A beszédhangok képzése

. Nyelv - beszéd - írás:

A nyelv az emberiség legnagyszerûbb vívmánya, a társadalmi kommunikáció eszköze, gondolatainkat kifejezõ
jelek rendszere. A nyelv az emberrel együtt keletkezett, s mindaddig él, amíg változásra képes, amíg használói felelõsséget éreznek nemcsak saját beszédükért, hanem nemzetük nyelvéért is.

A nyelv "társadalmi termék", az a feladata, hogy az adott társadalomban mindenkor alkalmas eszköz legyen
gondolataink, érzelmeink közlésére, ezért állandóan igazodnia kell az emberek, a társadalom szükségleteihez.

Két fajtája van, a beszéd és az írás.

Az írás (közlendõink rögzítése látható jelekkel) késõbb keletkezett, kialakulását - egyes tudósok szerint -
kb. 5000 évre tehetjük. Mivel a beszélt nyelv az elsõdleges megnyilatkozási formánk, tekintsük át elõször, hogyan
is jön létre a beszéd.

I. 1. A beszédhangok képzése:

A hang a beszéd legkisebb, tovább nem osztható egysége. Az emberi testnek azokat a szerveit, amelyek a beszéd hangjait létrehozzák vagy módosítják, együttesen beszélõ szerveknek nevezzük. Beszélés közben a hangképzõ szervek állandóan mozognak, a hangok képzése folyamatos.

A beszélõ szervek a következõk:

......

A hangok képzése több mozzanatból áll, s ezek együtt határozzák meg a hangok milyenségét.

A beszéd hangjait általában kilégzéssel képezzük (a skandináv emberek beszédében lehet hallani a csodálkozást
kifejezõ jo hangsort beszívott levegõvel ejtve, de bizonyára vannak még más kivételek is). A levegõ a tüdõbõl elindulva
a légcsõn keresztül a géfefõnél találkozik a hangszalagokkal, melyeket a két kannaporc állít a hangképzéshez éppen
szükséges helyzetbe. A toldalékcsõ rezonátorként módosítja a gégefõben keletkezõ hangot, zörejeket hoz létre
(a mássalhangzók képzésekor), vagyis hangforrásként mûködik. A garat a gége folytatása, a száj- és orrüreg pedig
a garat folytatása. A garat- és orrüreg rezonátorként mûködik.

A szájüregnek több része van: a tulajdonképpeni szájüreg (a fogak mögött) és a pitvar (a fogak elõtt). Ez elõbbihez
tartozik az ajak, a fogak, a szájpadlás és a nyelv.

Az egyes beszédhangok képzésekor a beszélõszervek egy része passzív, más része aktív.

Két fõ csoportra oszthatjuk hangjainkat, magánhangzókra és mássalhangzókra.

Magánhangzók a szájüregben keletkeznek, képzésükkor a hangszalagok rezegnek, tehát mindegyik zöngehang.
Nyíláshangok, képzésükkor nyílás keletkezik a szájüregben. Szótagalkotó erejük van.

..............

Mássalhangzók képzésében több beszélõszerv vesz részt, mint a magánhangzókéban. Mindig kettõ áll együtt valamilyen
helyzetben, valamelyik helyen. Egyszerre több pár is mûködik. A hangok közötti különbségek abból adódnak, hogy
mindegyiket más hangképzõ pár más módon, más helyen és más idõtartammal hozza létre. Vagyis a mássalhangzók
képzésekor akadály képzõdik a gégefõben vgy a szájüregben. Vagy tiszta zörejhangok, vagy a zörejhez zönge is társul. A mássalhangzók a szótag szerkezetében magánhangzókhoz társulnak (ahogy az elnevezés is utal erre).

És most nézzük, hol képzõdik az ly és a j hang!

A képzés módja szerint az m, n, ny hangokat orrhangoknak is nevezhetjük, a j és l hangot pedig folyékony
hangnak - likvidáknak - tekintik egyes nyelvészek, mert szerintük közel állnak a magánhangzókhoz képzésüket
és hangzósságukat tekintve.

A mássalhangzók - ahogy e kis táblázatszerûségbõl is látszik, többnyire párt alkotnak zöngésség szerint
(a zöngétlen hangoknak többnyire akad zöngétlen párjuk).

Hangképzés történik tehát beszélgetéskor. De nem is olyan egyszerû az egész, ahogyan ezt itt láttuk. Hiszen a mássalhangzók és a magánhangzók beszéd közben hatnak egymásra, ahogyan azt nyelvtan órákon a mássalhangzó
és a magánhangzó törvényszerûségeinél tanultuk.

