Fejtő Ferenc: Levél a szabadságról Vas István versei - Nyugat

Fejtő Ferenc: Levél a szabadságról
Vas István versei - Nyugat

Vas István kétségtelenül képességes költő s nemzedékének legtöbb tagjával ellentétben nemcsak egy hangja van, hanem több, a rezignációtól a lázongásig, a melanchóliától a fanyar gúnyolódásig. Leghatározottabb jegye valami kételkedő, félszeg intellektualitás s nyugtalan zeneiség. Fogalmakból s ritmusokból építi versét, nem szóélményekből. A szavakkal, jelzőkkel, kifejezésekkel szórakozott hanyagsággal bánik. «Sokat megcsalódott lelkem» - írja. «Szívnek rejtekén»; - «arany derű» - «vad ösztönéletem»; - «zordon apácák»; - «vad fiatal filológus»; - «vak gonoszság». Tobzódik a banális, a súlytalan, almanachlírai jelzőkben. De látszik rajta, hogy tudatosan banális, tudatosan keresi, vagy helyesebben: engedi be a versbe a közhelyeket, a köznapot, a prózát. «Próza versben» mondanánk, s az ő értelmében megverselt szürkeségnek, langyosságnak, - «hosszúredőzetű tógába», vagy a stanzák olasz köpenyébe öltöző prózájának van valami speciális kedvessége, szinte bája, hanyagságának valami izgató előkelősége és zamatja. Vas István lírájánál nem lehet színanalógiáról beszélni, inkább ízről: versei nyomán valami bonyolult utóíz marad a szánkban, érzékeinkben, íz, amelybe belejátszik valami feloldhatatlan szárazság, de könnyed pikánsság is, langyosság, de a hűvösségnek és a forróságnak valami felvillanása néha, akárcsak a Velencei-tóban, amelynek langyos alapanyagából hűvösre, majd melegbe csúszik az úszó test... S főkép ebben az ízben, az ízkeverés e technikájában mestere Babits, vagy mint másutt már írtam, Babits egyik változata.

Vas István újabb verseinek alapanyaga a langyos intellektuális rezignáció. «Fakó a lélek méltatlankodása». S ha az alapanyaghoz mérjük a fegyverzetet, a hanyag s odavetett jelzők használatát is művészi eszközként kell elfogadnunk. Furcsa rezignáció is lenne az, amely a művészi hatás aprólékos fínomságaira ügyelne! Amint furcsa pesszimizmus, életteljes és életben hivő élettagadás volt a Schopenhaueré. A költő rezignációja annyi, mint lemondás a színekről, lemondás nem a költészetről, hanem a költőiségről, az élet költőiségéről. Rezignáció annyi, mint lemondás a szép jelzőkről, a cizellált szavakról s választékosságról. Rezignáció annyi, mint ilyen sorokat leírni: «kutatva mindent elveszít a kába»; «ki a világot igazán kívánja, csak az előtt nyílik meg a világ»; «a nyomor s az elnyomás: két hadsegéde»; «nem is tudom, e kincsre hogy tevék szert»; «vad ösztönéletem - sötét mélyén a vonzalom s a kéj - kezet fog és egymás szemébe néz» stb., stb.

Rezignáció annyi, mint ilyen sorokat leírni jó versekben, viszont művészetre és született érzékre vall, hogy ezek a versek nem a hasonló sorok ellenére jók, hanem sokszor éppen általuk. Bármilyen paradoxnak hangzik. Vas István e verseiben leginkább a félmult esetlenül kedves használatát, a «tevék»-et és a «levék»-et és «adám»ot élvezem, amelyet különben is oly oktalanul hagyott el irodalmi nyelvünk, megkisebbítve vele különösen a rimlehetőségeket és a stilus változatosságát. Élvezem az allegóriákat, a multszázadi lira egyéb kellékeit, a közhelyes bölcseségeket. Groteszk volna, ha mindezt olyan valaki alkalmazná, akiről nem tudnók, akinek versei egyébként nem árulnák el «szaktudását». Vas Istvánnál erről nem lehet szó, itt nem ő a groteszk, hanem a vers.

