Franz Kafka: Álom

Franz Kafka:

Álom

Josef K. a következőket álmodta:

Szép idő volt, és K. sétálni akart egyet. Alig tett azonban két lépést, már a temetőbe ért. Voltak ott mesterkélt, girbegurbán kanyargó utak, de ő sebes sodrású vízhez hasonló utcán siklott, egyensúlyát megőrző, lebegő testtartásban. Már távolról szemébe tűnt egy frissen hantolt sír; meg akart állni előtte. Ez a sírdomb szinte csábította; úgy érezte, bármennyire siet is, nem érhet oda elég hamar. Néha azonban alig látta a sírdombot, zászlók takarták el szeme elől, lobogó vásznuk erősen csapkodott; a zászlóvivők nem voltak láthatóak, olyan volt, mintha hatalmas örömrivalgás tombolna ott.

Miközben tekintetét a távolba szegezte, hirtelen meglátta közvetlenül az út mellett, szinte már maga mögött ugyanazt a sírdombot. Gyorsan a fűbe ugrott. Mivel elrugaszkodó lába alatt tovább száguldott az út, megingott, és pontosan a sírdomb előtt esett térdre. A sír mögött két ember állt, és egy sírkövet tartottak a levegőben. Alighogy K. megjelent, a követ a földbe nyomták, és az úgy állt ott, mintha szilárdan odafalazták volna. Az egyik bokorból nyomban előlépett egy harmadik ember, akin K. tüstént észrevette, hogy művész. Nadrág volt csak rajta, meg hanyagul begombolt ing, fején bársonysapka; kezében közönséges ceruzát tartott, amivel már közeledtében figurákat rajzolt a levegőbe.

Ezzel a ceruzával rajzolni kezdett a sírkőre; a kő nagyon magas volt, meggörnyednie egyáltalán nem kellett, csak előredőlnie, ha nem akart rálépni a sír gyepére, amely elválasztotta a kőtől. Lábujjhegyre állt tehát, és bal kezével a kő lapjához támaszkodott. Különlegesen ügyes mesterkedéssel sikerült a közönséges ceruzával aranybetűket létrehoznia; ezt írta: ITT NYUGSZIK... Minden egyes betű világosan és szépen, mélyen a kőbe vésve rajzolódott ki, és valamennyi tiszta aranyból volt. Amint a két szót leírta, hátranézett K.-ra; K. felajzottan várta a felirat folytatását, nem törődött a férfival, csak a követ bámulta. Az ember valóban nekifogott az írás folytatásának, de nem ment neki, gátolta benne valami, leengedte a ceruzát, és ismét hátranézett K.-ra. Ekkor K. is ránézett a művészre, és észrevette, hogy az nagy zavarban van, melynek okát azonban nem értette. A művész iménti élénksége eltűnt. Ettől K. is zavarba jött; tanácstalanul néztek egymásra; valami rút félreértés történt, amit egyikük sem tudott eloszlatni. Éppen a legrosszabbkor a temető kápolnájában még egy kis harang is megszólalt, de a művész hevesen hadonászni kezdett, mire elhallgatott. Kis idő múlva újra rákezdte, ezúttal azonban nagyon halkan, és felszólítás nélkül mindjárt abba is hagyta; mintha csak a csengését próbálgatta volna. K. vigasztalan volt a művész állapota miatt, arcát kezébe temetve sírni kezdett, és sokáig zokogott. A művész várt, amíg K. megnyugszik, aztán, mivel más megoldást nem talált, úgy döntött, hogy mégis folytatja az írást. Az első kis vonás megváltást jelentett K.-nak, de ezt a művész szemmel láthatóan csak nagyon kelletlenül vetette oda; az írás sem volt már olyan szép, mindenekelőtt az aranyozás hiányzott róla; halványan és bizonytalanul húzódott a vonás, csak a betű sikerült nagyon nagyra. J betű volt, már csaknem befejezte, amikor dühödten a sírhalomba rúgott, olyan erővel, hogy a göröngyök szerteszét repültek. K. most végre megértette; nem volt már ideje rá, hogy kérlelje; mind a tíz ujjával ásta a földet, mely jóformán alig állt ellen; látszott, mindent előre elkészítettek; csak színleg raktak oda egy vékony földréteget; alatta azonnal feltárult egy meredek falú, nagy lyuk, amelyben K., akit hátulról egy szelíd áramlat magával sodort, elsüllyedt. Miközben odalenn az áthatolhatatlan mélység már befogadta, és fejét még hátraszegve felemelte, neve hatalmas cirádákban száguldott odafenn a sírkövön.

Elbűvölten ettől a látványtól, felébredt.

Gáli József fordítása