Mihail Bulgakov
A Mester és Margarita
Fordította
Szőllősy Klára
ELSŐ KÖNYV
...Kicsoda vagy tehát?
Az erő része, mely
Örökké rosszra tör, s örökké jót művel
Goethe: Faust
(Jékely Zoltán fordítása)
ELSŐ FEJEZET
Ne álljunk szóba ismeretlenekkel
Egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában, a Patriarsije Prudin két férfiú jelent meg. Az egyik negyvenéves forma, kövérkés, alacsony, kopasz fekete emberke, szürke nyári öltönyt viselt, elegáns kalapját kezében tartotta, gondosan borotvált arcát istentelen nagy méretű, fekete csontkeretes pápaszem ékesítette. Társa jóval fiatalabb s vállasabb volt nála, borzas haján tarkójáig hátratolt kockás sapka; öltözéke kockás sportingből, gyűrött fehér nadrágból, fekete szandálból állt.
Az első nem volt más, mint Mihail Alekszandrovics Berlioz, egy vaskos irodalmi folyóirat szerkesztője, és vezetőségi elnöke az egyik legnagyobb moszkvai irodalmi társaságnak, melyet rövidítve TÖMEGÍR-nek szoktak nevezni; társa pedig Ivan Nyikolajevics Ponirjov, a fiatal költő, aki Hontalan néven szokta publikálni verseit.
A zöldellő hársak árnyékába érve a két író legelsősorban a "Sör, ásványvíz" feliratú, tarkára mázolt bódéhoz sietett.
És itt mindjárt elöljáróban meg kell említenünk ama szörnyűséges májusi est első furcsaságát. Sem a bódé körül, sem a Malaja Bronnaja utcával párhuzamos hosszú fasorban nem volt egy lélek sem. A késő délutáni órán, a tikkasztó hőségben, mikor már lélegzeni is alig lehetett, mikor a nap, Moszkva köveit fölhevítvén, a száraz ködben már a Szadovoje Kolco fölé hajolt, senki sem andalgott a hársak alatt, senki sem ült a padokon, a fasor kihalt volt.
- Ásványvizet kérek - mondta Berlioz.
- Ásványvíz nincs - válaszolta az eladónő a bódéban, és miért, miért sem, megsértődött.
- Sör van? - tudakolta Berlioz tikkadtan.
- Estére hozzák.
- Hát mi van? - kérdezte Berlioz.
- Kajszibarackszörp, de meleg.
- Mindegy, adjon kajszibarackszörpöt!
A szörp dús, sárga habot vetett, és a levegőt fodrászműhely szaga töltötte be. A két író felhajtotta, s azon nyomban csuklani kezdett. Fizettek, majd leültek az egyik padra arccal a tónak s háttal a Bronnaja utcának.
Ekkor jelentkezett a második furcsaság, mely egyedül csak Berliozra vonatkozott. Csuklása hirtelen abbamaradt, szíve nagyot dobbant, és egy pillanatra eltűnt valahová - aztán visszajött, de tompa tű volt belefúródva. Azonfelül pedig Berliozt merőben alaptalan, de szörnyű szorongás fogta el, olyan heves, hogy a legszívesebben nyomban elszaladt volna. Szorongva nézett körül, sehogy sem értette, mitől ijedt meg. Elsápadt, zsebkendőjével törölgette homlokát, és ezt gondolta: "Mi történt velem? Még sose éreztem effélét. Biztosan a szívem... Úgy látszik, kimerült vagyok, jó lenne mindent itt hagyni, ördög vigye... és elutazni kúrára Kiszlovodszkba..."
A rekkenő levegő ekkor összesűrűsödött a szeme előtt, és a sűrű levegőből igen-igen különös, áttetsző úriember materializálódott. Apró fején zsokésapka, kurta-furcsa kockás zakó rajta, ugyancsak levegőből szabott... Öles termet, de valószínűtlenül sovány, válla keskeny, s arckifejezése - hadd hívjam föl erre külön a figyelmet - csúfondáros.
Berlioz élete folyása úgy alakult, hogy nem szokott hozzá a rendkívüli jelenségekhez. Még jobban elsápadt, szeme kiguvadt, lelke riadtan tiltakozott: "Nem, ez lehetetlen!"
Sajnos azonban mégis lehetséges volt: a hórihorgas idegen, akin keresztül lehetett látni, ott ringatózott előtte jobbra-balra, lába nem érte a földet.
Berliozon ekkor úgy elhatalmasodott a rémület, hogy becsukta a szemét. És amikor újra kinyitotta, mit lát: a délibáb eloszlott, a pepitazakós eltűnt, s ugyanakkor a tompa tű is kiugrott szívéből.
- Füh, az ördögit! - nyögött fel a szerkesztő. - Te, Ivan, majdhogy meg nem ütött a guta a hőségtől! Még hallucináltam is... - Mosolyogni próbált, de a szemében még ott bujkált a rémület, keze remegett. Lassacskán azonban megnyugodott, zsebkendőjével legyezgette magát. - No, szóval... - mondta már eléggé vidáman, és folytatta a beszélgetést, amely a kajszibarackszörppel szakadt félbe.
A beszélgetés, amint később kitudódott, Jézus Krisztusról folyt. A szerkesztő ugyanis folyóirata következő számába nagy vallásellenes költeményt rendelt a költőnél. Ivan Nyikolajevics a poémát meg is írta, mégpedig igen rövid idő alatt, de a szerkesztőnek, sajnos, nem tetszett. Hontalan nagyon sötét színekkel ecsetelte ugyan főhősét, vagyis Jézust, a szerkesztő szerint mégis át kellett írni az egészet. Ezért most amolyan kiselőadást tartott a költőnek Jézus Krisztusról, hogy megmagyarázza műve alapvető hibáját.
Nehéz eldönteni, hogy mi vitte tévútra Ivan Nyikolajevicset: tehetségének láttató ereje, vagy pedig az a körülmény, hogy fogalma sem volt a kérdésről, amelyről költeményét írta, de annyi bizonyos, hogy Jézusa, hogy is mondjam, hús-vér, eleven Jézussá sikeredett, aki azonban nem volt éppen megnyerő egyéniség.
Berlioz pedig azt igyekezett bizonygatni a költőnek, hogy a probléma nem az, hogy milyen volt Jézus, jó-e, rossz-e, hanem azt kell kimutatni: Jézus mint személy sohasem élt, minden róla szóló történet kitalálás, mítosz, semmi más.
Megjegyzendő: a szerkesztő művelt, olvasott ember volt, s előadásában találóan hivatkozott az ókori történészekre, például a híres alexandriai historikusra, Filónra[1] vagy a ragyogó műveltségű Josephus Flaviusra,[2] akik soha egyetlen szóval sem említik Jézus létezését. Átfogó tudásának hála, Mihail Alekszandrovics többek közt még azt is közölhette az ifjú költővel, hogy Tacitus híres Annales[3]-ei tizenötödik könyvében, annak is a negyvennegyedik fejezetében, a Jézus keresztre feszítéséről szóló mondat nem egyéb, mint késői betoldás, hamisítvány.
A költőnek mindez újdonság volt, figyelmesen hallgatta Mihail Alekszandrovicsot, reá függesztve csillogó zöld szemét, s csak nagy ritkán csuklott, halkan szidva a szörpöt.
- Nincsen egyetlen keleti vallás - folytatta Berlioz -, amelyben egy szűz ne szülne istent. A keresztények nem találtak föl semmi újat, ugyanígy alkották meg Jézusukat, aki valójában sosem élt, sose létezett. Ezt kell kidomborítani a költeményben...
Berlioz magas tenorja ércesen szárnyalt a néptelen fasorban, és ahogy egyre mélyebben merészkedett a dzsungelbe, amelybe csak nagyon művelt ember hatolhat be nyaktörés kockázata nélkül, egyre több és több érdekes és hasznos adatot közölt az ifjú költővel az egyiptomi Oziriszről, Ég és Föld fiáról és istenéről, a föníciai Thammuzról, továbbá Mardukról, végül a kevésbé ismert, hatalmas Huitzilopochtliról, akit a mexikói aztékok hajdanában igen nagy tiszteletben részesítettek. És amikor Mihail Alekszandrovics fejtegetései során odáig jutott, hogy az aztékok tésztából is kicsiny Huitzilopochtli-figurákat gyúrtak - a fasorban feltűnt az első ember.
Utóbb, amikor - mi tűrés-tagadás - már késő volt, több intézmény is benyújtotta jelentésében ennek az embernek a személyleírását. E leírások összehasonlítása mindenkit meg kell hogy döbbentsen. Az első például azt állítja, hogy a jövevény alacsony növésű volt, aranyfogai voltak, és a jobb lábára sántított. A második szerint óriási termetű volt, koronái platinából voltak, és bal lábára sántított. A harmadik jelentés szűkszavúan közli, hogy a jövevénynek semmiféle különös ismertetőjele nem volt.
A magunk részéről hozzá kell fűznünk, hogy egyik személyleírás sem ér egy hajítófát sem.
Mindenekelőtt: az idegen egyik lábára sem sántított, s termetére nézve nem volt sem törpe, sem óriás, hanem egyszerűen magas. Ami a fogát illeti: baloldalt platina koronái voltak, jobboldalt arany koronái. Finom szürke öltönyt viselt, s lábán ugyanolyan színű külföldi cipőt. Szürke sapkája hetykén félrevágva, hóna alatt nád sétapálca, melynek fekete fogantyúja pudlifejet formáz. Negyven-egynéhány évesnek látszik. Szája kissé ferde. Arca simára borotvált. Haja barna. Jobb szeme fekete, a bal - hogy, hogy nem - zöld. Szemöldöke fekete, de az egyik magasabbra húzódott, mint a másik. Egy szó, mint száz: külföldi.
A pad előtt elhaladva, amelyen a szerkesztő meg a költő ültek, az idegen rájuk sandított, majd megállt, és váratlanul leült a szomszédos padra, kétlépésnyire a beszélgetőktől.
"Német" - állapította meg magában Berlioz.
"Angol - gondolta Hontalan. - Nini, hogy nincs melege abban a kesztyűben!"
Az idegen végigjártatta tekintetét a tó körül magasló házak négyszögén, és észrevehető volt, hogy mindezt először látja, és fölkelti érdeklődését. Előbb a felső emeleteket vizsgálgatta, melyeknek ablakaiban vakítóan tündökölt az alkonyodó s Berlioz számára mindörökre leáldozó nap, azután lejjebb tekintett, ahol az ablakok már estiesen elsötétültek; hunyorogva, leereszkedően elmosolyodott, két kezét sétapálcája fogantyújára tette, állát pedig kezére támasztotta.
Berlioz folytatta fejtegetéseit:
- Mulatságosan, szatirikusan írod le például Jézusnak, isten fiának a születését, de a dolog csattanója az, hogy Jézus előtt már egy egész sereg istenfia született, mint például a fríg Attisz, a perzsa Mitrasz. Azazhogy pontosabban szólva, egyik sem született meg, egyik sem létezett, Jézus sem, és ezért neked Jézus születése vagy a háromkirályok jövetele helyett azokat a képtelen mendemondákat kellene leírnod, amelyek ezeket az eseményeket beharangozták... Mert így a költeményedből az sül ki, hogy Jézus valóban megszületett!...
Hontalan visszatartotta a lélegzetét, hogy megpróbálja elfojtani csuklását, de csak annál kínosabban, hangosabban csuklott; Berlioz pedig abban a pillanatban elhallgatott, mert az idegen felállt, és odalépett hozzájuk.
Mind a ketten meglepetten néztek fel rá.
- Bocsássák meg, kérem, hogy ismeretlenül megszólítom önöket - kezdte a jövevény idegenszerű kiejtéssel, de korrekt szóhasználattal -, tudós beszélgetésük témája azonban annyira érdekel, hogy...
Udvariasan lekapta sapkáját, s így a két jó barát is - mit volt mit tennie - felállt, s meghajolt.
"Nem, mégis inkább francia..." - gondolta Berlioz.
"Alighanem lengyel..." - gondolta Hontalan.
Hozzá kell tennünk, hogy a költő a legelső pillanattól fogva utálta az idegent, Berlioznak ezzel szemben tetszett, azazhogy, ha nem is tetszett, de... hogy is mondjam... fölkeltette érdeklődését.
- Megengedik, hogy ide üljek? - kérdezte az idegen udvariasan, és a két jó barát önkéntelenül kissé félrehúzódott a padon, mire az idegen fürgén közéjük telepedett, és nyomban beszélni kezdett. - Ha nem tévedek, azt tetszett mondani, hogy Jézus sosem létezett? - fordult Berliozhoz, s rávillantotta zöld színű bal szemét.
- Jól hallotta, kérem - válaszolta udvariasan Berlioz. - Valóban azt mondtam.
- Milyen érdekes! - kiáltott fel az idegen.
"Mi az ördögöt akarhat ez tőlünk?" - gondolta Hontalan bosszúsan, de az idegen máris feléje fordult:
- És ön egyetért ezzel az állítással? - érdeklődött az idegen, miközben jobbra fordult, Hontalanhoz intézve szavait.
- Száz százalékig! - válaszolta a költő, mert szerette a pontos és félreérthetetlen megállapításokat.
- Bámulatos! - kiáltott fel a hívatlan társ, majd lopva körülnézett, s mély hangját lehalkítva folytatta: - Bocsássanak meg a tolakodásomért, de ha jól értettem, önök ezenfelül istenben sem hisznek? - És riadtan kikerekedő szemmel hozzátette: - Esküszöm, nem árulom el senkinek!
- Valóban nem hiszünk istenben - válaszolt Berlioz, a külföldi riadalmán mosolyogva. - De erről teljes nyíltsággal beszélhetünk.
Az idegen hátradőlt a padon, és örömében szinte visítva kérdezte:
- Önök ateisták?
- Igen, ateisták vagyunk - felelte Berlioz, Hontalan pedig magában dohogott: "No, ez is jól ránk akaszkodott, ez a külföldi golyhó!"
- Ó, hát ez igazán elragadó! - lelkendezett a furcsa idegen, és fejét ide-oda forgatva nézett felváltva hol egyikükre, hol másikukra.
- A mi országunkban az ateizmus cseppet sem meglepő jelenség - magyarázta Berlioz diplomatikus udvariassággal. - Minálunk a lakosság többsége már réges-régen tudatosan elvetette az istenről szóló meséket.
Az idegen ekkor különös dolgot művelt: felállt, és melegen megszorította a hüledező szerkesztő kezét, e szavakkal:
- Engedje meg, hogy szívből jövő köszönetemet fejezzem ki!
- Mit köszön meg neki? - tudakolta Hontalan pislogva.
- Ezt a rendkívül fontos információt, amely engem mint külföldi turistát módfelett érdekel - válaszolta az idegen csudabogár, jelentőségteljesen fölemelve mutatóujját.
A fontos információ láthatóan mély benyomást tett rá: riadtan tekintett körül, mintha azt várná, hogy minden háznak minden ablakából egy-egy ateista néz le reá.
"Nem, mégse lehet angol!" - gondolta Berlioz, Hontalan pedig ekképpen tűnődött: "Vajon hol tanult meg ilyen jól oroszul?" És még jobban elkomorult.
- Engedjenek meg még egy kérdést - folytatta most az idegen vendég, némi izgatott töprengés után. - Mit kezdjünk isten létének bizonyítékaival, melyeknek száma köztudomásúan: öt?
Berlioz elnézően, sajnálkozva mosolygott:
- Ajjaj! Egyik bizonyíték sem ér semmit, az emberiség ezeket réges-rég a lomtárba tette. Elvégre önnek is el kell ismernie, hogy a józan ész határain belül isten létét semmivel sem lehet bizonyítani.
- Bravó! - kiáltott fel az idegen. - Bravó! Ön teljes egészében megismétli a nyughatatlan vén Immanuel véleményét erről a kérdésről. De most jön a legnagyobb kuriózum: az öreg előbb megdöntötte mind az öt bizonyítékot, és aztán, mintegy magamagából csúfot űzve, ő maga felállított egy hatodikat.
- Kant[4] bizonyítéka sem meggyőző - válaszolta finom mosollyal a művelt szerkesztő. - Nemhiába mondta Schiller, hogy Kant okoskodása erről a kérdésről csak rabszolgákat elégíthet ki, Strauss[5] pedig egyenesen kinevette ezt a hatodik bizonyítékot.
Így beszélt Berlioz, s közben így tűnődött magában: "Mégis, ki lehet ez az illető? És miért beszél olyan jól oroszul?"
- Legjobb volna, ha azt a Kantot vagy két-három esztendőre diliházba csuknák ezért az elmefuttatásáért! - rikkantotta váratlanul Ivan Nyikolajevics.
- De Ivan! - korholta Berlioz zavartan, halkan.
Az idegent azonban nem botránkoztatta meg a javaslat, hogy Kantot elmegyógyintézetbe kéne csukni, sőt ellenkezőleg, elragadtatottan helyeselt.
- Úgy van, úgy van! - kiáltotta, és Berlioz felé fordított zöld bal szeme lelkesen csillant fel. - Ott volna a helye! Mondtam is neki akkor a villásreggelinél: "Már engedje meg, professzor uram, de valami nagyon zavarosat tetszett kifundálni. Okosnak lehet, hogy okos, de roppantul érthetetlen. Ezért még ki fogják csúfolni."
Berlioz kimeresztette a szemét: "Villásreggelinél? Kantnak?... Mit zagyvál ez összevissza?" - hüledezett.
- Diliházba azonban nem lehet őt csukatni - folytatta a külhoni férfiú a költőhöz fordulva, s Berlioz hüledezésével mit sem törődve -, azon egyszerű oknál fogva, hogy már több mint száz esztendeje elköltözött egy igen távoli vidékre, és onnét semmi módon nem lehet őt előszedni.
- Elég baj! - jegyezte meg a kötekedő költő.
- Bizony, én is sajnálom! - felelte az idegen szikrázó szemmel, majd így folytatta: - Engem azonban a következő kérdés foglalkoztat: ha isten nincs, akkor vajon ki irányítja az ember életét, és általában a földi eseményeket?
- Maga az ember irányítja - sietett a válasszal Hontalan; kissé ingerült volt a hangja, mert nem egészen értette a kérdést.
- Bocsánat - mondta az ismeretlen szelíden. - Ahhoz, hogy valaki irányítson, szükséges, hogy pontos tervekkel rendelkezzék valamelyes nem túlságosan rövid időszakra. Engedje meg mármost, hogy megkérdezzem: hogyan irányíthatja az ember a földi dolgokat, ha még nevetségesen rövid időre, nos mondjuk, egy ezredévre sem készíthet tervet... de ez még semmi: hiszen a saját holnapjáért sem kezeskedhet! Képzelje el például - az ismeretlen Berliozhoz fordult -, hogy ön, mondjuk, elkezdi irányítani a dolgokat, dirigálja embertársai életét meg a sajátját, egyre jobban rájön az ízére, amint mondani szokás, és akkor egyszer csak... hm-hm... tüdőszarkómája támad - itt az idegen bensőségesen elmosolyodott, mintha a szarkóma említése különös elégtétellel töltené el -, igen, tüdőszarkómája - ismételte a hangzatos szót, kandúr módra hunyorogva -, és ezzel befellegzett az irányításának! Senkinek a sorsa nem érdekli többé, csakis a sajátja. Családja hazudozni kezd. Ön rosszat sejtve egyik tudós orvostól a másikhoz szalad, majd kuruzslókat keres fel, a végén tán jósnőket is. Mind a három egyformán céltalan, amint ön is tudja. Hamarosan elérkezik a tragikus vég: az, aki nemrég még azt hitte, hogy irányít, mozdulatlan fekszik egy faládában, s a hátramaradók, belátván, hogy hasznát többé nem vehetik, elégetik a kemencében. De van még ennél is rosszabb: az ember például Kiszlovodszkba készül - az idegen ismét Berliozra sandított -, ez aztán igazán kicsiségnek látszik, de még ezt sem tudja megvalósítani, mert hogy, hogy nem, egyszer csak elbotlik, és a villamos alá esik! Azt állítja, hogy ezt is ő maga rendelte így? Nem helyesebb-e vajon azt hinni, hogy valaki más rendelkezett? - És az ismeretlen furcsán, kajánul felnevetett.
Berlioz figyelmesen hallgatta a kellemetlen előadást a szarkómáról meg a villamosról, és homályos aggodalom kezdte gyötörni. "Ez nem külföldi... nem idegen - gondolta magában. - Rendkívül furcsa alak... de vajon mi fán terem?"
- Úgy látom, szeretne rágyújtani! - fordult az ismeretlen most váratlanul Hontalanhoz. - Milyen cigarettát akar?
- Mért, olyan sokféle van magánál? - kérdezte a költő barátságtalanul, mert valóban elfogyott a cigarettája.
- Milyent óhajt? - ismételte az idegen.
- Hát, Márkát - vetette oda Hontalan.
Az ismeretlen fürgén elővette zsebéből cigarettatárcáját, és odakínálta a költőnek:
- Parancsoljon, Márka...
A költőt meg a szerkesztőt nem is az körülmény döbbentette meg a legjobban, hogy a tárcában történetesen épp a kívánt cigaretta volt található, hanem maga a cigarettatárca. Óriási méretű, színarany tárca volt, s tetején - mikor gazdája kinyitotta - briliánsokból kirakott háromszög villant kék-fehér tűzzel.
A két irodalmár ekkor kétfélét gondolt: "Mégis külföldi!" - vélekedett Berlioz, Hontalan pedig ilyesformán hüledezett: "Ejha, mi az ördög!..."
