Krúdy Gyula: Szinbád A SZERELEM VÉGE

Krúdy Gyula: Szinbád

A SZERELEM VÉGE

A budai ház, amelyben H. Galamb Irma a Krisztina-templom szomszédságában lakott, olyanformán helyezkedett el a régi, vénséges ház-anyókák között, mint szemérmetes, tiszta és finomkás vénkisasszony, krinolinos, vikleres, öreg asszonyságok között. Legalábbis száz esztendővel fiatalabb volt, mint szomszédai, de a tisztára söpört udvaron kerekes kút nyikorgott, és a zöld lugas poros levelein bágyadtan villant meg a napsugár. Az ablakok keskenyek voltak és fehér, repedezett zsalugáterek takarták őket. A kapu mellett a falban fülke és kopott betűk hirdetik, hogy valamikor a kéményseprők védőszentje, Flórián állott e helyen. Bizonyára úgy történt, hogy idők folyamán a ház gazdát cserélt, és Flórián tovább vándorolt a fülkéből a kéményseprő gazdával és legényeivel. Flóriánnal a háromablakos ház mintha minden férfias díszét elveszítette volna. Ha elhaladtál a csöndes ablakok alatt és bepillantottál a simára söpört udvarra, a kerekes kútra és a zöld lugasra, azt kellett gondolnod, hogy odabenn a hűvös szobákban egy-egy tarka macska és egy-egy vénkisasszony üldögél, és a Képes Családi Lapok régi évfolyamait levelezik. - Itt lakott Galamb Irma, a színésznő, amikor a vacsorát követő nap délutánján Szindbád nála tiszteletét tette.

- Hát hogy van, hogy van? - mondogatta Galamb Irma, amint egy merevlábú és tojásdadalakú széken Szindbádnak helyét kijelölte.

A félig lezárt zsalugátereken a júniusi napsugár csöndesen, aranyporosan szálldosott befelé, mint régi vidéki délutánokon, midőn Szindbád húga barátnőivel haragszomrádot játszott az ebédlőben. Egy tarka óra komolyan ketyegett a hímzéssel borított komóton és a fehérre súrolt padlót otthonszőtt, színes szőnyeg borította. (Szindbád egy darabig kezében tartotta kalapját és kesztyűjét, mint a vidéki viziteknél szokás, végül is a szék alá dugta e felesleges holmikat.)

Galamb Irma fehér háziruhában üldögélt látogatójával szemben, és miután a haja kissé borzas volt, és arcát, nyakát is hanyagul borította a rizspor, sokkal öregebbnek látszott, mint az előző estvén. Egy kopott aranyozású félcipő volt a lábán, amelyben valamikor régi operettekben táncolt, de a cipő piros sarka már fehér volt és a szalag összezsugorodott. Csak a keze volt fehér, puha és a körme rózsaszínű, mintha minden egykori ékességei közül a kezét becsülte volna meg legjobban. Egy falegyezőt vett fel az asztalkáról, az asztalkán láthatóvá lett a kulcsos zárral ellátott emlékkönyv, és míg a legyezőt kezében megforgatta, a legyezőről ceruzával és tintával írott verssorok, névaláírások és hevenyészett rajzok tűntek Szindbád elébe.

- Én már csak az emlékeimnek élek - mondta, és kezében fürgén mozgott a legyező. - A direktor mondta is, hogy miért nem hagyom ezeket a limlomokat a téli állomáson, minek cipelem magammal. Én őszintén feleltem, hogy én már a limlomjaim nélkül nem tudok élni.

Melegen s barátságosan pillantott Szindbádra:

- Higgye el nekem, uram, hogy azok a nők a legboldogabbak, akiknek szép és változatos múltjuk volt. Akik megbecsülik a múltat és visszaérzik az elmúlt gyönyörű órákat és napokat. Lehet, hogy ha majdan megöregszem, a templomba járok én is vezekelni, mellet verni és búslakodni könnyű és elröpült fiatalságom miatt, de most még annyira közel van minden, ami elmúlt, hogy teljes bizonyossággal emlékszem a csókokra, az ölelésekre. És vajon melyik nő nem boldog, ha megölelik?

Szindbád cigarettára gyújtott, és míg a füstöt a selyempillangókkal díszített lámpás felé fújta, fesztelenül megkérdezte:

- Mondja, Irma, mikor volt utoljára szerelmes?

A színésznő elnevette magát.

- Szeretném, ha erről nem beszélnénk... Lehet, hogy már régen, néha azt hiszem, hogy már évek múltak el azóta, hogy valakire forrón és szerelmesen gondoltam éjnek idején - máskor meg azt hiszem, hogy még mindig rövidruhás leányka vagyok és eltűnődöm a bókokon, amelyeket a színháznál és a színház körül az udvarias emberektől hallok. A tükörbe nézek és azt kérdezem a tükörtől, hogy csakugyan olyan szép a szemem, mint Tyukori, a komikusunk mondta? A vállamat, a karomat nézem sokszor és hiába, be kell vallanom, hogy még mindig szép és fiatal vagyok. Istenem, én talán sohasem fogok igazán megvénülni. Eszembe jut az anyám, aki hatvan-hatvanöt esztendős korában szép, tiszta és kívánatos asszony volt. Tőle örököltem soha meg nem őszülő hajam. Csak az ostoba asszonyok őszülnek meg.

A fejét félrefordította és ujjaival felsimította hajhodrait. Szindbád helyeslően bólintgatott.

- Valóban - mondta, magában pedig azon gondolkozott, hogy milyen színe is volt az Irma hajának akkoriban, régen?...

