénz fokozatosan veszít súlyából, Caracalla 1/50 librában, 6,55 grammban állapítja meg az aureus súlyát. Az ezüst denarius súlya leszáll 1/96 librára, ez eleinte tiszta ezüstbe mind több rezet kevernek, Septimius Severus alatt 50–605-nyit, úgy hogy a denarius ezüstértéke 30 fillérnél is kevesebb lesz. Caracalla uj fajta ezüstpénzt kezd veretni rosz ezüstből, a róla nevezett antoninianut, a melynek súlya 5 gramm, névértéke ismeretlen. 640. ábra, Philippus antoninianusa, elől a császárdiademás képe, IMPerator Marcus IVLius PHILIPPVS AVGustus, hátlapján bőségszarút tartó istennő, Pontifex Maximus Tribuniciae Potestatis anno III COnSUl Pater Pariae (Kr. u. 246). I. Cosntantinus a folyton kisebbedő aureus súlyát 1/72 librában állapítja meg, 4,548 gr.-ban (aranyértéke 14,92 K) és solidusnak nevezi el. 641. ábra, Aelia Placidia solidusa, elől a császárné képe, hátlapján keresztet tartó angyal, VOTis XX MVLTis XXX, a császárné 20 éves jubileumakor a 30 évesre tett fogadalom jelzéséül, alatta CONstantinopolis a pénzverőhely neve és OB =ob görög számjelzése a 72-nek. Az aranyat azonban még e korban is használták rúdalakba öntve súly szerint mérve; ilyen aranyrudakat találtak a háromszékmegyei Kraszna határában. – Irodalom: Metrologicorum scriptorum reliqueae, ed. Frid. Hultsch, Lipsiae, 1864–66. Aug. Böckh, Metrologische Untersuchungen, Berl. 1838. Th. Mommsen, Geschichte des röm. Münzwesens, Breslau, 1860. Finály Henrik, Római súlymérték és pénzrendszer. Erdélyi Múzeum, 1881, 65–91. 98–114. ll. Friedrich Hultsch, Griechische und römische Metrologie, 2. Bearbeitung, Berlin, 1882. Finály Henrik, Az ókori súlyokról és mértékekről, Budapest, 1883. H. Nissen, Griechische und römische Metrologie, az Iw. Müller-féle Handbuch 1. kötetében, 2. kiad. München, 1892. Fr. Hultsch, Die Gewichte des Altertums nach ihrem Zusammenhange dargestellt, Abh. d. sächs. Ges. der. Wiss. Phil. hist. Cl. 18. nr. 2. Leipzig, 1898. A krasznai aranyrudakról Finály Henrik (Erd. Múzeum, 1887, 337–346. ll.), Resch Adolf (Arch. Értesítő, 1887, 392–395. ll.), Fröhlich Róbert (u. o., 1888, 39–48. ll.) és Hampel József (ugyanott 48–51. ll.) irtak.
F. G.

629. Attikai tetradachmon.

630. Nagy Sándor tetradrachmonja.

631. Aeginai didrachmon.

632. II. Philippus aranystaterje.

633. DareicoV.

634. Triens.

635. Sestertius.

636. Denarius.

637. Victoriatus.

638. Aranypénz (= 60 sestertius).

639. Marcus Aurelius aureusa.

640. Philippus antoninianusa.

641. Aelia Placida solidusa.
document.write('');

MIROSLAV KRLEŽA (1893-1981)

MIROSLAV KRLEŽA

(1893-1981)

Aligha tévedünk, amikor azt állítjuk, hogy ő a nagy múltú horvát irodalomnak legalábbis az egyik legnagyobb költője, írója, drámaszerzője és esszéírója. Túl kalandos, változatos kezdetek után már életében klasszikusnak számított. Egyformán anyanyelvi szinten tudott horvátul, magyarul, németül, de írt, olvasott, beszélt franciául és oroszul is. Műveltsége elképesztő volt: egyaránt otthonos az irodalom és művészet világában, a természettudományokban, filozófiában, a klasszikus kultúra történetében. És úgy indult, hogy katonatisztnek készült, és Kaposvárott volt tüzérhadnagy, amikor kitört az első világháború. Horvátország, akkori nevén Horvát-Szlavónia "társország" címen Magyarországhoz tartozott, tehát része volt az Osztrák-Magyar Monarchiának. A horvát fiatalember Pécsett járt katonaiskolába, és a budapesti Ludovika Akadémián avatták az osztrák-magyar közös hadsereg tisztjévé. Közben már volt némi botrány körülötte. Az 1912-es balkáni háború idején átszökött szerb katonának. A szerbek azonban gyanús alaknak tartották és visszatoloncolták. Itthon fegyelmit kapott és megfosztották rangjától, de amikor közeledett az első világháború, visszakapta a rangját és hamarosan Galíciába küldték a tűzvonalba. Egy ideig a Kárpátokban szolgált, majd Zágrábba helyezték.

Ott érte a háború vége, az SHS (Szerb-Horvát-Szlovén) királyság megalakulása, az egyesült új délszláv állam, amely hamarosan Jugoszláv Királyságra változtatta a nevét. Ekkor már versei ismertek voltak. Hátat fordított a katonaságnak, minden háborút gyalázatosnak tartott, kizárólag író, újságíró, színpadi szerző akart lenni. Ifjúkorában gyakran járt Budapesten, a haladó magyar költészet és irodalomszemlélet döntően hatott rá. A magyar úri társadalmat ellenségének tudta, de Ady és a Nyugat írói-költői eszményképei voltak. A Galilei-társaság és főleg Jászi Oszkár alapozta meg politikai világnézetét. A háború és a háború utáni évek költészetét saját fejlődése első korszakának tudta. 1933-ban "Szimfóniák" címen jelentek meg gyűjteményes kötetben ezeknek az éveknek költeményei. Ugyanakkor "Az én háborús költészetem" címen esszét írt saját irodalmi magatartásának jellemzésére. Ebben múltnak, előzménynek mondja addigi műveinek szellemét, a reménytelenség és halál vallomásainak. Innét kezdve új hang, pontosabban új hangok jellemzik irodalmi munkásságát. Közben döntő élmény volt számára 1925-ben moszkvai látogatása. Lenin ekkor már halott, és ő kezdeti korszakában ismeri meg Sztálin személyi kultuszát. Alighanem ő az első, aki felismeri, hogy a szocialista eszme hamis útra tévedt. A sokkal későbbi, a második világháború utáni Jugoszlávia egyszerre szovjetellenes, de nem kapitalista álláspontjának ő a legkorábbi kifejezője. A királyi Jugoszláviában természetesen gyanús alak, egymás után különböző lapokat és folyóiratokat szerkeszt. Ezek egy részét betiltják, másik részük a semmibe fut. Ő egyszerre gyanús alak és egyre tiszteltebb költő, író, színpadi szerző. Jól ismeri az orosz klasszikusokat is, de stílusára, szempontjaira döntő hatással a magyar, az osztrák és a francia irodalom van. A császári Ausztriát, a király nélküli királyi Magyarországot, a háborúban győztes francia nacionalizmust egyaránt elveti, de Ady, Rilke, Apollinaire költészete esztétikai eszmény a számára.

A Jugoszláv Királyság nem szereti, de tiszteli. A második világháború idején születő fasiszta horvát állam (Ante Pavelic rémuralma) ellenségének tudja és betiltja, máglyán égeti a könyveit. Őt magát könyve kiadójával együtt letartóztatják, s börtönben, de szerencsére élve éri meg a háború utáni, a Tito irányította Jugoszláviát. Itt már élő klasszikusként veszik tudomásul. És még mindig van egy egész emberöltője (1945-1981-ig), hogy a horvát irodalom tagadhatatlanul legnagyobb alakja legyen. Ezekben az években ő és a szerb Ivo Andrić a jugoszláv irodalom legvilágirodalmibb, mindenütt elismert és nagyrabecsültebb alakja. - 88 éves korában bekövetkezett haláláig szakadatlanul dolgozott. Volt gyanús, volt üldözött, volt megtűrt és volt hosszú ideig ünnepelt. De történt vele és körülötte bármi, ő írt: verset, regényt, drámát, esszét. Életműve szinte áttekinthetetlen.

Esztétikája és világnézete művészi összesítése a XX. század leghumanistább eszméinek. Stílusában egyesül a romantikus és a realista hagyomány az expresszionizmussal, olykor a szürrealizmussal, stílusában klasszicizmus és avantgárd törekvések párosulnak. Világnézetében a feltétlen demokratizmus ötvöződik azzal a szocializmussal, amely tudatosan elkülönül a szovjet bolsevizmustól, és úgy liberális, hogy távol tartja magát a kapitalizmus gátlástalan önzésétől. A finom, hangulatos szerelmi költészettől a kíméletlen szatíráig, a múltidézéstől a jelen bírálatáig terjed.

Költői fő műve alighanem az 1936-ban megjelent "Petrica Kerembuch balladája" című költeménysorozat, amely szemléletes képekben idézi a horvát múlt évszázadait. (Valamiképpen rokonságban Arany János balladáival.) - Fő műve azonban az évtizedekig alakuló, sajátságos Glembay-sorozat. Ez külön-külön is önálló, 3 dráma és 11 kisregény hatalmas, összefüggő sorozata. Krleža legfontosabb témavilágának, a horvát polgárság létének és hanyatlásának ábrázolása. Családregény, amelynek csomópontjait a szerző drámákban fejezi ki. A különböző jellemtípusok, a nemzedékek útján kibontakozó más-más helyzetek, kapcsolatok, ellentétek szemléletes megjelenítése. - A prózában is sokszor költői, a költészetben is gyakran aprólékosan naturalista író bravúros alkotása ez a próza-dráma ciklus. Műfajvegyítésével olyan egyedi jelenség, amely sajátos eredménye az európai műfajtörténetnek.

Krleža gyakran járt Budapesten, szeretett elüldögélni a budapesti Belvárosi Kávéházban, feketekávé és konyak mellett elbeszélgetni magyar írókkal, költőkkel. Meglepően jól ismerte a kortárs magyar irodalom verseit, regényeit, színdarabjait. Derűs, olykor kifejezetten humoros beszélgetésekben lepte meg magyar kortársait, milyen jól ismeri őket. És ha rákérdeztek, szerény mosollyal vallotta, hogy ugyanilyen otthonos a kortárs francia, német és orosz irodalomban, irodalmi problémákban is. Nem csoda, hogy élete végső harmadában ő volt a különböző tematikájú jugoszláv lexikonok főszerkesztője. Mert még erre is ráért. Megesett, hogy kávéházi asztalánál együtt üldögélt magyar, osztrák és szlovák író - és magyarul beszélgettek... hiszen valamennyien egykor Kaposvárott voltak tüzértisztek.

