Sajtó alá rendezte Szathmári István
Budapest : Neumann Kht., 2002
TARTALOM
Megjegyzések az Új Testamentumhoz
Magyar Grammatikácska
Usus Aestheticus Linguae Hungaricae
Magyar ékes szókötés
A magyar stílus
A magyaros írásművészet főkérdései
Stilisztika és verstan
A szóképekről
Szemléleti és hangulati elemek a metaforában
Petőfi nyelvéről
Érzelemkifejezés a lírában
Művészi hangfestés és hangutánzás
Sylvester János
Megjegyzések az Új Testamentumhoz (részlet)
Sylvester János (szül. 1504 körül, megh. 1553 körül) a XVI. század európai hírű, nagy magyar humanistája. A krakkói, majd a wittenbergi egyetemen folytatott tanulmányai s néhány évi hányattatás után Nádasdi Tamás sárvári udvarában lett iskolamester. Itt szervezte meg az első hazai, magyar műveket közreadó nyomtatóműhelyt. 1543 őszétől a bécsi egyetem héber, görög, majd latin professzora volt. – Művei közül különösen kiemelkedik a Grammatica Hungarolatina (Latin-magyar nyelvtan, Sárvár–Újsziget 1539.), az első magyar nyelvtan, és az Új Testamentum magyar nyelven (Sárvár-Újsziget 1541.), amelyben először nyújtja az Új Testamentum teljes fordítását. Sylvester irt először magyar nyelven – legalábbis eddigi ismereteink szerint – stilisztikai fejtegetéseket is újtestamentumi fordításának könyvvégi jegyzetei között. Ezek az itt következő, maradandó értékű fejtegetések, amelyek a szavak eredeti és átvitt jelentésére, valamint általában a képes beszédre vonatkoznak, rávilágítanak arra, hogy Sylvester milyen tisztán látta a stilisztikai jellegű kérdéseket is.
Minden ige, minden beszíd akarmi nyelven avagy tulajdon jegyzísben vitetik, avagy nem. Tulajdon jegyzísben vítetik az ige, mikoron* el nem távozik attúl*, azmit* kiváltkíppen kell jegyezni.* Nem tulajdon jegyzísben vitetik, mikoron eltávozik attúl, azmit kiváltkíppen kell vala* jegyezni. Azírt az ige, mikoron tulajdon jegyzísiben vitetik, könnyű megérteni azt, mikoron nem, nehéz. Az sok ígíkből beszíd líszen, melyben ha az ígik el nem távoznak az ű tulajdon jegyzísektűl, könnyű az ollyan beszídet megérteni, ha kediglen* eltávoznak, nehéz. Hogy ezt könnyebben megérthessük, elősször az ígíkrűl vetek* píldát, azután az beszídekrűl.
Mit jegyeznek az mü* nyelvünkben ez következendő* ígík? Bűn, kenyír, test, vír és több ezféle* ígík, mikoron az beszídekben külön magoknak vettetnek* és tulajdon jegyzísben, minden ember érti, mikoron eltávoznak az ű tulajdon jegyzísektűl, nem minden érti. Bűn. Ez ige az Szentírásban níha áldozatírt vítetik.* Az Isten Ózseás prófétának általa* így szól: Az papok az en nípemnek bűneit íszik*. Azaz avval ílnek, azmit az bűnírt áldoznak. Szent Pál es* ezen ígít ugyanezen jegyzísben víszi* nemcsak egy helyen. Mikor az Chrisztusrúl szólna az Corintusbelieknek írt másod levelínek ötödik rísziben, ez beszídvel* íl. Azt, az ki bűnt nem tudott,* bűnné tívé*. Mely beszídben ez ige: bűn, kétszer vettetik,* elösször tulajdon jegyzísíben, másodszor nem. Bűnné tívé, azaz, bűnírt való áldozattá. Ez jegyzísben viszi ez következendő helyen es ugyanazon Chrisztusrúl szólván az Gala. 3.* Bűnné lűn* müírettünk. Azaz bűnírt való áldozattá.* És ennél több helyen es. Mely beszídeknek nemiben, ha ez ígít tulajdon jegyzísíben venníd mindenkoron, semmi az keresztén hüttűl idegenb sentencia nem volna.*Kenyír. Ez ige mikoron nem tulajdon jegyzísíben vitetik, minden íletet jegyez* gyakorta az Szentírásban. Mikoron bement volna* Jézus, úgy mond szent Lukács, az farizeusoknak nímely fejedelmínek házába* szombat napon, hogy kenyírt egyik, kenyírt egyik, azaz ebíllyik*. (Lu. 14.)* Az apostoloknak cselekedetinek könyviben es nem egyszer vitetik ez jegyzísben. Test és vír. Ez ígík gyakorta embert jegyeznek az Szentírásban, akar együtt vettessenek,* s akar külön. Az test és az vir jelentíst nem tütt teneked,* azaz,* az ember, ki testből és vírből vagyon. Így szól üdvözijténk* Péternek az hűtnek vallásának ajándíkát ű benne dícsirvín. (Matth. 16.)* Ugyanezen ige níha az ollyan kínírt vitetik, mellyet az vírontásírt kell szenvedni. Az ű víre műrajtunk lígyen és az mü fiainkon, azaz mű szenvedjük az kínt, mellyet ennek víre ontásaírt és halálaírt kell szenvedni, és az mü fiaink. Az zsidó nípek kiálták vala ezt Pilátusnak, mikoron üdvözijténket halálra kírnék.* (Matth. 27.) Ez felül való píldák az ígikrűl vadnak*, az következendők az beszídekrűl lísznek, mellyek ígikből vadnak, mint megmondám.
