SEBŐK ZSIGMOND - DÖRMÖGŐ DÖMÖTÖR ÉS A LABDARÚGÓK

SEBŐK ZSIGMOND

DÖRMÖGŐ DÖMÖTÖR ÉS A LABDARÚGÓK

Az F. L. K., vagyis a Ferencvárosi Labdarúgó Klub derék csapata búsan ült az asztal körül. Váratlan csapás érte a derék fiúkat, akiket addig nem győzött le semmiféle labdarúgó csapat. Sem cseh, sem osztrák, sem német, sőt angol sem.

Windsor (ejtsd: Vindzor) angol városba is eljutott a ferencvárosiak legyőzhetetlen híre. Ebben a városban rúgta a labdát a legkitűnőbb angol csapat, mely címéül városa nevét viselte.

- Nem engedjük - mondották a windsoriak -, hogy a magyarok legyőzhetetlennek tartsák magukat, mikor a Windsor is a világon van.

Ezzel megüzenték a ferencvárosiaknak, hogy három hét múlva meglátogatják őket Budapesten egy kis barátságos mérkőzésre.

A Ferencvárosi Labdarúgó Klub lelkes örömmel fogadta a kihívást. Régóta vágytak már összemérni ügyességüket a windsoriakkal, de eddig nem volt rá alkalom. Tüstént válaszoltak, hogy szívesen látják a híres angol labdarúgókat, csak tessék, jöjjenek.

Ámde alig küldték el a levelet, mindjárt meg is bánták. Lakatos, a ferencvárosiak rettegett csatázója, aki mindig a legtöbb labdát rúgta az ellenfél kapujába, egy szerencsétlen ugrásban kificamította a lábát. Az orvosok ugyan azzal vigasztalták Lakatost, hogy a balesetnek nem lesz semmi rossz következménye, de labdát - csak három hónap múlva rúghat. A windsoriak pedig három hét múlva megérkeznek.

- Úgy elvernek minket, mint a kétfenekű dobot - mondotta kétségbeesetten a csapat kapitánya.

- Senki sem helyettesítheti Lakatost - sóhajtott a kapus.

- Senki, senki - mormogta a csapat. - Lakatos nélkül belakatolhatjuk a boltot.

- Nem üzenhetnők meg a windsoriaknak, hogy a meccset elhalasztjuk három hónappal? - kérdezte egy fiatal tag.

Erre a kérdésre mindenki fölháborodott. Egyszerre kiabált valamennyi a közbeszólóra:

- Micsoda? Mi, a ferencvárosiak, meghátráljunk? Szégyenszemre haladékért kunyoráljunk? Hiszen a Kálvin téri kút vízokádó fejei is elpirulnának szégyenükben és az elevátor a Dunába omlana elkeseredésében!

- Hát inkább megverjenek?

Az ám, szégyen a meghátrálás, de a vereség sem dicsőség. A csapat elhallgatott és nagyokat sóhajtott. Már látták a kapujukba röpködő angol labdákat.

- Megvernek, megvernek! Tíz gól nulla ellen. Brr!

Egyszerre felpattant az ajtó és berohant egy ifjú.

- Diadal, diadal! - kiáltotta.

- Mi történt? Meggyógyult Lakatos? Talán berúgta a betegség labdáját a pokol kapujába? Tőle kitelik.

Így kiabáltak összevissza a klub tagjai. Az ifjú intett, hogy engedjék beszélni.

- Nem gyógyult meg Lakatos, de találtam Lakatosnál is jobb góllövőt.

Erre elpárolgott a fiúk jókedve.

- Ugyan, ne bolondozz - mondották -, Lakatosnál nincs jobb.

- Micsoda? Nincs? - kiáltotta az ifjú. - Az én emberem egymaga elegendő, hogy a világ legjobb csapatát legyőzze.

- Aztán hogy hívják ezt a csuda játékost?

- Dörmögő Dömötörnek.

- Hol láttad?

- A siófoki sporttelepen.

- Hát majd megnézzük és megtapasztaljuk, mit tud.

Másnap már leszállt Siófokon a Déli vasút gyorsvonatáról négy ferencvárosi labdarúgó. Az állomáson egy sportsipkás ifjúval találkoztak, akinek kendővel fel volt kötve a karja.

