KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - ARANYSÁRKÁNY (MEK)

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

ARANYSÁRKÁNY

FEJEZETEK
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII XIII XIV XV XVI XVII XVIII XIX
XX XXI XXII XXIII XXIV XXV XXVI XXVII XXVIII XXIX XXX XXXI XXXII

I

A pisztoly eldördült.

Egy diák, ki a futó mögött foglalt helyet a mésszel írt vonalnál, az ég felé tartotta a csövet, s bámulta a füstfelhőcskét, mely nem mindjárt oszlott el a hajnali levegőben.

A másik, mihelyt megpillantotta a lángot, elindította a versenyórát. De nem állhatta meg, hogy el ne kiáltsa magát:

- Rajta!

Vili már futott.

A start tökéletes volt. Úgy ugrott ki, mint a párduc, egyenletesen, minden megtorpanás nélkül emelkedett a magasba, s pár pillanat múlva teljes iramban rohant a cél felé.

Szemében vágtattak a rétek. Szöges cipője karmolta a talajt. Fejét, melyet cigányos haj vert, hátravetette, s arcát eltorzította, csikorgó erőfeszítéssel. A föld dobogott.

Mikor a pálya felén lehetett, az, aki az órát figyelte, még egyszer üvöltött:

- Hajrá!

Most már hunyt szemmel, öntudatlanul robogott előre. Úgy tetszett, hogy egy másodperc alatt tette meg a hátralevő utat. Tárt karokkal, szárnyalva szédült be a célhoz, s mellkasa máris elszakította a rózsaszín papírszalagot, melyet két osztálytársa feszített ki.

A célbíró ekkor lerögzítette a versenyóra nagymutatóját, mely kényelmesen sétált a számlapon. Torkaszakadtából ordította az eredményt, hogy a gyepen lévő érdeklődők, a sportegylet tagjai is meghallhassák.

- Tizenegynyolc!

Vili ezt nem hallotta. Ő tovább futott, lábait kapkodva, szökdécselve, ahogy pesti futóbajnokoktól látta, s nem törődött az idővel, mintha nem is rá vonatkoznék. Csak később fordult vissza.

Távolról kérdezte:

- Mennyi?

A diákok arról tárgyaltak, hogy Vili, ki tavaly Pesten a vándorserleget és zászlót nyerte meg a gimnáziumnak, ismét rekordot javított, s így még sohase futott.

Egyszerre öten-hatan válaszoltak:

- Tizenegynyolc, tizenegynyolc!

Vili feléjük jött. Lábikráján dagadoztak a kidolgozott izmok, görcsösen-csúnyán. Szájába zsebkendőt gyömöszölt.

Ezt lihegte:

- Két lélegzettel.

Két lélegzettel futotta a százat.

- Jó volt, öregem - szóltak a szakértők -, jó volt - s csak a szemük mondta, hogy mennyire jó volt.

- De ne hányd annyira a lábad.

- Igen - bólintott Vili, mert tudta, hogy ez a hibája.

Liszner Vili nem szépen futott. Ha stílust akart teremteni, mindig elrontotta a futamot. Pusztán a marhaerejével bírta.

Egyik pajtása leemelt a galagonyabokorról egy kabátot, vállára tette, panyókára.

- Vedd föl - szólt -, megfázol. Még hűvös van. Különben is mára elég.

Azért még néhányszor lekuporodott, sprintelt, végigszaladta a pályát. Utána átengedte két barátjának, Packának, Huszár Bandinak, kik tizenkettő, tizenhárom alatt teszik meg, s alapjában rokonszenves műkedvelőknek tekinthetők. Egy darabig nézte őket.

Ez a szokásos tavaszi munka volt, az előtréning, melyben a nyolcadik osztály sok diákja vett részt. Kék-fehér tornainget viseltek, sportnadrágot, mely szabadon hagyta térdüket, ellenben szöges cipője csak neki volt, s a többiek csak vezényszóra, tapsra indultak, nem pisztolylövésre. Az is csak őt illette meg.

Elkérte pisztolyát, belekarolt barátjaiba, s félrevonta őket beszélgetni. Most tűnt föl, hogy Vili, ki a télen töltötte be huszadik évét, egy fejjel magasodott ki közülök.

Körötte a városerdő lélegzett, titáni, zöld tüdejével. Amerre lépett, a szöges cipője gyöngyvirágokat, vadnefelejcseket tiport, melyek tejkéken derengtek a világosbarna rögökön. Zsendült minden fa, cserje. Az orgonák tömör falat alkottak, belengve a vidéket keserű leheletükkel.

Ebbe a déli városkába előbb érkezett a tavasz, mint egyebüvé. Áprilisban leesett egy forró zápor, megmosdatta a fasudarakat, porhanyóvá tette a göröngyöket, s a ködben füstölt a termékeny élet. Aztán megeredtek a hajtások, a vetemények, a rügyek tokjából egyetlen éjszakán kibomlottak a lombok, összegöngyölt, zöld selyem zsebkendők módjára, melyeket hirtelen kinyitnak, és meglobogtatnak a szélben.

Vili a két bajnokkal a gyepen egy valamivel lejjebb levő tisztásra tartott. A fanyar homályban rezgőnyárfák feszültek, mint a székesegyház pillérjei, és lombkoronáik úgy zúgtak a gyenge szellőben, mint a templomi orgonák. Topolyafák keresték seprős ágaikkal az eget. Tölgyek bólongtak, komolyan, a vízesés szakadatlan moraját utánozva. Itt a nagy diákok majdnem gyermekeknek rémlettek.

- Hány óra lehet? - kérdezte Vili.

A célbíró, Packa, a versenyórára meredt, melynek rendszerint csak másodperceit nézte, s most a valóságra ocsúdott:

- Hat.

Vili lehorgasztotta fejét. Eszébe jutott az, ami ott messze van, a gimnázium, s hogy a hat után a hét következik, majd a nyolc. Átvette versenyóráját.

Nem közönséges óra volt ez.

Azon a három mutatón kívül, mely minden zsebórán megtalálható, még kettő mozgott: egy nagymutató, melyet az indulásnál pöccentenek el, s egy másik másodpercmutató-féle, mely nagyobb távoknál külön méri a perceket. Apjától, az öreg Liszner Kálmántól kapta, mikor átcsúszott a hatodik osztály vizsgáján.

De akárhogy babrálgatta, mégis hat óra volt.

Hirtelenül zene szólalt meg. A hang irányába emelték fejüket. Innen a tisztásról a vigályos erdőn át kilátás nyílt a nyári vendéglőre. Egy-egy napsugár tört át a fákon, arannyal csíkozva az eget.

Künn a vendéglő előtt egy cigánybanda valami keringőt húzott, mely édesen ringatta a lelket, mint a hullám. A bajnokok, kik naponta reggel öttől fél nyolcig az erdőben dolgoztak, akár egy munkateremben, eleinte nem tudták, hogy mi ez a muzsika.

Huszár Bandi mondta aztán:

- Május elseje.

A cigányok hajadonfőtt muzsikáltak, költői fejüket hegedűjükre hajtva. Éji, cingár alakjuk, mely többnyire kávéházak füstjében pácolódott, különösen hatott itt korán, a tiszta levegőben, rigók és harkályok társaságában. A tavaszt köszöntötték. Egy kertész a melegházból cserepeket hozott ki, és az ágyásba rakosgatta, noha máskor mindig megvárták az Orbánt, a májusi fagyok miatt. De az idén oly meleg volt a tavasz, mint a nyár.

