JÓKAI ANNA - A REIMSI ANGYAL

JÓKAI ANNA

A REIMSI ANGYAL

Ott áll a kapubélésben, szárnya még feszül az utazástól.

- Itt vagyok - szól a mellette álló csonka férfiszobornak. S mosolyog hozzá, kis kacér fintorral, mint aki hosszú bújócska után fölfedi magát.

A férfi sértődött. Homlokán három mély ránc, az angyalra rá sem tekint. Nem is hallja talán. Előrenéz, a földre, dagadt szemhéját leereszti, csupa kétségbeesés.

- Nem bírom tovább - mondja. Pedig szent.

Fölöttük tébolyultan nyúlik a gótika. Elvékonyodó ujjak a távozó értelmet keresik.

Már ősz van, hidegebb a száraz csipkék csontsárgasága. Odahúzódnak a hippik, zörög a konzervdoboz, legurul a lépcsőn, üresen, a paradicsomos hal végigfröcsköli a köveket. Jean-Baptiste előveszi a pipáját, a füst fölszáll az angyal arcába. Louise nevet.

Jean-Baptiste-nak tetszik:

- Kifüstöljük innen - mondja.

Odakeni maszatos ujját az angyal lábához. Mint a vér, ragyog a paradicsom.

- Hol voltunk tegnap? - kérdezi Louise, fekete virágos trikóját bokájáig nyújtja, beletakarózik.

- Nem mindegy? - Jean-Baptiste visszaül melléje, saruját lerúgja, meztelen talpát dörzsöli a kőlépcső élihez.

- És innen hova megyünk?

- Ne kérdezz - feleli a fiú -, aki kérdez, annak hazudnak.

A lány vállat vont, hanyatt fekszik a lépcsőn, fordítva, a feje lóg.

- Ez a mi angyalunk - mondja hirtelen. - Nézd csak a haját.

Valóban. A homlokán meg a fülénél lágyan bekunkorodik.

Jean-Baptiste rojtozza a nadrágja szélét.

- Nekünk nincs angyalunk.

- Én egyszer sírtam - mondja Louise, látszólag logikátlanul.

A fiú kotorászik a foszlott zsákban. Kiveszi a narancsszín, csatos üveget. Iszik. Nyújtja a lánynak, kortyol az is.

Reggel van, Jean-Baptiste odavizel az angyal lábához, a patak lefolyik.

- Mi is megdöglünk - mondja Louise.

- Észre sem vesszük majd. - Jean-Baptiste korbácsba fonja a haját. - Mi nem termelünk fájdalmakat. A semmi örül a semminek. Érted te ezt?

Kocsi, csukott, koromsötét Mercedes húz el a templom előtt, eltűnik balra.

- Ki az okos - kérdezi Louise -, aki vállalja a céltalanságot, vagy aki letagadja és kitalálja a pléhdobozt, négy kerékkel?

- Disznók. - Jean-Baptiste köp. - De te ne kérdezz.

A koromsötét, csukott kocsi jobbról visszakanyarodik, fékez a lépcsőnél. Nyílik a rejtett ajtó, a családfő kilép. Szőke, ápolt szakálla elnyeli a száját. Kisegíti feleségét, a feleség haja is szőke, hosszú, egyenletesen hosszú, minden hajszál milliméternyi pontossággal ér véget a háta közepén. A gyerekek is szőkék, két kislány. Fejükön fehér, hajtott szélű vászonkalap, szalag tartja össze az álluk alatt. Foguk egy kissé előreáll, ettől kíváncsinak látszanak.

- Mégis ez az - mondja Klaus. Elindul fölfelé, az asszony és a gyerekek mögéje sorakoznak, Klaus szakálla elöl lobog, mint a pajzs.

Kikerülik Jean-Baptiste-ot és Louise-t, a köpést, a mártást és a vizelettócsát, egyenként kerülik ki, s közben sunyin odalesnek.

- Szomorú. Hej, de szomorú - mondja Hilde, s megigazítja a fehér kalapocskákat.

Jean-Baptiste tövig kinyújtja a nyelvét, Louise is, bégetnek.

- Ezt miért csinálják? - kérdi Hilde.

- Ezzel fejezik ki állati lényüket - mondja Klaus - és megvetésüket minden iránt, ami az emberi szellem nagyságát dicséri. A székesegyház, melynek lépcsőjén haladunk, a tiszta gótika pregnáns esete...

A kisebbik fehér kalapos visszabámészkodik Jean-Baptiste-ra és Louise-ra. Megbotlik az utolsó lépcsőn. Az apja észreveszi, és figyelmeztetően, indulat nélkül belenyomja hüvelykujját a lányka bordái közé.

- Jaj! - sikoltja a gyermek, de csak ennyit, és fegyelmezetten belép a sötétbe.