Üdvözijténkrűl írván szent Máté az evangeliomnak 3. rísziben, ez beszídvel íl: Kinek az ű szóró lapátja kezíben vagyon és megtisztíjtja* az ű szírűit*, az búzát begyűjti az ű búzás házába, az polyvát kedig* megígeti* megolthatatlan* tűzvel. Az ígik ez beszídben nem tulajdon jegyzísben vadnak, azírt nem minden hamar érti meg. Ez beszid, ha tulajdon jegyzísben volna, így esnék: Kinek az ű angyali, kik az ű akaratját tíszik*, kiválasztják ez világon az jókot az gonoszoknak közzőle*, az jókot mennyországba viszik, az gonoszokot az pokolnak ígő tüzíbe vetik. Illyen beszídnek neme ez es ugyanazon szent Máténál, ugyanazon ríszben: És immáran az físze* es az fára títetett. Mely beszíd tulajdon jegyzísiben így esnék: Az istennek kemíny ítílete az emberen vagyon. Illyen ez es: Minden fa, mely gyümölcsöt nem teremt, kivágattatik, és az tűzre vettetik. Melynek értelmit könnyű venned ez felül való beszídekből. Az evangeliomrúl menjünk az szent Pál levelire, ki illyen beszídeknek nemivel igen gyakorta íl. Ez oka egyebeknek közötte*, hogy az szent Pál írását igen nehéz megérteni. Ez szent apostol az Rómabelieknek írván, illyen beszídvel íl: Te mikoron vad olajfa volnál*, az igaz olajfába oltatál be. Mely beszídnek tulajdon értelme ez: Te mikoron pogán nemből támadtál volna*, és ennek okáírt idegen níp volnál az istentűl, az zsidó níp közibe választatál, kik az istennek tulajdon nípi. Ugyanezen szent apostol az Corint.* írván, illyen beszídvel íl: Tejvel tartálak tűtököt és nem keminy ítekve*. Mely beszid tulajdon jegyzísiben így esnék: Oly tanúságot adík tünektek*, mellyet könnyen megfoghatátok*, és nem ollyat, mellyet meg nem foghattatok volna az benne való nehézsígírt.
Az illyen beszídvel tele az Szentírás, melyhez hozzá kell szokni annak, azki azt olvassa. Könnyű kediglen hozzászokni az mü nípünknek, mert nem idegen ennek ez illyen beszídnek neme. Íl illyen beszídvel naponkíd* való szólásában. Íl ínekekben, kiváltképpen az virágínekekben*, mellyekben csudálhatja minden níp az magyar nípnek elmíjínek éles voltát az lelísben*, mely nem egyéb, hanem magyar poézis*. Mikoron illyen felsíges dologban illyen alávaló píldával ílek, az ganéjban arant keresek, nem azon vagyok, hogy az hitságot* dícsírjem. Nem dícsírem azmirűl ez illyen ínekek vadnak, dícsírem az beszídnek nemessen való szerzísít. Azt hiszem, hogy érted immáran, hogy az felül megmondott beszídekben egyebet kell érteni, hogynem mint az ígík láttatnak jegyezni,* érted, hogy ezekben az lapát nem lapát, az szírű nem szírű, az búza nem búza, az polyva nem polyva, az fa nem fa, az téj nem téj, hanem csak valami hasonlatosságírt vettetnek ez jegyzísben.* Egyéb* szólni valamely beszídnek tulajdonságárúl, egyéb valamely nyelvnek tulajdonságárúi. Az ige, ha tulajdon jegyzísben vettetik, tulajdon minden nípnek az ű nyelvin,* mert ez illyen ígível minden nípek egykíppen ílnek. Az tűz tulajdon jegyzísíben minden nípeknél egyet jegyez, azonkíppen az víz, az kenyír, az bor és az többi. Nem tulajdon jegyzísíben nem mindenkoron egyet jegyez minden nyelven. Bűn. Ez íge mikoron nem tulajdon jegyzísíben vitetik es, tulajdon az zsidó nyelvnek, nem tulajdon az magyar nyelvnek, mert ez szót nem szokta áldozatírt vetni.
