Juhász Ferenc
A zöld csönd-szívre függő pokol-viszály
Ó, járok-e még s mikor járok ifjúságomnak erdejében,
a rejtelemből és titokból szőtt zöld vár pára-hangszerében,
hártyák, lemezek, indák, rudak csörgő villogás tűzködében,
akár egy vulkán-működésben, mint az Isten zöld belsejében,
menekülve a köhögésből, a vér-ugatás függönyéből,
az ideghomály-káprázatból, a szikra-kút láz-reszketésből,
a jégbőr-sík depresszióból, a balta-villámcsapkodásból,
mintha hal fölugrik a tóból: a cseréppé tört ragyogásból,
otthont-otthagyva vándorolni ifjúságomnak erdejében,
ahol nem üt a részeg harag, ahol nem sír a józan szégyen,
az árny-fény puha szitamozgás, zizegő rosta-rács feszesség
térrács-barlangja mélyén ülni, akár a kozmikus szüzesség,
lüktetni a tenyészetben, mint csillag légy többezer szemében,
lángtű-tócsák a pontszem-halmaz légy-arc két-gömb jég-törmelékben,
nagy zöld bomlás-tömb ernyők sárga viaszmárga zárt tolongása,
vándortalanság-vándorlása, nyikorgó egyhelyben-futása,
talajjal-kötött hömpölygése, a mohos törzs fönt-sziszegése
alatt futni ingbe-izzadtan, mintha vonat-közeledésre
rohantál háztól állomásig, hogy az iskolát le ne késse
vacogásod, hisz nem reményed, lihegésed köd-követ vésve!
Vagy ülni Griff-láb tölgy tövében, ceruzabél-grafitrúd szilfák
oszlop-ketrec vázcsönd szagában, s a szürke vonalak, mint szálkák
völgybe függve, hegyre torlódva végtelen tér-tág kerítéssel
osztják az ürest fény-lécekké ón-árnyú borda-feszüléssel,
mintha Uccello-csataképen dárdatömeg-kőáradása
lenne körötted, ló-vasálarc, s vaskürt a lószem csigaháza,
s aranypettyes zöld ló a csönd itt, aranytorlasz zöld hökkenetből,
vasas, hasas zöld harci mének, zöld korallzátony harag-ködből,
mintha hal-titán kékben ülnél, az ég-test húsú erdő zölden
dagad, feszül, vibrál körötted halcsontváz küllő-esernyősen.
S fölötted a redves, rücskös, vak fatörzs-mozaikból kinőve
bárányhimlős, narancsbőr élű taplógomba barna ernyője,
a növényhús állati ajak, a rákmirigy-higanyfürt eresz,
a sárga-hátú rákdaganat, a vörheny-fodros szivacs-füles,
és lent is gombák a fű között, a korhadás csigaszemei,
fehér kúpok, töltött hólyagok pupillátlan halál-rügyei,
s áll zölden, csipkésen, szőrösen a bársony-tűzláng csalánmező,
mint a felhő és a föld között hullásával megfagyott eső,
jégbe-fagyott vastag darázs-raj, a méregmirigy-zacskós far-tűk
levél-ragyák szőrparazsából kidülledő üveg-torzó tetűk,
s a csalán borda-függőleges szár-vályúiból oldal-ágak
pórusháló pálca-szivacsán zöld tűzlap-tollas bánat-szárnyak,
s harkály kopog, fut, mint a kék láng, zölden, pirosan zuhogva föl,
fordítva kúszó tűz-vízesés, madárszemű szivárvány-öböl,
s szöcske pattan, szalma-szerkezet rózsaszín szárnyhártya-hajó,
neki a levegő a kék víz, fű-érből szőtt száraz halcsikó,
és csiga mászik, lényeg gyászát héjába göngyölve, mint zászlót,
a vér-ideg-ondószerv-pénisz hermafrodita parázs-hálót,
hiszen kinti meztelensége nyálhullám recés ravatalból,
