CSÁTH GÉZA
ISMERETLEN HÁZBAN
II. kötet:
Kritikák, tanulmányok, cikkek
ÖSSZEGYŰJTÖTTE: DÉR ZOLTÁN
IRODALOM, MŰVÉSZET, TUDOMÁNY
BRÓDY SÁNDOR
Egy ragyogó, fényes asszót vívott az élettel, melyet győzelmesnek álmodott. A küzdelem merő elegancia, szellem és szépség volt. De az élet nem vagdalkozik elegánsan. Néha csap egy-egy keményet, parasztosat, majd meg sűrűn, egymás után hullanak az ütései.
A mi bohémünk azonban ragaszkodik a nemes harcmodorhoz, állja a küzdelmet, s nem akar megalkuvást: vág, hadakozik, nem hátrál egy tapodtat se...
Egyszer azután észreveszi hogy belefáradt, hogy nincs többé ereje, hogy vége az eleganciának, az erőnek, az okosságnak s mindennek, amiért érdemes élni. Halványan, komolyan mutatja a húgának a karját:
- Látod, Pirka, milyen vékony a karom, s hogy reszket. Ez a vég kezdete!
Bevallja a vívó, hogy nem tud győzni, amint hitte, hogy el kell vesztenie az életre-halálra menő küzdelmet.
De nem nyugszik bele. A gyűlölt ellenféltől nem kér pardont, hanem egy merész rohammal a kardjába fut.
Íme az ember tragédiája.
*
Bródyban is benne volt a nagy művészlelkeknek öntudatlan gyerekessége. Hozzá hasonló egyéniségek Munkácsy és Maupassant is. A művészi szép emberei. A szép: az ő törvényük, moráljuk, egyetlen gondolatuk, a céljuk és eszközük, erejük és munkájuk. Amit írnak és festenek, megfigyelik, de át nem élik, az alakjaikat nem úgy alkotják meg, amint vérrel, verejtékkel alkotja meg azokat például Flaubert, beleélvén magát az embereinek minden szívdobbanásába, hanem nekibocsátják a fantáziájukat, s az embereiket már maguk előtt látják. Kényelmesen figyelik, leírják őket. Az alkotásuk könnyű és mégis tökéletes. Rengeteg munkát bírnak el, mert csak a tollhoz, az ecsethez kell nyúlni, s az álomképek megjelennek. Ők pedig másolják ezeket gond és a technikai módok felett való töprengés nélkül... Innen magyarázható óriási termékenységük. Szellemük pazarul s játszva alkot. Maupassant, Munkácsy! Mind a kettő őrültekházában halt meg: Bródy is tudta, hogy a sorsa ez lesz. Az a pompás agyvelő is csak az élet törvényeinek hódolt, mely törvények a közönséges emberekre csinálódtak, de érvényesek, halálosan érvényesek a zsenire is.
*
Nézzük az arcát.
A szegény beteg Munkácsy egyszer Bródyval egy társaságban volt. Először látta őt, és utána való éjszaka nem ment ki a fejéből a feje formája. Aludni nem tudott, hát a levegőbe rajzolgatta a Bródy festői fejét.
- Annak a Bródynak a feje jut eszembe - mondta az őt ápoló Malonyaynak -, milyen jó fej! - S karikákat írt a levegőbe, olyanokat, amilyenek a Bródy fejének körvonalai.
(Bródy megírta ugyanekkor Munkácsy fejét valahol. Ha Munkácsy bírta volna még az ecsetet, ő is bizonyára megfesti a Bródyét.)
Hát olyan fej az a Bródyé?!
Erő és fantázia. Férfiszépség. Nagy fehér homlok, mely tele van szép fekete borzas hajfürtökkel. Tatár koponya. Mély fekete szem. Atlétatermet.
*
Egy éjjel Munkácsy nem aludt - hej de sokszor nem tudott aludni a gonosz, beteg agyvelő miatt! -, odament a vele egy szobában alvó jó barátjához, Malonyayhoz, s nem hagyta békén, makacsul, kétségbeesetten tudakozódott:
- Mondja, hogy történt Maupassant-nal?
S tudni akarta a francia költő tragikus baját: Mit csinált, mikor a velő kezdett puhulni, sorvadni? Milyen életet élt, s hogy igaz-e, hogy mesterségesen dolgozta agyon magát?
