A pápaság, VIII. század (1.) E. Katolnai

A pápaság, VIII. század (1.)

E. Katolnai

Mielőtt rátérnék a VIII. századi pápaság tárgyalására, szükségesnek tartok egy fontos dolgot megemlíteni a Longobárdok itáliai jelenlétével kapcsolatban. Mikor 'longobárdokról' beszélünk – főleg a VIII. században –, akkor senki ne gondoljon egy germán eredetű népre, mely honfoglalás keretében benépesítette Itália északi tartományait. Mert annak ellenére, hogy a longobárd hódítás 568-ban végbement, a bevonuló germán családok száma nem lehetett több mint néhány száz nemzetség. „Sokféle népség jött velük Itáliába, mint bolgárok, suevek, gepidák, szászok, alamannok és pannóniai törzsek.” (Pallas Lexikon) A nemesek, a vezető katonacsaládok, és fegyveres kísérőik, valamint azok családtagjai germán ajkúak voltak, azonban a szolgálóik és a magukkal hurcolt rabszolgák nem. Mivelhogy a hódító longobárd hadakat nem követték germán telepes családok; kézművesek, bányászok, földművesek, és így ezen társadalmi rétegek betelepedése nem történt meg, az a néhány száz germán ajkú család (klán), aki a katonai hódítást végrehajtotta, nem volt elég ahhoz, hogy a germán nyelvet, vagy kulturális sajátosságokat meghonosítani. A longobárd vezetőréteg gyors latinizációja két-három generáció alatt lezajlott, hasonlóan a gótok korábbi itáliai beolvadásához. Tényként kezelhetjük, hogy a több évszázados gót-longobárd itáliai jelenlét ellenére a germán nyelv sehol, még időszakosan sem honosodott meg.
A harci osztagok közkatonái jobbára család nélkül, és többnyire fiatalon csatlakoztak az új hazát kereső germán 'királyokhoz', 'hercegekhez'. Ezek már a meghódított (adóztatott) népek lányaival nősültek, és az új hazában szerzett feleségek már a saját latin-italico nyelvüket tanították gyermekeiknek. Tehát mikor a VIII. század longobárdjairól beszélünk, akkor már csak neveikben longobárd emberekről van szó, akik között már csak a legöregebbek emlékeznek a walhallai hősök tetteire, neveire. Pontosan a gót és longobárd 'népek' példája adhatja meg azt a bátorságot, ami az V.-IX. századi honfoglalásokat végrehajtó 'nemzetek' etnikai összetételét – és így magát a 'nép'- vándorlását, 'népek' honfoglalását megkérdőjelezheti. Mert, mint látjuk a harcosokat kísérő 'nép' (asszonyok, gyermekek) létszáma minden esetben aránytalanul kevés volt, minek következtében ezen évszázadok hódítói sehol nem voltak képesek saját nyelvüket meghonosítani. (Ez a hozzáállás nyugodtan vonatkoztatható az avar és a magyar honfoglalásokra is, ahol a honfoglalók elvesztették nyelvüket és a már ott lakó ősnép nyelvét, műveltségét vették át.)

Sehol nincsen pontosan meghatározva a páviai longobárd királyi székhely területi, politikai hatalma. Észak-itáliai megyék, szabad városok, görög kézben lévő birtokok gazdasági vagy jogi viszonya a páviai udvarral közel sem világos, pedig ezek tisztázása szintén építően hozzájárulhatna a longobárd 'nép' későbbi teljes eltűnésének magyarázatához. Csak találgatni lehet az egymást követő királyok birtokában lévő városok, várak hatalmát, és messze áll az igazságtól az a történész, aki fél Itáliát egy központosított, egységes törvény által irányított királyságnak képzeli el. Politikai szeszélyek, intrikák végtelen sora változtatta a királyi, vagy hercegi befolyásokat, ellenségeket és szövetségeket váltogatva, sokszor egymást pusztítva, amely leginkább a római papságnak okozott örömöt.