ZELK ZOLTÁN (1906-1981)

ZELK ZOLTÁN
(1906-1981)

A sáros, hepehupás Érmellék szűkösen élő paraszt-zsidó-cigány világában is a legszegényebbek közé tartozott az érmihályfalvai kis zsidó templom kántora. A család a Bihar megyei falu szélén málladozó vityillóban lakott, ott született Zoltán nevű fiuk, aki vajmi keveset hozott magával és felettébb keveset kapott hazulról ahhoz, hogy híres, széles körökben népszerű magyar költő legyen belőle. Csak éppen az lett. Valami nagyon fontosat azonban mégis hozott és kapott: azt a nagyon gazdag és ízes magyar nyelvet, amely a Partium - Biharország, a Szilágyság, - Szatmár és idekapcsolódik délen Arad vármegye is - ősi öröksége, Pázmány Péter, Arany János, Ady Endre nyelvi gyökérzete. Ennek a tiszántúli, az egykori "két haza" (az erdélyi fejedelemség és a magyar királyság) közti országrésznek szegény zsidósága régi idők óta kizárólag magyar volt, németül sem tudtak, a Kárpátalján otthonos jiddis merőben ismeretlen volt fülüknek, istentiszteleteik már az 1840-es évektől kezdve az aradi rabbik kezdeményezésére átváltott a magyar szóra, hogy a héber szavakat sem ismerő falusiak is megértsék.

Az onnét indult Zelk Zoltán - noha apja kántor volt - a héber betűket sem tudta kiolvasni. Ebből a körből indult a költő, aki az elemi iskoláknak is csak alsó osztályaig tanulta az ábécét meg az egyszeregyet, s már kisfiú korában inaskodott, de nem tanult ki egyetlen ipari szakmát sem, alkalmi segédmunkákból keresett annyit, amennyit tudott. Miskolci és szatmárnémeti utcákon cseperedett kamasszá. 13 éves volt, amikor Érmihályfalva is, Szatmár is, ahol a történelmi változás érte, egyszeriben Romániává változott. Persze románul ugyanúgy nem tanult meg, mint egész életében egyetlen idegen nyelven sem. A következő években ugyan találkozott az erdélyi munkásmozgalommal: anekdotázva mesélgetett emlékei szerint úgy 15 éves korában már szocialistának, sőt kommunistának mondotta magát. De nemhogy ekkor, soha életében nem olvasott egyetlen Marx, Engels vagy éppen Lenin írta könyvet. Később, amikor országos hírű kommunista költőként ünnepelték, a párt büszke volt rá, a legmagasabb díjakat és kitüntetéseket kapta, persze már titkolni igyekezett, hogy valójában fogalma sincs arról az "ideológiá"-ról, amelynek jelszavaiból nagyon szépen hangzó és jól szavalható költeményeket adott a mozgalomnak. De ha titkolta, talán szégyellte is járatlanságát a politikai irodalomban, még a népszerűsítő brosúrákat sem volt türelme elolvasni (még egy olyat sem, amelyben az ő verseiből idéztek). Egyébként is úgy emelkedett igazán jó költővé, úgy írt jól fogalmazott politikai közhelyek mellett igazi, ma már klasszikusnak tekinthető költői remekműveket, hogy szinte elképzelhetetlen, mennyire műveletlen volt. Ezt nagyszerűen tudta palástolni, mert nagyon kedves csevegő volt, sokat tudott az életről, élő beszédének is élvezetesen szép stílusa volt, hanglejtésében is örökké kísértett a bihari élőnyelv hanglejtésének és árnyalatának a zamata. Ráadásul idegenkedett minden durvaságtól vagy éppen trágárságtól. Az is emberi jelenségéhez tartozott, hogy kifejezetten csúnya, de mégse taszító megjelenésű férfi volt, és első elözvegyüléséig szelíd, meghitt házaséletet élt-ennek ellenére a nők, a legkülönbözőbb jellegűek, mindig nagyon kedvelték.

De első házassága sem volt mindennapi. Ő a szegény zsidó kántor fia volt, Bátori Irén, aki zene- és énektanárnőnek készült, pedig felszentelés előtt álló apácanövendék, ugyanolyan vallásosan katolikus szegény emberek leánya, mint amilyen vallásosan zsidó szegény emberek fia volt Zelk. Nos, kivárták a nagykorúságot, amikor már nem kell szülői engedély a házassághoz, és férj-feleség lettek. A két család felháborodása után jó néhány évvel, amikor a költő elözvegyült édesanyja is felköltözött már rég Budapesten élő fiához, a mindhalálig buzgó zsidó öregasszony és úgyszintén mindvégig buzgó katolikus menye példaszerűen szerette egymást, együtt őrizték az akkor már meglepően szegényes otthonban a közben már nagy hírű, a meghitt otthonon kívül nagy társasági életet élő, hírhedetten lóversenyező-kártyázó költőt, aki, ha volt pénze, elherdálta, ha nem volt, akkor tarhált. - Ezért olyan nehéz kevés szóval jellemezni túl színes, túl bohém, mindig érzelemmel teljes, egyszerre lelkesedésre és állhatatosságra képes természetét. Útja a háború végéig, vagyis 39-40 éves koráig igen kalandos. Húszéves kora előtt már versei jelennek meg erdélyi lapokban. Hamar tudomásul veszik mint költőt. Akkor feljön Budapestre. Előbb még munkásköltők közt a húszas években igen divatos és forradalminak tűnő szabad verseket ír Kassák körének modorában, de amikor megismerkedik a Nyugat második nemzedékével, József Attilával is, elragadja a rímek és jambusok mámora. Ez a kör pedig elismeréssel veszi tudomásul szépen hangzó, világos nyelvű hangütését. Hamar befogadják maguk közé.

Közben azonban könnyelműen hangoztatja nemhogy szocialista, de kommunista hitét. Ezt valódi kommunista a Horthy-kor körülményei közt óvatosan elhallgatja. Zelk még a "Vági-féle" - a kommunistákhoz valóban közel álló és hamarosan üldözött - pártba is belép. Erre letartóztatják és mint idegen állampolgárt kitoloncolják Romániába. Onnét hamarosan titokban visszatér, átszökik a határon. Két évig illegalitásban, álnéven él, majd versei nevével újra megjelennek a folyóiratokban. Alkalmi munkákat keresve utazgat is az országban. Jászberényben ismeri meg Irént, aki vállalja a veszélyes életet a megszeretett férfival. A harmincas években megint letartóztatják, de akkor már az irodalom tekintélyes nagyjai - a hivatalosan elismertek is - olyan tiltakozást rendeznek a költő mellett, hogy kiengedik és a háború kitöréséig újságokba is írhat, könyvei is megjelenhetnek. Ha éppen nincs pénze - és gyakran nincs pénze - bármelyik íróhoz-költőhöz-szerkesztőhöz ellátogathat, ebédet bizonyosan kap, de általában némi készpénzt is. Még haza is adhat valamit a békésen váró feleségnek, később anyjának is. (Irén olykor itt-ott taníthat zenét vagy éneket, és kiderül, hogy elfogadható ifjúsági és gyermekkönyveket is tud írni.) Kedvelt alakja lesz a kávéházak irodalmi asztalainak és a szerkesztőségeknek. Azután jön a háború, következik a munkaszolgálat, kiviszik Ukrajnába, de ezt is élve ússza meg. Már megint itthon van, amikor 1944-ben Hitler megszállja Magyarországot. A borzalmak után még rémségesebb borzalmak következnek. Ekkor Zelknek sikerül megszöknie, és jól tud rejtőzködni, amíg 1945 májusában összeomlik a fasizmus.

Akárhogyan is lett, hamarosan, 1945 tavaszán a szabadság mámora lángolt fel. Természetes, hogy a kezdetek óta kommunista költő azonnal az irodalom vezéralakjai közé emelkedett. Nála lelkesebb és zengőbb hangú dicsőítője nem volt Sztálin és Rákosi Mátyás személyének. Valóban a személyüknek és nem politikai rendszerüknek, mert amikor róluk írta ódai pátoszú és himnikus áhítatú költeményeit, valójában fogalma sem volt róla, miféle rendszer ez. Olyan költői szépségekkel teljes dicsőítője volt a kényuraknak, mint a reneszánsz és barokk korbeli udvari költők császáraiknak, királyaiknak és fejedelmeiknek. Egyik Kossuth-díját a Sztálinhoz írt nagyszabású ódáért, második Kossuth-díját a Rákosi Mátyást ünneplő himnikus költeményért kapta. És amikor Sztálin halála után kezdett kiderülni, ki is volt az ünnepelt generalisszimusz, majd itthon is megszólaltak a kritika szavai Rákosi személyi kultusza ellen, az örökké hangulatoktól vezérelt Zelk egyszerre átcsapott a tiltakozás hangjába. 1956-ban a forradalom legzengőbb lelkesítője lett. És neki - úgy látszott - hinni is lehet, hiszen aki olyan elragadtatott kommunista volt, az felettébb hiteles, ha rádöbben, hogy éppen az ellentéte igaz mindannak, amit addig hirdetett. Így azután, amikor eljött a megtorlás évadja, a leghíresebb egykori kommunistákra volt a legdühösebb a halált is túl könnyen osztogató bíráskodás. Zelket a világhíres Háy Gyulával és a már klasszikusnak mondott Déry Tiborral együtt állították a büntetőbíróság elé. Ő járt a legjobban. A többit is hamarabb engedték ki, a kiszabott évek lejárta előtt, de Zelket alig másfél év után szabadon bocsátották.

A szabadulás órája rosszabb volt számára, mint a rabság. Irén alig néhány héttel előbb halt meg, az idős anya pedig halálos ágyán feküdt, és másnap meg is halt. Zelk Zoltán életében ez volt a bánat mélypontja és lírai egyéniségének legmagasabbra szárnyalása. A következő hónapokban megírta a magyar elégiaköltészet egyik legszebb, legszívszorítóbb alkotását, az örök gyász vallomását, a "Halott sirály"-t. A jó költő a gyászban, a csalódások élményének parazsán néhány költeményével felemelkedett a nagy költők, a maradandók közé.

Élete ettől kezdve biztosított. Hangja elmélyült, bensőségesebbé vált. Emellett korlátlan lehetősége volt bármilyen politikamentes irodalmat írni. Mert többé nem is érezte magát illetékesnek a közéleti témákban. De volt érzéke a legifjabb nemzedékhez is, kitűnő versesköteteket írt kisgyermekek számára. Világéletében lelkesedett a sportolókért, a futballmeccseken ugyanolyan otthonos volt, mint a lóverseny- és ügetőpályákon vagy a kártyaasztalok mellett. Régebben nevezetes és népszerű ódát írt arról, hogy a magyar csapat megverte az angol csapatot. A lelátók, szerkesztőségek és irodalmi társaságok világában a gyász is lassanként lecsendesedett. Szerelmes korszakok is következtek, derűssé téve az idővel elkezdődő öregedést. Egy ideig váltogatta a felettébb különböző formájú és jellemű nőket, amíg végre új, megértő feleség oldalán megtalálta az élet új összhangját. Olykor költészetében is újra megszólalt a derű és a játékosság.