Bródy is így tudakozódott nemrég a bolondokházában meghalt mester titkárától:
- Hogyan történt? Mi volt a betegség lefolyása?
S felfedezett magában mindent. Ideges, túlságosan hipochondrikus természet lévén - ha a paralízis rémét ki is kerüli -, a fölcsigázott, mondhatnám a föltranszformált neuraszténia a pisztolyt a kezébe adta volna. Mert azok közé az emberek közé tartozott, akik bizonyos körülmények között a csalódást nem tudják elviselni, akiket a fájdalom nem tesz filozófusokká, de kétségbeesettekké, akik a küzdelemben szívesen elviselik a legnagyobb fáradalmakat is, de ha a célhoz érve belátják a küzdelem sikertelenségét, hasztalanságát, s megérzik az emésztő koporsószagot - akkor végük.
*
Maupassant, Munkácsy, Bródy.
Paralízis! Nem véletlenség ez! Valami törvényszerű.
*
Az írásai. Az elsők, amelyeken az írásművészet nagyságát és művészet voltát megértettem. Jókait, Petőfit csak élveztem, de Bródyt már értettem; minden szavát, s hogy miért van az ott, ahol van. Hogy mit akar kifejezni egy - gondolatjellel. Azok a nagyok rám nézve ismeretlen gondolatvilágot hoztak elém, melyért lelkesedni tudtam, de Bródy azt adta, melyben éltem, s melyet ismertem.
*
Egri fiú, aki makacs és szép és erős fejeddel, tizennyolc évvel a válladon, tollal a kezedben megkezdted elegáns küzdelmedet az élettel! Aki magadat nagy szerényen mindig epigonnak vallottad, holott egyénibb voltál akárkinél ebben a hazában! Te színes koponyájú pesti újságíró, aki megírtad Budapestet - az asszonyokat, férfiakat, cselédeket és gyerekeket - sok-sok szép kötetben! Te kedves, jókedvű, párton kívüli karikaturista, aki szeszélyes, gyönyörű vonalakban magyaráztad nekünk Tisza István arcát, Khuen-Héderváry patkányszemeit s Polonyi Géza széles ajkait. Te komoly és mély gondolkodású jó ember, aki a magad módjára imádkozva hirdetted, hogy eljő a világ megváltója, aki az ember iránt való forró szerelmét egyesíti vad és szenvedélyes vágyával, hogy élhető állapotba helyezze, ha már az örök törvényénél fogva boldoggá nem teheti!
...Te vad vörös sipkás magyar, aki a lusta és ostoba turáni fajtánkat az alattomos és gonosz osztrák hatalom ellen tüzelted! Te udvarias és merész gentleman, aki mosolyogva veregettél a királyok vállaira, mert tudtad, hogy a közönséges embereknél kevesebbek, s megbecsülted, hogy mit ér a koponyájuk, a velejük, az izmaik.
...Te rossz apa, te szép bohém, aki elhagytad a feleségedet és gyermekeidet, mert volt erőd hozzá, hogy az életedet magad kormányozd erős férfikarjaiddal, nem nézve a kis - emberi morál nyomorék iránytűjére! Te gyönyörű fővárosi Apolló, aki végre cinikusan és keserűen bevallottad, hogy a rossz asszonyokkal való léha és már megunott játékban kifáradtak az idegeid.
...Te naiv és romlott költő, aki mindent tudsz, csak ökonómiát nem, mert zseni vagy, bár ezt a tételes esztétika penészes férgei sohase nem ismerik is, te kedves barát, aki minden héten elbeszélgettél velünk nemes, ötletes írásaidban, amíg csak bírtad lélegzettel; te finom asszonylelkű poéta, aki megírtad az örök szerelmet, de nem hittél benne. Te aggódó hű fiú, ki édesanyádat betegségében ápoltad, s otthagytad érte az írást, s elfelejtetted az ő baja miatt a magad gyilkos betegségét.
...Te merész nyughatatlan ember, aki azt hitted, hogy legyőzöd és megcsalod az életet a nagy vívásban, amikor golyót röpítesz magadba! Te megcsonkított, szárnyaszegett hős, aki az írás szavait hallgatod kínterhes betegágyadon, szomorú üdvözletünket küldjük hozzád.
1905
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!