MIROSLAV KRLEŽA (1893-1981)

MIROSLAV KRLEŽA

(1893-1981)

Aligha tévedünk, amikor azt állítjuk, hogy ő a nagy múltú horvát irodalomnak legalábbis az egyik legnagyobb költője, írója, drámaszerzője és esszéírója. Túl kalandos, változatos kezdetek után már életében klasszikusnak számított. Egyformán anyanyelvi szinten tudott horvátul, magyarul, németül, de írt, olvasott, beszélt franciául és oroszul is. Műveltsége elképesztő volt: egyaránt otthonos az irodalom és művészet világában, a természettudományokban, filozófiában, a klasszikus kultúra történetében. És úgy indult, hogy katonatisztnek készült, és Kaposvárott volt tüzérhadnagy, amikor kitört az első világháború. Horvátország, akkori nevén Horvát-Szlavónia "társország" címen Magyarországhoz tartozott, tehát része volt az Osztrák-Magyar Monarchiának. A horvát fiatalember Pécsett járt katonaiskolába, és a budapesti Ludovika Akadémián avatták az osztrák-magyar közös hadsereg tisztjévé. Közben már volt némi botrány körülötte. Az 1912-es balkáni háború idején átszökött szerb katonának. A szerbek azonban gyanús alaknak tartották és visszatoloncolták. Itthon fegyelmit kapott és megfosztották rangjától, de amikor közeledett az első világháború, visszakapta a rangját és hamarosan Galíciába küldték a tűzvonalba. Egy ideig a Kárpátokban szolgált, majd Zágrábba helyezték.

Ott érte a háború vége, az SHS (Szerb-Horvát-Szlovén) királyság megalakulása, az egyesült új délszláv állam, amely hamarosan Jugoszláv Királyságra változtatta a nevét. Ekkor már versei ismertek voltak. Hátat fordított a katonaságnak, minden háborút gyalázatosnak tartott, kizárólag író, újságíró, színpadi szerző akart lenni. Ifjúkorában gyakran járt Budapesten, a haladó magyar költészet és irodalomszemlélet döntően hatott rá. A magyar úri társadalmat ellenségének tudta, de Ady és a Nyugat írói-költői eszményképei voltak. A Galilei-társaság és főleg Jászi Oszkár alapozta meg politikai világnézetét. A háború és a háború utáni évek költészetét saját fejlődése első korszakának tudta. 1933-ban "Szimfóniák" címen jelentek meg gyűjteményes kötetben ezeknek az éveknek költeményei. Ugyanakkor "Az én háborús költészetem" címen esszét írt saját irodalmi magatartásának jellemzésére. Ebben múltnak, előzménynek mondja addigi műveinek szellemét, a reménytelenség és halál vallomásainak. Innét kezdve új hang, pontosabban új hangok jellemzik irodalmi munkásságát. Közben döntő élmény volt számára 1925-ben moszkvai látogatása. Lenin ekkor már halott, és ő kezdeti korszakában ismeri meg Sztálin személyi kultuszát. Alighanem ő az első, aki felismeri, hogy a szocialista eszme hamis útra tévedt. A sokkal későbbi, a második világháború utáni Jugoszlávia egyszerre szovjetellenes, de nem kapitalista álláspontjának ő a legkorábbi kifejezője. A királyi Jugoszláviában természetesen gyanús alak, egymás után különböző lapokat és folyóiratokat szerkeszt. Ezek egy részét betiltják, másik részük a semmibe fut. Ő egyszerre gyanús alak és egyre tiszteltebb költő, író, színpadi szerző. Jól ismeri az orosz klasszikusokat is, de stílusára, szempontjaira döntő hatással a magyar, az osztrák és a francia irodalom van. A császári Ausztriát, a király nélküli királyi Magyarországot, a háborúban győztes francia nacionalizmust egyaránt elveti, de Ady, Rilke, Apollinaire költészete esztétikai eszmény a számára.

A Jugoszláv Királyság nem szereti, de tiszteli. A második világháború idején születő fasiszta horvát állam (Ante Pavelic rémuralma) ellenségének tudja és betiltja, máglyán égeti a könyveit. Őt magát könyve kiadójával együtt letartóztatják, s börtönben, de szerencsére élve éri meg a háború utáni, a Tito irányította Jugoszláviát. Itt már élő klasszikusként veszik tudomásul. És még mindig van egy egész emberöltője (1945-1981-ig), hogy a horvát irodalom tagadhatatlanul legnagyobb alakja legyen. Ezekben az években ő és a szerb Ivo Andrić a jugoszláv irodalom legvilágirodalmibb, mindenütt elismert és nagyrabecsültebb alakja. - 88 éves korában bekövetkezett haláláig szakadatlanul dolgozott. Volt gyanús, volt üldözött, volt megtűrt és volt hosszú ideig ünnepelt. De történt vele és körülötte bármi, ő írt: verset, regényt, drámát, esszét. Életműve szinte áttekinthetetlen.

Esztétikája és világnézete művészi összesítése a XX. század leghumanistább eszméinek. Stílusában egyesül a romantikus és a realista hagyomány az expresszionizmussal, olykor a szürrealizmussal, stílusában klasszicizmus és avantgárd törekvések párosulnak. Világnézetében a feltétlen demokratizmus ötvöződik azzal a szocializmussal, amely tudatosan elkülönül a szovjet bolsevizmustól, és úgy liberális, hogy távol tartja magát a kapitalizmus gátlástalan önzésétől. A finom, hangulatos szerelmi költészettől a kíméletlen szatíráig, a múltidézéstől a jelen bírálatáig terjed.

Költői fő műve alighanem az 1936-ban megjelent "Petrica Kerembuch balladája" című költeménysorozat, amely szemléletes képekben idézi a horvát múlt évszázadait. (Valamiképpen rokonságban Arany János balladáival.) - Fő műve azonban az évtizedekig alakuló, sajátságos Glembay-sorozat. Ez külön-külön is önálló, 3 dráma és 11 kisregény hatalmas, összefüggő sorozata. Krleža legfontosabb témavilágának, a horvát polgárság létének és hanyatlásának ábrázolása. Családregény, amelynek csomópontjait a szerző drámákban fejezi ki. A különböző jellemtípusok, a nemzedékek útján kibontakozó más-más helyzetek, kapcsolatok, ellentétek szemléletes megjelenítése. - A prózában is sokszor költői, a költészetben is gyakran aprólékosan naturalista író bravúros alkotása ez a próza-dráma ciklus. Műfajvegyítésével olyan egyedi jelenség, amely sajátos eredménye az európai műfajtörténetnek.

Krleža gyakran járt Budapesten, szeretett elüldögélni a budapesti Belvárosi Kávéházban, feketekávé és konyak mellett elbeszélgetni magyar írókkal, költőkkel. Meglepően jól ismerte a kortárs magyar irodalom verseit, regényeit, színdarabjait. Derűs, olykor kifejezetten humoros beszélgetésekben lepte meg magyar kortársait, milyen jól ismeri őket. És ha rákérdeztek, szerény mosollyal vallotta, hogy ugyanilyen otthonos a kortárs francia, német és orosz irodalomban, irodalmi problémákban is. Nem csoda, hogy élete végső harmadában ő volt a különböző tematikájú jugoszláv lexikonok főszerkesztője. Mert még erre is ráért. Megesett, hogy kávéházi asztalánál együtt üldögélt magyar, osztrák és szlovák író - és magyarul beszélgettek... hiszen valamennyien egykor Kaposvárott voltak tüzértisztek.