KÉPZŐMŰVÉSZET

KÉPZŐMŰVÉSZET

A honfoglalás kor művészete

A magyar művészet egyik jellemző sajátossága többgyökerű származásunkban keresendő: a finnugor népekkel való együttélés hatása megtalálható a ma is élő népművészetben és népszokásokban, a múlt emlékeit töredékes voltában megőrző mitológiában és a népzenében is. A korabeli temetkezési szokások és a ránk maradt régészeti leletek alapján ezektől eltérő vonásokat is megfigyelhetünk az ősmagyarság emlékei között - a nyelvében alapvetően finnugor örökséget hordozó népesség műveltségében, társadalmi és hadi szervezetében számos steppei jellegzetességet mutatott a kárpát-medencei honfoglalása és államalapítása idején.
A 10. század régészeti emlékei természetesen hiányosak: a szerves anyagoknak döntő többsége elpusztult a talajban, így a kerámián és az állatcsontokon kívül szinte csak a fémtárgyak maradtak fenn. A vas, bronz, ezüst és arany leletek egykor feltehetően rangjelző szerepet is betölthettek - népmeséinkben is megtalálhatjuk ennek nyomait az égitestek, uralkodók, paloták jellemzésénél. Leggyakrabban a viseleti és használati tárgyak maradtak ránk: ruhadíszek, fegyverek, ékszerek, a temetkezési szertartás részeként a sírba kerülő étel- és italáldozatok kellékei, a különféle edények, illetve az elhunyt mellé helyezett húsmaradványok emlékei, a különböző állatcsontok.
A nagyállattenyésztő magyarság halottbúcsúztatási szokásaira jellemző, hogy az elhunytak tiszteletére, s túlvilági életének megkönnyítésére rituálisan feláldozták egyik hátasát. A "kedvenc állat" húsát a halotti tor során elfogyasztották, majd bőre, koponyája, lábszára részleges lótemetkezés során került a sírba az elhunyt mellé. A nomád világot és életmódot idézi, hogy a férfiak harci paripája és az asszonyok nászajándékának, kelengyéjének részét képező, gazdagon felszerszámozott lovak tükrözték gazdájuk egykori társadalmi helyzetét, a mai nap már nehezen körvonalazható jogállását is.
A magyar művészet egyik jellegzetessége a tarsolylemezek palmettás díszítésmódja. A tarsoly a férfiak jobb oldalán függött az övön, és többnyire tűzszerszámokat (csiholót, kovát, taplót) tartalmazott. Rangjelző szerepe is lehetett, akárcsak a fegyvereknek és a különféle ékszereknek. A fém fedőlapot domborítással, majd poncolással (poncoló szerszámmal való beütögetéssel) munkálták meg, a hátteret gyakran aranyozással is díszítették.
A tarsolylemezek legfőbb motívuma - ugyanúgy, mint a ruházaton, a szablyán, süvegcsúcson, vagy az övvereteken is - a keretbe komponált, avagy végtelen mustraként tovaszőhető, dús levelű pálmavirág, a palmetta, melynek elemei vagy egy középpont köré csoportosulnak, vagy a tarsolyfedelet lezáró szíj középtengelyének két oldalán helyezkednek el.
A női viseleti tárgyakon és egyéb leleteken jóval több az állatalakos ábrázolás, mely főképpen a különféle díszkorongokon, karpereceken, sőt a lószerszámvereteken is megjelenik.
Az általános növényi motívum mellett kevés férfiakhoz kapcsolódó leleten látható állatfigura. Ilyen például a karosi övveret turulmadara, a benepusztai nagyszíjvég ragadozó állata elnövényiesedő végtagjaival, az állat- és madárfejes hencidai zablapálca, vagy a zempléni korong turul-ábrázolása az életfával együtt. Ide sorolható a bécsi fejedelmi szablya egymásba gabalyodó állatpárja is. Legismertebb emlékeink egyike a bezdédi tarsolylemezen látható állatalakos jelenet: egy kutyafejű, pávafarkú griff (szenmurv) és egy egyszarvú szárnyas állat - az iráni mitológia alakjai - veszik közre a bizánci jellegű keresztet - a korabeli szinkretikus hitélet bizonyságaként.
Leggyakrabban a turul (sas, vagy sólyomféle ragadozó) és a növényevő patás állat, a szarvas tűnik fel a ránk maradt leleteken. A növényi vezérmotívum, a palmetta eredete ugyanúgy iráni lehetett, mint ahogyan az állatalakok többsége is ehhez a földrajzi környezethez kapcsolható. A közép-ázsiai szogd mesterek hatását többek között a palmetta körül megjelenő hárompontos mesterjegyben látják a kutatók. A fém tarsolylemezeken megjelenő motívumok domborítása a bőrmunkákhoz hasonlatos. A fény-árnyék hatása valószínűleg textilelőzményre utal: a nemezrátéteket fémszállal erősíthették az alapra, és feltehetően ezt utánozza a palmetta szegélyén lévő rovátkolt sáv. A Kárpát-medencében jelenleg már több mint húsz tarsolylemezt ismerünk, ám a Keleten előkerült párhuzamok és a motívumkincs előzményei az egykori őshazák szállásterületein sejtetik e művészet gyökereit.