Itt most csak a j hanggal kapcsolatos mássalhangzótörvényekre hívom fel a figyelmet.

I.1.1. A j hanggal kapcsolatos hangtani jelenségek:

Hasonulásnak nevezzük, amikor két különbözõ képzésû mássalhangzó áll egymás mellett, s közülük az egyik oly
módon változtatja meg a másikat, hogy helyette egy másik fonéma (hang) keletkezik. A hasonulásnak két fajtája van,
a részleges és a teljes hasonulás.

Részleges hasonuláskor a hasonulás eredménye olyan hang, amelyik nem egyezik meg sem a hasonlító, sem a hason-
lított hanggal, de képzése részben közelít a hasonlító hang képzéséhez (pl. ósdi -> 'ózsdi', hoztam -> 'hosztam' stb.).
A részleges hasonulásnak is több fajtája létezik, témánk szempontjából annyit kell tudni, hogy zöngésség szerint
nem hasonlítanak és nem hasonulnak azok a zöngés mássalhangzók, amelyeknek nincs fonéma értékû zöngétlen párjuk (nazálisok (orrhangok) : m, n, ny, a likvidák (folyékony hangok): l, j, r).

Teljes hasonulás esetében a hasonuló hang teljesen azonossá válik a hasonlító hanggal, vagyis a hasonlított hangot
hosszan halljuk (pl. hagy+ja -> 'haggya' stb.). Két fajtáját ismerjük, az írásban jelölt (állatok+val -> állatokkal) és
az írásban nem jelölt, vagyis jelöletlen (hagy+ja -> 'haggya', de csak a kiejtésben) teljes hasonulást.

A hasonulás iránya lehet hátraható (regresszív) és elõreható (progresszív).

A hátraható hasonlítás a beszéd menetével ellenkezõ irányú, tehát a késõbbi hang hat az elõzõre
(pl.: szóljon -> 'szójjon', teljes ->'tejjes' - e példák jelöletlen hasonulások).

De: A birtokos személyrag j-je esetében sohasem változik meg a kiejtés (pl. tálja)!

Elõreható hasonulás esetén a hasonlítás iránya megegyezik a beszéd irányával (anyja -> 'annya', bátyja -> 'báttya' - e példák is jelöletlenek - stb.).

Hasonuláskor ny, ty, gy + j hangkapcsolatokból a kiejtésben nny, tty, ggy lesz. A j névszói alakokban a birtokos
személyjel j-je, igealakokban a kijelentõ mód tárgyas személyrag j-je vagy a felszólító mód -j jele. A hasonulás a
kiejtésben ilyenkor kötelezõ, mindig érvényesül, de csak a kiejtésben!

Az írásban jelölt teljes hasonulás esetei közül a j szempontjából meghatározó, hogy az s, sz, z, dz végû igék utolsó
mássalhangzója magához hasonlítja a tárgyas személyrag (-ja; -juk/-jük; -játok; -ják) elemét, illetõleg a felszólító mód -j jelét. A hasonlítás iránya elõreható.

Például: Õ olvassa. Õ játssza! Õ írja!
Mi olvassuk. Mi játsszuk! Mi írjuk!
Ti olvassátok. Ti játsszátok! Ti írjátok!
Õk olvassák. Õk játsszák! Õk Õk írják!

Ezek az igealakok egyformák kijelentõ és felszólító módban, de az egybeesés csak a mély hangrendû igékre vonatkozik, a magas hangrendûekre nem (nézze, eddze, keverje, kerüljétek stb.)!

Összeolvadásnak nevezzük azt a mássalhangzótörvényt, amikor két különbözõ képzésû mássalhangzó áll egymás mellett, s a kiejtésben egyiket sem halljuk, mert helyettük egy harmadik mássalhangzót ejtünk (egy harmadik
hanggá olvadnak össze). E törvény is csak a kiejtésben érvényesül (pl. tud+ja -> 'tuggya', kert+je -> 'kertye' stb.).

Igék esetében a t, d, n végû idégk utolsó mássalhangzója összeolvad a tárgyas személyrag j elemével
(lát+ja -> 'láttya', un+ja -> 'unnya' stb.), a d és az n esetében a felszólító mód -j jelével, a kiejtésben.