A költő és a tárcatulajdonos rágyújtottak, a nem dohányos Berlioz visszautasította, ekképpen morfondírozott magában:
"Majd olyasformán válaszolok neki, hogy: igen, az ember halandó, ezt senki sem tagadja. Mindazonáltal..."
De még végiggondolni sem ért rá, amikor az idegen megszólalt:
- Valóban, az ember halandó, de nem ez a legnagyobb baj. A baj az, hogy néha hirtelen-váratlan halandó, ez a bökkenő. Általában senki sem mondhatja meg, hogy mit csinál ma este.
"Valahogy igen furán csűri-csavarja a dolgot" - gondolta Berlioz, és így válaszolt:
- No, ez azért mégiscsak túlzás. A mai estét azért több-kevesebb pontossággal meg tudom mondani előre. Kivéve persze, ha a Bronnaján a fejemre esik egy tégla...
- A téglának ehhez semmi köze - vágott szavába nyomatékosan az ismeretlen. - A tégla magától sose esik senkinek a fejére. Önt pedig semmiképpen sem fenyegeti, azt elhiheti nekem. Ön másféle halállal fog meghalni.
- Talán bizony még azt is tudja, hogy milyennel? - tudakolta Berlioz nagyon is természetes iróniával, egyre jobban belemelegedve a különös társalgásba. - Megmondaná?
- Szívesen - válaszolta az ismeretlen. Fürkésző pillantással végigmérte Berliozt, mintha öltönyt készülne varrni neki, aztán efféléket mormolt: "Egy, kettő... Mercurius a második házban... a hold eltűnt... hat, szerencsétlenség, este... hét..." - végül fennhangon, örvendezve kijelentette: - Levágják a fejét!
Hontalan mérgesen, hüledezve meredt az ismeretlenre, Berlioz pedig fancsali mosollyal kérdezte:
- Úgy, és ki vágja le a fejemet? Ellenségek? Intervenciósok?
- Nem, egy fiatal orosz nő. Komszomol-tag.
- Hm... - hördült fel Berlioz, akit mértéken felül bosszantott az ismeretlen idétlen tréfája. - Már bocsásson meg, de ez azért nem nagyon valószínű.
- Én is kérem, bocsásson meg nekem - válaszolta az ismeretlen -, de ez a színtiszta igazság. Már az imént is szerettem volna megkérdezni, mit szándékozik csinálni ma este, amennyiben nem titok?
- Semmiféle titok nincs benne. Most hazamegyek a Szadovajára, este tízkor pedig ülést tartunk a TÖMEGÍR-ben, és én fogok elnökölni.
- Ez, sajnos, lehetetlen - jelentette ki az idegen határozottan.
- És miért, ha szabad kérdeznem?
- Azért - felelte az idegen, és hunyorogva nézett fel az égre, ahol fekete madarak keringtek nesztelenül, az esti hűvösség előérzetében -, azért, mert Annuska már megvette a napraforgóolajat, sőt nemcsak megvette, hanem ki is öntötte. Az ülést ezek szerint nem fogják megtartani.
A hársak alatt síri csend támadt, ami nem is csoda.
- Már engedje meg... - kezdte Berlioz hosszú hallgatás után, és értetlenül meredt az idegenre, aki ennyi badarságot hord össze -, hogy kerül ide a napraforgóolaj... és miféle Annuskáról van szó?
- Majd én megmondom, hogy kerül ide a napraforgóolaj - szólt közbe Hontalan, aki nyilván eltökélte, hogy hadat üzen a tolakodó idegennek. - Nem fordult elő önnel életében, polgártárs, hogy elmegyógyintézetbe csukták?
- De Ivan! - korholta barátját Mihail Alekszandrovics.
Az idegen azonban egyáltalán nem sértődött meg, vígan kurjantotta:
- Dehogynem! Nem is egyszer! - mondta nevetve, de a szemét, amely nem nevetett, ezenközben egy pillanatra sem vette le a költőről. - Hol nem jártam én már életemben! Csak azt sajnálom, hogy nem értem rá megtudakolni a professzortól, mi az a szkizofrénia. Ezt már önnek személyesen kell tőle megkérdeznie, Ivan Nyikolajevics!
- Honnét tudja a nevemet?
- Már engedje meg, Ivan Nyikolajevics, ki ne ismerné magát? - Azzal az idegen előhúzta zsebéből a Lityeraturnaja Gazeta[6] előző napi számát, s Ivan Nyikolajevics az első lapon megpillantotta saját fényképét, alatta pedig a verseit. Hírnév és népszerűség e tegnap még olyannyira örvendetes bizonyítéka azonban most egy cseppet sem tette boldoggá.
- Bocsánat, nem tudna várni egy pillanatig? - kérdezte elboruló arccal. - Szeretnék valamit mondani a barátomnak.
- Hogyne, tessék csak! - mondta előzékenyen az ismeretlen. - Olyan kellemes itt a hársfák alatt, és igazán nem sietek sehová.
A költő ezalatt félrehúzta Berliozt:
- Ide hallgass, Misa! - suttogta. - Ez az alak nem turista, hanem kém. Orosz emigráns, aki idemerészkedett. Szólítsd fel, hogy igazolja magát, másképp meglóg...
- Azt hiszed? - kérdezte Berlioz idegesen, s magában hozzátette: "Ivannak alighanem igaza van..."
- Higgyél nekem - suttogta tovább a költő. - Hülyének tetteti magát, hogy kifaggasson. Hallod, milyen jól beszél oroszul! - Közben az idegen felé sandított, attól félt, hogy megszökik.
- Gyere, tartóztassuk fel, nehogy meglógjon...
És kézen fogva odarángatta Berliozt a padhoz.
Az idegen időközben felállt a lócáról, sötétszürke kötésű könyvecskét, erős papírból készült borítékot és névjegyet tartott a kezében.
- Bocsássanak meg, hogy a vita hevében elfelejtettem bemutatkozni. Tessék, itt a névjegyem, az útlevelem és a meghívólevelem, hogy jöjjek Moszkvába konzultánsnak - mondta nyomatékosan, és farkasszemet nézett a két irodalmárral.
Barátaink zavarba estek. "Az ördögbe is, mindent hallott..." - gondolta Berlioz, és udvarias kézmozdulattal jelezte, hogy nem kíváncsi a bemutatott dokumentumokra. Mialatt az idegen odakínálta őket a szerkesztőnek, a költőnek sikerült meglátnia a névjegyen az idegenszerű betűkkel nyomott "professzor" szót, és családnevének kezdőbetűjét: "W..."
- Örvendek a szerencsének - mormolta ezalatt a szerkesztő zavartan, és az idegen zsebre vágta iratait.
A kapcsolat ilyesformán legalizálódott, s mind a hárman visszaültek a padra.
- Önt tehát konzultánsi minőségben hívták meg hozzánk, professzor? - tudakolta Berlioz.
- Igen.
- Ön német? - kérdezte Hontalan.
- Márminthogy én? - A professzor gondolkodóba esett. - Igen, talán német vagyok...
- De kitűnően beszél oroszul - jegyezte meg Hontalan.
- Ó, általában poliglott vagyok, számos nyelven beszélek.
- És mi a szakmája? - kérdezte Berlioz.
- A fekete mágia szakembere vagyok.
"Nesze neked!" - kattant valami Mihail Alekszandrovics fejében.
- És... és ebben a minőségben hívták meg ide hozzánk? - hebegte.
- Igen, ebben a minőségemben - erősítette meg a professzor, és magyarázóan hozzátette: - A moszkvai Állami Könyvtárban ugyanis eredeti kéziratokra bukkantak Aurillaci Herberttől,[7] a tizedik századbeli fekete mágustól. Ezeket kell megfejtenem, mivel én vagyok ennek az egyetlen specialistája a világon.
- Á, ön tehát történész? - kérdezte Berlioz tiszteletteljesen, óriási megkönnyebbüléssel.
- Historikus is vagyok - bólintott a tudós, és aztán, látszólag minden összefüggés nélkül, hozzátette: - Ma este érdekes história színhelye lesz a Patriarsije Prudi...
Majd a két irodalmár óriási megdöbbenésére, a professzor intett, hogy hajoljanak közelebb hozzá, és a fülükbe súgta:
- Vegyék tudomásul, hogy Jézus Krisztus igenis létezett.
Berlioz kényszeredetten elmosolyodott:
- Nézze, professzor úr, mi tiszteljük az ön hatalmas tudását, de ebben a kérdésben más az álláspontunk.
- Nem kell ide semmiféle álláspont - mondta a különös professzor. - Jézus létezett, és punktum.
- Valamiféle bizonyítékra azért szükség volna... - kezdte Berlioz.
- Nem kell ide semmiféle bizonyíték - vágta el a professzor, és halkan folytatta, miközben idegenszerű kiejtése furcsa módon eltűnt: - Mi sem egyszerűbb: a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napja...
MÁSODIK FEJEZET
Ponczius Pilátus
A tavaszi Niszán[8] hónap tizennegyedik napján, kora reggel Judea prokurátora, Ponczius Pilátus[9], vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent a fedett oszlopcsarnokban, amely Nagy Heródes[10] palotájának két szárnya közt húzódott.
A prokurátor mindennél jobban utálta a rózsaolaj szagát; a megvirradó nap nem sok jót ígért, mert ez az illat hajnal óta üldözte. Úgy rémlett, még a kert pálmái és ciprusai is rózsaolajszagot árasztanak, s az őrség bőr lószerszám- meg verejtékszagába is ez az átkozott rózsaillat vegyül. Az udvar mélyéről, a hátsó épületekből, ahol a prokurátort Jerusalaimba kísérő katonaság, a 12-es Villám-légió[11] első cohorsa[12] volt bekvártélyozva, gyenge füstfelhő terjengett a kert felső részén át az oszlopcsarnokig, és a kesernyés füstbe - mely arról tanúskodott, hogy a hat centuria[13] szakácsai már hozzáláttak az ebédfőzéshez - ugyanaz a zsíros rózsaillat keveredett.
"Istenek, istenek, miért büntettek engem?... Igen, semmi kétség, ez megint az a leküzdhetetlen, szörnyű betegség... a migrén, a hemicrania, a féloldalas főfájás... nincs ellene orvosszer, nincs tőle menekvés... a legjobb, ha meg sem mozdítom a fejem..."
A szökőkút mellé, a mozaikpadlóra már odakészítették a karosszéket: a prokurátor nem nézett senkire, leült, és oldalvást kinyújtotta a kezét. Titkára tisztelettudóan egy pergamenlapot helyezett beléje. A prokurátor arca fájdalmasan eltorzult, átfutotta azt, ami a pergamenlapra írva volt, majd visszaadta titkárának, és megszólalt - még a beszéd is nehezére esett:
- A vádlott Galileába való? Továbbították az ügyet a tetrarchához?[14]
- Igenis, prokurátor - válaszolta a titkár.
- És hogy döntött?
- Nem volt hajlandó dönteni az ügyben, és a Szinhedrion[15] halálos ítéletét önnek küldte le megerősítés végett.
A prokurátor arca megrándult.
- Vezessék elém a vádlottat - szólt halkan.
És két legionárius a kert mélyéből abban a nyomban felvezetett az oszlopcsarnokba egy huszonhét éves forma férfit, és odaállította a prokurátor karosszéke elé. Ócska, szakadozott, világoskék chitont[16] viselt a fiatal férfi. Feje be volt kötve, a fehér kötést bőrszíj fogta a homloka körül, s keze össze volt kötözve a hátán. Bal szeme alatt nagy kék folt sötétlett, szája sarkában seb, melyre rászáradt az alvadt vér. Riadt kíváncsisággal tekintett a prokurátorra.
Emez egy ideig hallgatott, majd arameus nyelven megkérdezte:
- Te uszítottad a népet, hogy lerombolja a jerusalaimi szentélyt?
Miközben ezt kérdezte, úgy ült, mint a kőszobor, csak az ajka mozgott. Azért ült úgy, mint a kőszobor, mert félt megmozdítani pokoli fájdalommal lüktető fejét.
A megkötözött kezű fiatal férfi kissé előrehajolt, megszólalt:
- Hidd el, jó ember...
De a prokurátor, éppoly mozdulatlanul és éppoly halkan, de nyomban a szavába vágott:
- Engem szólítasz jó embernek? Tévedsz. Jerusalaimban mindenki azt terjeszti rólam, hogy vérszomjas fenevad vagyok... és ez igaz. - Majd éppoly monoton hangon hozzátette: - Hívják ide Patkányölő centuriót...
Úgy rémlett, az oszlopcsarnok elsötétült, midőn Marcus, az első század centuriója, aki a Patkányölő gúnynevet viselte, megjelent a prokurátor előtt. Egy fejjel volt magasabb a légió legmagasabb katonájánál, és olyan széles volt a válla, hogy eltakarta a még alacsonyan járó napot.
A prokurátor latin nyelven szólt hozzá:
- Ez a vádlott engem "jó ember"-nek szólít. Vigyétek ki egy percre, és magyarázzátok meg neki, hogyan kell velem beszélni. De kárt ne tegyetek benne.
A mozdulatlan prokurátor kivételével mindenki tekintete Patkányölő Marcust kísérte, amint intett a fogolynak, jelezvén, hogy kövesse.
Patkányölőt általában mindenütt mindenki szemmel tartotta, ahol csak megjelent, az óriás termete miatt, és aki először látta, annak is feltűnt, hogy a centurio arca el van éktelenítve: orrát szétlapította egy germán buzogány.
Marcus nehéz csizmája súlyosan dobogott a mozaikpadlón, a fogoly nesztelen léptekkel követte; néma csend terült az oszlopcsarnokra, hallatszott, amint a kertben gerlék turbékolnak, és a szökőkút vize dallamos, bonyolult melódiáját csobogja.
A prokurátor szeretett volna felállni, halántékát a vízsugár alá tartani, és úgy maradni sokáig, mozdulatlanul. De tudta, hogy ez sem használna.
A megkötözött embert kivezették az oszlopcsarnokból a kertbe. A Patkányölő az egyik bronzszobor tövében rostokoló legionárius kezéből kivette a korbácsot, kissé meglendítette, és a fogoly vállára csapott. Mozdulata hanyag és könnyed volt, de a fogoly azon nyomban összeesett, mintha levágták volna a lábát; lélegzete elakadt, arcából kiszaladt a vér, szeme elborult.
Marcus bal kezével könnyedén felkapta a földön fekvő embert, mint az üres zsákot, talpra állította, és dünnyögve, hibás arameus kiejtéssel odavetette:
- Római prokurátort nevezni hégemónnak.[17] Más szót nem szabad mondani. Vigyázzban állni. Érted, vagy megüsselek?
A fogoly megtántorodott, de erőt vett magán, a szín lassan visszatért arcába, nagyot lélegzett, és fátyolos hangon megszólalt:
- Értlek. Ne üss meg.
Csakhamar ismét a prokurátor előtt állt.
Bágyadt, beteg hang ütötte meg a fülét:
- A nevet.
- Az enyémet? - kérdezte készségesen a fogoly, egész valójával kifejezvén igyekezetét, hogy értelmesen válaszoljon, s ne gerjessze többé haragra a prokurátort.
- A magamét tudom - mondta a prokurátor halkan. - Ne tettesd magad butábbnak, mint amilyen vagy. Természetesen a te nevedet kérdem.
- Jesua - sietett válaszolni a rab.
- Gúnyneved van?
- Ha-Nocri.[18]
- Hol születtél?
- Gamalában. - És a rab fejével mutatta, hogy ott valahol, jobbra tőle, északra van egy Gamala nevű város.
- Vérség szerint hová tartozol?
- Magam sem tudom pontosan - válaszolta a rab megélénkülve. - Szüleimre nem emlékszem. Azt mondták, atyám szíriai volt...
- Állandó lakhelyed?
- Állandó lakhelyem nincs - felelte a rab röstelkedve. - Városról városra járok.
- Ezt rövidebben is ki lehet fejezni: egyszóval, csavargó vagy - állapította meg a prokurátor, majd megkérdezte:
- Vannak hozzátartozóid?
- Nincs senkim. Egyedül vagyok a világon.
- Tudsz írni-olvasni?
- Tudok.
- Beszélsz-e más nyelven az arameuson kívül?
- Beszélek görögül.
A prokurátor duzzadt szemhéja kissé fölemelkedett, szenvedéstől hályogos fél szeme a rabra tekintett. A másik zárva maradt. Azután görögül szólalt meg a helytartó:
- Tehát le akartad rombolni a templomot, és erre tüzelted a népet?
A rab ismét megélénkült, szeme már nem árulkodott félelemről; görögül válaszolt:
- Soha életemben, jó emb... - itt szemében ismét felvillant a rémület, amiért kis híján elszólta magát - soha, hégemón, nem akartam lerombolni a templomot, és senkit sem uszítottam erre az értelmetlen cselekedetre.
A titkár, aki alacsony asztalka fölé görnyedve jegyezte a fogoly vallomását, meglepetten tekintett fel e szavakra, de nyomban ismét pergamenje fölé hajolt.
- Ünnepre sokféle fajta ember csődül ebbe a városba. Van köztük mágus, asztrológus, jövendőmondó, gyilkos... hazudozó is akad - mormolta egykedvűen a prokurátor. - Te például a hazudozókhoz tartozol. Itt világosan meg van írva: a templom lerombolására uszította a népet. Így vallottak a tanúk.
- Azok a jó emberek... - kezdte a rab, és sietve hozzátette: - ...hégemón... - majd így folytatta: - ...nem tanultak semmit, és mindent összezavartak, amit mondtam. Attól tartok, ez a zűrzavar még hosszú ideig el fog tartani. És mindennek az az oka, hogy ez az ember nem jegyzi fel híven a szavaimat.
Csend lett. Most már két szenvedő szem tekintett a rabra súlyos szemhéja alól.
- Utoljára mondom, ne játszd az őrültet, te lator - szólt Pilátus lágyan, monoton hangon. - Nem sok az, amit rólad följegyeztek, de ahhoz éppen elég, hogy felkössenek.
- Nem, nem, hégemón - tiltakozott a rab, és minden idegszála megfeszült abbeli igyekezetében, hogy meggyőzze a helytartót. - Állandóan a nyomomban van azzal a kecskebőr pergamennel, és szüntelenül ír, jegyez. De én egyszer belenéztem a följegyzéseibe, és megrémültem. Egy árva szót sem mondtam mindabból, ami ott fel van írva. Kérve kértem: "Légy szíves, égesd el a pergamenedet!" De kitépte a kezemből, és elszaladt vele.
- Kiről beszélsz? - kérdezte Pilátus kelletlenül, és megérintette halántékát kezével.
- Lévi Mátéról[19] - magyarázta a rab készségesen. - Vámszedő volt, a Béthfagéba vezető úton találkoztam vele először a fügéskert sarkánál, és szóba elegyedtünk. Eleinte rossz szemmel nézett, sértegetett, azazhogy azt hitte, megsért, ha kutyának nevez. Jómagam személy szerint - folytatta mosolyogva - semmi rosszat sem látok ebben az állatban, amiért megsértődnék, ha így szólítanak...
A titkár abbahagyta az írást, és meglepetten pillantott - nem a rabra, hanem a helytartóra.
- ...de mire végighallgatott, lassan megenyhült - folytatta Jesua. - A végén eldobta a pénzt, és azt mondta, velem jön...
Pilátus elmosolyodott a fél arcával, hogy előtűntek megsárgult fogai, majd egész törzsével a titkárhoz fordult:
- Ó, Jerusalaim városa, mi minden nem történik benned! Halljátok ezt? A vámszedő eldobta a pénzét az országúton!
A titkár nem tudván, mit válaszoljon, a legokosabbnak látta, hogy pontosan utánozza ura mosolyát.
- Igen, azt mondta, hogy megutálta a pénzt - magyarázta Jesua, hogy megindokolja Lévi Máté különös viselkedését, majd hozzáfűzte: - Azóta társamul szegődött.
A prokurátor továbbra is fanyarul mosolyogva tekintett a rabra, majd a napra, mely kérlelhetetlenül emelkedett egyre magasabbra a messze lenn, jobbra lévő hippodrom[20] lószobrai fölé, s hirtelen fölémelyedő gyötrelemmel arra gondolt, a legjobb lenne elkergetni ezt a különös latrot, és csupán két szót szólni: "Akasszátok fel!" Igen, elkergetni a kísérő katonákat is, az oszlopcsarnokból bemenni a palotába, az elsötétített szobában végigheverni az ágyon, hideg vizet kérni, elhaló hangon odahívni a Banga kutyát, s elpanaszolni neki a hemicraniá-t. És egyszer csak eszébe jutott a méreg: ez a gondolat csábítóan suhant át fájó koponyáján.
Zavaros szemmel nézett a rabra, jó ideig hallgatott, és gyötrelmesen próbált rá visszaemlékezni, miért is áll előtte ez az ütésektől eltorzult arcú fogoly a kérlelhetetlen jerusalaimi napsütésben, és még hány fölösleges kérdést kell neki föltennie.
- Lévi Máté? - ismételte fátyolos hangon, és behunyta a szemét.
- Igen, Lévi Máté - szólt a vékony, magas férfihang, amely bántotta a helytartó fülét.
- De valamit mégis szóltál a templomról a népnek.
A válaszoló hangja Pilátus halántékát hasogatta, kimondhatatlanul fájt; és ez a hang azt mondta:
- Arról beszéltem, hégemón, hogy az óhit temploma összeomlik, és felépül az igazság új temploma. Azért mondtam így, hogy jobban megértsék.
