BABITS MIHÁLY AZ EURÓPAI IRODALOM TÖRTÉNETE

BABITS MIHÁLY MŰVEI

BABITS MIHÁLY

AZ EURÓPAI IRODALOM TÖRTÉNETE

A SZÖVEGET GONDOZTA ÉS A JEGYZETEKET ÍRTA
BELIA GYÖRGY

TARTALOM

BEVEZETÉS

VILÁGIRODALOM
NEM AHOGY MA SZOKÁS
AZ IRODALOM FOGALMÁRÓL

HOMÉROSZTÓL 1760-IG

AZ ELSŐ
AZ INDULAT HŐSE
A LELEMÉNY HŐSE
ERATÓ KÖZELEG
LESZBOSZ ÉS TEÓSZ
"PINDAR SZELLEME"
A DRÁMA SZÜLETÉSE
GONDOLAT ÉS TÖKÉLETESSÉG
A SZOPHOKLÉSZ PILLANATA
PRÓZA
RUTIN, MODERNSÉG, SZÍNPAD
DARAZSAK ÉS FELHŐK
SZÓKRATÉSZ ESTÉI
AZ ESZMÉK VILÁGA
ALEXANDRIA FELÉ
KÖNYVEK, HETÉRÁK, PÁSZTOROK
NEMZETI IRODALOM
ÉLET ÉS FILOZÓFIA
A TÜKÖR VISSZAVAKÍT
MŰVÉSZET ÉS VILÁGPOLITIKA
FEGYVERT ÉS FÉRFIÚT!
A GYÖNYÖRŰ OKOSSÁG
RÓMA EREJE ÉS LÁGYSÁGA
CSEND, EZÜSTKOR
RÉMEK A LÁTHATÁRON
DE NEHÉZ LEGYŐZNI AZ ISTENEKET!
ERÓSZ ÉS A MEGFESZÍTETT
A "ZENGŐ ÜNNEP"
STILUS CHRISTIANUS
ÁGOSTON LELKE
AMI MEGHAL, ÉS AMI SZÜLETIK
GYERTYÁCSKÁK A HOMÁLYBAN
ÚJ VILÁG KÜSZÖBÉN
AMOR SANCTUS
LOVAGKOR
AZ ÉDES ÚJ STÍLIG
A TÚLVILÁGI UTAS
A TÚLVILÁGI ÚT
MÉRT NEM LATINUL?
NOVELLA
A BUJKÁLÓ KÖLTÉSZET
AZ "ÚJJÁSZÜLETÉS"
NÉPIBBET! BARBÁRABBAT!
MELANKÓLIA ÉS SZKEPTICIZMUS
SHAKESPEARE KORA
SHAKESPEARE, A KÖLTŐ
SHAKESPEARE, A DRÁMAÍRÓ
ALKONYODÓ NAGY KOR
ÉSZ ÉS ÜGYESSÉG
ÉSZ ÉS HEROIZMUS
ÉSZ, ERKÖLCS ÉS VALLÁS
DERÜLTEBB HORIZONTOK
RÉGIEK ÉS MODERNEK
REGÉNY ÉS ESSZÉ
SZELLŐK A FÜLLEDTSÉGBEN
AZ ÉSZ FELVILÁGOSODÁSA
AZ ÉRZELEM FELVILÁGOSODÁSA
A RÉGI ÉS AZ ÚJ
ÖSSZEFOGLALÁS ÉS ELŐRETEKINTÉS

KRÓNIKA 1760-TÓL 1883-IG

IRODALOM ÉS HAMISÍTÁS
ÉSZAK BALLADÁI
ÚJ ELMÉLET, ÚJ IDEÁLOK
STURM UND DRANG
WEIMAR
AZ ÉRZELEM DIADALA
IPHIGENIÁTÓL CHRISTINÁIG
LÍRA, ŐRÜLET, FORRADALOM
TOVÁBB A HAJÓVAL
AZ OLÜMPOSZI VIRÁGKERTÉSΖET
A TERMÉSZET ÉS AZ ÁLMOK
KÉK VIRÁG...
IRODALOM ÉS VILÁGTÖRTÉNET
A BLAZÍRTSÁG ATYJA
SCHILLER HALÁLÁIG
TÁVLATKÉP A ROMANTIKÁRÓL
AZ OLÜMPOSZI ÉS AZ ÁMOKFUTÓK
KEZDETEK ÉS EMLÉKEK
A LOBOGÓ KÖPÖNYEG ÁRNYÁBAN
AZ ISTEN BALJÁN
SZÉPSÉG ÉS SZOMORÚSÁG
A VILÁG MINT AKARAT ÉS KÉPZET
A SÁTÁN KACAJA S AZ ARKANGYAL RÖPTE
A HALÁL ITÁLIÁBAN
BYRONI NEMZEDÉK...
ESSZÉ, VERS, KOSZTÜM, EZEREGYÉJ
UTOLSÓ FELVONÁS
A NAGY CSATA KÖRÜL
INTERMEZZO GOETHÉRŐL
VALÓSÁG ÉS HELYI SZÍN
A REÁLIZMUS BÖLCSEJÉNÉL
DICKENS ÉS BALZAC KORA
HŐSÖKRŐL ÉS APOSTOLOKRÓL
VICTORIAN AGE
A HARMÓNIÁBA KÉNYSZERÍTETT VALÓSÁG
REÁLIZMUS ÉS FANTÁZIA
A HALADÁS HULLÁMHEGYÉN
GYÁSZÉNEKEK ÉS EPOSZOK
EGY HÁBORÚN KERESZTÜL...
BAUDELAIRE ÉS FLAUBERT
REGÉNY, MESE ÉS VERS
KÜZDELEM A SEMMIVEL
A MÚLT FELIGÉZÉSE
VILÁGKÉP ÉS ZENE
ÍTÉLŐSZÉK ÉS ILLÚZIÓK
EGY ÉVTIZED, KÖNYVRŐL KÖNYVRE
A SZÁLAK SZÉTFOLYNAK

FIN DE SIÉCLE ÉS XX. SZÁZAD

MAI VILÁGIRODALOM

A VILÁGIRODALOM FÖLBOMLÁSA
A VILÁGIRODALOM ÚJ TERÜLETEI
MŰVEK ÉS MŰFAJOK

---

BEVEZETÉS

VILÁGIRODALOM

Világirodalom: ez a szó valami egységet jelez. Nem egyszerűen az egyes nemzetek irodalmainak összességét. Azoknak a története elolvasható külön-külön.

Nem szándékom lajstromba írni őket.

A világirodalom egységes, összefüggő folyamat, egyetlen hatalmas vérkeringés. Mikor Goethe először észrevette, és nevet adott neki, már réges-régen létezett: mert sokkal régibb, mint a nemzeti irodalmak.

Csakhogy akkor még nem hívták "világirodalomnak", hanem jelző nélkül, pusztán csak "irodalomnak". Jelző inkább az egyes nemzetek külön literatúráit illette. A világirodalom nem ezekből állt össze nagyobb egységgé. Ellenkezőleg: az egyes nemzeti irodalmak különültek el a világirodalmon belül, mint állam az államban, külön nyelveik védbástyái mögött, mindjobban önálló életet kezdve. Kivált, amint az ébredő nemzeti eszme is erősítette önállósodásuk tudatát és büszkeségét.

Persze ez nem azt jelenti, hogy minden kapcsolatot a világirodalommal megszakítottak volna. Nemcsak saját nemzeti talajukból táplálkoztak, hanem világirodalmi áramlatokból is. Hisz a fának sem elég a föld nedveiből szívott erő: szüksége van az esőre is, melyet az ég szelei hoznak. Ezek az esők végigvonulnak Európán, mindenütt üdítve és termékenyítve.

Viszont a nemzeti irodalmak is táplálják a világirodalmat. Egy-egy sejtjükkel újra és újra belekapcsolódnak a nagy vérkeringésbe. A legkisebb, legistenhátamögöttibb nép is szülhet olykor egy-egy "világirodalmi nagyságot". S aztán a "világirodalom" a nemzeti irodalmak közegén át nyilatkozik. Bennük válik láthatóvá, mint a szél a hullámzó erdőkben. Erdő nem egy van: de egy a szél.

Ez nem volt mindég így. A világirodalomnak hosszú évszázadokon át külön közege volt, külön nyelve, a latin. Ezen futott a főáram, az egyes nemzeti nyelvek irodalmai sokáig csak szerény, föld alatti életet éltek. A latin pedig csak jogutódja gazdagabb nénjének, a görögnek, mely hatalmas, régi korszakok folyamán szintén az irodalmi világnyelv szerepét töltötte be.

Így született ez a mi modern, soknyelvű "világirodalmunk": egy egynyelvű irodalomból, egy halott nyelv irodalmából. A latin meghalt, de a gazdag örökséget, már életében s gyengülése idején, fokozatosan átvették s továbbgazdagították leánynyelvei, akikhez néhány unokatestvér is csatlakozott. Sőt később egy-egy nem rokon is, mint a magyar.

Aki a világirodalom történetét írja: az ennek az örökségnek leltárát és számadásait veszi fel. A közöset keresi a sokfélében, az egységes szellemi folyamot nemzetileg széttagolt világunkban. Az egységes és egyetlen Irodalmat idézi, mint egy nagy élő szellemet, amely megszületett valaha Görögországban, s - továbbélve és gazdagodva a kereszténység világlelkében - nem halt meg akkor sem, mikor ez a lélek nemzetek szerint széthasadozni kezdett. Árama átüt nemzetről nemzetre, hol itt, hol ott ragyog föl s lüktet tovább, s maig sem vesztette el egészen erejét s egységes lendületét.

Meg kell azonban mondani, hogy napjainkban némileg gyengülni látszik, s elfúlni az egyes irodalmak fölszabadult burjánzása alatt. A világirodalom történetírója mindenesetre szemben találja magát a modern irodalmak szellemével, melyek egyre inkább csak arra büszkék, amiben a közös áramtól különbözni, attól elszakadni tudnak. A világirodalomnak, mint egy hagyományos egységnek, képét megrajzolni egyáltalán nem modern feladat. Aki ma erre vállalkozik, tisztában kell lennie azzal, hogy törekvése konzervatív, sőt reakciós. Az európai hagyomány ereje egyre csökken, a nemzetek szellemi téren is ellenségek módján akarnak farkasszemet nézni, irodalmi kultúránk a fölbomlás tüneteit mutatja. Világirodalom-történetet írni sohasem volt korszerűtlenebb. És sohasem volt aktuálisabb.

NEM AHOGY MA SZOKÁS

Aki a világirodalomnak olyanféle látásából indul ki, amilyent vázoltam, nemigen alkalmazkodhatik az irodalmi tudomány mai irányaihoz és ideáljaihoz. Más szóval nem úgy fog "világirodalom-történetet" írni, ahogyan ma szokás. A tudománynak is divatjai vannak; de ő nem megy a divat után.

Már az anyagát is másképp határolja körül. Hisz "világirodalom" az ő szemében lényegileg európai irodalmat jelent: azt az egységes irodalmi áramot, mely Homérosz óta máig átlüktet európai kultúránkon. Idegen, barbár és egzotikus irodalmak csak annyiban érdeklik, amennyiben ezt az áramot gazdagították, erősítették, vagy olykor némileg kitérítették útjából. Ezek kívül esnek a "világirodalmon". Faji vagy törzsi irodalmak; mind egy-egy zárt társadalom és kultúra kincse, mely nem tud és nem is akar az egész világé lenni.

Az európai, keresztény kultúra az egész világé. Legalább így van szánva. Minden léleknek kitárja kapuját, mint az Egyház.

Mindez persze ma avult közhelynek hat. Az európai irodalom kezdi elveszíteni egységének és egyetemességének érzését. A modern irodalomszemlélet nagyon is hajlandó minden kultúrában csak faji vagy törzsi kifejezést látni. Naivságnak vélné, a sajátunkat jelentősebbre becsülni, mint az idegent. Sőt kultúrcsömöre s fogyatékossági érzése bizonyos nosztalgiával néz a távolira, a barbárra. Ezeket egy sorba helyezi a magáéval. "Világirodalom" így csak gyűjtőnév lesz, s a világirodalom-történet lapjai keleti és egzotikus literatúrák ismertetésével telnek, melyeknek egymáshoz és a mienkhez úgyszólván semmi kapcsolatuk. Egzotikus költők listáival, akiknek az európai olvasó többnyire még nevét sem hallotta, s műveiket még az irodalomtörténet írója is csak másodkézből ismerheti.

Nekem csöpp kedvem sincs olyasmiről írni, amit nem ismerek közvetlen átélésből, s ami nem érdekel, vagy legfeljebb valami néprajzi vagy történeti kíváncsiságból érdekel. Az igazi világirodalom nem is lehet ilyen. Annak okvetlenül érdekelnie kell teljes egészében. Oly egész az, amihez mindenestől közünk van, mert a saját kultúránk, a saját irodalmi életünk is hozzátartozik, és nélküle meg sem érthető.

Ez nem pontosan és terület szerint Európa irodalma. Nem is Európában született. Ki is árad, idegen világrészekbe, s ott tovább sarjadzik. A homéroszi költészet ázsiai eredetű. Viszont az amerikai irodalom teljességgel az európainak sarja és folytatója. Vagy például Ausztrália költője, Gordon, nem képzelhető az angol Swinburne és Browning nélkül. Az az irodalmi áram, mely a "világirodalom" fogalmának megfelel, nem is lehet kötve egyetlen világrészhez.

És mégis joggal nevezhetem "európai" irodalomnak. Amit európai szellemként ismerek, az ennek az irodalomnak szelleme. Az európai irodalom nem Európában született; de az európai kultúra ebből az irodalomból született.

Ez a kultúra - ellentétben a keleti és egzotikus kultúrákkal - az egyéniség hatalmán alapul. Nagy teljesítményei egyének teljesítményei, akik gyakran idő és tér távolságain át egymásra hatva és egymást erősítve lázadtak a közszellem ellen. Lázadásuk a közszellemet folyton kiemelte önmagából; s így lett az európai kultúra haladó és változó folyamat, melynek valóságos élettörténete van, belső dráma, lelki válságokkal.

A keleti egzotikus kultúrák ellenben statikus, konzervatív szelleműek. Emlékeik kollektív, gyakran névtelen alkotások, s nagy alakjaik nem a lázadók, hanem a megtestesítők és képviselők. Amit képviselnek, az egy zárt kollektivitás külön lelke. Minden látszat ellenére: az egyéni elv összeköti az emberiséget, a kollektív szellem szétválasztja.

Az ember egyén. S a világirodalom az embernek mint embernek irodalma.

Ez az elgondolás ismét ellentétbe állítja az igazi világirodalom történetíróját a mai tudományos divattal. A modern irodalomelmélet az irodalomban is szociális jelenséget lát. A közösség élete érdekli, amelynek egyik életműködése éppen az irodalom. A korszerű tekintet előtt egyre kevésbé látszanak fontosaknak a nagy egyéniségek, a kimagasló alkotások. Fontosabb az átlagíró, aki engedelmesebben fejezi ki a közösség átlaglelkét; fontosabb maga ez a közösség; fontosabb néha a publikum, mint az író, s az irodalmi élet, mint az irodalom.

A nemzeti irodalmak történetében bizonnyal menthető ez a látásmód is. Európa nemzeti irodalmai kétféle szerepet töltenek be. Egyrészt a világirodalom haladó és változó folyamatába kapcsolódnak. Másrészt egy-egy nemzeti kollektivitás külön lelkét képviselik és őrzik. Olykor e két irányzat küzdelme teszi ki történetük gerincét; mint a magyarnál. Aki egy nemzeti irodalom történetét írja, annak fontosabb lehet a nemzet, mint az irodalom.