hiszen benti héj-fedettsége halandóság-rugó takonyból,
s fehér pipacsok nőnek fehér húslepény-orrhegy homlokából,
fehérszárú fehér mákgubók a redő-láng négy hús-kútjából:
elől két nagy, hátul két kisebb, higany-gombostűjét fölmártva,
s imolyag fején a négy-oszlop látószarv-csönd térdoboz-hárfa,
s levelibéka, zöld selyemrügy néz rám Szűz Mária-szemekkel,
bársony-gubacsként tapadva lóg méz-fillér ujjvégű kezekkel,
én még őt nézem s nem őt látom, de a mélyzöld örvénylés fölött
a szörny-tolongást szikra-háton, millió denevér-ördögöt,
nyüzsögnek, mint vak szita-présen átgyúrt paradicsom szakálla,
véresen, a vérhajú fényben gomolyogva, csillogva, mállva
és páncélingükből nőtt szárnyuk szőrös bőrhártya-lázharisnyák,
amikben nagy levegő-lábuk mozgatja, feszíti fény-izmát,
s eres szemük körte-test lángcsöpp s pupillájuk odvas szénbánya
s törpe lovak a nyirok-éjben szénkocsit húzva, vak-csámpázva
és cincércsáp, cserebogárcsáp ágazik vasvödör-fejükből,
s csigolyás haj tücsök-antenna szemek közti archát-lemezből,
s potrohuk szelvény-szív toll-horgok s a has-zománc görbe tükréből
óriás falloszok, tök-zacskók, tőgyek lógnak a lemez-résből
s ezer kezük kék füstként tódul, póknyálból szőtt csillogás-kesztyűk
matatnak, ragacsosan lengnek, izzik térháló-csipketestük,
s szívük helyén fekete luk van s a mell-csöbön átvillog a kék,
mintha távcsövön az űrt nézed s ott a köd-laza tér-mindenség,
százezer kék pont, kék rúd kazla ez a szörny-téboly páncél-halom,
a szív-üres mell-hát lukakon átfolyó kékoszlop-borzalom
és a szörny-mozgás összevissza gigász-hangyaboly vas-bozsgása,
kék szerkezet fekete páfrány hegytömeg páncél-szuszogása,
bűn-rüh csonthéjban kék könnyűség, sziklazuhogás, mintha hó hull,
mert iszony-pokolfelhő lóg rám, vonaglik, ráng, fémmel rámbódul.
S a szív-helyetti törzs-lukakon, a mell-hát közti vastag csövek
kék-töltetlékű alagútján a levegő-kígyó átsziszeg,
a cikkanás-kazal vas-szivacs, mint zengőlégy-felhő sír, nyafog,
vinnyog, visít, óbégat, jajgat, mint gyerek ha ínyén nő a fog,
a törzs-luk üregen átlobog, mint kéményben téli szél sikít,
az áttömődő kék üresség fújja vad levegő-sípjait,
hörög, zeng, bömböl, zúg, harákol, fütyül, sípol, durran, bong, dörög:
így fonnak kék jajszél-térhálót a törzsükkel fingó ördögök,
a páncél-bőrhártya-szőr-szem-csáp-kéz-láb-füstkavarás imbolyog,
mint virágállat-csápnyaláb-lomb, s áll, mint szita-kéz zsákállatok,
a vaskupac-ördögmagasság kék pontok, kék fütty-kín vonalak
hálókesztyűje föl az űrig terped, zokog, bőg, szitál, dagad,
s a potrohokon vörös ajkak, mint menstruáló rózsakertek,
s zeng az egész pokol-fönt mélység, mint őserdő-szövedék kürtök,
zúg, mint kék orgonasíp-oltár s hallja az erdő minden lénye,
bogara, pókja, legye, gyíkja, bűn-közöny zöldgond szenvedélye,
ami fölöttem, ami rajtam, mint fűszálon a mohás szikla,
s nagy fülek, mint piros bőrlámpák a kék magányt fénnyé hasítva,
arany-léccé, arany-deszkává, a fej kékeres trombitái
