Tömörkény István: Üzenet a másvilágra

ÜZENET A MÁSVILÁGRA

Sokféle katonalevelet láttam már, meg írtam is. Naiv és egyszerű írások a katonalevelek, de van azért olyan ember, aki nem tudja egybefoglalni. Azután régebben több volt az írástudatlan is. Akiből kinézték, hogy jó altiszt lenne, azt megtanították az írás-olvasásra, de a többivel lent a Balkánon nem értek rá bajlódni. Azután a fegyver is nagyon elhúzta a kezet, nemhiába mondta a legény: rajzolok már haza egy levelet, de azt csakugyan nem is írta, hanem minden betűjét úgy rajzolta rá a papirosra. Sok jó kívánsággal és Isten nevével kezdődik az ilyen levél, és sok tiszteletküldéssel végződik. Az eleje és a vége közé nem sok üzenet és kérdezősködés szorul. Leginkább érdeklődés a családi ügyek, a termés, az időjárás és a jószágok iránt. Bizonyos leányzónak sem igen szokott kimaradni belőle a tiszteletküldés. A Novibazárból küldött levelek pénzt ritkán kértek, a fizetés a különböző patrulculágokkal elég volt, el sem igen tudták költeni, ellenben volt köztük olyan szegénysorsú legény, aki a pénzt hazaküldte az édesanyjának.

Egy-egy nehéz kezű helyett írtam olykor. Külön erre a célra jó nagy betűket vetve, hogy otthon el is tudják olvasni. Isten bocsássa meg a bűnömet, még verses levelet is írtam. Most, huszonhét esztendő után, bevallhatom, hogy a versek szerkesztésében plagizáltam is. De csak pár sort a Mikes Kelemenről szóló költeményből, a levél elejére. Ami azután szabad átültetésben így szólt: Egyedül hallgatom a Lim mozgását, A Lim habja fölött futó szél zúgását, Nagy Törökországban...

- Ejnye, de valami finom - örvendezett a legény, és hozni akarta honorárium gyanánt a virginiai szivart, amit két krajcárért lehetett kapni a pék-őrmesternél. Azután ment a levél, azaz, hogy vitte a postapatrul hazafelé, ingyen. Csak rá kellett a borítékra írni, hogy K. K. Feldpost. Nem K. u. K., hanem csak K. K. Az u betű később szorult közébük...

Tegnap reggel, ahogy a hivatalos postát nézem, van köztük egy rózsaszínű levelezőlap. Mondom, ugyan mit közgyűlésezik ilyenkor a város, mert az szokott ilyen színű meghívókat küldözni széjjel. Azután látom, hogy nem az ez, hanem a tábori posta levelezőlapja, rá is van nyomtatva magyarul. Az is rajta van, hogy ára egy fillér. Ott a postabélyeg rajta: Zemunból, azaz, hogy Zimonyból jött. A "feladó neve" nyomtatott betűk után oda van írva ceruzával: Zombory Lajos őrmester. Lám - gondoltam -, nem is tudtam, hogy az ily nevű jeles festőművész földink az ecset mellett a kardot is tudja forgatni. De azután oda van írva a "feladó címe" nyomtatott betűk után: 44. gy. ezr. 5. század. Nini, mondom, hát az miféle dolog. A negyvennégyesek túladúnaiak, a vasi magyarok szolgálnak benne, hát hogyan kerül oda szegedi ember. Megmondta aztán a túlsó oldalon az írás, amit ide iktatok egészében, mert ilyen, a másvilágra üzenő katonalevelet még nem láttam. Azt mondja:

Kedves Pista bátyám!

Mögbocsásson, hogy így szólítom mög, de így kívánja a szívem, mert szögedi árva volnék. Régön idegönbe elkerültem, oszt néha-néha, ha urambátyám írását olvastam, úgy éröztem, hogy mégse vagyok egészen árva. Áldja mög az Isten érte.

Azért kedves Pista bátyám arra kéröm, ha majd egyször ráér, ballagjon ki a Deszkásba, oszt a hatodik sorba súgja mög az öregöknek, Zombory Jánosnak mög az édösanyámnak, hogy elbúcsúzott a gyerök.

Vörössipkások előre!!

Ki is mentem mindjárt ebéd után a felsővárosi Deszkástemetőbe, Zombory Jánoshoz, aki a levél szerint alighanem vörössipkás volt Damjanich alatt, mert a negyvennyolcas vörössipkások szintén ide mihozzánk voltak tartozandók.

A nyári délutáni nap forró verőfénye reszketett a csöndes, régi temető fölött. Csillogott az új kövek aranybetűin, és bebújt a futó borostyánok közé, amik szelíden ölelik körül az elbarnult, revesedő fakereszteket. Kerestem a hatodik sort, de nem találtam meg: sok hatodik sor támadt itt azóta, mióta Zombory Lajos őrmester a városból elkerült. Néhány ember meg leányzó foglalatoskodott a sírvirágok körül, megkérdeztem tőlük: nem tudják-e vajon, hogy öreg Zombory János meg a felesége merre szoktak feküdni. Nem tudták.

- Talán amott, az új vágásban - mondták.

Az "új vágásban" azonban csupa új kövek sorakoznak egymás mellé. Próbaképp kérdeztem, hogy Dugonics András sírját tudják-e. Arra sem véltek. Egy ember mondta azt is, hogy ilyen nevű család talán nincs is a felsővároson. Hát az igaz. Nincs már. Elmúltak.

Nem bírtam megtalálni az öregek sírját. A régi fakereszteket befutotta fejig a borostyán, s a vágott betűk is szétmállottak rajtuk, nemigen lehet azokat már kiböngészni.

Az üzenetet pedig át kell adni. Elmentem hát az öreg piaristának, régi magyar vitézi erények hegedősének a sírhalma elé, ahol áll az ezernyolcszáznegyvenhétből való nagy veres kő, hamvurnával a tetején: Dugonics Andrásnak kegyesrendi tisztelői. Bár ugyan ő már kilencvenhat éve elhalt, de a sírhelyen vannak még az ő halála előttről való családi kövek is. Így 1816-ban emeltetett egyet Szilber Anna, végig vers van rajta, de a veres márványon úgy szikrázik a napfény, hogy a majd száz éve vágott betűket nem tudom elolvasni. És az Etelka írójának folyondáros sírhalma körül, mint komor gárdisták, nagy fehér és veres kövek állanak díszőrséget, mind a famíliához tartozottaknak a kövei: Szojkák, Endrék, Beniczkyek, Bánhidyak.

Erről a helyről üzentem azután hangos szóval öreg Zombory Jánosnak és hites életpárjának a másvilágra, hogy elbúcsúzott a gyerök: vörössipkások előre!

Jó szerencse, hogy nem tartózkodott a közelben senki. Mert különben azt hihették volna, hogy ennek az úrformának is alighanem elvette az eszét a háború.

Pedig dehogy. Éppen csak hogy átadtam az üzenetet.

1914