Körös-körül Sárszeg laposan, lepényszerűen terpeszkedett el a homokon.

Hat óra után a városerdő melletti elhagyott utcán megjelent egy magas, sápadt fiú is, Csajkás Tibor.

Az nem jött a többiek közé, csak járkált le-föl a parasztkunyhók között, melyek ablakaiban muskátlik nyíltak.

Olyan galambszürke ruhát viselt, mely nyolcadik osztályos diákhoz nem illő, csak gavallérhoz. Csenevész, selymesszőke hajacskáját középütt választotta el. Kezében nyúlszőr kalapot vitt. Tankönyveit otthon hagyta, csak a megfelelő oldalakat tépte ki, s ezeket zsebébe süllyesztette. Bizonytalannak látszott. Várt valakit.

Nemsokára feltűnt az, akit várt.

Novák Hilda az utca végéről jött, úgy ahogy szokott: nem sietve, fejét lehajtva, titkos bűntudattal.

Most kelt az ágyból, megszökve édesapjától, ki csak később ébred, a dolgozószobájában.

Amikor a diákhoz ért, gyorsan mellé ugrott, és úgy ment mellette, két lépés távolságra, minden pillanatban készen arra, hogy egy ismerős közeledtére ellenkező irányba csapjon, vagy szembeforduljon a fiúval, mintha épp akkor találkoznának. Egy Schumann-füzetet szorongatott.

Hilda folyton tekintgetett, előre, hátra, oldalt. Tibor megkérdezte:

- Mi az?

- Sokan vannak.

Csakugyan, a május elseje megzavarta a légyottjukat.

Másik, zegzugos utcába siettek. Itt Tibor közeledett hozzá, kezéhez ért. A lány hagyta.

Széles karimájú florentinkalapja árnyat vetett arcára, mely egyébként is sötétlett gesztenyeszín hajától, mély szemétől. Kislányos batisztruhát hordott, magas szárú, fekete cipőt, melynek kissé elkopott a sarka. Nem mosolygott. Komoly volt, nagyon komoly.

Tibor nézte hullámos, nagy száját. Annyira nézte, mintha a lány mondott volna valamit, pedig az hallgatott. Csak ő dadogta, néha:

- Édes.

Hilda engedte, hogy arcára záporozzék az egyetlen szó, melyet a fiú tudott.

Mást nem beszéltek. Régen nem volt már semmi mondanivalójuk. Aki őket meglátja így együtt, amint némán ballagnak, a régi szerelmesek természetes, jó közönyével, az megdöbben.

Hétköznapi dolgokról ejtettek egy-két szót, csupa pozitívumról. Tibor szokása szerint ezt kérdezte:

- Nincs baj?

- Nincs.

- Alszik még?

- Hogyne.

- Valaki jön - mondta a diák.

- Gyorsan menj át a másik oldalra - mondta a lány.

Tibor átment a másik oldalra, visszajött. Folyton zavarták őket.

Parasztszekerek haladtak, papírbokrétás lovakkal, fölpántlikázott ostorokkal. Kirándulók tódultak a városerdőbe, kik a tavasz hivatalos ünnepének ezen a napon áldoznak, családostól. Férjek, feleségek kisgyermekeket vezettek, kézen.

Messziről már harsogott a tűzoltóbanda rézlármája: a trombiták és cintányérok az ébresztőt adták.

Hilda idegesen fakadt ki:

- Undorodom.

- Mitől?

- Ezektől - s rámutatott egy távoli társaságra, mely már fölvirágozva baktatott az utcán.

Ismét vargabetűt kellett csinálniok. A törvényszék mögött Hilda tétovázva súgta:

- Beszélnem kell veled.

- Mit?

- Itt nem lehet.

- Fontos?

- Nagyon.

- Komoly?

- Nagyon.

Tibor unszolta. Hilda nemet intett, határozottan.

- Majd délután. Háromkor. Flóri néninél.

Máris búcsúzott, de Tibor követte, nem tudott tőle elszakadni. Kísérte a népesedő utcákon, Liszner Kálmán fűszeresboltjáig.

Itt megálltak.

A fűszeresbolt előtt egy jegenye meredezett, melyet azelőtt nem láttak, nyilván éjjel ásták a kövezetbe, mert körötte még nehány kiszakított gránitkocka hevert, s pár kapányi föld: a májusfa, melyet az öreg fűszeres tétetett ide, hogy reggel majd meglepje a várost.

Mind a ketten fölfelé néztek, tátott szájjal.

Ágain cifra kendők, almák, narancsok, fügekoszorúk himbálóztak, felül tíz üveg pezsgő, melyet a nap annyira átvilágított, hogy látni vélték gyöngyeit s tajtékját is. Mellette bájos, karcsú palackokban zöld, kék, lila likőrök.

Isten tudja, valamit hasonlított ez a karácsonyfához, de mégis tündéribb volt nála és érdekesebb. Ez a pogány fa nem fűtött szobában nyílt ki, tükrök között, hanem az utcán, nyíltan, mindenkinek az élet ajándékait kínálgatva. Lenn, egyik gallyán vattaruhában lógott egy bábu, Tél apó, minden nyavalya és romlás hozója, kit most május jöttén ünnepélyesen fölakasztottak.

Kicsit álldogáltak a májusfa alatt. Egy tiszthelyettes tűnt föl, kit Hilda látásból ismert. Odaszólt a diáknak:

- Most menj vissza az erdőbe.

- Miért?

- Hogy lássanak. Menj.

Kézfogás, köszönés nélkül otthagyta Tibort.

Az visszafordult a városerdő felé. Mögötte jött a tűzoltóbanda, mely szintén arra tartott. Vele ment ki, búsan és izgatottan, de a muzsika ütemére lépkedve.

Ott már fölborult minden rend.

Vad kirándulók érkeztek, rohamcsapatokban estek az orgonabokroknak, s egy szempillantás alatt letarolták. Gyerekek másztak fákra, madárfészket csenni. Bokrok fecsegtek embernyelven, fák gondolkoztak emberagyvelővel, s a kövekben is emberszív dobogott. Emberek lüktettek mindenütt, elhozva a természethez a vágyat. Zsongott az erdő. Megdézsmálták, kifosztották, ellopták mindenét. Gázolták virágait, veszekedve tördösték harmatos ágait, belélegezték fűszerszámát. Agg nénikék úgy szagolgatták a jácintot, mintha azonnal megszépülnének tőle. Közben a még álmos égen egészen fölébredt a nap. Diadalmas tűzárral borította a tájat, átnyilallt rézsút sugaraival a lombokon, sárga pocsolyákban forrt a fénye, melengette a vért, csiklandta a kebleket, kéjesen viszkettette a torkokat, végsőkig feszítve az életkedvet, melyben dac volt, kihívás, életkedv s halálkedv is. Mindebbe pedig beleharsant a tűzoltóbanda, mely itt termett, fölemelte trombitáit a tavaszba, s a trombiták ragyogtak, és a fény trombitált.