- Merre van a sporttelep? - kérdezte az ifjútól Barinkay Feri, a ferencvárosi labdarúgók kapitánya.

- Jöjjenek velem. Majd elvezetem.

Az ifjak bemutatkoztak. A siófoki fiúnak Galgóczy Jani volt a neve. A helybeli labdarúgó csapat tagja volt. Megindultak. Az állomás előtt is láttak egy sportsipkás ifjút, akinek a lába volt bepólyázva és mankón bicegett.

- Ez a fiú is labdarúgó? - kérdezte Barinkay.

- Igen. Ő is a mi csapatunk tagja.

- Ej, ej, hiszen a siófoki labdarúgók, úgy látom, mind sebesültek. Mi ennek az oka?

- Dörmögő Dömötör.

- Hogyhogy?

- Hát, kérem, ahol Dörmögő Dömötör játszik, ott nem nő több fű, nem terem az ellenfélnek gól, csak kéz-, lábficamodás s egyéb ilyen jó.

- Annyira erőszakoskodik?

- Dehogy. Hiszen épp az a vicc, hogy nem erőszakoskodik. A legkorrektebben játszik. De ha ő egyet fordul, mindenki elterül a földön, aki körülötte van. Oly iszonyatos az ereje.

Eközben kiértek a sporttelepre. Ott éppen javában rúgták a labdát, azaz hogy rúgták volna, ha Dörmögő Dömötörtől a labda közelébe fértek volna. De az ő széles vállától senki sem jutott hozzá, s azok, akik megpróbálták áttörni az eleven bástyafalat, ott nyögdécseltek a porban.

Dörmögő úr apró, pici rúgásokkal lökdöste előre, az ellenfél kapuja felé a labdát, mindig vigyázva arra, hogy messzire ne guruljon tőle. A kapu közelében azután nagyot rúgott rajta... Hej, micsoda rúgás volt az! A kilőtt ágyúgolyó nem repül oly gyorsan s oly szörnyű erővel.

Az ellenfél kapusa a labda elé ugrott, de csak azt nyerte vele, hogy a labda őt is a levegőbe kapta és együtt vitte be magával a kapuba.

- Ez a mi emberünk! - kiáltotta lelkesülten Barinkay. - Az angoloknak befellegzett.

- Mondtam, ugye? - szólt elégtétellel Donner Misi, az az ifjú, aki a legyőzhetetlen labdarúgóról szóló hírt vitte a ferencvárosiaknak.

- Most hát az a fő, hogy ezt a kincset megszerezzük a Ferencvárosnak.

Egyszerre észrevették, hogy a csíkosak, vagyis a Dörmögő pártjabeli labdarúgók, nyugodtan állnak, társalognak a helyükön, a kapus pedig az egyik hátvédővel a földön ül és kártyázik.

- Miért nem mozognak a csíkosak? - kérdezte Barinkay Galgóczytól.

- Minek? - felelte ez vállát vonva.

- Hát hogy legyőzzék a sötéteket. (Az ellencsapat volt a sötét.)

- Hiszen ott van Dörmögő Dömötör.

- Hátha ide rúgják a labdát a sötétek?

- Ki rúg ott, ahol Dörmögő Dömötör rúg?

Ebben a percben nagy éljenzés és taps hallatszott.

- Miért tapsolnak?

- Most rúgta Dörmögő Dömötör a huszonnegyedik gólt.

- És az ellenfél?

- Az? Most kalimpál negyvenedszer.

- Kalimpál? Hol?

- Hát a földön.

Csakugyan éppen akkor tápászkodott föl a földről három sötét. Egyik az oldalát fogta, a másik bicegett s a harmadik a hátát tapogatta.

- De mit szól a bíró ehhez az erőszakos játékhoz?

- Semmit. Dörmögő Dömötör nem nyúl se kézzel, se lábbal senkihez, ő csak mozog... de ahol ő mozog, teringette, ott ropog. Ropog a csont. No, de vége a játszmának.

- Ki győzött?

- Dörmögő Dömötör. Huszonnégy... nulla ellen.

- Szeretnék beszélni azzal a Dörmögővel - mondotta Barinkay. - Hol szólítsuk meg?

- Akár itt.

Barinkay és társai nemsokára bemutatkoztak a tekintélyes úrnak.

- Van szerencsénk bemutatni magunkat - szólt Barinkay. - Mi vagyunk a Felk.