lombként zizegnek a kék gyászban, rubint-gallyas bőrladik-fái,
s e pokol-viszály láthatatlan, vagy csak én látom diadalmas
páncélos csörgő háborgásuk, mint űrbe-dagadt rajzó méhkast,
a kék pont-füttyvonal boglyában evickélő, vonagló fémek
ördög-gomolya viharfelhőt s a vasakon kék hang-visszfények,
mint kék villámok lángja csattan, reped, szúr, rojtos lebenyt erez
s rámfüggése szívemet nyomja, s hiszi raj-tömbjével megszerez,
szorongásom fönn-függő pokla rámszáll, mint húsra zöld döglegyek
és zománcosan hunyorogva látókristály-párnákkal pezseg,
fekete lopótök-szakállal, tokaláb-talp szívó-vesékkel
tölti bögy-tömeg rengetegét ólomkórral, vér-küldetéssel,
pedig köröttem ők is látják, fényhólyag-szemével megelőz
a gyertya-oltár agancsú hím szarvas, tűzróka, csillagköd-őz,
s közben két kalászfű csigolyás szára közt az Ájtatos Manó,
mint zöld dohánylevélből sodort szivar, páncélos, ágaskodó
harci mén, zöld páncélöltözet, arc-rostély, csuklya-sír, vas-sisak,
két-kavics-szemű háromszög-fej, mellre-hajtott csapda kar-vasak,
kék szögborona csont-taréjok, szögtűs lábszárak, gyilkos ima
vár, zöldszobor harci gépezet, lesi, hogy mit kell fölfalnia:
bundás darazsat, orrszarvú lányt, két dagadt selyemgömb pókcicát
szájcsőr csontlombbal zabálva föl, mint emberevő emberhullát,
s közben madárhangból szőtt páfrány-csöndváros zenefény-tornyai
a lombokban, a könny-szökőkút pikkelypermet bokrok láz-tűi,
a borzolt, gubancos, fekete ágközök kristályketrecében
kék rikoltás, zöld rikácsolás, mint csönd borostyán belsejében,
fütty, csivit, trilla, gordonkaszó, csipogás, burukk, jaj, madár-gong,
orgona-hangoltár, fuvola, cimbalom, kakukk-koromharang,
lila vijjogás, réz-recsegés, sípszó-emelet, barna barokk
gyűrt, redős lobogás-kendői, hangcsipke-gótika dóm-idomok,
s mind a szemek alatt, s bögy közti bíbor kutakból lövődve ki
mint lázforró tüdővérhányás habos lilakék gejzírei,
mind az ágaskodva fölhulló szilárd hang-virág aranybordó
cellás, lángcsipke-szempillakör hangsejt-tányércsönd napraforgó!
Ó, járok-e még, s mikor járok ifjúságomnak erdejében?
Rohanva, heverve a lomb-árny aranyszeplős avarfüvében,
a sziklamohák, a famohák bársony-nézés együgyűségre
döntve fejem, mint sárkánygyík-szem Földgolyó-nagy zöld íriszére,
s a fák között sárkánypupillák: feketearany hőlepények,
koromkorongok függő fürtje, otelló-szőlő gömbfüst-tőgyek,
és közöny-éj a pupillákban s ha fény bomlik ár, mint pihetoll:
az csak a külső csillogás-szőr, ér-rece-gőz foton-anyagból,
lomb-tájak közt fénypolyva-omlás, héjtörek, tűmorzsa, csontzománc,
a pupillákra ragadt hőláz, mint tavi gyűrűzés csillagtánc.
Ó hogy futottam zöld erdőbe rettegésem árny-erdejéből,
a barna-gyűrt álomszorongás ezüstpapír szívprés-ködéből,
a szívre-tekert gyémánt-láncok kín-rugó kürtjét összetörni,
a jajmésztekercs csigaházat, mint vasládába zárt Hodini
bilincseit, vaslánc-köpenyét lábain, kezein, szűk törzsén,
s fölússzon a tengerfény-súlyból: csáp-lámpás kődoboz-hal őslény!