Külön cikkben szeretném bemutatni azokat a dokumentumokat, melyekből a középkori történelmünket megírták, és most csak néhány mondatban szeretnék rámutatni azokra a nehézségekre, melyek az okiratkutatást körbeveszik.
A Liber Pontificalis-ban (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért L P.-nak rövidítem) és más dokumentumokban a történelmi események sokszor ellentmondásos felsorolása bizonytalanná teszi azok pontos dátumozását, ezért ezért sok megadott évszám csak körülbelüli meghatározás. A helyzetet az okozza, hogy a pápai titkárság a XV. századig nem használt okmányszerű datálást, helyette az ún. kis és nagy datálás gyakorlatát alkalmazta. A kis-datálás csak az okmány kiállítási helyét, napot és a pontifikátus évét adja meg, míg a nagy-datálás az elkészített irat megnevezését is megadja. Így a pápai okmányok nem adnak közvetlen felvilágosítást arról, hogy Krisztus után hányadik évben állították azokat ki. Kivétel ez alól XIII. János pápa (965-972) ideje alatt szerkesztett néhány irat, mely megadja az 'anno domini' datálását.

A középkor történelmének felvázolását nehezíti a rengeteg hamisítvány, melyek folyamatos említése és rövid bemutatása elengedhetetlen egy másik összefoglaló cikk keretében. Most csak néhány mondatban – példaképp – nézzük meg a longobárd királyi okmányokat, melyek számát 30-40 évvel ezelőtt még 70 eredetinek nyilvánított (másolásos) kéziratban határozták meg a szakemberek, aztán a kritikus oklevélvizsgálat szép lassan elkezdte ezt a számot lefelé farigcsálni, egyre-másra kimutatni a sokkal későbbi időkre jellemző sajátosságaikat-jellegzetességeiket. Mára ez a szám 20 dokumentumra csökkent, és senki ne legyen meglepődve, ha a jövőben további – longobárdoknak tulajdonított – oklevelek nyilvánítanak hamisnak. Néhány esetben a szakemberek pontosan meg tudják állapítani a hamisító személyét, mint ahogy az egyik longobárd okirat (D. 45) szerzőjét azonosították a 'Chronicon Vulturense' írójával, a Szent Vicenzo al Vultorno kolostorában tevékenykedő VI. János abbéval. Egy másik hamisító személyét ugyanabban a kolostorban szorgalmatoskodó Péter nevű diakónus személyében nevezték meg. További hamisítóműhelyek létezését lehet kimutatni Szent Pietro Cielben, d'Oro Páviában,és Monteamiata és Nonantola kolostoraiban. Eddig több mint tízezer középkori hamisítványt tartanak nyilván a szakemberek, melyek száma idővel természetesen növekedni fog.

Történészeink a VII.-VIII. század eseményei leírásánál könnyedén és ezért előszeretettel támaszkodnak a pápai levelekre, mintha azok mind egytől-egyig hitelt érdemlő dokumentumok lennének.
Nagy Szent Gergely pápa halálától (604) Konstantin pápa haláláig (715) eltelt száztíz év alatt huszonnégy pápa pontifikálásáról számol be a LP., de a nagy számmal ellentétben igen szerény mennyiségü kézirat hagyományozódott ránk. Ebből az időből származó több mint kétszáz fellelhető kéziratból – Pietro Conte, (VII. Századi Pápai Levelek) véleménye szerint – 71 eredeti, 80 'deperdita' (megrongált, olvashatatlan), míg 76 bizonyítottan hamisítvány. Ismételten felhívom olvasóim figyelmét, hogy amikor a középkori dokumentumok szakértői 'eredetinek' határoznak meg egy kéziratot, az valójában mindig másolat, mert ezekből az évszázadokból egyetlen egy, a vatikáni kancellária által megírt papiruszlappal sem rendelkezünk. Tehát minden csak másolat, mely anyag egy részét pontos hűséggel átmásolt dokumentumoknak tartanak a szakemberek, és így – szerintük – ezek az iratok eredetiek. 'Eredeti', mert tartalmát, stílusát, grammatikai sajátosságait, a benne idézett zsinati kánonokat, és más jellegzetességeket tekintenek meghatározónak, mint pl. a címzett megszólítása, nevén nevezett történelmi szereplők, stb. Továbbá más korai gyűjtemények anyagával való egyezés jegyei is megszabhatják az adott dokumentum autentikusságát.
Ugyanebből az időszakból, a középkori dokumentumok neves szakértője H. H. Anton, (Középkori Pápai Monostorprivilégiumok) húsz fellelhető – állítólag a pápai regiszter által kibocsájtott – kolostorprivilégium vizsgálata után azokat mind hamisítványnak nyilvánította.
A rövid bevezetés után térjünk rá az évszázad pápái bemutatására.