- Örvendek a szerencsének - felelt a ténsúr. - Én vagyok a Silk.

(Aki nem tudná, mit jelent a Felk meg a Silk, annak megmagyarázom, hogy az első F. L. K.-t, azaz Ferencvárosi Labdarúgó Klubot és a második S. L. K.-t, vagyis Siófoki Labdarúgó Klubot jelent.)

- Mélyen tisztelt hazafi! - kezdte Barinkay -, ön talán értesült már arról, hogy a Windsor kihívta a Felket.

- Hallottam - bólongatott a ténsúr. - Magam is megnézem azt az érdekes mérkőzést. Magam is tapsolni fogok a Felknek, mikor legyőzi az ángliust.

- Sajnos, a győzelem nem bizonyos. Legjobb csatázónknak, Lakatosnak a lába kificamodott.

- Hehehe. Valami jó családból való labdarúgóval került össze, ugye?

- Nem éppen. Szerencsétlen ugrás okozta a bajt. És széles Magyarországban Lakatost csak egy ember tudná helyettesíteni...

- És az az egy ember is mackó, hehe - nevetett a ténsúr.

- Tessék? Nem értettem, mire céloz, kedves kolléga.

- No, nem baj. Hát mit kíván tőlem a derék Ferencváros?

- Hogy lépjen be a mi csapatunkba és segítsen legyőzni az angolokat.

- Topp! - felelt a ténsúr. - Itt a mancsom, nem disznóláb. Szívesen belépek az urak közé s szerényke kis tehetségemmel igyekezni fogok méltóvá tenni magamat a híres ferencvárosiakhoz. Előbb azonban Kassára kell mennem.

- Labdarúgásra?

- Igen. A kedves kassai kollégáknak megígértem, hogy náluk is berúgok egy pár orrot... azaz, nem: bordát... nem, nem azt: hanem labdát.

Szíves kézszorítással váltak el a ferencvárosiak Dörmögő úrtól, aki megígérte, hogy egy hét múlva meglátogatja a Felket. Mikor távozóban voltak, vették észre, hogy Dörmögő úron kívül még egy alak van jelen. Az alak nagyon hasonlított a legyőzhetetlen labdarúgóhoz. Az ismeretlen hozzájuk csatlakozott, mikor távoztak.

- Maguknak is kevés ám a sütnivalójuk - mondotta az alak, mikor a nagyvendéglő felé mentek.

- Miért? - kérdezték a ferencvárosiak.

- Mert előttük van a világ legnagyobb bajnoka... oszt' mégis azt a Dörmögő urat kérik föl, hogy lépjen közéjük.

- És ki az a nagy bajnok? - kérdezte Barinkay.

- Ez az úr, itt ni! - szólt az ismeretlen a saját mellére bökve.

- Uraságod? Mi a becses neve, kérem?

- Tudom, hogy nagyot fognak éljenezni, ha meghallják az én híres nevemet. Az én nevem... Hörpentő János!

Ezzel büszkén kidüllesztette a mellét. A ferencvárosiak összenéztek.

- Sohasem hallottuk a sportban ezt a nevet. Miféle bajnok uraságod?

- Európa evőbajnoka - felelt a bátya.

- Hja, csak evőbajnok? - mondották nevetve a ferencvárosiak.

- Nemcsak evőbajnok - felelt gőgösen a bátya -, hanem ivóbajnok is. Egyhuzamban megiszom én egy hordó bort.

- Már azt nem hiszem - mondotta Barinkay.

- Hát fogadjunk. Látja ezt a hordó bort? (Éppen a vendéglő söntése mellett haladtak.) Megfizeti ezt a hordó bort, ha én bajnokilag egyhuzamban kihörpentem?

- Meg.

Hörpentő bátya fölemelte a nagy hordót, a csapot kilökte belőle és a nyílást a szájára illesztette. S mikor letette a hordót, üres volt. Álmélkodtak is a nézői.

- Ez volt az ivóbajnok. Most következik az evőbajnok - mondotta a bátya. - Ki fogad velem, hogy egy ültömben megeszem egy borjút?

- Dehogy fogadunk, inkább elhisszük - kiáltották a ferencvárosiak és sietve elmenekültek a nagy bajnok elől, aki a hordó bort úgy kihörpintette, mint más a pohár vizet. Nem volt kedvük a hordó bor után a borjút is megfizetni.