Mindenki tudta, hogy milyen: telis-tele volt ellentétes tulajdonságokkal. De úgy, ahogy volt, szeretetre méltó, kedves embernek, műveletlenül is okosnak, színvonal-egyenlőtlenségében is istenáldotta költőnek tartották. Mert az volt.

Szabó Lőrinc: A föld álma

Szabó Lőrinc A föld álma

 ........... 

 Álmodtam: test nélkül lebegtem,

mint az ég, mint a gondolat,

és egy sivatag volt alattam,

poros és sáros sivatag.

  A sivatag, a nagy, nehéz föld,

 aludt és talán álmodott:

 s egyszerre csak mozogni kezdett

 s azt mondta: - Én! - és hogy: - Vagyok!

  - Én! Vagyok! - kiáltott fel hozzám

 és feltérdelt a föld, a por,

 és kitépte magát a sírból

 és nőtt és nőtt és lett szobor.

  A por felbirkózta magát

 másfél vagy két méternyire:

 ahogy megindult, két méterrel

 a sír fölött volt a feje.

  Ment a szobor a sivatagban

 (figyeltem mozdulatlanul)

 s néha hátranézett a helyre,

 oda, ahonnan szabadult,

  irtózva nézett az üregre,

 s az összezárult nyomtalan,

 s ment a szobor, mint akin az

 álomkór részegsége van.

  Ment a szobor, ment, támolyogva,

 a szeme folyton rám tapadt;

 és nem fogyott soha körötte

 a föld, az örök sivatag.

  Valahová el akart jutni,

 s már félt és folyton szólitott:

 - Vagyok? - kérdezte gyanakodva,

 - mondd, Isten, csakugyan vagyok?

  Ment a szobor reggeltől estig

 s a sírját látta mindenütt;

 s este még egyszer fölnézett rám,

 aztán fáradtan lefeküdt.

  - Mi volt ez? - sóhajtotta végül;

 s a por megnyilt a por alatt.

 És végignyujtózott fölötte

 s már nem mozdult a sivatag. 

A pápaság, VIII. század (1.) E. Katolnai

A pápaság, VIII. század (1.)

E. Katolnai

Mielőtt rátérnék a VIII. századi pápaság tárgyalására, szükségesnek tartok egy fontos dolgot megemlíteni a Longobárdok itáliai jelenlétével kapcsolatban. Mikor 'longobárdokról' beszélünk – főleg a VIII. században –, akkor senki ne gondoljon egy germán eredetű népre, mely honfoglalás keretében benépesítette Itália északi tartományait. Mert annak ellenére, hogy a longobárd hódítás 568-ban végbement, a bevonuló germán családok száma nem lehetett több mint néhány száz nemzetség. „Sokféle népség jött velük Itáliába, mint bolgárok, suevek, gepidák, szászok, alamannok és pannóniai törzsek.” (Pallas Lexikon) A nemesek, a vezető katonacsaládok, és fegyveres kísérőik, valamint azok családtagjai germán ajkúak voltak, azonban a szolgálóik és a magukkal hurcolt rabszolgák nem. Mivelhogy a hódító longobárd hadakat nem követték germán telepes családok; kézművesek, bányászok, földművesek, és így ezen társadalmi rétegek betelepedése nem történt meg, az a néhány száz germán ajkú család (klán), aki a katonai hódítást végrehajtotta, nem volt elég ahhoz, hogy a germán nyelvet, vagy kulturális sajátosságokat meghonosítani. A longobárd vezetőréteg gyors latinizációja két-három generáció alatt lezajlott, hasonlóan a gótok korábbi itáliai beolvadásához. Tényként kezelhetjük, hogy a több évszázados gót-longobárd itáliai jelenlét ellenére a germán nyelv sehol, még időszakosan sem honosodott meg.
A harci osztagok közkatonái jobbára család nélkül, és többnyire fiatalon csatlakoztak az új hazát kereső germán 'királyokhoz', 'hercegekhez'. Ezek már a meghódított (adóztatott) népek lányaival nősültek, és az új hazában szerzett feleségek már a saját latin-italico nyelvüket tanították gyermekeiknek. Tehát mikor a VIII. század longobárdjairól beszélünk, akkor már csak neveikben longobárd emberekről van szó, akik között már csak a legöregebbek emlékeznek a walhallai hősök tetteire, neveire. Pontosan a gót és longobárd 'népek' példája adhatja meg azt a bátorságot, ami az V.-IX. századi honfoglalásokat végrehajtó 'nemzetek' etnikai összetételét – és így magát a 'nép'- vándorlását, 'népek' honfoglalását megkérdőjelezheti. Mert, mint látjuk a harcosokat kísérő 'nép' (asszonyok, gyermekek) létszáma minden esetben aránytalanul kevés volt, minek következtében ezen évszázadok hódítói sehol nem voltak képesek saját nyelvüket meghonosítani. (Ez a hozzáállás nyugodtan vonatkoztatható az avar és a magyar honfoglalásokra is, ahol a honfoglalók elvesztették nyelvüket és a már ott lakó ősnép nyelvét, műveltségét vették át.)

Sehol nincsen pontosan meghatározva a páviai longobárd királyi székhely területi, politikai hatalma. Észak-itáliai megyék, szabad városok, görög kézben lévő birtokok gazdasági vagy jogi viszonya a páviai udvarral közel sem világos, pedig ezek tisztázása szintén építően hozzájárulhatna a longobárd 'nép' későbbi teljes eltűnésének magyarázatához. Csak találgatni lehet az egymást követő királyok birtokában lévő városok, várak hatalmát, és messze áll az igazságtól az a történész, aki fél Itáliát egy központosított, egységes törvény által irányított királyságnak képzeli el. Politikai szeszélyek, intrikák végtelen sora változtatta a királyi, vagy hercegi befolyásokat, ellenségeket és szövetségeket váltogatva, sokszor egymást pusztítva, amely leginkább a római papságnak okozott örömöt.

Külön cikkben szeretném bemutatni azokat a dokumentumokat, melyekből a középkori történelmünket megírták, és most csak néhány mondatban szeretnék rámutatni azokra a nehézségekre, melyek az okiratkutatást körbeveszik.
A Liber Pontificalis-ban (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért L P.-nak rövidítem) és más dokumentumokban a történelmi események sokszor ellentmondásos felsorolása bizonytalanná teszi azok pontos dátumozását, ezért ezért sok megadott évszám csak körülbelüli meghatározás. A helyzetet az okozza, hogy a pápai titkárság a XV. századig nem használt okmányszerű datálást, helyette az ún. kis és nagy datálás gyakorlatát alkalmazta. A kis-datálás csak az okmány kiállítási helyét, napot és a pontifikátus évét adja meg, míg a nagy-datálás az elkészített irat megnevezését is megadja. Így a pápai okmányok nem adnak közvetlen felvilágosítást arról, hogy Krisztus után hányadik évben állították azokat ki. Kivétel ez alól XIII. János pápa (965-972) ideje alatt szerkesztett néhány irat, mely megadja az 'anno domini' datálását.

A középkor történelmének felvázolását nehezíti a rengeteg hamisítvány, melyek folyamatos említése és rövid bemutatása elengedhetetlen egy másik összefoglaló cikk keretében. Most csak néhány mondatban – példaképp – nézzük meg a longobárd királyi okmányokat, melyek számát 30-40 évvel ezelőtt még 70 eredetinek nyilvánított (másolásos) kéziratban határozták meg a szakemberek, aztán a kritikus oklevélvizsgálat szép lassan elkezdte ezt a számot lefelé farigcsálni, egyre-másra kimutatni a sokkal későbbi időkre jellemző sajátosságaikat-jellegzetességeiket. Mára ez a szám 20 dokumentumra csökkent, és senki ne legyen meglepődve, ha a jövőben további – longobárdoknak tulajdonított – oklevelek nyilvánítanak hamisnak. Néhány esetben a szakemberek pontosan meg tudják állapítani a hamisító személyét, mint ahogy az egyik longobárd okirat (D. 45) szerzőjét azonosították a 'Chronicon Vulturense' írójával, a Szent Vicenzo al Vultorno kolostorában tevékenykedő VI. János abbéval. Egy másik hamisító személyét ugyanabban a kolostorban szorgalmatoskodó Péter nevű diakónus személyében nevezték meg. További hamisítóműhelyek létezését lehet kimutatni Szent Pietro Cielben, d'Oro Páviában,és Monteamiata és Nonantola kolostoraiban. Eddig több mint tízezer középkori hamisítványt tartanak nyilván a szakemberek, melyek száma idővel természetesen növekedni fog.

Történészeink a VII.-VIII. század eseményei leírásánál könnyedén és ezért előszeretettel támaszkodnak a pápai levelekre, mintha azok mind egytől-egyig hitelt érdemlő dokumentumok lennének.
Nagy Szent Gergely pápa halálától (604) Konstantin pápa haláláig (715) eltelt száztíz év alatt huszonnégy pápa pontifikálásáról számol be a LP., de a nagy számmal ellentétben igen szerény mennyiségü kézirat hagyományozódott ránk. Ebből az időből származó több mint kétszáz fellelhető kéziratból – Pietro Conte, (VII. Századi Pápai Levelek) véleménye szerint – 71 eredeti, 80 'deperdita' (megrongált, olvashatatlan), míg 76 bizonyítottan hamisítvány. Ismételten felhívom olvasóim figyelmét, hogy amikor a középkori dokumentumok szakértői 'eredetinek' határoznak meg egy kéziratot, az valójában mindig másolat, mert ezekből az évszázadokból egyetlen egy, a vatikáni kancellária által megírt papiruszlappal sem rendelkezünk. Tehát minden csak másolat, mely anyag egy részét pontos hűséggel átmásolt dokumentumoknak tartanak a szakemberek, és így – szerintük – ezek az iratok eredetiek. 'Eredeti', mert tartalmát, stílusát, grammatikai sajátosságait, a benne idézett zsinati kánonokat, és más jellegzetességeket tekintenek meghatározónak, mint pl. a címzett megszólítása, nevén nevezett történelmi szereplők, stb. Továbbá más korai gyűjtemények anyagával való egyezés jegyei is megszabhatják az adott dokumentum autentikusságát.
Ugyanebből az időszakból, a középkori dokumentumok neves szakértője H. H. Anton, (Középkori Pápai Monostorprivilégiumok) húsz fellelhető – állítólag a pápai regiszter által kibocsájtott – kolostorprivilégium vizsgálata után azokat mind hamisítványnak nyilvánította.
A rövid bevezetés után térjünk rá az évszázad pápái bemutatására.