A honfoglalás kor gazdag női viseletéhez tartoztak a míves mesterségbeli tudást eláruló, és viselőjük hitvilágára is fényt vető aranyozott ezüst díszkorongok. Különösen szépek a csüngős veretek, a rombusz alakú ingnyakdíszek és kaftánveretek. Az áttört varkocsdíszítő korongok, gömbsorcsüngős fülbevalók az etelközi szaltovói (Don-vidéki) műveltséggel állnak rokonságban, a küllős növényi mintájú korongok is onnan honosodtak meg nálunk. A gondosan kivitelezett viseleti tárgyak nem pusztán díszítő célzattal készültek: az elnövényesedett állat- és szellemlények védelmet nyújtottak viselőjük számára, a bemutatott állatvilág az életfával együtt a segítő szellemek életterét ábrázolta.
A kalandozások során szerzett arany- és ezüstpénzeket, kincseket és ékszereket idehaza hamarosan beolvasztották, és az ötvösök saját jelképrendszerük, illetve megrendelőik ízlése szerint készítették belőlük különféle termékeiket. Ehhez a pompaszeretethez nagymennyiségű nemesfémre volt szükség: a férfiak rang- és méltóságjelző övkészletének átlagsúlya kb. 20 dkg lehetett, ám egy-egy női lószerszám 1,5 kg ezüstöt is megkívánhatott, nem beszélve a hatalmat birtokló arisztokrácia vagyoni helyzetét tükröző fejedelmi, vezéri leletegyüttesekről.
A Szent István kori művészet
Az államalapítással és a gazdálkodás fokozatos átalakulásával lassú, de gyökeres változások következtek be: új településszerkezet alakult ki, a hatalmi irányítás alapja a vármegyerendszer lett. A megyék központjaiban erődítések, várak álltak.
A 10. század második felében az ősi pogány hagyományokat, szokásokat feladva igyekezett a magyarság beilleszkedni a nyugat-európai kora feudális államok közösségébe. A népművészet jellegzetes vezérmotívuma, a palmettadísz meghonosodott a kőfaragásban is. Ennek egyik legkorábbi emléke a szalagfonatos dísz megjelenése a zalavári háromhajós bazilika építészeti emlékein. A korszakban ugyanakkor megfigyelhető az antik akantuszlevelek felhasználása is Esztergom, Pécs, Veszprém, Székesfehérvár és Pilisszentkereszt építményein.
Az István által 1019-ben alapított zalavár-récéskúti monostor előzménye egy 9. században épült keresztény templom volt, és Pécs városát is ókeresztény templomáról (Quinque martyrorum basilicae) nevezték el a középkorban (Quinque basilicae, Fünfkirchen). Legkorábbi épületeinkre jellemző a bizánci típusú centrális templom és a nyugati típusú keresztelőegyházak kis rotundái (Esztergom, veszprémi Szent György kápolna, Sárospatak). A királyi kápolnák és a nagy körtemplomok, illetve egyhajós templomok az apátságok kezén monostortemplomokká alakultak (Pécsvárad, Zalavár, a Gizella királyné alapította zoborhegyi monostor). István nevéhez kötődik a veszprémvölgyi görög apácakolostor alapítása (1007).
Hamarosan nagyméretű székesegyházak (Győr, Eger, Pécs, Csanád) és kisugárzó hatású apátsági templomok emelkedtek Szent Márton hegyen (a mai Pannonhalmán), Bakonybélen. A világi építészet monumentális alkotása volt az esztergomi várhegyen Géza palotája, amely Vajk szülőhelye is lett. István király folytatta apja építkezéseit, amellyel Esztergom a legfőbb egyházi és állami központtá vált.
A későbbi királyi székhely Székesfehérvár, ahol a méreteiben is kiemelkedő háromhajós bazilikát 1018 körül kezdték építeni. A templom 60 méteres főhajóval, kétpilléres oszlopsorral rendelkezett. A főhajót félköríves, a mellékhajót ravennai mintájú négyzetes tér zárta le. A Szűz Mária-templomot István király családi templomnak szánta, ám később egyházi kiváltságokkal felruházott szakrális centrum lett. Itt állt a királyi trónszék, itt őrizték a koronázási ékszereket is. Kívánsága szerint 1038-ban ide temették el Istvánt - mint Hartvik püspök írta - a bazilika középső, fő helyére. Első nyughelye egy római szarkofágból kialakított, ábrázolásaiban bizáncias hatást tükröző fehér kőkoporsó lett.