- A gyávák! - morogta a bátya. - A nyavalyás labdarúgói nem tudják méltányolni az igazi bajnokot! Ahelyett, hogy kapva kapnának rajtam és tyúkkal, kaláccsal, borjúval maguk közé édesgetnének, hát megfutnak.

Budapesten csakhamar híre terjedt annak, hogy a Felk milyen kitűnő labdarúgóra tett szert. De eljutott a hír az angol labdarúgók közé is és a Windsor megdöbbenve hallotta, hogy az ellenfél csapatában milyen félelmes és legyőzhetetlen góllövő van.

- Eredj, Fred, Budapestre - mondották a windsoriak a kapitányuknak -, és nézd meg azt a gólkirályt. Hadd tudjuk meg, mi igaz a hírből...

Fred egy előkelő angol hajótulajdonos fia volt. Apjának húsz nagy kereskedelmi gőzöse járt a tengeren és egész sereg mindenféle egyéb hajója a világ minden nagy folyamán és taván.

A Windsor kapitánya haladéktalanul Budapestre utazott és a Hungária nagyfogadóban szállt meg. Ablaka a Dunára nyílt s mikor kitekintett, nagy örömére apja egyik hajóját pillantotta meg a folyamon. A Hollószárny nevűt.

Fred a hajóhoz sietett. Burness (ejtsd: Börnessz) kapitány, a hajó parancsnoka, nagy örömmel üdvözölte a fiatalabbik gazdáját.

- Hollá, Fred! - kiáltotta. - Mi szél hozott téged erre?

- A Windsor meccsének a dolgában jöttem - felelt Fred. - Mondja csak, Tommy bácsi, nem hallotta hírét miszter Dörmegének, a Felk csatárának?

- Nem én, fiam. Csak tegnap érkeztem Budapestre Romániából. De van nekem itt egy hajóstisztem, aki néhány év előtt Magyarországon élt és ismerős a magyar sportkörökkel. Hé, Harry!

Fiatalember jelent meg a kabinban.

- Harry, ismeri ezt a nevet: Dermege?

- Dörmege - javított Fred a hajóskapitány szaván. - Csatázó a Felkben.

- Ismerem - felelte Harry -, de nem Dörmege, sem Dermege, hanem Dörmögő Dömötör.

- Dör-mör-dör-tör - hebegte a kapitány. - Borzasztó! - Dörgörmör... Ha egy esztendeig gyötröm a nyelvemet, sem tudom kimondani.

- Hol van most ez az úr? - kérdezte Fred.

- Kassán - felelt Harry. - Éppen ma olvastam egy budapesti lapban, hogy holnap délután egy csapat kebelében megmérkőzik a kassaiakkal.

- No, akkor sietek Kassára. Nemsokára indul a vonat. Isten áldja meg Tommy bácsi!

Fred másnap délután a kassai sporttelepen nézte a mérkőzést. Hosszú volt a Fred arca, de minél tovább nézte Dörmögő urat, annál hosszabbra nyúlt.

Dörmögő úr remekelt s az ellencsapat egyetlen gólt sem tudott csinálni. A játék után Fred ezt a sürgönyt menesztette haza:

"Hír igaz. Mit tegyek?"

Estére megérkezett a válasz.

"Tedd ártalmatlanná, bármi áron."

Másnap délután ugyanazzal a vonattal utazott vissza Budapestre Fred, mellyel Dörmögő úr. A Fred kupéjában még egy utas ült: egy hegyes orrú, vörös képű, zsokésapkás alak, aki bizalmas vigyorgással így szólította meg útitársát:

- Windsor?

- Ismer engem? - kérdezte Fred.

- Hogyne. Azt is tudom, mi bántja uraságodat.

- Hát mi?

- Útitársunk, Dörmögő Dömötör úr bántja, aki kétessé teszi a Windsor győzelmét. De én meg tudom ám mondani, hogyan lehet az urat ártalmatlanná tenni. El kell lopni őt.

- Ellopni? Száz koronát adok, ha megmondja, mi módon.

- Egy szót mondjon neki és megy a tisztelt úr után, mint a medve, akinek karika van fűzve az orrába. Ez a szó: vacsora. Hívja meg egy díszvacsorára és oda viheti, ahova akarja.

