NYELVTÖRTÉNET (MEK)

A NYELVÚJÍTÁS TÖRTÉNETE

A nyelv dolga: közügy

A vizsgált korszak nyelvünk ún. újmagyar korának első részébe tartozik. (A kor kezdetét az 1772-es évszámmal szokás megjelölni, a felvilágosodás hazai megindulásának jelképes határvonalával megegyezően.) Ezeknek az évtizedeknek a legnagyobb nyelvi változásokat, egyben óriási kultúrtörténeti fordulatot hozó eseménye a nyelvújítás volt, amelyben - mint a nyelvek életében csak igen kivételes alkalommal - a tudatos alakításé, fejlesztésé, teremtésé volt a főszerep; még a korszakban zajló spontán nyelvi történések legtöbbje is tudatosan megméretett a grammatika- és szótáríró nyelvtudósok, nyelvművelők és nyelvművészek munkássága révén.

A magyar nyelv állapotára a felvilágosodás eszméinek terjedése irányította az érdeklődést. Felismerték, hogy a szellemi élet csak akkor lendülhet fel, ha művelése a majdan mindenki számára érthető anyanyelven történik, a korabeli magyar nyelv viszont egyelőre nem volt elég árnyalt ahhoz, hogy a hivatalos latin vagy a mellette használatos (és 1784-ben II. József által hivatalossá tett, majd 1790-ben visszavont) német helyébe léphessen. Bár korszakunk elején a magyar nyelvet mint kötelező tárgyat bevezették a közép- és felső iskolákban (1792), még sok mindennek kellett addig anyanyelvünkkel történnie, amíg alkalmassá vált arra, hogy az országgyűlés hivatalos nyelvvé tehesse (1844), illetve hogy a szabadságharc utáni idők németesítő hatásainak ellene tudjon állni, akkor is, amikor a német lett a közigazgatás, majd a gimnáziumi tanítás és - a latin mellett - az egyetemi oktatás nyelve.

A felvilágosodás hajnalán Bessenyei György több írásában sürgette az anyanyelven való művelődés lehetőségének megteremtését. "Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem" - írta 1778-ban a Magyarság című cikkében. A 18. század végének értelmisége eltöprengett Herder jóslatán, amely szerint 100 év múlva el fog tűnni a magyar nyelv, s vele együtt a magyarság. A szépírók, költők és a tudós szakírók (többek között nyelvészeti, matematikai, filozófiai, orvosi, hadi, állattani, botanikai szerzők) sora csatlakozott a nyelvújítókhoz. Megindult a magyar nyelvű hírlapirodalom, folyóiratok születtek (a nyelvújításhoz kapcsolódó publikációk szempontjából a legjelentősebbek: 1788-tól a Magyar Museum és 1817-től a Tudományos Gyűjtemény). 1830-ban megkezdte működését a Magyar Tudós Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia elődje. Pályázatokon a nyelvvel kapcsolatos pályaművek mérettek meg, viták zajlottak - a nyelvújítás mindennek nyomán közüggyé vált. A nyelvújító harc vezére pedig - elméleti felkészültsége és munkásságával kivívott tekintélye révén - Kazinczy Ferenc lett.

Ezenközben kettévált a mindezidáig szorosan együvé tartozó literátori tevékenység: elkülönült a korábban szorosan együtt járó irodalmi és nyelvészeti ténykedés, szétvált a nyelvművész és a nyelvész fogalma. Ezzel párhuzamban a nyelvészet most már nemcsak a nyelv szépirodalmi és szakírói használatára lett kíváncsi, hanem a beszélő közösség nyelviségére is. Az anyanyelv pedig ekkortól a nyelvközösség nemzeti létének bizonyságául is szolgált.

Ortológus és neológus

Amikor a nyelvújítási harcról esik szó, két táborról szokás beszélni: a neológusokéról (akik az újítás hívei) és az ortológusokéról (akik fenntartásokkal viseltetnek az újításokkal szemben). Ez a szembeállítás azonban meglehetősen leegyszerűsítő. A szerzők nagy része különböző alkotói periódusaiban - mint kortárs nyelvhasználó és vizsgálódó - máshogyan értékelte a jelenségeket, sőt, az sem volt ritka, hogy máshogy ítélt elvileg, és máshogy járt el a gyakorlatban. Jó példa erre a Mondolat, az ortológusok gúnyiratfüzére, amelynek eredetije neológus tollból született, s a neológián belül elfogadhatatlannak tűnő, túlhajtott jelenségeket kívánta pellengérre állítani. Másrészről az ortológusok sem azt hangoztatták, hogy mindenfajta nyelvi újítás kártékony; csak máshol húzták meg az elfogadhatót és az elvetendőt elválasztó határvonalat. Minden említésre méltó szerző közös vitaalapja volt - ha a neológusok és különösen Kazinczy erről az azonosságról a pengeváltás hevében nem egyszer hajlamosak is megfeledkezni -, hogy a magyar nyelvnek szüksége van a megújulásra, ahogyan előzőleg más európai nyelvek (mint a nyelvújítók számára példaértékű német és francia) is megtették ezt az utat. A megújulás mikéntjéről azonban többféle elképzelés élt; a skála igen széles volt a nyelvi hagyományokat sutba vágó szófarigcsálástól a Debreceni Grammatika címmel emlegetett kötetig (1795), amely szerint a nyelv befejezetten áll, törvényei adottak, és változások csak ezek keretei között lehetségesek.