Konstantin (708-715)

A forrásszegénységből fakadó bizonytalanság Konstantin (Constantinus) pápa tevékenységével kapcsolatban is folytatódik a . A L. P.-son kívül Bedanál és Malmesbury-nél olvashatunk Konstantin pápáról, ám ezen szerzők több ezer kilométerre tevékenykedtek Rómától és legendaszerű feljegyzéseik történelmi értéke nyugodtan megkérdőjelezhető. Egy másik egyháztörténelmi munka is foglalkozik Konstantin pápával, a bő száz évvel később élt Agnellus, aki Ravenna érseke volt, és munkája bekerült a Rerum Italicarum, és a Monumenta Germania Historica gyűjteményeibe. A VIII. század elején járva az előbb említett 'bizonytalanság' mindenhol felüti fejét. Példának hoznám föl, hogy történészeink erre az időszakra három bizánci tetrarchát említenek (Theophilaktosz, Rizokoposzi János, Szkolasztikosz), ám ezekről a császári megbízottakról, személyükről vagy munkásságukról nincs semmi más adat (nevük nem szerepel bizánci okmányokban), a jóval később íródott LP. bejegyzésein kívül. Az ebben az időszakba besorakoztatott három longobárd király (Aripert, Ausprand, Liutprad) életével, tetteivel kapcsolatos kútfők keresésénél ismét csak a már említett forrásmunkákhoz érkezünk vissza, meg természetesen Pál Dékán (diakónus) Longobárd Történelméhez.
Konstantin pápává történő felszentelése előtti szerepéről semmit sem tudunk, és az első feljegyzett tevékenysége Félix ravennai pátriárka érsekké szentelése volt. A korábban Rómától független ravennai patriarchátus néhány éve elvesztette önállóságát, mikor Félix elődjét, Damián pátriárkát Sergius pápa érsekké szentelte. Felszentelése után Félixnek – elődjéhez hasonlóan – alá kellett volna írnia három, Róma által megkövetelt formulát (Liber Diurnus, 73-4-5), mely dokumentumok aláírásával elfogadta és szentesítette volna teljes alárendeltségégét. Az első formula a 'Promissio Fidei' hitvallási szabályzásokból állt, a második a 'Cautio', figyelmeztetés az eklézsiakormányzás döntéseinek kötelező elfogadására. A harmadik, 'Indiculum' nevű dokumentumot magának Félixnek kellett volna megírnia, ami egy ígéreteskü lett volna – minek lényege –, hogy soha nem lesz részese semmilyen egyházegységet megbontó szervezkedésben. A saját kezűleg megírt dokumentumot elkészítése után Félixnek a Szent Péter bazilika gyóntatójában kellett volna elhelyeznie. Félix atya, aki a maga nemében szintén beképzelt és felfuvalkodott volt, már éppen elég megaláztatásnak tartotta, hogy Rómába kellett mennie megcsókolnia a pápa köpönyege szélét, kezét, közben alázatoskodni, mint egy vidéki szerpapnak a katedrális érseke előtt. Félix atya ezeken rágódhatott, mikor elkeseredett mérgében megtagadta a második dokumentum (Cautiones) aláírását.
Konstantin pápát felháborította Félix vakmerősége, mert elvárta tőle a teljes meghunyászkodást: helyette a ravennai és római keresztényvezetők között ismét mélypontra zuhant az egyetértés. Nincs semmi konkrét adat arra vonatkozóan, hogy Konstantin pápa ármánykodása és uszítása mennyivel járult hozzá ahhoz, hogy a következő évben, 709-ben II. Jusztinianosz (Justinianus) megtámadta Ravennát. A LP. biográfiája szerint 'isteni' szándék állt Ravenna lerohanása mögött, és Félix, meg az őt támogató városi elöljárók az érsek szemtelen makacssága miatt kapta a büntetést. Ez a suta magyarázat elejét próbálta venni annak, hogy nehogy valaki arra merjen gondolni, hogy Constantin pápa egy bosszúálló diktátor volt, aki nem ismert ellentmondást. Mindenesetre Justinianosz kivégeztette a város vezető embereit, Félix érseket megkorbácsoltatta majd megvakíttatta, és utána Ponthusba száműzte.

Egy másik, későbbi magyarázat szerint 695-ben Jusztinianoszt megfosztották trónjától, orrát levágták, és a Krím félszigetre száműzték. Tíz évvel később hívei segítségével visszaszerezte a bíbortrónt, s mihelyt a hatalma megerősödött bosszúálló haragja Ravennára zúdult, mivel a trónfosztása érdekében munkálkodókat a ravennai görög arisztokraták személyében vélte felfedezni. 709-ben hajóhadat és sereget állított fel, élére Theodore Monstratikoszt nevezte ki, és rábízta a városvezetőség megbüntetését. Félix atya és Johannicus tudós főpap – akit kivégeztetett – volt az első áldozat … Ez volt az utolsó jelentősnek mondható katonai egység, amit Bizánc Itáliába tudott küldeni, és hogy mennyire volt jelentős vagy ütőképes a császári had, arra a meggyilkolt Johannicus fia, György hősies ellenállása a válasz, aki fellázította Emilia és Pentapolis lakosait Monstratikosz ellen. A száz évvel később alkotó Andreas Agnellustól tudjuk, hogy György legyőzte Monstratikoszt, és július 14-ét – a győzelem napját – ünnepnappá nyilvánították Ravennában.
Tehát erős volt a a Bizánci Császárság uralkodásvágya a VIII. század eleji Itáliában, de a vágy érvényesítésére szolgáló eszközök, intézmények (hadsereg, jól működő gazdaság, kereskedelem) már hiányoztak. Különösen a két Közép-itáliai longobárd hercegség Spoleto és Benevento (Beneventum) megerősödése óta a ravennai udvar számára megszűnt az egyenes, szárazföldi összeköttetés és ellenőrzés Róma, Nápoly, és a Dél-itáliai császári birtokok között. Ravenna közvetlen irányítása alá a VII. század végén már csak Emilia és Pentapolisz megyéi tartoztak.

Bizony rég volt már az – Konstantin pápa előtt bő ötven évvel –, hogy a bizánci császár parancsára Kalliposz exharcha betört a Lateran Palotába, kirángatta Márton pápát az ágy alól és magával hurcolta a császárvárosba. Akkor mások voltak az erőviszonyok, mert akkor a longobárd nemesek egy része ariánus volt, míg mások pogányok voltak közöttük; nem bíztak a pápaságban, és Rómában Bizánccal egyenértékű ellenséget láttak. Miután Aribert (ur. 652-663) király felvette a katolikus hitet, a longobárd hercegek, nemesek is elkezdtek megtérni a római egyházhoz, és Konstantin korára bármikor zsoldba álltak a pápa zászlaja alatt, ha megfizették őket. A pápaság élt is a lehetőséggel és teljesen beszüntette a pápai birtokok javadalmai után fizetendő adó megfizetését Bizáncnak, és ahol csak tehette a zsoldos longobárdok segítségével elszabotálta, lenyúlta még azt a pénzt is, ami a bizánci birtokok után a császárt illette volna meg.
Ezért hihetetlen az az állítás, hogy a császár utasította Konstantin pápát, hogy menjen azonnal Bizáncba, mert alá kell írni valamilyen papírt. II. Jusztinianosz császár egyszerűen nem volt olyan helyzetben, hogy bármire is utasíthatta volna a római pápát. Ez az út, ha megtörtént volna – miképp a LP. írja –, a pápa életéhez kötött legfontosabb esmény lett volna.

Pontosan az itt említett érvek miatt még az olyan biztosan bebetonozott történelmi eseményt is kétségbe vonhatjuk, mint Konstantin pápa bizánci útja. Tehetjük ezt nemcsak azért, mert egyedül a LP.-ból (I. 382, - I. 389-91) rendelkezünk információval erre az útra vonatkozólag hanem azért is, mert olyan eltorzult – legendába illő – mozzanatokat említ a pápa életrajzírója, melyeket történelmi keretbe helyezve nehéz elképzelni. Kizárt dolognak tarthatjuk, hogy egy olyan kegyetlen, dölyfös uralkodó, mint II. Jusztinianosz földre vetette volna magát és csókolgatta volna a pápa, vagy bárkinek a büdös saruját. A bizánci császár földi hasonmása volt a mennyei uralkodónak, trónja az Isten trónjának e világi megfelelője, – a pápákat mindenkor alattvalóiknak tekintették –, és ezért egy bizánci császár nem hempereghetett senki előtt, ráadásul nem koronával a fején. Az egész út lényege a 'Quinisext', más néven a Trulloi Zsinat határozatai megvitatása és aláírása lett volna, csak sajnos az idevonatkozó dokumentumok hiányoznak a bizánci kéziratgyűjteményekből, sőt ezenfelül: nincs semmilyen bizánci feljegyzés Konstantin pápa bizánci látogatásáról. A pápa császárvárosi útjáról és parádés bevonulásáról egyedül a sokkal később szerkesztett LP. szerzője ír. Történészeink ezt a bejegyzést kezelték és kezelik hiteles forrásként, holott nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a LP. szerkesztői sokszor valótlan, pontatlan adatokkal színezték ki szerzeményük 'történelmét'. De még másolatban sincs meg a császári levél, amiben a pápát magához rendeli, vagy a LP. által említett császári mandátum irata sem, amit a 'regionarius' Theophaniosz adott át Konstantinnak. Az is sajnálatos még, hogy mindössze egy Konstantin pápa kancelláriája által kibocsájtott dokumentumról tudunk, ami egy pápai bulla az Evesham-i Apátság alapításához, melyben a pápa Brithwald érseket ruházza föl az apátsági javak privilégiumával. A legnagyobb baj evvel a dokumentummal, hogy ez is egy később írt hamisítvány.
Konstantin a Pápák Könyve szerint 711. október 24-én érkezett vissza Rómába, azaz majdnem két évig volt oda. Miért is? Mi értelme is volt a kétéves bolyongásnak?
A Konstantin uralkodása alatt zarándokként Rómába érkezett Coenrednek (Mercia uralkodójának), és Offa – a keleti szászok, vagyis – Sussex királyának történetét is megalapozatlan papi kitalációnak vehetjük. Olyan óhajnak, amit még máshol is, más uralkodókkal is elismétel az egyházi fantázia.
713-tól haláláig megint csak nincs semmi adatunk Konstantin pápáról