Test, vír, ez ígík mikoron nem tulajdon jegyzísekben vettetnek es, tulajdon az zsidó nyelvnek, tulajdon az magyar nyelvnek es. Mert mikíppen az zsidók ez ígíket szokták emberírt venni,* azonkíppen az magyarok es. Gonosz test, gonosz vír, azaz gonosz ember. Ez íge es: kenyír, mikoron tulajdon jegyzísíben nem vitetik es, tulajdon az zsidó nyelvnek, tulajdon az magyar nyelvnek, értsed nem az tulajdon jegyzísben, hanem az szólásnak módjában,* mert véle szinte úgy íl, mint az zsidó níp. Egy kenyeren vagyok vele, azaz egy íleten. Kenyeret adtanak* néki, azaz tisztet*, honnan ílete legyen.* Elvüttík* kenyerít, azaz tisztít, melyből ílete volt.
Sok ezféle beszídnek nemivel egykíppen ílünk az zsidó nyelvvel és görögvel,* sokval nem ílünk. Azmelyvel velek egykíppen ílünk, annak kedve vagyon münálunk es* azonkíppen, mint űnálok. Azmelyvel nem ílünk, kedve nincs münálunk, de az szüksíg kíszerijt* az Szentírásban ezekvel es ílnünk, mellyek üdővel kedvesek lísznek münálunk is. Mindezekrűl píldát hozni igen hosszú volna. Azírt sok ezféle beszídnek neme vagyon az zsidó nyelvben, sok az görögben, sok az római nyelvben, melyvel az magyar nyelv azonkíppen íl, mint ez nyelven való nípek, sok, melyvel nem íl. Az szólásnak módját es minden nyelvben jól meg kell érteni, és akkíppen kell szólni, mint minden nyelvnek szólása vagyon. Mindezekrűl vedd ez píldákot. Az római nyelvnek szólása ez, hogy ígyen szóljon: Köszöntelek tűtököt. Az miénknek ez: Köszönök tünektek. Azonkíppen az római nyelvnek szólása ez, hogy ígyen szóljon: Fíljítek az Istent. Az miénknek ez: Fíljetek az Istentől. Erről azki bűön* akarna írni, egy könyv telnék benne*. Münekünk mostan sem üdőnk, sem erőnk nincsen, hogy erről sok beszídvel írjunk.
(...)
Kulcsár Endre
A magyar stílus
Kulcsár Endre (1858–1927) a csurgói, majd a debreceni református kollégium tanára volt. Verseket, elbeszéléseket, karcolatokat, továbbá irodalomtörténeti és nyelvészeti jellegű dolgozatokat tett közzé. Legnagyobb igényű munkája A magyar stílus (az I. kötet és a II. kötet első fele Debrecenben jelent meg 1896-97-ben, a II. kötet második fele ugyancsak Debrecenben, 1921-ben). Ez a maga korában igen jelentős, sok tekintetben eredeti, több részletében ma is használható és általában elgondolkodtató alkotás tárgyalja a nyelv keletkezését, lényegét, majd kifejező erejének eszközeit (szóképek, beszédalakok stb.), továbbá a kifejezés szabatosságát (mellérendelés és alárendelés, a mondatrészek és a mondatfajok stilisztikai kérdései). Kötetünkben közöljük a szerző alapfelfogását ismertető Bevezetést, a kifejezés erejének nyelvi eszközei közül a megszemélyesítéssel foglalkozó részt s a rokon értelmű szavakat tárgyaló fejezetet, amelyek képet adnak az egész munkáról és sok, ma is használható szempontot, megállapítást tartalmaznak.