Barczafalvi Szabó Dávid (1752-1828) 18. század végi tevékenysége szemléletes példája volt annak, mennyire nézőpont kérdése a besorolás. Fordítóként eleinte sok idegen szót átemelt a nyelvbe - ez ekkor ortológus viszonyulást jelentett -, majd szükségét látta a hiányzó magyar megfelelők létrehozásának - tehát a neológiának -, és meg is írta a nyelvújítás elveinek, céljainak és módszereinek legelső tudományos igényű kifejtését. Hozzáfogott az elvek megvalósításához: eleinte óvatosan, a nyelv hagyományait tiszteletben tartva magyarított, a későbbiekben azonban - túlzó neológusként - ontani kezdte a nyelvszokásnak fittyet hányó szótekervényeit. (Újító módszerei, erényei és tévedései sok más nyelvújítóval rokonítják.) Kazinczy lesújtó bírálattal illette érzelgős, de közkedvelt regényfordítását, és a fordítónak eleinte nem adott helyet a neológusok soraiban, ahová szerinte azok tartoznak, akik az idegen elemektől való erőszakos tisztogatás, a purizmus helyett elismerik a más nyelvből származó szépségek stílusgazdagító erényeit. És bár később visszakozott, kiszélesítve a neológiáról alkotott nézeteit - s ezzel Barczafalvit mégis neológusnak ismerve el -, a szerző mint nyelvrontó vonult be a köztudatba (holott legalább hatvan-hetven szava fennmaradt, például: olvasmány, tanulmány, termény, társadalom, pamlag, ifjonc, szerkezet, véglet, helyettes, belföld, külföld, esernyő, láthatár, észlel, meneszt).

Művek és ellenművek

A szorosabb értelemben vett nyelvújítási harc kezdetét megelőzően - melynek a legfontosabb írásokból összeállított kronológiája alább olvasható - már zajlottak különféle viták.

Az ypszilonháborúban (1805-1806) az "ypszilonista" Verseghy Ferenc a bánnya, láttya-féle (kiejtés szerinti) írást szorgalmazta, míg a "jottista" Révai Miklós a (szóelemzés szerinti) bánja, látja írásmódot tartotta helyesnek. A vitában az élő nyelv primátusát hangsúlyozó Verseghyvel szemben a nyelvtörténeti beállítottságú Révai győzött, amiben nagy szerepe volt annak, hogy Kazinczy (más írókkal együtt) mellé állt. A két nyelvész egyébként többféle grammatikai és nyelvhelyességi kérdésben is szembekerült egymással. Bár mind a ketten a nyelvhasználatot állították vizsgálódásaik középpontjába, saját rendszerüket kizárólagosnak tekintették, és szerették volna - országgyűlési törvénnyel is szentesítve - kötelezően betartandó normaként elfogadtatni. Így érthető, hogy a későbbiekben Kazinczy mindkettejükkel szembekerült.

Az Árkádia-per - bár nem a nyelvről szólt - a nyelvújító csatározások közvetlen előzményének tekinthető. A debreceni köröket felháborította Kazinczy Csokonai-nekrológja, majd a költőtársnak tervezett sírfelirat "Árkádiában éltem én is!" mondata. Árkádia, az ókori görög tartomány Kazinczy irodalmi hagyományokra alapuló értelmezése szerint a művészetek honát jelenti, gyanakvó debreceni vélekedések szerint viszont egyszerűen csak egy legelőkből álló területre utal, s így sértő Debrecenre nézve. Válaszul Kazinczy élesen kinyilvánította, hogy számára a "debrecenyiség" egyet jelent a szűklátókörűséggel, műveletlenséggel. És elérkezettnek látta az időt, hogy a nyelv ügyében is fellépjen a maradiság ellen.

Ezzel kezdetét vette a nyelvújítási harc, amelynek két leghírhedtebb műve a Mondolat (1813) és Felelet a Mondolatra (1815). A Mondolat alapja egy korábbi kézirat, mely a túlzó nyelvújítást pellengérezte ki, s melyet Szentgyörgyi József, Kazinczy barátja írt. Ezt egészítik ki a Somogyi Gedeon tollából származó szövegek, amelyek éle már Kazinczy ellen is irányult. (A Parnasszus felé szamaragoló címlapfigurában pedig a kortársak a költő gúnyképét látták.) A Felelet Kölcsey Ferenc és Szemere Pál műve. Támadásai - amelyek jóval erősebbek a Mondolaténál - Somogyinak és a maradiak táborának szóltak, miközben szintén kinevettették a nyelvújítás túlkapásait és kevésbé jó stílusérzékű íróinak fordulatait. Szemléltetésképpen álljon itt egy-egy részlet a két műből! "Te pedig oh, Fébosz! ezen alkalommal éles szabású szemedet és arculatodnak kemény és való vonásait a vidámság enyhítvén; s a Mondákságnak mosoly szádat elfutotta bugygó cseppjeiből néhányat lihegő ajkimra bájolván - engedd: hogy beszédem tiszta és bökkenős hangja, nem valamely hínáros heverőhez, hanem a csiklándlágyságot nyaló, vadonc locsmoj tajtékot mammoló tiszta folyam löllyedékjéhez hasonlítson! És: Képjáték vagy álommúlám? a korán egy édes hajnal pólyáit bontja, a komor setét felhőit szélyt űzi és a boncolt humorványok közül fejti ki a piros világosságot. - Úgy van, most születik a nap a terhes éj pongyola méhéből - milyen fehérség látszik aláereszkedő felhő csomójába hempelyegni? Ez az örömgyerek a szépelődők táborából választva - né! mint bontja széjt magáról tüzes fátyolleplét!" A szófacsarásokkal ékesített homályos értelmű fohász a Mondolat, a suta megfogalmazású, émelyítő látomás pedig a Felelet a Mondolatra című gúnyiratfüzérből való.

