Lázár Ervin - Csillagmajor - Az óriás

Az óriás

Úgy érzem, itt az ideje, hogy elmondjam az óriást.

Már a templom és a dézsmaház alkotta közben is legszívesebben futottam volna. Gyakran megesett, hogy az iskolától hazáig vezető öt kilométeres út egy részét futva tettem meg. Lődörgött a hátamon a kimustrált ágytakaróból készült tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. De bent a faluban nem volt tanácsos futni, mert megvadultak tőle a kutyák. Így hát szép komótosan ballagtam Rácpácegres felé. Egészen a falu széléig. Ott aztán rákapcsoltam. Röpködött az ágytakaró-táska, zörögtek a ceruzák meg a rágott végű tollszár.

Mi voltam ilyenkor? Magányos lovas? Száguldó motorversenyző? Vagy kiterjesztett szárnnyal repülő, szabad madár? Nem tudom, csak arra emlékszem, robogtam most is.

Az Erzsébet-dombig futottam, s ott, mint egy villámcsapás, te jó ég, eltévedtem! Innen már látni lehetett máskor a Vódli tanyát, a nagy juharfát Bíró Drinócziék földje végében, de most a megszokott szelíd táj helyén egy égigérő hegy tornyosult.

Eltévedtem.

De hogy tévedhettem volna el, amikor úgy ismerem ezt az utat, mint a tenyeremet, jószerivel minden útszéli fű, fa személyes ismerősöm. Befogtam a szemem - hátha káprázik. Lekaptam a kezem; ott komorlott a hegy. Egyik vége valahol Miszla, Nagyszékely táján, a másik talán Németkérig vagy Dunaföldvárig is elér.

Megfordultam. Ha jó helyen járok, ott kell látnom a hátam mögött Sárszentlőrincet, a koronás címeres toronnyal, az esperes úr fenyőfájával. Ott állt Sárszentlőrinc szelíden, majdhogynem mosolyogva. Toronnyal, fenyőfával.

Visszafordultam. Ott volt a hegy.

Átvillant bennem, hogy visszamegyek a faluba. Segítséget kérek. Vagy még jobb, ha nem szólok a hegyről egy szót sem, csak megkérem valamelyik rokonomat, hadd aludjak náluk.

De akkor valami ijedt kis zengés támadt a szívemben, s egyre erősebben zúgott: Haza kell menned! Haza kell menned. Ha nem mégy haza, sohase látod többé apádat, anyádat meg a testvéreidet, ha nem mersz átvágni azon a hegyen, valami nagyon nagy baj történik. Összeszorítottam hát a fogam, s hogy szorongásomról megfeledkezzem, rohanni kezdtem a hegy felé. Futtomban is láttam, hogy nagyon különös heggyel akadt dolgom. Sehol egy fa rajta, sehol egy tenyérnyi zöld. Barnák, szürkésbarnák váltakozása, odafönn a legtetőn mintha havak fehérlenének - még sohasem láttam addig hegyet, mégis éreztem, hogyebben a hegyben van valami szokatlan, valami szorongató... De hiszen ez... Lassítottam, a futásból tétova léptek lettek... De hiszen ez a hegy végeláthatatlan vásznakkal meg posztódarabokkal van letakarva. Tekintetem fölszaladt rajta az irdatlan magasságokba, az égig ért a posztótakaró.

Akárki akármiért terítette le ezt a hegyet, én akkor is átjutok a túlsó oldalára, mondtam magamban, és máris süppedős szőnyegen lépkedtem, szinte hintáztatott a vastag posztó. Néhány méter után aztán meredeken nekivágott az égnek, de ráncai, öblei, buggyai közt elég könnyedén lehetett fölfelé kapaszkodni. Már-már fütyörészni támadt kedvem, lám, milyen nevetségesen egyszerű dolog ez a hegymászás, amikor magam mögé tévedt a tekintetem és megtántorodtam, hasra kellett vágódnom, eltakartam a szememet, hej, iszonyatos mélység tátongott alattam, az országút csíkja vékonyka szalag, a tarlók, szántások, kukoricások tenyérnyi szögletes foltok; szívott, húzott a mélység, jó erősen behunytam a szemem. Eltartott pár percig, amíg megnyugodtam. Nem szabad visszanézni, csak föl, csak előre, akkor nem lesz semmi baj. Nem is néztem le többet. Egyre följebb küzdöttem magam, itt már akadtak nehezebb szakaszok is, minden erőmre, ügyességemre szükség volt. Aztán egyszer csak, hiába erő, hiába ügyesség, ott álltam egy meredély alatt, megmászhatatlannak tűnt. Most mi lesz? Megpróbáltam egy kicsit oldalt haladni, ha fölfelé nem megy, oldalra is jó. Szorosan a falhoz simulva, egy féltalpnyi kiszögellésen egyensúlyoztam, s ekkor jobbra tőlem, úgy két-három méterre, egy óriási láncot vettem észre. Tompa, sárga fénnyel csillogott, szemei akár a létrafokok, meredeken, egyenesen tört föl a magasba. Ha el tudnám érni, milyen könnyűszerrel juthatnék följebb... Ugrottam. Megöleltem a hűvös fémet, hozzászorítottam az arcom. Megindultam fölfelé, néhány tétova próbálkozás után rátaláltam a leggazdaságosabb mozdulatokra, siklottam, kígyóztam, mint egy született láncmászó... és ekkor - égszakadás, földindulás - megmozdult a hegy, a lánc rángatózott, én meg átkulcsoltam kézzel-lábbal, kapaszkodtam, ahogy csak erőmből telt. Egy pillanatig tartott csak a mozgás, s amikor elcsitult, már nem függőleges helyzetben voltam, hanem majdnem vízszintesen, egy enyhe emelkedőn feküdtem láncostul.