Legtöbben letelepültek a fehérrel terített asztalokhoz, melyeket kihoztak a fák alá. Pincérek röpültek asztalkendőjük sirályszárnyán a tömeg e viharában, tizenöt tányérral, tizenöt söröskorsóval, hogy a falánk gyomornak legyen mit enni és inni. Faltak mindnyájan, mint valami táborozó hadsereg, harapták a sóskiflit, a virslit, kortyolták a májusi bort, szopták a tejet, pohárból, mint egy anyamellből. Leányok ültek fiúkkal, a leányok férfikalapban, a fiúk napernyők alatt. Egy fiatalasszony magasra emelte boglárkacsokrát, és haja kibomlott. Trécselésük elvegyült a fecskék csicsergésével. Pillék, bogarak koppantak hozzájuk. A konfetti tányérjukra porzott, szájukba-orrukba röppent, s kacagva köpködték a földre.

Tibor kisietett ebből a zenebonából a fasorba, hol a nyolcadik osztály növendékei gyülekeztek.

Vili most a földön hevert, egy fa árnyékában. Megvetően pillantott a fasorra, melyen idegen alakok lézengtek, kik sohase jártak itt.

Egyre többet beszéltek a tananyagról is. Ebeczky Dezső vitte a szót, a nyolcadik osztály legjobb tanulója, kit mindnyájan őszintén utáltak. Nem azért, mert jól tanult. Jól tanulni elvégre lehet. De olyan jól tanulni, mint ő, az már undorító.

Vili csak hallgatta-hallgatta. Nyálazta körmeit, s tintaceruzájával telefirkálta mind a tízet.

Fölpislantott rá. Megkérdezte tőle:

- Hát te hogy kerülsz ide?

- Csak kijöttem, barátom - dalolta Ebeczky Dezső, ki személyes megjelenésével tisztelte meg az erdőt, és láthatóan mélyet szippantott levegőjéből. - Ah, a természet.

Vili ezt nem értette. Itt fű van, fa meg föld, s azon nincs mit lelkesedni.

Különben egyiküket sem érdekelte a természet, mely egy volt velük. Ők még csak befelé néztek magukba, nem kifelé, mint az öregek.

Ebeczky Dezső azonban jeles magyar dolgozatokat szokott írni a természet szépségeiről.

Ezért mondta:

- Nincs gyönyörűbb, mint a természet.

- És a számtan? - ingerkedett Vili.

- Az is szép, barátom. Minden szép. A maga helyén.

Olyan nyomasztóan hatott megjelenése, mintha legalábbis egy tanár jött volna közéjük, a gimnázium minden borzalmát magával hozva.

Vili végigmérte tekintetével Ebeczky Dezső selyempapirosba kötött könyveit, melyekre hetente tiszta ruhát adott, hízásra hajlamos arcát, ezt az idegen csillagról idepottyant fickót, ki boldogan élt az iskola kalodájában, logaritmuskönyvével, oknyomozó történelmével, görög nyelvtanával, s elbiggyesztette száját.

Ebeczky Dezső így szólt:

- Jó lesz indulni.

Vili öltözködni kezdett. Egy padon voltak a holmijai.

Lassan húzta nadrágját, mely hosszú volt és bő, a tornaingre kabátját, mely rövid volt és szűk, s szárából kikandikáltak a csuklói. Lerúgta a kedves szöges cipőt. Az ormótlan, vastag talpú fűzőst vette föl helyette, mellyel sokáig bajlódott.

Fejébe csapta tornasipkáját, mert attól nem vált meg. Kalapot sohase viselt.

Mind elindultak.

II

Novák Antal, a nyolcadik osztály főnöke, a mennyiségtan és természettan tanárja is ekkor indult el az iskolába. Gyorsan, erőteljesen, frissen lépkedett.

Egy sarkon hozzácsatlakozott két kollégája, egy öreg meg egy fiatal. Ettől kezdve a három tanár egyenes vonalt alkotva ballagott, akár a tanulóifjak, oly együttesen, hogy szinte megfoghatták volna kezüket. Tanárgondjaikba merültek ezen a szép reggelen.

Novák Antal dr., ki középütt ment, botját ütemesen koppintgatta az aszfaltra. Élvezte a tavaszt. Nem úgy, mint a diákok, mert ő már sok tavaszt látott, eddig negyvennégyet. Tudta, hogy ezt a kellemes üdeséget a légköri viszonyok meg a lombok okozzák. De hiába volt ily tapasztalt, az alvástól, a kávétól, a reggeli fénytől kedvre derült.

- Meleg van - zihálta az öreg Tálas, a történelem professzora, s megállt, hogy kifújja magát.

- Igen - mondta Novák -, ez a mi időjárásunk. Bolond, bolond. Soha sincs tavaszunk: a tél után azonnal következik a kánikula.

- Csak az ősz szép itt - bólongatott Tálas -, a hosszú, egyenletes ősz. A magyar ősz.

- Az se mindig - felelte Novák.

Megtörölte homlokát. Tarkójára rátűzött a napsugár, s égette posztóruháját. Kabátját kigombolta. Szalmakalapját is levette boltozatos koponyájáról, melyet ritkás, szőke haj borított.

- Szeszélyes, kiszámíthatatlan időjárás - folytatta Novák Antal. - Nincs tengerünk. Az a baj, hogy nincs tengerünk, mely szabályozná az éghajlatot. Azaz, ez itt a tengerünk - és a homokos talajra pillantott. - Ez a homokbucka, melyen most járunk, valaha tengerfenék volt. Homoktenger.

A fiatal, ki fekete szemüveget hordott, Fóris Ferenc, a latin és görög nyelv tanárja, nem figyelt oda. Már lépést se tartott velük. Egy könyöknyivel előttük sietett, hogy el ne késsék.

Novák nem hagyta el öreg kollégáját, ki már a harminckilencedik évét szolgálta, s tüdőtágulással küszködött. Lassította lépteit. Karját fogta, támogatta. Egyszerre ő is megállt.

- Nini - mondta meglepődve, míg dióbarna szemével az égre tekintett -, sárkány.

Botjával egy pontra mutatott.

- Aranysárkány - tette hozzá.

Két kollégája odanézett, ahová botja mutatott.

Fóris ráncolta homlokát.

- Papírsárkány - állapította meg, fitymálva.

Messze, valahol a városerdő táján lengett egy jókora, remek sárkány, melyet a még nem látható diákok hosszú madzagon vontak maguk után, a fák fölött, lassan.

- Rég nem láttam már sárkányt - szólt Novák Antal, és feléje bámult.

Fóris Nováktól szórakozottan kérdezte:

- Miből is készítik az ilyesmit?

- Szitakéregből.

- Én sohase csináltam.

- Pedig egyszerű - válaszolta Novák, ki az iskolán kívül is szeretett magyarázni, különösen természettudományos kérdéseket, egy-két mondattal megérzékeltetve az elvont elméletet. - A szitakérget zsineggel feszíted ki, mint az íjat, félköralakúra, így - és máris rajzolt a porba, botjával. - Ez a váza. Veszel egy nádszálat s középre teszed, ide ni, hogy megrögzítse a vázat, és feszesen összekötöd a szitakéreg e két pontjával. Ez a gerince. Itt a nyereg, ebbe a kantárt akasztod, mely igen fontos az egyensúlyozásnál, hogy a sárkány ne szitáljon. Ha ez készen van, akkor csak beragasztod vászonnal.

- Ez azonban csak papírból van.

- Lehet abból is. Mindegy.

- Olyan az alakja - szólt Tálas -, mint egy szívé.

- Igen - mondta Novák -, azért tud úgy repülni. A madarak is ilyen elv szerint repülnek.

- Hej - sóhajtott az öreg Tálas -, de sok sárkányt eregettem én is a városerdőn.