- És miért uszítottad a népet a piacon, te csavargó, miért beszéltél neki az igazságról, amelyről fogalmad sincs? Mi az igazság?
"Istenek! - gondolta magában eközben a helytartó. - Olyasmit kérdezek, ami egyáltalán nem tartozik a dologhoz... az agyam cserbenhagy..." És újra megjelent előtte a sötét folyadékkal teli serleg: "Mérget, ide azt a mérget..."
És újra meghallotta azt a hangot:
- Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed, annyira fáj, hogy kishitűen már a halálra gondolsz. Nincsen erőd, hogy velem beszélj, még az is nehezedre esik, hogy rám tekints. Így most akaratlanul is hóhérod vagyok, és ezt módfelett sajnálom. Jóformán gondolkodni sem tudsz, csak arról ábrándozol, hogy odajöjjön hozzád a kutyád, mert úgy látszik, ez az egyetlen élőlény, amelyhez a ragaszkodol. De kínjaid nemsokára véget érnek, a főfájás elmúlik.
A titkár a rabra meresztette szemét, s nem jegyezte fel szavait.
Pilátus felnézett a rabra elkínzott szemével, és látta, hogy a nap már elég magasan jár a hippodrom felett, egy sugárpászmája behatolt az oszlopcsarnokba, és Jesua foldozott szandálja felé kúszik, Jesua pedig félrehúzódik előle.
A helytartó ekkor felállt karosszékéből, két keze közé szorította fejét, és viaszsárga, borotvált arcára kiült a rémület. De erős akarattal nyomban elfojtotta, és visszaült a karosszékébe.
A fogoly eközben tovább beszélt, de a titkár már egyetlen szavát sem jegyezte föl, csupán kinyújtotta nyakát, mint a gúnár, úgy figyelt, hogy semmit el ne mulasszon.
- Most már mindennek vége, és én örülök ennek - folytatta a rab, és jóakaratúan tekintett Pilátusra. - Azt tanácsolnám neked, hégemón, hagyd el egy időre a palotát, és indulj gyalogsétára a környéken, akár az Eleon-hegyi kertekbe. A zivatar... - a fogoly megfordult, és hunyorogva fölnézett a napba - a zivatar csak később, estére fog kitörni. A séta javadra válik majd, s én szívesen elkísérnélek. Új gondolataim támadtak, amelyek, úgy hiszem, téged is érdekelnének, és szívesen megosztanám őket veled, annál inkább, mert rendkívül eszes embernek látszol. - A titkár halálosan elsápadt, és a földre ejtette a pergamentekercset. - Csak az a baj - folytatta a megkötözött fogoly, akit senki se hallgattatott el -, hogy túlságosan zárkózott vagy, és végképp elveszítetted a hitedet az emberekben. Pedig hát, valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja! Szegényes és szomorú az életed, hégemón! - És a beszélő mosolyogni merészelt.
A titkárnak most már csak az járt az eszében, higgyen-e a fülének, vagy ne higgyen. Hinnie kellett. Akkor megpróbálta elképzelni, hogy a lobbanékony helytartó milyen különös formában torolja meg a rab példátlan vakmerőségét. Ez most nem sikerült, noha jól ismerte a helytartót.
Ekkor rekedten, elfúlón megszólalt a prokurátor latinul:
- Oldozzátok fel a kezét.
A kísérő legionáriusok egyike a földre dobbantotta kopjáját, átadta egyik társának, aztán odament, és leoldozta a kötelet a rab kezéről. A titkár fölvette a földről a tekercset, s elhatározta, hogy egyelőre nem ír fel semmit, és semmin sem lepődik meg.
- Valld meg - kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?
- Nem, prokurátor, nem vagyok orvos - válaszolta a rab, és élvezettel dörzsölgette fájó, dagadt, kivörösödött csuklóját.
Pilátus sandán, gyanakodva fúrta bele tekintetét a fogolyéba, és szemében már nyoma sem volt a homálynak, felvillant benne a mindenki által jól ismert szikra.
- Meg sem kérdeztelek: talán bizony latinul is tudsz?
- Tudok - válaszolta a rab.
Pilátus sárgás arca megpirosodott, s most latinra fordította a szót:
- Honnét tudtad, hogy a kutyát akartam hívni?
- Mi sem egyszerűbb - felelte a rab, ugyancsak latinul. - Kezedet végighúztad a levegőn - s a rab megismételte Pilátus mozdulatát -, mintha meg akarnád simogatni, és az ajkad...
- Értem - mondta Pilátus.
Egy ideig hallgattak, aztán Pilátus megismételte a kérdést, ezúttal görögül:
- Tehát orvos vagy, ugye?
- Nem, nem - tiltakozott a rab. - Hidd el, nem vagyok orvos.
- Jó, ha mindenáron titkolni akarod, hát titkold. Az ügyhöz ennek nincsen közvetlen köze. Azt állítod tehát, hogy nem uszítottad a népet, hogy rombolják le... vagy égessék fel, vagy valamely más módon pusztítsák el a templomot?
- Ismétlem, hégemón: senkit sem uszítottam semmi effélére. Talán gyengeelméjűnek látszom?
- Ó, nem, nem látszol gyengeelméjűnek - válaszolta halkan a prokurátor, és elmosolyodott, furcsa, ijesztő mosollyal. - Esküdj meg hát, hogy nem cselekedtél semmi effélét.
- Mire akarod, hogy esküdjem? - kérdezte most már nagyon megélénkülve a kötelékétől megszabadult fogoly.
- Mondjuk... az életedre - ajánlotta a prokurátor. - A pillanat éppen alkalmas, hogy megesküdjél rá, hiszen úgyis egy hajszálon függ, tudd meg.
- Talán bizony azt hiszed, te függesztetted föl, hégemón? - kérdezte a rab. - Nos, ha ezt hiszed, erősen tévedsz.
Pilátus összerezzent, és fenyegetően dünnyögte:
- Én elvághatom ezt a hajszálat!
- Ebben is tévedsz - mondta a rab, sugárzó mosollyal, kezével ernyőzve szemét a nap ellen. - Mert, ugyebár, elismered, hogy csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette!
Pilátus elmosolyodott:
- Igen, igen, most már nem kételkedem benne, hogy a jerusalaimi szájtátók csapatostul szegődtek a nyomodba. Nem tudom, ki függesztette a helyére a nyelvedet, de akárki volt, ügyesen csinálta. Egyébként mondd csak, igaz-e, hogy a susai kapun át vonultál be Jerusalaimba, szamárháton, és a csőcselék, amely kísért, üdvrivalgásával úgy köszöntött, mint valami prófétát? - És a prokurátor a pergamentekercsre mutatott.
A fogoly hüledezve nézett a prokurátorra.
- De hisz nincs is szamaram, hégemón! Igaz, valóban a susai kapun érkeztem Jerusalaimba, de gyalogszerrel, és csupán az egy Lévi Máté kíséretében, és senki semmit sem kiáltott felém, hiszen akkor senki sem ismert ebben a városban.
- Ismered-e a következő három személyt - kérdezte Pilátus, és le sem vette a szemét a fogolyról eközben: - egy bizonyos Dismast, egy Gestas nevezetűt, és harmadszor Bar-Rabbant?[21]
- Nem, ezeket a jó embereket nem ismerem.
- Igazán nem ismered?
- Igazán.
- Most pedig mondd meg nekem, miért használod állandóan ezt a kifejezést: "jó emberek"? Mindenkit így szólítasz?
- Mindenkit - erősítette meg a rab. - Rossz ember nincs a világon.
- Ezt először hallom - mosolygott Pilátus. - De meglehet, nem ismerem eléggé az életet... A továbbiakat nem kell jegyezned! - fordult titkárához, holott az amúgy sem írt fel semmit; majd folytatta a beszélgetést a rabbal: - Talán egy görög könyvben olvastál erről?
- Nem, önállóan jutottam erre az eredményre.
- És ezt hirdeted?
- Igen, ezt hirdetem.
- Itt van például Marcus centurio, akit Patkányölőnek neveznek: szerinted ő is jó ember?
- Ó, igen, csak persze boldogtalan. Amióta a jó emberek elcsúfították az arcát, azóta durva lett és kegyetlen. Vajon ki tette ezt vele? Érdekes volna megtudni.
- Közölhetem veled - mondta Pilátus -, mivel szemtanúja voltam. A jó emberek úgy vetették rá magukat, mint a kopók a medvére. A germánok ráakaszkodtak a nyakára, karjára, lábára. A gyalogsági manipulus[22] ugyanis csapdába került, és ha oldalról nem tör be egy lovas turma,[23] amelyet én vezettem, akkor te, filozófus, ma nemigen beszélgethetnél a Patkányölővel. Ez az idistavisusi csatában[24] történt, a Lidércek Völgyében.
- Ha beszélgethetnék vele, bizonyára erősen megváltozna - mondta ábrándosan a fogoly.
- Azt hiszem, nem nagy örömet szereznél a légió parancsnokának, ha beszélgetést akarnál kezdeményezni a tisztjeivel vagy a katonáival. Erre egyébként szerencsére nem is lesz alkalmad, s erről legelsősorban jómagam fogok gondoskodni.
Az oszlopcsarnokba ekkor berepült egy fecske. Kört írt le az aranyozott mennyezet alatt, majd leereszkedett, hegyes szárnyával meglegyintette az egyik fülkében álló bronzszobor arcát, aztán eltűnt az egyik oszlopfő mögött. Talán ott akart fészket rakni.
Mialatt a fecske röptét figyelte, a prokurátor fejében, melyet immár tisztának, könnyűnek érzett, a következő formula alakult ki: a hégemón felülvizsgálta a Jesua nevű vándorfilozófus - gúnynevén Ha-Nocri - ügyét, és benne bűnt nem talált. Kiváltképpen nyomát sem lelte bármiféle összefüggésnek nevezett egyéni tettei és a közelmúltban Jerusalaimban történt zavargások között. A vándorfilozófus elmebetegnek találtatott, minek következtében a hégemón nem hagyja jóvá a Kis Szinhedrion által hozott halálos ítéletet. Tekintettel azonban arra, hogy Ha-Nocri hóbortos, utópisztikus beszédei nyugtalanságot okozhatnak Jerusalaimban, a helytartó kiutasítja őt a városból, és száműzi a Földközi-tenger partján lévő Caesarea Stratonisba, vagyis éppenséggel oda, ahol ő maga, a prokurátor székel.
Már csak az volt hátra, hogy ezt a határozatot tollba mondja titkárának.
A fecske most éppen a hégemón feje fölött suhant el, majd a szökőkút medencéjét súrolta, és kiröppent az oszlopcsarnokból. A prokurátor felnézett a rabra, és észrevette, hogy mellette valósággal lángol a poroszlop.
- Ez is őróla szól? - kérdezte titkárától, aki másik pergament nyújtott át neki.
- Nem, sajnos nem - válaszolta a titkár meglepő módon.
- Mi van még? - kérdezte Pilátus elkomorulva.
Mikor elolvasta a pergament, arca még jobban elváltozott. Sötét vérhullám tolult fejébe, nyakába, vagy talán valami más történt - elég az hozzá, arca elveszítette sárgás színét, sötétvörösre pirult, és szeme mintegy visszahúzódott üregébe.
Talán ezt is a halántékába tóduló s ott lüktető vérhullám okozta: a prokurátor látása is elhomályosult. Úgy rémlett neki, hogy a fogoly feje elúszott valahová, s helyette másik fej tűnt fel a vállain. Ezt a kopasz fejet ritka fogú aranydiadém koronázta; homlokán kerek, nyílt seb éktelenkedett, mely lemarta a bőrt, s be volt kenve írral. Beesett, fogatlan száj, zsarnoki jellemre valló lecsüngő alsó ajak. És mintha eltűntek volna a csarnok rózsaszínű márványoszlopai, s a távolban Jerusalaim háztetői; minden elsüllyedt Capri kertjeinek sűrű zöldjében. Hallásával is történt valami: mintha távolból halk, fenyegető harsonaszó hangzanék, és dölyfös orrhang dünnyögné elnyújtva a szavakat: "A felségsértésről szóló törvény..."
Furcsa, összefüggéstelen, kusza gondolatfoszlányok suhantak át a helytartó elméjén. "Elveszett!" Majd: "Elvesztünk!..." És valami badar ötlet - a halhatatlanság; ez a halhatatlanság azonban, ki tudja, miért, elviselhetetlen bánatot keltett.
Pilátus összeszedte magát, elhessegette a látomást, visszatért az oszlopcsarnokba, és ismét meglátta maga előtt a rab szemét.
- Válaszolj nekem, Ha-Nocri - szólalt meg, és furcsán nézett Jesuára: arckifejezése fenyegetett, de tekintete riadt volt. - Mondtál-e valaha valamit a nagy császárról? Válaszolj: mondtál, vagy... nem mondtál? - A "nem" szót valamivel erősebben megnyomta, mint ahogy a legfelső bíróhoz illik, s tekintetével mintha valamilyen gondolatot akart volna közölni a rabbal.
- Igazat mondani könnyű és kellemes - szólt a rab.
- Nem kell tudnom, kellemes-e neked az igazat megmondani vagy sem - válaszolta Pilátus fojtottan, ingerülten. - De neked mindenesetre igazat kell mondanod. Hanem alaposan mérlegelj minden szót, másképpen halálod nemcsak elkerülhetetlen, hanem gyötrelmes is lesz.
Ki tudja, mi történt Judea helytartójával, de arra vetemedett, hogy fölemelje kezét, mintha a napsütés ellen akarna védekezni, és tenyere védőpajzsa mögül intő, figyelmeztető pillantást küldjön a rab felé.
- Válaszolj tehát - folytatta: - Ismersz-é egy bizonyos Keriáth-béli Júdást,[25] és beszéltél-e vele a császárról vagy bármi egyébről?
A fogoly készségesen válaszolt:
- A dolog úgy történt, hogy tegnapelőtt este a templom előtt megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki magát Júdásnak nevezte, s úgy mondta, Keriáth városából származik. Meghívott az Alsóvárosban lévő házába, megvendégelt...
- Jó ember? - kérdezte Pilátus, és szemében sátáni tűz villant meg.
- Nagyon jó ember, és igen tudni vágyó - erősítette meg a fogoly. - Nagy érdeklődést tanúsított eszméim iránt, szívesen fogadott...
- Lámpást gyújtott... - vetette közbe Pilátus halkan, a fogoly hanghordozásához alkalmazkodva, és szeme ismét megvillant.
- Igen, lámpást is gyújtott - hagyta rá Jesua, kissé meglepődve a helytartó tájékozottságán. - Kifaggatott, mi a véleményem az államhatalomról. Ez a kérdés roppantul érdekelte.
- És mit mondtál neki? - kérdezte Pilátus. - Vagy most azt fogod válaszolni, hogy elfelejtetted? - És hangjából már reménytelenség csendült ki.
- Többek közt azt mondtam neki, hogy minden hatalom erőszakot tesz az embereken, és eljövend az idő, amikor nem lesz sem császár, sem semmiféle más központi hatalom. Az emberiség az igazság és méltányosság birodalmába jut, ahol már semmiféle hatalomra nem lesz szükség.
- Tovább!
- Tovább nincs - mondta a fogoly. - Ekkor emberek szaladtak be, megkötöztek, és a börtönbe vittek.
A titkár erősen figyelt, nehogy egyetlen szót is elszalasszon, s közben gyorsan jegyzett a pergamenre.
Pilátus fáradt, fátyolos hangja hirtelen megnőtt, megerősödött.
- Nincs, nem volt, és nem lesz a földön nagyobb és az embereknek kedvesebb hatalom, mint Tiberius[26] császáré!
És a helytartó gyűlölködő tekintettel súrolta a titkárt meg a kísérő katonákat. Majd egyre emeltebb hangon folytatta:
- Nem a te dolgod, hogy ítéletet mondj fölötte, te esztelen bűnöző. - Rárivallt a kísérő katonákra: - Takarodjatok innét! - Majd titkárához fordult: - Hagyj magamra a vádlottal, itt államügyek forognak kockán.
A katonák vállukra tették lándzsájukat, és ütemesen dobogva megvasalt caligájukkal,[27] elhagyták az oszlopcsarnokot. Utánuk a titkár is kiment.
A hallgatást egy ideig csak a szökőkút csobogása törte meg. Pilátus elnézte, ahogy a cső felett víztányérka keletkezett, megdagadt, szélei letöredeztek, és sugárban hullottak alá.
Elsőnek a fogoly szólalt meg:
- Úgy látom, valami baj lett abból, hogy én ezzel a keriáthi ifjúval elbeszélgettem. Úgy sejtem, hégemón, hogy azt a Júdást hamarosan szerencsétlenség éri, és szívből sajnálom őt.
A helytartó sokatmondóan mosolygott.
- Azt hiszem, van a világon valaki, akit jobban sajnálhatnál, mint azt a Keriáth-béli Júdást, s akinek sokkal rosszabbra fordul a sorsa... Nos, teszerinted tehát Marcus, a Patkányölő, a hidegvérű és lelketlen gyilkos, mindazok, akik, mint látom - s a prokurátor Jesua véraláfutásos arcára mutatott -, összevertek téged a beszédeidért, Dismas és Gestas, a latrok, akik cimboráikkal négy katonát megöltek, végül Júdás, az aljas áruló... szerinted ezek mind jó emberek?
- Igen - felelte a rab.
- És eljő az igazság országa?
- Eljő, hégemón - felelte határozottan Jesua.
- Sose jön el! - üvöltött fel Pilátus olyan félelmetes erővel, hogy Jesua hátrahőkölt. Így üvöltötte sok évvel azelőtt a Lidércek Völgyében lovas katonáinak: "Üssétek! Vágjátok! Mentsétek meg a Patkányölőt!" Most még jobban fölemelte vezényléstől berekedt hangját, hogy odakinn a kertben is meghallják: - Bűnös vagy! Bűnös! Bűnös! - Majd halkan megkérdezte: - Jesua Ha-Nocri, hiszel te valamiféle istenekben?
- Egy az Isten - felelte Jesua. - Őbenne hiszek.
- Akkor imádkozzál hozzá! Imádkozzál! Különben - s hangja elfúlt -, amúgy sem segít... Van feleséged? - kérdezte hirtelen; maga sem értette, mi ütött belé.
- Nem, nincsen. Magam vagyok.
- Gyűlölöm ezt a várost... - mormolta magában a prokurátor, és válla megrándult, mintha a hideg rázná, kezét összedörzsölte, mintha mosná. - Jobb lett volna neked, ha előbb szúrnak le, mielőtt azzal a Keriáth-bélivel találkozol.
- Bocsáss el engem, hégemón - kérte a rab váratlanul, és hangjából aggodalom csendült ki. - Látom, hogy meg akarnak ölni.
- Azt hiszed, szerencsétlen, hogy a római császár helytartója szabadon bocsát valakit, aki azt mondotta, amit te mondtál? Ó, istenek, istenek! Vagy azt képzeled, hogy hajlandó vagyok a helyedbe állni? Én nem értek veled egyet! És jól vigyázz: ha mostantól fogva még egy szót is szólsz, ha bárkivel beszélsz, velem gyűlik meg a bajod! Úgy vigyázz magadra!
- Hégemón...
- Hallgass! - rivallt rá Pilátus, és dühöngő tekintettel követte a fecskét, amely ismét ott cikázott az oszlopok között. - Ide hozzám! - szólította azután az őrséget.
És amikor a kísérő katonák meg a titkár visszatértek, Pilátus kijelentette, hogy helybenhagyja a halálos ítéletet, amelyet a Kis Szinhedrion hozott a Jesua Ha-Nocri nevű vádlott ügyében; a titkár pedig gondosan följegyezte a helytartó szavait.
A következő pillanatban már ott állt előtte Marcus, a Patkányölő. A prokurátor elrendelte, adja át az elítéltet a titkosszolgálat parancsnokának azzal a szigorú paranccsal, hogy Jesua Ha-Nocrit különítsék el a többi rabtól, továbbá, hogy a titkosszolgálat embereinek a legsúlyosabb büntetés terhe mellett meg van tiltva, hogy Jesuával bármiről is szót váltsanak, vagy kérdéseire válaszoljanak.
Marcus intésére a kísérő katonák körülfogták Jesuát, és elvezették az oszlopcsarnokból.
Most egy szőke szakállas dalia állt a helytartó elé, sisakforgóján sastoll, mellén villogó arany oroszlánfejek, kardja markolatán ugyancsak aranylapocskák, háromszoros talpú saruja térdig fűzve, bíborpalástja bal vállára vetve. A légió parancsnoka volt, a legatus.
A prokurátor megkérdezte tőle, hol tartózkodik a sebastei cohors. A legatus közölte, hogy a sebasteiek a hippodrom előtti teret vették körül kordonnal, mivel ott fogják kihirdetni a népnek az ítéletet a bűnösök felett.
A prokurátor ekkor elrendelte, hogy a legatus válasszon ki két centuriát a római cohorsból. Az egyik a Patkányölő vezényletével a bűnösöket, a hóhérokat meg az ítélet végrehajtásához szükséges eszközöket kísérje a Koponyahegyre,[28] s ha a szekerekkel odaérkeztek, ők is csatlakozzanak a felső kordonhoz. A másik centuria pedig haladéktalanul induljon a Koponyahegyre, s kezdje meg annak bekerítését. Ugyanebből a célból - vagyis a hegy védelmére - a prokurátor megkérte a legatust, küldje oda segédcsapatul az egyik lovasezredet, az úgynevezett szíriai alát.