A világirodalom történetírójának azonban csak az irodalom a fontos. Ő túlszállt a nemzeteken. Nem a "közösség lelkét" keresi az irodalomban. Azt keresi, ami minden közösség számára jelent valamit. Aminek értéke független helyétől. Valami abszolútat tár e relativista hajlamú kor elé: a szellem közös valutáját. Az átlagirodalom nem érdekli: az időhöz s helyhez tapad. A nagy egyéniségek érdeklik, akik felelnek egymásnak, korokon és országokon át. A "világirodalom" arisztokrátikus fogalom: értékbeli kiválasztást jelent. Az igazi világirodalomhoz csak a legnagyobbak tartoznak. S az igazi világirodalom-történet ezeknek története. A nagyoké, akik folytatják egymást századról századra, s kezet nyújtanak egymásnak a népek feje fölött.

AZ IRODALOM FOGALMÁRÓL

Azt mondtam: a világirodalom arisztokrátikus fogalom. De maga az irodalom is az. Ki fogja ezt a fogalmat valaha pontosan meghatározni? Egy bizonyos: irodalom nem mindaz, amit valaha leírtak. Még csak nem is minden, amit egyéb, praktikus cél nélkül, tisztán az olvasás gyönyörére, írtak. Sőt napról napra jobban érezzük, hogy egészen különválik az irodalomtól mindaz, aminek pusztán szórakoztatás a célja. Mintha ez is csak egy praktikus cél volna; s az irodalomnak semmi köze ilyen praktikus célokhoz.

Céltalan hát? Nem okvetlen. Oktatás, szórakoztatás, tendencia, mind nagyon jól megfér az irodalommal; csakhogy nem szükséges és nem elégséges. Az igazi cél talán a kifejezés: az írói oeuvre embert fejez ki, emberi attitűdöt a világgal szemben, vagy a világnak emberen átszűrt képét... Vagy talán nem is a kifejezés, csak a szépség? Mint a zenész hangokból, a festő színekből: a költő szépet akar alkotni szavakból. De a szavak sem csak üres szavak. A szavak mögött asszociációk vannak, az asszociációkban élmények, az élményekben élet. Az író olyan művész, aki a saját életének anyagából dolgozik. A szépség ennek az anyagnak a gazdagságától is függ: szépség és kifejezés szinte egyet jelentenek.

Ezért is arisztokrátikus fogalom az irodalomé. Az emberi életek különböző gazdagságával, az emberekben élő világkép különböző jelentőségével kapcsolatos. Minden emberi élet és világkép egy-egy lehetséges állásfoglalás a világgal szemben, amelybe kivetett bennünket valamely ismeretlen erő; Robinson új meg új körülnézése a szigeten. Ez az állásfoglalás, ez a lehetséges attitűd a kifejezéssel válik tudatossá.

Mondják, az irodalom "kifejezi a nemzet lelkét". Igen, felfedezi és napvilágra hozza mindazt a különböző belső állásfoglalást, ami egy nemzet gyermekei számára lehetséges e világgal szemben. Nagy dolog ez: a nemzet ezzel lesz lassankint tudatos lény. De még nagyobb s még ritkább egy-egy új egyéni attitűd fölfedezése és kifejezése, mely nemcsak egy kisebb közösség, hanem minden ember számára érvényes állásfoglalást tesz tudatossá a Mindenség előtt.

A világirodalom az emberiség tudatra ébredése.

Új attitűd a világgal szemben ritka valami, s könnyen fullad a megszokásba. Néha a kifejezéssel születik, a költőben születik, s a költő századokra szuggerálja a tömegnek az új belső magatartást. Máskor mélyen él már a néplélekben, mire költő akad, aki kifejezné s tudatossá tenné. Az is megtörténik, hogy egy-egy jelentős életattitűd csak akkor jut igazi öntudatra és tökéletes kifejezésre, mikor már régi, és haldoklik; mikor már túlhaladta és kineveti magát. Így a "vaskos középkor" Rabelais-ban, vagy a kóbor lovag attitűdje Don Quijotéban.

A költő tehát különböző viszonyban lehet a tömeggel: de ez már nem tartozik az irodalomhoz. A tömeg sötét. Az emberiség tudata kihagy, mint minden tudat. A gondolatok azonban egymásba fogóznak a sötétségen át. Ez a gondolatmenet az irodalom. A költők, ahogy mondtam, egymásnak felelnek idő és tér távolságain át. Egy lehetséges életmagatartás egyszer megtalált kifejezése fölébreszti a másik attitűd öntudatát, s akkor az is kifejezést keres. Ez a világirodalmi hatás lélektana. Homérosz fölébreszti Vergiliust, Vergilius Dantét, és a századok nem számítanak. Egymás nyelvén felelnek egymásnak: ez a világirodalmi tradíció. Egymás formáit, képeit, témáit veszik át. Nincs tökéletes eredetiség. A világirodalomnak közös nyelve van, fegyvertára és kincsesháza. Lehet a szavaknak új értelmet adni, lehet egy-egy új szót is csinálni: de csupa új szóval nem lehet beszélni. A Dada-féle romantikus kísérletek: meddő álmok.

Amiről beszélek, az nem a közönségesen úgynevezett irodalmi hatás, az utánzók örök tömege, a servum pecus.^[1] Ez már a sötétséghez tartozik, a tudat kihagyásához, az elgépiesedéshez. Az irodalmi áram átüt ezeken, mint a villám a gyenge szigetelőn. Az irodalomnak csak a nagyokhoz van köze, s fogalma elválaszthatatlan az érték fogalmától. S itt pozitív értékről van szó: bizonyos távolságból nagyon is nyilvánvaló, kik azok a nagyok, akik "egymásnak felelnek".

A világirodalomnak csak az egészen nagyokhoz van köze. Ezért fér el története egy kis könyvben. Azokhoz az egészen nagyokhoz, akik együtt-eggyek, egymás folytatásai, egyetlen lélekáram részei, s tovább élnek mindnyájunk lelkében, akik még akarunk, tudunk és ráérünk eszmélést keresni az élet bozótos Robinson-szigetén. A világirodalom benne él minden olvasójában, s én megpróbálom itt leírni úgy, ahogy énbennem él. Nem csinálok hozzá semmi új tanulmányt. Azt kérdezem magamtól: mi hatott, mi maradt meg bennem? Talán érdekes lesz. Ma, a nagy áram gyengülésének, az európai kultúra fölbomlásának, az emberi tudat megszakadozásának és elsötétülésének idején, még egyszer, röviden, lejegyezni azt, amit elfeledni kezdünk, s palackba dobni az ismeretlen jövendő számára.

HOMÉROSZTÓL 1760-IG

AZ ELSŐ

A nemzeti irodalomnak története primitív kezdetekkel szokott indulni, népi ősköltészettel, kollektív és névtelen próbálkozásokkal. A világirodalom kezdetén semmi ilyesmi nincs. Kész fegyverzetben ugrik elő a múlt sötétjéből, mint Athéné a Zeusz homlokából. Nem mintha Homérosznak nem lettek volna bizonyára primitív előzői és előkészítői. De ezeket nem ismerjük. S ezek nyilván törzsi énekek, nemzetiségi feljegyzések voltak, ősökről s hősökről, κλέα άνδρών^[2]. Puszta "nemzeti érdekű irodalom", ahogy ma mondanók.

Homérosz fedezte volna föl, a törzsön és nemzeten túl az embert? Az övé volt az első nagy emberi világkép? Az első emberi attitűd a világgal szemben? Vagy talán csak az első, mely öntudatra jutott, s kifejezést is nyert?

Ezt persze nem tudhatjuk egészen bizonyosan. A homéroszi költemények mellett az antik világ még egész sorát ismerte a hasonló alkotásoknak, amikből ma már csak címek vannak és töredékek. Sok közül kettő, a legrégibb, ami ránk maradt, az Iliász és az Odüsszeia. De ezt a kettőt már az ókor a legtökéletesebbnek ítélte, a leginkább reprezentálónak: azért is őrizte meg épen ezeknek szövegét, nagy gonddal és gondoskodással a jövő számára.

A homéroszi költemények a mai feltevések szerint, gondolom, a Krisztus előtti hétszázas években keletkezhettek. Régebben még nagyobb messzeségbe helyezték őket. A romantikus irodalomszemlélet az "ősköltészetet" látta bennük. Ezt pedig nemigen tudták másképp elképzelni, mint népi költészetnek. A modern tudomány kritikája úgyis kétségbe vonta a régi hagyományt, mely szerint ez a két nagy "eposz" egyetlen költőnek, Homérosznak műve.

- Mítosz-e vagy ember? - kérdezték. A vak "rapszód", ki lantkíséret mellett zengi hősdalait, édestestvére volt az ókor fantáziájában az Ariónoknak, Amphiónoknak és Orpheuszoknak, akiknek énekére megszelídültek a vadak, hátas paripává kezesedtek a delfinek, sőt még a kövek is önkényt sorakoztak az épülő templom falaira, szimmetrikus rendbe. A német tudomány hajlandó volt népi énekekből származtatni az Iliász-t, s Homérosznak még nevét is úgy etimologizálta, hogy "összeillesztőt" jelentsen.

A költők más álláspontot foglaltak el. A költők, vagy ami mindegy, az olvasók (mert az olvasó is költő). Ezek sohasem kételkedtek benne, hogy a homéroszi költemények egységes művészi alkotások, amilyent csak egyetlen, magas kultúrájú költő alkothat.

Nehéz is ebben kételkedni. Az Iliász és Odüsszeia csöppet sem hasonlítanak valami primitív őskölteményre. Kompozíciójuk művészi, sőt rafinált. Hangulatuk bámulatosan egységes és egyéni. Nyelvük, verselésük tudatos, artisztikus. Képeik olykor szinte dekadens hatásúak: líra van bennük és fantasztikum.

Népi költemények? Bizonyos értelemben csakugyan azok: "tejjel-mézzel folyók", ahogy Arany mondta. Kedvtelve festenek egy patriarchális régi világot, naiv, mondai hősökben gyönyörködnek, népmesei kalandokban tobzódnak. Népi költemények - de úgy, ahogy magának Aranynak eposzai. Egy kulturált kor gazdag szellemű költőjének stilizáló nosztalgiája... Művészi visszavágyódás az ős egyszerűség felé, egy elképzelt, gyermeteg és boldog életbe...

Mert a valóságos ősélet nyilván egész más volt: barbár, félállati. S a valóságos népköltészet is más. Semmi sem idegenebb a nép "egyszerű" énekesének karakterétől, mint az egyszerűségnek ez a tudatos vágya és keresése. A nép a maga meséit, dalait, mint subáit és kancsóit, annyira földíszíti "cifrává", amennyire csak tudja. Azaz eltávolítja az egyszerűségtől. A készakart, "költői egyszerűség" művelt korok reakciója. Homéroszban már bizonyos kultúrcsömör van. Vagy inkább a művész örök vágya tisztább, őszintébb, emberibb kultúrára, melyet a patriarchális egyszerűség még megközelíthet.

Éppen ebből kovácsolta az újabb francia kritika a legerősebb fegyvert a német hipotézis ellen: bebizonyítani, hogy az Iliász nem lehet népköltemény. Abból a kedvtelésből, amivel a költő az ilyen, egyszerű, patriarchális élet festéseibe elmerül. A gondból, amellyel a magasabb műveltségre való célzásokat következetesen kerüli, írást, betűvetést például nem említ; pedig ismeri, s azt sokszor önkénytelen el is árulja. Vannak más érveik is. A versmérték. A görög hexameter éppoly kevéssé népies forma, mint a magyar. (Az ütem ritmusa folyton hadakozik a szóhangsúllyal.) Aztán az a bámulatos részrehajlatlanság, amivel a harcok éneklője egyik harcoló félnek sem fogja pártját. Ez teljesen ellenkezik a népi költés szellemével.

Az Iliász közönsége nem is a nép volt, hanem művelt, udvari közönség. Kora nem az a patriarchális hőskor, amit leír, hanem civilizált, békés, aránylag előhaladott időszak. Alkotójában pedig ma már nem látunk koholt személyt, gyűjtőnevet vagy mesealakot. Nem hisszük, hogy a nagy költemény "magától" állt elő, a "századok folyamán", "természetes növekedésben"; vagy hogy Peiszisztratosz gyűjtötte össze, vagy az alexandriai tudósok, a nép epikus dalaiból. Az alexandriai tudósok már kész változatokat cenzúráztak. A világirodalom első költője bizonnyal nem az a vak koldus, a hitregei szent agg, akinek a legrégibb vallási himnuszokat is szívesen tulajdonította az antik hagyomány. Ez a kóbor lantos magának a költeménynek lapjairól s alakjai közül léphetett elő képzelt szerzőjévé. De nem is az ezerfejű kitaláló, a nép. A hatalmas épület nagyjában egyetlen agy konstrukciója, egyetlen fölényes "poéta" - azaz "megcsináló" - mestermunkája.

Egy másodiké talán az Odüsszeia. Ez biztosan sokkal későbbi, s egészen más hangulatú. Már az ókorban külön költő művének tartották.

AZ INDULAT HŐSE

Μήνιν άειδε, θeά - haragról dalolj, múzsa! - ezek az első szavak az Iliász-ban. A világirodalom az indulat énekével kezdődik. A patriarchális ősélet költője az emberi indulatban látta az örök veszélyt és átkot, amely ennek az életnek a harmóniáját megzavarja.

Maga a trójai háború - a homéroszi költemények világháttere - az indulat hatalmának nagy példája. Emberek tömegeit veti ki vad tengerekre és messze harcokra, lelküket a kietlen alvilágnak dobva, testüket a "kutyáknak és madaraknak" - s mindezt egy asszonyért! Egy asszonyon való vitáért! Egy férj haragjáért!

A költő fölülről nézi a fölzaklatott indulatokat. Esze ágában sincs, hogy modern poéták módjára, a háborúban, mint nemzeti ügyben, teljes lélekkel állást foglaljon és részt vegyen. Ő legfeljebb szánakozik, mosolyog vagy megbocsát, mint maguk a bölcs trójai öregek, akik Helena szépségét meglátva, minden elkeseredettségükben is felsóhajtanak: "nem csoda!" Ού νέμεσις^[3]. De azért küldik vissza a szép asszonyt a hajóhoz: ne hozzon több romlást rájuk és gyermekeikre.

Ού νέμεσις. Nem csoda, és senki sem hibás. Vagy inkább egyik fél éppoly hibás, mint a másik, indulatainknak mindannyian rabjai vagyunk. A nagy hősök sírnak és durcáskodnak, és dicsekednek és civakodnak, mint a gyermekek. Ebben nincs különbség trójai és görög, Hektór és Akhilleusz közt. A költő egyforma rokonszenvvel nézi az egyiknek szép családi életét, s a másiknak szenvedélyes barátságát a fiatal Patroklosz iránt. Legfeljebb a gyávát, a hitvány embert, a Therszitészeket veti meg: de azoknak büntetése is csak a kacagás. Olykor még az istenek is kinevetik egymást "olthatatlan kacagással".

A "harag", melyet az Iliász énekel, igazában nem is a háborús harag, az ellenség ellen való. A vitéz saját fejedelmére haragszik itt, a fejedelem saját vitézére, és megint egy asszony miatt! A vitéz sátrába vonul, duzzog: pedig őrajta múlik minden. A görög sereg addig nem remélhet győzelmet, míg Akhilleusz újból harcba nem áll. A messze földről jött harcosok nem remélhetnek hazatérést! Evvel a haraggal kezdődik a nagy vers. A mese legfőbb célja és érdeke elejétől végig egységes, lélektani érdek: mikor sikerül Akhilleuszt rábírni, hogy fölvegye az eldobott fegyvert?

