CHARLES BAUDELAIRE - ŐSZI ÉNEK

ŐSZI ÉNEK Baudelaire 1 Hideg homály borul szívünkre nemsokára; tűnő nyarunk tüze, ég veled, büszke fény! Hallom, kopogva hull már házunk udvarára a fa, s komor robaj döng válaszul kövén. Lelkembe visszaszáll a tél: kaján s goromba düh, kín és borzadály, hajszás, kemény robot; s miként a sarki ég poklán a nap korongja: jeges tönk lesz szivem, melyen véresen lobog. Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak; ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat. Lelkem torony, amely lassanként összeroskad az ostromgép nehéz ütései alatt. S úgy tetszik, míg beföd e zaj egyhangu búja: koporsót szegez itt nagysietve az ács... Kinek? - Tegnap nyár volt, ez már az ősz borúja! A zaj titokzatos, mint egy elutazás. 2 Szeretem nagy szemed zöldtüzü ragyogását, szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok! Nem szomjazom szobád, szíved s a tűz varázsát, csak a Napot, amely a tengeren ragyog. És mégis: légy anyám! szeress! hajolj szivemre, habár gonosz vagyok, hazug és hűtelen; testvér vagy szerető, - légy fájó naplemente s glóriás őszi ég: elhaló életem! Nem tart soká: a sír les már az áldozatra! Ó, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át: hadd szürcsölöm, fehér s forró nyarunk siratva, az őszutó derűs, langy-sárga sugarát! (Szabó Lőrinc)