A nyelvújító csatározások Mondolat előtti és utáni szakaszának legfőbb állomásai a következők voltak (zárójelben a művek után: n=neológus, o=ortológus): 1808: Kazinczy jegyzetei a Magyar Régiségek és Ritkaságok című kötethez (n); 1811: Kazinczy: Tövisek és virágok (n); Kazinczy: Epistola Vitkovich Mihályhoz (n); 1812: névtelen gúnyirat Kazinczy ellen (o); 1813: Kazinczy Dayka Gáboréletrajza gyűjteményes kötete bevezetéseként (n); (Szentgyörgyi József-Somogyi Gedeon:( Mondolat (o); 1814: Kazinczy Bárótzi Sándor életrajza gyűjteményes kötete függelékeként (n); 1814-1816: Kazinczy műfordításainak kilenc kötete (n); 1815: (Kölcsey Ferenc-Szemere Pál:) Felelet a Mondolatra (n); Beregszászi Nagy Pál: Dissertatio Philologica de vocabulorum derivatione ac formatione in lingva magyarica (o); 1816: (Sípos József:) Ó és új magyar (o); 1816: Helmeczi Mihály: Értekezés az úgynevezett újításokról a nyelvben (a Berzsenyi-versek második kiadásának előszavaként) (n); A Mondolat és a Felelet bírálata (Rumy Károly, Allgemeine Literatur-Zeitung, Halle-Leipzig) (n); 1817: Z. (Balla Károly:) A Mondolatnak s a rá való Feleletnek megítélése (Tudományos Gyűjtemény) (n); Kazinczy Beregszászi- és Sípos-bírálata (Tudományos Gyűjtemény) (o), különböző szerzőktől származó levelek, értekezések, bírálatok, röpiratok folyamatosan mindkét oldalon; 1818: N.: Kritika (Tudományos Gyűjtemény) (o); Füredi Vida: A recenziókról (Tudományos Gyűjtemény) (o); 1819: Somogyi Gedeon bevezetése az Értekezés a magyar verselés módjáról és fordításokról című munkájához (o); Kazinczy: Antikritika (Tudományos Gyűjtemény) (n); Kazinczy: Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél (Tudományos Gyűjtemény) (n).

Kazinczy Ferenc, az első nagyhatású nyelvművelő

Kazinczy munkásságának kezdetén (a 18. század végén) fordítani kezdett, és ennek során a stílusra és a nyelvre terelődött a figyelme. Fontosnak vélte, hogy idegen nyelvi minták alapján áttett szavakkal és kifejezésekkel, fordulatokkal bővüljön a magyar nyelv készlete, de nem volt híve a szófaragásnak. Mindeközben azért olykor maga is használt régről felelevenített vagy újonnan alkotott szavakat. A szófaragványokkal kapcsolatban viszont - mint fentebb már szóba került - megírta az első ortológus (!) kritikát, amelyben megszabta az újító lehetőségeit, stiláris korlátait.

A 19. század első évtizedében azután nemcsak a neológia (a stílus-, és az először csak óvatos szóújítás), hanem az érte való harc mellett is elkötelezte magát; részint a fogsága alatt olvasott német szerzők és a német nyelvújítás eredményeinek hatására, részint a Debreceni Grammatika és általában a grammatikus hozzáállás - nem egyszer túlzó módon kárhoztatott - merevségével szembesülve. Nem volt idegen tőle a nyelvi rendszerbe való beavatkozás gondolata sem: a nyugati nyelvek, elsősorban is a német bűvöletében élve nem emelt szót az ellen az ötlet ellen, hogy a magyarba bevezessék a nemeket, kiküszöbölve nyelvünknek ezt a nagy "hiányosságát". Ám amikor ennek megvalósításával, a "nőstényítéssel" találkozott, visszakozott, s ettől kezdve a neológia újabb túlkapásai ellen is hadakozott. A grammatikai szabályok követésének parancsával szemben mindvégig az író szabad nyelvteremtéshez való jogát hangsúlyozta. Kazinczy szerint az eszményi cél a nyelv ideálja, amely felé a nyelvnek - a szépíró tudatos közreműködésével - fejlődnie kell. A század második évtizedének közepén megjelent ortológus (vagyis normatív igénnyel fellépő) tanulmányok állásfoglalásaival szemben a nyelvművész alkotó öntudatával válaszolta: "a mi íróink... tudva s akarva távoznak el az etimológia s a szokás törvényeitől... A szépíró nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetét segélheti, az neki mind szabad; akár engedi a grammatika és a szokás, akár nem."

Ítéleteiben azonban ő sem volt egészen mentes a normatív szemlélettől: Csokonai Vitéz Mihály művészetét például azért illette kritikával, mert a költő szerinte megengedhetetlen módon keverte a különböző stílusrétegekhez tartozó elemeket. (Berzsenyi Dániel éppen az efféle bírálatok miatt távolodott el Kazinczytól.) Az irodalmi nyelvben a tájszavaknak nem volt túlzott híve - különösen, ha azok nem saját északkeleti (igaz, éppen nyelvi normává erősödő) nyelvjárásába tartoztak - és nem kedvelte az archaizmusokat sem. Ugyanakkor az efféle kritikák mögött igen lényeges felismerés húzódott meg a nyelvi rétegek - az "élet nyelve" és az "irodalom nyelve" - létéről. ("A poeta, a rhetor, a historicus, a theáter, a piac, az iskola s a templom nyelve nem egy nyelv.") Amikor az irodalom nyelvének fontosságát hangoztatta, egyrészt - némi arisztokratizmussal - úgy gondolta, hogy az élet nyelve akár jelen állapotában is megfelel a funkciójának, másrészt arra számított, hogy az élet nyelvébe majd lehatnak az irodalom nyelvében végbemenő változások.

Nyelvújító elméleti írásai közül kiemelkedik a két utolsó, 1819-ben írt összegző jellegű tanulmány, az Antikritika és az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél, amelyek már sokban közelítették egymáshoz a két szemben álló tábor véleményét.