- Kiirtjuk őket? Ezeket mind? - kérdezi Louise. Szórja a zsákból a ragacsos papírokat.

- Ostoba. Röhögj rajtuk. Látod - Jean-Baptiste fölmutat -, ez is röhög az egészen.

Fél kézzel eléri az angyal térdét, körbetapogatja, aztán fogják a zsákot, húzzák maguk után, és eltűnnek a porban.

Klaus hunyorog a hirtelen fényre, becsukja az útikalauzt.

- Az oldalhajó gazdagsága vetekszik a kereszthajóéval - mondja.

- Siessünk, Hilde. Még három hátravan.

- Klaus - az asszony megáll a lépcső alján, a két gyerek mellette, s ő könnyedén rájuk támaszkodik -, kell, hogy legyen itt egy angyal. Valami angyal... - folytatja bizonytalanul a csöndben -, úgy írják a könyvek.

- Konvencionális megállapítás. Hemzsegnek az angyalok. A középkori templom jellegzetessége - mondja Klaus oktatóan.

- De ez egy más angyal... különleges... - mondja Hilde, s kapaszkodik a vékony nyakacskákba.

Klaus ránéz, szigorúan.

- Az angyalok egyformák. Lapos díszítőelem. Nem értelek, Hilde.

Hilde még egyszer megpróbálja, visszalép egyet a lépcsőn, a gyerekek nem követik, megállnak, Klaus lent a kocsinál, ijesztő ez a bomlás, a négyszög megcsuszamlása.

- Megyek, Klaus - mondja. Simított szoknyával ül a kocsiba. - Hova megyünk most, tudod?

- Nem értelek, Hilde - ismétli a férfi. Lyukacsos kesztyűt húz, begyújtja a motort. - Metzből jöttünk, s megyünk Párizson át egyenesen Chartres-ba. Világos?

A kislányok megerősítik álluk alatt a szalagot. Hilde bólint, s ahogy a kocsi előredöccen, ráhull haja az arcára.

- Elkéstem - lihegi Madame Chouchou, s ötöt kopog a kövön botjával. - Pedig ezek adtak volna. Érzem.

Itt szokott állni az oldalkapunál. A külföldiek azt képzelik, a templom nevében tartja az ezüst skatulyát.

- Drága jó Szűzanyám, segíts - mondja az angyalnak. - Micsoda nap, drága Szűzanyám. Hiszen te mindent el tudsz intézni. Most hova szaladjak? Inkább a mozihoz? Drága Szűzanyám - mondja az angyalnak konokul. - Két hét derült időt kérek tőled, hogy legyen kedvük jönni... És azokat hozd ide, akiknek van, és adnak. Mi az neked? Látod, én hiszek benned, te viszont elintézed cserébe... Híveidet segítsd, ne az ellenségeidet, légy rendes, légy okos, drága Szűzanyám... - Csókot lehel csokorba fogott ujjára, fölteszi a csókot az angyal ruhájának redőibe.

- A mosolygás nem elég - mondja gyöngéd megrovással. - Ezt beláthatod.

Áll a botra támaszkodva, kémleli a főutcát, a nap szembeéri, az ezüstös skatulya visszaveri a fényt, morzejel vibrál a levegőben.

- Mit? - mondja az öregasszony. - Menjek át a koronaékszerekhez? - Izgatott lesz. - Megtehetem. De ha megint becsaptál, nagyon fogok haragudni.

Mielőtt lelép, megüti a bottal a lépcsőfokokat. Az égre óriási felhő ragad, s órákon keresztül esik az eső. Olyan erősen esik, mint tavasszal, átlósan esik, a templomőr behajtja a kaput.

Marcello a rajzmappával felszalad az útról, lapul a falhoz, az angyal alá. Az eső itt is eléri, s a talapzaton összegyűlt tócsa széles kalapjára csurog.

Futna tovább, a mappát dugdossa pepita köpenyébe, az égre néz, és az angyalt látja meg helyette, váratlanul, egészen közel. Meglepődik. Az angyal arcát vékony fonálban befolyja a víz, szemüregéből a nyújtott szájszögleten át kis megszakításokkal peregnek sovány mellkasára a csöppek.

- Szép - gondolja Marcello, és bűvölten figyeli -, szüntelen mosolygás a szüntelen könnyek alatt.

- Nem felejtem el - ígéri önmagának. Viszi a mappát, a hasára szorítva, a hűlő fasorban.

Aztán nem esik többé. De a nap nem tér vissza, csak átdereng a szürkeségen.

Bálna alakú busz érkezik, egyetlen, icipici ajtó az elején. Az icipici ajtócska kinyílik, a vezető kiszáll. Int. S kiszállnak mindannyian libasorban, a vezető ajka mozog. Hozzácsapja a sofőrt is a menethez. Kulcsot vesz elő, gondosan lezárja a busz ajtaját. A többiek várnak, amíg a kulcsot aktatáskája mélyén elhelyezi.