Konstantin pápa pontifikálása alatt történt, hogy 711-ben a muzulmán seregek partra szálltak az Ibériai-félszigeten, majd három év leforgása alatt majdnem az egész félszigetet elfoglalták. Ha figyelembe vesszük a hódító sereg szerénynek mondható létszámát, (711-ben partra szállt afrikai muzulmánok száma 10-15 ezernél nem volt több), akkor jogos a kérdés: hogyan volt ez lehetséges?A válaszhoz tudnunk kell, hogy az V. évszázadban Hispániát elfoglaló vizigótok nagyjából változatlanul hagyták a római társadalmi intézményeket, adminisztrációt, jogrendszert, és adó-vám törvényeket. Mivel ezek a gót királyok generációkon keresztül az ariánus hitet követték, így hiányzott belőlük a vallástürelmetlenség túlfűtött agresszivitása. Meghagyták a pogány vallások gyakorlásának a szabadságát, és a pogány iskolarendszer zavartalanul működött tovább. Ennek köszönhetően voltak mérnökök, szakemberek akik karbantartották, kijavították a viaduktokat, hidakat, utakat, és még üzemeltek a bányák, fémolvasztók, volt kézműipar, és viszonylag fejlett mezőgazdaság. Továbbá teljes vallásszabadságot biztosítottak a birodalom minden más részében üldözött zsidóknak, minek következtében ezres nagyságrendekben történő zsidó bevándorlási hullámok követték egymást. Sajnos befogadták, és teljes szabadságot engedtek az ortodox katolikusoknak is, minek hosszútávú következménye a vizigót nemzet eltűnését eredményezte. A lassan de biztosan erősödő ortodox katolikusok egyre közelebb hízelegték magukat a vizigót királyi udvarhoz és sunyin meghúzódva ott álltak minden pártütés, minden lázadás mögött. Egy a vizigót nemesség között folyó vitát, ill. harcát kihasználva Leander érsek rávette Reccared királyt, hogy hatalma érvényesítése érdekében vegye fel a katolikus vallást. Reccared megfogadta Leander tanácsát és 587-ben felvette a katolikus vallást, majd példáját kötelezően követve a vizigót nemesség is áttért a római ortodox hitre. A két évre rá megtartott III. Toledói zsinaton már felvázolták a más meggyőződésű emberek háttérbe szorítását. Még egy évtized sem telt el a zsinatot követően és megkezdődött a pogányok és zsidók üldözése, sorra bezárták a pogány templomokat, iskolákat, színházakat. Papok, szerzetesek vették át a közigazgatást, oktatást, bíráskodást és az addig meglévő viszonylagosan biztonságos létet felváltotta a bizonytalan elszegényedés, minek következtében a lakosság elkeseredése egyre nőtt.
Az arab hódítás sikerességéhez, – gördülékenységéhez és gyorsaságához – továbbá hozzájárult még az egymást követő katolikus vizigót királyok primitíven brutális, tehetségtelen uralkodása, mely során elszegényítették, és legyengítették az egykor virágzó erős tartományokat. A keverék germán uralkodói réteg lenézte és megalázó szolgasorba taszította a spanyol-római őslakosságot. Ellenben más vallású emberek üldözése és megbüntetése terén mint jó keresztények csudamód jeleskedtek a gót nagyurak, rendszeresen élvezkedtek pogányok és zsidók megkínzásában, miközben leállt a kereskedelem, minimálisra csökkent a kézműipar, és a valamikor magas haszonnal működő bányákat mind egytől-egyig bezárták, minek eredményeképpen a bányászat több évszázados hagyománya is eltűnt. Nem épültek új viaduktok, hidak, az utakat és a régi középületeket senki nem javította már ki. A hajdani csinos, büszke római városok a VII. században romosan, piszkosan tengődtek, és ami kevéske építkezés volt, az mind kizárólag egyházi épületek felhúzásából állott. Ebben a szegénységben csak a papság érezte jól magát. Az anarchia szülte tragédia Erwig (ur. 680-686) király alatt tetőzött, mikor a félsziget lakosságának a fele elpusztult az ismétlődő éhínségek és járványok következtében.
Nem csoda hát, hogy amikor a muzulmán sereg megjelent, akkor a züllött gót nemesség – ami csak a zsidók levadászásában jeleskedett – képtelen volt ellenállni a fegyelmezett muszlim ellenségnek. A Gadualete folyónál 711-ben tizenkétezer berber harcos megsemmisítő vereséget mért az ötvenezres keresztény seregre. A gótok által korbáccsal hadba kényszerített, rosszul felszerelt őslakosokból összeterelt ezredek nem akartak harcolni, és az első összecsapás során megfutamodtak. A gót nemesség 'színtelen' java ottmaradt a harcmezőn és Roderik királyuk holttestét a kutyák marcangolták szét.