Mikor a legatus eltávozott, a prokurátor megkérte titkárát, hívja a palotába a Szinhedrion elnökét és két tagját meg a jerusalaimi templom főpapját; hozzátette azonban, hogy kéri, intézzék úgy, hogy mielőtt teljes számmal összeülnek, előbb négyszemközt beszélhessen az elnökkel.
Parancsát gyorsan, pontosan teljesítették, s a nap, amely különösen kegyetlenül perzselte a várost azokban a napokban, még nem ért delelőjére, mikor a kert legfelső teraszán, a lépcsőt őrző két fehér márványoroszlán előtt a helytartó találkozott József Kajafással,[29] a Szinhedrion elnöki tisztét betöltő zsidó főpappal.
A kert csendes volt. De mikor a prokurátor az oszlopcsarnokból kilépett a kert legfelső teraszára, az óriási elefántlábon magasló pálmák közé, és elébe terült az egész gyűlölt város, Jerusalaim, függőhídjaival, erődjeivel, és főként a semmiféle leírásba nem foglalható hatalmas márványtömbbel, amely arany sárkánybőrt viselt tető gyanánt: a jerusalaimi templommal, akkor éles hallásával odalenn, ahol kőfal választotta el a palotakert legalsó teraszát a város főterétől, halk, mély morajlást hallott, amelyből időnként vékony, gyenge kiáltások emelkedtek ki.
Ebből tudta, hogy lenn a téren már sok ezer főnyi tömeg gyűlt össze, Jerusalaimnak a legutóbbi zavargások által fölizgatott lakossága, és ez a tömeg türelmetlenül várja az ítélet kihirdetését; a kiáltások pedig a sürgő-forgó ivóvízárusoktól erednek.
A prokurátor azzal kezdte, hogy a főpapot meginvitálta az oszlopcsarnokba, hogy menedéket keressenek a tűző verőfénytől, de Kajafás ezt udvarias bocsánatkéréssel visszautasította, s megmagyarázta, hogy a másnapi ünnep miatt ezt semmiképp sem teheti. Pilátus csuklyát borított kissé kopaszodó fejére, és a beszélgetés megkezdődött. Görög nyelven beszélgettek.
Pilátus közölte, hogy megvizsgálta Jesua Ha-Nocri ügyét, és helybenhagyta a halálos ítéletet.
Az aznap végrehajtandó halálos ítélet ezek szerint három bűnözőt sújt: Dismast, Gestast és Bar-Rabbant, azonkívül pedig ezt a Jesua Ha-Nocrit. Az első kettőt, aki a császár ellen lázította a népet, a római hatóságok fogták el harc közben, a prokurátor ítélkezett felettük, következésképp az ő ítéletük megváltoztatásáról szó sem lehet. A másik kettőt viszont, Bar-Rabbant és Ha-Nocrit, a helyi hatóságok fogták el, és a Szinhedrion ítélkezett fölöttük. Törvény szerint és szokás szerint a kettő közül az egyiket szabadon kell bocsátani a ma kezdődő nagy ünnep, a Pászka[30] tiszteletére. A helytartó tudni kívánja, hogy a Szinhedrion melyik bűnöst akarja szabadon bocsátani: Bar-Rabbant-e vagy Ha-Nocrit?
Kajafás bólintott, jeléül annak, hogy a kérdés világos, majd ekképpen válaszolt:
- A Szinhedrion Bar-Rabban szabadon bocsátását kéri.
A prokurátor előre tudta, hogy a főpap így fog válaszolni, feladata azonban abban állt, hogy kimutassa: ez a válasz megdöbbenti.
Művészien megjátszotta a meglepetést. Szemöldöke felszaladt gőgös homlokára, álmélkodva nézett a főpap szeme közé:
- Megvallom, ez a válasz meglep - szólt szelíden. - Nincs itt valami félreértés?
Pilátus közelebbről is megmagyarázta álláspontját. A római hatóság a világért sem akar beleszólni a helyi egyházi hatóságok jogaiba, ezt a főpap is tudván tudja; ámde az adott esetben nyilvánvalóan hiba történt. Ennek a hibának az orvoslásában pedig természetesen a római hatóság is erősen érdekelt.
Bar-Rabban és Ha-Nocri bűne valóban összemérhetetlen. Az utóbbit, aki egyébként nyilvánvalóan elmeháborodott, azzal vádolják, hogy ostobaságokat fecsegett Jerusalaimban meg néhány más városban; az előbbinek bűne hasonlíthatatlanul súlyosabb. Nem elég, hogy több helyen nyíltan lázított, de még meg is ölt egy őrt, aki el akarta fogni. Bar-Rabban sokkalta veszélyesebb, mint Ha-Nocri.
Az itt kifejtettek alapján a helytartó arra kéri a főpapot, revideálja határozatát, és adja vissza szabadságát a két bűnöző közül annak, aki kevésbé veszélyes; márpedig ez, minden kétségen felül, Ha-Nocri. Nos tehát?...
Kajafás halk, de szilárd hangon kijelentette, hogy a Szinhedrion behatóan megvizsgálta az ügyet, és másodszor is csak azt mondhatja, hogy Bar-Rabban kiszabadítását kérik.
- Hogyan? Még az én közbenjárásom után is? Ne feledd, hogy az én személyemben Róma beszél! Főpap, ismételd meg harmadszor!
- Harmadszor is közlöm, hogy Bar-Rabbant fogjuk szabadon bocsátani - jelentette ki Kajafás halk hangon.
Mindennek vége volt tehát, minden további szó fölösleges. Ha-Nocri mindörökre eltűnik, nincs többé, aki a prokurátor szörnyű főfájását meggyógyítsa, nincs ellene más orvosság, csak a halál. De nem ez a gondolat volt a legrosszabb. Ugyanaz a megmagyarázhatatlan szomorúság, amely már az oszlopcsarnokban is környékezte, most mélyen befészkelte magát lelkébe. Megpróbálta magának megmagyarázni, és különös dolog ötlött eszébe: homályosan úgy érezte, hogy valamit nem beszélt meg eléggé tüzetesen az elítélttel - vagy talán valamit nem hallgatott végig.
Elhessegette magától ezt a gondolatot, és egy pillanat alatt eltűnt, éppoly hirtelen, ahogy jött. A gondolat elröpült, de a szomorúság továbbra is ott maradt, megmagyarázhatatlanul, mert azt a fura, felvillanó s tovatűnő szót, amely most átsuhant a helytartó agyán, igazán nem lehetett magyarázatnak nevezni... "Halhatatlanság... elérkezett a halhatatlanság..." De kinek a halhatatlansága? Ezt sehogy sem értette a prokurátor, de a puszta gondolatra a rekkenő hőségben is végigfutott hátán a hideg.
- Rendben van - szólt. - Úgy legyen.
Körülnézett, pillantása átfogta a látható világot, és megdöbbentette a változás. Eltűnt a nehéz virágokkal megrakott rózsabokor, a felső teraszt szegélyező ciprusok, a gránátalmafa, eltűnt a lomb közt fehérlő márványszobor - de eltűnt maga a zöld lomb is. Ahelyett sűrű bíbor homály lett a világ, amelyben vízinövények ringatóztak, s elúsztak valamerre, és velük együtt úszott maga Pilátus is. És egyszer csak elragadta a düh, az égető, fojtogató düh, a legrosszabbik - a tehetetlenség dühe.
- Megfulladok! - nyögte, és nyirkos, hideg kezével letépte palástja csatját; a palást a homokba hullott.
- Igen, ma fülledt a levegő, valahol zivatar lehet - jegyezte meg Kajafás; nem vette le szemét a helytartó kivörösödött arcáról, s előre sejtette a további szenvedéseket. "Milyen szörnyű a Niszán hónap ebben az évben!"
- Nem - mondta Pilátus. - Nem azért fulladok, mert meleg van, hanem azért, mert kettőnknek itt szűk a hely, Kajafás! - Mosolyogva húzta össze szemét, és hozzátette: - Vigyázz magadra, főpap!
A főpap sötét szeme felvillant, és most rajta volt a sor, hogy - semmivel sem rosszabbul, mint a helytartó - megjátssza a meglepetést.
- Mit hallok, prokurátor? - válaszolta higgadtan, büszkén. - Fenyegetőzöl a kimondott ítélet miatt, amelyet magad is jóváhagytál? Hát lehetséges ez? Hozzászoktunk, hogy a római helytartó megválogatja szavait, mielőtt megszólal. Vajon nem hallott-e bennünket valaki, hégemón?
Pilátus fagyosan nézett a főpapra, de szája mosolyt formázott.
- Hová gondolsz, főpap! Ugyan ki hallana bennünket most, itt? Hát kisgyermek vagyok én, Kajafás? Talán bizony hasonlítok ahhoz a bolond fiatal csavargóhoz, akit ma kivégeznek? Tudom én, hogy mit beszélek, hol beszélek. A kert, a palota körül van véve katonasággal, egy egér sem hatolhat be. Mit mondok, nemcsak egér, de még az a... hogy is hívják, az a Keriáth-béli, az sem tud behatolni. Ismered őt, főpap? Bizony, ha egy ilyesféle fráter ide beosonna, nagyon megbánná, ezt, ugye, elhiszed nekem, főpap? Nos, tudd meg hát, hogy ezután nem lesz tőlem nyugovásod, sem neked, sem népednek! - És Pilátus jobbra mutatott, a távolba, ahol a dombtetőn az aranytetős templom lángolt. - Ezt én mondom néked, Ponczius Pilátus, az Aranykopja-rend lovagja!
- Tudom, tudom! - válaszolta a fekete szakállú Kajafás rettenthetetlenül, és szeme villámokat szórt; kezét az ég felé emelte: - Tudja a zsidó nép, hogy olthatatlan gyűlölettel gyűlölöd, és sok keserűséget fogsz neki okozni, de tönkre nem teheted! Megoltalmazza az Isten! Meghallgat bennünket, és meghallgat a mindenható császár is, megoltalmaz bennünket Pilátus pusztító haragjától.
- Ó, nem! - kiáltott fel Pilátus, és minden szóval könnyebb lett a lelke: már nem kellett színlelnie, nem kellett óvatosan megválogatnia szavait. - Túlságosan sokat panaszkodtál már a császárnak énrólam, Kajafás, most elérkezett az én időm! Hírül adom a császárnak... és nem helyettesének Antiochiába, és nem is Rómába, hanem egyenesen az imperatornak Capri szigetére, hogy ti itt, Jerusalaimban, a megrögzött lázadókat véditek a halálbüntetéstől. És akkor én Jerusalaimot nem a Salamon tavának[31] vizével itatom, ahogyan a ti javatokra szándékoztam, ó, nem, nem vízzel itatom a várost! Emlékezzél csak rá, hogy a kedvetekért levétettem a falról a császár monogramját viselő címerpajzsokat, hadosztályokat helyeztettem át, végül, látod, személyesen kellett idejönnöm, hogy ellenőrizzem, mi folyik itt nálatok! Emlékezzél szavamra, főpap: egy napon majd nem egyetlen cohorsot fogsz látni Jerusalaimban, nem: az egész Fulminata-légió fog idejönni, meg az arabs lovasság, lesz itt keserves sírás és jajveszékelés! Akkor majd eszedbe jut Bar-Rabban megmentése, és megbánod, hogy a halálba küldted a békét hirdető filozófust!
A főpap arca foltokban kipirosodott, szeme égett. De ő is mosolyban villantotta ki fogsorát, akár a prokurátor, és így válaszolt:
- Vajon te magad hiszel-e abban, hégemón, amit most mondasz? Nem, nem hiszel! Nem a békét hirdette Jerusalaimban a nép felbujtója, ó, nem, és ezt te magad is tudod, hégemón! Azért akarod szabadon bocsátani azt a másikat, hogy feltüzelje a tömegeket, kicsúfolja vallásunkat, és az egész népet a római iga alá hajtsa. De tudd meg, Judea helytartója, hogy amíg élek, nem engedem megcsúfolni vallásunkat, és megoltalmazom népünket! Hallod ezt, Pilátus? - És Kajafás fenyegetően fölemelte kezét. - Hallgasd csak, prokurátor!
Kajafás elhallgatott, és a prokurátor ismét meghallotta lentről a zúgást, mely mint tenger morajlása ütődött Nagy Heródes palotakertje falának, és odafent a helytartó lábának, arcának. Háta mögött pedig, a palota szárnyai mögött, riadó harsonák hangzottak, száz meg száz láb súlyos dobogása, fegyvercsörtetés. És ebből megértette, hogy a római gyalogság - parancsára - már kivonul, hogy utolsó, kivégzés előtti parádéval félemlítse meg a rablókat, lázadókat.
- Hallod, prokurátor? - ismételte halkan a főpap. - Csak nem akarod azt állítani - a főpap égnek emelte két kezét, és a sötét csuklya lehullott fejéről -, hogy mindezt az a hitvány lator, Bar-Rabban váltotta ki?
A prokurátor a keze fejével megtörölte hideg, verejtékező homlokát, tekintetét a földre szegezte, majd hunyorogva felnézett, és meglátta, hogy a napkorong már csaknem a fejük fölött jár, Kajafás árnyéka pedig egészen összezsugorodott az oroszlán farka mellett.
- Délre jár - mondta halkan, közömbösen. - Elbeszélgettük az időt, holott cselekedni kell.
Választékos kifejezésekkel bocsánatot kért a főpaptól, felszólította, foglaljon helyet a lócán a magnóliafa árnyékában, és várja meg, amíg a helytartó odahívja a többieket is az utolsó rövid megbeszélésre, és kiadja végső utasításait a kivégzéssel kapcsolatban.
Kajafás udvariasan meghajolt, kezét szívéhez szorítva, és ott maradt a kertben, míg Pilátus visszament az oszlopcsarnokba. Ott várakozó titkárának meghagyta, hívja ki a kertbe a légió legatusát, a cohors tribunusát, a Szinhedrion két tagját, meg a templomőrség parancsnokát, akik a kert alsó részében, a szökőkút közelében lévő kerek lugasban várakoztak. Pilátus hozzátette: hamarosan ő maga is kimegy a kertbe, s azzal eltűnt a palota belsejében.
Mialatt a titkár összehívta a gyűlést, a prokurátor az elsötétített szobában megbeszélést folytatott egy férfival, akinek arcát félig eltakarta a csuklya, noha a sötét függönyös szobába egyetlen napsugár sem hatolhatott be. A megbeszélés rendkívül rövid ideig tartott. A prokurátor halkan néhány szót szólt látogatójához, minekutána emez eltávozott. Pilátus pedig az oszlopcsarnokon át kilépett a kertbe.
Ott valamennyi behívott személy előtt ünnepélyesen és szárazon kijelentette, hogy helybenhagyja Jesua Ha-Nocri halálos ítéletét, és hivatalos kérdést intézett a Szinhedrion tagjaihoz, melyik bűnöst óhajtják szabadon bocsátani. Mikor meghallotta, hogy Bar-Rabbant, csak ennyit szólt:
- Helyes. - És meghagyta titkárának, nyomban vegye ezt jegyzőkönyvbe. Aztán kezébe fogta köpenye csatját, melyet a titkár fölvett a homokból, és ünnepélyesen kijelentette. - Ideje indulnunk!
A jelenlévők ekkor megindultak lefelé a széles márványlépcsőn, a bódító illatot árasztó rózsák sorfala közt, egyre közeledve a palotakert falához, a kikövezett, hatalmas térre vezető kapuhoz; a tér túlsó feléről odalátszottak a bajvívó aréna szobrai és oszlopai.
Amikor a kis csoport kiért a kertből, és föllépett a téren uralkodó széles kőemelvényre, Pilátus összehúzta szemét, és körülnézett: csak akkor tájékozódott a helyzet felől.
Azon a részen, amelyen éppen áthaladt, azaz a kertfaltól az emelvényig, néptelen volt a tér, az emelvény előtti rész azonban egyáltalában nem látszott - elözönlötte a tömeg. Elárasztotta volna az emelvényt meg az üresen hagyott részt is, ha nem veszi körül háromszoros kordonnal a sebastei katonaság Pilátus balja felől, jobb kéz felől pedig az itureai kisegítő cohors katonái.
Pilátus tehát föllépett az emelvényre, a teljesen fölösleges csatot továbbra is markában szorongatva. Behunyta a szemét. Nem azért, mert a nap vakította, ó, nem! Azért hunyta be, mert nem akarta látni az elítélteket, akiket - mint pontosan tudta - most mindjárt őutána fölvezetnek az emelvényre.
Mihelyt a bíborbélésű fehér palást feltűnt az embertengerből felnyúló kőszirt magasán, a behunyt szemű helytartó fülét hangok morajlása ütötte meg: "Haaa..." Halkan kezdődött, valahol a tér legtávolibb részében, a hippodrom felől, majd egyre erősödve mennydörgő robajlássá fokozódott, s néhány másodperc múlva ismét elhalkult. "Megláttak" - állapította meg magában a prokurátor. De a hanghullám nem érte el leghalkabb pontját, amikor ismét erősödni kezdett, zúgva nőtt, még az elsőnél is hangosabbá fokozódva, és ezen a második hullámon, mint tenger hullámán a tajték, füttyögetés és zúgáson át is hallható női jajveszékelés úszott. "Most fölvezették az elítélteket az emelvényre - gondolta Pilátus -, és a nők azért jajgatnak, mert nyilván összenyomták őket, amikor a sokaság előretolongott."
Egy ideig várt; tudta, nincs az az erő, amely a tömeget hallgatásra kényszeríthetné, amíg ki nem ordította mindazt, ami lelkében felgyülemlett, s magától el nem hallgat.
Amikor ez a pillanat elérkezett, a helytartó föllendítette jobb karját, és ezzel az utolsó morajlás is elnémult a tömegben.
Ekkor Pilátus teleszívta tüdejét forró levegővel és torkaszakadtából elkiáltotta magát, hogy érdes hangja végigszántott az ezerfejű sokaság felett:
- A császár nevében!...
A helytartó most többször megismételt vascsörgéssel aláfestett ordítást hallott: a cohorsok katonái a levegőbe hajigálták dárdájukat, jelvényeiket, és elkiáltották magukat:
- Éljen a császár!
Pilátus fölvetette a fejét, egyenesen a napnak fordította. Szemhéja alá zöld tűzláng hatolt be, a tűztől lángra lobbant az agyveleje, és a tömeg fölött arameus szavak szálltak rekedten:
- Itt áll előttetek négy bűnös, akiket Jerusalaimban letartóztattak gyilkosságért, bujtogatásért, a vallás és a törvények megsértéséért, és csúfos halálra, keresztre feszítésre ítéltek. Az ítéletet most fogják végrehajtani a Koponyahegyen. A bűnösök neve: Dismas, Gestas, Bar-Rabban és Ha-Nocri. Itt állnak előttetek!
És Pilátus jobbra mutatott; látni nem látta ugyan az elítélteket, de tudta, hogy ott vannak, ahol lenniök kell.
A tömeg hosszan tartó zúgással válaszolt, nem tudni, meglepetés vagy megkönnyebbülés szólt-e belőle. Amikor a zúgás elcsendesedett, Pilátus így folytatta:
- A négy elítélt közül azonban csak hármat fognak kivégezni, mert a törvény és szokás szerint a Pászka ünnepének tiszteletére a nagylelkű császár a Kis Szinhedrionnak a római hatóság által is megerősített választása szerint egyiküknek visszaadja nyomorúságos életét.
Hangosan kiáltotta e szavakat, és ugyanakkor hallotta, ahogy a zúgást teljes csend váltja fel. Egy sóhajtás, egy moccanás nem sok, annyi sem hatolt füléhez, és volt egy pillanat, amikor úgy rémlett, minden eltűnt, ami addig körülötte volt. A gyűlölt város meghalt, csak ő egymaga áll ott, arccal az égnek fordulva, a merőlegesen perzselő napsugarak alatt. Egy ideig hallgatta a csöndet, aztán emelt hangon folytatta:
- A bűnös neve, akit most jelenlétetekben szabadon bocsátunk...
Ismét szünetet tartott, még nem ejtette ki a nevet, magában mérlegelte, mindent elmondott-e, amit kell, mert tudta, hogy a szerencsés rab nevének kiejtésére a halott város feltámad, és attól fogva már úgysem lehet hallani, amit mondana.
"Ennyi az egész? - suttogta hangtalanul. - Ennyi. A nevet!"
És az "r" hangzót végiggörgette a hallgató városon, elordította magát:
- Bar-Rabban!
Ekkor a nap - úgy rémlett - zengve megpattant a feje fölött, és tűzáradattal töltötte be fülét. És ebben a tűzben üvöltés, sivítás, nyögés, hahota, füttyögés keveredett.
Pilátus megfordult, és az emelvényen át visszament a lépcsőhöz, nem nézett sehová, csak a lába elé terülő mozaikpadló színes kockáira, hogy el ne botoljék. Tudta, hogy most háta mögött az emelvényre bronz aprópénz, datolya, miegymás záporozik, hogy az ordítozó tömegben az emberek egymáson átgázolva egymás nyakára hágnak, hogy a tulajdon szemükkel lássák a csodát: hogyan szabadul ki egy ember a halál markából! Hogyan veszik le róla a legionáriusok a kötelet, ezzel önkéntelenül is égető fájdalmat okozva vallatás közben kitekert csuklójának, s hogyan mosolyog hunyorogva, nyögve, tébolyult, értetlen mosollyal.