- Lehet egy kicsit beljebb menni - mondja a vezető, s ők beljebb mennek.

Egy fejkendős néni, súlyos hajkoszorúval, tétovázik a küszöbön. A jobb kezét már emelné a homlokához.

A vezető gyorsan melléje áll, megfogja ezt a jobb kezet könyéknél, s udvariasan átsegíti a küszöbön.

Sokáig maradnak bent. Egy napszemüveges fiatal nő sokszorosított nyomtatványból olvas, időnként körülnéz, keres, s mikor a kettő - papír és tárgy - egyezik, diadalmasan fölkiált.

Majdnem elhaladnak, visszafelé, az angyal előtt. A vezető fejét csóválja, súg valamit a napszemüveges nőnek, rábök az aktatáska csücskével a lista utolsó pontjára.

A nő szégyenkezve tereli vissza a csoportot. Dallamos alt hangján elmeséli, amit a szoborról tudni illik. Ketten jegyzetelnek.

A vezető előresiet, kinyitja a bálnabusz ajtaját. Ott áll, amíg egyenként beszállnak, a szája megint mozog. A sofőrt vidáman feltaszítja a kocsiba, utánaugrik ő is, ruganyosan, azután valamennyien kiintenek a törhetetlen ablakon, integetnek az üres térnek.

Alkonyodik, de ezt csak sejteni, csupán a szürke lesz szürkébb, ahogy mögüle a fény kivonja magát.

Hriszto két tömött bőröndöt cipel, viaszosvászon batyu a hátán.

- Csak ezt a templomot elérjem - fohászkodik -, ezt a nyomorult ócska templomot. Leülök a lépcsőre, az archaikus pofákhoz, kifújom magam, aztán irány a vasút.

Huppan a csomag a kövön. Hriszto előveszi zsebkendőjét, leteríti, ráereszkedik, térdét összezárja. Nyálazza szíjas tenyerét.

Nyugtalan lesz. Kibontja a viaszosvásznat, keres valamit. Megnyugszik, sóhajt.

Elintéztem a dolgaimat - gondolja elégedetten. - Már-már azt hittem, kifutok az időből. De mégis sikerült.

Mária lassan sétál fel a lépcsőn. Zöld muszlinsál lebeg utána, őszülő kontyát körülkötötte. Szétnyílik alatta a plisszészoknya, mint egy néma harmonika.

Fázik, kezét a nyakára borítja, keresztben, olyan ez, mintha bal kézzel meg akarná fojtani magát, de a jobb keze nem engedi még.

Az ember mindent magával cipel - gondolja, pedig nincs nála más, csak az apró gyöngyház tasak, nikkelezett csattal. - Mindig, mindent, mindenhova.

Az angyal beleolvad a falba, az asszony tétován odanéz, de csak a homorú sötétet látja.

Hriszto fiatalabbnak hiszi Máriát. Megtéveszti a zöld muszlin és a gyöngyház tasak. Közelebb húzódik, kirakja kincseit a lépcsőre.

- Technika - mondja dicsekedve. - Rádió. Sechs tranzisztor. Verstehen? Six.

Eljöttem otthonról - gondolja Mária -, otthon a lányom festi a műhaját. A lányom lánya kihányja a tápszereket. A lányom apja tévét néz, és sört iszik.

- Magnetofon - mondja Hriszto, és lázasan pakol. - Made in Japan. First class... - Piciny, cérnavékony elemlámpákat gyújtogat, hadonászik, vihog.

Mária szórakozottan bólint.

Kár volt - gondolja -, hiszen most már végleges: nem a világot csukták be. Az én ablakom lett tejüveg.

Hriszto hatalmas ollót mutat, csattogtatja.

- Príma... prrríma... - ropog az r hang, pattogva ugrál a kövön.

Mária már emelkedne, amikor meggyújtják az oldalreflektorokat.

A férfi szemből látja az asszony arcát, gyorsan szedelőzködik.

Fölfénylik az angyal, mosolya ömlik az árnyék alól.

- Angyal - mondja Mária döbbenten -, az angyal.

- Ein Angel - legyint Hriszto -, nur ein Angel. - A kétezer wattos fényszóróra mutat: - Technika... Ja. Technika ja. Aber Angel... sajnálkozva ingatja a fejét. Siet. Huszonegy húszkor indul a vonat, átszállással, haza.

Az asszony marad még. Megpróbál a szobor mögé nézni. Aztán ágaskodik, rángatja a csonka lábujjakat. Ravasz fény ez. Alulról halad fölfelé.

- Mit tudsz te? - kérdezi az angyaltól. Ingerli ez a rendíthetetlen mosolygás.

1972