Az Antikritika a Kazinczy kilenc kötetnyi műfordítását elmarasztaló Kritikára írott válasz. Ennek szerzője azt kifogásolta, hogy Kazinczy, amikor a nyelvszokással szemben a szépség elvét teszi meg mértéknek, az írót, a fordítót a nyelv fölötti korlátlan hatalommal ruházza fel. A kritikus ennek a nézetnek a veszélyeire hívja fel a figyelmet, és nehezményezi Kazinczy fordításaiban (de eredeti műveiben is) a szerinte mérték nélküli újítások tömegét. Kazinczy válasza az, hogy az író ura a nyelvnek, és ez azt jelenti, hogy "barátja, nem ellensége, mívelője, nem pusztítója, (...) a Nyelv Géniuszát illetni soha nem szabad. A nyelv géniusza a nyelvnek az a tulajdonsága, amellyel a bővülést, szépülést, igazabbá válást nemcsak tűri, de szereti és óhajtja is, és hogy mind azon kölcsönzésektől, amelyekkel a gondolatot és érzést erősebben, lágyabban, komolyabban vagy csintalansággal festheti, nem idegenkedik". A nyelv géniuszára hivatkozva Kazinczy egészen hasonló mértéket állított fel, mint az ortológusok, akik a nyelv természetéhez való hűséget követelték.

Ennél is békülékenyebb hangot ütött meg az Ortológus és neológusban. Kazinczy eddigre már nemcsak a "megromlott fejű" grammatikusokkal, hanem neves dunántúli írókkal, költőkkel is szemben állt (például Kisfaludy Sándorral), akiket ortológusnak minősített, bár éppúgy újítók voltak, mint ő, ha nem egyezett is mindenben a véleményük. Leghűségesebb hívei pedig, Kölcsey és Szemere eltávolodtak nyelvszemléletétől - minden oka megvolt tehát, hogy újragondolja nézeteit. Belátta, hogy ortológia és neológia nem egymást mereven kizáró elvek, melyek közül az első elvetendő, a másik helyeslendő. Bár továbbra is a neológusi hozzáállást tekintette alapnak (amelynek körébe az előzményektől eltérően most már besorolta nemcsak a purizmust, hanem a régi nyelv elemei mellett a nyelvjárási jelenségek beépítését is), a korábbiaknál árnyaltabban, körültekintőbben fogalmazott: "Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával... S mi szabad az írónak? ... mindaz, amit a nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol."

Kazinczy tekintélyes mennyiségű fennmaradt szóalkotása között olyan szavak vannak mint például: füzet, egyesület, kedvenc, szellem, keringő, alkalom, szorgalom, hálás, gyönyör, felvonás, korszellem, részvét, évszak, enyhe, könnyelmű, féltékeny, szerény, magány, tökély, édeskés, dereng. Munkássága azonban stílusújítóként még jelentősebb, mint szóújítóként. Legfőképpen Kazinczynak - az első, elvi alapokon álló magyar nyelvesztétának - az érdeme, hogy a nyelvújítás korában a szépirodalom stílusa a korábbinál sokkal változatosabb, erőteljesebb és árnyalatokban gazdagabb lett. A stílus művelésére a fordítást tartotta a legalkalmasabbnak. Fiatal kori elve - a fordítás hasson eredeti műnek - később módosult: a fordító ne lépjen az író helyébe, csak segítsen az író megszólaltatásában, megőrizve az eredeti mű sajátosságait.

Kazinczy nemcsak elméleti művein, kritikáin, hatalmas levelezésén és irodalmi alkotásain, fordításain keresztül hatott, hanem mint kiadó, szerkesztő, lektor is. És ez utóbbi tevékenységeiben ugyanazon nyelvi eszmény megvalósítására törekedett, mint saját írásaiban. Bár soha nem foglalt állást az egységes nyelvi norma kérdésében - ettől bizonyára a nyelvi szabályozástól való ódzkodása is visszatartotta -, az egységesség elvét követte a nyelv formális kötöttségű elemeinek használatában (a helyesírásban, a hangalakban, a szóelemekben). Ugyanakkor a szókincs- és kifejezésbeli, mondatszerkesztési és stiláris kérdésekkel kapcsolatban a sokszínűséget, változatosságot, a szépírói jóízlést tartotta irányadónak.

A nyelvújítás győzelme után

A nyelvújítási harc elcsitulta után megszokottá vált, hogy továbbra is rengeteg újonnan alkotott szóval gyarapodik a nyelv, amelyek közül a használatban sok fennmaradt, másokat elfelejtettek. A reformkorban az új szókincs már nemcsak az irodalom, hanem az úri középosztály és a polgárság társalgási nyelvének is részévé lett. A század elejének nyelvhasználati szokásaira mi sem jellemzőbb, mint az, hogySzéchenyi is csak ifjú felnőttként tanult meg magyarul. Igaz, a Pesti művelt társalgó e tekintetben még 1857-ben is megszorítással élt: "Hazánkban némely köröket kivéve magyarul társalognak; azért fő feladata legyen minden ifjúnak, ki művelt névre igényt tart, hogy szép anyanyelvünket tökéletesen magáévá tegye." A vidék nyelve azonban még nem emelkedett a saját nyelvjárási hagyományai fölé, ha a közhöz akart szólni, régies, nehézkes, esetlen volt. Cseppet sem meglepő, hogy a kor szalonjainak ízlése hamarabb bizonyult fogékonynak az irodalomból megismert cizellált, nem egyszer érzelgős stílusra, a fennkölt, szép hangzású szavakra, poétikus, finomkodó szókapcsolatokra. A női folyóirat-olvasókhoz címzett 1844-es felhívás - méghozzá éppen a nyelv ápolásáról! - például így hangzott: "Kebleitek lelkesedésétől mint gyöngyelő forrás nedüjétől fakadand tartóssá a magyar társalgás életvirága, melyből fűzendő koszorúikat örömmel teendik asztalaitokra kegyeléstek által lelkesített íróink." Az arszlánok és arszlánnők szívesen szőttek beszédükbe idegen szavakat, a társalgási nyelvben hemzsegtek az udvariasság paneljei (méltóztassék, ajánlom magamat, van szerencsém), a megtisztelő megszólítások. A lapok sokszor halmozták a szaknyelvek nyelvújítási szavait - olykor magyarázgatták is őket; a cukorrépa 1846-os folyóiratbeli vegyelemzése például így szól: "víz, cukor, rostany (=faállovány), nyálkany vagy tojásfehér és más legenyes (azoticus) testek, pectine (növénykocsonya) (...), chlorophylle (zöld festany), meszenyes sóskasó, hamanyos villanysó (...), vaséleg (rozsda), kovasav (kavics)."