Az indulat csomóját az indulat oldja meg. Akhilleuszt a düh és az elkeseredés viszi megint harcba, mikor fiatal barátja, kinek saját fegyverzetét kölcsönözte, Hektór kezétől elesik. A szép fiú holttestéért harcol, s a saját páncéljáért, amely azt borítja. Csatája hévvel és végzettel teljes. Az indulat itt már kiárad és túlnő az emberen. Akhilleuszt a tenger biztatja, s a tűz fegyverzi föl. Paripája megszólal, mint a magyar népmese táltosai. Harca körül az istenek intrikálnak. Istenek és istennők maguk is fegyverbe szállanak, egy részük görög párton, más a trójaiakén. A természet harcba áll, s hömpölygő vad folyók együtt küzdenek a vitézekkel. Zeusz aranycsészéken mérlegeli Hektór és Akhilleusz sorsát.

Nemsokára vad lovak vonszolják a sárban Hektór testét. Egy öreg király-apa könyörög fia hullájáért. De már Akhilleusz is halálra van ítélve.

A pusztítás e képei fölött azonban magasra tartva csillog Akhilleusz pajzsa. Maga a tűz-isten készítette, az istenek kovácsa, a Patroklosznak kölcsönzött helyébe. Ez a fegyverzetügy a költemény középpontjában áll. Nem az volt-e a pusztulás kezdete, hogy Patroklosz Akhilleusz fegyvereibe öltözött? De Akhilleusz új pajzsán az Élet képei vannak kiverve: hold, nap, csillagok, tenger; városok, szántás, aratás, szüret; nyájak, csordák és tánc. Antik reliefkép.

Ez a relief csak sűríti annak a természetes, patriarchális, sőt kedélyes világnak a rajzát, amelyet a költő oly gyönyörködve fest a harcok hátterébe. Az indulatok vad kilengései mögött Homérosz az igaz élet nyugodt és eltéríthetetlen folyamára csüggeszti szemeit. Az Emberi Család nagy életére, mely végtelenül kihajt, "mint a lombok nemzetsége". Látjuk a hőst, amint feleségét csókolja, és gyermekével játszik. Az öldökléseket hosszú lakomák leírásai váltják föl.

S nemcsak maga az elbeszélés adja a világképet. Az elbeszélés alatt egy másik képsor vonul, mint dekoratív fríz egy szoborcsoport alján - a hasonlatoké. Amik magukban egész kis genre-képek, novellák; "homéroszi hasonlatok". Frissek, otthonosak, népiesek. Egy másik világtükrözés, néha reálisabban ható az elsőnél. A hasonlatban megpillantott valóság még élesebb; (mint a tükörből). A költőnek kedve telik e különböző síkokon tükrözött valóságdarabkákban. Még egy tükröt feszít a föld fölé. Egy eget. Az istenek világát.

Ez sem a primitív, naiv, vallásos kor istenvilága. Homérosz könnyen veszi ezeket az isteneket: játszik velük. Nem sok tekintélyük van előtte. Egyszerűen az emberi viszonyokat vetíti beléjük, kissé ironikusan megnövesztve. Emberi érzést és hatalmat: ahogy kezelik a sorsot, szeszélyek és indulatok szerint. Divina machina^[4]... De ez nem nagyon találó szó; a homéroszi istenmindenség kedélyes inkább, mint gépies.

A LELEMÉNY HŐSE

És mégis valami hiba van a "homéroszi derű" körül. Az Iliász végső benyomása csöppet sem kedélyes. Temetéssel végződik, és keserű ízt hagy: az indulatok s a nyomukban leselkedő végzetek ízét. Nagy emberi sorsokat sűrít pár heti időbe, akár egy Dosztojevszkij-regény. Egy tízéves háború most fordul meg, emberi gyengéken. A hősök lelke "körös-körül fekete" - így mondja a költő, különös jelzőinek egyikével. Az öregek a várfalakon ülnek, és sírnak, mint a tücskök, egész nap. Mint a tücskök sírnak az erdőben, "liliomszerű" hangjukon.

A "görög derű" babonáját nem igazolja jobban az Odüsszeia sem. De ez mégis egészen másfajta költemény. Tarkább, könnyebb, meseszerűbb. Hisz az Iliász költője is odaülteti a síró öregek mellé a liliomhangú tücsköket. De az Odüsszeiá-t szinte elejétől végig ez a liliomhang zengi át: a tündérmese liliomhangja.

Az Odüsszeiá-t újabbnak mondják a tudósok, és sokkal inkább ión jellegűnek. Iónia tengerparti vidék, s az iónok hajósnép, a tenger veszélyei és pompái közt élő. Az Odüsszeia a hazatérés eposza: a tengeren át, tízévi harc után! Odüsszeusz még tíz évet hányódik az úton. Húszesztendős távollét után érkezik meg, s otthon csak haldokló kutyája ismeri föl, a felesége már nem.

Elemekkel küzdeni nem oly nyomasztó, mint egymással és saját magunkkal. Sőt valami fölszabadító van benne: ez az igazi harc, a robinsoni életharc, az egészségé és a természeté. Az ember leleményes, és segít magán. Tengerrel küzdeni, szigetek vadjaival s mesebeli szörnyekkel, akik a vad erőket jelképezik: igazi görög kaland, hajósi és civilizátori. De egyúttal emberi misszió is, a kor legszükségesebb feladata. A világ sötét még, és barbár mindenütt, ahova Hellasz fénye nem ér. Odüsszeusz tutajokat épít, Szküllákat kerül ki, s túljár az emberevő óriások eszén. S mert az Odüsszeia költője, mint azIliász-é, népmesék módján állandó jelzőket aggat hőseire: Odüsszeusz "leleményes". Ő viszi a hajózás ismeretét a néphez, mely "az evezőt szórólapátnak nézi". S veszélyek és csodák; van mit elmesélni a kedves Nauszikaának.

De otthon Pénelopé vár, örök szövése mellett, s anyagias kérők ostromában. Az ország züllik, és a vagyon pusztul. Nem elég a tenger szörnyeivel megbirkózni, le kell verni a hazai zavart is: az "anarchia szellemét", ahogy ma mondanák. De ez is olyan valami, mint az elemekkel való harc. Itt nincs szó indulatról, mint az Iliász-ban. Itt észről van szó, mely hidegen és "leleményesen" számítja ki, hogyan lehetne a Küklopszot vagy a Szküllát, a vihart vagy a kérők hadát ártalmatlanná tenni. Polgárosít, legyőzi a vadságot, jogállapotot teremt. Ez mind az ész dolga. Akihez Odüsszeuszt érzelmek is fűzik: a hűséges hitves és a derék fiú mellette állnak ebben a harcban.

Csak az a baj, hogy ő maga nem áll mindig önmaga mellett. És ezért van, hogy ez a bájos, csodás és intim képekből összeszőtt történet, mely félig népmese, félig kalandregény, minden happy end-jévelsem tiszta "görög derű". A happy end nem tökéletes. Odüsszeusz hiába jött haza. Tudjuk, hogy megint el fog menni, folytatja kalandjait, és elpusztul.

A kaland élet és egészség. De életveszély is, a halál leskel körülötte. S ahogy a halott Akhilleusz szelleme mondja Odüsszeusznak: jobb rabsorban élni, robotban és utolsóként a földön, mint az alvilág minden halottja fölött uralkodni. E tarka és furcsa mesének hőse is folyton az alvilág és halál partjain jár. De legveszedelmesebb ellenségei mégsem a tajtékozó örvények és groteszk, félszemű szörnyetegek, akik halállal fenyegetik. Nem is a szirének vagy Kirké, a félelmes Asszony, aki disznókká változtatja az embereket. Az igazi ellenség benne magában van. Ő maga, lelke legmélyében titkos szövetségese a természet vad, rejtett és bomlasztó erőinek, amelyek ellen harcol. Igaz, ellenáll Kirké durva varázsának. S mikor a szirénsziget mellett fut hajója: odakötteti magát az árbochoz. De a fülét nem tömi viasszal, mint a többi hajós. Ő hallani akarja a sziréndalt... És örökre hallja. A szent Pénelopé és az édes otthon nem fogják őt soká visszatartani.

Már el van ítélve.

Ez a különös, lappangó mellékgondolat a vágy fájdalmas lírájával zengi át az ész és lelemény eposzát. Az Odüsszeia nemcsak a családi és kalandregény őse, mint az Iliász a hőskölteményé és lovagregényé. Mélyebb és modernebb modernsége van. Fantasztikus és lírai íze valami feminin jelleget ad neki. A férfiharcokat itt csak hírből halljuk; az istenvilág is távolabb kerül, és szellemeiben hat. Annál fontosabb az asszonyi világ, a háztartások élete, családi viszonyok. Már Bentley mondta, a nagy filológus, hogy "az Iliász-t inkább férfiaknak írták, az Odüsszeiá-t inkább asszonyoknak". És egy modern angol író, Butler, érvek tömegével próbálja bizonygatni, hogy az Odüsszeiá-t tényleg asszony írta!

Az Iliász nagyvonalúsága és egysége hiányzik itt. Az Odüsszeia szétesik. Fele robinzonád. Másik fele családi história. A költő a részleteket szórja, kifogyhatatlanul, csillogó vagy intim bőséggel. A kompozíció külsőségeiben: megy az Iliász után. Ő is a közepén kezdi, in medias res^[5]; s nála aztán a hős maga meséli el az előzményeket. Első példája az Ich-Roman-nak^[6].

Hiányzik a magas költői dikció is. A nagy hasonlatok száma lecsökken. Nincs szükség a reálisztikus frízre a hősszobrok körül. A főcsoport maga is eléggé reálisztikus. Nincs szükség a köznapibb aláfestésre. Az Iliász csökönyös szamárhoz hasonlítja a hátrálni nem akaró vitézt. Az ily hasonlat levegőt és távlatot jelent: béke és humor képeit idézi a vad harcok képei mellé. Az Odüsszeia nem szorult erre; lévén úgyis csupa humor és intim reálitás. Az Iliász csökönyös szamara: hasonlat. Az Odüsszeia bolhás kutyája nem hasonlat. Szereplő személy az, akár a falánk koldus vagy az "isteni" kondás. Vagy a ruhamosó lányok, vagy maga a leleményes Odüsszeusz.

ERATÓ KÖZELEG

A homéroszi költészet nem csupán az Iliász-ból és Odüsszeiá-ból áll. Magának Homérosznak még egész sereg más költeményt tulajdonítottak: a szent himnuszokon kívül például egy mulatságos paródiáját a saját stílusának, a Békaegérharc-ot. Arisztotelész egy másik, hasonló versezetben látta a vígjáték ősét. Aztán Homérosz mellett még egy ősköltő van, Hésziodosz, nyilván későbbi Homérosznál, de verselésben teljesen hozzá tapadó, mitológiája pedig még régibb, barbárabb mondákból látszik táplálkozni. Hésziodosz voltaképp nem is költői szándékkal ír; Theogoniá-ja inkább vallási kézikönyv, krónika az istenek nemzetségeiről; a Munkák és napok pedig, az első "tanköltemény", praktikus tanácsokat ad, évszakok szerint, a földművelőnek és hajósnak. De ezt se tudja másképp, mint a Homérosz nyelvén és versében.

Ez a nyelv és vers hosszú időkig fő-fő formája volt az irodalomnak. A Békaegérharc is már újabb korban keletkezett, s igazában nem is magát az Iliász-t parodizálja: inkább azt a töménytelen utánzatot, mely az Iliász külsőségeiből sablont és törvényt csinált. A divina machina itt valóban masina lesz, az in medias res kezdet s más ilyen eposzi fogások kötelezők és gépiesek. A hangot a múzsa hívásaüti meg, azután jön a tárgy elővetítése; és így tovább. Invocatio, propositio... A seregszámla alighanem betoldott rész az Iliász-ban, száraz fölsorolása a hadihajóknak és vitézeiknek: mégis öröklődik eposzról eposzra. A hasonlatokból is technika épül, zeng a sok valamint és éppúgy. És a "díszítő jelzők", epitetonok és a visszatérő, "sztereotip" sorok, amik az Odüsszeiá-ban még oly kedves, naiv hatást adtak... Ahogy mondtam: az irodalom öntudata kihagy, a forma mechanikussá válik, sőt a tartalom is. Ezek a ciklikus és poszthomerikus költők ugyanazokat a témákat nyűvik, a késő alexandriai időkig. A költői géniusz behunyja a szemét, néha századokra.

Így zsibbadt el lassan az epika. De már ébredt a líra szelleme. Eleinte homéri formához tapadt az is. Ez az egyetlen műnyelv állt rendelkezésére. Csak váltogatni kezdte a hexametert a könnyebb, dalszerűbb pentameterrel. Ezt hívták elégiá-nak; s a líra úgy hat itt, mint az eposznak valami bomlási terméke. Kallinoszt nem sok idő választja el Homérosztól, s ekkor még a líra is hősdal...

De a görög lélek nagy élményen ment át közben: a demokratikus államalakítás élményén. A patriarchális időnek vége volt már. A háborúk nem primitív indulatok kitörései, nem kalandos expedíciók többé. A várost, az otthont kellett függetleníteni és megvédelmezni. Türtaiosz, a sánta iskolamester, aki a mese szerint lantolva járt a hadsorok előtt: az első költő, ki fölfedezte, hogy "édes a hazáért meghalni". Hosszú sor jön utána, jó- és rosszhiszeműekből, egész a modern "háborús költőkig". De hamar megjön a reakció is. A háború mesterség lesz és kényszer. Vagyis nem szent többé. "Kenyerem és borom", mondja Arkhilokhosz, fegyveréről szólva. De habozás nélkül eldobja pajzsát, futás közben, hogy életét megmentse. Honfitársai állítólag diszkvalifikálták gyávasága miatt: de ő dicsekszik vele. "Most valami ellenség pompáz vele. Vesszen a pajzs! majd vásárlok szebbet."

Ki ne ismerné ezt a hangot, modern költőkből is? Első hallásra cinizmusnak tetszik. Pedig igaz, ősi lírai hang: az egyén lázadása a közkényszer ellen, a szellem dacának szembevillanása a terrorral... Arkhilokhosz is hosszú sort nyit meg, lázadókét és meghasonlottakét, akik nem tudtak belenyugodni környezetük világnézetébe. Minden szatirikusok őse ő. Verse inkább fegyver, mint lándzsája. Az ősösztön a művészetben is hatalmat keres. Ötéves kislányom egész nap sárkányokat rajzol, hogy megijesszen valakit, akire haragszik. Arkhilokhosz, mondják, halálba kergette verseivel az apát, ki gyermekét nem akarta hozzá nőül adni. De maga is elkeseredetten s elhagyottan halt meg.

S így jut a költészet mind messzebb és messzebb a patriarchális hősi költéstől. Arkhilokhosz gúnyverseinek már új formát is talál: ő az első jambusi poéta. A líra elszakad az eposztól, s új lázzal ragadja meg a kort. Még a törvényhozók is verseket írnak, elégiát és jambust, mint Szolón. A fegyelmezett dór városok karénekektől zengenek. De ezek is egyéni alkotások, pályanyertes versek, a költő maga tanítja be őket és vezényli. Eleinte szintén hősdalok, de Sztészikhorosznál már népi erotikával fűszerezve. Itt tűnik föl Daphnisz, a szerelmes pásztor, szerelmes költők hőse és szócsöve, Alexandrián át a reneszánszig és a rokokóig. A versformák is népiebbé válnak és dalszerűbbé, a sorok rövidülnek, az ütemek tarkulnak. A líra könnyű lesz és zengő. Alkman fiatal lányok számára szerzi karénekeit,παρθένεια^[7]. Egy pár soros töredékében már a modern természetlíra bensőséges és misztikus hangját üti meg.

Alusznak a csúcsok, a szirtek,
Hegyfokok és szakadékok...