Elbeszélgettek ezekről a csip-csup dolgokról, s maguk se vették észre, mosolyogtak. Fóris azonban nem. Őt izgatta a sárkány. Mindenekelőtt a neve. Szárnyas kígyókra, mérges leheletű szörnyekre gondolt, melyek halált okoznak. Fejében mitológiai roncsok kavarogtak. A sárkány folytatta útját fönn a levegőben. Csakhogy a diákok nem a legrövidebb úton közeledtek az iskola felé, hanem mellékutcákon haladva megkerülték a várost, úgy hogy most a három tanár háta mögött voltak. Azoknak vissza kellett fordulniok.

Most a sárkány megállt, egy ponton.

Tálas Béla megjegyezte, Novák felé:

- Épp a te házad fölött van, Tóni.

- Az ám - szólt Novák. - Milyen mozdulatlan. Ott fönn, úgy látszik, nem fúj a szél.

- Hány méterre lehet?

- Százra - mondta Novák, kinek pompás szeme volt. - Több mint százra. Százhúszra legalább.

Fóris, ki szintén megfordult, és vizsgálta a méltóságosan lengő szörnyet, türelmetlenül kérdezte Nováktól:

- De mitől csillog úgy?

- Befestették aranyosra. És rásüt a nap. Attól csillog.

- Ilyesmikkel töltik az idejüket - bosszankodott Fóris -, most, a vizsgák előtt.

- Ha egyébként teljesítik a kötelességüket - válaszolt Novák, elnézően -, nem baj. Legalább megtanulják.

- Mit?

- A sárkányt.

- Hát te tanítod a sárkányt?

- Hogyne. A nyolcadikban, az elektromosságnál. Magam is akartam csinálni nekik, de már nem volt időm. Franklin Benjamin, kérlek, vele mutatta ki, hogy az istennyila azonos azzal a villamossággal, mely a lámpádban ég.

- Az istennyila? - döbbent föl Fóris.

- Az - hagyta helyben a tréfát Novák. - A villám. - Egy sárkányt engedett föl, melynek fejére egy tűt tűzött, az magába szedte a légköri elektromosságot, s a cukorspárga, mely megázott - szóval a rossz vezetőből jó vezető lett -, levezette. Állítólag agyonütött egy tyúkot is. Aztán a léggömb fölfedezése előtt a szél sebességét, a felső légréteg hőfokát is sárkánnyal mérték. Nagyon hasznos mulatság ez.

- Valamelyik tengeri csatában is fölengedtek egy sárkányt - szólt Tálas Béla. - De már nem tudom, melyikben.

- No látjátok? - fejezte be Novák. - A játék komoly dolog. Mindig az életet jelképezi. Ez vezeti be a gyerekeket az életbe. Csak játszva tanulhatnak.

Fóris nem volt ezen a véleményen. Nem is szerette ezt a kollégáját. Novák Antalt, a tanári kar büszkeségét tudós embernek tartotta, mint mindenki, de rossz nevelőnek. Az ellenőrző s az osztályozó konferenciákon folyton összekülönbözött vele. Titokban gyűlölte őt.

A sárkány közeledett. Egyre nőtt, egyre jobban tündöklött. Már dalmahodott alakja is, hosszú, papírláncból való farka, melyet szintén bearanyoztak az ügyes lurkók. Himbálta a széláram.

Feje mellett feltűnt két papírbojt, két aranyos leffentyű. Fóris Nováknál érdeklődött:

- Mi az?

- Az, barátom, a sárkány füle.

- Nem látom az arcát.

- A sárkánynak nincsen arca.

Fóris összerezzent. Novák tréfásan oldalba bökte:

- No, ne félj, Feri, azért talán nem esz meg bennünket. Nem olyan sárkány ez.

Kacagtak, ő meg Tálas. Fóris mereven nézett a sárkány felé, mert az megint megállapodott, a májusfánál, közvetlen Liszner Kálmán fűszeresboltja előtt.

Vili apja maga is kiállt a bolt elé, hogy gyönyörködjék a ritka látványban. Kezét nadrágzsebébe dugva csörgette aprópénzét, a tíz- meg húszfilléreseket. A kis, fürge öregúr, ki hegyes ezüstszakállat viselt, szerette az ifjúságot. Pár nappal ezelőtt ő bocsátotta rendelkezésükre ingyen azt a rengeteg madzagot is, mely a sárkányt tartotta.

Vili beugrott a boltba. Noha nyolcadikos volt, kezet csókolt apjának, az megsimogatta arcát, mint egy kisfiúét. Ezt szégyellte a többi előtt.

Odament az asztalhoz, hol a citromos kosár mellett sajtok látszottak, üvegharangok alatt, sztaniolpapírba pakolt csokoládérudak, s intett a segédnek, ki buzgalommal készítette el az úrfi szokott reggelijét: a sonkavágó késsel kettészelt három zsemlyét, vajjal kente, szalámival, uborkaszeletkékkel bélelte. Vili egyiket bekapta hatalmas szájába.

Mire kiért, a gyerekek visongtak. Fölengedtek két léggömböt, hogy elfogják velük a sárkányt, mely nézetük szerint legalább tízezer méterre lehetett, hol a levegő már ritka, s a léghajósoknak elered az orruk vére.

Cselédek szaladtak az utcára, csecsemőkkel karjukon. Ablakok nyíltak. Kis inasok, kik szép vizesnyolcasokat rajzoltak a száraz aszfalton, fölfelé tekintettek. Minden fej fölfelé fordult.

Csakhogy a csalfa léggömbök nem a sárkány után iramodtak, hanem mind a kettő más irányba. Olyan magasra értek, hogy szinte nekikocódtak az égnek, s attól lehetett tartani, hogy betörik a levegő kristályharangját.

Erre a fiúk ismét zajongani kezdtek. Versenyt futottak velük, karjukat fölnyújtva ugráltak, sapkáikat hajigálták, hogy lehozzák a levegőből.

Ezt a távoli ordítást meghallotta a három tanár. Fóris kettőzte lépéseit.

- Meglátjátok, elkésnek. Haszontalan kölykek. Megint elkésnek.

- Csak fél nyolc - nyugtatta Novák.

- Mégis elkésnek. Mindig elkésnek.

A sárkányt már gyorsabban vontatták. Nyargalt előre, egyenesen a gimnázium felé, mely zöld érckupolájával belekomorlott a friss reggelbe.

- Itt jönnek - csitította kollégáját Novák, ki hallotta, hogy a verébcsiripelésszerű diákzaj megöblösödik.

A vidám körmenet abban a nagyutcában bukkant föl, mely a gimnázium homlokzata felé nyílik. Zsivajogva ugrálták körül a diákok, vagy százan, a sárkányt, mely háromméteres aranyszárnyával szelte az eget, jobbra-balra ferdült, mert lejjebb húzták, a széljárta légkörbe. Végtelen zsinegen tartotta egy hirtelenszőke kisdiák. De a nagyobbak se szégyellték magukat. Azok is körötte táncoltak, talán még jobban gyönyörködtek benne, mint apróbb társaik. Azzal mulatoztak, hogy a madzagra fűzött papírdarabkákat fölfelé billentette a levegő, majdnem a sárkány testéig. Postát küldöttek.

Igazán esemény volt ez a gyönyörű sárkány.

Fóris idegessé lett.