Egyébként könnyű volna Vas István költészetét akár deduktive is levezetni - életmódjából, életformájából. Szociológiailag szólván ez a költészet hamisítatlan «magánhivatalnok-poézis». A félmultban és allegóriákban és málter-jelzőkben a mindennapos szellemi robot prózája, dohos szubsztanciája jelentkezik s Vas Istvánnak e prózájával való szembenézése nemcsak rezignáció, hanem bátorság is, sőt kihívó ellenzékiség. S ez nem is ellenmondás: a rezignációhoz több bátorság, s főkép több öntudat kell, mint az ábrándokhoz és illuziókhoz. Vas István lázong és lelkesül is, de nemcsak akkor, amikor «vesztett ügyért verssel is kiáll», vagy «a régi hősök» utódai, «az éhesek, szegények, dolgozók» felé fordul. A politikai ellenzékiség mélyebbenfekvő és érthető ellenzékiségének csak egy formája s ezért nem is egyértelmű s egyöntetű. Vas István általánosan ellenzéki, s kevés verse van támadó él nélkül. A robotra reagáló ezt az agressziót, vagy inkább «ressentiment»-ot, amely mozgatja, alakítja a rezignációt, fínoman gonosz versezetekben tudja megírni. «Egy államférfihez» című epigrammája kevésbé, de az «Egy összeesküvőhöz» és «Egy tudományos forradalmárhoz» a maguk nemében klasszikus versek, ügyesen gonosz és mérges versek s hasonlókat úgylátszik még várhatunk Vas Istvántól, várunk is. Általában valakihez ír, valakivel más véleményen van, valakit meg akar győzni, hogy miről, nem is fontos, a fontos a meggyőzés «dallama», a kontraszt tudatosulása. Hajlamainak az epigramma mellett leginkább a levélforma, vagy a csevegőforma felel meg.

Erre az attitüdre igen jellemző a «Boldogságról» írott élénk verse, melyben rezignált mélabúval mutatja ki barátjáról, hogy:

«boldog vagy-e ilyenkor? Valld be, nem vagy!
Az enyhe dombon és az enyhe párnán,
a boldogságban félszeg idegen vagy,
utas, ki széttekint fürkészve, árván.
Ó boldog az, aki végzett kéj után
eszét elejti».................................

Azt hihetnők, hogy ez nem is ellenzékiség, hogy Vas István azonositja magát barátjával s hogy a könnyű animalis boldogság megvetését énekli meg. Ám nem így van. A vers első része csak csapda érzelmeinknek és értelmünknek, hogy azután ránkcsaphasson ezzel a szép ellenzéki strófával, amely az előzmények «rezignált mélabúját» utólag átértékelteti velünk:

«Barátom, lásd, én oly tetőre értem,
magas gyönyörben már az ész se gátol,
a boldogság már nem fut tettenérten,
de megmaradni, szembenézni bátor.
Mint szép vidékre szépitőn mutat
a tiszta ablak, tisztafényü tájra,
igy nékem most a gőgös öntudat
a boldogságot éles fénybe mártja.»

S csak költészetének természetes logikája érvényesül, mikor az utolsó, a következő strófában ismét takarodót fúj:

«Ó nem soká, csak percek tartamára...»

Ez a mások, majd önmaga ellen forduló logika nyilvánul meg az «Egy festőhöz» címűben, amelynek gondolatváza: «nem a gőg, hanem az alázat» - kell néki, majd mégis: «fesd meg a szegényt, ki lázad», - s végül «fesd meg bús, finom ecsettel - az elmulásnak sok halvány szinét». Az «Egy fölényeskedőhöz» címűben kiáll a februári hősök mellé, heroikus hangokat üt meg, de a vers végeredményben az «örök reménytelenség»-ben zeng ki. És így tovább: a «Zsidó jegyzetek», «Ősz elé», (Hiába mondják, hogy ez a természet halála, az élet az...); «Egy telem Bécsben» (És emlékezve téged hadd dícsérlek, kit ócsáról manapság annyi kába, - Unalom...) stb.

Mindez általánosság. Vas István verseinek logikája, vagy ha úgy jobb: dialektikája. De az alapanyag s az azt mozgató támadó kedv hétköznapjaiból «ritka rések» nyílnak, homogén, tiszta sorok s villanások vasárnapjai felé.

A «Távolból» című vers áhitatos erotikája:

«A léleknek s testnek ritka, drága
szövetkezése, kettősfényű lét»;

az «Egy kislány emléke» című vers groteszk-idilli bája:

«Eszembe jut, hogy egy kissé
vaskos volt a lábaszára
S kedves ifjú mackóéhoz hasonlított
figurája -»;

a «Vasárnap» című vers elégikus nyugalma s nyugalmából fellendülése; az «Egy telem Bécsben» irónikus és értelmi érzelmisége:

«Kaland... no persze, nem a bécsi könnyed
találkák, én rám nem várt semmi szőke
mosoly, sem édes fűszer, könnyű könnyek,
csupán a könyvtárban sötét mezőket
nyitottak meg a vaskos, szürke könyvek,
útvesztőjével várt rám ott a Tőke,
majd Marx után nekihevülve, bátran
Spenglerbe, Freudba és Leninbe vágtam»;

és mindenek előtt a «Levél a szabadságról» szkeptikus, teljes hangszerelésű, nehézséget és prózát könnyű lebegésbe oldó művészete megannyi csúcsai annak a versírásnak, amelynek völgyei is mindig kellő magasságban vannak a «tenger szintje» fölött.