Hogy futottam a feketéből télen, tavaszon, nyáron ősszel,
hogy zöld szerelem legyen bárkám, s találkozzam bagollyal, őzzel,
s bársony virág szuszog szemembe, illat-kalásza orrlikamban,
s az illat-tűk a szemgolyókig döfnek vad kentaur-csillagokban,
s vérpettyes kancsók, tüskezáras húsfödelű selyemkék üstök
méz-gyomorral rabolni várnak, s zöld szár-gallyon fehér hús-csengők,
s mint olvadt lilakék zománccal leöntött levélkupac-dombok
az ibolyák, az ibolyák, jaj! s albínó-szemű vasbozontok,
s tövisbozótok kék tojása csúcshegyen szőrpikkely-kalappal,
kis rozsdamorzsa-koszorúval s a bogyóbőr kékviasz hajnal!
S egy irtás-mező aranykorong fénylapján fiatal nyírfa nő,
mint csikóhal fej-bóbitája: gyémántkocsonya szagló-idő,
a csecsemőkék szemek fölött az ezüst-bizsergő gally-agancs,
s alatta mint sárga porc-kürtök: az orrlik-páron gyűrű-narancs,
s a kis nyírfában szerelem van, asszonytest, hím-vágy, bűn, nő-varázs,
s ahogy ölelem, ágyékom, mint háncskosár düh-őrült lódarázs,
sárgafoltos potrohuk görbe, májpettyes fejük cső-fogsora
barna recetű-koszorú-csőr s villámlik a dühboly potroha,
s a far-tövisek méreg-szarva, mint az egyszarvú homlokából
kiálló méteres csont-dárda, cseppkő-tőr mítoszi magányból.
És csók, köd-oszlás, kis szél lobban ifjúságomnak erdejében
és mint kamasz rózsatűz-felhő fekszem a fa gyíkláb-tövében
és a boldogság arany-érce szívemen mint szép harci vas-vár,
s a szabadság redőzetében árnyam s azon katicabogár:
pirospettyes fekete lakk-hát, vagy feketepettyes piros domb,
nézem, hisz mászik árny-ujjamon, a petty-gömbrácsot nem is tudom.
Ó, ifjúság, erdő-szerelem, fekszem arany-tér ladikodban,
aranylemezekből kovácsolt felhő-vitorlás zöld hajódban,
mint a föld alatt nemsokára, amikor a zsír-agyag beföd
és már nem tudom: mi fájt, mi nem, mért sírtam tegnap, tegnapelőtt,
hiszen nincs zölderdő a sírban, csak bogár, gyökérhajszál, ujj-ág.
Én nem zokogok, nem üvöltök! Szép hit, ifjúság, jaj-ifjúság!
És mi vár majd? A lenti pokol? Hiszen láttam az égi poklot!
A rámcsüngő vihogás-felhőt, az űrt eltömő fütty-vas lombot.
Az erdőre, a zöld csönd-szívre függő kitin-vas pokol-viszályt,
a hemzsegés-tömbfüggöny ércet, amit dühe cibált, ráncigált,
mintha egymillió pókból font lánc-sziklahegység lebegne fönn,
háromdimenziós rettenet, bércvonulat-lánctekercs-özön,
rézlánc-tekervény hegy csillogás, csillag-űr bélésű csigaház,
mindenféle méretű pókból horgolt lánc-ing űr-vonaglás láz,
pont-tömb, cipó-nagy, törpe, tömpe, strucc-tojásnyi, szálkás, vonalas,
narancsgomba bőrbevonatú, potroh-háton szőr-halcsontvázas,
púpos, hegyes, sisakos, szem-csőr, teleszkóp-sündisznó-szemű, kék
gyémánt hát-kupola, far-ormány kinövésű bársony-buborék,
varangy-alakú szőr-szerkezet, háromszög-drótokból rombusz-rács,
pettyes, foltos, aranykeresztes fölémfüggő tejút-űrkalász.