Erató közeleg, a nagy líra igazi múzsája, aki misztikus és szerelmi istenség. Leszboszban, az aeolok szigetén, föllobog a Szapphó és Alkaiosz tüze.

LESZBOSZ ÉS TEÓSZ

Mit tudunk ezekről a nagy költőkről, akiknek ritmusai évezredeken át zengtek a verselők füleibe, és ma is zengenek? Hány híres nevet írtam itt le sorban, a líra úttörőinek csatasora ez. S akik e neveket viselték, azoknak verseiből mi nem ismerünk egyebet pár soros töredékeknél, amiket véletlen idézetek őriztek meg számunkra, későbbi írók műveiben! Szapphó talán az első lírai poéta, akitől néhány teljes vers maradt. De tőle is mindaz, amit bírunk, töredékeket beleszámítva, alig néhány lapnyi. Alkaiosztól még annyi se.

Életükről, földi alakjukról meg éppen nehéz egyebet mondani legendánál és pletykánál. Legenda van elég, Szapphó majdnem rege, mint Homérosz. Platón a "tizedik múzsának" nevezi. Biztosan legenda, hogy szerelmi bánatában egy szirttetőről a tengerbe dobta magát... Pletyka is van elég, s a költőnő nevét a köztudat ma is a "leszboszi szerelemmel" köti. Kik azok a fiatal leánykák, akikhez érzéki s féltékeny dalai szólnak? Igaz lenne, hogy nevelőintézete volt, s tanítványaihoz írt verseket? S miféle viszony fűzte költőtársához, Alkaioszhoz, akiről még kevesebbet tudunk, mint őróla? Bizonyos, hogy néha kötekedtek, versben. "Szeretnék valamit mondani" - énekli Alkaiosz, - "de nem merek". "Ha illedelmes dolgot akarnál mondani, nem haboznál" - vág vissza a Szapphó-vers.

Alkaiosz nagyságáról ma már csakugyan nehéz közvetlen benyomást alkotni. Annál jobban érezzük ezt a nagyságot hatásaiban. A költő bejutott a világirodalom vérkeringésébe, s nem halhat meg, ha művei el is vesztek. Versformája, amit régibb s talán népi mintákból alakított, a Szapphóé mellett az első lírai forma, mely az európai költészetben mindmáig újra és újra visszatér. Témái, a bor, a szerelem, a haza hányt-vetett hajójának sorsán érzett aggodalom, a líra hagyományos témáivá lettek. Verskezdeteit, hangmegütéseit nem kisebb költő, mint Horatius, szolgai hűséggel átvette. S Horatiustól mások és mások, a magyar Berzsenyiig vagy tovább. Νύν χρή μεθύσθην^[8], kiáltja Alkaiosz diadaléneke. Nunc est bibendum^[9], echózza a római, majd hatszáz év múlva. S Alkaiosz neve idéz egy lírai attitűdöt is. Ahogy a lírikus típusát ma is látja a köztudat: ifjúi hév és önérzetes mámor! Ő a típus őse? A fennmaradt töredékekből ezt már alig mondhatnók meg. Egy költő, aki nem verseiben él - nem a maga verseiben. Csak utódaiban.

A világirodalomnak, úgy, ahogy ma bírjuk, első nagy lírai poétája: asszony. Szapphótól is csak egypár vers maradt. De ebből a kevésből láng csap ki. Erató megérkezett. Itt minden szó szerelem: csupa test és érzék, egyúttal csupa lélek. Az a híres verse, amit Catullus és Ady utánadaloltak: valóságos naturálizmus. Nincs itt semmi, ami nem a húsra és borzongásaira vonatkoznék, az "édes, kacajos" közelségben. De vele borzongsz, és remegésed zene. Csak asszony tudhatja ezt, akiben test és szellem oly csodálatosan képes keveredni. Szapphó dala igazi asszonyi dal: egyszerű és édes és keserű és mély és nyugtalan. Néha könnyű, mint a parasztnóta, és kacér, mint a piros alma magas ágon, vagy mint a fiatal lány, akinek nevére énekel: Κλήις άγαπάτα^[10]. Néha hejehujáz a népdallal, szűknek érzi a szobát, alacsonynak a tetőt. Néha féltékeny, és reszket, babonásan könyörög, majd biztatja magát, asszonyi módra, hogy aki most fut előle, még üldözni fogja... Máskor az estét várja, a hold is lement már, s ő egyedül, egyedül fekszik az ágyon! Mély, vad, asszonyi vágyak és fájások sisteregnek elő a verstörmelékekből. S a legmélyebb, legasszonyibb fájás: a haszontalan élet, mely "fény nélkül száll a föld alá".

Szapphó nem szállt fény nélkül a föld alá. Városa, Mütiléné, még pénzt is veretett nevével. De a költő fénye túlterjed a városon, túl a hírhedt szigeten. Mikor Szapphó meghalt, Anakreón kisfiú volt Teószon, egy másik szigeten. Anakreónt, a költőt nem lehet elképzelni Szapphó nélkül. Sietek megmondani, hogy az "anakreóni daloknak" nevezett édeskés és barokk hatású versikéket nem Anakreón írta. Ezek utánzatok, s a késői római korban keletkeztek, vagy még utóbb. Anakreóntól csak néhány töredék maradt, akár Alkaiosztól. Ezek nagyrészt nincsenek is az úgynevezett anakreóni mértékben. De az anakreontikák fő témája, az öregember szomja, az élet és fiatalság szomja, a bor és szerelem örök szomja, fölzendül e töredékekben is. Nem oly vidáman és édeskésen. De népi tisztasággal és szapphói őszinteséggel. Anakreónt a szerelem piros labdával szíven találta, kalapáccsal ütötte, mint egy kovács, jeges vizű patakban fürösztötte. De a lány, a "szép cipőjű", "csak csúfolja fehér fejét"; vad, mint egy csikó, s félénk, mint az őzike. Anakreón a borban lel vigaszt; nem kiabálva, "mint a szittyák", de énekelve és föl-föl sóhajtva. Kevés ideje már az életből. Ahova megy, onnan nincs visszatérés.

Múlik az élet, élvezzük, amíg tart: ez nem egyetlen költő egyéni világnézete. Már Mimnermosz, az elégikus, Anakreón előtt hirdette ezt. És hányan fogják még hirdetni Anakreón után! Epikurosz filozófiát csinált belőle, s Horatius költője lett ennek a filozófiának. Anakreón neve már úgy hangzik, mintha csak egy irodalmi attitűd gyűjtőneve volna, egy irányé, egy léha áramé. De Anakreón töredékeiből ember szól, érző és szenvedő.

"PINDAR SZELLEME"

Még mindig nem említettem két görög lírikust, akikről, mint a legnagyobbakról szoktak beszélni: Szimónidészt és Pindaroszt. Ők a kiérett, nagy, nemzeti költői a görögségnek, az igazi klasszikusok, jó és rossz értelemben. Tökéletességükből kevés út van tovább. Nem mintha nem adtak volna nagy indításokat a jövőnek. De a líra közvetlen folyama elapadt utánuk. A tökéletesség mindig magvakat rejt; de ha megérik a mag, a virág elszárad. Mindkettőjüktől sokkal több maradt ránk, mint Alkaiosztól vagy Szapphótól: Pindarosztól kivált egész nagy kötetnyi. De műveik csak kisebb részben tudnak ma izgatni: jobban tapadnak a helyhez és időhöz.

Szimónidészben a "világirodalom" leginkább az epigramma művészét látta és követte. Vers és felirat, ősi, praktikus céljukat tekintve, testvérek. Az ünnepi és emlékeztető feliratokban, amiket sírokra, fogadalmi ajándékokra s nyilvános monumentumokra vésetett az élet vagy a politika, mindig volt valami lírai. De az epigramma a versből nőtt ki, s nem a feliratból. Egyszerűen a vers volt, amit feliratul alkalmaztak. Rövid elégia vagy iambosz. Sok disztichon helyett egy vagy kettő. Ahol a költő kényszerül a mondanivalót márványba sűríteni. Megkeményíteni. Kicsit ki is hűteni. Minden parnassienköltészet őse a görög epigramm.

Szimónidész írta a thermopülai hősök sírfeliratát, amit az én időmben minden gimnazista kívülről tudott. Az ilyen versek csakugyan a história függvényei, noha a művészet varázsa olykor túlemeli őket a múló idő hatalmán. Az epigramma akkor lett igazán örök, mikor megszűnt felirat és használati cikk lenni. Így a Görög antológia későbbi darabjaiban; vagy mondjuk akár Goethe és Schiller epigrammjait, Vörösmarty disztichonjait, sőt Hérédia szonettjeit, melyek szintén epigrammák... De ezeknek a költői alighanem mind Szimónidészt érezték mesterüknek s művészetük csúcsának.

Ahogy azonban a maga kora látta, Szimónidész távolról sem volt pusztán, vagy főleg, epigrammaköltő. A nemzet nagy alkalmi költője volt. Marathón hősi halottjaira is ő írta a díjnyertes gyászelégiát; Aiszkhülosz volt az ellenfele. Az olimpiászok hőskora ez, Görögország versenyek lázaiban izgult. Lehetne-e ezt a görög versenylázat a modern "sportőrület" példáival közel hozni? Itt a szellem éppúgy lobogott, mint a test. A költők birkóztak, mint az atléták. A karénekek különösen is versenybe zengtek, és koszorúktól lelkesítve. Nemcsak thrénoszok^[11] és enkómionok^[12], a történelem alkalmaira. Kisebb alkalom is jó volt nekik, elsősorban amit maguk a versenyek adtak, a győztes sporthős dicsérete, hogy hazatérve a koszorús vers hangjai mellett vonuljon be szülővárosába.

Szimónidésztől nem sok karének maradt ránk; annál több a vetélytársától, aki Pindarosz volt, s unokaöccsétől, aki Bakkhülidész. "Hivatalos" költészet ez? amilyent ma szülnének ilyen hivatalos pályázatok? Nem egészen, mert a versenyek vallási jellege miatt bizonyos területenkívüliséget élvezett. Egy-egy Pindarosz-vers fejedelmeknek is megmondhatta a zord igazságot. De a költő láthatólag sokszor küzd témájának esetlegességével és kicsiségével. Pindarosz a nép ihletett ajka, a múzsák küldöttje... S ennek a prófétának megrendelésre kell ünnepelnie kicsi, egyforma diadalokat, ökölvívókat és versenykocsizókat, a perc véletlen hőseit! Nem csoda, ha a hősök helyett inkább nemzetségüket és városukat magasztalja: ez a közönségnek is fontosabb volt. S városok és nemzetségek őstörténetén át lehető gyorsan fölkapaszkodik a mitológiába, az istenekhez és őselvekhez.

Itt teljesen otthon érezte magát, s ez megfelelt a pályaköltészet vallásos karakterének is. Verseny és karének ünnepi istentiszteletek része volt, s Szimónidész és Bakkhülidész kórusai is tele mitológiával. De a hieratikus fenség, a szent és ködös magasság, Pindarosz egyéni bélyege. Az aktuális vonatkozások mellett ez is megkeseríti számunkra szövegét. A korabeli közönség azonban nyilván természetesnek találta, hogy a próféta magas és homályos. Költőpresztízse csak annál nagyobb lett. Valóságos szentnek tartották, s a papok meghívták az "istenebédekhez". Ez a presztízs átöröklődik a késő századokra. Horatius szemében Pindarosz vitathatatlanul a legnagyobb költő, akit utánozni annyi, mint "viaszszárnyakkal repülni".

Az újkor a szárnyalást látta benne. A félőrült szárnyalást, amit már követni sem lehet. Annál inkább, mert nemcsak az értelme homályos. A vers is túlkomplikált. Friss korában muzsika és szent tánc támogatta, s a közönség rendkívüli ritmuskultúrája. De ránk már a szaggatottság s szinte kötetlenség benyomását teszi. Fülünk nem tudja megkapni zenéjét. Valósággal szabad versnek hat, szabad szárnyalásnak. A modern lelket épp ez izgatta benne: az emberi sas, a minden súlytól megszabadult költő. Modern esztétikusok a Líra szellemét szívesen azonosították "Pindar szellemével". A modern "rapszódia" műfaja ebből nyert indítást. Goethe kozmikus himnuszai és Hölderlin félőrült versei... S végelemzésben és közvetve a XX. század elejének bomlott, lázadó, "expresszionista" költészete is.

A DRÁMA SZÜLETÉSE

De a pindaroszi óda valójában csöppet sem lázadó, hanem nagyon is kötött. A látszólag szabadon csapongó sorok voltaképp szoros mértéket követnek, s az "antistrófa" pontosan felel a strófának, szótagról szótagra. Ez a kötöttség a zenével függ össze s a tánccal. Csak ezzel igazán érthető és jelentős. A görög vallás, mint a katolicizmus, szeretett minden művészetet a kultusz szolgálatába állítani. A homéroszi "rapszód" az oltár előtt találkozott az Iliász-ban szintén szóba eső κνβιστητήρ-rel, akinek a neve bukfencezőt jelent. Így indul az első Gesamtkunst^[13].

A táncban, úgy, mint a versben, karok és fél karok felelnek egymásnak, szerepet vállalnak, mozgást, azaz cselekvényt képviselnek. Szólók és vezérszólamok emelkednek ki közülük, s innen már csak egy lépés, hogy ezek is szerepet öltsenek, s a mitológiai történetet, melyről az ének szól, félig-meddig játsszák és példázzák is, a hősök szavait átvegyék, egyszóval a dráma megszülessen. A görög dráma sohasem tagadta meg egészen ezt a vallási és táncos eredetet. Mindig kötve maradt a karhoz és a karénekhez.

De egyre fontosabb lett a szólószerep. Formális párbeszédeket folytatott a karral. Ez már színészet volt, egyetlen színésszel, akit a kar kérdezett, biztatott, megítélt vagy sajnált. Már rég kinőtt az ősi bukfencből vagy totemisztikus kecskeénekből, amit a τραγωδία szó eredetileg jelentett. (Amikor a papok szatíroknak öltöztek, azaz kecskeembereknek, hogy a természeti istenség vad kíséretét jelképezzék.) A színész magát az istenséget képviselte, vagy valamely Héraklész-szerű félistent vagy homéroszi hőst, lévén Homérosz szent könyv. Néha az aktuális eseménynek egy-egy szereplőjét, mely az imát vagy hálaéneket kiváltotta. Például Xerxészt, Aiszkhülosz darabjában, a Perzsák-ban, mely a perzsa harcok alkalmából készült. A kar pedig a hős környezetét, a város véneit, szüzeit, nimfákat, szolgálókat, bakkhánsokat. Az ének már "cselekvés" volt, δράμα. Ilyen három fért meg egy ünnepen. Utánuk föloldódtak a kedélyek, s visszaestek a régi kecskebolondságba: amit szatírdrámának neveztek.

Egyébként azt mondják, Aiszkhülosz volt az első, aki két színészt, sőt később hármat alkalmazott egyszerre: hogy a színészek ne csak a karral felelgessenek, hanem egymással is. Bizonyos, hogy a dráma kibontakozása "a líra szelleméből" Athénben történt, Aiszkhülosz hazájában. Az athéni Dionüszosz-ünnepek egész Görögország színpadi szenzációi voltak. A párbeszédes részeket Athén nyelvén is írták, azaz attikai nyelvjárásban s józan, jambusi versekben. A karénekeknél viszont ragaszkodtak a régi dór nyelvhez s pindari formához, ami azoknak különös, szent magasságot adott. De a párbeszéd, a köznapi nyelvű rész, egyre több lett. Euripidésznél már erős túlsúlyban van.