Konstantin (708-715)

A forrásszegénységből fakadó bizonytalanság Konstantin (Constantinus) pápa tevékenységével kapcsolatban is folytatódik a . A L. P.-son kívül Bedanál és Malmesbury-nél olvashatunk Konstantin pápáról, ám ezen szerzők több ezer kilométerre tevékenykedtek Rómától és legendaszerű feljegyzéseik történelmi értéke nyugodtan megkérdőjelezhető. Egy másik egyháztörténelmi munka is foglalkozik Konstantin pápával, a bő száz évvel később élt Agnellus, aki Ravenna érseke volt, és munkája bekerült a Rerum Italicarum, és a Monumenta Germania Historica gyűjteményeibe. A VIII. század elején járva az előbb említett 'bizonytalanság' mindenhol felüti fejét. Példának hoznám föl, hogy történészeink erre az időszakra három bizánci tetrarchát említenek (Theophilaktosz, Rizokoposzi János, Szkolasztikosz), ám ezekről a császári megbízottakról, személyükről vagy munkásságukról nincs semmi más adat (nevük nem szerepel bizánci okmányokban), a jóval később íródott LP. bejegyzésein kívül. Az ebben az időszakba besorakoztatott három longobárd király (Aripert, Ausprand, Liutprad) életével, tetteivel kapcsolatos kútfők keresésénél ismét csak a már említett forrásmunkákhoz érkezünk vissza, meg természetesen Pál Dékán (diakónus) Longobárd Történelméhez.
Konstantin pápává történő felszentelése előtti szerepéről semmit sem tudunk, és az első feljegyzett tevékenysége Félix ravennai pátriárka érsekké szentelése volt. A korábban Rómától független ravennai patriarchátus néhány éve elvesztette önállóságát, mikor Félix elődjét, Damián pátriárkát Sergius pápa érsekké szentelte. Felszentelése után Félixnek – elődjéhez hasonlóan – alá kellett volna írnia három, Róma által megkövetelt formulát (Liber Diurnus, 73-4-5), mely dokumentumok aláírásával elfogadta és szentesítette volna teljes alárendeltségégét. Az első formula a 'Promissio Fidei' hitvallási szabályzásokból állt, a második a 'Cautio', figyelmeztetés az eklézsiakormányzás döntéseinek kötelező elfogadására. A harmadik, 'Indiculum' nevű dokumentumot magának Félixnek kellett volna megírnia, ami egy ígéreteskü lett volna – minek lényege –, hogy soha nem lesz részese semmilyen egyházegységet megbontó szervezkedésben. A saját kezűleg megírt dokumentumot elkészítése után Félixnek a Szent Péter bazilika gyóntatójában kellett volna elhelyeznie. Félix atya, aki a maga nemében szintén beképzelt és felfuvalkodott volt, már éppen elég megaláztatásnak tartotta, hogy Rómába kellett mennie megcsókolnia a pápa köpönyege szélét, kezét, közben alázatoskodni, mint egy vidéki szerpapnak a katedrális érseke előtt. Félix atya ezeken rágódhatott, mikor elkeseredett mérgében megtagadta a második dokumentum (Cautiones) aláírását.
Konstantin pápát felháborította Félix vakmerősége, mert elvárta tőle a teljes meghunyászkodást: helyette a ravennai és római keresztényvezetők között ismét mélypontra zuhant az egyetértés. Nincs semmi konkrét adat arra vonatkozóan, hogy Konstantin pápa ármánykodása és uszítása mennyivel járult hozzá ahhoz, hogy a következő évben, 709-ben II. Jusztinianosz (Justinianus) megtámadta Ravennát. A LP. biográfiája szerint 'isteni' szándék állt Ravenna lerohanása mögött, és Félix, meg az őt támogató városi elöljárók az érsek szemtelen makacssága miatt kapta a büntetést. Ez a suta magyarázat elejét próbálta venni annak, hogy nehogy valaki arra merjen gondolni, hogy Constantin pápa egy bosszúálló diktátor volt, aki nem ismert ellentmondást. Mindenesetre Justinianosz kivégeztette a város vezető embereit, Félix érseket megkorbácsoltatta majd megvakíttatta, és utána Ponthusba száműzte.