A népköltészet iránt feltámadt érdeklődés és Petőfi, Tompa, Arany, Jókai művészete azután ellene hatott mind a divatjelenségek megmerevedésének, mind annak a nyelvi szakadéknak, amely az irodalmi nyelvet kiművelő nyelvújítás következménye is volt: működésük hatására sokban közeledett egymáshoz az irodalmi nyelv és a köznyelv. Míg Kazinczy úgy vélte, az írónak az a feladata, hogy magához vonja fel olvasóit, de csak azokat, akik hajlandók megérteni (az irodalom csak a műveltekhez szól), Petőfiék a nép nyelvét emelték irodalmi rangra. A Kazinczyék által megújított nyelven írtak, de megfrissítették a stílust. Nyelvhasználatukat tanulságos összevetni például azokkal a reformkori folyóiratcikkekkel, amelyek szerzői mesterkélt fordulatokkal zsúfolt műnyelven próbálták az elképzelt "nép"-et megszólítani.

Időközben hol a túlzó neológia (amelyet a szabadságharc leverése utáni újabb németesítés hívott életre), hol az ellenhatásaként jelentkező és meglepően merev új ortológia hallatott hangosabban magáról. Az előbbi soha el nem terjedt szavak ezreit ontotta, az utóbbi pedig - mint majd az Akadémia 1872-ben induló folyóiratában, a Magyar Nyelvőrben is olvasható - felszólított: "ne újíts". Az újabb nyelvhelyességi viták során azután nagyjából ismét konszenzus alakult ki az újított szók és az idegenszerűségek különböző rétegeinek megítéléséről. A grammatikusok, nyelvművelők tették a dolgukat: irányt mutattak a nyelv kérdéseiben, a szépírók, költők pedig - ha szükségesnek látták - tovább feszegették a szűknek érzett kereteket. A köztudatba pedig bekerült a nyelvhelyesség megőrzésének fontossága.

Eredmények

A nyelvújítás legfőbb eredménye az a felbecsülhetetlen méretű és értékű szókincs- és kifejezéskészletbeli bővülés, amely nélkül ma - legalábbis művelten - aligha tudnánk magyarul megszólalni. Nélkülözhetetlen szavak hosszú sorával gyarapodott nyelvünk többek között a művészetek, a politikai élet, az érzelmi és értelmi működések, a tudományok, a kereskedelem, az ipar és a mindennapi élet területén. Ezzel párhuzamban megújult a stílus, és változatossága révén alkalmazkodott a különböző műfajokhoz.

A nyelvújítók ténykedése azt a több évszázados folyamatot is lezárta, amely a magyar nyelvi norma megszilárdulásához vezetett. Erről elméleti viták is folytak, a gyakorlatban is történtek kísérletek különböző nyelvjárások irodalmi rangra emelésére. Kazinczy, ha elméletben nem is, a gyakorlatban állást foglalt a fokozatosan normává erősödő északkeleti nyelvváltozat mellett, amely - származására, lakhelyére való tekintettel - a saját anyanyelvjárása is volt. Ez a nyelvváltozat azután mindenekelőtt Kazinczy "pesti triászának" közreműködésével Széphalom környékéről átköltözött a fővárosba - könnyen tehette, hiszen közel állt az ott használatos nyelvváltozathoz -, majd többek között Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Bajza József munkásságával meggyökeresedett, s a hírlapirodalom, a színjátszás, a tudományok, a közélet és az iskolai oktatás és nem utolsó sorban - a latin, német, sőt, a divatos francia után - lassacskán a társalgás nyelvévé is vált.

A korban mintegy száz szótár jelent meg; két- vagy többnyelvűek és igen nagy számban különböző funkciójú egynyelvűek. A Magyar Tudós Társaság 1832-ben kiadta első helyesírási szabályzatát (Magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai), 1846-ban első átfogó leíró nyelvtanát (A magyar nyelv rendszere) és 1862-ben megjelent az Akadémia első értelmező szótára (Czuczor Gergely-Fogarasi János: A magyar nyelv szótára). Ezek a művek nagyban hozzájárultak a nyelvújítás vívmányainak és a nyelvi normának a megerősödéséhez.

A NYELVÚJÍTÁS MÓDSZEREI

Az új szavak

A nyelvújítás - bár a nyelv összes szintjét érintette - a szóalkotás terén hozta a leglátványosabb eredményeket.

Az eddig szórványosan említett nyelvújítási példák főként képzett, ritkábban összetett szavak voltak - ezekből született a korszakban a legtöbb: azóta is meglévők, időközben elavultak vagy soha meg nem honosodottak szótárnyi tömege. A nyelvújítók azonban egyéb módszerekkel is éltek a szókincsbővítés terén, amikor a sokezres új szóállományt létrehozták. Szily Kálmán 1902-ben és 1908-ban megjelent kétkötetes Nyelvújítási Szótárának mutatója - a teljesség igénye nélkül - mintegy nyolc és félezer új szót tartalmaz. Mielőtt végigtekintenénk főbb módszereiket, érdemes néhány dolgot megemlíteni.

