SHAKESPEARE SZONETTEK Fordította: Szabó Lőrinc I- XV.

SHAKESPEARE

SZONETTEK

Fordította: Szabó Lőrinc

---

I

A gyönyörűt szaporítani vágyunk,
Hogy így örökké rózsáljon a Szép,
S emlékét, ha hull érettebb virágunk,
Őrizhesse a zsenge ivadék:

De te, saját fényszemed rabja, rőzsét
Lángodra tápnak: önmagad dobod,
Ínségbe fojtva, ami csupa bőség
Mézed ürme, te, önnön gyilkosod.

Te, aki a világ friss dísze vagy
S a víg tavasz előtt még csak herold,
Bimbódba temeted tartalmadat
S, édes vadóc, fukaron tékozolsz.

Szánj meg; szűnj külső jusst habzsolni: másképp
Megeszitek, a sír s te, a világét.

II

Ha homlokod negyven tél ostroma
S szépséged kertjét mély árkok ülik,
Ifjúságod, e most csodált ruha,
Nyűtt rongy lett, mely alig ér valamit:

S ha megkérdik, szépséged hova lett,
Deli napjaid kincse hova halt,
Válasznak saját üreges szemed
Emésztő szégyen lesz s roncs diadal.

Felélt szépséged viszont újra nagy
Érdem lehetne: »Íme, szép fiam
Összegezi s kimenti koromat«,
- Látnánk: tied, ami szép rajta van.

Így újulnál, öregem, és a véred
Melegítene, bár hidegnek érzed.

III

Nézz tükrödbe, s mondd az arcnak, melyet látsz,
Most kell mását megszerkesztenie;
Ha most nem újítod, friss dísze elhágy:
Minket csalsz s anya-üdvöt ölsz vele.

Mert hol a szép, ki méhe parlagát
Elzárja férji szántásod előtt?
S a balga férfi, aki önmagát
Imádva, sírba öli a jövőt?

Anyád tükre vagy: édes tavaszát
Láthatja benned; s te is így fogod
Nézni vénséged ablakain át,
Bár ráncosan, mai arany korod.

De ha múlásnak szánod életed,
Halj magad, s képed együtt hal veled.

IV

Tékozló báj, mért pazarlod saját
Gyönyörödre szépséged örökét?
A természet csak kölcsönöket ád,
S mert bőkezű, csak bőkezűt segít.

Mért élsz hát vissza, szép zsugori, a
Bőséggel, melyet továbbadnod adtak?
Kamattal uzsorás, ekkora
Pénzt szórsz el, de a múlás rabja vagy csak?

Mert magaddal kalmárkodva csupán,
Megcsalod magad felől szép magad;
S ha hív a természet, a sír után
Mily tűrhető számadásod marad?

Fel-nem-élt bájad veled száll a földbe;
Használva: él, és hagyatékod őre.

V

Az órák, melyek halk remekbe fogták
A szép látványt, mit minden szem csodál
Zsarnokként törnek majd rá, s tönkre rontják
A gyönyörűt, mely most oly fényben áll;

Mert nyarunk a meg-nem-álló idő
Zord télbe hajtja és ott megöli;
Fagy nedvet ront; a friss lomb: lombeső;
Szépség: hó alatt; s táj?: csak romjai!...

Ne lenne akkor üvegcsékbe fogva
A nyár párlata, folyékony fogoly,
A szépség s a hatása oda volna,
És emléke se maradna sehol.

De jöhet tél: szűrt virágnak csak a
Színe hal el; él édes zamata.

VI

Ne hagyd hát, hogy törölje nyarad a
Rongykezű tél, mielőtt szűrve vagy:
Édesíts egy fiolát, s míg tova
Nem tűnik, rakd át kincsraktáradat.

Nem tiltott ügylet kölcsönadni pénzt
Melyért az adós boldogan fizet;
Nemzz magad helyett új, második Én-t,
Vagy - tízszer jobb! - nemzz egy helyett tizet;

Boldog vagy s tízszer boldogabb leszel,
Ha tízszer visszatükröz tíz tükör;
Mit nyer veled a sír, ha menni kell?
Itt hagy a jövőnek, noha megöl!

Ne makacskodj; túlszép vagy, semhogy a
Sír kincse légy s férgek diadala.