Meghatározó jelentőségű volt az adományozó (a donátor) és az alapított intézmény viszonya. Szent István törvényben írja elő, hogy tíz falu építsen egy templomot, melynek felszerelése a királyt illeti, míg működtetéséhez papot és könyveket a püspök biztosít. Ilyen módon véglegesen elterjedt a nyugati típusú kereszténység és művészet hazánkban. Mivel az első plébániatemplomok zöme fából készült, így nem maradtak fenn: az évszázadok során elpusztultak, vagy átépültek az újabb korszakstílusok szerint, illetve a lakosság megnövekedett létszámából fakadó igényeknek jobban megfelelő méretű egyházakba épültek bele - biztosítván ezzel a hitélet felszentelt helyeinek folytonosságát.
A korabeli művészet kisméretű tárgyainak legjelentősebbje a koronázási palást. Ez az egyetlen, épségben megőrződött, s bizonyosan az első magyar királyi házaspárhoz, Szent Istvánhoz és Boldog Gizellához kapcsolható emlék. Az 1031-ben készült miseruha - Magyarország földrajzi elhelyezkedéséhez hasonlóan - magába ötvözi a keleti ikonográfia és a nyugati világkép együttes megjelenését.
A korszak magyar vonatkozású ötvösművészetének kiemelkedő emléke szintén István király feleségéhez fűződik. Az ún. Gizella-kereszt famagra szerelt aranylapjait rekeszzománccal, igazgyöngyökkel és ékkőberakásokkal díszítették. Főalakja az aranyból készült Krisztus-test, lábainál Gizella királyné és édesanyja, Burgundi Izabella térdel. A magyar királyné az 1006-ban elhunyt, a regensburgi Niedermünsterben eltemetett édesanyja síremlékére készíttette.
A korabeli kereszténység apró leletei a különböző bronz keresztek. Ezek az ereklyetartók és mellkeresztek tekinthetők nálunk az első, biztosan keresztény emlékeknek a 10. századból. A szentföldi üreges ereklyetartók 1018 után kerültek nagyobb számban hazánkba, mivel István király ekkor nyitotta meg Magyarországon keresztül a Szentföldre vezető jeruzsálemi zarándokutat. A helyi készítésű domborműves mellkeresztek előlapján általában bizánci megformálású Krisztus látható, feje fölött kis kereszttel, a hátlapon pedig Mária, vagy a kereszt szárainak végein az adományozó orans (felemelt kézzel imádkozó) alakban.
Amíg a fentiekben történelmi személyiségekhez köthető tárgyakról is beszélhettünk, tallózásunk végén most egy olyan művészettörténeti emlékről essék szó, amely csupán a legendáknak köszönhetően kapcsolható korai történetünk egyik kiemelkedő alakjához. A 955-ös augsburgi vereség kapcsán Anonymus és Kézai is megemlékezik krónikájában Lél kürtjéről. Lehel vezér legfőbb ismertetőjele - bizonyára méltóságjelvénye - a kürt volt. A monda végül is egy remekmívű elefántcsont faragványhoz kapcsolódott, melyet ma a jászberényi Jász Múzeum őriz. (Ez a bizánci munka egyébként nem egyedülálló - a koraközépkor emlékei között mintegy negyven ilyen jellegű elefántcsont kürt ismeretes.)
A Lehel-kürtöt elefántagyarból faragták valamikor a 9-10. század során, görbülete és keresztmetszete ívelt, hossza 43 cm. A szájánál és az alsó harmadánál ráhúzott szíjon, a baloldalon viselték, így ez a két széles sáv díszítetlen maradt, míg a kürt többi részét gazdagon faragták. A középső széles részben az alakok csoportjai sávosan, egymásba fonódva töltik ki a teret. A kürt valószínűleg a bizánci császárok által gyakorta rendezett cirkuszi játékok megnyitását ábrázolja. A központi helyen lévő, bűvös jelképbe foglalt nyitott tenyér a játékok kezdetére engedélyt adó császári kéz lehetett.
A különböző kürtökből való rituális ivás egyébként régi pusztai hagyomány. Ezek a kürtök nemcsak hangjelző szerepet játszottak, hanem méltóságjelvény-ként is szolgáltak. A népvándorlás kor fejedelmeinek színarany kürt járt, a vezérek rangját arany- illetve ezüstveretes kürt mutatta. A Képes Krónika miniátora a magyarok bejövetelét úgy ábrázolta, hogy a központi jelenetben szereplő Árpád fejedelem aranyozott veretes kürtöt tart a kezében, s éppen megkóstolja a Duna vizét, amivel jelképesen birtokba veszi az új haza földjét...