Az új szavak elterjedésében vagy kipusztulásában szerepet játszott, hogy valóban szükség volt-e az adott szóra; mennyire tűnt nehézkesnek vagy könnyednek; szépnek találtatott-e. Ez utóbbi a legszubjektívebb szempont, s itt játszottak szerepet a korszak nagy írói, költői. (Ma már sokszor különösnek tűnő vélekedéseikkel is; Kazinczy például a pillangót ízetlennek tartotta, és helyette a lepe szót ajánlotta, a venyige helyett pedig a borág-at.) Ám a mégoly tudatos nyelvújítóknak is csak beavatkozni, irányt szabni sikerülhetett, de "döntést" azután természetesen maga a nyelvhasználat hozott. Íme néhány példa arra, hogy egy-egy fogalomra hányféle megnevezés született, hányféle szóalaknak vagy szókapcsolatnak kellett megküzdenie a fennmaradás jogáért. Bankár: bankúr, pénzcsűrnök, pénzkereskedő. Lényeg: mivolt, létalap, léteg, léteny, létedelem. Téglalap: hosszas négyszegelet, lapegyközény, egyközű négyszög, közarány. Számláló és nevező: a törtszám felsője, felső, részet, hányító, ill. a törtszám alsója, alsó, nemező. Rögtönző: improvizátor, hevenyező, rögtön verselő, gyors költész, rögtönész. Tegez (ige): téget, tégez, teget, teeget, teegez, teez, téz. A fennmaradt szó alakja is, jelentése is módosulhatott ahhoz képest, amit alkotója eredetileg neki tulajdonított. Néhány érdekes jelentésalakulás: a pályázatnak eredetileg 'pályafutás' értelme is volt, a merénylő eredetileg azt jelentette: 'vállalkozó', a busásan: 'durván', az előzmény: 'tárgy'.

Szóképzés

A nyelvújítók leggyakoribb szóalkotási módja a szóképzés. Mintájául a nyelvben természetes módon létrejött képzett szavak szolgáltak, de az újítók nemcsak az élő, termékeny képzőket használták fel, hanem a már nem produktív, csak a szavakból kielemezhető képzőket is felelevenítették, sőt, egészen újakat is alkottak.

A legkedveltebb produktív igeképzők között szerepelt az igéből igét alkotó műveltető -szt (fogyaszt, illeszt), a gyakorító -g és a vele alakult -log,-leg, ill. -ng képzőbokor (társalog, érzeleg, forrong, mereng), a névszóból igét formáló -ít (egyesít), a -z (adományoz, véleményez) és a -kodik,-kedik,-ködik (jeleskedik, kegyeskedik). A leggyakoribb névszóképzők pedig az igéből névszót alkotó -alom,-elem (érzelem, rejtelem), -mány,-mény (élmény, festmény), -vány,-vény (kiadvány, ígérvény), -at,-et (munkálat, lelet), -ék (jegyzék, pótlék), -ékony, -ékeny (folyékony, féltékeny), -atag,-eteg (roskatag, zuhatag). Képzők összekapcsolásával új képzőbokrokat hoztak létre, így született a -sít (hiúsít, tanúsít), az -ászat,-észet (szobrászat, bölcsészet), az -ias,-ies és ellentéte, az -iatlan,-ietlen (nyárias, népies, emberietlen, költőietlen), a szóvég téves tagolásával (az utolsó mássalhangzót a képzőhöz ragasztva) a -zat,-zet és a -lat,-let (kapuzat, növényzet, szigorlat, címlet). A túl hosszúnak, nehézkesnek érzett képzőbokrokat viszont (például -hatatlan,-hetetlen,-atatlan,-etetlen és -dalom,-delem) megpróbálták lerövidíteni: a lakhatatlan így lakhatlan lesz, az okvetetlen okvetlen, a bizodalom bizalom, a türedelem türelem.

A felelevenített, produktívvá tett képzők között többnyire a különböző szófajokból névszót alkotó képzők találhatók: -ár,-ér (hordár, üzér), -g (adag, köteg), -cs (uracs, labdacs), -am,-em (állam, üzem), -tyú,-tyű (dugattyú, billentyű), -ály,-ély (apály, szenvedély), -ány,-ény (nyitány, puhány).

Az új képzők úgy keletkeztek, hogy a nyelvújítók leválasztották azokat a szóvégeket, amelyek több szóban azonosak voltak, képzőfunkcióval látták el őket, és átvitték más szavakra is. Ezzel mesterségesen alkalmazták a szóvégmegelevenedést (ráértést), ami a képzők természetes keletkezésének is egyik módja. Így lett képzővé az -nc (fegyenc, újonc), a -c (élc, bohóc), a -da,-de (cukrászda, uszoda), a -ma,-me (gyurma, kelme), a -ca,-ce (álca, mérce), az -ar,-er (lovar, jogar), a -v (érv, terv).

A szóképzésnek azonban egyéb módjai is léteztek. Az új képzők leválasztásának némiképpen az ellentéte, amikor úgy hoztak létre új szót, hogy egy már meglévő képzőt egy másik szó pontatlanul megállapított tövéhez illesztettek (a szótő kikövetkeztetésével az elvonás jelenségét alkalmazták mesterségesen); így keletkezett például a figyel, alkot, erény, csomag szó a figyelem, alak, erő, csomó szótő megcsonkításával. A már említett tévesen kikövetkeztetett képzőbokrok születése a képzőbokrok természetes létrejöttére emlékeztet. A szokatlan szófajú alapszóból - mint azonos, előny, fölöttes, önző, újráz, utánoz, eddigi, alábbi - vagy ragos alapszóból való képzések közül - mint láttamoz, éljenez, kézbesít, kiakolbólít, hátrány, nagybani - az előbbieknek számos természetes úton létrejött előzménye van. Előfordult, hogy eredetileg inkább igékhez járuló képzőket névszók is megkaptak, és viszont; így lett az olvasmány után az okmány és a körülmény, a maradvány után a jelvény, a rejtély után az ünnepély, illetve a fegyvernek után a mérnök, a futár után a csatár - ez a kettősség azonban sok képzőnknek eleve is sajátja.