VII

Nézd, mikor emeli égő fejét
Keleten a kegyes fény, a szemek
Feléje fordulnak s a visszatért
Szent felségen hódolva csüggenek;

S mikor, mint erős, érett ifjú, a
Meredek égi ormon halad át,
Még mindig földiek imádata
Figyeli arany zarándoklatát;

De mikor a csúcsról, mint gyönge agg,
Fáradt szekerén éjnek dől megint,
Alacsony útjára már nem tapad
A régi hűség, s másfelé tekint:

Dél s este közt téged is megtagad
A tisztelgő szem, ha nem lesz fiad.

VIII

Ki Zene vagy, mért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár
Mért szereted azt, ami kínnal éget?
Mért fogadod gyönyörrel, ami fáj?

Ha egybezsongó ütemek kimért
Frigye, összhangja bántja füledet,
Mind csak korhol, szelíden, amiért,
Nőtlen, te, rossz a társas-éneked.

Halld, egymásnak mily édesen felelget
Kölcsönös rendben s hitvesként a húr,
Mint mikor férj s a boldog nő s a gyermek
Dala egyetlen dallammá simul:

Szövegtelen dal, s dús egysége csak
Azt zengi, hogy magadban senki vagy.

IX

Könnytől félted tán egy özvegy szemét,
Hogy magányban emészt a nőtlen ágy?
Ah! ha sarj nélkül visz sírba a vég,
Mint árvult ara, gyászol a világ:

A világ lesz az özvegyed, s zokog,
Hogy nem hagytad képed magad után,
Bár mások gyermekéből a halott
Férj mindre visszanéz, mint szellemárny.

Nézd, amit a pazar elszór, helyet
Cserél csak, hiszen élvezheti más is;
De ha szépség vesz, végleg elveszett:
Elveszti a tétlen zsugorgatás is.

Nincs szerelem annak szívébe zárva,
Aki ily gyilkos szégyent hoz magára.

X

Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,
Te, ki magadhoz oly könnyelmű vagy;
Vagy valld be, sokak bálványa lehetnél:
Annyi szent, hogy a lelked csupa fagy.

Mert úgy megszállt a gyilkos gyűlölet,
Hogy folyton lázadsz magad ellen is,
Csak rombolod a szép épületet,
Bár fő-tiszted az volna, hogy javítsd.

Óh, változz, s lelkem veled változik!
Szeretetnél szebben lakjék a düh?
Légy, mint a külsőd, szíves és szelíd,
Vagy legalább magadhoz jószívű:

Nemzz utódot, szívem is kér, - hadd éljen
Szépséged tovább benned s a tiédben.

XI

Ahogy romlasz, úgy nőssz a tieid
Egyikében attól, amit ma vesztesz;
S mit ifjan adsz, véred friss cseppjeit
Visszakapod, mikor tested öreg lesz.

Így élni szépség, okosság, erő,
Másképp vénség, hülő kor, őrület;
Hinnénk neked, meghalna az idő:
Még hatvan év, s eltűnnénk, emberek.

Kit a Természet nem folytatni gyártott,
Száradjon, vesszen a nyers, durva, torz;
Téged dúsaknál dúsabban megáldott:
Becsüld jótettét, s jóval viszonozd;

Pecsétté vésett s megszabta a munkád:
Üsd le sokszor, s ne hagyd veszni a mintát.

XII

Számolva az óramondó időt
S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,
Hogy kókad az ibolya nyár előtt,
S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;

S hogy ejti lombját a sok büszke fa,
Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt,
S hogy hág kévék ravatalaira
A borzas-ősz szakállú nyári zöld, -

Sorsodat nézem, a szépségedét:
Útja a romboló időn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

XIII

Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
Addig lehetsz csak míg földünk lakod:
Készülj gyorsan közelgő véged ellen
És add át másnak édes alakod.

Kölcsön-szépséged így lehet örök
Virágzás csak, mert, bár tested kihűl,
Újjászületnél s édes gyönyöröd
Édes sarj nyerné egykor örökül.

Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,
Ha hű gond megjavíthatja, mire
Felzúg a tél viharos szele, vagy
A halál örök, fagysivár dühe?

Ó! csak a pazar. Drágám, volt apád;
Hadd mondja ezt a fiad tereád!