BEVEZETÉS.*
Stíluson általában azt a módot értjük, amely szerint bármifajta szépműben [szépirodalmi műben] valamely gondolat vagy hangulat kifejezésre jut. A beszéd stílusa a gondolatok nyelvbeli kifejezésének módja. Különbözik pedig nyelv és egyén szerint. Ugyanazon tárgyról ugyanazon gondolatot pl. más hangzású, többé-kevésbé módosult jelentésű szókkal, s gyakran más szerkezetű mondattal is fejezi ki a német, mint a magyar. A nyelvnek is megvan tehát a saját stílusa, mely a szó és szólásmód megalkotásában és a mondat szerkezetében mutatkozik. Ezért elsősorban arra kell ügyet vetnünk, miképpen keletkezett a nyelv, hogyan termett, s mit fejez ki a szó.
A nyelv keletkezésének módja egyszersmind valamennyi nyelvi jelenség fejlődésének is útmutatója. Akár az indítóokot tekintjük, mely új kifejezések teremtésére sarkall, akár a belső alakot, mellyel az új kifejezés megjelen, ismeretlen hatóerőt vagy a szó alkatából ismeretlen tartalmi tényezőt hiába keresünk: vagyis valamennyi bonyolultnak látszó s elmésebbnél elmésebb szerkezetű kifejezés, szólás egyszerűen csak valamely megfelelő jelentésű szónak képmása. Ez állítás igazságán kételkedni annyi volna, mint az emberi szellem nyelvalkotó képességét s nyelvtörténeti tényeket tagadni; hasonlóképp az úgynevezett művészi előadásban, amely szerint a gondolat hathatósan, szabatosan és szépen jut kifejezésre, valami új erő megnyilatkozását látni oly tévedés volna, mely csak a fölszínen járó vizsgálódás eredményének bizonyulhat. Általános megjegyzéseinket tehát a nyelv legelső s legegyszerűbb művészi alkotására, a szóra alapítjuk.
De világos, hogy egy-egy szóról nem mindenféle vonatkozás kifejezésére vehetünk mértéket, még ha alkotórészeit eredeti értékük szerint méltatva, rajta mondatszerű bevégzettséget tapasztalunk is. Összetett szóban még laza, vagy akár szoros okkapcsolatot is feltüntethetünk ugyan, pl. esővíz, tűzhalál; de a gondolatok bonyodalmas vonatkozásai közül egyiknek-másiknak hiába keresnénk egy szóban mintaképét. Ez ok miatt aztán a nyelv oly kifejezésmódjához kell fordulnunk, mely tartalmasabb, s miként a szó, szerkezetileg s értelmileg állandó egységet alkot. Ez pedig a szólásmód.
A szó és szólásmód ily jelentős voltának kiemeléséből nyilván meglátszik, hogy a stílus fejtegetésében egyetlen zsinórmértéknek a nyelv stílusát ismerjük el. Mivel pedig a nyelv stílusának legtökéletesebb képét a népköltészeti maradványok és közmondások viselik, elsősorban ezekre támaszkodunk.
Csak a nyelv stílusa után lehet szó az egyéniről, mely amannak már kész kifejező eszközeit, az ún. nyelvkincset úgy fordítja saját céljaira, hogy az egyénnek valamely kiválasztott tárgyról kelt gondolatait képesint [a lehetőség szerint] a nyelv stílusának megfelelően közölni bírja.
Az egyéni stílust tehát csak annyiban méltatjuk figyelemre, hogy amannak a csapásán halad-e, vagy sem.
Folyton ügyet kell azonban vetnünk a nyelv történeti fejlődésére is. Egy nép se dicsekedhetik azzal, hogy szűzi tisztaságában őrizhette meg nyelvét. Nemcsak egyes szavakat fogadott el egyik a másiktól, hanem kivált közmondások útján szerkezeteket, sőt szólásmódokat is; de legitt megjegyezhetjük, hogy idegenségek a nyelv stílusába csak hasonló szerkezetek révén csúsztak be, s ennélfogva befogadásukban alig is lelünk gáncsra való okot. Annál méltóbbak a megrovásra az egyéni stílusnak afféle súlyos tévedezései, melyek analógia* nélkül vagy hanyagságból magzottak fel, vagy a teremtőerő híjának bizonyítékai. Az idegenségek eme két faja közt alkalomadtán mindig rámutatunk a különbségre.