- Csak nem viszik be a tanintézetbe - panaszkodott Nováknak, s megrémülve a gondolattól, máris eléjük sietett.

Hátratette két kezét, és szemével, melyet a fekete szemüveg miatt sohase lehetett látni, méregette a forradalmas tömeget, hogy útját szegje.

- Mi az? - sipított éles, kellemetlen hangján. - Mi az?

A diákok nem ijedtek meg, a macskazene tovább tartott. Csak akkor ült el, mikor megpillantották Novák Antalt. Ő nem kiabált, de tőle mégis mindnyájan féltek.

Egyszerre csönd lett. Sapkák, kalapok emelkedtek.

- Mit lármáznak? - ordított Fóris most már egyedül, a csönd védelme alatt, melyet kollégájának köszönhetett. - Csürhe. És ezek a nagy kamaszok is. Vén szamarak. A nyolcadik. Persze, a nyolcadik. Szégyelljék magukat.

Egymás után sunnyogtak be a kicsinyek, többször, mélyen meghajolva. A nagyobbak csak köszöntek.

- Takarodjanak be az osztályokba. Már a harmadikat is elcsöngették.

Mindig ezt szokta mondani. De most is hazudott. Csak az elsőt csöngették el.

- Kié ez a sárkány?

Egy piros hajú fiú jelentkezett, valami harmadikos. Alig látszott ki a többi diák közül. Nem bírt a sárkánnyal, mely ide-oda lökte őt, majdnem a levegőbe röpítette.

- Tegyék ezt el valahová.

Csajkás Tibor, ki mindig szolgálatkésznek mutatkozott tanárjaival szemben, foga közé szorította a fehér orgonaágat, melyet magával hozott az erdőből, s átvette a harmadikosoktól az imbolygó, bukdácsoló sárkányt. Vili kikapta kezéből, a gimnázium kapuja elé húzta, s ott ügyesen, gyorsan egy fatörzshöz kötözte, hogy iskola után hazavigyék. A madzagos orsót a földre dobta.

Pár perc múlva kiürült az utca. A diákok bementek a gimnáziumba, s megvitatták, mi minden történt ma: pisztollyal lőttek a városerdőn, sóskiflit, virslit reggeliztek, cigányzenét, tűzoltóbandát hallottak, leányokkal beszéltek, láttak májusfát is, de a sárkány, az aranysárkány, az volt a leggyönyörűbb.

Novák Antal sütkérezett a kapu előtt, s nyolctól kilencig nem lévén órája, rágyújtott egy erős virzsíniára. Mindig erős virzsíniát szívott.

Ő is megbámulta a csodát, mely így közelről még nagyobbnak tetszett, amint leviathán-testével kipányvázva kóválygott a gimnázium kupoláján, közvetlenül a szentkereszt fölött.

- Még elviszi a szél - figyelmeztette Novákot Tálas Béla.

Novák a magasba nézett, hunyorogva a napfénytől.

- Nem - válaszolta -, most már semmi szél sincs. Teljes a szélcsönd. Aztán jól kikötötték - és megtapogatta a fatörzsön a madzag vastag bogait.

III

Amint a diákok ebből a fényes reggelből beléptek a régi, rozoga gimnázium előcsarnokába, minden elsötétedett előttük.

Nem láttak semmit. Úgy érezték, hogy hirtelen megvakultak, úgy érezték, hogy még éjszaka van.

Azonkívül fáztak is.

Ez a kongó, széles előcsarnok, mely kánikulában is hideg, most valami pince-leheletet küldött feléjük, s egy szagot is, azt a régen ismert iskolaszagot, mely irkákból, szivacsokból, krétából, porzóból meg elsavanyodott tintából bűzölög, és elémelyíti a gyomrot.

Káprázó szemük lassanként különböztette meg a tárgyakat: a faliórát a tornacsarnok előtt és az üvegezett szekrényt, melyben római bigák, kvadrigák gipszmása állott. Fölötte a klasszikusok mellszobrai sorakoztak, kiket személyes ellenségüknek tekintettek, a latin és görög remekírók, olyan fakó, zöldesszürke arccal, mint a rákbetegek.

Gergely, az iskolaszolga, a csengőt rázta, másodszor csöngetett, a háromnegyed nyolcat.

Az ő arca virított, nem mint a latin és görög remekíróké.

Egy kis fegyelmetlenség is előfordult. A végtelennek látszó földszinti folyosó végén a fiúk valamit üldöztek. Könyveket, tollszárakat vágtak hozzá. Egy patkány kibújt az udvar vasrostélyos csatornájából, felszökött a gimnáziumba, a falak mentén rohant előre, s bár az osztályok testületileg csatlakoztak az üldözőkhöz, végül mégis sikerült megmenekülnie, fönn a második emeleten, hol a padlás vasajtója alatt eltűnt. Fóris két öklét melléhez szorítva, futólépésben próbálta elérni a rendetlenkedőket. A kisebbek halántékhaját húzta fölfelé, a nagyobbakat oldalba bokszolta.

A harmadik csöngetés után elcsöndesedett a gimnázium. Nyíltak az osztályok ajtajai, bementek a tanárok. Több helyről kihallatszott: "Szentlélek Úristen, emeld föl hozzád szíveinket... szíveinket..., hogy a szépet és nemeset megérthessük... megérthessük..." A diákok sebesen mormolták mindennapi imájukat, s a tanárok a dobogón mellükre kulcsolták a kezüket, és szemüket szemérmesen lesütötték. Keresztet vetettek, leültek, írták az osztálykönyvet. Egy diák az első padból kilépett, a tanár füléhez hajolva, bediktálta a hiányzókat, oly bizalmasan, mintha édes titkot közölne, mely csak őrájuk, kettőjükre vonatkozik. Mozgolódás támadt, tankönyveket lapoztak, máris feleltek. Feleltek mindenről a világon: Isten létéről, világos érvekkel bizonyítva a legnagyobb Szellem szükségképpiségét, báró Lisztius Lászlóról, a német verstanról, a gerundiumról, illetve a gerundivumról, a mi-végű igékről, a pragmatica sanctióról, az ízelt lábú rovarokról, a kamatoskamat-számításról, a folyadékok felületi feszültségéről, annyi tudásról tanúskodva, amennyit egyszerre a világ legelső tudósai és lángelméi se tudnak. De a szegény diákok tudnak.

Novák Antal a tanári szobában élvezettel szívogatta jól szelelő virzsíniáját. Kollégáival, kiknek szintén lyukas órájuk volt, a korpótlékról beszélgetett. Mire véget ért a virzsíniája, fölkelt, s a fizikai szertárba indult, mely a nyolcadik osztály tőszomszédságában volt, az első emeleti folyosó végén.

A nyolcadik osztály nagy szárnyas ajtaját és három ablakát kinyitották, hogy az osztályfőnök utasítása szerint az előadás előtt szellőzzenek. Csakhogy az előadó tanár, noha már fél kilencre járt, még mindig a tanári szobában merengett. Emelkedett hangulatban várták. Senki se tanult. Vili az ablakdeszkára ugrott, megnézni, hogy mit csinál a sárkány, s miután innen nem látta, legalább fölhúzódzkodott az ablak keresztfájára, és megmutatta a hasizmot.