Ő akart belémzuhanni, köd, vagy belőlem lövődött fölém,
mint a mozivászonra a film fehérmorzsa pont-sík függönyén:
IV. Henrik vas-csatája, a vas-viszály Shakespeare-kavargás:
páncél-madárfejek, vas-csőrök, szarvasbogár-agancsú romlás,
hím-fedőszárny páncélbőr-hátak, ló-álarcok vasból, szemcsövek
a homlokvasak alatt, mint ló-szemgolyóval töltött távcsövek,
a lószem-irisz s a pupilla csillog mint az algás tószikla,
s a lószájakból tajték csorog, mint hó-fürtté összeforrt szikra,
s gubanccá gabalyodva cseng, nyög vascső-kar, ízelt vaskesztyű-kéz,
sáskapotroh-alakú cipő, kovácsa volt a harci cipész,
arc-rostély vaslemez-függönyén cinkosan gőzölgő lihegés
s ló-orrlikak pára-kürtjei, bársonypalást lóhát-remegés,
s a páncél-kagylós lófar szőrgejzír segg-csápja arany-csengettyűkkel
befonva, mint nyári kalásszal s a sörény aranytű-fésűkkel,
s selyemhernyó-szemölcs bugyogók tövén páncél tökvédő gubók,
a herékkel töltött vas-zacskók, a fütykössel töltött vas-tokok,
s kard, lándzsa, dárda, íjpuska, tőr, fejsze, bárd, tüskék-tatú jogar,
kar, láb, nyak, lóhát és ember-has, vasból-néző szemű harc-rovar
rengve, csöngve, ropogva zörög, gomolygása vér-vas ütközet,
mintha ezer iguana-gyík pikkellyel egymáson hempereg,
a kőkastély-fejű őssárkány, a cseppkő-tű öltözetű láng,
a kristály-zúzmara sziszegés s csiszolódik bosszú, düh, hiány.
A zöld csönd-szívre, az erdőre ráhömpölygő ördög-rovarok
szülötteim, vagy megszállóim, fenyegető rüh-tánc csillagok,
éhes, dühödt bűn-galaxisok, csillagörvény-mezőtér-habok.
Bűnöm, vagy büntetésem nehéz ege amit nézek, hallgatok?
A rámfüggő pokol volt tükröm s benne tükröződött iszonyom,
sors-tájam amit kinövesztett s kuszasága, amit súlya nyom
a csönd-lap visszhang felületre, aminek ég-táj mélysége van,
befelé-növő végtelen kék nyüzsgés-tágulás, súly: súlytalan?
Vagy én voltam a pókok tükre s bennem tükröződött a viszály,
a rámcsüngő független gomoly, a rovarnyüzsgés bűn-fürt aszály,
a füttyögő ördögdarázs-boly, a páncélos füst-szőr hajkazal,
a nyámmogó, csámcsogó, füles termesz-áramlás vas-ravatal?
Egymás tükrei voltunk mi ott: a csönd-szíven fekvő és a menny
ördög-gabalyodása bogár: fedőszárny s tapintószál-lebeny?
Két tükör, hiszen két valóság, vagy egy valóság s egy képzelet:
egyik ami a lomb fölött lóg, másik amit a lomb betemet,
ami a lomb-mély árnyban hever, mint tengerbe elsüllyedt hajó,
s árbócai csigaszem-tornyok, s fönt a rossz és szívében a jó,
két tükrözés-összevillanás, égi-földi tűz s bűn-akarat,
mint az egymást véres fogakkal tépő, maró, küzdő nagyvadak:
tigrismacskák és oroszlánok s rinocéroszok páncél-dühe
tolong egymáson az ég és föld, az élet és halál fénytüze,
s a csönd-szíven fekvő kisfiún aranypettyekből nász-szemfedő,
s a pókok-bolyon sárga foltok, mint darázs-arc vasán, szárnyfedő
szerkezetén, az értoll-mezőn, combjain, potroh-lemezein,
s csikós zöld vesekő-szemükben nincs öröm, gyász, bánat, láz, könny, kín.
Csikó voltam, csikó-szívem kín-istállója atomrács-gyászom,
tigrisláng-fiúnak ketrece, vasa voltál a szabadságon
s mint ágról hódombot szétfújta vulkán-torkú dac-eres lángom
vasváz-kripta börtön-barlangom: zöld szerelmem, jaj-ifjúságom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!