Egy percig hallgattak, mialatt Szindbád tekintete szórakozottan tévedezett a képeken, régi koszorúkon és hervadt szalagokon.

- Ugye csodálkozik - szólalt meg csiklandozó, nevető hangon a színésznő -, hogy mennyi idegen férfinak az arcképe van a falon? Bizony a legtöbbet már nem is ösmerem, de szeretem magam körül a szép férfiarcképeket.

Könnyedén, mint egy nagy, fehér macska talpra ugrott és az arany papucsokban a falhoz lebbent. A bal kezével a szoknyáját összefogta, míg a jobb kezével a képekre mutatott, mint a tanító a táblára.

- Ez volt Hegyesi, a férjem - mondta egy ovális rámájú, rossz olajfestményre mutatva. - A legszebb férfi volt Magyarországon, csak kérdezősködjön utána.

(Hegyesi összezsugorodva és savanyúan nézett alá a képről, mintha unná ezt a beszédet.)

A kép körül szalagok fityegtek, amelyeknek aranybetűi már elkoptak. Az asszony megsimo gatta a szalagokat:

- Mind az övé. Rajongtak érte a nők... de most jöjjön közelebb. Ezt a képet közelről kell megnézni. A fotográfia bizony már kissé megkopott, de ugyebár felismer engem itt a csoport közepén. Ez volt a Fitykai társulata. Emitt a direktor, ott férjem és a társulat többi tagjai.

(A régi fotográfiáról borotvált arcú, hosszú hajú és összefont karú színészek némi elkeseredés sel pillantottak Szindbádra. Az előtérben füvön ült tunikás szoknyában Irma, és kalapja mint egy virágkosár.)

- És itt következnek ők, a régi ismerőseim... Látja ezt a harminc-harmincöt férfit? Ez mind halálosan szerelmes volt belém. Némelyik bizony a pisztolyt is szívének szegezte miattam. No, de menjünk tovább.

(A férfiak csoportja némán elvonult a falon. Egyik-másik mereven szegezte megkopott tekintetét Szindbádra. Lavalière-nyakkendők, boglyas, hajfürtök és hatalmas inggallérok sodródtak el Szindbád előtt. A vége felé pepitaruhában és szürke cilinderkalapban állott egy színész, és egy fehér kiskutyát tartott nyakszíjánál fogva.) "A híres Ürmösi" - mormogta kissé meghatottan Irma. - "No de menjünk tovább."

Most a koszorúk következtek, a hervadt babérok bánatosan zörögtek, amidőn Irma kezével megérintette őket. A szalagok meglebbentek, sárgultan, elfonnyadtan, mint őszi délután a temetőben. Egy széles, megkopott nemzetiszínű szalagról Szindbádnak a gimnáziumbeli márciusi ünnep jutott eszébe, valahol élesen süvít egy vékony gyermekhang: "Rabok legyünk, vagy..." Sárga szalagon a vidéki város neve, ahol a fából tákolt színkör körül sör- és törkölyszag vegyült a hársfák illatával... S ezután Szindbád már kissé elandalodva nézegette a kitömött gerlét, amely ezüstkarikán hintázott, az arcképekkel megrakott japán legyezőt és a többi holmikat, régi szép vidéki sikerek, tapsok, szerelmek eredményeit.

Egy tulipános ládikára elmerengve helyezte kezét a színésznő:

- Ebben tartom a leveleimet... Ha egyszer meghaltam, meghagyom, hogy elégessék a ládát.

A szemét Szindbádra szegezte és csöndesen, elmélázva, halkan mesélte:

- Az éjjel is, amikor hazajöttem, legkedvesebb barátomhoz, a ládikához fordultam... Olvasgattam a régi, szép leveleket, a gyönyörűséges hazugságokat és csodaszép mondókákat, amelyet a férfiak szíve hozzám diktált... Az óra már éjfélre járt, amikor végre egy levélke jutott a kezembe, amely könnybe borította a szemem. A párnám alá tettem és úgy aludtam. Furcsákat, nagyon furcsákat álmodtam a levélkével a fejem alatt. Egy nagy rózsaszínű ablakot láttam valahol, és az ablakban egyszerre csak megjelent egy ifjú alakja... Nagyon sok idő tellett el, amíg az ifjút a rózsaszínű ablakban felismertem. Ön volt az, Szindbád. A régi Szindbád. Akarja a levelét látni?

Gyorsan felpattantotta a ládikó fedelét. Legfelül egy sárga, gyűrődött papírlap hevert, rajta hegyes, szarkalábbetűkkel ez volt írva: Fogadja ifjú szívemet, kérem, kegyelmesen. Szindbád. - Szindbád kétszer-háromszor megforgatta kezében e papírlapot.

- Egy virágcsokor járt vele - mondta a színésznő, és komolyan, fontoskodva elzárta a régi levelet a ládába.

- Most pedig uzsonnázni fogunk. Szereti a kávét, Szindbád úr?

Szindbád ekkor elbúcsúzott, és rosszkedvűen, lehajtott fővel bandukolt ki a régi házból, amely szomszédai között egy tiszta és finomkodó vénkisasszonyhoz volt hasonlatos. Keserű érzésekkel, elkedvetlenedve mendegélt jó darabig és még azért is okolta magát, hogy egyszer sem nyújtotta ki kezét a színésznő keze után. Hátha ez a fehér, puha kéz felmelegítette volna?...

Jó messzire járt már, midőn egyszerre megállott, és hangosan, teli tüdőből felkacagott.

[1911]