XIV

Nem fejtem a csillagok titkait,
De, úgy tetszik, asztrológus vagyok,
Bár nem tudom, mi sors következik,
Ragály, éhínség, s zord vagy szép napok;

S percre nem jóslok, kijelölve mindnek
A maga dühét, záporát, szelét,
Vagy hogy mi éri fejedelmeinket,
Noha gyakran elém tárja az Ég;

Nekem a te két szemed (ez a két
Állócsillag) adja tudásomat:
Együtt pompázik az igaz s a szép,
Mihelyt kész leszel őrizni magad;

Ha meg nem, a jóslatom végzetes:
Véged a szép s igaz múlása lesz.

XV

Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
S e roppant színpad csak olyat mutat,
Amit titkos csillag-parancs irányít;

Ha látom, egy az ember s a növény,
Egyazon ég húzza föl s rontja le:
Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
S kopik daliás emlékezete, -

A múlás eszméje mindig elő-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő,
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;

S küzdve az idővel, mely elragad,
Mert szeretlek, én feltámasztalak.

XVI

De mért nem várja különb fegyvered
Az Időt, ezt a véres zsarnokot?
S romlásodtól mért nem óv üdvösebb
Eszköz, mint ezek a száraz dalok?

Boldog óráknak járod ormait;
És sok még parlag kert, sok szűzi vágy
Megteremné élő virágaid,
Hűbb képeid, mint amit ecset ád:

Így az élet rajzolná újra ezt
Az életet, melyet külszínre és
Belső becsben föltárni ez (a Perc
Ónja s az én inas-tollam) kevés.

Ha átadod, megtartod életed;
Élned kell: élj, rajz, saját remeked.

XVII

Hogy lesz egykor versemnek hitele,
Zsúfolja bár nagy érdemeidet?
Pedig, Ég látja, csak sírod jele:
Félig se tárva rejti életed.

Hogyha le tudnám írni szép szemed,
S volna bájad zengeni friss zeném:
Hazugság, mondanák az emberek,
Földi arcot nem fest ily égi fény.

Nevetnék sárgult papírom: fecseg
A pletykás öreg, sok szó, semmi tény;
S a valóság költői őrület
És dagály lenne, ódon költemény.

De maradnál meg valami utódban,
Kettőzve élnél: benne s a dalomban.

XVIII

Mondjam: társad, másod a nyári nap?
Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,
Hisz a május méz-bimbaira vad
Szél csap, s túl rövid a nyár bérlete;

Az ég szeme néha gyújtva ragyog
S arany arca máskor túlfátyolos;
S mind válik a széptől a szép, ahogy
Rútítja rendre vagy vakon a rossz.

De a te örök nyarad nem fakul
S nem veszíti szépséged birtokát;
Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:
Örök dalokban nőssz időkön át.

Míg él ember szeme s lélegzete,
Mindaddig él versem, s élsz benne te.

XIX

Falánk idő, nyűdd az oroszlán körmét,
S falasd a földdel édes fiait,
Törd vad tigris-állkapcsok fogak tőrét,
S ős főnix vére igya lángjaid;

S legyen víg s bús kor, amit röptöd elhagy,
S tégy, amit akarsz, Gyorslábú, te, a
Nagy világgal s tűnő ékeivel, csak
Egy szörnyű bűnt ne kövess el soha:

Ne szántsák kedvesem szép homlokát
Óráid, s ódon pennád rajzai;
Suhanj fölötte érintetlen át:
Szépségminta, mai s mindenkori!

De tombolj bár, vén Idő, legvadabban,
Örökifjan él kedvesem e dalban.

XX

Lánynak festette maga a Teremtés
Arcodat, vágyam úr-úrnője! Édes
A szíved, de nem férkőzhet a tetszés
Úgy hozzá, mint a nők álnok szívéhez;

Szemed fényesebb, de nem oly csapongó,
S megaranyozza mind, amire nézel;
Színre férfi, de, minden színt bitorló,
Férfi-szemet lopsz s nő-lelket igézel.

S nő voltál előbb; de, míg gyúrta tested,
Természet-asszony megkívánta formád,
S valamit hozzá toldva tőlem elvett
S az most, számomra, célnélküli korlát.

De ha már nők gyönyörére teremtett,
Használják ők, s legyen enyém szerelmed.