Ezek a képzésmódok tehát, ha nem is szorosan véve hagyományőrzők, általában nem is tipikusan példa nélküliek a nyelvben. Nincsen értelme ezért a nyelvújítás egyes képzéseit utólag helyeselni, másokat helyteleníteni - a nyelvszokás azóta amúgy is alaposan megrostálta a nyelvújítók képzett szavainak tömegét. S ki is emlékszik ma már az afféle szavakra, mint restnök ('lajhár'), lomhár ('szamár'), naplony ('napló'), unadék ('unalom'), hozzány ('tartozék'), mozgony ('gép'), möglet ('háttér'), útnaklat ('küldetés'), dolgász ('üzletember'), dalastyán ('agg énekes'), festékeny ('festői'), monyorú ('ovális'), göreb ('lombik'), tudósítalom ('tudósítás'), mindeményedelem ('egyetem'), őséged ('uraságod'), szabda ('szabály'), lengenye ('gyöngyvirág'), emléz ('emlékezik'), éldel ('élvez').

Szóelvonás

A képzéssel ellentétes jelenség. Lényege, hogy a szó végéről leválasztották a képzőt vagy a képzőnek érzett végződést, és használni kezdték az így megmaradt - és egykor önmagában is létezett (vagy inkább csak ilyennek feltételezett) - szót. Így keletkezett a dics (a dicsérből), a gyönyör (a gyönyörűből), a vizsga (a vizsgálból), az emlék (az emlékeztetőből), a pír (a pirosból), a szomj (a szomjazikból), az ék (az ékesből), az űr (az üresből), a tan (a tanítból). Téves kikövetkeztetéssel született az érdek (az érdekelből: ér ige + -dekel képző), az ábra (az ábrázolból: a -z szóvég a szláv jövevényszó része), a gyár (a gyártból: a szóvég a török jövevényszó része), a zöm (a zömökből: a -k a szótő része, és nem képző), a cég (a cégérből: a szóvég a német jövevényszó része), a cím (a címerből: a szóvég a francia jövevényszó része), a cikk (a cikkelyből: a szóvég a német jövevényszó része), a gép (a gépelyből: a szóvég a német jövevényszó része). A nyelvújítás kései korszakában valószínűleg az egyik képzőből is alakult elvonás útján új szó: a ded, amely a -d kicsinyítőképző halmozása, és a kisded ('aprócska') szóról választották le (bár a szó keletkezését illetően másféle magyarázat is elképzelhető).

Ritkább esetben összetett szavakból is keletkezett elvonás útján új szó, például: kelet, nyugat (a napkelet, napnyugat szavakból), lom (a lim-lom-ból), monda (a mende-mondá-ból), zene (a zeneboná-ból), ön (Széchenyi híres alkotása az önhitt, öndícséret-féle szavakból).

Szóösszetétel

A szóképzés után valószínűleg a legtermékenyebb szóalkotási mód. Főleg alárendelő összetételek születtek; megtalálható közöttük az összes gyakoribb típus: a jelzős (helyesírás), a tárgyas (hőmérő) és a határozós (alvajáró) alárendelés. A legtermékenyebb elő- és utótagok között voltak a következők: egy-, elő-, erő-, ész-, fény-, had-, kör-, köz-, mű-, nép-, nyelv-, ön-, rend-, szín-, túl-, vég-; -szomj, -tár, -tan, -ügy, -vágy, -véd, -zár.

Jelentősen felszaporodtak - részben német minták nyomán - az új vagy addig csak ritka alkotásmódú összetett szók. Jelöletlen határozóval: szellemdús, vérbő; puszta igetővel, esetleg megcsonkított formában: láthatár, gyógyszer; dúvad, indok; jelzős szószerkezet összerántásával: gyümölcskosár, falióra; két szó mellérendelésszerű összeillesztésével: egyén, jelmez; megcsonkított névszók összerántásával: csőr (cső + orr), rovar (rovátkolt + barom).

A példákból is látható, hogy minden - akár eleinte helytelenített - típus elterjedt, s ma már a legfurcsábbakat sem érezzük különösnek, sőt, akár összetett szónak sem - például könnyelmű (könnyű + elméjű), lég (levegő + ég), higany (híg + anyag), delej (dél + éj), indóház (induló + ház), talaj (talp + alj). És természetesen keletkezett rengeteg olyan összetett - és csonkoltan egybeolvasztott - szó is, amely nem állta ki az idő próbáját, például: lebtan ('meteorológia'), tevepárduc ('zsiráf'), dalabáj ('fülemüle'), szarvorrú ('orrszarvú'), császna ('császári korona'), popont ('kettőspont'), emember ('művelt ember'), szemcső ('látcső'), ébrény ('ébredő lény'), tűzjáték ('tűzijáték'), kirányú ('centrifugális').

