Kisfaludy Sándor

KISFALUDY SÁNDOR
(1772-1844)

A XIX. század magyar irodalomtörténete azzal kezdődött, hogy 1801-ben megjelent A kesergő szerelem, amelynek költője egyelőre Himfy álnév alá rejtette magát. Sem azelőtt, sem azóta ilyen általános hazai sikere nem volt hazai könyvnek. Még azok is gyönyörködve olvasták, akik nem szoktak olvasni, vagy ha szoktak, akkor nem magyar verseket. Az irodalom hívei és pártolói pedig elragadtatottan állapították meg, hogy nemhiába volt a Bessenyeiék óta tartó szakadatlan irodalmi készülődés, íme, megszületett a magyar remekmű. Hamarosan napvilágot látott a mű második része is, A boldog szerelem. A sikeres költő most már kilépett az ismeretlenségből, most már A kesergő szerelemből és A boldog szerelemből egységes nagy lírai regénnyé összeálló mű közös címe lett: Himfy szerelmei. S költőjét, Kisfaludy Sándort ünnepelte az ország. A dicsőség pedig még fokozódott is a következő műveknél, az egymás után megjelenő, hajdankorban játszódó verses történeteknél, amelyeket a költő regéknek nevezett. A XIX. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál.

Mi a titka ennek a példátlan sikernek? Hiszen ha mostanában olvassuk ezeket a hajdan lelkesen olvasott műveket, bizony igen-igen haloványaknak találjuk, a Himfy szerelmeit végigolvasni eléggé unalmas időtöltés. És ha meg is állapítjuk, hogy egy-egy versszaka finom hangulatokat ragad meg, egyik-másik dala sajátos bájával szól hozzánk - az egész együtt nagyon egyhangú.

A siker magyarázata, hogy ez a költői megszólalás éppen idejében érkezett, és pontosan az volt, amit vártak. Hat év múlt el a Martinovics-ügy óta. Az elítéltek nagy része még börtönben volt, de a közszorongás lassanként enyhülni kezdett. A politikától még féltek: a haladók életüket vagy szabadságukat féltették a politikától, a maradiak helyzetüket féltették a politikától. És végre itt volt egy olvasnivaló, amely kizárólag szerelemről beszélt. Méghozzá nem nagy szenvedélyeket felkavaró, halált idéző szerelemről, hanem olyan, hol önsajnáló búsongó epekedésről, hol megelégedett derűs házi boldogságról, amilyet mindenki ábrándosan kívánt önmagának. A regék pedig olyan történelmi alap nélkül idéztek nemzeti múltat, hogy dagasztotta a büszkeséget, de a jövőre nézve nem kötelezett semmire. És közben ezek a versek mégis finoman kulturáltak voltak, mégis lépést tartottak az idővel, rokonságot tartottak az Európa-szerte napirenden levő szentimentalizmussal is, a Bécsben már bontakozni kezdő Ferenc császár kori biedermeierrel, a szűk körű meghittségek e kultuszával is; később a regék hozzákapcsolódtak a Nyugat tájain készülődő romantikához is. Az olvasó tehát valami nagyon modern hangvételt érzett, amelyhez a haladó hozzáképzelhette saját indulatait is, a maradinak pedig nem kellett féltenie tőle sem világszemléletét, sem társadalmi rendjét. Így tehát az a közönség, amely szinte észre sem vette Csokonait, még kevésbé Berzsenyit, lelkesen ünnepelte a náluk valójában sokkal jelentéktelenebb Kisfaludy Sándort, aki csaknem három évtizedre a magyar irodalom főszereplőjének számított.

Amikor 1801-ben belépett az irodalmi életbe, huszonkilenc éves volt. 1772-ben született, egy dunántúli nagy hírű birtokos nemescsalád fia volt, atyai parancsra elvégezte a jogi tanulmányokat, de utána katonának állt, egy ideig szolgált abban a bécsi nemesi testőrségben is, amelynek köréből indult el annak idején az új magyar irodalom. A gyermekkora óta olvasó-verselgető fiatalember Bécsben vált művelt, világirodalomban is jártas férfivá, és ott vált nagyvilági társasági emberré. Élete ettől kezdve házasságáig hadikalandok és szerelmi kalandok sorozata. A napóleoni háborúk során francia fogságba esett. Ez is szerencsésen történt. A franciák a fogoly tiszteket becsületszó ellenében szabadon hagyták élni a számukra kijelölt faluban vagy kisvárosban. Kisfaludy Sándor a Provence-be került, ahol fogsága idejét egy szép és művelt francia nő szerelmében élte, akivel egyebek közt Petrarca-verseket olvasott. Szerelmes dalainak jó része ott született. Petrarca szonettjei adták az ötletet, hogy kialakítsa magának a zárt rímképletű magyar lírai dalformát, azt a két-két keresztrímből és két-két párrímes sorból álló, összesen tizenkét soros versalakzatot, amelyet azóta is Himfy-strófának nevez a verstan.