KÉPZŐMŰVÉSZET

KÉPZŐMŰVÉSZET

A honfoglalás kor művészete

A magyar művészet egyik jellemző sajátossága többgyökerű származásunkban keresendő: a finnugor népekkel való együttélés hatása megtalálható a ma is élő népművészetben és népszokásokban, a múlt emlékeit töredékes voltában megőrző mitológiában és a népzenében is. A korabeli temetkezési szokások és a ránk maradt régészeti leletek alapján ezektől eltérő vonásokat is megfigyelhetünk az ősmagyarság emlékei között - a nyelvében alapvetően finnugor örökséget hordozó népesség műveltségében, társadalmi és hadi szervezetében számos steppei jellegzetességet mutatott a kárpát-medencei honfoglalása és államalapítása idején.
A 10. század régészeti emlékei természetesen hiányosak: a szerves anyagoknak döntő többsége elpusztult a talajban, így a kerámián és az állatcsontokon kívül szinte csak a fémtárgyak maradtak fenn. A vas, bronz, ezüst és arany leletek egykor feltehetően rangjelző szerepet is betölthettek - népmeséinkben is megtalálhatjuk ennek nyomait az égitestek, uralkodók, paloták jellemzésénél. Leggyakrabban a viseleti és használati tárgyak maradtak ránk: ruhadíszek, fegyverek, ékszerek, a temetkezési szertartás részeként a sírba kerülő étel- és italáldozatok kellékei, a különféle edények, illetve az elhunyt mellé helyezett húsmaradványok emlékei, a különböző állatcsontok.
A nagyállattenyésztő magyarság halottbúcsúztatási szokásaira jellemző, hogy az elhunytak tiszteletére, s túlvilági életének megkönnyítésére rituálisan feláldozták egyik hátasát. A "kedvenc állat" húsát a halotti tor során elfogyasztották, majd bőre, koponyája, lábszára részleges lótemetkezés során került a sírba az elhunyt mellé. A nomád világot és életmódot idézi, hogy a férfiak harci paripája és az asszonyok nászajándékának, kelengyéjének részét képező, gazdagon felszerszámozott lovak tükrözték gazdájuk egykori társadalmi helyzetét, a mai nap már nehezen körvonalazható jogállását is.
A magyar művészet egyik jellegzetessége a tarsolylemezek palmettás díszítésmódja. A tarsoly a férfiak jobb oldalán függött az övön, és többnyire tűzszerszámokat (csiholót, kovát, taplót) tartalmazott. Rangjelző szerepe is lehetett, akárcsak a fegyvereknek és a különféle ékszereknek. A fém fedőlapot domborítással, majd poncolással (poncoló szerszámmal való beütögetéssel) munkálták meg, a hátteret gyakran aranyozással is díszítették.
A tarsolylemezek legfőbb motívuma - ugyanúgy, mint a ruházaton, a szablyán, süvegcsúcson, vagy az övvereteken is - a keretbe komponált, avagy végtelen mustraként tovaszőhető, dús levelű pálmavirág, a palmetta, melynek elemei vagy egy középpont köré csoportosulnak, vagy a tarsolyfedelet lezáró szíj középtengelyének két oldalán helyezkednek el.
A női viseleti tárgyakon és egyéb leleteken jóval több az állatalakos ábrázolás, mely főképpen a különféle díszkorongokon, karpereceken, sőt a lószerszámvereteken is megjelenik.
Az általános növényi motívum mellett kevés férfiakhoz kapcsolódó leleten látható állatfigura. Ilyen például a karosi övveret turulmadara, a benepusztai nagyszíjvég ragadozó állata elnövényiesedő végtagjaival, az állat- és madárfejes hencidai zablapálca, vagy a zempléni korong turul-ábrázolása az életfával együtt. Ide sorolható a bécsi fejedelmi szablya egymásba gabalyodó állatpárja is. Legismertebb emlékeink egyike a bezdédi tarsolylemezen látható állatalakos jelenet: egy kutyafejű, pávafarkú griff (szenmurv) és egy egyszarvú szárnyas állat - az iráni mitológia alakjai - veszik közre a bizánci jellegű keresztet - a korabeli szinkretikus hitélet bizonyságaként.
Leggyakrabban a turul (sas, vagy sólyomféle ragadozó) és a növényevő patás állat, a szarvas tűnik fel a ránk maradt leleteken. A növényi vezérmotívum, a palmetta eredete ugyanúgy iráni lehetett, mint ahogyan az állatalakok többsége is ehhez a földrajzi környezethez kapcsolható. A közép-ázsiai szogd mesterek hatását többek között a palmetta körül megjelenő hárompontos mesterjegyben látják a kutatók. A fém tarsolylemezeken megjelenő motívumok domborítása a bőrmunkákhoz hasonlatos. A fény-árnyék hatása valószínűleg textilelőzményre utal: a nemezrátéteket fémszállal erősíthették az alapra, és feltehetően ezt utánozza a palmetta szegélyén lévő rovátkolt sáv. A Kárpát-medencében jelenleg már több mint húsz tarsolylemezt ismerünk, ám a Keleten előkerült párhuzamok és a motívumkincs előzményei az egykori őshazák szállásterületein sejtetik e művészet gyökereit.
A honfoglalás kor gazdag női viseletéhez tartoztak a míves mesterségbeli tudást eláruló, és viselőjük hitvilágára is fényt vető aranyozott ezüst díszkorongok. Különösen szépek a csüngős veretek, a rombusz alakú ingnyakdíszek és kaftánveretek. Az áttört varkocsdíszítő korongok, gömbsorcsüngős fülbevalók az etelközi szaltovói (Don-vidéki) műveltséggel állnak rokonságban, a küllős növényi mintájú korongok is onnan honosodtak meg nálunk. A gondosan kivitelezett viseleti tárgyak nem pusztán díszítő célzattal készültek: az elnövényesedett állat- és szellemlények védelmet nyújtottak viselőjük számára, a bemutatott állatvilág az életfával együtt a segítő szellemek életterét ábrázolta.
A kalandozások során szerzett arany- és ezüstpénzeket, kincseket és ékszereket idehaza hamarosan beolvasztották, és az ötvösök saját jelképrendszerük, illetve megrendelőik ízlése szerint készítették belőlük különféle termékeiket. Ehhez a pompaszeretethez nagymennyiségű nemesfémre volt szükség: a férfiak rang- és méltóságjelző övkészletének átlagsúlya kb. 20 dkg lehetett, ám egy-egy női lószerszám 1,5 kg ezüstöt is megkívánhatott, nem beszélve a hatalmat birtokló arisztokrácia vagyoni helyzetét tükröző fejedelmi, vezéri leletegyüttesekről.
A Szent István kori művészet
Az államalapítással és a gazdálkodás fokozatos átalakulásával lassú, de gyökeres változások következtek be: új településszerkezet alakult ki, a hatalmi irányítás alapja a vármegyerendszer lett. A megyék központjaiban erődítések, várak álltak.
A 10. század második felében az ősi pogány hagyományokat, szokásokat feladva igyekezett a magyarság beilleszkedni a nyugat-európai kora feudális államok közösségébe. A népművészet jellegzetes vezérmotívuma, a palmettadísz meghonosodott a kőfaragásban is. Ennek egyik legkorábbi emléke a szalagfonatos dísz megjelenése a zalavári háromhajós bazilika építészeti emlékein. A korszakban ugyanakkor megfigyelhető az antik akantuszlevelek felhasználása is Esztergom, Pécs, Veszprém, Székesfehérvár és Pilisszentkereszt építményein.
Az István által 1019-ben alapított zalavár-récéskúti monostor előzménye egy 9. században épült keresztény templom volt, és Pécs városát is ókeresztény templomáról (Quinque martyrorum basilicae) nevezték el a középkorban (Quinque basilicae, Fünfkirchen). Legkorábbi épületeinkre jellemző a bizánci típusú centrális templom és a nyugati típusú keresztelőegyházak kis rotundái (Esztergom, veszprémi Szent György kápolna, Sárospatak). A királyi kápolnák és a nagy körtemplomok, illetve egyhajós templomok az apátságok kezén monostortemplomokká alakultak (Pécsvárad, Zalavár, a Gizella királyné alapította zoborhegyi monostor). István nevéhez kötődik a veszprémvölgyi görög apácakolostor alapítása (1007).
Hamarosan nagyméretű székesegyházak (Győr, Eger, Pécs, Csanád) és kisugárzó hatású apátsági templomok emelkedtek Szent Márton hegyen (a mai Pannonhalmán), Bakonybélen. A világi építészet monumentális alkotása volt az esztergomi várhegyen Géza palotája, amely Vajk szülőhelye is lett. István király folytatta apja építkezéseit, amellyel Esztergom a legfőbb egyházi és állami központtá vált.
A későbbi királyi székhely Székesfehérvár, ahol a méreteiben is kiemelkedő háromhajós bazilikát 1018 körül kezdték építeni. A templom 60 méteres főhajóval, kétpilléres oszlopsorral rendelkezett. A főhajót félköríves, a mellékhajót ravennai mintájú négyzetes tér zárta le. A Szűz Mária-templomot István király családi templomnak szánta, ám később egyházi kiváltságokkal felruházott szakrális centrum lett. Itt állt a királyi trónszék, itt őrizték a koronázási ékszereket is. Kívánsága szerint 1038-ban ide temették el Istvánt - mint Hartvik püspök írta - a bazilika középső, fő helyére. Első nyughelye egy római szarkofágból kialakított, ábrázolásaiban bizáncias hatást tükröző fehér kőkoporsó lett.
Meghatározó jelentőségű volt az adományozó (a donátor) és az alapított intézmény viszonya. Szent István törvényben írja elő, hogy tíz falu építsen egy templomot, melynek felszerelése a királyt illeti, míg működtetéséhez papot és könyveket a püspök biztosít. Ilyen módon véglegesen elterjedt a nyugati típusú kereszténység és művészet hazánkban. Mivel az első plébániatemplomok zöme fából készült, így nem maradtak fenn: az évszázadok során elpusztultak, vagy átépültek az újabb korszakstílusok szerint, illetve a lakosság megnövekedett létszámából fakadó igényeknek jobban megfelelő méretű egyházakba épültek bele - biztosítván ezzel a hitélet felszentelt helyeinek folytonosságát.
A korabeli művészet kisméretű tárgyainak legjelentősebbje a koronázási palást. Ez az egyetlen, épségben megőrződött, s bizonyosan az első magyar királyi házaspárhoz, Szent Istvánhoz és Boldog Gizellához kapcsolható emlék. Az 1031-ben készült miseruha - Magyarország földrajzi elhelyezkedéséhez hasonlóan - magába ötvözi a keleti ikonográfia és a nyugati világkép együttes megjelenését.
A korszak magyar vonatkozású ötvösművészetének kiemelkedő emléke szintén István király feleségéhez fűződik. Az ún. Gizella-kereszt famagra szerelt aranylapjait rekeszzománccal, igazgyöngyökkel és ékkőberakásokkal díszítették. Főalakja az aranyból készült Krisztus-test, lábainál Gizella királyné és édesanyja, Burgundi Izabella térdel. A magyar királyné az 1006-ban elhunyt, a regensburgi Niedermünsterben eltemetett édesanyja síremlékére készíttette.
A korabeli kereszténység apró leletei a különböző bronz keresztek. Ezek az ereklyetartók és mellkeresztek tekinthetők nálunk az első, biztosan keresztény emlékeknek a 10. századból. A szentföldi üreges ereklyetartók 1018 után kerültek nagyobb számban hazánkba, mivel István király ekkor nyitotta meg Magyarországon keresztül a Szentföldre vezető jeruzsálemi zarándokutat. A helyi készítésű domborműves mellkeresztek előlapján általában bizánci megformálású Krisztus látható, feje fölött kis kereszttel, a hátlapon pedig Mária, vagy a kereszt szárainak végein az adományozó orans (felemelt kézzel imádkozó) alakban.
Amíg a fentiekben történelmi személyiségekhez köthető tárgyakról is beszélhettünk, tallózásunk végén most egy olyan művészettörténeti emlékről essék szó, amely csupán a legendáknak köszönhetően kapcsolható korai történetünk egyik kiemelkedő alakjához. A 955-ös augsburgi vereség kapcsán Anonymus és Kézai is megemlékezik krónikájában Lél kürtjéről. Lehel vezér legfőbb ismertetőjele - bizonyára méltóságjelvénye - a kürt volt. A monda végül is egy remekmívű elefántcsont faragványhoz kapcsolódott, melyet ma a jászberényi Jász Múzeum őriz. (Ez a bizánci munka egyébként nem egyedülálló - a koraközépkor emlékei között mintegy negyven ilyen jellegű elefántcsont kürt ismeretes.)
A Lehel-kürtöt elefántagyarból faragták valamikor a 9-10. század során, görbülete és keresztmetszete ívelt, hossza 43 cm. A szájánál és az alsó harmadánál ráhúzott szíjon, a baloldalon viselték, így ez a két széles sáv díszítetlen maradt, míg a kürt többi részét gazdagon faragták. A középső széles részben az alakok csoportjai sávosan, egymásba fonódva töltik ki a teret. A kürt valószínűleg a bizánci császárok által gyakorta rendezett cirkuszi játékok megnyitását ábrázolja. A központi helyen lévő, bűvös jelképbe foglalt nyitott tenyér a játékok kezdetére engedélyt adó császári kéz lehetett.
A különböző kürtökből való rituális ivás egyébként régi pusztai hagyomány. Ezek a kürtök nemcsak hangjelző szerepet játszottak, hanem méltóságjelvény-ként is szolgáltak. A népvándorlás kor fejedelmeinek színarany kürt járt, a vezérek rangját arany- illetve ezüstveretes kürt mutatta. A Képes Krónika miniátora a magyarok bejövetelét úgy ábrázolta, hogy a központi jelenetben szereplő Árpád fejedelem aranyozott veretes kürtöt tart a kezében, s éppen megkóstolja a Duna vizét, amivel jelképesen birtokba veszi az új haza földjét...

Kányádi Sándor: Két epigramma - Janus Pannonius emlékének

Két epigramma

Janus Pannonius emlékének

I.

gyilkos epigrammákkal vemhes időket
érhetnek meg a mostani költők
ámde csak úgy ha nem írnak
gyilkos epigrammákat

II.

inget s lábravalót szabatott a szabadság
zászlaiból a tirannus
abban reménykedvén hogy a sűrű mosásban
végképpen kifakulnak