XXI

Az enyém nem olyan, mint az a Múzsa,
Kit festett szépség is dalra tüzel,
Ki kedvesét a mennyel koszorúzza
S minden szépre az övével felel

S büszke hasonlattá szövögeti
Nap s hold díszét, föld s tenger gyöngyeit,
Április első virágát s ami
Ritkát ez a nagy égbolt csak borít.

Igaz szerető, igazat írok,
S higgyétek el, ha emberfia szép,
Hát ő az, noha úgy mégsem ragyog,
Ahogy arany gyertyáival az ég.

Fecsegjen a nagyzoló, csacska száj,
Én nem dicsérlek: nem vagyok kufár.

XXII

Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjúság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.

Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?

Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.

S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:
Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

XXIII

Mint tökéletlen színész a színen,
Ki féltében elrontja szerepét,
Vagy egy vad túlzó, kire féktelen
Dühe visszacsap, mint szívgyöngeség:

Kishitűségből én akként feledtem
Az ős szerelmi szertartásokat
S roskadozni látszik erőm s szerelmem
Saját szerelmem túlsúlya alatt.

Legyen hát e könyv a szónoklatom
S hangos keblem néma hírnöke, - ó,
Jobban vágyik rád, szív és jutalom,
Mint, amely többször s többet kért, a szó.

Tanuld olvasni sok néma jelem;
Szemmel is hall az okos szerelem.

XXIV

Szemem a festőt játszotta, s szívem
Lapjára karcolta be arcodat;
Ott most testemmel én keretezem,
S a távlat remek művészre mutat,

Mert, hogy hová tett, azt is látni kell
A képpel együtt s a művészen át:
Keblemnek állított boltjába, mely
Szemeiddel ablakozta magát.

Már most, nézd, szemet hogy segít a szem:
Az enyém rajzolta meg másodat,
S a tiéd szívem ablaka, melyen,
Gyönyörködni, rád-rádmosolyg a nap.

De egy varázs nincs meg e bölcs szemekben;
Csak a láthatót festik, szívedet nem.

XXV

Fitogtasson, kit csillaga kegyel,
Közéleti díszt s büszke címeket,
Én, kit a sors ennyire nem emel,
Csöndben élvezem, amit szeretek.

A trónok kegyence csak úgy virul,
Ahogy a napraforgó a napon;
És dölyfe a saját sírjába hull:
Egy ránc, egy intés - és légvára rom.

A sebhelyes, ünnepelt katona
Ezerszer győzhet, s ha egyszer bukik,
Törlik a hír könyvéből és soha
Nem idézik régi érdemeit.

Jobb hát nekem: szeretnek s szeretek:
Nem űzök mást s más nem űz engemet.

XXVI

Szerelmem lordja, kihez érdemed
Jobbágyként köti hódolatomat,
Hozzád küldöm írott hírnökömet;
Hódol csak, és nem szellemet mutat.

Oly nagy hódolat, s ha ily kicsi szellem,
Nyújtja, pőrén hat, nincs szavam elég rá;
De így is hiszek ötletes kegyedben,
Hogy az lelkedből takarót terít rá,

Míg valamely csillag, sorsom vezére,
Kedvező jegyben rám nem mosolyog
S talárt nem vet szerelmem rongy-mezére,
Hogy lásd: figyelmedre méltó vagyok.

Akkor majd büszkélkedem, hogy szeretlek;
Addig ne vizsgálj, fejem födje rejtek.

XXVII

Kimerült utas, esem édes ágyba,
Minden tagom esdi a pihenőt;
De akkor a fejem kezd utazásba,
S lelkem gyötri, mikor a test kidőlt;

Mert akkor (innen, messziről) mohón
Indul zarándok agyam tefeléd,
Oly sötétbe meresztve roskadó
Pillámat, amilyen a vakoké:

Ha csak lelkem látomása ide
Nem hozza, üres szemeimbe, árnyad,
Mely, mint a rémteli éj ékszere,
Szép s új díszt ad vén s komor éjszakámnak.

Lásd, így nappal testem, éjjel szívem,
Miattad, s miattam, sose pihen.

XXVIII

Hogy legyek hát megint derűs kedély,
Ha az áldott pihenés elkerül?
Ha nehéz napom nem könnyíti éj,
S napra éj s éjre nappal nehezül?

