Szabó Lőrinc: A föld álma

Szabó Lőrinc A föld álma

 ........... 

 Álmodtam: test nélkül lebegtem,

mint az ég, mint a gondolat,

és egy sivatag volt alattam,

poros és sáros sivatag.

  A sivatag, a nagy, nehéz föld,

 aludt és talán álmodott:

 s egyszerre csak mozogni kezdett

 s azt mondta: - Én! - és hogy: - Vagyok!

  - Én! Vagyok! - kiáltott fel hozzám

 és feltérdelt a föld, a por,

 és kitépte magát a sírból

 és nőtt és nőtt és lett szobor.

  A por felbirkózta magát

 másfél vagy két méternyire:

 ahogy megindult, két méterrel

 a sír fölött volt a feje.

  Ment a szobor a sivatagban

 (figyeltem mozdulatlanul)

 s néha hátranézett a helyre,

 oda, ahonnan szabadult,

  irtózva nézett az üregre,

 s az összezárult nyomtalan,

 s ment a szobor, mint akin az

 álomkór részegsége van.

  Ment a szobor, ment, támolyogva,

 a szeme folyton rám tapadt;

 és nem fogyott soha körötte

 a föld, az örök sivatag.

  Valahová el akart jutni,

 s már félt és folyton szólitott:

 - Vagyok? - kérdezte gyanakodva,

 - mondd, Isten, csakugyan vagyok?

  Ment a szobor reggeltől estig

 s a sírját látta mindenütt;

 s este még egyszer fölnézett rám,

 aztán fáradtan lefeküdt.

  - Mi volt ez? - sóhajtotta végül;

 s a por megnyilt a por alatt.

 És végignyujtózott fölötte

 s már nem mozdult a sivatag.