1974-75

Lakatos Edit alkotásai

Csoma Archívum

Kőrösi Csoma Sándor

Köszöntő
1829-ben Gerard doktor, a brit-indiai határállomás tisztségviselője körútja során meglátogatta Kőrösi Csoma Sándort a világtól távoli Kánami kolostorban, aki lámájával a tibeti buddhista kánon tanulmányozásán fáradozott. A tudományok iránti elszánt érdeklődése, küzdelmes fáradozása magával ragadta a látogatót, aki élményeit egy meghatott hangvételű beszámolóban tette közzé. Ez a beszámoló hamarosan megjelent több helyen is az akkori indiai sajtóban, majd az európai sajtó is átvette. Így szerzett Csoma ismeretséget, együttérzést és csodálatot már életében, s a várakozásokat öt évvel később valóra is váltotta, ekkor láttak ugyanis napvilágot alapvető munkái, a tibeti-angol szótár és a tibeti nyelvtan, melyekkel egy akkor ismeretlen világ feltárásának kulcsát adta a művelt nyugati közönség számára. Világhírnevet szerzett, pedig egészen más tervek vették rá, hogy elhagyja hazáját, hogy vándorbotot fogjon és gyalogszerrel messzi karavánutakon bandukoljon, bolyongjon.Amikor Ázsiába indult, lehetetlen feladatra vállalkozott, meg akarta keresni Ázsiába szakadt honfitársait, testvérnépre akart bukkanni a távoli „Nagy-Buháriában”, nyomon szerette volna kísérni a honfoglaló magyarság vándorútját, kideríteni egykori történetét, akik „különböző időkben, különböző dinasztiákat formáltak” és „Armenián, Gergián és Russzián keresztül Európába kéntelenítettek menni az ázsiai sok revolutiók miatt” . Hitvallását saját maga fogalmazta meg – immár Teheránból – a nagyenyedi professzoraihoz írt levelében:„látván, mennyire különbözzék nemzetünk mind nyelvére, mind characterére, mind öltözetére nézve minden más európai nemzetektől; micsoda nagy bizonytalanság uralkodjék az egész tudós világban, nemzetünk eredeti lakhelye, elszármazása, régibb történetei, nyelvünk más nemzetek nyelvével való atyafisága felett; továbbá micsoda helytelen vélekedései legyenek a külső íróknak, a kik sem nemzeti nyelvünk természetivel, sem a nemzet characterével és szokásaival eléggé esmeretesek nem lévén, csupán a nevek hasonlatosságából ítélvén akarták megmutatni nemzetünk elszármazását és régibb történeteit; utoljára látván, mennyire eltévelyedtenek légyen némely tudós hazánkfiai (jóllehet a nyelv atyafiságát helyesen állítják) a külső írók tekintete után indulván nemzetünk eredete megítélésében, és hogy mind tulajdon vágyódásomnak eleget tegyek, mind pedig nemzetemhez való háladatosságomat és szeretetemet megmutassam, számban nem vévén a fáradtságomat és megtörténhető veszedelmeket, azon fáklyánál fogva, melyet Németországban gyújtottam volt meg, elindultam nemzetem eredete felkeresésére.”Elérhetetlen feladatot tűzött maga elé, de élete példája igazolja, hogy aki lehetetlen célokra vállalkozik, olyan eredményekhez juthat, amit különben sohasem ért volna el. Elsőként adott hiteles ismereteket egy „terra incognitáról”, Tibetről, a tibeti kultúráról, elsőként jelentette be, hogy az elveszettnek hitt buddhista vallás szent irományai tibeti nyelven fennmaradtak, elsőként mutatta be a buddhizmus tibeti nyelvű gazdag tárházait, a 108 kötetes Kandzsúrt és a 325 kötetes Tandzsúrt.„Azonban tudományos érdemei bár mennyire magasodjanak is; sokkal nagyobb nyereség lesz reánk magyarokra nézve az, ha Csomának egyéni jelleme példánykép szolgálhat szülőhazánk nemesre törekvő ifjú sarjadékának; mivel kérkedés nélkül kérdezhetjük a világ bármely nemzetétől, hogy a panasz nélküli küzdelem és önzetlen cselekvés terén a tudomány érdekében felmutathatja-e párját Kőrösinek?”Ez utóbbi sorokat már Duka Tivadar szavaival mondtuk, aki egy élet munkájával gyűjtötte össze azokat a leveleket, dokumentumokat, tárgyi emlékeket, melyekből megismerhette az általa csodált honfitársának sorsát, küzdelmeit, eredményeit.Halála után a nemzet kiválóságai, Eötvös József, Toldy Ferenc mondtak emlékbeszédet, a Bengáli Ázsiai társaság tagjai emeltek síremléket, ereklyéjéből a vívódó Széchenyi István merített erőt, életrajzát Görgei Arthúr szárnysegéde, Duka Tivadar írta; nyomdokain szereztek hírnevet keletkutatóink, Stein Aurél, Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác, Németh Gyula, Ligeti Lajos. Jubileumait megünneplik itthon és külföldön, a 125.-et, a 150.-et, a 200.-kat és most a 225.-ket. Nevét viseli tudományos társaság éppúgy, mint tucatnyi iskola.Emléke mindenkié, tudósoké, művészeké, politikusoké éppúgy, mint a közembereké. Mindenki megtalálja benne saját maga jobbik énjét, a fiatalok kalandos utazását csodálják, a meglettek pedig megalkuvás nélküli életében látják viszont magukat. Minden korban, minden nemzedék elhelyezi képzeletben a maga virágszálát a dardzsilingi síron, így tesszük most mi is, a nevét viselő tudományos társaság, amelyik arra vállalkozik, hogy ezeket a szívből fakadó virágszálakat koszorúba köti, s ezt a koszorút egy Archívumban gyűjti össze. Ne mulasszuk el megemlíteni, hogy ennek a digitális, mindenki által hozzáférhető emléktárnak a létrejötte nagy mértékben köszönhető Óbuda polgármesterének, Bús Balázs úrnak, aki biztosította a III. kerületi önkormányzat anyagi támogatását. Az Archívum adattárának gyűjtése és formába öntése sokak fáradozása, részt vettek benne keletkutatók, levéltárosok, utazók, informatikusok, és még sokan mások, mindazok, akik úgy érzik, hogy a maguk erejéből valamit hozzá szeretnének tenni az elmúlt nemzedékek örökségéhez.Iványi Tamás
a Kőrösi Csoma Társaság főtitkára

Kínai tekercsen láthatók a középkori japán kalózok

2010. november 3. 10:11

A korábban egyedüliként nyilvántartott japán példány után Kínában is találtak egy olyan tekercset, amely a középkori Vakó-kalózokat örökítette meg.

Korábban

• Kalózkapitány volt Anglia első szuverén uralkodója
• Kalózkodás és történelem
• Sikeres katonai missziót ünnepeltek a kalózzászlóval

A kínai tekercs 32 centiméter magas és 522 centiméter hosszú, majdnem akkora, mint japán párja, amelyet 1923 előtt egy ősi szövegekkel kereskedő hajón füleltek le. A japán tekercshez hasonlóan ezen is egy, a vakók és a kínai Ming-dinasztia egységei közötti tengeri ütközet látható, bár a hajók és egyéb részletek különböznek a japán példányon látottaktól.A Vakó „külföldi hódítót” jelent, amely kifejezéssel a kínaiak és a koreaiak a partjaikat a 13-16. század során fosztogató japán kalózokat illették. A 15. században a vakók – az elnevezéssel összefüggésben – ugyan japánok voltak, de úgy hitték, hogy azok valójában kínaiak lehettek. A tekercseket a tokiói egyetem Történeti Földrajz Intézetében fogják japán és kínai kutatók közösen megvizsgálni, amelytől a két ország képviselői azt várják, hogy az eddig felettébb elhanyagolt kérdéskör új megvilágításba kerülhet.

„Valószínűleg mindkét tekercset Kínában, a 17. században készítették”– mondta Hoja Toru, az intézet igazgatóhelyettese. A japán kutatóknak még 2007-ben került a látóterükbe a kínai tekercs, amikor a szigetországba látogató egyik kínai tudós említést tett róla. A Történeti Földrajzi Intézet munkatársai ezt követően Kínába utaztak, majd alaposabban szemügyre vették a birtokukban levő tekercset is: ezen a japán periodizáció szerint Kódzsi 4 olvasható, amely a Gergely-naptár szerint 1558-nak felel meg, ez pedig egybeesik a vakók fénykorával. A rokonságot alátámasztandó, a kínai tekercsen a Kódzsi 3 évszámot, valamint a japán darabon látható hajó egyik lobogóját sikerült a kutatóknak beazonosítani.

Mikszáth Kálmán: A jó palócok Tímár Zsófi özvegysége

Mikszáth Kálmán: A jó palócok
Tímár Zsófi özvegysége

---

Ezek a kedves kis portékák, ezek a szôke asszonyok olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Tímár Zsófi, ez egészen olyan. Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelôtt a boldog mosolyát, most a fájót. A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arca, az a mindig fehérebb arca elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud. Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatalember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét... s elmegy azzal a másik nôvel a világba elkárhozni.. Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk veszett, el nem beszéli, szellô nem árulja el, hol vannak, suttogó lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek. Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna úgy a szíve annak a szép, szôke asszonynak, akinek most az a neve, hogy "szalmaözvegy". Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erôltetve is, és így szólt volna: "Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet." Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Elment, és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve. Visszajön. Ó, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe: hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idô kiszívja, meghalványítja; vissza fog ô térni. Tímár Zsófi remélt, s mikor az olló varrás közben kiesett a kezébôl, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak a földbe szúródnék; mikor repülô szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak az ô kerítésükre ülne rá. De az olló sem akart hazudni, a szarkamadár sem... Esténként a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messz a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhôk lába lóg le. A szép halovány arc fölé ernyôt csinált kis kezébôl, és úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyrôl, mint egyes betûk, bontakoznak ki furmányos szekerek, utazó vásárosok, vándorok s a jó Isten tudná elmondani: kik még. A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre sem vette. - Zsófi az urát várja! - suttogták egymás közt, és még nevettek is hozzá. Pedig mégis a szegény Zsófinak volt igaza. Az ô szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsessége megmondhatna. Amint egy délelôtt a dohánypalántát öntözé nagy gonddal (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öregasszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott. - A férjedtôl jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban. Gózonban: a bádogtornyot reparálják. Ô maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha megbocsátasz neki, jöjj el hozzá, azt üzeni. - Menjünk! - mondá a szelíd, szôke asszony. A fekete kendôt leoldotta, s piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvenc színe, meg aztán illôbb is ehhez a szép naphoz. Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tiszttartóné ikreket szült, annak az örömére ajándékozta az eklézsiának. - Ki vállalja a dolgot, fiúk? - kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram. - Én! - mondá Péter. - Én megyek, majszter uram. - Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit. - Sohasem éreztem magam könnyebbnek. - Elhiszem. Megszabadultál a nyûgtôl. Hát csakugyan elkergetted? Hm. Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu? - Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az. - Gurult a te kezedbôl is, ugye? Hallod-e, Samu, hehehe? Ejnye, kópé, kópé! No, most már csakugyan te teszed fel az aranygombot. Péter megvetô, nyugodt pillantást vetett Samura. - Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, ha vajon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az országúton. - No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felsô ablakból magam adom ki majd a keresztet, ha már fent leszel. Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a deszkapárkányzatról, akár az evet. - Ide most azt a keresztet! - kiáltá aláhajolva. - Hadd tegyem föl szaporán. - Itt van, fiam. Péter még följebb kapaszkodott, s mikor már egészen helyén volt, legelôször is odanézett a bágyi országútra. Amott jön! Zsófi az! A vénasszony mellette ügetô léptekkel, éppen most fordul be a faluba. Szíve nagyot dobbant, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul. - Hohó, Péter! Föltetted-e már? - Melyik gombra tegyem föl? A vén ács elsápadt, a toronyablakban keresztet vetett magára, s szomorúan dünnyögé: - Teheted már akármelyikre! Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülô ember láthatja csak kettônek, háromnak. Tudta, mi következik. Eszeveszetten rohant le a grádicsokon; tudta, mire leért, azalatt már Péter lent lesz... még messzebb lesz - a túlvilágon. Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva. Mégiscsak a fekete kendôt kellett volna felhozni ehhez a találkozáshoz! Zsófi némán borult a holttest fölé, s csókkal borította, s sokáig tartá átkarolva, görcsösen. Mikor erôszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arc, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, sem könnye. Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra, s összeroskadt. Majd felkelt, megragadta acélerôvel az öregasszony vállát, s szilaj, dúlt arccal, tompa hangon kérdé: - Minek hozott kend ide? Honnan fogom ezentúl várni? S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.

Mikszáth Kálmán életrajz

Mikszáth Kálmán 1847-ben született a Nógrád megyei Szklabonyán. Apja jómódú falusi birtokos volt, s egyben ô bérelte a helyi mészárszéket és kocsmát. Nemességükrôl is regéltek a családi legendák. Noha ezen csak az ô emlékezetük ôrködött, a levéltárak nem vigyáztak rá. Minthogy a határvonalon, a paraszti és az úri osztály mezsgyéjén élt a Mikszáth család, s ott élt a fiatal Mikszáth is. Együtt játszott a falusi gyerekekkel, hallgatta az öregek meséit. De módja volt rá, hogy tanulhasson. S így egyszer majd hangot is tudott adni mindannak, amit hazulról, a szülôföldrôl, a népbôl hozott magával.