Tudta, hogy ezalatt a kísérő katonák már az emelvény oldalsó lépcsője felé vezetik a három összekötözött kezű elítéltet, hogy kivigyék őket a városból a nyugat felé kivezető úton a Koponyahegyre. És Pilátus csak az emelvény mögött nyitotta ki egészen a szemét, amikor már lement a lépcsőn, mert tudta, hogy most már biztonságban van, nem láthatja az elítélteket.
A lassan elcsendesülő tömeg zúgásába a hírnökök harsány kiáltásai vegyültek: egy részük arameus, más részük görög nyelven ismételte el azt, amit a prokurátor az emelvényen elmondott. Ezenkívül a helytartó aprózó, közeledő, sietős lódobogást hallott, és kurta, vidám kürtjelet. Erre a hangra utcagyerekek harsány füttyögése meg "Vigyázzatok!" kiáltása válaszolt a háztetőkről az utca során, mely a főtérről a lovardatérhez vezetett.
Egy katona, aki egyedül állt csapatjelvényével a térnek addig elkerített, néptelen részén, most izgatottan meglendítette lándzsáját, és a helytartó - kíséretével, titkárával meg a légió legatusával - megállt.
A térre egyre gyorsuló ügetéssel kirepült a lovassági ala,[32] hogy a sokaságot megkerülve, oldalvást átszelje a teret, és a szőlővel befuttatott kőfal mentén, a sikátoron át, a legrövidebb úton érjen fel a Koponyahegyre.
Az ala parancsnoka, egy gyermektermetű, mulatt bőrű, sötét kis szíriai, Pilátushoz érve, vékony hangon elkiáltotta magát, és kirántotta kardját hüvelyéből. Izzadságban fürdő, szilaj fekete lova megbokrosodott, felágaskodott. A parancsnok visszadobta a hüvelyébe kardját, korbácsával megcsapkodta a ló nyakát, s mikor megfékezte, vágtába ugratta, és elszáguldott a sikátoron át. Mögötte porfelhőbe burkolózva, hármas sorokban a lovasok, könnyű bambusznád pikájuk csúcsa ugrált; ahogy a prokurátor mellett elvágtattak, arcuk feltűnően barnának tetszett a fehér turbán alatt vidáman kivillanó fehér fogsorukkal.
Az ala égig érő porfelleget kavarva eltűnt az utcában; utolsónak az a katona vágtatott el Pilátus mellett, aki a napfényben villogó kürtöt vitte a vállára vetve.
Pilátus, kezével védekezve a porfelhő ellen, elégedetlenül ráncolta homlokát, azután indult tovább a palotakert kapuja felé, mögötte a legatus, a titkár, a konvoj.
Délelőtt tíz órára járt az idő.
HARMADIK FEJEZET
A hetedik bizonyíték
- Igen, délelőtt tíz órára járt az idő, igen tisztelt Ivan Nyikolajevics - mondta a professzor.
A költő végigsimította arcát, mint aki mély álomból ocsúdik, és akkor észrevette, hogy időközben rájuk esteledett. A tó vize feketévé vált, könnyű ladik siklott rajta, hallatszott az evező csobbanása, és a csónakban ülő fiatal nő viháncolása. A fasorokban, a padokon most már többen voltak, de csupán a négyszög másik három oldalán, nem ott, ahol barátaink ültek.
Az égbolt Moszkva felett mintegy kifakult, a magasban tisztán kirajzolódott a telihold, de nem aranylóan, hanem fehéren. A lélegzés már sokkal könnyebben esett, mint napközben, és a hangok a hársfák alatt lágyabban, estiesen szóltak.
"Hogy lehet az, hogy észre sem vettem, milyen sokáig hablatyol? - hökkent meg Hontalan. - Hiszen már este van! Vagy talán nem is beszélt, hanem elaludtam, és álmodtam az egészet?"
Mégis azt kell azonban hinnünk, hogy a professzor beszélte el a dolgot, másképp azt kellene feltételeznünk, hogy Berlioz szóról szóra ugyanazt álmodta; ő ugyanis a professzor arcát fürkészve a következőket mondta:
- Elbeszélése rendkívül érdekes, professzor, noha egyáltalában nem egyezik az evangéliumok szövegével.
A professzor megvetően, gúnyosan elmosolyodott:
- Már bocsásson meg, de önnek aztán igazán mindenkinél jobban kell tudnia, hogy mindabból, ami a négy evangéliumban meg van írva, semmi sem történt meg, és ha az Újtestamentumra mint történelmi forrásra kezdünk hivatkozni... - Ismét elvigyorodott, és Berlioznak elakadt a szava, hiszen szó szerint ugyanezt mondta Hontalannak a Bronnaja utcán, a Patriarsije Prudi felé bandukolva.
- Igaz, igaz - válaszolta tehát -, de attól tartok, senki sem erősítheti meg, hogy amit ön most itt elmondott nekünk, az valójában megtörtént.
- Ó, dehogynem! Van, aki megerősítheti! - jelentette ki rendkívül magabiztosan a professzor, aki most hirtelen ismét tört oroszsággal kezdett beszélni; elhallgatott, és titokzatosan közelebb intette magához a két jó barátot.
Berlioz és a költő kétfelől odahajoltak hozzá, és a professzor ekképpen folytatta - immár mindennemű idegenszerűség nélkül, mert furcsa akcentusa hogy, hogy nem, hol eltűnt, hol újra előtűnt:
- A dolog tudniillik úgy áll... - suttogta, és óvatosan körülnézett, nem hallja-e valaki -, hogy én magam is jelen voltam, amikor mindez történt. Ott voltam az oszlopcsarnokban Ponczius Pilátussal, később a kertben, amikor Kajafással tárgyalt, végül az emelvényen is, de titokban, hogy úgy mondjam, inkognitóban, ezért arra kérem önöket, el ne árulják senkinek, tartsák szigorúan titokban, csss...
Síri csend támadt; Berlioz elsápadt.
- Mi... mióta tartózkodik Moszkvában? - kérdezte elfúló hangon.
- Most érkeztem, ebben a minutában - válaszolta a professzor meglepetten. A két jó barát csak most nézett alaposabban a szeme közé, s mindketten észrevették, hogy zöld bal szemében őrület tanyázik, jobb szeme pedig üres, merev, élettelen.
"Püff neki. - hüledezett magában Berlioz. - Egy bolond német jött ide Moszkvába, vagy itt ment el az esze a Patriarsije Prudin. Szép kis história!"
Valóban, ez mindent megmagyaráz: a fura villásreggelit Kantnál, a régóta istenben boldogult német filozófusnál, a hóbortos beszédeket Annuskáról meg a napraforgóolajról, a szörnyű jóslatot, hogy levágják a fejét, meg minden egyebet: semmi kétség, a professzor elmeháborodott.
Berlioz nyomban tudta, hogyan kell viselkednie. Hátradőlt a padon, és a professzor háta mögött a szemével intett Hontalannak: a világért se mondjon ellent a bolondnak. A költő azonban zavarában nem értette meg a jeladást.
- Igen, igen - bólogatott Berlioz. - Mindez persze lehetséges... sőt nagyon is valószínű... Ponczius Pilátus, az oszlopcsarnok meg a többi... És ide Moszkvába egyedül érkezett vagy a feleségével?
- Egyedül, egyedül, én mindig egyedül járok - válaszolta a professzor búsan.
- És hol a poggyásza, kedves professzor? - tudakozódott szelíden Berlioz. - Talán a Metropolban? Hol szállt meg?
- Én? Sehol! - Válaszolta a féleszű német, és zöld szeme nyugtalan pillantással kémlelte a környéket.
- Sehol? Ne mondja, kérem!... És... és hol fog lakni?
- Az ön lakásában - válaszolta a tébolyult pillanatnyi habozás nélkül, és még kacsintott is hozzá.
- Úúgy... roppantul örvendek - hebegte Berlioz -, de, izé... nálam kissé kényelmetlenül érezné magát, a Metropolban pedig igazán nagyszerűek a szobák, első osztályú szálloda...
- És ördög sincsen? - kérdezte az őrült hirtelen derűs mosollyal Ivan Nyikolajevicstől.
- Ördög...
- Ne mondjon neki ellent! - súgta Berlioz hangtalanul, csupán ajka mozgásával, a professzor háta mögött a költőhöz hajolva és fintorogva.
Ivan Nyikolajevics azonban ettől a mókától végképp elvesztette a fejét, épp az ellenkezőjét felelte annak, amit kellett volna:
- Ördög nincs, nem létezik! Hagyja már abba ezt a bolondozást!
Az őrült felkacagott, olyan hangosan, hogy a pad fölé boruló hársról ijedten felröppent egy veréb.
- No, ez aztán érdekes! - mondta, göcögve a nevetéstől. - Hogy van ez itt maguknál: akárkiről érdeklődik az ember, az nem létezik? - Abbahagyta a nevetést, és amint az elmebetegtől várható, az ellenkező végletbe esett, hirtelen dühbe gurult, és mérgesen kiabált: - Tehát valóban nincs, ez az utolsó szavuk?
- Csillapodjék, drága professzor, csillapodjék! - mormolta Berlioz, nem akarván tovább ingerelni a beteget. - Üldögéljen csak egy kis ideig Hontalan elvtárssal, én csak kiszaladok ide a sarokra, egyet telefonálok, aztán elkísérjük önt, ahová menni akar. Hiszen nem ismeri a várost...
El kell ismerni, Berlioz terve helyes volt: elszalad a legközelebbi telefonautomatáig, és közli az idegenellenőrző hivatallal, hogy egy külföldi konzultáns nyilvánvalóan meghibbant állapotban ül egy padon a Patriarsije Prudin, intézkedjenek mielőbb, másképp kínos bonyodalmak származhatnak a dologból.
- Telefonálni? Hát csak telefonáljon! - hagyta rá szomorúan a beteg, majd hirtelen szenvedélyesen esedezni kezdett: - Könyörögve kérem még utoljára, búcsúzás előtt, higgye el legalább azt, hogy az ördög létezik! Többet nem is kérek öntől. Ne felejtse el, hogy erre nézve van egy hetedik bizonyíték, és ez mind közül a legmegbízhatóbb. Hamarosan ön is tapasztalni fogja!
- Helyes, nagyszerű - helyeselt Berlioz színlelt kedvességgel, és bátorítóan kacsintott az elképedt költőre, akit cseppet sem kecsegtetett a gondolat, hogy egy bolond németet őrizzen a padon; azzal megindult a felé a kijárat felé, amely a Bronnaja és Jermolajev utca sarkán van.
A professzor azon nyomban felderült, mintha elméje, is feltisztult volna. Utánaszólt Berlioznak:
- Mihail Alekszandrovics!
Berlioz összerezzent, visszanézett, majd azzal nyugtatta meg magát, hogy a professzor az ő kereszt- és apai nevét is valamelyik újságból tudhatja.
A professzor pedig, kezével tölcsért formálva szája elé, ezt kiáltotta utána:
- Nem óhajtja, hogy most mindjárt táviratozzak kijevi nagybátyjának?
Berlioz lelkébe ismét belenyilallt a rémület. Honnét tudhat az őrült az ő kijevi nagybátyjáról? Hiszen erről aztán igazán nem írnak a lapok! Hm. Vajon nincs-e mégis igaza Hontalannak? És az okmányai?... Talán hamisak? Ejnye, de gyanús fráter! Telefonálni kell, most, mindjárt, ebben a pillanatban! Majd tisztázzák az ügyet.
Azzal sietett tovább.
A kijáratnál, a Bronnaja sarkán, éppen amikor odaért, egy padról felállt valaki: hajszálra az a figura, aki aznap délután a rekkenő verőfényben Berlioz szeme előtt a zsíros hőségből materializálódott. Most azonban már nem levegőből volt, hanem közönséges húsból és vérből, és a leszálló alkonyatban Berlioz még tisztán láthatta, hogy bajsza olyan, mint a csibetoll, apró szeme gúnyosan, pityókosan hunyorog, pepita pantallóját annyira felhúzta, hogy kilátszik alóla piszkos, fehér fuszeklije.
Hátrahőkölt, de azzal csitította riadalmát, hogy az egész csupán ostoba véletlen, no meg egyébként sem ér rá, hogy a fejét törje rajta.
- A kijáratot tetszik keresni? - kurjantotta a pepita repedtfazékhangon. - Erre tessék, itt a forgókereszt! Ha itt kimegy, oda jut, ahová kell. Nem áldozna egy negyed literre valót az útbaigazításért egy levitézlett karnagynak, hogy megnedvesítse a torkát? - És a kockás figura hajlongva lekapta zsokésapkáját.
Berlioz ügyet sem vetett a kérencsélő, nyegle karnagyra, odaszaladt az utat elzáró forgókerékhez, megragadta, megforgatta, és már ki akart lépni a sínekre, amikor vörös-fehér felirat fröccsent az arcába: "Vigyázz, ha jön a villamos!"
És már közeledett is a villamos, akkor fordult be az újonnan épített vonalon a Jermolajev utcáról a Bronnajára. Amikor kifordult, és kiért az egyenes pályára, váratlanul kigyulladt benne a lámpafény, a kerekek nyikorogva felgyorsítottak.
Az óvatos Berlioz, noha biztonságos helyen állt, úgy döntött, mégiscsak jobb, ha visszamegy a forgókerék mögé, megfogta újra egy másik küllőjét, és egy lépést tett visszafelé. Keze megcsúszott, és lesiklott a kerékről, lába feltartóztathatatlanul, mintha jégen állna, csúszott lefelé a villamos sínpályája felé lejtő kövezeten, másik lába a levegőbe emelkedett, és Berlioz a sínekre esett.
Hasztalan igyekezett megfogózni, hanyatt vágódott, s tarkóját, noha nem túlságosan erősen, megütötte. Felnézett, és odafenn még meglátta - bár arra már nem ért rá gondolni, hogy jobb vagy bal felől - az immár aranyszínűre fényesedő holdat. Sikerült oldalt fordulnia, őrjöngő sietséggel hasához húzta a lábát, megfordult, és meglátta a feltartóztathatatlan sebességgel feléje robogó villamoson a női kocsivezető rémülettől falfehér arcát, vérvörös karszalagját. Berlioz nem kiáltott, de az utca körülötte megtelt ijedt női sikoltozással.
A vezetőnő megrántotta az elektromos féket, a kocsi orra a földbe fúródott, aztán felugrott, és az ablakokból csörömpölve hullott ki az üveg. Berlioz agyában valami felüvöltött: "Csak nem?!..." Még egyszer utoljára felvillant a hold, de már darabokra szakadt, és azután elsötétült a világ.
A villamos átgázolt Berliozon, és a Patriarsije Prudin, a sínek mellé a kövezett lejtőre sötét, kerek tárgyat dobott ki. A sötét tárgy visszagurult a lejtőn, és a kocsiút kövezetén ugrándozott.
Berlioz levágott feje volt.
NEGYEDIK FEJEZET
A hajsza
A hisztériás női sikoltozás elhallgatott, a rendőrség füttyögetésének is vége szakadt, két mentőautó elszállította az elszállítandókat: az egyik a lefejezett testet meg a levágott fejet vitte a hullaházba, a másik pedig kórházba vitte a csinos villamosvezetőnőt, akit az üvegszilánkok megsebesítettek; fehér kötényes házmesterek összesöpörték az üvegcserepeket, és a vértócsákat felszórták homokkal; Ivan Nyikolajevics pedig még a forgókerékig sem jutott el, lerogyott egy padra, és ott is maradt. Egyszer-kétszer megpróbált ugyan feltápászkodni, de nem vitte a lába; úgy érezte magát, mint aki megbénult.
Az első kiáltásra indult meg futva a forgókerék felé; látta, ahogy a fej ugrálva végiggurult a kövezeten. Ettől úgy megzavarodott, hogy lerogyott a padra, és véresre harapdálta a tulajdon kezét. Az elmebajos németről természetesen végképp megfeledkezett, csak azon tépelődött, hogyan lehetséges, hogy az imént még beszélgetett Berliozzal, most meg... a feje...
A fasorban izgatott emberek szaladtak el mellette, valamit kiabáltak, de Ivan Nyikolajevics nem fogta fel szavaik értelmét. Egyszer azonban váratlanul megállt mellette két nő, s egyikük, egy hegyes orrú asszonyság, aki hajadonfőtt volt, éppen Hontalan füle mellett magyarázta a másiknak nagy hangon a következőt:
- Annuska volt az oka, a mi Annuskánk! Innét a Szadovajáról! Az ő műve... Napraforgóolajat vásárolt a boltban, oszt eltörte a literes üveget a forgókeréken! Végiglocsolta vele a szoknyáját, hű, de szitkozódott is utána!... Az a szegény ember meg alighanem megcsúszott az olajon, oszt úgy esett a sínekre...
Az asszonyság beszédéből Ivan Nyikolajevics zilált agya csupán egyetlen szót fogott fel: "Annuska..."
- Annuska, Annuska? - motyogta, és izgatottan nézett körül. - Lássuk csak, lássuk csak...
Az Annuska szóhoz a "napraforgóolaj" asszociálódott, s utána, ki tudja, miért, "Ponczius Pilátus". De Pilátust a költő csakhamar elhárította, és megpróbált összefüggő gondolatláncot képezni Annuskából kiindulva. A láncolat egykettőre összeállt, és nyomban a bolond professzorhoz vezetett.
"Nicsak! Hiszen megmondta előre, hogy az ülést nem tartják meg, mert Annuska kiöntötte az olajat. És kérem, valóban nem lehet megtartani az ülést! De ez még nem minden: kereken kimondta, hogy Berlioznak egy nő fogja levágni a fejét! Úgy bizony! És a kocsivezető nő volt, ugyebár! Az ördögbe is, mi van emögött?!"
A költőben immár a kétségnek szikrája sem maradt, hogy a rejtélyes konzultáns pontosan előre látta Berlioz szörnyűséges halálának körülményeit. És ekkor két gondolat hasított Hontalan elméjébe. Az első: "Ez az ember nem bolond, szó sincs róla!" A másik: "Vajon nem az ő műve-e az egész?"
No de hogyan, mi módon csinálhatta volna? Majd kitudódik!
Óriási erőfeszítéssel felállt a padról, és visszasietett oda, ahol a professzorral beszélgettek. Az idegen szerencsére még nem ment el.
A Bronnaján már felgyújtották az utcai lámpákat, a park felett azonban az aranyló hold világított, és a mindig csalóka holdfényben Ivan Nyikolajevicsnek úgy rémlett, hogy a rejtélyes idegen nem nád sétapálcát szorít a hóna alá, hanem spádét.
A bizalmaskodó nyugállományú karnagy ugyanott ült, ahol nemrég még maga Ivan Nyikolajevics ült a padon. Orrát nyilvánvalóan fölösleges csíptetővel nyergelte meg, melynek egyik üvege hiányzott, a másik pedig ketté volt repedve. Ezzel a szerszámmal a pepita polgártárs még fertelmesebb volt, mint amikor Berliozt a sínek felé tessékelte.
Ivan reszkető szívvel közeledett a professzorhoz, arcába nézett, és meggyőződött róla, hogy ezen az arcon az őrületnek semmiféle jegye nem látszik, és nem is látszott soha.
- Valljon színt: ki maga? - kérdezte Ivan fenyegetően.
Az idegen összevonta szemöldökét, úgy nézett a költőre, mintha először látná, és ellenségesen válaszolt:
- Nem érteni... orosz nem beszél...
- Nem érti önt az úr - szólalt meg a karnagy, ámbátor senki sem szólította fel rá, hogy az idegen szavait értelmezze.
- Ne tettesse magát! - csattant fel Ivan fenyegetően, és furcsa hideget érzett a gyomorszája tájékán. - Az imént még kitűnően beszélt oroszul. Maga se nem német, se nem professzor, hanem gyilkos és kém! Az iratait!... - ordította magából kikelve.
A rejtélyes professzor megvetően elhúzta amúgy is ferde száját, és vállat vont.
- De polgártárs, mit háborgatja az Inturiszt vendégét? - szólt ismét közbe kéretlenül az undok karnagy. - Ezért szigorú büntetés jár!
A gyanús professzor pedig dölyfös ábrázattal sarkon fordult, és elindult. Ivan nem tudta, mitévő legyen, izgatottan a karnagyhoz fordult:
- Hé, polgártárs, segítsen elfogni a bűnöst! Ez a kötelessége!
A karnagy roppantul megélénkült, felugrott, elordította magát:
- Miféle bűnöst? Hol van? Az idegen a bűnös? - Hunyori szemében öröm világolt. - Ez itten? Ha bűnös, akkor legelőször is rendőrért kell kiáltani, másképp meglóg. Jöjjön, kiáltsunk egyszerre! - És eltátotta a száját.
Ivan tanácstalanságában megfogadta a mókás karnagy tanácsát, "rendőrt" kiáltott, a karnagy azonban becsapta, semmit sem kiáltott.
Ivan magányos, rekedt kiáltása nem hozta meg a kívánt eredményt. Két arra menő lány ijedten félrehúzódott előle, és Ivan fülét ez a szó ütötte meg: "Részeg."
- Úgy, szóval te is egy követ fújsz vele? - rivallt rá a gyanús karnagyra. - Csúfot űzöl belőlem? Eressz!
Ivan jobbra ugrott, a karnagy is jobbra perdült. Ivan balra tért, balra lépett a fickó is.