Aiszkhülosz azonban még csupa líra. Az Oltalomkeresők-ben a kar a hős. Az egész darabot az erőszak elől menekvő lányok sírása tölti meg. Vallásos tartalom: az erkölcsi elv fölmagasztalása a barbár erőszakkal szemközt. A Perzsák diadalének a barbárság bukásán. Különös, negatív diadalének: mert a színtér Perzsia, s a téma nem a görögök triumfusa, hanem a perzsák gyásza. Aiszkhülosz pártatlan, mint Homérosz. Ez a görög diadalének az ellenség iránt is részvétet és rokonszenvet kelt. Mert a vallás magas erkölcse zeng benne, a görög vallásé, mely már emberi, mint a kereszténység. Nem véletlen, hogy a világirodalom mindig ilyen valláshoz volt kötve.

Az emberi vallás igazi nagy himnusza a Leláncolt Prométheusz. Himnusz, vagyis megint líra! Ez az első "drámai költemény", a Faust-félék őstípusa. A nagy emberi harc, kultúra és nyers erő küzdelme, itt mitologikus síkon jelenik meg. Hatalom és Erőszak megszemélyesítve is fellépnek: ős, barbár istenek. A hésziodoszi, primitív mitológia ez, csupa titánok közt vagyunk. De a titán, ki megszánja az embert, és megváltja, és megszenved érte: ez már keresztény gondolat. A leláncolt Prométheusz a megfeszített Krisztus előképe.

Aiszkhülosz maga is titán: sziklákat görget és tüzet hoz. Költészete a modern fantáziát akkor fogta meg legjobban, mikor ez a fantázia a lét problémáival s az emberiség sorsával viaskodott. A napóleoni háborúk után. A nagy német filozófia friss hatása alatt. Byronban, Shelleyben. S később, még egyszer Nietzsche idején, reakcióként a XIX. század lapos modernizmusára.

Shelley megírta a Megszabadított Prométheusz-t. De már Aiszkhülosz is megírta. A ránk maradt darab csak első része egy trilógiának. Mert a három dráma, melyet a görög színpadon egyszerre játszottak, Aiszkhülosznál már összefügg egymással. Nagy világirodalmi precedens ez, s nemcsak a modern "trilógiáknak", hanem a háromfelvonásos színműveknek is ősképe.

De Aiszkhülosz trilógiáiból csak az egy Oreszteia maradt ránk teljesen, aminthogy legalább hetven darabja közül egyáltalán csak hét maradt meg.

Morzsák Homérosz gazdag asztaláról - jellemzi meséit a szerény költő. Oresztész Agamemnón király fia, ki a görög hadakat Trójába vezette. Mindenki tudja, hogy Agamemnónt a felesége ölte meg, Klütaimnésztra, és Klütaimnésztrát a fia, Oresztész. Még a tragédia mellékszereplői is ismeretesek: Aigiszthosz, a Klütaimnésztra szeretője, s Élektra, az Oresztész nővére. Még inkább ismertek voltak az ókorban. "Homéroszi morzsa." Az eposz készen adott a tragédiának egy egész elátkozott családot: ilyenben válik a morál láthatóvá, mint a beteg testben a fiziológia.

Aiszkhülosz itt is a vallás magas erkölcsének költője. A bűn és bűnhődés problémája megjelenik a világköltészetben... Óriás esemény, kivált, ha Shakespeare vagy Dosztojevszkij olvasójának távlatából nézzük. Oresztész nemcsak a Hamlet előde. Az Eumenidák Raszkolnyikovot is üldözik, s még nagyon sok más egészen modern hőst. Aiszkhülosz magára az örök emberi életre tapint rá, egészen forró helyen, s egészen más komolysággal, mint Homérosz. Nem kell hinni, hogy mindig a fellegekben jár, s líraisága testtelenséget jelent. Nagy vízióiból a világ éles képei villannak ki. A nyugtalan őr, az ázsiai pompával bevonuló király, a "haboknak számtalan kacaja"... De Aiszkhülosz nem képek költője, mint Homér.

Az ő világa nem a jelenségeké. Ő lefelé ás, a mélységbe, ahol az erkölcsi dilemmák lakoznak. Megmutatja a legborzasztóbbat, a végleteset. Íme, a legmélyebb emberi szakadék: érzékeny, nemes lélek, és anyagyilkosság! Mi hidalhatja át ezeket a szörnyű örvényeket? Milyen oldás képzelhető a bűnből? Micsoda menekvés a fúriáktól? Aiszkhülosz megoldása kiábrándítóan hat a modern olvasóra. Nem belső megtisztulásról van itt szó, mint Goethe Oresztészénél. Aiszkhülosz csak külső ítéletet tud elképzelni. A bűnöst csak a nép oldozhatja föl, a kollektivitás, a nemes, szabad állam, az areopag^[14]szavazata. A trilógia a szavazás jelenetével végződik, s maga Athéna, a város istennője, dobja az urnába a felmentő fehér követ. Hazafias dráma? ahogy Péterfy Jenő nevezi? Igen, de a haza itt magát a vallást jelenti, az emberi kultúra vallását, melynek Athén diadalmas székhelye és zászlóvivője.

Aiszkhülosz kétségtelenül nagy nemzeti költő, mint Szimónidész és Pindarosz. De egyúttal ő az első nagy költő, aki az emberiség problémáit megpillantotta.

GONDOLAT ÉS TÖKÉLETESSÉG

E kor Athénje volt csakugyan az a hely, ahonnan az Ember először áttekinthette sorsát és helyzetét. A perzsa háborúk idejében vagyunk, s Periklész évei közelednek. Nem véletlen, hogy a köztudatban ehhez a korhoz és helyhez fűződik a költészet első nagy virágszezonja. Ha a világirodalom az "emberiség tudatra ébredése": Periklész kora bizonnyal nagyon lucidus pillanata volt ennek az ébredésnek.

A virágkor "klasszikus tökéletessége" nem jelent pusztán formai hibátlanságot. Ez csak külső kifejezése a belső világosságnak. Az ember csak akkor beszél tökéletes mondatokban, ha tökéletesen eszméleténél van.

Az ébredő először a képekre eszmél maga körül, aztán a saját érzéseire és fájdalmaira. Ilyen volt legalább a világirodalom ébredése. Az eposz álmodás. A líra félálom. De a teljes tudathoz a gondolatok hajnalán is túl kell esni.

Ez a hajnal is javában pitymallott már Pindarosz és Aiszkhülosz idején. Modern "antiintellektuális" divat, kitessékelni a gondolatot a költészetből. De eredetileg a költészet az egész lélek kifejezése volt, s a gondolat ébredése egy fázisa a költészet fiatalkorának. Az ősfilozófus versekben zengte naiv találgatásait a világ mibenlétéről s az anyag természetéről. Az első társadalmi ideák disztichonokban hangzottak el, gnómákban és elégiákban. Vagy állatmesék köntösébe burkolóztak: ami az egész prózai szépirodalom őse talán. Az "ezópusi mesék" ekkortájt már népkönyvben keringtek; s Aiszóposz élete is, ki a ránk jutott világirodalomnak legrégibb prózaírója, ha igaz. Zsidó rabszolga volt-e Aiszóposz, aki talpraesett anekdotákban mondta ki a merész igazságot? vagy csak legenda és népköltészet? ki tudhatja? Theognisz, az elégiaköltő, mindenesetre előkelő úr volt; de arisztokrátikus állambölcselete nem kevésbé merész gondolatébredés. Édestestvére ebben a filozófus Hérakleitosznak (s mindketten testvérei egy másik filozófköltőnek, Nietzschének). Ugyanez az arisztokrátizmus van meg Aiszkhüloszban is; s ez már nem a patriarchális, homéroszi. Nem az erőnek naiv tisztelete. Kritika van benne, állásfoglalás a tömeggel, sőt az egész élettel szemben. Nem is marad meg a társadalmi téren. Világnézet lesz, bizalmatlan és pesszimisztikus. A gondolat mindent kikezd, s mindenen felülemelkedik. A "sötét" Hérakleitosz mást sem lát a létben, mint változást és állhatatlanságot, lobogó tüzet és elfutó patakot. Püthagorasz hívei titkos szektába gőgösödnek, s a számok biztos, érzékfölötti világába. Xenophanész azonban, a filozófia e vándorlantosa, városról városra jár, s versekben hirdeti az emberi hitek hitványságát. Mint valami ellen-Homérosz. Mily naiv képzelményeknek tűnnek föl már a Homérosz emberistenei! "Ha a lovak istent rajzolnának, lónak rajzolnák"...

Az irodalmi "tökéletesség korát" nem lehetne megérteni az emberi gondolatnak e hirtelen fölszabadulása és megvilágosodása nélkül. Önkénytelen képeken és érzéseken túl a költőnek most tudatos problémái támadnak: mint már Aiszkhülosznak. A homéroszi ember naivul benne élt a saját sorsában: a drámai hős mintegy kívülről látja meg azt. Az istenek nem emberiek többé. Az ember egyedül maradt egy idegen világban. Először megdöbben. Aztán kezdi körüljárni önmagát, mint egy szigetet.

Aiszkhülosz: a sorsára rádöbbent ember lírája; Szophoklész már nem annyira líra. Ő már kívülről néz, és körüljár, s döbbenés helyett csodálkozik. "Sok minden csodálatos dolog van, de az ember a legcsodálatosabb..." Szophoklész körüljárja az embert és sorsát: az "emberi határokat". Van valami szobrászi benne: szeret kereken látni és kikerekíteni. Drámái nem hagynak egymásra kérdéseket. A trilógia minden darabja nála önálló. De befelé, a maga körében, annál gazdagabb. A döbbenés elvakít, a csodálkozás élessé teszi a szemet. Szophoklész az a művész, aki teljesen ráfeledkezik tárgyára. A tiszta világszem.

A kívülről nézésnek és körüljárásnak kétségtelenül megvannak a maga veszélyei. A tudatosság, a hidegség, a rutin veszélyei... A tökéletesség csak egy ritka pillanat lehet: éppen az a pillanat, mikor az ember kilép önmagából, és elcsodálkozik. Amíg ez az elcsodálkozás: szent megszabadulás. Az "akarattól", ahogy Schopenhauer mondaná. Amíg ez a lírátlanság maga nagy lírai élmény. Ez a pillanat a Szophoklész pillanata.

A SZOPHOKLÉSZ PILLANATA

Szophoklész nem hideg. Nem hideg, de tudatos. Aiszkhülosz lendülete teljes erejével megvan benne. De már korlátok közé szorítva: a művészet, a tárgy korlátai közé. Lírai gikszereket nem csinál. Nem követi el, amit Aiszkhülosz: hogy a saját nézetei s korának álláspontja szerint megoldja a nagy erkölcsi problémákat, s ezzel kiábrándítja a jövendő korok olvasóit. Ő ezeket az erkölcsi problémákat voltaképp föl sem veti, nem gyötrődik azon, amin Aiszkhülosz gyötrődött. Élektra és Oresztész nála megölik anyjukat s szeretőjét, és diadalmaskodnak. Szophoklész fölülről nézi a világot, a nagy arisztokrata filozófusok példájára, s úgy veszi, ahogy van: az emberi cselekedetek javíthatatlan láncolatának. A titáni méretek lekicsinyednek emberiekké, a karakter s a belőle folyó végzet előtérbe nyomul. A költő nem szól bele a sorsba. Nem is hadakozik vele. Legfeljebb szánakozik és gyönyörködik alakjain. Szinte l'art pour l'art emberalkotó, mint a modernek. Művész. Még lírája is, a karének, a történethez simul, s a művészi egyensúlyozás és kikerekítés céljaihoz.

Az Antigoné témája emlékeztet az Aiszkhülosz témáira. Itt is egy nagy erkölcsi dilemmáról van szó. De ez a dilemma már egy kicsit más természetű. A filozofikus szkepszis útját mérhetném a különbségen.

Aiszkhülosz még az istenekkel harcol. Az emberi kultúrát és törvényt egynek látja magával az emberiességgel. Oresztész az istenek törvényét sérti meg, s az emberi törvény védelméhez folyamodik. Az, hogy az emberi érzés magával az emberi törvénnyel juthat ellentétbe, Szophoklész felfedezése, a kívülről néző szemé.

Mily modern dilemma: a hazafias kötelesség s az emberies érzés közt! A költő, ahogy mondani szokták, egy nő szívét teszi a dilemma harcterévé. Nem Szophoklész küzd itt, hanem Antigoné. Szophoklész csak rajzolja a küzdelmet, egyszerűen tényként fogadja el a dilemmát, a nyomában járó végzettel együtt. Rajza páratlanul gyengéd, meleg, s amellett igaz és objektív. Az Antigonépárbeszédeiben, vitáiban mély emberismeret és bölcsesség szól. De csak azért, hogy a jellemeket megvilágítsák, melyek egy óramű pontosságával gördítik le a sorsot. Sima, megolajozott kerekeken, logikusan, takarékosan. Akár egy modern francia dráma jelenetei.

Óraműszerű pontosság, elegancia és tárgyilagosság: ez jellemzi az Oidipusz kiraly-t is. Mégis ez a darab egészen másként hasít a szívbe, vadabbul. Mint egy éles penge: mennél csiszoltabb, annál kegyetlenebb mélységbe csap. A kikerülhetetlen végzet játéka ez is. De valami barbár erővel hat, primitív borzalommal.

Mert nem a jellemekből következik.

Ez már nagyon távol áll minden modern megszokástól. Antigoné önmaga ítéli magát halálra: θανουμένη γαρ έξήδη ..."Tudtam, hogy meg kell halnom." Itt megvan a "tragikai vétség", ha nemes indokú is: Péterfy összehasonlíthatná Kemény Zsigmonddal. De Oidipusz teljesen öntudatlan és ártatlan hull a legszörnyűbb bűnbe és végzetbe. Ma szeretjük az Oidipusz király-ban a pszichoanalízis drámáját keresni. De Oidipusznak egyáltalán nincsen "Oidipusz-komplexuma". Sejtelme sincs róla, hogy akit megölt, az a saját apja, s akit nőül vett, az édesanyja. Hisz csecsemőkora óta nem látta egyiket sem. Tudatalatti emlékeket tegyünk föl, titkos ösztönöket? Ilyen modern giccsek teljesen idegenek Szophoklésztől. Amit Oidipusz csinál, az nem is "lélekelemzés". Ő tényeket elemez, külső történéseket és adatokat, akár Sherlock Holmes. Oidipusz király inkább detektívdráma. De egészen különösfajta, ahol a detektív - a "talányfejtő" Oidipusz - önmagában találja meg a gyilkost! Lélektani érdekessége, hogy a kutatást nem bírja abbahagyni akkor sem, mikor már megsejti, már biztosan tudja, hogy a titok kiderülése egész életét porba és halálba fogja sújtani. Rögeszmeszerűen, örvényszerűen vonja szellemét a makacs igazság. Könnyű lenne az emberi tudvágy, a gondolatra ébredő korszak, a keserű tudatosodás szimbólumát látni benne. Belemagyarázás? Bizonyos, hogy a darab igazi mélysége nem pszichológiai.

Sorsdráma.

Szörnyű, barbár mese. Véres és szexuális talányok. Elnyomott emlékek és gyermekkori borzalmak fölkeverése. Hirtelen, képtelen, előre tudott és mégis elháríthatatlan katasztrófa. Babona, vallás és matematika különös fonadékú szövete. A sors irracionális gyökereinek ízeit érezzük. Micsoda ellentét forma és tartalom közt! Ilyen vad, ős, nyers, babonás mélyeket éppen az emberi tudat és kultúra leglucidusabb művészete tár föl: annál megrendítőbb! A Szophoklész művészete.