Mikszáth ôsei többségükben tudományszeretô, klasszikus mûveltségû, tollforgató evangélikus papok, akik egyházi és történeti dolgokban egyaránt jártasak. Családi hagyomány, hogy látogatják a külföldi egyetemeket Wittenbergben, Halléban, Jénában hallgatták a teológiát, nevelôként bejutottak nemesi családokhoz is, ami szintén csak képzettségüket mutatja. Lelkészkedtek számos falu parokiáján, Gömör, Nógrád, Sáros megyében. Mûködésüket feljegyezték az egyházi anyakönyvek, hol pappá avatáskor, hol püspöki részvétellel történt beiktatásokkor. Mikszáth Dániel fôesperes a lutheránus egyház régi történeti könyvei szerint 40 évig lelkészkedett. Egy másikuk pedig a XVIII. században, 1780 körül 25 évig volt falusi lelkész.

A Rimaszombaton és Selmecbányán töltött diákévek után a kor kedvelt úri pályájára küldte a családi nagyravágyás: jogász lett Pesten. Anyja remélte, hogy fia így egyszer majd teljesíti becézett vágyát: szolgabíró, megyei úr lesz majd belôle. 1871-ben otthon, Nógrádban el is kezdte Mikszáth megyei pályáját: esküdt lett Balassagyarmaton Mauks Mátyás szolgabíró mellett. De csakhamar otthagyta hivatalát, egy gyarmati ügyvéd irodájában dolgozott tovább. 1873 nyarán megnôsült. Titokban, a család háta mögött megesküdött volt fônöke leányával, Mauks Ilonával. Tiltakozott ez ellen a házasság ellen a Mauks család. Ôk nem bíztak Mikszáthban. Hiszen nemcsak a megyénél, az ügyvédi irodában sem bírta ki soká. Egykedvûen dobott oda minden kínálkozó állást. Neki nem hivatal kellett, hivatása volt: író akart lenni. "Könnyelmû ember" - mondta ki róla az ítéletet a nógrádi dzsentri világ.

1873 végén fiatal feleségével együtt Pestre költözött. Megkezdte harcát az írói érvényesülésért.
Az 1873-78 között Pesten töltött öt esztendô Mikszáth életének legválságosabb idôszaka, jellemének, írói tehetségének, emberi és szellemi teherbírásának súlyos próbája. Derûs gyermekkorának, ifjúságának még az apró emlékeit is drága aranypénzre váltja mûveiben; ezt a korszakot babonásan elkerüli. Sebeket kaphatott, amelyeket még évtizedek múlva is fájdalmas volt érinteni. "Nem szerette fiatalkorunk szomorú idejét emlegetni" - emlékszik vissza felesége is. S ha mégis szóba kerültek, "másra terelte a beszélgetést".

1873 októberében hódítóként vág neki a pesti élet sûrûjének. "Eredeti hóbortja ez, ahogy meg akar élni a tollából" - hökkentette meg merészségével barátait is. Félig tréfásan maga is megjegyzi egyik írásában, hogy az életfenntartás szempontjából az írók és a királyok állnak a legmagasabb sorban, mint akiket az egész nemzetnek kell eltartania. Nem az író, hanem a kor gyengesége volt, hogy csak a király eltartására vállalkozott. Ez a korszak a magyar irodalomban a kísérletezés idôszaka. A régi eszmék, irányzatok már nem vonzanak, az újak pedig még születôben vannak. A kiegyezést követô csalódás nemcsak közéleti válsághoz vezetett, de az irodalomban is a kiábrándulást emelte uralkodó eszmévé. Mikszáth ebben a nyomasztó politikai, szellemi környezetben kísérli meg, hogy nevének irodalmi rangot, tehetségének elismerést, feleségének biztos anyagi helyzetet teremtsen.

A gyors sikert azonban az ô akarata sem bírta kidacolni. Ehhez nem volt elég a tehetség, értô és törôdô kor is kellett volna hozzá. S Mikszáth a kiegyezés korának Magyarországán élt. Hiába volt minden erôfeszítése. Elbeszélései jobbára nyomtalanul kallódtak el a szerkesztôségek asztalán. Elsô megjelent novellás kötetét nem vette észre a közönség. bizonytalan jövôjû, kétes lapokba írogathatott csak filléres cikkeket. Feleségétôl el kellett válnia. A kilátástalanság s az egyre jobban szorító nyomor kényszerített rá.

1878-ban újságíróként Szegedre került. S itt, a nagyalföldi polgár-paraszt városban magára talált. Szerették, megbecsülték.
Szeged és Mikszáth kapcsolata termékenyítô, ösztönzô, újjáformáló találkozás volt. 1878. augusztus elsején érkezett Szegedre szegényesen, megviselten. Amikor a pályaudvaron csomagjáról kérdezôsködtek, némi malíciával a zsebébe hozott két inggallérra mutatott: "Íme a kofferem."

Mikszáth közel 3 évet töltött a városban, bár átmeneti állomás volt életében, írói pályáján mégis sorsfordulót, korszakos változást jelentettek a szegedi évek. "Innen kezdve jól ment dolgom, írhattam kedvemre, senki se korlátozott, senki sem mondta: ezt szabad, ezt nem szabad írni, ez alapította meg szerencsémet. Írtam, ami éppen jólesett, közben megszerettem a szegedieket, ôk pedig engemet." - A vidéki újságíró szerencséje, hogy saját birodalma, szabad vadászterülete az egész lap.

Itt egy egészen másfajta paraszti világ nyílik meg elôtte, a misztikummal töltött, babonás, naiv nógrádi faluval szemben ez a paraszti élet ridegebb, keményebb. S ô itt mégiscsak kívülálló, s szinte néprajztudósi alapossággal mélyedhet el a különbözô típusokban...

Mikor 1881-ben visszatért Pestre elôször egy népszerû hetilap, az Ország-Világ segédszerkesztôje lett. Valójában ugyanabba a szegényes szállóba tért vissza, ahonnét Szegedre elhívták. Ô maga így emlékszik vissza ezekre a napokra: "Az irodalmi viszonyok azonban rosszul festettek. Micsoda nagyurak most a fiatal írók mihozzánk képest. Akkor írtam A jó palócok egyes novelláit, és kaptam értük egyenként öt forintot. Pepecseltem pedig némelyiken tíz napig. Kerestem tehát naponként az irodalommal tíz krajcárt." - Egyik barátja így emlékszik vissza ezekre a napokra: "Legtöbb bajunk volt Mikszáth Kálmánnal, aki akkortájt írogatta A jó palócok legszebb darabjait. Többnyire mindig késôbb hozta el egy- egy kéziratát, mint ígérte, mert nagyon fázott odújában. Némelyik kis remekét: A bágyi csodát, a Filcsik históriáit háromszor is átírta."

A fordulatot Mikszáth életében az jelentette, hogy egy néhány éve alakult, népszerû újság, a Pesti Hírlap egyik napról a másikra újságírók nélkül maradt. Az újságírók összevesztek a kiadóval és kiléptek. 1881 májusában ezért szerzôdtették Mikszáthot a Pesti Hírlaphoz, melynek azután évtizedeken keresztül munkatársa maradt.

A másik nagy esemény életében, hogy 1881 augusztusában megjelent a Tót atyafiak címû novelláskötete, négy korábban már különbözô lapokban közreadott elbeszéléssel. Mikszáth szinte egyik napról a másikra híres író lett. A lapok tele voltak a kötet magasztalásával, mindenki az eredeti írói hangot dícsérte, neves külföldi szerzôkkel mérték össze. A stílusában legközelebb álló világhírû amerikai íróhoz hasonlítva, magyar Bret Harte-nak nevezték.

Amikor következô novelláskötete, A jó palócok, 15 kisebb elbeszélés megjelent 1882 januárjában, az írói hírnevét végleg megalapozta. A lapok versengtek a kézirataiért.

A késôi jóvátételt is megadta az élet: hétévi különélés után, 1883-ban, újra megesküdött volt feleségével, Mauks Ilonával. Tehetsége elôtt nemcsak a közönség, meghódolt a hivatalos Magyarország is. 1887-ben képviselô lett, s az maradt élete végéig. Megkapott minden külsô elismerést. A 80-as évektôl kezdve nyugodt, derûs, kiegyensúlyozott volt az élete. Eseménytelensége jelezte békéjét.

Mikszáth azonban nemcsak nagy tehetség volt, nagy volt embernek is. Egyéni sorsánál jobban izgatta népéé, nemzetéé. Élete felszíni nyugalma épp ezért a lélek belsô útját nem tükrözte vissza. Arról a mûvei vallottak. S itt nem a fények nôttek, az árnyak sokasodtak meg. Mindjobban elkomorult a kezdetben derûs mikszáthi hang. Holott mint író, Jókai nyomán indult. A romantikus mesét, a felhôtlen idillt, a könnyed, áttetszô humort szerette. Késôbbi mûveiben azonban a villanó, vidám színek mindinkább csak a felszínen játszottak már. Mögöttük a mélyben ott sötétlett a lélek szomorúsága. A kor kényszerítette rá, hogy megváltoztassa hangját.

A kiegyezés korának félfeudális Magyarországa a maga idôszerûtlen, bomló társadalmi berendezkedésével kihívta maga ellen a jobbak bírálatát. S Mikszáth közéjük tartozott. Jó szeme volt, gondolkodva élt: az élet egyre növekvô megbetegedése nem kerülte el a figyelmét. Mûvei híven tükrözték vissza az úri- nemesi társadalom fokozódó erkölcsi-szellemi züllését, belsô szétesését. A valóságot írta: ítéletet kellett mondania. A kritikai realizmus lett a módszere. Nagy kritikai realista regényei (Beszterce ostroma, Az új Zrínyiász, Különös házasság, A Noszty-fiú esete Tóth Marival, A fekete város) a leleplezô gúny, a szatíra fegyverével segítettek az idônek. Bomlasztották azt a világot, amelyet már halálra ítélt a történelem. Az ember tiltakozott bennük egy mindjobban elembertelenedô világ ellen.

Forrás:
Véber Károly: Így élt Mikszáth Kálmán

1 milliós nézettséget a mellrák ellen!

Az egész kórház személyzete "táncol" a mellrák gyógyításáért.
Ha sikerül ezt a videót 1 milliószor lejátszani, akkor a kórház a "Rózsaszínű Kesztyű" - cégtől egy nagyobb összeget kap a mellrák kutatása és gyógyítására.
Szóval..."forward it"
Kérlek, küld el minél több cimre!

Demjén Ferenc - Mosolyod börtönében

Beszélgessünk őszintén a kommunikációról Magánbeszélgetés