- Mit ugrálsz itt a lábam előtt? - üvöltötte Ivan magából kikelve. - Téged is átadlak a rendőrségnek!
Azzal el akarta kapni a léhűtőt a kabátja ujjánál fogva, de a levegőbe nyúlt, a semmi után kapott: a karnagyot elnyelte a föld.
Ivan felnyögött, végignézett a fasoron, és meglátta a gyűlöletes idegent. Már a Patriarsije utcába vezető kijárat felé tartott, és nem egymagában: a több mint gyanús karnagy is csatlakozott hozzá. De ez még nem minden. Harmadik is társult a kompániához - egy vadkan nagyságú, hatalmas fekete kandúr, koromfekete, mint egy varjú, vagy mint a szurok, olyan hetyke bajusszal, akár egy régi vágású lovassági tiszt. A három alak most kilépett a Patriarsije utcába, és ami még figyelemre méltó: a kandúr a két hátsó lábán járt.
Ivan a gazfickók után vetette magát, de csakhamar meggyőződött róla, hogy nagyon nehéz lesz őket utolérni.
Egy szempillantás alatt végigszaladtak a kis utcán, és kiértek a Szpiridonovkára. Akármennyire szedte is a lábát Ivan, a távolság közte meg az üldözöttek közt csak nem akart csökkenni. És mire számot vetett volna lehetőségeivel, a csendes Szpiridonovkáról kiértek a Nyikitszkije Vorotára, s ott még rosszabb volt a helyzet, mert nyüzsgött a sokaság. És a gaz banda ráadásul elhatározta, hogy a bűnözők kedvelt fogását alkalmazza, és ki-ki külön-külön folytatta útját.
A karnagy ügyesen felugrott menet közben egy az Arbat tér felé haladó autóbuszra, és így eltűnt szem elől. Miután Ivan ekképpen elvesztette hármójuk közül az egyiket, figyelmét most a kandúrra összpontosította. Hát mit lát? A különös kandúr odalép a megállóban veszteglő "A" villamos motorkocsijához, pimaszul félrelódít egy sikoltozó nőt, megkapaszkodik a fogódzóban, sőt a hőség miatt leeresztett ablakon át megpróbálja odaadni a kalauznőnek a viteldíjat.
A kandúr viselkedése olyannyira megdöbbentette Ivant, hogy valósággal földbe gyökerezett a lába a sarki fűszerbolt előtt; és ekkor másodízben, de még sokkal jobban megdöbbentette a kalauznő viselkedése. A kalauznő ugyanis, mihelyt meglátta a villamosra erőszakkal felkapaszkodó kandúrt, dühében szinte reszketve kiabálni kezdett.
- Macskának nem szabad! Macskával nem szabad! Sicc! Pusztulj innét, mert rendőrt hívok!
Sem a kalauznőnek, sem az utasoknak nem tűnt föl a dolog lényege: nem is az a legfurcsább, hogy a macska fel akar szállni a villamosra, ez még hagyján; hanem hogy fizetni akar! A kandúr nemcsak fizetőképes, hanem fegyelmezett állatnak is bizonyult. A kalauznő első kiáltására abbahagyta az ostromot, leszállt a villamos lépcsőjéről, és leült a megállónál, a tízkopejkással simogatva a bajszát. De mihelyt a kalauznő meghúzta a csengőt, és a villamos elindult, a kandúr úgy viselkedett, mint mindenki, akit lekergetnek a villamosról, de mégis utaznia kell. Elengedte maga mellett mind a három kocsit, aztán felugrott az utolsónak a hátsó ütközőjére, mancsával megkapaszkodott valami kilógó csődarabban, és elrobogott, ilyen módon még a tíz kopejkát is megtakarítva.
Miközben a fertelmes kandúrt figyelte, Ivan hajszál híján elveszítette a főbűnöst, a professzort. Szerencsére azonban mégsem sikerült elillannia. Ivan még épp hogy meglátta a szürke sapkát a hullámzó sokaságban a Bolsaja Nyikitszkaja, vagyis a Herzen utca elején. Egy szempillantás, és Ivan maga is ott termett. De elcsípnie a professzort most sem sikerült. Egyre jobban sietett, végül már szaladt, a járókelőket félretaszigálva útjából, de egy centiméterrel sem jutott közelebb a professzorhoz.
Bármennyire feldúlt lelkiállapotban volt is, megdöbbentette a természetfölötti gyorsaság, amellyel az üldözés folyt. Húsz másodperc se telt belé, és a Nyikitszkije Vorotáról már az Arbat térre jutottak, a tér lámpafényei vakították el szemét. Még néhány pillanat, és sötét mellékutcába kerültek; Ivan Nyikolajevics megbotlott a lejtős járdán, elvágódott, és csúnyán beverte a térdét. Megint fényesen kivilágított főútvonal következett, a Kropotkin utca, utána ismét sötét sikátor, az Osztozsenka, és újabb sikátor, sivár, mocskos, rosszul világított. És ott Ivan Nyikolajevics végképp elvesztette azt, akire vadászott. A professzor eltűnt.
Ivan Nyikolajevics megtorpant, de csak rövid időre, mert egyszer csak az ötlött eszébe, hogy a professzornak föltétlenül ott kell lennie a sikátor 13-as számú házában, annak is a 47-es számú lakásában.
Berontott a kapualjba, föl az emeletre, hamarosan megtalálta a keresett lakást, s türelmetlenül becsöngetett. Nem sokáig kellett várnia. Ötéves forma kislány nyitott ajtót, nem kérdezett semmit, hanem eltűnt a lakás belsejében.
A piszkos, elhanyagolt, hatalmas előszobában hitvány szénszálas égő derengett halványan a koromtól megfeketült magas mennyezet alatt. A falon abroncsavesztett kerékpár függött, a sarokban nagy, vasveretes láda sötétlett, a fogas felett a polcon füles kucsma hevert, fülvédői hosszan lecsüngtek. Az egyik ajtó mögött érces férfihang kiabált mérgesen, versben - szólt a rádió.
Ivan Nyikolajevics egy cseppet sem ijedt meg az idegen környezettől, hanem egyenest nekivágott a folyosónak, mert ekképp okoskodott: "Biztosan a fürdőszobában bújt el." A folyosó sötét volt, Ivan végigtapogatózott a fal mentében, az egyik ajtó alatt keskeny fénysávot pillantott meg, megkereste a kilincset, és erélyesen, de nem túlságosan erősen megnyomta. A retesz leesett az ajtóról, és Ivan valóban a fürdőszobában találta magát. "Szerencsém van" - gondolta.
De azért nem volt olyan nagy szerencséje, amilyent kívánt volna! Nyirkos, gőzös meleg legyintette meg arcát, a fürdőkályhában parázsló szén gyenge fényében jókora mosóteknőket látott a falon, meg egy fürdőkádat, melyen csúnya fekete foltok éktelenkedtek ott, ahol lepattogzott a zománc. És ebben a fürdőkádban egy meztelen polgártársnő állt talpig szappanosan, kezében szivacs. Rövidlátón hunyorgott Ivanra, a pokoli sötétségben nyilván összetévesztette valakivel, mert halkan, negédesen duruzsolta:
- De Kirjuska! Hagyja már abba, hát elment az esze?... Fjodor Ivanics mindjárt visszajön. Takarodjék ki innét, de gyorsan! - és meglóbálta feléje a szivacsot.
Világos: félreértés történt, s ebben a ludas természetesen Ivan Nyikolajevics volt. Ezt azonban a világért sem ismerte volna be, csak szemrehányóan odavetette: - Eh, züllött perszóna! - És hogy, hogy nem, egyszer csak a konyhában találta magát. A konyhában egy lélek sem volt, a régimódi nagy sparherden tucatnyi kihűlt petróleumfőző búslakodott némán a sötétben. Az évek óta nem mosott poros ablakon egy árva holdsugár hatolt be, s éppen azt a sarkot világította meg, ahol egy elfeledett ikon függött, porosan, pókhálósan, szekrénykéje mögül két esküvői gyertya kandikált elő. A nagy szentkép alá kis papiros szentkép volt tűzve.
Ki tudja, mi vitte rá Ivant - de mielőtt kiszaladt a konyhaajtón át a hátsó lépcsőre, magához vette az egyik gyertyát meg a kis papírikont. E tárgyak birtokában hagyta el az ismeretlen lakást, magában motyogva, izgatottan, mert még a fürdőszobai élmény hatása alatt volt; találgatta, ki lehet az a pimasz Kirjuska, s vajon nem az övé-e az az undok füles kucsma ott az előszobában.
A kihalt, sivár sikátorban körülnézett, kereste a szökésben lévő professzort, de persze sehol sem látta nyomát. Ekkor a költő bizakodóan, s önmagát biztatva így szólt:
- Hol is lehetne? Biztosan fürdik a Moszkva folyóban! Előre!
Most természetesen meg kellett volna kérdezni Ivan Nyikolajevicstől, miért gondolja, hogy a professzor épp a Moszkva folyóban tartózkodik, és nem valahol másutt. Csak az volt a baj, hogy nem volt, aki ezt megkérdezze. A mocskos kis sikátor kihalt volt: sehol egy teremtett lélek.
Nem sok idő telt belé, és Ivan Nyikolajevicset már a Moszkva folyó kanyarulatának gránitlépcsőin láthatjuk.
Ledobálta ruháját, és egy szimpatikus szakállas egyén gondjaira bízta, aki éppen ott szívta maga sodorta cigarettáját; rongyos fehér Tolsztoj-inge, foltozott, ócska bakancsa mellette feküdt. Ivan meglendítette karját, hogy kissé lehűljön, és fecskesuhanással a vízbe vetette magát. Lélegzete elakadt, olyan hideg volt a víz, egy pillanatig még attól is félt, hogy nem sikerül újra a felszínre vergődnie. De sikerült, és prüszkölve, fújtatva, rémülettől kikerekedő szemmel úszni kezdett az olajszagú, fekete vízben, a rakparti lámpások fényének tört cikcakkjai közt.
Mikor csuromvizesen odatáncolt a gránitlépcsőkön ahhoz a helyhez, ahol ruházatát a szimpatikus szakáll őrizetében hagyta, kisült, hogy nemcsak az elsőt rabolták el időközben, hanem a másodikat is - azaz nemcsak a ruháját, hanem magát a szakállast is. Hűlt helyén nem maradt egyéb, mint egy hosszú szárú, csíkos gatya, a rongyos Tolsztoj-ing, a gyertya, a szentképecske meg egy skatulya gyufa. Tehetetlen dühében Ivan az öklét rázta egy távoli, láthatatlan valaki felé, aztán - mit volt mit tennie - felöltözött abba, ami ott maradt.
Ekkor két gondolat kezdte gyötörni: az egyik, hogy elveszett a TÖMEGÍR-igazolványa, amelytől sohasem vált meg, a másik pedig, hogy vajon ebben az öltözékben engedik-e majd közlekedni a városban? Elvégre mégis, gatyában... Igaz, kinek mi köze hozzá, de azért félő, hogy belékötnek, feltartóztatják.
Leszakította a gatya száráról a gombot, ahol a bokáján össze kellett volna gombolni, arra számítva, hogy így talán elmegy nyári nadrágnak; aztán összeszedte a szentképecskét, a gyertyát meg a gyufát, és elindult, azzal biztatva magát:
- Gyerünk a Gribojedovba! Biztosan ott van.
A város már esti életét élte. Teherautók száguldottak porfelhőt kavarva, a kocsiszekrényben zsákokon, miegymáson férfiak hevertek hanyatt fekve. Minden ablak tárva-nyitva. És minden ablakban narancsszínű ernyős lámpa égett, és minden ablakon, ajtón, kapun, tetőről és padlásszobából, udvarból és pinceodúból az Anyegin polonéze bömbölt rekedten.
Ivan Nyikolajevics aggodalma teljes egészében beigazolódott: a járókelők megnézték, utánafordultak; feltűnést keltett. Ezért úgy döntött, elkerüli a főútvonalakat, és mellékutcákon át halad célja felé, ahol nem olyan tolakodóak az emberek, ahol kevésbé valószínű, hogy kérdőre vonják a mezítlábas járókelőt, s kifaggassák gatyája mibenlétéről, amely sehogy sem akar nyári pantallóhoz hasonlítani.
Az elhatározást tett követte, s Ivan belebonyolódott az Arbat melléki kis sikátorok titokzatos hálójába; a fal tövében osont, riadtan sandított erre-arra, minduntalan hátranézett, néha-néha bebújt a kapualjakba, és gondosan elkerülte a kereszteződések lámpafényét meg a követségek előkelő palotáinak bejáratát.
És egész hosszú, nehéz útján elmondhatatlanul kínozta a mindenütt jelen levő zenekar, melynek kíséretében egy dörgedelmes basszus hang Tatyána iránti szerelméről énekelt.
ÖTÖDIK FEJEZET
A Gribojedovban történt
A krémszínű, ódon, egyemeletes ház csenevész kert mélyén állt, a kertet a körúti járdától kovácsoltvas kerítés választotta el. A ház előtt kis aszfaltozott térség terült el, télen hóbucka magaslott rajta, melynek tetejébe lapát volt tűzve, nyáron azonban a nyári étterem legvonzóbb részét alkotta ponyvateteje alatt.
A házat azért hívták "Gribojedov-ház"-nak, mert állítólag egykor az író[33] nagynénjének, bizonyos Alekszandra Szergejevna Gribojedovának tulajdonában volt. Hogy ez igaz-e, nem-e, ki tudná megállapítani... Némelyek éppenséggel azt állítják, hogy Gribojedovnak egyáltalán nem volt háztulajdonos nagynénje. A házat azonban mégis így nevezik. Egy híres moszkvai hazudozó ráadásul azt híresztelte, hogy a nagy író az emeleti oszlopos, kerek teremben olvasta fel a kanapén heverő nénikéjének Az ész bajjal jár részleteit. Egyébként tudja az ördög, az is meglehet, hogy felolvasta, ez ma már édes mindegy!
Nem mindegy ellenben, hogy a házban jelenleg az a TÖMEGÍR helyezkedik el, amelynek élén a szerencsétlen Mihail Alekszandrovics Berlioz állt - a Patriarsije Prudin történt tragikus kimenetelű balesetéig.
A TÖMEGÍR tagjai egymás közt, beszélgetésben a házat sosem nevezték "Gribojedov-ház"-nak; csak úgy emlegették, hogy "a Gribojedov". "Tegnap két óra hosszat nyüzsögtem a Gribojedovban." - "No és mit sikerült elérned?" - "Kaptam egy beutalót Jaltába egy hónapra." - "Ügyes fickó vagy!" Esetleg ezt mondták: "Menj el Berliozhoz, ma négy és öt között fogadóórát tart a Gribojedovban" - és így tovább.
A TÖMEGÍR úgy helyezkedett el a Gribojedovban, hogy annál jobbat, kedélyesebbet álmodni sem lehet. A belépő mindenekelőtt, akarva, nem akarva, megismerkedett a mindenféle fajta sportkörök kifüggesztett hirdetéseivel, valamint a TÖMEGÍR tagjainak csoportos meg egyéni fényképeivel; az emeletre vezető lépcső falai ugyanis ezekkel - mármint a fényképekkel - voltak telis-tele aggatva.
Az emeleti egyes számú szoba ajtaján nagybetűs tábla hirdette, hogy itt székel a "Horgász- és nyaralószakosztály"; a táblára azonkívül élethű kárászt festettek, amint éppen bekapja a horgot.
A kettes számú szoba ajtaján meglehetősen érthetetlen felirat volt látható: "Egynapos alkotószabadság ügyében tessék M. V. Podlozsnajához fordulni."
A következő ajtó tömör, ámde teljességgel érthetetlen feliratot viselt: "Pereligino." Attól fogva a Gribojedovba becsöppent látogató csak úgy kapkodhatta a fejét a nagynéni tölgyfa ajtóin tarkálló feliratoktól: "Feliratkozás papírkiutalásra Pokljovkina elvtársnőnél", "Pénztár", "Szkeccsírók egyéni elszámolása". És így tovább...
Ha az ember átvágott a leghosszabbik soron, amely már lenn, a portásfülkénél kezdődött, elolvashatta a feliratot azon az ajtón, melyen pillanatonként be akart nyitni valaki: "Lakásügyek".
A lakásügyek után színpompás plakát következett. A következőket ábrázolta: sziklás hegy, melynek gerincén köpönyeges lovas halad, vállán puska. Lejjebb pálmák meg egy erkély, az erkélyen csinosan fésült fiatalember ül, aki ihletett tekintettel fel- és elnéz a messzeségbe, és töltőtollat fog a kezében. Alatta szöveg: "Beutalók alkotószabadságra, két héttől (novella, elbeszélés) egy évig (regény, trilógia) terjedő időtartamra. Jalta, Szuuk-Szu, Borovoje, Cihidziri, Mahindzsauri,[34] Leningrád (Téli Palota)." Ez előtt az ajtó előtt is sor állt, de nem olyan mérhetetlenül hosszú, legföljebb másfél száz főnyi.
A továbbiakban, a Gribojedov-féle ház szeszélyes kanyarulatait, fel- meg levezető lépcsőit, zegzugait követve, még számos ajtó, felirat következett: "Igazgatóság", "2., 3., 4. pénztár", "Szerkesztőbizottság", "Elnök", "Biliárdszoba", többrendbeli segédhivatal, végül az a bizonyos oszlopos terem, ahol a nagynéni élvezte lángeszű unokaöccse komédiáját.
A látogató - ha nem egészen gyengeelméjű - azonnal észrevette, milyen remek életük van a TÖMEGÍR szerencsés tagjainak, és lelkét azon nyomban sárga irigység kezdte marcangolni. Ezt követően pedig keserű szemrehányással illette a mennybélieket, amiért születésekor nem ajándékozták meg írói tehetséggel, hiszen enélkül álmodni sem lehetett arról, hogy birtokába jusson a TÖMEGÍR széles aranyszegéllyel ellátott, illatozó, drága bőrből készült, barna tagsági igazolványa, e Moszkva-szerte ismert és nagyra becsült okmány.
Ki hozhatna fel valamit az irigység védelmére? Kétségkívül az alantas indulatok kategóriájába sorolandó - mégis meg kell értenünk azt a látogatót. Hiszen amit az emeleten látott, az még nem minden. Gribojedova néni házának földszintjét teljes egészében az étterem foglalta el - és micsoda étterem! Moszkva legjobb éttermének hírében állt, és nem érdemtelenül. Nemcsak azért, mert két hatalmas, boltozatos teremben helyezkedett el, melynek falaira asszír sörényes lila lovak voltak festve; nemcsak azért, mert minden asztalkán színes keszkenővel letakart lámpa állt, s nem csupán azért, mert nem léphetett be akárki jöttment az utcáról, hanem főleg azért, mert fogásainak bő választékával verte Moszkva valamennyi éttermét, és e fogásokat rendkívül mérsékelt, elérhető áron juttatta ügyfeleinek.
Nincsen ezért semmi meglepő az ilyen párbeszédben, amilyennek például e hitelt érdemlő sorok írója is tanúja volt a Gribojedov kovácsoltvas kerítése tövében:
- Hol vacsorázol ma, Amvroszij?
- Micsoda kérdés! Természetesen itt, a Gribojedovban, drága Foka! Arcsibald Arcsibaldovics megsúgta, hogy ma este sőregfilé lesz au naturel![35] Ínyencfalat.
- Életművész vagy, Amvroszij! - sóhajtott fel a sovány, elhanyagolt külsejű Foka, akinek épp egy karbunkulus nőtt a tarkóján, és irigykedve nézett fel Amvroszijra, az aranyhajú, telt arcú, vérpiros ajkú, óriás termetű költőre.
- Nincs ebben semmi életművészet - válaszolta emez. - Egyszerűen arra törekszem, hogy emberi módon éljek. Azt akarod mondani, Foka, hogy sőregfilét a Colosseumban is kapni? Igen ám, de a Colosseumban egy adag sőreg tizenhárom rubel tizenöt kopejka, nálunk meg öt ötven! Azonkívül a Colosseum-beli sőreg háromnapos, és a tetejébe sose tudhatod, mikor vág a szemed közé egy fürt szőlőt holmi mihaszna fiatalember, aki a Tyeatralnij projezdből csöppent oda. Nem, én esküdt ellensége vagyok a Colosseumnak, Foka! - mennydörgött végig az utcán a haspók költő hangja. - Ne is próbálj rábeszélni.
- Dehogyis beszéllek rá, Amvroszij - nyekegte Foka. - Otthon is lehet vacsorázni.
- Azt ugyan nem! - harsogta Amvroszij. - Elképzelem a feleségedet, amint a közös konyhán sőregfilét kotyvaszt neked au naturel! Hihihi! Au revoir,[36] Foka! - és dúdolva elindult a ponyvatetős terasz felé.
Hol van a tavalyi hó! De a tősgyökeres moszkvaiak bizonyára még emlékeznek a híres Gribojedovra. Sőregfilé? Az semmi, drága Amvroszij, olcsó vacak. Hanem a kecsege, barátom, az ezüstös tálban kínálkozó kecsegeszelet, körülrakva rákfarkakkal meg friss kaviárral! Meg a gombapürével töltött tojás! Hát a szarvasgombás rigópecsenye? Vagy a fürj genovai módra? Mindössze kilenc és fél rubel! És ráadásul a jazz, az előzékeny kiszolgálás! Júliusban, mikor a családunk nyaral, bennünket azonban halaszthatatlan irodalmi ügyeink a városban tartanak, milyen érzés volt a teraszon ülni a szőlőlugas árnyékában, és a hófehér abroszon aranyló foltként a tele tányér soupe printanière?[37] Emlékszik-e, Amvroszij? Minek is kérdem: az ajkán látom, hogy emlékszik! Maréna, sőreg, ugyan már! Hanem a mindenféle szalonkafajta, idény szerint váltakozva, a fürj, a császármadár? Meg a gyöngyöző ásványvíz? De elég, nagyon is eltérünk a tárgytól... Utánam, olvasó!