Mert ez a művészet első és egyetlen az egész világirodalomban. Minden művészet tudatos, már Homéroszé is az volt. De Homéroszt a témája vitte, a részletek elragadták; művészete e részletek rendezésére és előadására szorítkozott. Szophoklész kívül áll témáján, és az egészet látja. Amit csak bizonyos távlatból lehet látni. Ez a titka tökéletes nagyvonalúságának és kemény egységének. Ő nem sziklákkal dobálózik, hanem sziklából farag. Arisztotelész belőle vonja le a "hármas egységnek" (hely, idő és cselekmény egységének) törvényeit. Szophoklésznél sohasem uralkodnak a részletek. De épp azért minden részlet fontos és tökéletes. Az utolsó szolgaszereplő kész jellem- és sorstanulmány, az utolsó mondat is kiszámított műremek. Minden szó, minden verssor az egésznek hatását szolgálja.

Tökéletesség, első és egyetlen, soha meg nem ismétlődő pillanata a fejlődésnek. Lehet-e a jég forró? Lehet, egy másodpercre, egyszer, egyetlenszer, a legelőször, mikor váratlan hozzáérsz. Ehhez hasonlítom a Szophoklész tökéletességét. A tökéletes művész fölötte áll anyagának. De ez mindig valami hidegséget jelent: csak egyszer, legelőször lehet forró szenzáció. A világirodalomnak voltak más nagyjai, egyenrangúak Szophoklésszel, talán gazdagabbak... De a tökéletesség egyedül az övé. Shakespeare távolról sem tökéletes. Dantéban sok minden harcol a művészettel. S voltak kiszámított tökéletességű, tudatos artistái az írásnak. De ezek valóban hidegek, mesterkéltek.

A tökéletesség irodalmi pillanata addig se tartott, mint Szophoklész hosszú élete. Mondják, ez a költő százharminc darabot írt, sohasem nyert másodiknál kisebb díjat, s a nép társhadvezérnek választotta Periklész mellé, noha ő maga élcel rajta, mennyire nem értett hadvezetéshez. S mégis ez az élet, melyet egy gyönyörű szobor ideális szépségben varázsol elénk, nem volt mindvégig harmonikus. Vénkorát késő szerelmek és anyagi bajok keserítették meg, s talán világlátásának nyugalmát és tisztaságát is megzavarták. Megmaradt hét drámája között is van olyan, melyben az "érzelmek zavara" mintha magának a költőnek zavara volna, amit már csak mechanikus rutin fegyelmez. A tökéletesség hazajáró lelke a rutin. S a rutin már uralkodott is a színpadon, s diadalmakat aratott Euripidész személyében. Állítólag a fiatal Euripidész hatása az, hogy Szophoklész a Philoktétész-t deus ex marchiná-val^[15] oldja meg. De Philoktétész, a bélpoklos robinzon története, különben is euripidészi vonásokat mutat. Romantikus szcenéria, rikító színek, érzelmi túláradás... A kor ízlése változott. A témák is változni kezdenek. A "homéroszi morzsák" az Iliász hangulata helyett inkább a femininebb Odüsszeiá-ét idézik. De itt már Euripidészről kellene beszélni. A dráma bomlik már, nem bírja a feszültséget, s a tragédiában, titkon és álarcosan, megjelenik a regény modern szelleme.

PRÓZA

Pedig voltaképp maga a regény is megjelent már a világban. Csak nem hívták még regénynek. Egyelőre történetírás volt a neve. Hérodotosz, a "történetírás atyja", fiatalabb volt Szophoklésznél, de idősebb, mint Euripidész. És ő igazában novellista. Eredetileg világutazó és kuriózumgyűjtő. Könyve anekdotikus novellasorozat és nemzeti dokumentum egyszerre. A perzsa háborúk történetét írja, Európa és Ázsia harcát. Érdeklődésében nem tagadja meg korát, mely a Periklész kora. De egy kicsit elkésik a nagy nemzeti költőktől, kik ezt a kort alkották s jelentik. Nem tagadja meg a népmeséket és népkönyveket sem, melyeknek örököse. A művészetek nem egyszerre fejlődnek, s Giotto például primitívebb és naivabb, mint barátja, Dante. Így primitívebb és naivabb a próza, mint a vers, Hérodotosz, mint Szophoklész. De a naivság jól áll a mesélőnek. Hérodotosz édes szavú, lelkes, babonás mesélő; mindent tud, mint egy regény, s hiszékeny, mint egy gyermek. Világnézete is gyermeki. A tragédia sorsgondolatát visszafordítja homéroszi nyelvre: a sorsot az istenek irigysége mozgatja. "Senki sem boldog halála előtt", eszmél Krőzus a máglyán, ismételve a vak Oidipusz szavait. Nyelve különösen naiv és bájosan fecsegő; logikátlan terjengésével, nyelvtani következetlenségeivel az élőszó benyomását teszi, s valóban hangos olvasásra számít.

Hérodotosz úgy beszélteti a történeti személyeket, mint egy regényíró; Thuküdidész tovább megy, és szónokoltatja őket. Egyébként ő már nem novellista, nem mesélő. Már sokkal felnőttebb és szárazabb. Tárgya is, a peloponnészoszi háború, amely testvérharc volt, kevésbé csábít lelkességre és hiszékenységre, mint inkább kritikára. Ez a kritika a politikai élet kritikája, s az emberek szándékainak és indokainak megvilágítását követeli. Erre kellett a képzelt szónoklat. Egy politikai pillanatot sűrített egy ember szemszögéből. S egy ember belsejét tárja föl egy politikai pillanat világosságában. Ezeket a szónoklatokat soha el nem mondták. Retorikai gyakorlatok voltak. Az író beleképzelte magát hőse helyzetébe, s szájába adta azokat a szavakat, melyek ebben a helyzetben leglogikusabbak és legcélravezetőbbek lettek volna.

Ilyen retorikai gyakorlatoktól visszhangzott akkor Athén. A nagy kor alkonyult már, a tekintélyek hanyatlottak. A nagy emberek helyett mindent a tömegek döntöttek el. A testvérharc évei a demokrácia évei. Aki valamit elérni akart, a "népet" kellett megnyernie. Ekkor fedezték föl a szó hatalmát, a retorika fanatizáló erejét. A közönséget szónokok tartották kezükben, mint ma az újságok. Sőt, az esküdtbíróságok révén, még a törvényszéki ügyeket is a szónoklatok szuggesztív hatása döntötte el. Ha ma a "betű hatalom", akkor az élőszó volt az. Aminthogy az irodalomnak is még sokkal több köze volt az élőszóhoz.

A prózát e szónoki gyakorlatok csiszolták ki. Minden fontos volt itt: a hallgatóság megnyerése, az érvek csoportosítása, hasonlatok és példák összekeverése, egész a szavak lejtéséig és a mondatok ritmusáig. A szuggesztív szó bírásának szükséglete egész viruló ipart és üzletágat teremtett a szónoklattanításból. Ez annyit jelent, hogy iskolák voltak, melyek hivatásszerűleg foglalkoztak a szóbeli komponálás és stílus legaprólékosabb kérdéseivel. S minden valamirevaló polgár látogatta őket. Nem szokásból és kötelességből, hanem érdekből és teljes lélekkel. A közönségnek olyan arányú irodalmi nevelése volt ez, amilyen másutt sohse fordult elő. Itt a Szophoklészek sikereinek titka. Ez a közönség, melyet a vallás színházba s a politika irodalmi iskolába küldött, közelebb volt a magas költészet megértéséhez, mint bármely más közönsége valaha a világnak.

De a retorikai iskola nemcsak a közönség nevelőintézete volt, hanem az íróké is. Mondják, a görög műpróza megteremtője is egy rétor, Gorgiasz (akinek művei elvesztek). S a hatás túlment a stíluson. Képzelt szónoklatokat, mint Thuküdidész, minden ilyen iskolában csináltak, leckére, gyakorlatul. Ezek néha valóságos novellák, történeti vagy elgondolt helyzetek aprólékos kidolgozásai, lélektani és erkölcsi megvilágításban. A drámának bizonnyal sok ösztönzést adtak ezek a szándékosan komplikált esetek: causae fictae^[16], ahogy később Quintilianus mondja. De a regény is belőlük nőtt ki, s már Periklész korából is maradt ránk olyan szónoki tézis, amit novella gyanánt olvashatunk. Ilyen Prodikosznak, a híres szofistának allegorikus írása, Héraklész a válaszúton, melyet Xenophón idéz.

S még ennél is mélyebben hatott ez a retorikai láz a gondolkodás attitűdjére. Stíluson és témákon kívül a szellemet is befolyásolta. A szónoklattanárok, azaz "szofisták", fél lábbal filozófusok. Hiszen a logika és dialektika tanárai, az érvelés technikájának, a bizonyítás és cáfolás művészetének avatottjai. Persze a filozófiájuk eléggé szkeptikus! Végelemzésben mindent bebizonyíthatónak tartanak, ez a mesterségük. A cinikusabbak nyíltan is hirdették, hogy jó pénzért bármely ügynek védelmére képessé teszik tanítványaikat. De voltak köztük becsületes, sőt magas szellemek is. Ezek is azonban nagyon szkeptikus szellemek: az igazság egészen relatív valaminek tűnt föl előttük. Ezt a szkepticizmust a filozófia fejlődése jól előkészítette. A világ úgy foszlott szét az ifjú Értelem túl mohón szorító ujjai közt, mint egy testtelen álomkép. Hérakleitosz még a mozgást látta az egyetlen valóságnak. Zénón szemében már a mozgás is csak illúzió. Minden szorosabb vizsgálat paradoxonokra és képtelenségekre vezet. Egyetlen valóság maga az értelem, a νούς, de ez is mihamar teljesen szubjektívnek tetszik. Prótagorasz szerint, aki bizonyos értelemben az ős-szofista volt, "minden dolgok mértéke az ember". Valójában hát mindenkinek igaza van a maga szempontjából, s minden az egyéni érvényesülés képességén, formai ügyességen múlik.

Ez a szkepticizmus készítette el az útját Szókratésznek, aki befelé, a lélek és erkölcs világába fordította az emberi gondolatot. És Platónnak, aki fölemelte azt, túl e csaló földi "valóságon", egy másik valóságba. De addig is az emberi szellem, mintegy megszabadulva minden skrupulustól, s megrészegedve a saját játékán, felelőtlenül élvezhette mindenen fölülálló hatalmát és csillogását.

RUTIN, MODERNSÉG, SZÍNPAD

Ez a felelőtlenség átsugárzott a költészetre is. Ahogy a gondolat és vita emberei termelték az elméleteket és paradoxonokat, éppoly termékenyek lettek a költők, témákban, drámákban, problémákban. Nagy és élénk irodalom ez már, irodalom egészen modern értelemben. Nem csupán a vallási ünnep aktusa többé, vagy nagy érzések elfojthatatlan kitörése, hanem mesterség és öncél. Az írót maga az írás öröme és dicsősége sarkallja, a közönséget a szellemi élvezet szomja.

Euripidésznek több drámája maradt, mint Aiszkhülosznak és Szophoklésznek összevéve. Ha ezeket a drámákat lapozom, az az érzésem, mintha nem is egy írót lapoznék, hanem magát az irodalmat. Jót és rosszat vegyest, ahogy az irodalmi élet és termelés szülte, bőségben és változatosságban. Homérosztól fölfelé, a világirodalom nagy tanulmányában, itt először érzem ezt az érzést. Régebbről inkább nagy alkotásokat olvashatok, melyeket az idők áhítata megmentett. Egy-egy magas csúcs emelkedik ki az áradatból, mely a múltat elfedte szemünk elől. Szophoklész nyomán más híres drámaírók is indultak, például Agathón, aki Platónnál szerepel. Ezeknek műveit eltemette az ár. Euripidész az első auktor, kinek írásaiból egész irodalom átlaglevegője csap ki.

Nekünk moderneknek a görög általában nem könnyű olvasmány. Túl dús és sokféle; hisz magukhoz a tragédiákhoz is két nyelv tudása kell (dór és attikai). Talán az angol sem kevésbé gazdag; de ez egészen más. Ha modern nyelvvel ismerkedsz könyvön át: egy könyvtárnyi mű áll rendelkezésedre ugyanazon korból és műfajból, mígnem szótár és mentődeszka nélkül, szabad úszóként siklasz a betűk tengerén. De összesen ami görög tragédia maradt, alig tesz ki a modern kiadásokban négy-öt kötetet. Kevés, hogy a súlyos, mesterkélt, költői idiómát végképp elmédbe törd. Ha mind végigolvastad: az utolsó még mindig megalázhat.

Mégis, Aiszkhülosz és Szophoklész után, Euripidész észrevehetőleg könnyebb. Gondolom, ez egyik oka modern népszerűségének; de tán az antiknak is. A nyelvi könnyűség költőnél ritkán jó jel. Hígságra, fantáziabeli szegénységre, sablonos, plebejus gondolkodásra vall. De a népszerűséget biztosan segíti.

Sietek kijelenteni, hogy Euripidész nem mindig híg, és nem mindig szegény (nem is mindig könnyű). Ami a puszta technikát és nyelvet illeti, azt lehet mondani, hogy mindent tud, amit elődei tudtak; noha nem mindig akar mindent. Sorai vannak, drámakezdetei, olykor különös, ízes levegője, mint a Küklopsz nyers, mitologikus humorában. Mellesleg, ez a Küklopsz szatírdráma. Az egyetlen szatírdráma, mely ránk maradt. A műfajról ebből az egy példányból alkothatunk fogalmat, s nem tudhatjuk, mi az, ami benne a hagyományé. De nagyon jól tudhatjuk, mi a hagyományé olyan darabokban, mint aHekabé vagy a Trójai nők. Euripidésznél általán kevesebb a líra, mint előzőinél; de ahol akarja, sűrítetten adja a görög tragédia nagy kesergésének hangulatát. Igaz, hogy egy kicsit úgy, mint a Shakespeare színésze: mert alapjában "mit neki Hekabé?" Jobban érdeklik a szerelmes, fiatal asszonyok, mint Alkésztisz, Médeia vagy Phaidra. "Kevés költő van, akinek a női nem több hálával tartoznék", mondja egy híres filológus. Valóban ő már programszerűen cukrozza műveit a szerelemmel. De igazi ereje nem a pszichológia, amivel elég könnyedén is elbánik. Inkább a képek, a színezés. Egy-egy feledhetetlen, ragyogó részlet, mint a bacchánsnők ébredése a ködös, hajnali hegyekben. Vagy egy-egy reálisztikus leírás, mint Helena háza tája. Ami már az alexandriai domborművekre emlékeztet.

Alexandria ekkor még nem létezett. De már alexandriai művészet ez, mely részletekben virtuóz, s olykor erőmutatványként visszavarázsolja a réginek monumentális hatását; egészében mégis kicsi dolgokkal törődik, s a régi nagy mesék csak ürügyek neki. Euripidész világa nem a hitregék ködéből rémlő, vallási komplexumokkal súlyos világ, ami az Aiszkhüloszé. Problémái nem az emberi sors, erkölcs, igazság mélyeit fölrázó dilemmák, amelyekkel Szophoklész viaskodik. Érdekessége átlagérdekesség. Egy kis szerelem, házasságtörés, politikai és demokratikus tirádák: az a fajta dolog, ami mindig modern - a szó legrosszabb értelmében. Mindig modern; de kétszeresen az, unott és sekélyes lelki világú korokban. Euripidész pontosan az az író, aki a XIX. századi fin de siècle szellemének kedves lehetett. Ez volt az a kor, melynek fő drámai témája a nő és a házasságtörés; s valóban ez a kor fedezte fel Euripidész modernségét. A Dumas-é, Ibsené, Strindbergé, Wedekindé. De a kor nagy szelleme, aki Nietzsche volt, megvetette ezt a modernséget: mint ahogy a zseniális kortárs, Arisztophanész is.