Jókedvüknek több oka volt. Először az, hogy délutánjuk kivételesen szabad, s ez a kis szabadság gondolata már reggel fölvillanyozta őket. Másodszor ez az egyetlen nap, mikor nincs se számtan, se fizika, az a két komisz tárgy, melytől a legjobb diákok is, hiába tagadták, egyformán rettegtek. Harmadszor, az első óra történelem, melyet az áldott Tálas Béla tanított, ki rendesen fél után jött be, s már olyan fáradt volt, hogy semmit se bánt, semmit se vett rossz néven.

Első gimnazista koruktól fogva minden ugratást kipróbáltak rajta. Eleinte tollat búgattak, papírgalacsinnal fricskázták, vízbe ültették, tollszárát gumiarábikummal kenték meg, spárgával kötötték be felöltője két szárát, s óráira békákat, egereket hoztak, melyeket szabadon engedtek. Majd a tréfákat finomították. Mielőtt megjelent, becsukták az összes ablaktáblákat, úgyhogy mindenre egyformán sötétség borult, vagy hirtelen a földre kuporodtak, úgyhogy a tanterem üresnek látszott. Később a diákcsínyeket a művészet tökélyére emelték. Kifordították szemgolyóikat, akár az iskolaorvos a trachomavizsgálatnál, s karba tett kézzel ültek, azon mulatva, hogy ők nem látják a tanárt, de a tanár látja őket. Legutolsó számuk, már nyolcadikos korukban, az volt, hogy a padokat, izmos combjaikkal emelve, lassan és óvatosan előrerukkoltatták, minden percben vagy egy arasznyit, minek következtében csöngetés előtt az egész osztály közvetlen a katedra közelében foglalt helyet, eltüntetve azt a tisztes távolságot, mely egyébként a katedra és padok között van, s az osztály csak akkor vonult vissza a tekenősbékák lomha mozdulatával, mikor az agg professzor erre külön megkért mindenkit. Ezek az elévült vásottságok kísértettek képzeletükben, melyeket alapjában már meg is untak, de most tanulástól elgyötört testükben a szabadulás reménye visszaidézte, s az utolsó megpróbáltatástól való félelem sajgó akasztófahumorral föllobogtatta emlékeiket. Ennélfogva lármáztak. Csak a lárma izgatta még őket, a lárma, mely mindig érdekes.

Nem összevissza lármáztak, hanem szépen, ütemesen. Vili a dobogó tanári székére pattanva, karmesterként verte a taktust, fortissimo és pianissimo, hogy a zaj, amint kell, megdagadjon vagy elhalkuljon. Ő volt a vigyázó. Novák Antal itt, a nyolcadikban se szüntette meg ezt a kisdiákos intézményt, mert tudta, hogy a diákok csak diákok maradnak, azonkívül pedagógiai elve volt, hogy a tanulóifjaknak az egymásra való ügyelés önérzetet ad. De a különös zsivajt mégis sokallta. Megállt a nyitott ajtóban, épp akkor, mikor Vili leugrott a székről, s inkább szomorúan, mint haragudva ezt mondta:

- A vesztüket érzik? Szép dolog, nagyon szép. Önök, akik felnőtt emberek.

Várt kicsit, bólintgatott.

- Csak az érettségin is így halljam a hangjukat!

Az érettségi, az érettségi. Rettenetes volt.

- Kinek lesz órája?

Egyszerre, mind a huszonhárman:

- Tálas tanár úrnak.

Novák csóválta fejét.

- Hallottam.

Rosszallása részint a zajongóknak szólt, részint Tálas Bélának, ki ilyen hanyag, s fél kilenc után is magára hagyja az osztályt.

- Foglalkozzanak valamivel.

Vili már illedelmesen állt a dobogón, s megszólalt, mint vigyázó:

- Én kérem, tanár úr, mindig mondom nekik. De ők mindig lármáznak, tanár úr.

Novák, ki mindent látott, nem tűrte ezt a szemtelenséget, Vili padjára mutatott, a hetedik padra.

- Menjen a helyére.

Vili helyére ment. A hetedik padból fölemelkedett Huszár Bandi és Packa, s beengedte őt. Két bajnoktársa közt ült, kik mint testőrei vigyáztak rá.

Novák alig távozott el a fizikai szertár felé, Vili újra fölkelt. Csöndet intett, és félhangon, általános figyelem közepett, így szólt:

- Gyerekek, láttátok?

- Mit?

- A szalmakalapot. Nohát - mondta ámuldozva. - Tóni fölvette a szalmakalapot. Pokoli.

Mindenki nevetett. Már iskolába jövet elmosolyodtak azon, hogy Novák Tóni fölvette a szalmakalapot.

Nováknak volt egy sapkája és két kalapja. A nyusztsapkát, melyet két lecsatolható fülvédő egészített ki, a megfázástól félvén már november elsején előkereste, s február végéig hordta. Március elején feltűnt fején egy széles karimájú nemezkalap, melyet áprilisig bezáróan lehetett észlelni, s ősszel, szeptemberben és októberben. A melegebb tavaszi napokon a fekete, púpos, igen fura szalmakalap jelent meg, s egészen a nyár végéig uralkodott. Mind a hármat jól ismerték a diákok. Most a szalmakalapját látták, amiből azt következtették, hogy huzamosabb szép idő lesz. Nyugodtan lehetett utánaigazodni. Időjósi tehetségét a város is sokra becsülte. Szájról szájra röppent a gimnáziumban a hír, a nap új eseménye. Az öreg fölvette a szalmakalapot. Láttátok-e, gyerekek, a szalmakalapot? Hogyne látták volna. Roppant nevetséges volt a szalmakalapban. Ősszel viszont a nemezkalapban volt roppant nevetséges. Télen pedig a nyusztsapkában volt roppant nevetséges.

De nemcsak kalapjait tartották ennyire számon, hanem minden egyes ruhadarabját. Két öltözet barna, gyapjúszövetből készült ruhája színben alig különbözött egymástól - az egyik csak valamivel világosabb, mint a másik -, s ezeket fölváltva viselte, télen-nyáron. Mindkettő kissé bolyhos, de igen tartós, alkalmas arra, hogy testét megóvja az időjárás viszontagságai ellen. Mellényein nem tűrte a kivágást, állig gombolódtak, és csak egy kicsiny, egyenlő oldalú háromszöget hagyatott a nyakkendők számára. Harmadik rend ruháját, a fekete ünnepit, vasárnap a templomban s az iskolai ünnepélyeken mustrálgatták, a szalonkabátot, mely térdét verte, s a megzöldült nadrágot, melyet éppúgy kitérdelt s ritkán vasaltatott, akár a többieket. Ő, aki ismerte a természettudományból azt, ami örökkévaló, nem vette figyelembe a divatot, mely mulandó, esetleges, mindig változó. Cúgoscipőt hordott, melynek nem egyszer lógott a húzója, és fehér félharisnyát, mely ki-kivillant, hogy lábait keresztbe téve a nadrágja fölhúzódott. Nadrágtartóját is látták egyesek, a gőzfürdőben, mikor kabinjában öltözködött, s ha ezek nem hazudnak, és szavuknak csakugyan hitelt lehet adni, kékcsíkos vászon nadrágtartó emelte s oltalmazta Novák Antal nadrágjait. Ezekre a holmikra, melyeket tanári mivoltával fontossá tett, mintegy megszentelt, borongással elegy kíváncsisággal tekintett az ifjúság. A nyolcadik osztály merészebb növendékei a rettegett számtan- és fizikai órákon tenyerükkel meg is érintették kabátja szélét egy pillanatra, sőt Oláh Gyuszi azzal dicsekedett, hogy egyszer halálos elszántsággal a nadrágját is megfogta, valamivel a comb fölött, amint padja elé lépve hátat fordított az osztálynak, s a magyarázat hevében a táblára tekintett, egy képletre. Ez nem is közönséges kabát és nadrág volt, hanem tanárkabát, tanárnadrág, a posztója tanárposztó, mely nem hasonlítható semmi más posztóhoz.