- De hiszen nem is tudok vele beszélni... hacsak románul nem tud.

- Éppen hogy ért ezen a nyelven. Valamikor a máramarosi havasokban élt.

Az angol kifizette a száz koronát a komának (mert Róka koma volt a hegyes orrú). Azután a legközelebbi állomáson ezt sürgönyözte a Hollószárnykapitányának:

"Esti vonathoz, a kőbányai állomásra automobilt kérek. Hajón, legalsó kabinba, húsz fogásos vacsorát tiszteknek és két vendégnek. Hajó indulásra készen legyen. Mély titoktartás."

Robogott a vonat. Óra óra után múlt. Leborult az est és az éj. Kőbánya előtt Fred benyitott Dörmögő úr kupéjába s így szólt hozzá:

- Üdvözlöm önt, nagy férfiú, a budapesti külföldiek nevében, akik ezennel meghívják az ön tiszteletére rendezett díszlakomájukra. (Ezzel szemet hunyorítva, barátságosan oldalba bökte a ténsurat.) Húsz fogás! Húsz finom étel!

- Díszlakoma! Húsz fogás! - szólt felragyogó szemmel a ténsúr. - Örvendek a húsz fogásnak... azaz a szerencsének! Örülök, hogy már külföldre is eljutott jó étvágyam... azaz jó rúgásaim híre. És hol lesz ez a bankett?

- Az meglepetés. Itt Kőbányán várja uraságodat az automobil, mely a lakoma színhelyére viszi. De már Kőbányán is vagyunk!

A ténsúr Fred társaságában kiszállt. Az automobil már ott berregett s villámgyorsan repítette őket a Duna-partra.

- Látja azt a hajót, Dörmögő úr, ott a Duna közepén? - kérdezte Fred a ténsúrtól. - Azon lesz a lakoma. Ez a meglepetés. De itt a csónak. Szálljunk be.

A tekintetes úr gyanútlanul betelepedett kísérőjével a Hollószárny csónakjába. Gyorsan eveztek a hajó felé.

A hajó kivilágított ablakai barátságosan csillogtak a tekintetes úrra.

- Ej, de kedvesen nevet ide az a húsz tál... azaz, az a húsz ablak, vagy nem tudom, hány ablak - mondotta a tekintetes úr.

- És milyen pompás lesz, vacsora közben, a sétahajókázás - szólt Fred.

- Sétahajókázás? Jó gondolat... Már alig várom, hogy sétahajókázzon az a húsz tál... vagyis Dörmögő bácsi.

A csónak a hajóhoz ért, melyről lépcsőt bocsátottak alá. Fred és Dörmögő úr fölmásztak a szűk lépcsőfokon, miközben a ténsúr egyre mormogott:

- Húsz lépcső... húsz fogás... húsz tál... húsz tányér...

A matrózok a fedélzeten álltak katonás sorban. Tisztelegtek az érkezőknek.

- Minden rendben van, Tommy bácsi? - kérdezte Fred.

- Az utolsó csavarig - felelte a kapitány.

- Van szerencsém bemutatni mister Dörmögőt, a híres csatázót - szólt Fred.

A ténsúr megrázta a kapitány kezét.

- Örvendek a szerencsének, urak - harsogta. - Üdvözlöm a budapesti külföldieket, a budapesti belföldieket, a budapesti húsz fogást, a budapesti húsz tálat... Mondhatom, urak, olyan éhes vagyok, mint egy tengeri cápa.

- Hát akkor siessünk asztalhoz - mondotta Fred, aki néhány szót súgott a kapitány fülébe. Azután lépcsőn haladtak lefelé.

Az a terem, melybe benyitottak, a hajó fenekén volt. A közepén terített asztal. Csupa finom tányér, pohár, palack, illatos virág. A vendégek - egytől egyig hajóstiszt és altiszt - már az asztalnál ültek.

- Tessék helyet foglalni - szólt Fred. Azután a kapitány intésére díszbe öltözött matrózok léptek be és felszolgálták az első tál ételt, utána a másodikat, harmadikat... Mély csend volt a teremben, nem hallatszott egyéb a villák, kések zörgésénél és a tekintetes úr csámcsogásánál, mely szinte elnyomta a hajókerék zúgását, ami azt jelentette, hogy a hajó javában halad.