Azon az estén, amikor Berliozt a tragikus baleset érte, fél tizenegy órakor csak egy szobában égett a villany a Gribojedov emeletén. Tizenkét irodalmár várakozott ott egyre türelmetlenebbül Mihail Alekszandrovicsra, aki őket összehívta.
Széken, asztalon, még a két ablakpárkányon is ültek a TÖMEGÍR igazgatósági szobájában, és fulladoztak a hőségtől. A nyitott ablakon át sem hatolt be frissítő fuvallat. Moszkva most lehelte ki a napközben a kövekben, az aszfaltban felgyülemlett forróságot, és már látszott, hogy az éjszaka sem hoz enyhülést. A pincéből, ahol az étterem konyhája működött, hagymaszag áradt, mindenki szomjas, ideges, ingerült volt.
Beszkudnyikov, a regényíró - kifogástalanul öltözött, csendes ember, éber, ám ugyanakkor megfoghatatlan tekintetű - elővette zsebóráját. A mutató lassan a tizenegyes felé közeledett. Beszkudnyikov megkocogtatta az óra számlapját, és odamutatta szomszédjának, Dvubratszkij költőnek, aki az asztalon ült, és gumitalpú sárga cipőbe bújtatott lábaival harangozott unalmában.
- Hát ez azért sok - dörmögte elégedetlenül.
- Biztosan kinn feledkezett a Kljazmánál a selma - szólalt meg döngő mellhangján Nasztaszja Lukinyisna Nyepremenova. Moszkvai kupecek árvájából lett írónő, és harcos tengerésztörténeteket írt "George kormányos" álnéven.
- Ugyan már! - szólt közbe élénken Zagrivov, a népszerű szkeccsek írója. - Magam is szívesebben teázgatnék egy szellős kis balkonon, ahelyett, hogy itt főjek. De hát nem tízre volt kitűzve az ülés?
- Kellemes lehet most odakinn a Kljazma-parton - heccelte a jelenlévőket George kormányos, tudván, hogy Pereligino, az írók Kljazma-parti nyaralófaluja mindenkinek közös bánata, érzékeny pontja. - Biztosan már szólnak a fülemülék. Én mindig jobban tudok dolgozni a városon kívül, különösen tavasszal.
- Harmadik éve fizetem a tagdíjat, hogy a bazedovos feleségemet abban a paradicsomban üdültethessem, de még mindig nem ködlik semmi a láthatáron - jegyezte meg keserűen, epésen Ieronyim Poprihin, a novellista.
- Kire hogy mosolyog a szerencse - dörmögte az ablakpárkányról Ababkov, a kritikus.
George kormányos szúrós kis szemében öröm villant fel, zengő alt hangját ellágyítva, szelíden fuvolázta:
- Ne irigykedjünk, elvtársak. Nyaraló mindössze huszonkettő van, és még hét épülőben, a TÖMEGÍR-ben pedig háromezren vagyunk tagok.
- Háromezer-egyszáztizenegy - helyesbített valaki a sarokból.
- No látják - folytatta a Kormányos. - Mit tehetünk? Mi sem természetesebb, a dácsákat[38] a legtehetségesebbeknek utalják ki...
- A generálisoknak! - vágott bele a dolgok velejébe Gluharjov, a filmszcenárium-író.
Beszkudnyikov műásítást produkált, és kivonult a szobából.
- Egyedül lakik öt szobában Pereliginóban - mondta Gluharjov, alighogy Beszkudnyikov kihúzta a lábát.
- Lavrovics pedig hatban! - kurjantotta Gyenyiszkin. - És az ebédlőjében tölgyfa burkolat van körös-körül a falon!
- Ugyan, most nem erről van szó - torkolta le őket Ababkov -, hanem arról, hogy mindjárt fél tizenkettő.
A lárma nőttön-nőtt, már-már zendülés fenyegetett. Telefonáltak a közutálatnak örvendő Pereliginóba, de rossz helyre, Lavrovics dácsájába kapcsolták őket, megtudták, hogy Lavrovics kiment a folyóra, és ettől végképp feldühödtek. Találomra betelefonáltak a Szépirodalmi Bizottságba a 930-as mellékállomáson, de ott persze már senkit sem találtak.
- Igazán telefonálhatott volna! - méltatlankodtak többen, köztük Gyenyiszkin, Gluharjov és Kvant.
De hajh, hiába heveskedtek: Mihail Alekszandrovics már sehová sem telefonálhatott. Messze-messze a Gribojedovtól, egy ezerwattos égőkkel megvilágított hatalmas teremben, három cinkkel borított asztalon feküdt az, ami nemrégen még Mihail Alekszandrovics volt.
Az egyik asztalon alvadt vérrel borított teste, tört karral és összelapított mellkassal; a másodikon a feje, kicsorbult metszőfogakkal és megtört, tágra nyílt szemekkel, amelyeket immár nem zavart a vakító világosság; a harmadikon véres rongyok halmaza: a ruhája.
A lefejezett törzs mellett a következők álltak: a törvényszéki orvostan professzora, egy patologoanatómus és a proszektora, a nyomozó hatóság képviselői, meg a felesége betegágya mellől telefonon odahívott Zseldibin, Mihail Alekszandrovics Berlioz helyettese, a TÖMEGÍR másodelnöke.
Zseldibinért kocsi ment, és a nyomozókkal együtt legelőször a szerencsétlenül járt irodalmár lakására vitték (ez éjféltájban történt), ahol lepecsételték a papírokat, s onnét a hullaházba.
A megboldogult földi maradványait körülálló személyek most arról tanakodtak, hogy mitévők legyenek: varrják-e oda a testhez a levágott fejet, vagy pedig úgy ravatalozzák fel a Gribojedov nagytermében, hogy egyszerűen állig letakarják fekete kendővel?
Egy szó, mint száz, Mihail Alekszandrovics sehová sem tudott már telefonálni, Gyenyiszkin, Gluharjov és Kvant hiába heveskedtek, kiabáltak Beszkudnyikovval. Pontban éjfélkor a tizenkét irodalmár lejött az emeletről, és beült az étterembe. Ott ismét küldtek egy-két jókívánságot Mihail Alekszandrovics felé: a teraszon ugyanis természetesen minden asztal foglalt volt, és benn kellett vacsorázniok a szép, de fülledt termekben.
És pontosan éjfélkor az elülső teremben valami dörrent, valami csörrent, és zakatolva-csilingelve rázendített, majd éles, magas férfihang ordított fel zenekísérettel: Halleluja! A híres Gribojedov-féle jazzband elkezdte műsorát. A verejtékező arcok földerültek, úgy tetszett, még a lovak is megélednek a freskón, a lámpák fényesebben világítanak - és egyszerre, mint aki letépte láncát, táncra perdült mind a két terem, majd nyomban utána a terasz is.
Gluharjov egy Tamara Polumeszjac nevű költőnővel táncolt, táncolt Kvant, táncolt Zsupkov regényíró is egy sárga ruhás filmszínésznővel. Táncoltak továbbá a következők: Dragunszkij, Cserdakcsi, a kis köpcös Gyenyiszkin a nagy debella George kormányossal, táncolt Szemejkina-Gall, a szépséges építésznő, egy fehér darócnadrágos ismeretlen erős szorításában. Táncoltak a tagok és a meghívott vendégek, moszkvaiak és vidékiek, Johann kronstadti író és egy bizonyos Vitya Kuftyik Rosztovból, állítólag filmrendező, akinek fél arcát sötétlila anyajegy borította; táncoltak a TÖMEGÍR költői szakosztályának kiválóságai, név szerint Pavianov, Bogohulszkij, Szladkij, Spicskin és Adelfina Buzgyak, köztük és mellettük ismeretlen foglalkozású, kefefrizurás, vattázott vállú fiatalemberek; egy öreg szakállas, akinek szakállában egy darabka zöldhagyma akadt fenn, egy gyűrött narancssárga selyemruhás, feltűnően vérszegény, vékonydongájú leányzóval ropta.
A pincérek izzadtan rohangáltak, habzó söröskrigliket egyensúlyozva fejük fölött, s közben minduntalan rekedten, ingerülten kiabáltak: "Bocsánat, polgártárs!" Valahol egy hang tölcséren át kommandírozott: "Egy rablóhús! Két flekken! Egy sőreg!" A magas tenor hang már nem is énekelte, hanem cifrázva vonította a Hallelujá-t. A jazzband cintányérainak zörejét időnként túlharsogta az éttermi tányérok csörömpölése; a mosogatólányok ugyanis lejtős szalagon eregették le az edényt a konyhába. Egy szó, mint száz: a pokol.
Éjféltájban látomás tűnt fel ebben a pokolban. A teraszra fekete szemű, hegyes kecskeszakállú, frakkos férfiú lépett ki, és uralkodói tekintettel fogta át birodalmát. A jólértesültek bizalmasan azt suttogták, hogy volt idő, amikor a dalia nem frakkot viselt, hanem széles bőrtüszővel övezte fel magát, amelyből pisztolyok markolata ágaskodott, hollószárny haját vérvörös selyemkendővel kötötte le, és halálfejes fekete lobogó alatt vitorlázott egy briggen a Karib-tengeren.
De nem, nem, nem! Hazudnak a jól értesültek, Karib-tenger nincs is a világon, nem hajóznak rajta mindenre elszánt kalózok, s nem vadászik rájuk semmiféle korvett, nem terül a vízre ágyúfüst. Nem, nincsen semmi, nem is volt soha! Csak ez a nyápic hársfa van, meg a kovácsoltvas rács, s azon túl a bulvár... Jégdarabok úszkálnak a hűtővödörben, a szomszéd asztalnál bikafejű egyén ül, szeme vérben forog, minden szörnyű, rettenetes... Istenek, isteneim, mérget nekem, mérget!
És az egyik asztalka mellől felröppent a szó: "Berlioz!", a jazz elcsuklott, elhallgatott, mintha valaki öklével sújtott volna le rá. "Mi az? Mi történt?" - "Berlioz!!!" Felugrálnak, sikoltoznak...
Magasra csap a bánat hulláma a szörnyű hír hallatára. Valaki buzgólkodik, teli tüdővel bizonygatja, hogy most nyomban, ahogy együtt vannak, kollektív táviratot kell fogalmazni, és azt haladéktalanul feladni.
De miféle táviratot, kérdjük, milyent és hová? És minek egyáltalában feladni? És végül is, hová, kinek? Mire való a távirat annak, akinek szétlapított tarkója jelenleg a kórboncnok gumikesztyűs keze közt van, és akinek nyakát a professzor épp most varrja görbe tűvel? Annak úgyis vége, nincs szüksége semmiféle táviratra. Neki már befellegzett, ne terheljük fölöslegesen a távírót.
Igen, igen, neki befellegzett... de mi élünk!
Igen magasra csapott a gyász hulláma, felcsapott, felcsapott, de azután alábbhagyott. Valaki már visszaült asztalához, és előbb lopva, majd egyre nyíltabban, eszegélni, iszogatni kezdett. Elvégre miért vesszen kárba a finom côtelette de volailles?[39] Mit segítünk Mihail Alekszandrovicson azzal, ha éhen maradunk? Elvégre mi élünk!
A zongorát természetesen kulcsra zárták, a zenekar szétszéledt, egy-két újságíró elment a szerkesztőségbe nekrológot írni. Aztán híre terjedt, hogy Zseldibin megjött a hullaházból, fölment a megboldogult emeleti szobájába, és azon nyomban suttogni kezdték, hogy ő lesz Berlioz utóda. Zseldibin felhívatta az étteremből mind a tizenkét vezetőségi tagot, és a Berlioz irodájában sebtében megrendezett ülésen megvitatott velük néhány halaszthatatlan kérdést: a Gribojedov oszlopos termének feldíszítéséről, a holttest átszállításáról, a ravatalozás rendjéről meg a gyászesettel kapcsolatos néhány más problémáról.
Az étterem eközben tovább élte rendes éjszakai életét, s élte volna zárásig, azaz hajnali négy óráig, ha nem jön közbe egy valóban egészen rendkívüli esemény, amely sokkal jobban megrázta a kedélyeket, mint Berlioz halálhíre.
Először a Gribojedov kapuja előtt strázsáló bérkocsisok zúdultak fel! Hallatszott, amint egyikük felugrik a bakon, és felkiált:
- A teremtésit! Oda nézzetek!
Honnét, honnét nem, abban a pillanatban a vaskerítésnél piciny lángocska villant fel, és lassan közeledett az étterem teraszához. Az asztaloknál ülők felálltak, és a sötétséget kémlelve meglátták, hogy a piciny lángocskával együtt fehér kísértet lépdel az étterem felé. Amikor már odaért a szőlőlugashoz, az emberek sóbálvánnyá meredtek, a villájukra tűzött falat hal megállt a levegőben, szemük kiguvadt. A portás, aki abban a pillanatban lépett ki a ruhatárból a kertbe, hogy rágyújtson, eltaposta cigarettáját, és elindult a kísértet felé, láthatóan azzal a szándékkal, hogy elállja az útját az étterem felé; de aztán mégis meggondolta magát, és megállt, bárgyún mosolyogva.
A kísértet így a szőlőlugas nyílásáig érve akadálytalanul belépett a teraszra. És ekkor mindenki meglátta, hogy a kísértet nem kísértet, hanem Ivan Nyikolajevics Hontalan - a híres költő.
Mezítláb érkezett, rongyos fehér Tolsztoj-ingben, mellére ismeretlen szentet ábrázoló papirosképecske volt tűzve biztosítótűvel; az ing alatt hosszú szárú, csíkos fehér alsónadrág. Kezében meggyújtott esküvői gyertya. Jobb arcán friss karmolás. Nehéz lenne fölmérni a teraszon támadt hallgatás mélységét. Az egyik pincér kezéből, a félrebillent söröskorsóból lassan csorgott a padlóra a sör.
A költő feje fölé emelte a gyertyát, és hangosan köszönt:
- Üdvözöllek, barátaim! - Majd benézett a legközelebbi asztal alá, és bosszúsan megállapította: - Itt sincs!
Két hang szólalt meg. Az egyik, egy dörmögő basszus, kérlelhetetlenül kijelentette:
- Delirium tremens.[40] Ennek is vége.
A másik, egy riadt női hang, ezt mondta:
- Hogy jutott el idáig ebben az öltözékben? Hogy engedhette a rendőrség?
Az utóbbi megjegyzést Ivan Nyikolajevics is meghallotta, válaszolt is rá:
- Kétszer akartak feltartóztatni, egyszer a Szkatyertnij utcában, egyszer meg itt a Bronnaján, de átmásztam a sövényen, amint látja, az arcomat is összekarmolta! - Magasra tartotta a gyertyát, és emelt hangon folytatta, rekedt hangja megerősödött, indulat fűtötte át: - Testvéreim az irodalomban, hallgassátok meg szómat! A gonosz megjelent közöttünk! Fogjátok el, de mielőbb, mert beláthatatlan kárt fog okozni!
- Mi, micsoda? Mit mondott? Ki jelent meg? - hangzott mindenfelől.
- Egy külföldi konzultáns - felelte Ivan. - És az a konzultáns a Patriarsije Prudin megölte Misa Berliozt.
Ekkor a vendégek a belső termekből is kiáramlottak a teraszra, valóságos csődület támadt Ivan gyertyalángocskája körül.
- Bocsánat, magyarázza meg, kérem, kissé pontosabban - szólalt meg Ivan Nyikolajevics füle mellett egy halk, udvarias hang. - Ki ölte meg Berliozt?
- Egy külföldi professzor, konzultáns és kém - válaszolta Ivan, és fürkészve nézett körül.
- Hogy hívják? Mi a neve? - hangzott a következő halk kérdés.
- A neve! Az ám, ha tudnám a nevét! - kiáltott fel Ivan kétségbeesetten. - Nem tudtam elolvasni a névjegyét... Csak az első betűjére emlékszem, annyit tudok, hogy W-vel kezdődik, duplavével... Milyen nevek kezdődnek W-vel? - kérdezte magától Ivan; fejéhez kapott, és mormolni kezdte: - W, wé, wa, wo, wu... Waschner? Wagner? Weiner? Wegner? Winter? - Haja lassan égnek meredezett a nagy erőfeszítéstől.
- Wulf? - szólt közbe egy kétségbeesett női hang.
Ivan dühbe gurult:
- Buta liba! - kiáltott fel, és tekintete a közbeszólót kereste. - Mi köze ehhez Wulfnak? Wulf nem tehet semmiről! Wo, wa... Nem, sehogy se jut az eszembe. Mondok valamit, elvtársak: telefonáljanak a rendőrségre, küldjenek ki azonnal öt motorbiciklis járőrt géppuskával, hogy fogják el a professzort. És ne felejtsék el közölni, hogy ketten vannak még vele; egy nyurga pepita, a csíptetője törött, meg egy kövér fekete kandúr... Én majd addig felkutatom a Gribojedovot, mert érzem, hogy itt kell lennie!
Nyugtalanul körülnézett, átfurakodott a körülállókon, gyertyáját lóbálta, hogy végigcsöpögött rajta a viasz, és rendre benézett az asztalok alá. "Orvost!" súgta egy hang, és csakhamar jól táplált, simára borotvált, szeretetre méltó arc, csontkeretes szemüveg jelent meg Ivan előtt.
- Csillapodjék, Hontalan elvtárs! - kérlelte az arc, vidám, szinte ujjongó hanglejtéssel. - Önt megrendítette a mindnyájunk által szeretett Mihail Alekszandrovics... röviden: Misa Berlioz halála. Mi sem természetesebb, ezt mindannyian megértjük. Nyugalomra, pihenésre van szüksége. Az elvtársak hazakísérik, ágyba fektetik, kialussza magát...
- El kell fogni a professzort, nem érted, te marha? - vicsorgott rá Ivan dühösen. - Te meg itt feltartasz a hülye locsogásoddal.
- Már engedje meg, Hontalan elvtárs... - pirult-hüledezett a jól táplált ábrázat, és láthatóan már megbánta, hogy beavatkozott a dologba.
- Nem engedem meg, és legkevésbé teneked, te emeletes barom! - szólt Ivan Nyikolajevics fojtottan, gyűlölködve.
Arca eltorzult, a gyertyát gyorsan átvette jobb kezéből a bal kezébe, és jobbját meglendítve, hatalmas pofont kent le a részvevő ábrázatra.
Ekkor többeknek eszébe jutott, hogy le kéne fogniok Ivant - és rávetették magukat. A gyertya kialudt, a jól tápláltról leesett a szemüveg, és abban a pillanatban el is taposták. Ivan félelmetes csatakiáltást bocsátott ki a torkán, mely egészen a bulvárig elhatolt, harcra tüzelve a lelkeket - és védekezni kezdett. Az asztalokról csörömpölve hullott le az edény, nők sikoltoztak.
Mialatt a pincérek törülközőkkel megkötözték a költőt, a ruhatárban a következő párbeszéd folyt a briggkapitány meg a portás közt.
- Nem láttad, hogy alsónadrágban van? - kérdezte a kalóz dermesztő nyugalommal.
- De mit tehettem volna, Arcsibald Arcsibaldovics? - védekezett a portás remegve. - Muszáj beeresztenem, ha egyszer tagja a TÖMEGÍR-nek!
- Láttad vagy nem láttad, hogy alsónadrágban van? - ismételte a kalóz.
- Mit csináljak, Arcsibald Arcsibaldovics? - mentegetőzött a portás egyre vörösebb arccal. - Hiszen értem én a dolgot, a teraszon hölgyek is ülnek...
- Nem a hölgyekről van szó, a hölgyeknek ez édes mindegy - ripakodott rá a kalóz, és a szó szoros értelmében felnyársalta a tekintetével. - De a rendőrségnek nem mindegy! Gatyás férfi Moszkva utcáin csupán egyetlenegy esetben közlekedhet, tudniillik rendőri kísérettel, és csupán egyetlenegy helyre mehet: az őrszobára! Neked pedig mint portásnak tudnod kell, hogy ha gatyás férfit látsz, haladéktalanul fütyülnöd kell. Megértetted? Hallod, mi folyik a teraszon?
A portás, aki már azt se tudta, fiú-e vagy lány, meghallotta a teraszról behatoló hangzavart, edénycsörömpölést, női sikolyokat.
- Nos, milyen büntetést érdemelsz ezért? - folytatta a kalózkapitány.
A portás arcbőre bíborlilára vált, mint a tífuszos betegé, szeme megüvegesedett. Úgy rémlett neki, hogy Arcsibald Arcsibaldovics oldalt elválasztott hollófekete haját lángvörös selyem födi el, a frakk, a keményített ingmell eltűnik, s a bőrtüszőből pisztoly markolata ágaskodik elő. Már látta magát felakasztva a főárbocra... Látta a tulajdon kicsüngő nyelvét, vállára bukott, élettelen fejét, még a hullámok csobbanását is hallotta a hajó oldalán. Térde megroggyant. A kalózkapitány ekkor megszánta, és eloltotta villámló tekintetét.