A t végû igék esetében történeti szempontból beszélhetünk összeolvadásról. Ha a t elõtt hosszú magánhangzó van vagy mássalhangzó, akkor a felszólító mód -jjele s-sé alakul át, vagyis -s változatban jelenik meg. A tõvégi t és az
-s kapcsolata cs-nek, ill. ccs-nek hangzik (pl. tanít+jon -> tanítson -> 'taníccson'; rejt+jen -> rejtsen -> 'rejcsen').

Ha a t elõtt rövid magánhangzó van, akkor hosszú ss hangot ejtünk és írunk (pl. alkos+j -> alkoss!).

Ide tartozik még a lát és a bocsát ige - lásson, bocsásson -, ezeknek a magánhangzója aután nyúlt meg, miután a
tõvégi hangváltozások már lezajlottak.

A d, gy, l, ly, n, ny végû igék helyesírásakor a toldalék j hangja a kiejtésben összeolvad, vagy teljesen hasonul hozzájuk, ezeket a kiejtésbeli változásokat helyesírásunk nem jelöli, a szóelemzés alapelve érvényesül, vagyis minden
hangot - a szó utolsó mássalhangzóját és a toldalék j hangját is - jelölünk (tud+ja, hagy+ja, áll+jon, huny+játok stb.).

Az s, sz, z, dz végû igék esetében a tárgyas személyragok j kezdõhangja és a felszólító mód -j jele teljesen hasonul,
amit az írás is feltüntet (mossa, másszunk, húzzátok, eddzünk, játsszatok! stb.).

Néhány sz végû igében felszólító mód esetén gy hangot ejtünk, amelyet írásban is jelölünk (tesz-tegyünk, vesz-vegyétek stb.). Kivétel a hisz ige, ott hosszú gy-t írunk a felszólító alakban, és nem j-t: higgyünk,
higgyétek stb.!

A felszólító mód tárgyas ragozásának egyes szám második személyében két alak, egy hosszabb és egy rövidebb él egymás mellett (írjad - írd). a rövidebb alak általában úgy jön létre, hogy a hosszabb alakból
elmarad a -j módjel és az azt követõ magánhangzó. Ilyen esetben a -d személyrag közvetlenül az ige tõalakjához
kapcsolódik, és ezért a d végû igék esetében kettõzött d-t ejtünk és írunk (küld -> küldjed - küldd! mond ->
mondjad - mondd!). A hosszabb alakban a -j módjel teljesen hasonul, jelölt módon, vagyis az írásban is
(olvas+jad -> olvassad, játszik+jon -> játsszon, edz+jen -> eddzen stb.).

A t végû igék hosszabb alakjában a t helyén cs, ccs hangot hallunk, s ezt ts betûkkel írjuk, a rövidebb alakban
csak a -d személyragot megelõzõ a, e magánhangzó marad el (javítsad - javítsd, rejtsed - rejtsd stb.).

Ha a t végû igék hosszabb alakjában a t helyén hosszú s, sz hangot hallunk, s ezt kettõzött s, sz (ss, ssz) betûvel
írjuk, akkor a rövidebb alakban az ss, ssz megrövidül, az utána következõ magánhangzó pedig elmarad (mutassad-
mutasd, fessed-fesd, halasszad-halaszd).

A hisz, visz, tesz, vesz, eszik, iszik, lõ, szõ, ró ige rövidebb alakjában hosszú d hangot hallunk, s ezt kettõzött d
betûvel írjuk (higgyed-hidd, vigyed-vidd, tegyed-tedd, vegyed-vedd, igyad-idd, lõjed-lõdd, szõjed-szõdd, rójad-
ródd). Ezeknek az igéknek a helyesírását meg kell jegyezni!

Az ó, õ végû igék helyesírása: - A ró, fõ, lõ, nõ, szõ ige felszólító módjában és néhány tárgyas ragozású alakjában
egyesek hosszú j hangot és rövid magánhangzót ejtenek. Írásban azonban a
j hangot nem kettõzzük meg, s a magánhangzó hosszú marad (rójátok, fõjön,
lõjék, nõj, szõjük).

A régies jõ ige helyett ma már általában a jön alakot használjuk. A felszólító módjában rövid ö-t és kettõzött j-t
írunk (jöjjek, jöjjön, jöjj).

Névszók esetében ügyelnünk kell a következõkre:

A birtokos személyjelek közül többnek kétféle alakja van: az egyik j-vel kezdõdik, a másik j nélkül. Egyes szavakhoz
a j-s változat kapcsolódik (kert+je, falu+ja), másokhoz a j nélküli (széke, asztala). Vannak azonban olyan szavak is,
amelyekhez mindkét változat egyaránt hozzákapcsolódhat (virága, virágja; utóda, utódja stb.).