Hej, Dörmögő uram, ne dugja a szemét olyan nagyon a tálakba, kukkantson kissé ki a világba és meglepetve fogja látni, hogy a hajó már elhagyta az összekötő hidat és a Csepel-sziget mentén halad teljes gőzerővel, anélkül, hogy eszébe jutna visszafordulni.

Mikor a huszadik ételt is bekebelezte a ténsúr, fölállott Fred és poharát fölemelve, így szólt:

- Hurrá a nagy labdarúgónak!

- Hurrá, hurrá! - visszhangozta a társaság.

Könnyekig meghatva állt föl helyéről a ténsúr, mancsába vett egy palack pezsgőt, hogy viszonozza a felköszöntőt.

- Uraim - szólt rezgő hangon -, én szerény medve vagyok és láthatják, hogy lesütöm a szememet, mert érzem, hogy nem érdemlem meg ezt a nagy kitüntetést. Uraim, én szónok sem vagyok, így hát egyszerűen azt kiáltom, ordítom, bömbölöm, hogy, hogy, hogy...

A szerény mackó fölemelte lesütött szempilláit és meghökkenve látta, hogy egyedül van a teremben. Az asztal üres, a szoba üres, a vendégsereget mintha elnyelte volna a Duna. Még különösebb volt, hogy ott, ahol nemrég ajtót, ablakot látott, vastag vaspáncél sötétlett feléje.

"Hát ezekhez mi ütött? - tűnődött magában. - Hova lettek? Miféle tréfa ez? Teringette, mi jut az eszembe? Csak nem ejtettek kelepcébe? Csak nem zártak a hajó fenekére?"

Az ajtónak rohant. Zárva volt. Ki akarta rántani az ablakot. Meg sem tudta mozdítani a vaspáncélt. Kiabált, senki sem felelt, verte öklével az ajtót, rugdalta a falakat, fenyegetődzött, fogát csikorgatta - de mindez nem használt.

- Fogoly vagyok! - hörögte. - És holnapra várnak a ferencvárosiak!

...Barinkay és Brunner, a Ferencvárosi Labdarúgó Klub tagjai, másnap este bekopogtak Lohinaihoz, a híres detektívhez, vagyis titkosrendőrhöz.

- Tanácsát kérjük - mondották.

- Milyen ügy? - kérdezte a detektív, föl sem tekintve a papírlapról, melyet betűzött.

- Egy labdarúgó társunk eltűnt.

- Kicsoda?

- Dörmögő Dömötör.

A detektív erre fölkapta a fejét.

- Az, ugye, aki Lakatost helyettesíti az önök csapatában az angolok ellen?

- Igen.

- Mikor látták utoljára?

- Tegnap utazott el Kassáról a délutáni vonattal. Budapestre tartott. Vele utazott Hörpentő nevű titkára vagy szolgája, de amíg Dörmögő az első osztályon, Hörpentő a másodikon volt s így útközben nem látta útitársát. Hörpentő megérkezett. Dörmögő nem. Teljesen nyoma veszett. Pedig bizonyosra ígérte, hogy ma meglátogat minket.

A detektív fölkelt, föl és alá járt a szobában vagy negyedóráig, anélkül, hogy egy szót kiejtene. A homlokán látszott, hogy nagyon töpreng valamin. Végre így szólt:

- Üljünk kocsiba!

A kocsisnak, mikor a három úr beült a bérkocsiba, odaszólt valamit a detektív. A lovak sebesen röpítették a kocsit és a dunaparton álltak meg. A detektív lement a víz szélére, elővette a kézilámpáját és a parton haladva, figyelmesen vizsgálta a földet. Egyszerre megállt s így szólt:

- Az önök barátját ellopták.

- Miért gondolja?

- Ezért ni! Nézzék meg ezt a nyomot. Milyen nyom ez?

Az ifjak a földre hajoltak.

- Óriási, valóságos tányér.

- Ez a Dörmögő úr nyoma. Szerencsére itt föl van szedve a kövezet, tegnap esett és az utcaseprők röstek voltak a dunapartot megtisztítani a sártól, így megmaradt a nyom.

- No de kérem, a labdarúgó nem aranyóra vagy pénzes tárca, hogy ellopják. És ki lopta volna el?