Egy másik, későbbi magyarázat szerint 695-ben Jusztinianoszt megfosztották trónjától, orrát levágták, és a Krím félszigetre száműzték. Tíz évvel később hívei segítségével visszaszerezte a bíbortrónt, s mihelyt a hatalma megerősödött bosszúálló haragja Ravennára zúdult, mivel a trónfosztása érdekében munkálkodókat a ravennai görög arisztokraták személyében vélte felfedezni. 709-ben hajóhadat és sereget állított fel, élére Theodore Monstratikoszt nevezte ki, és rábízta a városvezetőség megbüntetését. Félix atya és Johannicus tudós főpap – akit kivégeztetett – volt az első áldozat … Ez volt az utolsó jelentősnek mondható katonai egység, amit Bizánc Itáliába tudott küldeni, és hogy mennyire volt jelentős vagy ütőképes a császári had, arra a meggyilkolt Johannicus fia, György hősies ellenállása a válasz, aki fellázította Emilia és Pentapolis lakosait Monstratikosz ellen. A száz évvel később alkotó Andreas Agnellustól tudjuk, hogy György legyőzte Monstratikoszt, és július 14-ét – a győzelem napját – ünnepnappá nyilvánították Ravennában.
Tehát erős volt a a Bizánci Császárság uralkodásvágya a VIII. század eleji Itáliában, de a vágy érvényesítésére szolgáló eszközök, intézmények (hadsereg, jól működő gazdaság, kereskedelem) már hiányoztak. Különösen a két Közép-itáliai longobárd hercegség Spoleto és Benevento (Beneventum) megerősödése óta a ravennai udvar számára megszűnt az egyenes, szárazföldi összeköttetés és ellenőrzés Róma, Nápoly, és a Dél-itáliai császári birtokok között. Ravenna közvetlen irányítása alá a VII. század végén már csak Emilia és Pentapolisz megyéi tartoztak.

Bizony rég volt már az – Konstantin pápa előtt bő ötven évvel –, hogy a bizánci császár parancsára Kalliposz exharcha betört a Lateran Palotába, kirángatta Márton pápát az ágy alól és magával hurcolta a császárvárosba. Akkor mások voltak az erőviszonyok, mert akkor a longobárd nemesek egy része ariánus volt, míg mások pogányok voltak közöttük; nem bíztak a pápaságban, és Rómában Bizánccal egyenértékű ellenséget láttak. Miután Aribert (ur. 652-663) király felvette a katolikus hitet, a longobárd hercegek, nemesek is elkezdtek megtérni a római egyházhoz, és Konstantin korára bármikor zsoldba álltak a pápa zászlaja alatt, ha megfizették őket. A pápaság élt is a lehetőséggel és teljesen beszüntette a pápai birtokok javadalmai után fizetendő adó megfizetését Bizáncnak, és ahol csak tehette a zsoldos longobárdok segítségével elszabotálta, lenyúlta még azt a pénzt is, ami a bizánci birtokok után a császárt illette volna meg.
Ezért hihetetlen az az állítás, hogy a császár utasította Konstantin pápát, hogy menjen azonnal Bizáncba, mert alá kell írni valamilyen papírt. II. Jusztinianosz császár egyszerűen nem volt olyan helyzetben, hogy bármire is utasíthatta volna a római pápát. Ez az út, ha megtörtént volna – miképp a LP. írja –, a pápa életéhez kötött legfontosabb esmény lett volna.