Elavult szavak felújítása

A régi nyelvhez mint feledésbe merült, de használatra méltó szavak - és nyelvtani formák - tárához fordultak a nyelvújítók. Az előző századok nyelvéből felelevenített szók egyik része az eredeti jelentésében került vissza a nyelvhasználatba, másik része új jelentést kapott. Azonos jelentésben élt tovább például a tartalom, szerkezet, év, dísz, fegyelem, ajánlat, áradat, aggastyán, bakó, hon, lomb, menet, őr, szobor. Új, a régivel valamilyen módon érintkező jelentést kapott többek között: alkalom (régen: 'szerződés, megegyezés'), alak (régen: 'baba'), börtön (régen: 'hóhér'), segéd (régen: 'segítség'), szén (régen: 'faszén, parázs, tűz'), képez (régen: 'képzel, ábrázol, jelképez, formál'), másol (régen: 'változtat'). Két régi jelentés közül az egyikkel vezették be újra a szót, például: hölgy (régen: 'nő' és 'menyét'), agy (régen: 'koponya' és 'agyvelő'). A régi jelentés mellé egy vagy több újat társítottak: tér (régen: 'szabad tér, hézag', azóta: 'három dimenziójú kiterjedés, beépítetlen közterület, lehetőség a tevékenységre' is), baj (régen: 'harc, nehézség', azóta: 'betegség' is), báb (régen: 'baba', azóta: 'rovarbáb' is). Olykor hibás olvasással, téves értelmezéssel is keletkezhettek szavak, mint vezekel vagy sirám (a veszékel 'jajveszékel' és a siralm 'siralom' félreértéséből). Régi magyar személyneveket is felújítottak: Árpád, Ákos, Béla, Gyula, Zoltán.

Nyelvjárási szavak közkinccsé tétele

Amíg a nyelvi norma még nem kristályosodott ki, a tájszavak rétege sem különült el élesen a közkeletű szókincstől, mivel az egyes szerzők révén ezek a szók is bekerültek az irodalomba (bár provinciális jellegük felismerhető). A nyelvújítók friss, kifejező elemeket látva bennük sok nyelvjárási szót köznyelviesítettek. Például: barangol, bucka, csalit, csapat, cserkészik, csökönyös, degesz, doboz, érdes, falánk, foszlány, hullám, hűs, inda, kelengye, lenge, lóca, meder, moraj, renyhe, repkény, róna, sanda, sápad, silány, rimánkodik, zamat. A tájnyelvi szavak gyakran megváltozott jelentéssel kerültek a köznyelvbe, így: ázalék ('főzelék, leves' helyett: 'ázalékféreg'), páholy ('csűr' helyett: '(nézőtéri( fülke'), rikkancs ('csősz' helyett: 'kikiáltó'), bútor ('batyu, tarisznya' helyett: 'berendezési tárgy'), bibe ('kis seb' helyett 'a virág része'). Egy határozóragot is elterjesztettek a népnyelvből: a -lag,-leg-et (például színleg, főleg).

Idegen szavak, szószerkezetek fordítása

A szavak nagy része összetett és igekötős formák átültetése, leggyakrabban tükörfordítása, azaz az idegen nyelvi összetétel tagjainak megfelelő magyar elemek egybekapcsolása. Többnyire a német, ritkábban más nyelvek (például latin, francia) szavait fordították le. Összetett vagy igekötős szók többek között: álláspont (a német Standpunkt alapján), belátás (a német Einsicht után), befolyás (a latin influxus, a német Einfluss alapján), légyott (a francia rendezvous, a német Stelldichein mintájára), rokonszenv (a latin sympathia után), kivonat (a latin extractum alapján). A képzett szavak hasonló átfordítása ritkább volt. Például: pincér (a német Kellner mintájára), hangulat (a német Stimmung után), üteg (a francia batterie alapján). Vannak közöttük nehezebben követhető megfelelések is: rajong (a német schwärmen 'nyüzsög, rajzik, rajong' szótöve 'raj, méhraj' jelentésű), üzem, üzlet (a német treiben 'mesterséget folytat' alapjelentése 'űz'), anyag (a latin materia szótöve 'anya' jelentésű). Személyneveket is lefordítottak: Szilárd (Constantinus), Győző (Victor), Soma (Cornelius). Szókapcsolatok sora is - főleg német mintára - hasonló módon került nyelvünkbe, például: jól néz ki; annak dacára, hogy; ez alatt azt értjük, hogy; elveszíti a hozzátartozóit; igazat ad; ezt a darabot adják (például a színházban); jól áll neki; hatalmában áll; ez áll (például a könyvben). Más germanizmusok nem vertek gyökeret, így például a műveltetőképző helyett használt hagy (megcsináltat helyett meg hagy csinálni), a számnév után használt többesszám (két emberek beszélgetnek), a különféle mellékmondatokat pótló funkciókban álló főnévi igenevek (eléggé jók téged mentegetni ehelyett: eléggé jók, hogy téged mentegessenek) vagy a már említett "nőstényítés" (angyalné, szépné, őné).

Idegen szavak magyarosítása

Ritkább eljárás, inkább egy-két tudományág terminus technikusait érintette; kevés maradt fent közülük: pillér (francia pilier), bálna (latin balaena), gúla (olasz guglia), kálmos (latin calamus), rím (francia rime). A latin eredetű szavak -us nélküli formái - amelyek közvetlenül a németből is származhattak: pedagóg, filozóf, dialóg - nem gyökereztek meg tartósan, ahogy a latin szavak magyar képzős formái sem (interessál, anectotumocska). S már saját korukban sem találtak követőkre az effélék: paradíz, frizűr, karikatűr, tempel. Olykor földrajzi neveket is átformáltak: Lipcse (Leipzig), Istókhalma (Stockholm), Kappanhágó (Koppenhága) - nem meglepő, hogy ezek az egy Lipcse néven kívül (amilyen nevű település Magyarországon is volt) éppúgy nem honosodtak meg, mint ahogyan a különféle szóalkotási módokkal életre kelteni próbált nyakatekert szavak tömegét sem fogadta be a nyelvhasználat.