Ami a nyakkendőit illeti, azokkal könnyebben végezhetünk. Mindössze kettő vendégszerepelt az iskolában: egy szürke, hosszú, készen vett selyem, melyben hétköznapokon gyönyörködtek, s egy fekete, szintén készen vett kisebb, a szalonkabáthoz. Volt ugyan egy harmadik is, egy fehér batiszt, vörös babokkal, de azt már több mint egy éve nem viselte. Tavaly tudniillik néhány fiú az alábbi nyílt levelezőlapot intézte hozzá: "Tónikám, ma reggel láttuk az új, vörösbabos nyakkendődet. Tisztelettel közöljük, hogy nagyon rosszul áll neked, s veszélyezteti tanári komolyságod. Kérünk, ne vedd föl többet, már csak saját jól fölfogott érdekedben sem." Aláírás helyett: "Több jóakaratú diákod." Novák az ízetlen levelezőlapot széttépte. De másnap az egész osztály csöndes derülésére csakugyan nem vette föl, s tény az, hogy ez a nyakkendő azóta befejezte rövid pályafutását, és szekrényében lógott.

A tárgyak közül általában a nagyokat kedvelte. Haragudott a kis tárgyakra, rajzszögekre, tűkre, melyek elvesznek. Vastollal írt, melynek olyan az alakja, mint a lapáté, s óriási irónnal, mely az ácsok ceruzájához hasonlított. Zsebkendőzsebéből több tollszár és vöröskék ceruza nyúlt ki. Mellényzsebében fedőlap nélküli órája foglalt helyet, mely minden szépészeti szempont kikapcsolásával kizárólag az idő mérésére szolgált, s rajta a XII szám, akár a hőmérőn a lázvonal, kárminnal volt kipingálva, jelezve számára, hogy vége az előadásnak. Kabátzsebeit lehúzták a belerakott holmik, a többféle kulcskötegek, a kapukulcsa, melyet sohase felejtett otthon, a rézsúlyok, mérővesszők, egy gumicső vagy üvegdarabka, esetleg egy véső vagy harapófogó is.

Tóninak nevezték a tanulók bizalmasan, de ez a becenév nem illett hozzá. Mindenekelőtt igen komoly ember volt. Aztán nem szolgált rá arra, hogy gúnyolják. Haladott, szabadelvű nézeteket vallott, barátkozott a diákokkal az iskolán kívül is, anélkül hogy cimboráskodnék velük, s nemrégiben a közvetlen viszony ápolására "teadélutánokat" honosított meg, melyekre meghívta a felsőbb osztályú növendékeket. Ezek a teadélutánok nem sikerültek. A diákok elfogultan viselkedtek a szigorú, de kedves tanár otthonában, nem mertek a süteményhez nyúlni, beszélni is csak Ebeczky Dezső beszélt, főképp számtani kérdésekről, míg a többiek nevetgéltek, és unták a teadélutánnak elkeresztelt pótszámtanórát. Novák nem is invitálta többé lakásába tanítványait. Mégse mondott le arról, hogy az ifjúsággal keresse a társas érintkezést, és megszilárdítsa a baráti kapcsolatot. Ő maga mulatott legjobban azon a rideg tanáralakon, mint Fóris, kit az élclapok, véleménye szerint, joggal állítanak pellengérre, s a másikon, szomorú ellentétén, Tálas Bélán, ki nem ügyel méltóságára. Kettőjük között állt, a középúton, a szigor igazságával, higgadtan és méltóságosan. De azért ő is jó pofa volt.

Hogy miért "jó pofa" egy férfikora javában lévő, tisztes férfiú, ki nyájas mindenkihez, leereszkedő, elnéző a tanulóifjúsággal szemben, feddhetlen életű, vaskalaposság vagy korlátoltság, elfogultság vagy különösebb modorosság nélkül, egy tanár, ki immár húsz évi pedagógiai múltra tekinthet vissza, évek óta előfizetője a Matematikai és Fizikai Lapok-nak s a Természettudományi Közlöny-nek, újabban pedig a meteorológiai intézetnek tesz hasznos szolgálatot, amennyiben a zivatarokat figyeli, egy tudós, ki pompásan érti két nehéz szakmáját, a mennyiségtant és természettant, egy nevelő, ki mindig tapintatos és uralkodik magán: minderre nem oly könnyű felelni. A diákok "jó pofának" tartották, az eszesek és buták, az illedelmesek és modortalanok egyaránt, s igazuk is volt: Novák Tóni tényleg jó pofa volt.

Csak látni kellett, amint végigment az utcán örökké csikorgó bő cipőjében, barna botjával, barna ruhájában, s fogai közé dugott egy barna virzsíniát, és azt meggyújtotta, aztán bejött az iskolába, ugyanebben a cipőben, ugyanezzel a bottal, ugyanebben a ruhában s ugyanezzel a virzsíniával, az már elegendő volt arra, hogy az ember nem rosszindulattal, hanem valami szánakozó jóérzéssel elmosolyodjék. Micsoda édes egy alak az öreg, mikor szép, ápolt, fehér kezeit lefekteti az asztal lapjára, s percekig gyönyörködik bennük, vagy kifújja az orrát kockás zsebkendőjével, s a zsebkendőt utána gondosan összehajtogatja, mintha mi sem történt volna. Ti azt nem érthetitek. Nem lehet azt oly röviden elmondani. Szédültek a diákok a röhögéstől, melyet vissza kellett nyelniök a gyomrukba. Néha a folyosón megszólításával tüntetett ki egyeseket, kiket karonfogott, beszélgetett velük, közvetlenül, legalább ő azt hitte, hogy közvetlenül, s a fiúk meg is hatódtak, míg szemtől szemben álltak vele, de mihelyt elfordult tőlük, s ők osztálytársaik felé sandítottak, olyan savanyú vigyor tűnt föl arcukon, mintha ecetet ittak volna, és szájukban kellene tartaniok, csak később köphetik ki, sziszegő, kéjes örömmel, a diákok meghitt társaságában. Nem ugratták soha, csak befelé. Ebben az érzésben azonban minden tanulója egyesült.

Nevetséges volt-e tehát? Ezt tisztáznunk kell. Kicsit az volt, de föltétlenül az volt. Elsősorban azért, mert ember volt, és minden ember nevetséges. Nevetséges volt, mert zömök, kappanhájjal födött törzsén egy golyóbist hordozott, melyet egyébként fejnek neveznek, emeletes fején pedig egy szöszcsombók látszott, melyet egyébként hajnak neveznek, az arcán két pislogó-világító kör, melyet egyébként szemnek neveznek, egy alig vörhenyes dudor, a fej szelelőlyuka, melyet egyébként orrnak neveznek, aztán egy piros húsdarab, melyet egyébként szájnak neveznek, kissé elferdülve a barna bajusz alatt, a szája, az ő szája, Novák Tóni szája, mellyel az iskolában beszélni szokott, de enni is, titokban, akkor, mikor nem látják a diákok. Ha nyál fröccsent rá, előadás közben, gyorsan és zavartan letörölte. Köhögni is szokott, köszörülni torkát, sőt néha prüsszenteni is, amikor ezt az egész osztály egészségére kívánta. Vegyük ezekhez azt is, hogy kisujjával olykor megvakarintotta fejét, csontvégű irónjával, mellyel a szekundákat szokta beírni, piszkálgatta fülét, és gusztusosan ropogtatta tanári zsebkönyvecskéjét, melynek födelén az aranybagoly fénylett, Pallas Athéné madara, a tudás jelképe.