A fogságból tengeren át, egy szerencsésen megúszott vihar emlékével érkezett haza. Itt feleségül vette azt a Szegedy Rózát, aki távolból kelt verseinek címzettje volt (ámbár valószínű, hogy eredetileg a dalok egy része más nőkhöz, többek közt francia szerelméhez szólt), a költeményekben ünnepelt hölggyel bőséges birtokokat kapott hozományul. S ekkor - 1800-ban - az évszázaddal együtt lezárult életének első korszaka. A következő évben már kezdődik az irodalmi hírnév. Egy ízben még újra katonáskodnia kell; 1808-ban a Napóleon ellen felkelő nemesség körében ama kevesek közé tartozik, akiknek katonai képzettségük és gyakorlatuk van, őrnagyi rangot kap, és ő lesz a fővezér főherceg szárnysegédje. Ezt a felkelt nemességet Napóleon világverő katonái egyetlen ütközetben, a győri csatában, egyetlen nap alatt világgá kergetik. Utóbb Kisfaludy nem győzi mentegetve megmagyarázni a történteket. De különben is mindig előlép, ahol a nemesi erényeket, a nemesi érdemeket, sőt a nemesi előjogokat kell védeni. Első műveiben még idillikusan jelenik meg ez a nemesi élet, de ahogy az idő halad, és egyre több bírálat éri a nemesi életformát, s ami fontosabb: a nemesi társadalmi rendet - úgy fokozódik Kisfaludyban a reakciós politikus. Későbbi regéi s még inkább igen gyönge drámái dicsőítő és védő iratok a nemesi világrend és a nemesi világszemlélet mellett.

Kétségtelen, hogy előkészítője a magyar romantikának, és a fiatalabb s haladóbb nemzedékek nem is tagadják meg, mindig illő tisztelettel beszélnek róla, hanem amikor megszólal az igazi romantika, akkor az a társadalmi haladást tűzi zászlajára. Ennek a meginduló romantikának a vezére éppen Kisfaludy Sándor tizenhat évvel fiatalabb öccse, a nemes-nemzetes famíliából kitagadott Kisfaludy Károly. Minálunk a romantika haladó és reakciós szárnyának ellentéte először a két Kisfaludy fivér szembenállásában nyilatkozik meg.

Az új nemzedék nem akarja megtagadni az előfutárnak látott idősödő költőt, de az indulatosan elzárkózik. Amikor Kisfaludy Károly költői köréből kiemelkedik Vörösmarty, Kisfaludy Sándor magára nézve sértőnek érzi annak sikereit. És amikor egy irodalmi díjosztásnál a díjat megosztják Kisfaludy Sándor és Vörösmarty Mihály között, akkor úgy elkedvetlenedik, hogy az Akadémia további üléseire már nem is megy el. Ez 1833-ban történt. Tudomásul kellett vennie, hogy irodalmi vezérszerepe lejárt. Öccse fiatalon meghalt, de győzött fölötte. Végső évtizedét dohogó magányban töltötte, végső éveinek művei jelentéktelen erőlködések. Kiesett az időből. Kétszer nősült, mindkétszer elözvegyült. Élete végén meg akarta írni verses önéletrajzát, de ez már töredék maradt. 1844-ben halt meg, hetvenegy éves korában.

De politikai maradisága, költői kisszerűsége ellenére mégis sok mindenben elősegítette a haladást. A nemzettudat fejlesztése, a verselés csiszoltsága, a múltidéző romantika, az érzelmesség korszerű volt és jó hatású a fejlődésre. És azt sem tagadhatjuk, hogy egynéhány dala finom kis költemény, indokolt, hogy ott legyen antológiáinkban. S mindemellett még a magyar színjátszás történetében is említésre méltó szerepe volt Kisfaludy Sándornak. Ez a századkezdet a magyar színjátszás rendszeressé válásának korszaka. Minden állandó színház a magyar nyelv és a nemzeti tudat bástyája volt. Kisfaludy is lelkesen küzdött a színjátszásért, és személyes fáradozásainak eredménye volt, hogy Kolozsvár előtt és Pest előtt Balatonfüreden felépült és működni kezdett az első magyar kőszínház, amelyet Kisfaludy lelkesítésére és segítségével, a környékbeli lakosság hozzájárulásával építettek és tartottak fenn.

Ma már Kisfaludy Sándor jórészt irodalomtörténeti emlék. De ne feledjük el, hogy volt olyan idő, amikor főszerepet játszott, és üdvös hatással volt olyan költőkre, akik nagyságban is, jelentőségben is már az életében elhomályosították. Ne becsüljük túl, de ne is becsüljük le.