Pontosan az itt említett érvek miatt még az olyan biztosan bebetonozott történelmi eseményt is kétségbe vonhatjuk, mint Konstantin pápa bizánci útja. Tehetjük ezt nemcsak azért, mert egyedül a LP.-ból (I. 382, - I. 389-91) rendelkezünk információval erre az útra vonatkozólag hanem azért is, mert olyan eltorzult – legendába illő – mozzanatokat említ a pápa életrajzírója, melyeket történelmi keretbe helyezve nehéz elképzelni. Kizárt dolognak tarthatjuk, hogy egy olyan kegyetlen, dölyfös uralkodó, mint II. Jusztinianosz földre vetette volna magát és csókolgatta volna a pápa, vagy bárkinek a büdös saruját. A bizánci császár földi hasonmása volt a mennyei uralkodónak, trónja az Isten trónjának e világi megfelelője, – a pápákat mindenkor alattvalóiknak tekintették –, és ezért egy bizánci császár nem hempereghetett senki előtt, ráadásul nem koronával a fején. Az egész út lényege a 'Quinisext', más néven a Trulloi Zsinat határozatai megvitatása és aláírása lett volna, csak sajnos az idevonatkozó dokumentumok hiányoznak a bizánci kéziratgyűjteményekből, sőt ezenfelül: nincs semmilyen bizánci feljegyzés Konstantin pápa bizánci látogatásáról. A pápa császárvárosi útjáról és parádés bevonulásáról egyedül a sokkal később szerkesztett LP. szerzője ír. Történészeink ezt a bejegyzést kezelték és kezelik hiteles forrásként, holott nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a LP. szerkesztői sokszor valótlan, pontatlan adatokkal színezték ki szerzeményük 'történelmét'. De még másolatban sincs meg a császári levél, amiben a pápát magához rendeli, vagy a LP. által említett császári mandátum irata sem, amit a 'regionarius' Theophaniosz adott át Konstantinnak. Az is sajnálatos még, hogy mindössze egy Konstantin pápa kancelláriája által kibocsájtott dokumentumról tudunk, ami egy pápai bulla az Evesham-i Apátság alapításához, melyben a pápa Brithwald érseket ruházza föl az apátsági javak privilégiumával. A legnagyobb baj evvel a dokumentummal, hogy ez is egy később írt hamisítvány.
Konstantin a Pápák Könyve szerint 711. október 24-én érkezett vissza Rómába, azaz majdnem két évig volt oda. Miért is? Mi értelme is volt a kétéves bolyongásnak?
A Konstantin uralkodása alatt zarándokként Rómába érkezett Coenrednek (Mercia uralkodójának), és Offa – a keleti szászok, vagyis – Sussex királyának történetét is megalapozatlan papi kitalációnak vehetjük. Olyan óhajnak, amit még máshol is, más uralkodókkal is elismétel az egyházi fantázia.
713-tól haláláig megint csak nincs semmi adatunk Konstantin pápáról