Aztán sokféle históriát hallottak róla, melyen iszonyúan lehetett vidulni. Vili például közölte, hogy boltjukban tegnap sonkacsülköt vásárolt, vagy valaki elmesélte, hogy az öreg szakácsnéja vesét-velőt vett a mészárosnál, vagy halat a piacon, ennélfogva délután, mikor bejött a fizikaórára, az egész osztály tudta, hogy ebédre sonka volt, vagy vesevelő, vagy hal, s az ételeket, melyeket az élettan törvényei szerint már emésztett, szinte látták gyomrában, mint egy üvegfalon keresztül. Ilyenkor az ember megveszhetett a jókedvtől, ha arcára csalafinta tiszteletet erőltetve, szemébe meredve, magában többször ezt kérdezte tőle: "Jó volt-e, Kobak, a sonkacsülök, ízlett-e a vesevelő, nem volt-e kissé büdös a hal, Butykos?" Két csúfnévvel is rendelkezett, jeléül annak, hogy egyik se ragadt rá, s nem tudták eltalálni az igazit. Kobaknak hívták a szép koponyája miatt, és Butykosnak, nem tudni miért. Az iskolából távozó diáknemzedékek nem is adták át az ifjabbaknak, mint a többi tanárokét, kiknek modorosságát szerencsésen és maradandóan megbélyegezték.

Kétségtelen, hogy a higgadt polgárok, kik érintkeztek vele, a tanulóifjak szülei vagy azok gyámjai, semmi mulatságosat nem találtak ezen a fölöttébb tiszteletreméltó tanáron, s bizonyára vállat vonnak, vagy gyerekségnek minősítik, hogy milyen ellenállhatlan kacajt kelt minden diákban egy-egy szokása. Azok azonban nem nézték őt ilyen közelről. Azok nem látták őt nyolc álló esztendeig, délelőtt, délután fönn a dobogón ülni, a katedrán, mely a padlótól csak tizenöt centiméternyi magasságban van, de ijedelmes tekintélyt, megközelíthetetlenséget ad neki, mintha fellegekben lebegne, s alatta mélyen, lenn valahol a völgyben, padokba elszórva az osztály, mely két tárgyától állandóan hideglelős félelmet érez, és rémült kajánsággal lesi minden szavát, mozdulatát. Azok gyöngébb megfigyelők. Csak a diákok, a nyolcadikosok ismerték igazán, jobban, mint tulajdon édesapjukat, ki ekkor már elhanyagolta őket. Ott állt folyton a nyilvánosság kereszttüzében. Nincs az a színész, az az ünnepelt hőstenor, kit oly élesen bírálnának a színházi kritikusok, ezek a fáradt, kiábrándult emberek. Az ő kritikusainak, a diákoknak a szeme kegyetlen volt, agya friss, ösztöne szűzien ősi. Nemcsak az óra alatt játszott nekik, hanem azután is, hogy elment haza, ők pedig gondolatban szövögették azt, amit láttak, hallottak tőle. Ennek az előadásnak sohase szakadt vége. A legrosszabb diákok is kissé barátjuknak tartották, a legjobbak is kissé ellenségüknek. Ezért figyelték. Észrevették azt, hogy kissé sápadtabb, mint egyébkor, s arra gondoltak, hogy rosszul reggelizett. Ezen nevettek. Észrevették azt is, hogy kissé pirosabb, s arra gondoltak, hogy jól reggelizett. Ezen is nevettek. Nevetséges volt karneolvörös gyűrűje, vattája a bal fülében, hosszú lélegzetvétele, mely a pirongatást és nevelői prédikációt előzte meg. Egyáltalán mindene nevetséges volt, a teste is, a lelke is.

Ez a huszonhárom nevelt fia, a nyolcadik osztály növendékei, aprólékos kandisággal részekre bontották őt, akár játékukat, melyet egykor szerettek, s elrontottak, hogy megnézzék, mi lehet benne. Közelébe férkőztek, beléje hatoltak, kotnyelesen és kíváncsian, szinte testi közelségbe kerülve a folytonos együttlétek alatt, s azt hitték, hogy az tiszteletlenség vagy pimaszság, pedig csak mélységes érdeklődés volt, testvéri mosolygás, a humor, a legnagyobb emberi szeretet. Fogalomként lebegett fölöttük, s ábrándoztak róla. Vajon mit csinálhat most? De hiába ismerték ezer természetes gyarlóságát, senki se győzhette volna meg diákjait, hogy ő is csak olyan ember, mint a többi, hogy ő is született és meghal, s alá van vetve a mulandóság törvényeinek. Nem egészen hitték volna el azt sem, hogy megsebzi a kés. Ennek folytán kevés részvétet éreztek iránta. Múltját és jövendőjét nem tudták elképzelni. Csak a jelenét, mely valami biztos és állandó. Az, hogy valaha gyerek volt, s apja-anyja is lehetett, furcsa, nagyon tréfás gondolatnak tetszett. Novemberben két napig nem jött iskolába, más helyettesítette. Azoknak a hírharangoknak, kik beszáguldták a várost, sikerült megtudniok, hogy beteg. Micsoda muris egy dolog: Tóni ágyban fekszik iskolaidő alatt is. Halálra kacagták magukat. Nem is volt ő ember. Kevesebb volt és több, mint ember. Ő Novák Antal dr. volt, a nyolcadik osztály főnöke, a mennyiségtan és természettan tanára, a fizikai szertár őre, az országos meteorológiai intézet zivatar-megfigyelője.

Mikor a szertárba ért, a nyolcadik osztály felől fölzendült egy dörgedelmes éljen, ami azt jelentette, hogy a történelem tanára bement az órára. Tálas Bélát, szegényt, mindig megéljenezték, jövet is, menet is. Az öregúr bólongva nyugtázta a lelkes magyar ifjúság tetszésnyilvánulását. Novák elmosolyodott.

A szertárban enyhe, nem kellemetlen gázszag csapta meg, mely a szakadatlan munka gondolatát keltette benne. Lekapcsolta kézelőjét. Egy deszkát fűrészelt, szájába véve a szegeket. Valami állványt készített egy kísérlethez. Az asztalos- és lakatosmunkákat mindig maga végezte.

Nagyon meleg volt. A tavasz, ebbe a terembe zárva, tombolt. Ragyogott a leydeni palackon, a rókafarkon, az ejtőgépen, s a gömbtükrökön olyan szivárványos színeket vetett, amilyeneket a falon lévő fénytani ábrákon látni.

Csak a csengő ébresztette föl munkájából, s akkor megtartotta óráját a hatodikban, utána a negyedikben és elsőben.

Nem fáradtan, a tanítástól felüdülten haladt a fényes délben. Diákok köszöntek, ő pedig nyájasan köszönt vissza fekete szalmakalapjával. A fákon verebek csiripeltek, szemtelenül és bájosan, mint a madártársadalom örökifjú diákjai.