Mindkettő, bár ellenséges hadak,
Gyötrésemre barátként összefog,
Ez, hajszolva, az meg panaszomat
Keltve, hogy tőled mind messzebb jutok.

Hízelgek a napnak: beragyogod,
Ha felhőfoltos is a végtelenség;
S a fekete éjnek: te csillagok
Nélkül is megaranyozod az estét.

De a nap kínom napról-napra nyújtja
S éj edzi éjről-éjre szomorúbbra.

XXIX

Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,
Árvultan sírok kivert voltomon,
És zaklatlak, hiába, süket Ég,
S nézem magam és sorsom átkozom,

S irigylem a reménykedőbbeket,
Különbeket és tapsoltabbakat,
Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,
S fő-kéjem öröme is szikra csak:

Akkor, magam már-már megvetve, rád
Gondolok - s lelkem (mint a hajnali
Pacsirta, mely a föld árnyain át
kitör) az ég kapuit zengeti;

Mert édes emléked is annyit ér,
Hogy balsorsom sem adnám trónokért.

XXX

Ha a merengés édes ünnepén
Együtt ülök a múlt árnyaival,
Sóhajt bennem a sok vesztett remény
S elmúlok: sír újra a régi jaj:

És noha nem szoktam, megkönnyezem
Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
S felzokog a rég-megölt szerelem
S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,

És tűnt bánatok új bánata hasgat
S ahogy kín kínra feltámad megint,
Bús számláját sok panaszolt panasznak,
Nem először, fizetem újra mind.

De ha közben eszembe jutsz, barátom,
Nincs veszteségem és a gyász csak álom.

XXXI

Szívedbe gyűlt, kincstárba, mind a szív,
Mit, vesztve, holtnak hittem: egymagad
Őrzöd a szerelmet, s gyönyöreit,
És sírbaképzelt sok barátomat.

Szememből a szerelem álma hány
Szent gyászkönnyet lopott, adóul, a
Sok halottnak, kit, ím, éltet s csupán
Messze múltban rejt szíved otthona!

Tűnt vágyaim éltető sírja vagy,
Volt kedveseim száz jele díszít,
Amim övék volt, most mind rád maradt;
A sokak kincse már csak a tiéd:

Benned látom szeretett arcukat,
És te (ők mind) mindenem ura vagy.

XXXII

Ha túléled ama boldog napot,
Melyen a bitang halál leterít,
S véletlenül mégegyszer átfutod
Volt híved gyarló és nyers sorait:

Gondolj arra, hogy fejlődik a kor,
S tartsd meg, bár minden toll legyőzi, őket,
Tartsd meg, értem, s nem rímemért, mit oly
Könnyedén túlszárnyalnak a különbek.

Ó, tisztelj meg, hogy ezt mondod: »Íme,
Ha a növő korral nő a barátom,
Drágább kincset szült volna a szíve,
S feszíthetne most rangosabb batáron;

De mert meghalt, s van jobb: őt, amit átélt,
Azért olvasom, s mást a stílusáért.«

XXXIII

Dicső hajnalok csókos úr-szemét
Sok ormon láttam; zöld rét ragyogott
Tűz-arcától; s hogy mint égi vegyész
Sápadt folyókat bearanyozott;

Máskor meg tűrte, hogy rút fellegek
Mocskos rácsa lepje mennyei-szép
Arcát, amely a vesztett föld felett
Dugva lopta nyugatra szégyenét.

Az én napom is, győztes, kora fény,
Így verte, dús tündöklés, homlokom;
De ó! csak egy órára volt enyém,
S álarc rejti most tőlem s köd-plafon.

Szívem mégse veti meg érte: védi
Földi nap foltját, hogy foltos az égi.

XXXIV

Mért bíztattál, hogy szép lesz, derű, fény
A nap, s hogy köpenyem se vigyem?
Mocskos felhő gombolyodott fölém
S rothadt gőz győzött tündökléseden!

Nem elég, hogy áttörd a felleget
Viharvert arcom fölszárítani:
Mert jó ír-e, melytől gyógyul a seb,
De nem tűnnek el undok hegei?

Szégyened nem orvosa bánatomnak!
Bánhatod: csak enyém a veszteség!
Gyenge vigasz a sértő jaja annak,
Akiben a sértés fájdalma ég!