- Vigyázz magadra, Nyikolaj, ez az utolsó eset! Ilyen portás nekünk nem kell, ingyen se! Elmehetsz templomszolgának. - Ezzel elintézvén az ügyet, a kalózkapitány gyors, pattogó, pontos parancsszavakat osztogatott: - Pantyelejt a büféből. Rendőrt. Jegyzőkönyvet. Autót. Az elmeklinikára. - És hozzátette: - Máskor fütyülj.
Negyedóra sem telt bele, és a megdöbbent publikum nemcsak az étteremben, hanem a bulváron meg a Gribojedov kertjére néző házak ablakaiból is láthatta, amint Pantyelej, a portás, egy rendőr, egy pincér és egy Rjuhin nevű költő múmiaformán bepólyált fiatalembert visz ki a Gribojedov kapuján, a fiatalember könnyezve zokog, köpköd - Rjuhint igyekszik megcélozni -, és bömbölve ordítja végig a bulváron:
- Marhák!...
A teherautó sofőrje dühösen beindítja a motort. Mellette egy bérkocsis nógatja a lovát, orgonaszínű gyeplőszárral csapkodja a farát, és így biztatja a sofőrt:
- Én tudom az utat! Vittem már utast a psziátriára!
Körös-körül a sokaság zúgva kommentálja a példátlan eseményeket. Egyszóval: ocsmány, fertelmes, parázs, disznó módon érdekes botrány kerekedett, amely csak akkor ért véget, amikor a teherautó elvitte a szerencsétlen Ivan Nyikolajevicset, s vele a rendőrt, Pantyelejt meg Rjuhint.
HATODIK FEJEZET
Szkizofrénia, amint megjósoltatott
Éjjel fél kettő volt, amikor a Moszkva környékén nemrég épült, folyóparti híres elmeklinika orvosi rendelőjébe belépett egy kecskeszakállas, fehér köpenyes férfi. A három ápoló egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a kanapén ülő Ivan Nyikolajevicsről. Jelen volt Rjuhin is, a költő, rendkívül izgatott állapotban. A törülközők, amelyekkel az étteremben megkötözték Ivan Nyikolajevicset, halomban tornyosultak mellette a kanapén. Keze, lába most szabad volt.
A belépő orvos láttára Rjuhin elsápadt, köhécselt, s félénken köszönt.
- Jó estét, doktor.
Az orvos biccentett, de eközben nem Rjuhinra nézett, hanem Ivan Nyikolajevicsre, aki mozdulatlanul ült, szemöldökét haragosan összevonva, és az orvos megjelenésére meg se moccant.
- Ez itt, kérem szépen, Hontalan, Ivan Nyikolajevics, a híres költő - magyarázta Rjuhin, maga sem tudta, miért, titokzatosan suttogva. - Tetszik tudni... attól tartunk... delirium tremens...
- Sokat ivott? - kérdezte az orvos is halkan, a szája sarkából.
- Nem, azaz hát néha felhajtott egy pohárral, de nem úgy, hogy...
- Svábbogarat, patkányt, ördögfiókát, settenkedő kutyát nem szokott látni?
- Nem - válaszolta Rjuhin idegesen összerezzenve. - Tegnap is találkoztam vele, meg ma délelőtt is... teljesen normális volt.
- És miért van alsónadrágban? Az ágyból hozták ide?
- Nem, az étteremben jelent meg így...
- Ahá, ahá - bólintott az orvos roppant elégedetten. - És a karmolások az arcán? Verekedett?
- Nem, leesett a kerítésről. Aztán az étteremben pofon ütött valakit... és aztán még valakit...
- Úgy, úgy, úgy - helyeselt az orvos, majd Ivanhoz fordult, és üdvözölte: - Jó estét kívánok!
- Jó napot, kártevő! - felelte Ivan hangosan, ingerülten.
Rjuhin annyira megijedt, hogy nem mert fölnézni az udvarias orvosra. Az orvos azonban egy cseppet sem sértődött meg, hanem gyakorlott, ügyes mozdulattal lekapta szemüvegét, felhúzta fehér köpenyét, és a szemüveget hátsó nadrágzsebébe csúsztatta. Aztán megint Ivanhoz fordult:
- Hány éves?
- Menjen a pokol fenekére! - rivallt rá Ivan, és félrefordult.
- Mért haragszik? Hisz nem bántottam!
- Huszonhárom éves vagyok - válaszolta Ivan, és idegesen folytatta: - Panaszt teszek valamennyiük ellen. Különösen teellened, te utolsó piszok! - fordult egyenesen Rjuhinhoz.
- Miért akar panaszt tenni?
- Azért, mert makkegészséges létemre megfognak, és idehurcolnak a diliházba! - háborgott Ivan.
Rjuhin ekkor rátekintett, és ereiben meghűlt a vér: Ivan szemében valóban nyoma sem látszott tébolynak. A Gribojedovban zavaros volt a pillantása, de most feltisztult, olyan volt, mint mindig.
"A mindenségit! - hüledezett Rjuhin. - Hiszen csakugyan normális! Micsoda galiba! Ugyan miért is hoztuk ide? Tiszta normális, csak az arca van összekarmolászva..."
Az orvos leült egy fényes nikkellábú fehér zsámolyszékre, és higgadtan magyarázta:
- Ön nincs a diliházban, hanem egy klinikán, ahol senki sem fogja tartóztatni, ha erre nincs szükség.
Ivan Nyikolajevics hitetlenkedve sandított rá, de azért kibökte:
- Hál' istennek! Végre egy normális emberrel találkozom a sok idióta után! De az idióták közt is első ez a hülye, tehetségtelen alak, a Szaska!
- Ki az a tehetségtelen Szaska? - tudakolta az orvos.
- Ez itten, Rjuhin - közölte Ivan, és piszkos mutatóujjával Rjuhinra bökött.
Rjuhin elvörösödött mérgében. "Hát ez a köszönet, amiért segíteni próbáltam rajta! - gondolta keserűen. - Nem, hát ez az Ivan igazán jellemtelen fráter!"
- Tipikus kulákivadék - folytatta Ivan Nyikolajevics: nyilvánvalóan sarkallta a vágy, hogy leleplezze Rjuhint. - És ráadásul olyan kulák, aki gondosan proletárnak álcázza magát. Nézze csak meg a böjtös ábrázatát, és hasonlítsa össze a hangzatos költeményeivel! Hahaha, nézzen csak bele a lelkébe, hogy mit gondol magában, és a szája is tátva marad ámulatában! - És Ivan Nyikolajevics baljósan felkacagott.
Rjuhin rákvörös lett, zihálva lélegzett, csak azon járt az esze, hogy íme, kígyót melengetett keblén, megszánt valakit, akiről kiderült, hogy ádáz ellensége. No és ami a legrosszabb: tenni nem tehet ellene semmit, elvégre nem szállhat vitába egy elmebeteggel!
- Tulajdonképpen miért hozták be ide? - kérdezte most az orvos, miután figyelmesen végighallgatta Hontalan fejtegetéseit.
- Tudom is én, hogy az ördög vinné el a tökfilkókat! Megfogtak, megkötöztek holmi rongyokkal, aztán be a teherautóba!
- Szabad megkérdeznem, miért jelent meg alsóneműben az étteremben?
- Nincs ebben semmi különös - magyarázta Ivan. - Fürödtem a Moszkva folyóban, és közben valaki ellopta a ruhámat, ezt a kacatot hagyta ott helyette. Meztelenül mégse mehetek végig Moszkván, azt kellett fölvennem, ami volt, mert siettem az étterembe, a Gribojedovba.
Az orvos kérdően tekintett Rjuhinra, aki zavartan motyogta:
- Úgy hívják az éttermünket.
- Ahá - bólintott az orvos. - És miért sietett annyira? Valami hivatalos találkozója volt?
- Egy külföldi konzultánst hajszolok - felelte Ivan, és riadtan tekintett körül.
- Miféle konzultánst?
- Ismeri Berliozt? - kérdezte Ivan jelentőségteljesen.
- A zeneszerzőt?
Ivan elképedt:
- Miféle zeneszerzőt?... Ja úgy... igen... nem. A zeneszerző, az más. Csak névrokona Misa Berlioznak.
Rjuhin megfogadta ugyan, hogy nem szól, mégis meg kellett magyaráznia:
- Mihail Alekszandrovics Berliozt, a TÖMEGÍR elnökét ma este elgázolta a villamos a Patriarsije Prudin.
- Ne fecsegj, hisz fogalmad sincs semmiről! - förmedt rá Ivan. - Nem te voltál ott, hanem én! A konzultáns szándékosan küldte a villamos elé.
- Odalökte?
- Már hogy lökte volna! - méltatlankodott Ivan; felmérgesítette az általános értetlenség. - Az effélének nincs arra szüksége, hogy odalökje! Ez olyan dolgokra képes, hogy az ember a fejét fogja. Előre tudta, hogy Berlioz a villamos alá kerül.
- És önön kívül látta-e még valaki azt a konzultánst?
- Az a baj, hogy csak én láttam, meg Berlioz.
- Úgy, úgy. És milyen intézkedéseket foganatosított, hogy elfogja a gyilkost? - Az orvos megfordult, és ránézett egy fehér köpenyes nőre, aki az íróasztalnál ült a rendelő sarkában. A nő elővett egy lap papirost, és elkezdte kitölteni az üres rubrikákat.
- A következőket: fogtam egy gyertyát a konyháról...
- Ezt itt? - kérdezte az orvos, és a törött gyertyára mutatott, amely a szentképpel együtt az asztalon feküdt a nő előtt.
- Igen, azt, és...
- És a szentképet minek vitte magával?
- A szentképet, igen... - Ivan elpirult. - Tudomásom szerint attól félnek a legjobban. - Ujjával ismét Rjuhin felé bökött. - Tudniillik arról van szó, hogy az a konzultáns... mondjuk ki nyíltan... a gonosszal cimborál... nem lehet csak úgy egykönnyen elfogni.
Az ápolók - ők tudták, miért - kihúzták magukat, és le nem vették a szemüket Ivanról.
- Igenis, a sátánnal cimborál - folytatta Ivan. - Ez kétségtelen. Személyesen beszélt Ponczius Pilátussal. Ne nézzenek így rám, kérem, igazat mondok! Mindent látott, a pálmákat, az oszlopcsarnokot... Egyszóval, járt Pilátusnál, ezért kezeskedem.
- Helyes, helyes...
- Nos, éppen ezért a mellemre tűztem a szentképet, és utánaeredtem...
Az óra ekkor kettőt ütött.
- Ejha! - kiáltotta Ivan, és felugrott a kanapéról. - Már két óra, és én itt magukkal vesztegetem az időmet! Bocsánat, hol a telefon?
- Hagyják telefonálni - utasította az orvos az ápolókat.
Ivan fölemelte a hallgatót, a nő pedig ezalatt halkan tudakolta Rjuhintól:
- Nős?
- Nem, nőtlen - válaszolta Rjuhin megszeppenve.
- Tagja a szakszervezetnek?
- Igen.
- Rendőrség? - kiabálta ezalatt Ivan a kagylóba. - Rendőrség? Kérem, ügyeletes elvtárs, intézkedjék azonnal, hogy küldjenek ki öt motorbiciklis járőrt, géppuskával, egy külföldi konzultáns elfogására. Tessék? Jöjjenek értem, én is magukkal megyek... Tessék? Itt Hontalan beszél, a költő, a bolondokházából... Mi a címük? - kérdezte halkan az orvostól, tenyerével elfödve a kagylót, majd újra belekiabált: - Halló! Halló! Nem hallják? Piszokság! - üvöltött fel hirtelen, és a falhoz vágta a kagylót. Aztán az orvoshoz fordult, kezet nyújtott neki: - A viszontlátásra! - mondta ridegen és menni készült.
- Várjon, várjon, hová siet? - szólt rá az orvos, és mélyen a szeme közé nézett, úgy folytatta: - Éjszaka közepén, egy szál alsóneműben... Nem érzi magát jól, maradjon itt.
- Engedjenek, no - fordult Ivan az ápolókhoz, akik elállták az ajtót. - Elengednek vagy nem? - ordított fel fenyegetően.
Rjuhin összerezzent, a nő megnyomott egy gombot, és a kisasztal üveglapjára fényes nikkeldoboz és lezárt injekciós ampulla ugrott ki.
- Hát így vagyunk? - ordította Ivan, és körülnézett, riadtan, mint a csapdába szorult vad. - No, jól van... ajánlom magamat! - És fejjel előre nekiugrott az elfüggönyözött ablaknak.
Elég nagyot szólt, de az üvegtábla a függöny mögött meg se repedt, s Ivan Nyikolajevics egy szempillantással később már az ápolók keze közt vergődött. Hörgött, üvöltött, harapni próbált.
- Hát így üvegezik maguknál az ablakokat? Eresszenek el...
Az orvos kezében fecskendő villant, a nő egyetlen mozdulattal feltépte az ócska Tolsztoj-ing ujját, és cseppet sem nőies erővel megragadta Ivan karját. Éterszag támadt, Ivan egy pillanatra elernyedt a négy ember keze közt, és az orvos ügyesen kihasználta ezt a pillanatot, karjába döfte a tűt. Még néhány másodpercig fogták, aztán leültették a kanapéra.
- Banditák! - üvöltötte Ivan, és felugrott a kanapéról, de újra leültették. Amint elengedték, ismét fel akart ugrani, de ezúttal már önként ült vissza. Nem szólt, dühösen nézett körül, majd váratlanul ásított, és keserűen elmosolyodott.
- Hát mégis bekasztliztak - mondta, újra ásított, aztán egyszer csak lefeküdt, fejét a vánkosra tette, kezét gyerek módjára az arca alá rakta, és álmosan, már nem is keserűen mormolta: - Bánom is én... Majd megadják az árát... én figyelmeztettem magukat, lesz, ami lesz. Engem már csak Pilátus érdekel... Ponczius Pilátus... - azzal becsukta a szemét.
- Fürdőt, utána vigyék a száztizenhetes magánba, ápolót mellé - rendelkezett az orvos, és újra föltette szemüvegét. Rjuhin ismét összerezzent: a fehér ajtó nesztelenül kinyílt, kék éjjeli lámpások fényében derengő folyosó tárult elébe. A folyosóról gumikerekű hordágy gördült be, arra áttették az elcsöndesedett Ivant, és elgurították; az ajtó ismét bezárult mögötte.
- Mondja, kérem - fordult Rjuhin suttogva az orvoshoz -, tehát csakugyan beteg?
- Ó, igen.
- És mi baja? - tudakolta félénken Rjuhin.
Az orvos fáradtan nézett rá, bágyadtan válaszolt:
- Motorikus és szenzoros ataxia... téves interpretációk... Úgy látszik, súlyos eset. Feltehetően szkizofrénia. És hozzá még alkoholizmus...
Rjuhin egy szót sem értett abból, amit az orvos mondott, csak azt látta, hogy Ivan Nyikolajevicsnek alighanem rosszul áll a szénája, ezért felsóhajtott, és megkérdezte:
- És miféle konzultánst emleget folyton?
- Nyilván látott valakit a beteg, aki felizgatta a fantáziáját. Vagy talán hallucináció...
Néhány perccel később a teherautó visszavitte Rjuhint Moszkvába. Lassan hajnalodott, de az utcai lámpákat még nem oltották el; fényük bántónak, fölöslegesnek tetszett. A sofőr dühös volt, hogy odaveszett az éjszakája, hajtotta a masinát, ahogy csak a motorból kifért, és a kanyaroknál csak úgy farolt a kocsi.
Elmaradt az erdő, leszakadt róluk, a folyó is félrehúzódott, változatos képek szaladtak a teherautó elébe - sövények, őrházak, farakások, magasságjelző póznák meg holmi árbocok, rajtuk odafűzött orsófélék, kavicshalmok, csatornákkal felárkolt föld - egyszóval, mindenből érződött, hogy Moszkva ott van mindjárt a kanyaron túl, mindjárt előtűnik, és elnyeli őket.
Rjuhin zötyögött, ide-oda lódult a kocsiban, a tuskó, amin ült, időnként ki-ki akart csúszni alóla. A kocsiszekrényben szanaszét szóródtak az éttermi törülközők, amelyeket a rendőr meg Pantyelej felraktak - ők ketten már előbb hazamentek trolibuszon. Rjuhin előbb megpróbálta összeszedni a rongyokat, de aztán dühbe gurult: "Ott egye meg a fene az egészet! Mit strapálom itt magam, mint a hülye?" Félrerúgta a törülközőket, és rájuk sem nézett többé.
Rémséges hangulatban volt. A gyászos intézményben tett látogatása kitörölhetetlenül mély nyomot hagyott benne. Megpróbálta kihámozni, hogy voltaképpen mi kínozza. A kék lámpás folyosó emléke? Az a gondolat, hogy a legnagyobb szerencsétlenség a földön, ha az ember elveszti az eszét? Igen, igen, ez is, persze. De hát ez csak olyan... általánosság. De van itt még valami. Mi lehet az? A sértés. Igen, igen, a sértő szavak, amelyeket Hontalan a szemébe vágott. És a legjobban nem is az bántotta, hogy Ivan megsértette, hanem az, hogy szavaiban némi igazság rejlett.
A költő már nem tekingetett széjjel, hanem a kocsiszekrény piszkos, rezgő fenekére meredt, és önmarcangoló, vádaskodó szavakat motyogott.
Igen, a versei... Harminckét éves; mi lesz ezután? Ezután is megír majd évente néhány verset. Amíg meg nem öregszik? Igen, amíg meg nem öregszik. És mit hoznak neki ezek a versek: dicsőséget, hírnevet? "Egy frászt! Ne hazudj legalább önnönmagadnak. Aki pocsék verseket ír, az sose lesz híres. És miért rosszak a verseid? Igazat mondott a bolond, sajnos, igazat mondott - így ítélkezett önmaga felett kíméletlenül -, nem hiszek én a verseimben, egy sort sem hiszek abból, amit leírok!"
Neuraszténiás rohamában elcsigázottan ült ott, egyszer csak meglódult, s a padló megszűnt alatta remegni. Fölemelte fejét, és ekkor vette észre, hogy réges-rég Moszkvába érkeztek, Moszkva felett hajnalodik, a felhők aranyfénybe mártóznak, s a teherautó, amelyen utazik, áll, mert beszorult a bulvárra befordulni szándékozó autósorba, mellette pedig talapzaton egy bronzember áll,[41] fejét kissé félrehajtva, és közönyösen szemléli a bulvár nyüzsgő életét.
Furcsa gondolatok kavarogtak fáradt elméjében. - "Íme, itt az igazi siker iskolapéldája... - motyogta, felállt a kocsiszekrényben, kihúzta magát, és fenyegetően nyújtotta ki karját a légynek sem vétő bronzember felé. - Akármit csinált életében, bármi történt vele, minden a hasznára vált, minden a hírnevét támogatta! De hát mit csinált? Igazán nem is értem... Van valami különös ezekben a szavakban: Felhő felhőt gyúrva jajgat...[42] Nem érem föl ésszel... Hopp, megvan! Szerencséje volt! - döntötte el végül is Rjuhin kajánul, és érezte, amint elindul alatta a teherautó. - Az volt a szerencséje, hogy az a fehérgárdista belélőtt,[43] szétroncsolta az ágyékát, és ezzel biztosította számára a halhatatlanságot..."
Az autósor megindult. A költő beteg volt, nagybeteg, szinte megöregedett. Két perccel ezután már a Gribojedov teraszán találta magát. Az étterem kiürült. Csak a sarokban iszogatott még egy kisebb kompánia, s a közepén a közismert konferanszié üldögélt tatár sapkában, kezében egy pohár Abrau.[44]
Arcsibald Arcsibaldovics szívélyesen fogadta a törülközőket cipelő Rjuhint, és csakhamar megszabadította átkozott terhétől. Ha a költőt nem őrölte volna fel annyira a klinikai kiruccanás meg a teherautó, valószínűleg örömét lelte volna abban, hogy előadja a kórházi látogatás történetét, mindenféle kitalált részlettel kiszínezve. Most azonban nem állt erre az esze, és akármilyen rossz megfigyelő volt is, a teherautóbeli megpróbáltatások után, életében először, alaposabban szemügyre vette a kalózt, és megértette, hogy a kapitány, ha kérdezősködik is Hontalan felől, sőt ceceg, ajjajoz sajnálkozásában - voltaképpen egy cseppet sem törődik Hontalan sorsával, nem is sajnálja. "És neki van igaza! Legény a talpán!" - gondolta cinikusan s önmagát mélységesen megvetve Rjuhin, félbeszakította a szkizofréniáról tartott beszámolóját, és azt mondta:
- Adjon egy kis vodkát, Arcsibald Arcsibaldovics...
A kalóz részvevő ábrázattal rebegte:
- Hogyne, megértem... azonnal... - És intett a pincérnek.
Negyedórával ezután Rjuhin egyes-egyedül ült az étteremben, pontyfiléje fölé görbedve, és egyik kupicát itta a másik után, belátva és elismerve, hogy életén segíteni immár nem lehet, a legjobb a feledésbe menekülni.
Elherdálta éjszakáját, mialatt a többiek lakomáztak, és most rájött, hogy visszahozni immár nem lehet. Elég volt, ha fejét a lámpáról az égnek emelte, és máris megértette, hogy az éjszaka visszahozhatatlanul elveszett. A pincérek sietve szedegették le az abroszt az asztalokról. A terasz körül sündörgő kandúrok is reggeliesen viselkedtek. Kérlelhetetlenül felvirradt az új nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!