- Az, akinek érdekében volt, hogy Windsort le ne győzzék a ferencvárosiak. Egyébként íme, itt van egy új bizonyíték.

A földön egy Kassáról Budapestig szóló vasúti jegy hevert.

- Ezt Dörmögő úr ejtette ki a zsebéből, mikor a csónakra szállt, mely a Hollószárnyra vitte - mondotta a titkosrendőr.

- Hollószárny? Mi az?

- Az az angol hajó, mely tegnap este váratlanul, nagy gyorsan, elutazott Budapestről. Ez a hajó most már valahol a Vaskapunál jár. Gyerünk gyorsan telefonálni, talán még feltartóztathatjuk.

- A Felk helyisége közel van, onnan telefonálhatunk - mondotta Barinkay.

Pár perc múlva a labdarúgó klubban voltak. A titkosrendőr a telefonhoz sietett és összeköttette magát az orsovai határrendőrséggel.

- Kérem feltartóztatni a Hollószárny nevű hajót - szólt a telefonba.

- A Hollószárny már átkelt a Vaskapu csatornáján - hangzott a válasz.

Lohinai, a titkosrendőr, csalódottan fordult a labdarúgókhoz, akik csaknem megtöltötték a szobát.

- Sajnálom, urak - szólt a detektív -, az angol hajó kisiklott kezünkből. Elhagyta Magyarországot.

- Mit gondol, Lohinai úr, hova vitte Dörmögő urat? - kérdezte Garancsi János úr, egy gazdag kőbányai sertéskereskedő, a Felk buzgó pártfogója.

- A Fekete-tengerre, onnan talán Törökországba vagy Egyiptomba.

- Teringette! Csak nem teszik meg török szultánnak vagy egyiptomi fáraónak? Igaz, hogy a potroha megvan hozzá.

- No, nem azért - felelt a detektív -, hanem hogy minél messzebb legyen Budapesttől és a mérkőzésre haza ne juthasson.

- De hogyan találta ki egyszerre, hogy az angolok a Hollószárnyra csalták Dörmögő barátunkat?

- Egyszerű a dolog. Mi, titkosrendőrök, szemmel tartjuk az idegeneket és tudtam, hogy a Windsor egyik tagja Budapestre érkezett és a Hungáriában szállt meg. Feltűnt tegnap este az is, hogy a Hollószárny oly gyorsan elgőzölt Budapestről. Mikor aztán az urak közölték velem, hogy Dörmögő, a legyőzhetetlen gólrúgó, titokzatos módon eltűnt, tüstént tudtam, hogy a Windsor tőrbe csalta s a Hollószárnyon szöktették meg.

- Igen, de a szöktetés sok pénzbe kerül. Miért szórják az angolok a pénzt?

- Ezért, ni!

A detektív elővett a zsebéből egy angol lapot és egyik hírére bökött:

- Olvassák ezt a hírt:

"Brian polgár tízezer fontot ígért a Windsornak, ha a Felket megveri."

Értik már? A tízezer font több mint kétszázezer korona. Ezért érdemes költeni.

Garancsi az asztalra csapott öklével és ezt kiáltotta:

- No, ha az ánglius áldoz, a magyar sem marad el mögötte. Lohinai úr, utazzék tekintetes Dörmögő úr után és hozza vissza bármi áron. A költséget fizetem én.

A ferencvárosi ifjak csüggedt arca föllángolt e szavakra. Dörgő hangon kiáltották: - Éljen Garancsi!

- Szívesen megyek - felelt a detektív -, és ha lehet, visszahozom idején Dörmögő urat.

- De csak úgy, ha magával viszi Hörpentőt, a híres mackó titkosrendőrt - szólalt meg egy vastag hang.

A háttérből a bátya torzonborz feje magasodott elő. Ő volt a szóló.

Harsogó kacaj szállt a levegőbe. Évődve kiabálták a bátya felé:

- No, hiszen, szép titkosrendőr! Mérföldről megismerné mindenki a gyönyörű ábrázatát, meg a nagy buksiját.

- Micsoda? Az urak kételkednek az én tudományomban? - kiáltotta a bátya. - Hát ki tudja megmondani, mivel lehet hazacsalni tekintetes, nemes, nemzetes Dörmögő urat a törökök közül? No, most beszéljetek, híresek!

- Halljuk! Mivel, no?