A népkegy mégis a "zöldségeskofa fiáé" maradt. Manap rám úgy hat ő, mint egy túl könnyű, túl termékeny író: holott Szophoklész is többet írt, s csak véletlen, hogy oly kevés munkája maradt fönn. Ha Euripidész megdöbbentő egykedvűséggel csapja agyon legmegkapóbb drámai helyzeteit valami hazafias-demokratikus deus ex machina kedvéért, s ejti el a hagyományos nagy, szent témákat jelentéktelen, szentimentális epizódok javára: azt talán nem is a gyors és könnyű munka csábja magyarázza; hanem az, hogy Euripidésznek és közönségének így jobban is tetszik. Az író teljesen azonosítja magát azzal a demokratikus közönséggel, mely a bőrgyáros Kleón uralma óta Athén színházait ellepte. Mit szülhet egy kiváló szellemű író s a szedett-vedett közönség lelki frigye? Euripidész művei magas irodalmi kultúrából kihajtott virtuóz drámák, de micsoda barbár gikszerekkel! Micsoda sablonok! Mily logikátlanság! Mennyi durvaság az alakokban! Én legjobban Oresztész-enbotránkoztam meg: a gyáva és önző Oresztészen, aki hajlandó az ártatlan ifjú Hermionét feláldozni, csak hogy a maga bőrét mentse, s Menelaoszon bosszút álljon. Ez nem az Aiszkhülosz sziklákkal küszködő barbársága: ez már túl van a Szophoklész tökéletes szobrászművészetén, és fütyül rá! A közönség Oresztészért való aggodalomra van "beállítva", s nem bánja Hermionét.

Ez valódi modern, színpadi barbárság.

De nem az a fajta modernség, amit Euripidész modern hívei keresnek bálványukban. Ezen inkább ők is megütköznek. Szeretnék is kimagyarázni és elmagyarázni, különös hipotézisektől sem riadva vissza. Van egy ismert angol könyv, mely azt akarja bebizonyítani, hogy Euripidész tragédiái voltaképp - vígjátékok, s akként olvasandók. Ily alapon elemzi a Helená-t, s a görög tragikust paradoxhajhász modern angolokhoz hasonlítja.

Miért vígjátékok? Én elégnek tartom, hogy színpadi művek - mai értelemben vett színpadi művek -, és akként olvasandók.

DARAZSAK ÉS FELHŐK

Hiszen a vígjáték is zengett már az athéni színpadon: de az nem hasonlított Euripidész drámáihoz, sőt! Különös dolog, hogy míg a tragédia a reálizmushoz közeledett, a vígjáték a fantasztikumba szállt. A tragikus költőt már az egyéni konfliktusok érdeklik. A vígjátékíró viszont csak a közösséget nézi, a vallási alapon álló kritikus szemével. Az úgynevezett ó-attikai vígjátékot teljességgel ilyen vallási és szociális költeménynek ismerjük.

Pedig Arisztophanésznél régibb nem maradt ránk. S Arisztophanész már túl van Euripidészen is. Nem is úgy kell érteni, mintha Arisztophanészből hiányoznék az egyéni és reális élet rajza. Ellenkezőleg: az athéni kisember életét, az utca és otthon mindennapi hangulatait sehonnan úgy meg nem ismerhetjük, mint őbelőle. Valóságos naturálista jeleneteket fest. De ezek a darabnak mintegy alacsonyabb síkján mozognak, csak földszintjén a nagy épületnek. Az orom a felhőkig nyúl, akár az Aiszkhülosz drámatemplomai.

Arisztophanész hőse sohasem az egyén. Nem a kigúnyolt politikus vagy a nyomorult polgár, akinek sorsát a költő példa gyanánt fölmutatja. Az igazi témát is ezek fölött kell keresni, valahol az eszmék, erők és erkölcsök világában, melyek e hitvány kis sorsokat vezetik. A költő gúnyjának és kritikájának voltaképp ezek a tárgyai. A hős maga a megromlott szellemű közösség, s az igazi dráma ezen a magasabb, szociális síkon játszik le. De Arisztophanész költészetének még egy harmadik emelete is van. Egy vallási és lírai emelet, melyből olykor komoly karének, tiszta dallam zeng ki.

Ezeknek az alpári csúfolódásokkal teli, fékevesztett kacagással tomboló komédiáknak végső hatásuk az, ha letesszük a könyvet, mintha nagy, filozofikus drámai költeményeket olvastunk volna, melyek legmélyebb erkölcsi világnézetünket bolygatták meg. Akár az Aiszkhülosz tragédiái.

Arisztophanész nem Euripidész folytatója. Sőt keserű reakció a demokratikus drámaíró ellen, akit személyileg is kritizál és támad. Nem egy további lépés az Alexandria felé vivő úton. Inkább visszalépés az Aiszkhülosz arisztokrátizmusának magaslatára. Onnan nézve ez az egész új demokratikus és szofisztikus világ veszélyesnek tűnt föl és kacagni valónak. Hová vihetett ez a csillogó anarchia, ez a világnézeti és erkölcsi züllés? Az állam nagyhangú demagógok martaléka. Alacsony üzletek és érvényesülések sodorják kockázatos harcokba, nem barbárok, hanem görögök ellen. Az istenekben senki sem hisz többé, s az utcán nyíltan jár az asszonyi és elasszonyosodott erkölcstelenség.

Nem a barbárság ellen kellett már küzdeni; hanem ez ellen a kultúra ellen.

Arisztophanész, a "gráciáknak ez a neveletlen kedvence", ahogy Goethe hívja, az "ókori Heine", alapjában konzervatív s arisztokrata szellem. Aggódó pacifista s régi erkölcsök nosztalgikusa. Gyűlölője a demokratizmusnak és jelszó-hazafiságnak: reálisztikus világlátású s mégis a tömeg fölé emelkedő művész. Ez a lelki attitűd érthetővé teszi, mi vezethette hozzá Arany Jánost. Hisz ő is megérte egy nagy korszak után egy lekicsinylő, világnézettelen és demokratikus kultúra éveit. Két költő és két kor véletlen rokonságának köszönhetjük az egyetlen fordítást, melyből egy görög klasszikus auktort magyarul is élvezhetünk. De a rokonság mögött nagy ellentétek bújnak, s aki Arisztophanészt csak Aranyból ismeri, könnyen láthatja hamis színben képét.

Arany modernizálta (shakespearizálta) Arisztophanész versformáját, hogy "mozgékonyabbá tegye". Mégis: Arany vaskos, nehézkes, falusi. Arisztophanész pedig könnyű, gonosz, lebegő, urbánus. Ez az erkölcsbíró mindenhez hasonlít, csak erkölcsbíróhoz nem. Még inkább csibészhez. Arisztophanész nagyvárosi, profán csúfolódó. Aiszkhülosz napjai messze már. Ami elmúlt, nem lehet visszahozni. A régi, szent magasság s komolyság avultnak, naivnak, sőt komikusnak hatna a szofisták paradoxonjai közt. Ezek a paradoxonok fölénybe jutottak minden hittel szemben. Az egyetlen, ami még velük is fölényes lehet: a kacagás.

A kacagás, a még nagyobb paradoxon, egész a fantasztikumig, az abszurdumig. Arisztophanésznek majd minden darabja egy-egy ilyen fölfokozott paradoxon, fantasztikus hipotézis, mely feje tetejére állítja a világot. Politikai kalandorok kolonizálják a madarak birodalmát, s várost építenek a levegőben. A filozófus kosárban lebeg ég és föld között. A nők átveszik az uralmat az államban. Tisztelgő küldöttség megy az alvilágba, a halott Euripidészhez. Az asszonyok szerelmi sztrájkot rendeznek, hogy a férfiakat a háború abbanhagyására kényszerítsék. Egy sajttolvaj kutya fölött szabályos törvénykezés folyik, tanúkkal, bírákkal s minden kellő ceremóniával. A vak Plutosz, a gazdagság istene visszanyeri szeme világát, és érdem szerint osztja a kincseket. A polgár, az egyén, a maga személyére nézve különbékét köt az ellenséggel. E "vad" ötletekhez különös kórusok szolgáltatják a zenekommentárt: madarak, békák, darazsak, sőt felhők. (A filozófusokat felhőkórus veszi körül.)

Ebben a világban minden egy kicsit elveszíti súlyát. Minden lehetségessé válik, és minden megfordítható. Arisztophanész igazi rokonai a modern időkben nem azok voltak, akik külsőségekben utánozták modorát, műfaját. Nem Platen gróf. Nem Madách a "svábbogarak karával" németellenes "arisztophanészi" játékában.

Hanem azok, akiknek fantáziája minduntalan megfordítja, és a lehetőségekhez méri a valóságot, hogy mintegy matematikai kísérlettel mutassa meg az emberi értékek relatív voltát. Mindjárt a legnagyobb nevet írom le: a Swiftek. De Arisztophanész nem keserű és puritán szatirikus, mint Swift. Ő tud gyönyörködni, sőt tobzódni a gazdagon bolond és veszélyes életben, amit kicsúfol. Nagyokat kacag a meztelenségen, melyet leálcáz. Kíméletlen, csintalan, trágár, mint Rabelais. De ez mégsem a Rabelais nevetése. Könnyedebb, csöppet sem zsíros, nem vaskos. Még a drasztikumában is van valami finom. Franciás: ha az athéniek az "ókor franciái". A Heinék franciásak. A mai olvasó megtalálhatja ebben az ókori konzervatívban azt a tekintélyromboló féktelenséget, szellemes szemtelenséget, amit Heinéből, sőt Shaw-ból jól ismer. Képes szójátékkal elintézni a legkomolyabb dolgokat, mint Heine, s önmagát és irodalmi vetélytársait kiviccelni a színpadról, mint Shaw.

Ez mind ezer mérföld Arany Jánostól, még ha meg is írta A nagyidai ciganyok-at. Milyen más az: vaskos gúny és földhöz tapadt fantasztikum. Arisztophanész szelleme könnyű, mint a gondolat: nemhiába hajtott ki gondolati és szofisztikus talajból. Az élc lényegében gondolati valami. Minden nagy élcelő egy kicsit szofista: azaz a gondolat játékosa. Nem véletlen, hogy a szofisztikus szellem virágkorában egy Arisztophanész született. A nyíl itt ugyanabból az anyagból való, mint a céltábla. S nem véletlen, hogy Arisztophanész leghíresebb és legmaróbb vígjátékának kigúnyolt hőse éppen az emberi gondolkodásnak az a különös ébresztője és sugalmazója, aki Szókratész volt. Nietzsche a "filozófia Hanswurst-jának^[17]" nevezi Szókratészt. De mi ebben a Hanswurst-ban magát a filozófiát szoktuk látni, a Bölcselő ősképét, minden mai gondolat igazi ükapját. Vajon Arisztophanész csakugyan nem látott benne egyebet, mint a tipikus szofistát, az erkölcstelen eszmezsonglőrt?

Mindenesetre: nem egyet a sok közül. Szókratész nem lehetett találomra kiválasztott alak. Ő itt is már: maga a filozófia. A Gondolat, melynek borzalmas erejét ebben a korban kezdte érezni az ember, részegen, de már ijedten is. A gondolat, a romboló erő, melyet Arisztophanész is jól ismert - önmagából.

SZÓKRATÉSZ ESTÉI

Athén meg akart szabadulni a romboló erőtől, s megitatta Szókratésszel a méregpoharat. Kicsit későn és ügyetlenül. A mártíromság legendába fogta a híres szofista alakját. A fiatalemberek, akiket az ellene emelt vád szerint "megrontott", leírták beszélgetéseit, emlékezetből, s persze közben szívesen adták szájába a saját legkedvesebb gondolataikat. Szókratész maga nem írt semmit. Csak ezeken az emlékezéseken át ismerjük arcát, mely, úgy látszik, évről évre szépült. Az ifjak egyike, Xenophón a világirodalom első memoárírója lett. Thuküdidészt folytatta a saját élményei alapján, hadiemlékeit foglalta írásba, de hagyott egy ilyen emlékiratot Szókratészről is. Az ő Szókratészében még sok van a Hanswurst-ból, az útszéli szofistából, aki furcsa kérdésekkel hozza zavarba a járókelőket, így eszméltetve őket az emberi lét problémáira. A másik ifjú: Platón.

Platónnál ez a Hanswurst, a csúf, pisze Szókratész csak olyan, mint azok a szilént vagy szatírt ábrázoló dobozok, amikben a fogadalmi szobrocskákat szokták árulni. "Ha fölnyitod, egy istent találsz benne."

Platón fiatalabb volt Xenophónnál. Szókratész halálakor csak húszegynéhány éves. Bizonyos, hogy hosszú életének folyamán észrevétlenül a saját istenének szobrát csempészte bele a szókratészi sziléndobozba. Szókratész nála már nem útszéli szofista, hanem előkelő filozófus, aki a Szümposzion-ban, a kor legkiválóbb embereivel ül egy asztalnál. Sőt jelen van maga Arisztophanész is. Mintha sohasem ültette volna Szókratészt a felhőkosárba.

De hát a Lakoma Szókratésze nagyon messze már a felhők Szókratészétől! Az isten, aki a sziléndobozból kilépett, már nem a paradoxonok romboló szelleme. A filozófia megmutathatta az egész világ semmiségét, minden létezés állhatatlanságát, tüneményszerű múlékonyságát, tarthatatlan belső ellentmondásait. Az ifjaknak, akik e filozófia légkörében nőttek, a nagy szofisták ajkain csüggve, ez a rombolás már nem volt szenzáció. Nyugodtan álltak a szétfoszlott hitek és tekintélyek romjain. Fölényes szkepszissel tekintettek minden vallásra. Csak egyre nem: magára a gondolatra, amely ezt a nagy rombolást meg tudta csinálni.

Igen, a valóság tele ellentmondásokkal. Itt mindent be lehet bizonyítani, s mindennek az ellenkezőjét is. A gondolat azonban, a maga országában és egében, tiszta és ellentmondás nélküli. A gondolat valóságosabb a valóságnál. A valóság tűnő, de a gondolat maradandó. Szókratészt, az embert, meg lehetett ölni. Szókratész, a gondolat, örökké él. A méregpohár éppoly kevéssé pusztította el, mint a vígjáték.

Platón már túl van a szofisták hitetlenségén és paradoxonain. Elfordulva a kétes és változékony földi dolgoktól, az örök eszmék összefüggéseit vizsgálja, a tiszta gondolat törvényeit; ő az első filozófus a szó későbbi értelmében. De Szókratész él még nála, és a szofisztika is él mint módszer és műfaj. A Szókratész módszere, aki a "gondolatok bábája" volt. Az örök és folyton új zavarba ejtő kérdezés, amely a valóságból úgy hámozza ki az igazságot, mint a gyümölcs rothatag húsából a kemény magot a kés vágásai hol jobbról, hol balról. Ez a módszer már meghatározza a műfajt is. A dialektika a dialógust. A párbeszédes formát, amely Platón nagy irodalmi leleménye és hagyománya.

A dráma és a filozófia ölelkezéséből született itt egy új műfaj. Félig a gondolaté. A filozófiáé. De nagyobb felében a költészeté. Már csak azáltal is, hogy a gondolat nem személytelenül jelenik meg benne, hanem elevenen és harcolva, feleselve, egy-egy emberi alak ajkain át. Igaz, a voltaképpeni küzdőfél nem az ember, hanem a gondolat. De téved, aki azt hiszi, hogy csak emberek viszonyainak vannak eseményei, összeütközései és peripetiái^[18]: nem kevésbé izgalmas a gondolatok élete is. Amik soha olyan elevenek, gazdagon és frissen burjánzók nem voltak, mint ebben a korban. Már nem az ősfilozófia zavaros, lávás, félig még érzelmi stádiumban levő gondolatai. Kihűlt, tiszta, valódi gondolatok. Már prózába s nem versbe kívánkoztak.