A birtokos személyjeles névszók helyesírására a következõ szabályok vonatkoznak:

- A birtokos személyjel j-je mindig j (kapuja, sapkája, kertje stb.).
- A d, gy, n, ny, t, ty végû névszók után következõ j birtokos személyjel írásakor mindegyik mássalhangzót
külön-külön leírjuk, hiszen a hasonulás vagy összeolvadás kiejtésbeli törvényszerûsége érvényesül, de csak
a kiejtésben (családja -> 'csalággya, barátja -> 'baráttya' stb.).

A j hang esetében érdemes ismerni az igazodás és a hiátus fogalmát is.

Igazodás esetén egy hang képzési mozzanatai kismértékben tolódnak el a szomszédos hang irányába, a változás eredménye ugyanannak a fonémának (hangnak) egy variánsa. Igazodás történhet a szomszédos hang képzési mozzanataihoz és a szomszédos hang képzési helyéhez. Pl. a j hang a szó végén f, p és k után zöngétlenedik,
döfx' (döfj), rakx' (rakj), kapx' (kapj) stb. jön létre. Ebben az esetben a szomszédos hang képzési mozzanataihoz
történt igazodás.

A hiátus törvénye azt jelenti, hogy ha két magánhangzó áll egymás mellett, köztük hangûr (hiátus) támad, melyet a beszélõk igyekeznek megszüntetni. Ennek két módja lehetséges: vagy betoldódik egy mássalhangzó
a két magánhangzó közé, vagy az egyik magánhangzó kiesik (pl. leány -> lány, reá -> rá). A betoldódó mássalhangzót hangûrtöltõnek vagy hiátustöltõneknevezik. Ere a szerepre a mai magyar köznyelvben a j hang a
legalkalmasabb (egyes nyelvjárásokban gyakori még a v és a h (január -> 'januvár', bivaly -> 'bihal', 'bial' stb.).
Például a fiú, tea, fiók szavakban j-t hallunk, de ez inkább j-féle hang, képzése nem teljes értékû (fijú, teja, fijók).
A hiátustöltõ j írásban való feltüntetése helyesírási hibának számít, s rendszerint a helytelen, erõs j-ejtésre vezethetõ vissza. A nyelvtörténet folyamán ez a hiátustöltõ j ritkán állandósult ( pl. a birtokos személyjelet tartalmazó
mezeje <- mezee, vagy a kijjebb határozószóban <- kiebb).

Tehát hiátusnak nevezzük azt a törvényszerûséget, amikor bizonyos szavakban két magánhangzó közé olyan
j hangot ejtünk, melyet nem írunk. Nagyon sok nõi név esetében hallhatjuk ezt a jelenséget (Mária -> 'Márija',
Júlia -> 'Júlija', Beáta -> 'Bejáta', Adrienn -> 'Adrijen' stb.).

Most pedig foglaljuk össze, mit kell tudjunk a j hangról!

I.1.2.A j hang: - mássalhangzó (képzésekor a tüdõbõl kiáramló levegõ a szájüregben akadályba ütközik)

- a képzés helye szerint szájpadláshang (képzésekor a nyelv háta a kemény szájpadlás elülsõ
részével érintkezik)

- a képzés módja szerint réshang (képzésekor a beszélõszervek szûkületet, rést alkotnak, és a
szûkületen kitóduló levegõ a súrlódás következtében zörejt okoz)

- a hangszalagok mûködése szerint zöngés hang (képzésekor rezegnek a hangszalagok, lazább
izommûködéssel képezzük, hanghatása lágy) - (A j-nek fonéma szinten van zöngétlen párja,
ez a "palatális zöngétlen spiráns" (x'), pl. az ihlet szavunkban, vagy a szó végén f, p és k után
ejtjük: döfj -> döfx', kapj -> kapx' stb.)

- nevezik még folyékony hangnak (likvidának) is, azért, mert a mássalhangzók közül a j és az l a
legzeneibb, a hangzóssági skálán ezek állnak a legközelebb a magánhangzókhoz (egyes nyelvé-
szek "félmagánhangzónak" is tekintik)

És az ly?

Ami a j-re igaz, azt elmondhatnánk az ly-ról is, mert ahogy a következõ fejezetben olvasható, az ly (ellipszilon)
hangot már csak országunk kis szögletében ejtik, nyelvjárási szinten.

. . . . . . . . . . . . . Tovább!