- Ez a varázsszer: a mema - felelte a bátya.

- Mema? Hát az mi?

- Azt se tudják? Látszik, hogy sohasem voltak mackók! Hát tudják meg, hogy a mema: méz, eper, málna, alma. Ezzel nemcsak Egyiptomból, de Bergengóciából is haza lehet csalni őkelmét. Szeretném tudni, hogyan boldogul Lohinai úr nélkülem, ha én nem adok neki ilyen finom tanácsokat?

- No, nem bánom, jöjjön velem - szólt Lohinai mosolyogva -, egy óra múlva indulunk, legyen a Keleti pályaudvaron, de álruhában.

Aztán Garancsihoz és Barinkayhoz fordult e szavakkal:

- Valami eszembe jutott, amiben segítségemre lehet ez a nagy golyhó!

A Keleti pályaudvaron egy óra múlva két utas szállt föl a keleti expresszvonatra. Az egyik török volt, fején fez virított, a másik egy fehér ruhás szakács. A török: Lohinai, a szakács: Hörpentő volt.

- Miért öltözött maga, bátya, szakácsnak? - kérdezte a titkosrendőr.

- Mert én legszívesebben a konyhák tájékán tartózkodom - felelt a kérdezett.

A vonat megindult és robogott Konstantinápoly, a török főváros felé.

*

Térjünk azonban vissza Dörmögő úrhoz. A tekintetes úr egy napot és két éjszakát töltött a hajóbörtönben. Igaz, pompásan ellátták étellel, itallal, heverhetett kedvére, tehát igazi mackógyöngyélete volt, de mi haszna, ha fogoly volt? Azt sem tudta, merre viszi a hajó s mikor harmadnap reggel valami morajra és zúgásra ébredt, így szólt magában:

- Vajon hol vagyunk? Mintha ezer mackó morogna körülöttem.

A Fekete-tengeren voltak. A tenger zúgott. Egyszerre félremozdult az ajtó vaspáncélja s napvilág áradt be hozzá.

- Mister Dermege, szíveskedjék feljönni - hangzott Burness kapitány szava -, átvisszük egy másik hajóra.

A tekintetes úr fölballagott a lépcsőn és szétnézett. Alig látott egyebet víznél, csak a háttérben sötétlett a part, meg a közelében egy nagy tengeri gőzhajó kéményei ontották a füstöt.

- És ha nem megyek át arra a hajóra? - kérdezte a ténsúr.

A kapitány a háta mögé mutatott. Ott állt tíz matróz, puskájával reája célozva.

- Jól megfelelt, kapitány uram - nevetett a ténsúr. - Gyerünk! Megyek!

Csónakba szállt, mely a nagy hajóhoz vitte. A hágcsón nagy nehezen fölkapaszkodott a födélzetre, melynek egy elkerített tágas részébe vezették.

- Ez lesz, uram, a maga helye - mondotta az új hajó kapitánya. - Itt szabadon sétálhat, de a korláton nem szabad túllépnie. Itt van a hálókabinja is.

A hajó ezalatt megindult és gyorsan nőtt a távolság a nagy hajó és a kis hajó közt, mely utóbbi a part felé haladt. A szárazföld eltűnt. A ténsúr a végtelen tengerre bámult, mikor egyszerre egy papagáj szállott a tenyerére.

- Hát te, papagáj pajtás, hogy kerültél ide? - kérdezte a tekintetes úr, örvendezve, mert a hosszú egyedüllét után jólesett neki az új társaság. - Tyüh, de nagyúri madár lehetsz, hiszen aranyos a lábad!

A papagáj lába ugyanis aranyosra volt festve. Egyszer csak megszólalt az ő töredezett hangján, de magyarul.

- Akarsz-e megszökni, barrátom?

- Akarok - felelt a tekintetes úr, aki szinte elhűlt bámulatában, hogy a papagáj magyarul szólította meg.

A madár nem kérdezősködött tovább, hanem elrepült a hajó másik részébe és leült. A tekintetes úr azt hitte, hogy álmodik. Mert hiszen olyan is volt ez, mint az álom. Akkor, mikor már azt hitte, hogy semmi remény sincs a szabadulásra, egyszer csak megjelenik egy aranyos lábú madár és azt kérdi, tőle, akar-e megszökni?

Folyt: MEK / Katt a linkre!! :) /