Most, hogy nem egy meredély szélén egyensúlyoztam, megkockáztattam a visszanézést, megvallom, nem azért, hogy a tájat nézzem, másról akartam meggyőződni. Mert akkor már ott mocorgott bennem a gyanakvás: Nem hegy ez! Egy fekvő óriáson akarok én átkecmeregni! Ez, amibe kapaszkodom, nem más, mint az óralánca. Amit onnan lentről havas fennsíknak láttam, az a fehér inge villanása volt. S ez az égszakadás, földindulás annyi volt csupán, hogy az oldaláról a hátára fordult.

Nem voltam még bizonyos benne, csak a gyanú... a bizonyosságot kereste szerteszét röpködő tekintetem. Ott van! Megvan! Megláttam a kezét. A hüvelykujja eltakarta a Csetény-dombot, a tenyere alatt egy erdő, a kisujja pedig átível a Sión, mint egy hetyke, egyívű acélhíd.

Mit keres itt ez az óriás? Alszik talán? Óvatosan elindultam előre a lánc mellett. Lábujjhegyen. A mellénye szürkésbarnájáról fehér ingére értem, kikerültem egy malomkő nagyságú inggombot. És akkor megint megmozdult. Köhintett talán? Vagy sóhajtott? Vagy észrevett? Lehetetlen, hogy észrevett volna, hiszen katicabogárka sem vagyok neki. Talán csak egy hangya. Mindenesetre hasra vágódtam, igyekeztem mozdulatlan maradni. Ahogy a bogár halottnak tetteti magát. Arcom az ingén. S odabentről, valahonnan a melle közepéből, mintha egy hatalmas gőzgép muzsikálna: tompa döndülések. Ver az óriás szíve. Engem is megemel minden dobbanása. Egy darabig önfeledten feküdtem az óriás szívén, aztán, nem tudom, miért, félni kezdtem. Talán magam elé idéztem könyörtelenül nagy kezét. Hiszen csak rám legyint, és palacsintává lapulok. Mint egy szúnyog. Ha nem is akar bántani, csak megigazítja az ingnyakát, a mellényét, az óraláncot - máris végem. Vagy megint fordul egyet... Óvatosan fölálltam, puhán, mint a macska, lépkedtem az ingén, a mellényére érve gyorsítottam, lent a mélyben már láttam Rácpácegrest, fölbátorodtam tőle, egy ugrással a kabátja hajtókáján termettem és nagy sebbel-lobbal igyekeztem lefelé, szánkáztam, gurultam... és egyszer csak kicsúszott alólam a talaj, zuhanni kezdtem. Mindennek vége, villant át az agyamon, tágra nyitott szemem előtt, mint valami hajóhinta, megfordult a tengelye körül Rácpácegres, fejjel lefelé állt a Nagyszederfa, a házunk tetején a villámhárító fénylő lándzsája a mélybe mutatott. Behunytam a szemem. Most török, szakadok. És ekkor valami lelassította a zuhanásomat, lecsendesedett a levegő sivítása. Kinyitottam a szemem. Az óriás kabátja szegélyén feküdtem. Csak hármat kellett ugranom, máris az országúton voltam, futottam a keréknyomok mellett kanyargó, keményre döngölt földű gyalogúton Rácpácegres felé. Lobogott a hátamon a tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. Lehet, hogy az óriás segített? Lehet, hogy azért nem zuhantam le, mert elkapott és szép szelíden a kabátja szegélyére tett? Futottam. Elmaradt mögöttem a ráadási lejáró, a Nagysarok, a Kissarok, és ott álltam apám előtt. Mondani akartam neki az óriást. Hirtelen eltakarta valami a napot. De csak egy pillanatra, azon nyomban kivilágosodott újra.

- Mi az - kiáltott föl apám -, napfogyatkozás?

Megfordultam. Az óriás már nem volt ott. Nyilván az imént állt föl, s a feje egy pillanatra eltakarta a napot. Attól lett sötét. Meresztettem a szemem, talán még meglátom. Mintha egy árny mozdult volna arra Dorogi-sziget felé. Vagy csak egy felhő árnyéka úszott át a domboldalon?

Akkor mégsem szóltam az óriásról senkinek. Talán attól féltem, nem hiszik el. De most úgy éreztem, itt van az ideje. Elmondtam hát.