De ah! szerelmed könnye gyöngyözik:
Igazgyönggyel fizeti bűneid!

XXXV

Bármit tettél, ne bánkódj; tüske van
A rózsán, ezüst forrásban iszap;
Nap s hold elé felhő és árny suhan
S rút rák él a bimbó selyme alatt.

Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom
S így oldozom önkényed tetteit,
S magam rontva vétkedet magyarázom
S túlzott mentéssel túlzom bűneid:

Értelmezem érzékiségedet
(Az ügyész véd): szívem ím pörbe száll
Szívemmel, mert szerelem s gyűlölet
Benne oly polgárháborúban áll,

Hogy kényszerére keserű bajomnak
Cinkosa vagyok édes tolvajomnak.

XXXVI

Bizony, jobb, ha utunk most elszakad,
Noha szerelmünk osztatlanul egy:
Így a sok foltot, mely velem marad,
Viselem majd magam, tenélküled.

Két szívünk közös vágy, de életünkben
Olyan választó bántalom is él,
Melytől, bár nem csökkenti örömünket, nem
Egy szép órát veszt a szent szenvedély.

Nem illethet ezután a szavam,
Mert szégyenem megszégyenítene,
S hogy becsülsz, ne mutasd nyilvánosan,
Mert megromlik neved becsülete:

Nem, nem, ne tedd; mert szívem úgy szeret,
Hogy, mint magad, enyém a jóhíred.

XXXVII

Ahogy rokkant apának öröm ifjú
Tettekben sürgő-forgó gyermeke,
Úgy vigasztalsz, kit balsors s annyi kín sújt,
Engemet, érdem s hűség kincse, te.

Mert akár szépség, akár születés,
Pénz, ész, ez mind, vagy még több, vagy csak egy
A jussod, mint koronás, ősi rész,
Én hozzájuk adom szerelmemet:

Így sors-vert, hitvány s koldus nem vagyok,
Mert ez, ha árny is, oly mivoltot ád,
Hogy bőségedtől bő tápot kapok
S visszfényével is éltet glóriád.

Azt kívánom, mi üdvöd üdve lesz;
Én kívánom; s így üdvöm tízszeres!

XXXVIII

Hogy fogyhatna ki múzsám tárgya, míg
Lélegzel, te, ki méz-tartalmadat
Öntöd a versembe, túl istenit,
Semhogy felfogja minden buta lap?

Magad műve, ha bennem valami
Számontartásra érdemest találsz;
Ki morcnak ne volnának rímei,
Ha, lobbanó ihlet, te beleszállsz?

Légy a tizedik múzsa, tízszer oly
Dús, mint ama költők-zengte kilenc;
S aki hív, annak, ha rólad dalol,
Örök kort, örök ütemet jelents.

Ha kell daróc versem e kandi kornak,
Fáradjak én, - neked tapsol a holnap.

XXXIX

Hogy hirdessem illendőn érdemed,
Ha jobb részem mindenestől te vagy?
Hogy élvezzem az öndicséretet?
S mi nem az, zengve benned magamat?

Már ezért is éljünk külön megint,
S szerelmünk hagyja el az egy nevét,
Hogy megadhassam, így, elválva, mind,
Ami jussod, ami csak a tiéd.

Ó, különlét, mily kín volnál, ha nem
Lenne e rossz válás jó alkalom
Merengeni, hosszan, szerelmesen,
(Ó, édes fátyol időn s agyamon!)

S ha nem tanítnál kettőt látni egyben,
Itt dicsérve őt, aki messze innen.

XL

Vedd kedveseim, kedves, vedd, igen, mind:
Amid már volt, ahhoz mit adnak ők?
Több szív, amely hű szív volna, szívem, nincs:
Enyém tied volt már e több előtt!

Ha kedvesem kedvemért akarod,
Nem hibáztatlak: szerelmemet éled;
De nem tetszik, ha magadat csalod,
S mit eldobsz, azt kéri makacs szeszélyed.

Elnézem rablásod, szép tolvajom,
Bár viszed minden szegénységemet;
De, tudja a szív, nagyobb fájdalom
A szív sebe, mint a nyílt gyűlölet.

Buja szépség, halmozz bár bűnre bűnt,
Kínozz, ölj, ellenségek nem leszünk.