Konstantin pápa pontifikálása alatt történt, hogy 711-ben a muzulmán seregek partra szálltak az Ibériai-félszigeten, majd három év leforgása alatt majdnem az egész félszigetet elfoglalták. Ha figyelembe vesszük a hódító sereg szerénynek mondható létszámát, (711-ben partra szállt afrikai muzulmánok száma 10-15 ezernél nem volt több), akkor jogos a kérdés: hogyan volt ez lehetséges?A válaszhoz tudnunk kell, hogy az V. évszázadban Hispániát elfoglaló vizigótok nagyjából változatlanul hagyták a római társadalmi intézményeket, adminisztrációt, jogrendszert, és adó-vám törvényeket. Mivel ezek a gót királyok generációkon keresztül az ariánus hitet követték, így hiányzott belőlük a vallástürelmetlenség túlfűtött agresszivitása. Meghagyták a pogány vallások gyakorlásának a szabadságát, és a pogány iskolarendszer zavartalanul működött tovább. Ennek köszönhetően voltak mérnökök, szakemberek akik karbantartották, kijavították a viaduktokat, hidakat, utakat, és még üzemeltek a bányák, fémolvasztók, volt kézműipar, és viszonylag fejlett mezőgazdaság. Továbbá teljes vallásszabadságot biztosítottak a birodalom minden más részében üldözött zsidóknak, minek következtében ezres nagyságrendekben történő zsidó bevándorlási hullámok követték egymást. Sajnos befogadták, és teljes szabadságot engedtek az ortodox katolikusoknak is, minek hosszútávú következménye a vizigót nemzet eltűnését eredményezte. A lassan de biztosan erősödő ortodox katolikusok egyre közelebb hízelegték magukat a vizigót királyi udvarhoz és sunyin meghúzódva ott álltak minden pártütés, minden lázadás mögött. Egy a vizigót nemesség között folyó vitát, ill. harcát kihasználva Leander érsek rávette Reccared királyt, hogy hatalma érvényesítése érdekében vegye fel a katolikus vallást. Reccared megfogadta Leander tanácsát és 587-ben felvette a katolikus vallást, majd példáját kötelezően követve a vizigót nemesség is áttért a római ortodox hitre. A két évre rá megtartott III. Toledói zsinaton már felvázolták a más meggyőződésű emberek háttérbe szorítását. Még egy évtized sem telt el a zsinatot követően és megkezdődött a pogányok és zsidók üldözése, sorra bezárták a pogány templomokat, iskolákat, színházakat. Papok, szerzetesek vették át a közigazgatást, oktatást, bíráskodást és az addig meglévő viszonylagosan biztonságos létet felváltotta a bizonytalan elszegényedés, minek következtében a lakosság elkeseredése egyre nőtt.
Az arab hódítás sikerességéhez, – gördülékenységéhez és gyorsaságához – továbbá hozzájárult még az egymást követő katolikus vizigót királyok primitíven brutális, tehetségtelen uralkodása, mely során elszegényítették, és legyengítették az egykor virágzó erős tartományokat. A keverék germán uralkodói réteg lenézte és megalázó szolgasorba taszította a spanyol-római őslakosságot. Ellenben más vallású emberek üldözése és megbüntetése terén mint jó keresztények csudamód jeleskedtek a gót nagyurak, rendszeresen élvezkedtek pogányok és zsidók megkínzásában, miközben leállt a kereskedelem, minimálisra csökkent a kézműipar, és a valamikor magas haszonnal működő bányákat mind egytől-egyig bezárták, minek eredményeképpen a bányászat több évszázados hagyománya is eltűnt. Nem épültek új viaduktok, hidak, az utakat és a régi középületeket senki nem javította már ki. A hajdani csinos, büszke római városok a VII. században romosan, piszkosan tengődtek, és ami kevéske építkezés volt, az mind kizárólag egyházi épületek felhúzásából állott. Ebben a szegénységben csak a papság érezte jól magát. Az anarchia szülte tragédia Erwig (ur. 680-686) király alatt tetőzött, mikor a félsziget lakosságának a fele elpusztult az ismétlődő éhínségek és járványok következtében.
Nem csoda hát, hogy amikor a muzulmán sereg megjelent, akkor a züllött gót nemesség – ami csak a zsidók levadászásában jeleskedett – képtelen volt ellenállni a fegyelmezett muszlim ellenségnek. A Gadualete folyónál 711-ben tizenkétezer berber harcos megsemmisítő vereséget mért az ötvenezres keresztény seregre. A gótok által korbáccsal hadba kényszerített, rosszul felszerelt őslakosokból összeterelt ezredek nem akartak harcolni, és az első összecsapás során megfutamodtak. A gót nemesség 'színtelen' java ottmaradt a harcmezőn és Roderik királyuk holttestét a kutyák marcangolták szét.