De Platón kezében ebből a prózából is "széppróza" lett. Irodalom gondolatokból építve: úgy, mint a költői irodalom érzésekből vagy képekből épül. Ez az, amit ma esszének nevezünk. Az egész modern esszéirodalom platóni eredetű.

Esszé? Platónnál még inkább novella, sőt a nagyobb alkotásokban, mint az Állam, dialektikai regénynek mondhatnám. Aki a platóni dialógusokat olvasta, sohsem felejti el az első lapjaikat, melyek a gondolatok emberi miliőjét rajzolják meg. A helyet, az időt, az ünnepi estéket és illatos éjszakákat, a társaságok csodálatos összeverődését, a viták szuggesztív hangmegütéseit. S maguknak a vitázó feleknek változatos, képzeletingerlő alakjait. A furcsán-bölcs Szókratészt, akit rajongó serdülők vesznek körül. Az orvost. A sportsmaneket és szofistákat. A bűbájos asszonyt. A politikus dandyt. A tragédiaköltőt és vígjátékírót. Ezek főleg a Lakoma szereplői; s ez a különös írás, mely kétségkívül egyik főműve a világirodalomnak, egy pillanatra sem hagyja szereplőit elfelejteni. Minden szó, ami itt esik, vonatkozásban áll avval, aki mondja: Arisztophanész például egy fantasztikus és sikamlós mesével világítja meg gondolatát, amiből akár vígjátékot is írhatna. A színt, a miliőt is mindig újra emlékezetbe hozza egy-egy különös jelenet: a mámoros Alkibiadész megjelenik a fuvoláslánnyal; daloló csoportok vonulnak át; a szép ifjak eltűnnek, a fáradt szemek lecsukódnak, s a magas, érzékfölötti szerelem filozófiája úgy végződik, mint valami érzéki novella, ellobbanó lámpák és tépett koszorúk hangulatában.

AZ ESZMÉK VILÁGA

De másutt elvesztjük a színt és színpadot, a szereplő személyek szemünk előtt változnak át testetlen gondolatokká, a novella szinte észrevétlen kicsúszik térből és időből, s az eszmék időtlen birodalmába száll. Az emberi valóságnak csak annyi szerepe van, hogy az eszméket a kellő hőfokra hevítse. Amikor nincs többé szükség rá, egyszerűen eltűnik. Titkos művészet rejlik ebben is: magával a mű kompozíciójával a filozófiai gondolat menetét éreztetni, ahogy az érzékek világából egyre elvontabb régiókba emelkedik. A valóság és gondolat keverése olykor egészen modernül hat. Proust juthat eszedbe, vagy új angol regényírók: akik a regényt esszével vegyítik, s esszéhez közelítik.

Persze az antik filozófban van valami, ami a modern szellemtől teljesen idegen: az elvonásban való gyönyörködés. A modern akkor boldog, ha az elvontat húsba és vérbe öltöztetheti. Platón nagy élménye a levetkőztetés: húsnak és vérnek eszmévé oldása. Hogy élvezi a gondolat útjának minden kis kanyarát! A következtetések minden naiv láncszemén kéjeleg. Elhagyva a valóság kétes tájait, s kijutva a fogalmak közé, a tiszta eszmék szabad egébe, most minden lépése öröm, biztonság, diadal. De éppen ez ad még legelvontabb vitáinak is igazi költői feszültséget és frisseséget. Nincs fordítás, hogy visszaadja a gondolatfűzésnek ezt a közvetlen és elragadó líraiságát. A görög nyelvnek ezer apró, szinte láthatatlan kötőszava egyszerre szolgálja a logikát s az érzést (olykor a humort is). Fordításban, még a Péterfy Jenőében is, mindebből csak naiv fontoskodás marad.

Annál jobban élvezheti a fordítások olvasója is a Platón híres "mítoszait". Mert az eszmejátékok mítoszba torkollnak. Különös dolog ez a "platóni eszme". Logikailag nem más, mint amit ma "fogalomnak" nevezünk. Minden dolognak megvan a maga eszméje, vagyis fogalma. Csakhogy például az "ember" fogalma, a "ló" fogalma vagy akár a "szám" fogalma mielőttünk már elég halavány, és nem valami méltóságos dolog. Míg Platón szemében ez az egész fogalmi világ valami misztikus dicsfényben ragyogott. Mintha a valóságon túl, mely már úgyis elhalványodott és elborult a filozófia kritikai tekintete előtt, egy másik, biztosabb és előkelőbb valóságot pillantana meg az emberi ész. Mennél távolabb jut a fogalom az egyéni valóságtól, mennél nagyobb elvontságig ér el, annál állandóbbnak és igazabbnak látszik. Minden elpusztulhat, de a fogalom nem pusztul. Kétszer kettő akkor is négy marad. A magas matematika már egészen isteni tartomány: θεός άεί γεωμετρεϊ^[19]. S a legáltalánosabb eszme, az "eszmék eszméje": maga az istenség.

Az eszmék világa tehát mitologikus világ. Az emberi érzékek számára láthatatlan. Csupán a művész tudja ábrázolni: a művészet mindig eszméket ábrázol. A Venus-szobor a szépség eszméjét, a Zeusz-herma a nyugodt hatalomét. És a zene még magasabb s általánosabb, matematikai ideákat. A filozófia, ez a "legnagyobb muzsika", a művészet meghosszabbítása. Szinte önmagától olvad át mítoszba, mint a művészet.

Egy ilyen mítosz avatja a Phaidrosz-t a világ egyik legköltőibb prózaművévé.

Az író nemcsak gondolatainak lépcsőin vezet föl az Ideák túlvilágába. A költészet szuggesztív eszközeivel akarja megközelíteni magát a túlvilági hangulatot, amit az Ideák közvetlen szemlélője érezne. Senki élő még nem szemlélte az Eszméket közvetlen. Mi csak olyanok vagyunk, mint a barlangban háttal a világosságnak lekötött rabok, akikről a másik híres mítosz beszél, a Politeia hetedik könyvében. Ezek csak a barlang hátsó falára eső árnyékokból következtethetnek a Valóságra, mely künn a fényben létezik és ragyog. Ez a barlang a mi bús életünk, s az árnyékok e földi élet alakjai és jelenségei. Minden, amit magunk körül látunk, csak egy nagyobb és igazabb valóság szimbóluma. Erre a nagyobb és igazabb valóságra vágyik a szerelmes, ezért nem elégülhet ki soha az érzékekben. Ezt a nagyobb és igazabb valóságot sejti meg a művész is a szépségen át. S ugyanez az erósz, ez a "plátói szerelem", sugalmazza a filozófiát.

Filozófiai erósz. A plátói szerelem nem szexuálitás. Még csak nem is homoszexuálitás.

Platón az első író, aki előtt a világ csak szimbólum. Hosszú sor fog utána következni. Nem véletlen, hogy hosszasabban beszéltem róla. Az európai irodalomra alig volt szellem akkora hatással, mint az övé. Különös, hogy éppen avval hatott, amit ő maga, úgy látszik, hajlandó volt megtagadni és elítélni: a művészetével. Tiszta fogalmi levezetései elavulhattak. De szimbolizmusa örök érvényű attitűd marad az irodalomban. Ő maga azonban keservesen érezte a paradoxont: a megvetett érzéki világ képeinek csábjával ragyogtatni föl az egyetlent, tisztát, érzékfölöttit. Úgy látszik, későbbi műveiben mindinkább puritánságra törekedett. Kivált a Törvények-ben, amely az Állam (Politeia) mellett másik nagy könyve s összehasonlíthatatlanul szárazabb.

Az Állam, magában is hatalmas könyv, a platóni művészet csúcspontja. De a gondolatok mélyén már itt is művészetellenes tendenciák búnak meg. A művész Platón e földi világ képeivel akarta szuggerálni az eszmék világát. Az Állam Platóna e földet akarja az Eszmék világának képére szabni. Ezt az esztelen, szeszélyes életet tiszta ész szerint alakítani s fogalmi igazság rendjébe törni. Örök-természetes törekvése az eszmék egébe bepillantó embernek, s Platónt nem ok nélkül tekintik minden utópikus irodalom őse gyanánt, a Mórus Tamásétól egész a modern szociálista utópiákig.

Mondják, hogy Platón az életben is meg akarta valósítani államát, melyben a filozófusok uralkodtak volna. A vállalkozás kudarccal végződött. Az ideális állam nem fér meg az élet szeszélyeivel és szenvedélyeivel. Platón jól tudta, hogy ezeket ki kell zárnia államából, s ki kell zárni a művészeket is, akik a "szeszélyek és szenvedélyek oktatói". Ő maga nevezte így a drámaköltőket, s száműzött államából minden költőt, kik közt maga lett volna a legnagyobb. De mit törődik az eszme az egyénnel? Platón az individuális irányzatú Athén gyermeke, de ideálja a kollektív Spártához hasonlít. Csak kollektív művészetet tűr meg, melynek a közösség hasznát veheti. Egy antik Tolsztoj ő, a nagy költő, ki megtagadja a költészetet.

ALEXANDRIA FELÉ

Szimptóma? Bizonyos, hogy ahol ez a "kollektív elv" megjelenik, ott egy költészet haldoklik, egy virágkor hanyatlásnak indul; ezt tanítja az irodalomtörténet. Mint ahogy a XIX. század nagy költészetének virágkora is hervadni kezdett, mikor a "társadalmi apostolok" szelleme eláradt az irodalmon.

Platón a klasszikus görög költészet utolsó nagyja. Ami nagy dolog még utána jön, az már nem költészet. Az már csakugyan mind olyan dolog, aminek "hasznát lehet venni". Például szónoklat, azaz politika. Iszokratész és Démoszthenész ekkor váltották föl egymást. Tudomány, sőt természettudomány. Hippokratész, az "első modern orvos", a kor egész szellemi életére hatott. És a filozófia nagy szintézise, Arisztotelésszel.

Persze mindezekhez van köze az irodalom történetének is. A szónokok mind magasabbra emelték a nyelv és kompozíció technikáját, s Arisztotelész először foglalkozott az irodalommal elméletileg is; ő írta az első Ars poeticá-t. Arisztotelésznél a platóni "eszméből" "forma" lett; ideál, mely felé a valóság örök megközelítéssel fejlődik. Ez az evolucionista filozófia helyet talál a költészetnek is. A költészet szemünk elé állítja a "formát", s hatásával formálja az embert. Arisztotelész finoman elemzi a tragédia hatását, mely "félelem és részvét" érzésein át vezet el valami különös lelki magaslatra; amit ma is szívesen nevezünk az ő szavával megtisztulásnak, katarzis-nak.

Egyáltalán: az elméleti érdeklődés ébredése jellemzi ennek a tudományos és gyalogjáró kornak irodalmát. A költészet is tudományos tárgy lett; közelgett már a filológia korszaka. Egyelőre a költészet erkölcsi oldala érdekelte a szellemeket, aminthogy maga a filozófia is mindinkább praktikus, erkölcsi irányba térült. Theophrasztosz, Arisztotelész barátja, összeírta az emberi ferdeségek jellemrajzait, melyek a költészet, kivált pedig a vígjáték megszokott tárgyai voltak. E jellemrajzokból új műfaj lett, s abban majd La Bruyère remeket alkot. Lassankint magánál a költészetnél szinte fontosabbnak látszott ez az elméleti vizsgálata az emberi karakternek s a boldogság és erény titkos összefüggéseinek. Arisztotelész nagy rendszerezése valósággal lezárt hosszú időre minden más filozófiát. Pürrón nyíltan is szkepszissel fordult minden metafizika felé. Epikurosz megvásárolta kertjét Athénben, ahol egy nyájas, nyugodt életélvezetre intő bölcs példáját adta a világnak. De már jött Zénón is, Ciprus szigetéről, s elfoglalta a "tarka oszlopcsarnokot", a sztoá-t. Onnan hirdette a "sztoikus" tant, egy komorabb és szigorúbb életbölcseletet: nem szorulni rá a világra, nem vágyni túlságosan semmire, nyugodtan viselni a sors csapásait...

A kor költészete is ilyen volt: kissé józan, valósághoz tapadt, erkölcsi irányú. A nagy, patetikus, misztikus műfajok elsorvadtak. A vígjáték uralkodott. De már nem a régi, lírával szárnyaló, eszméket mozgató, fantasztikus arisztophanészi vígjáték. Ez inkább Euripidész reálizmusát folytatja: a reálisztikus jellemdráma, mint a mai vígjáték. Menandrosz (Epikurosz és a jellemrajzoló Theophrasztosz barátja) nem maró gúnnyal nézi az életet, mint Arisztophanész. Jóságos, nyugodt humor az övé. Stílusa sem a végletes, lírikus, arisztophanészi élcelés, hanem alakjainak jelleméhez illeszkedő mindennapi beszéd. Ezek az alakok csupa "karakterek". A fösvény, a babonás, a szerelmes, a tékozló ifjú. Vagy a foglalkozásokat rajzolja: halászt, kocsist, parasztot, szakácsot, péket, zenészt. Némi töredékekből rekonstruálhatjuk két darabját: a Falusi gazdá-t s A rövid hajú nő-t. A többit inkább csak latin fordításokból és utánzatokból ismerjük. Plautusból A hetvenkedő katoná-t, Terentiusból az Androsi lány-t, Az önkínzó-t, az Eunuch-ot.

Voltak más műfajok, amik ebből az "új-attikai" vígjátékból sarjadtak, vagy annak szellemével rokonok. De ezeket is inkább a római irodalom médiumán át ismerjük, mely nem sok idő múltán ébredezve, szolgai módon kapcsolódott e legújabb görög fejlődésbe. Az irodalom ekkor már távolról sem pusztán a görög "nemzet" ügye és birtoka. Nagy Sándor hódításai az ismert világ minden részében elterjesztették már a hellén kultúrát. A görög irodalom is minden világtartomány műveltjeinek közös kincse lett: világirodalom. Mégis megtartotta azonosságát, egységét, töretlen összefüggését a klasszikus görög "nemzeti" irodalommal, mely egy pillanatig Athénben centralizálódott. Megtartja majd akkor is, ha nyelvet cserél.

A szatíra például, akkor új műfaj, szintén a görög vígjáték szelleméből hajtott ki, de aztán Rómában talált otthont, s igazi megteremtőjét, Menipposzt, egyáltalán csak latin utánzóiból ismerhetjük. Ez asatira Menippea valami prózából és versből kevert egyveleg volt, s Menipposz maga Palesztinából származó cinikus "bölcs". Itt már abban a nagy, kozmopolita kultúrában vagyunk, amely Nagy Sándor álma és célja volt. Sándor, félgörög macedón létére, telítve volt a görög irodalommal. Már gyermekkorában, mondják, kívülről tudta az egész Iliász-t. Korának íróihoz különös szálak fűzték: Démoszthenész még ellene szónokolt, de Arisztotelész már tanítója volt, s Pürrónnak egyetlen írása egy dicshimnusz "Alexanderhez". Alexander gazdagon jutalmazta a dicshimnuszokat, s új városai, melyeket a meghódolt Keleten alapított, mint mondani szokták, melegágyai és továbbplántálói lettek az irodalomnak. Athén már tiszteletreméltó, de túlszárnyalt kis őshelynek tűnt föl ezek mellett az új csillogások mellett. Az irodalom fővárosa most Alexandria, mely nevében is Sándort hirdette: a Ptolemaioszok székhelye Egyiptomban, a Nílus deltájánál.

Hérondasz már alexandriai. S őbenne is oly műfaj kulminál, mely a vígjátéki reálizmusból indul, és majd Rómában züllik el. Tipikus fejlődés: Alexandrián át - Róma felé.