ELSŐ RÉSZ
A KIFEJEZÉS EREJE
Az egyezésnek* saját kifejezésmód voltában fő célja a beszéd élénkségének fokozása, s így a képzelet munkájának megkönnyítése. Ennek egyik módja a személyi tulajdonságok áttudása.
A gyermek előtt a külső világ tárgyai vele rokonoknak tűnnek fel, érző és gondolkozó valóságoknak, mint maga. Azért üti meg a követ, melyben megbotlott, azért veri le a csalánt, mely megcsípte. Ugyanezen gyermekes gondolkodásnak kellett a képes beszédben legelőször kifejezésre jutnia, mikor az emberiség gyermekkorát élte. Megfelelő például Petőfi Két vándor című költeményére hivatkozunk, melyben a költő gyermeteg lelkének hű képét szemlélhetjük. A patak éppoly eleven, érző valóság ott, mint a partjain haladó ifjú. „Víg hangokat danol”, míg honi földön csörgedez; csüggedten, hallgatagon lépked emez, míg idegenben jár; de a „sík róna térein” szerepet cserélnek:
|
A személyi tulajdonságok ily áttudása, mit általános egyezésnek vagy személyesítésnek [ma: megszemélyesítésnek, personificatiónak] nevezünk, nem nyújt ugyan határozott képet, mert a közös jegyek itt rendszerint jelentéktelen, elmosódó tulajdonságok, de van a természet tárgyainak e megelevenítésében erő és bizonyos báj, mely értelmünkre és érzelmeinkre is jótékonyan hat.
A művelődés előhaladtával, a tárgyak tulajdonságainak mind tüzetesebb megismerése folytán a szemléltetésnek is biztosabb módja fejlett ki. Az embernek észre kellett vennie, hogy azok a tárgyak, melyek eszközül kerülnek keze ügyébe, részint természetes mivoltuknál, részint használatuknál fogva állandó sajátságokat mutatnak, szükségképp történt tehát, hogy beszédében a megfelelő tulajdonságok szemléltetésére jelképekül vette őket. Szeretőjét rózsának („Rózsa vagy, rózsa vagy, még annál is szebb vagy”), violának („Ej rózsa, rózsa, gyönge viola, kis angyalom, gyere haza”), gyöngyének nevezte („Gyöngy vagy, szívem, gyöngy vagy, gyöngynél is gyöngyebb vagy” – népdal), hogy bájosságát, kedvességét kifejezze. A személyi tulajdonságok ily elfogadott jelképekben szemléltetve határozottaknak és rendkívülieknek tűnnek fel.
Maguk az eszközök se maradtak szemléltetés nélkül, ha valamely kevéssé ismeretes sajátságukat felötlővé kellett tenni. Leginkább az emberi test részeit illeti köztük a figyelem, mint: „Piros rózsát nyit ajaka” (Faludi Ferenc: Oda provocans [Kisztő 'Kihívó' ének]), „Sima márvány picin álla” (uo.), „Sugár cédrus ép dereka” (Ua.: Oda respondens [Felelő ének]); de nincs korlát a tárgyra nézve sem a költői, sem a tudományos előadásban. Élénkség és határozottság ugyanoly fokú, mint az előbbi csoportnál.
Ezeknél sokkal nagyobb számban fordul elő beszédünkben az állapot és gondolati tárgyak szemléltetése, mint világos jele annak, hogy igen sok szónak elhomályosult már az érzéki vonatkozása. Az egyezésnek kivált ezen csoportjára nézve fontos, amit általában a beszéd céljáról mondottunk. „A jó stílusnak – mondja Blair – minden tulajdonsága vélekedésem szerint két fő dologban határozódik: az értelmességben és szépségben. Mert mindaz, amit a nyelvtől kívánni lehet, abban áll, hogy gondolatainkat értelmesen adja elő, egyszersmind oly ruhába öltöztesse, mely figyelemgerjesztés és tetszés által azon gondolatokat és érzéseket, melyeket támasztani szándékozunk, mennél foganatosabbakká tegye.
Ha ezen kettőben szerencsések vagyunk, bizonyosak lehetünk, hogy a beszéd és írás célját elérjük.” (Rhetorikai és aesthetikai leckéi. Buda 1838. Ford.: Kis János. 181. l.)
Követeli hát a szabatos, figyelemgerjesztő és tetszetős kifejezést, de az értelmesség mindebből még nem telik ki. Szemléltetnünk kell avégre tárgyunkat, akár nagyon, akár kevéssé tetszetősen. S leginkább rászorulnak erre a gondolati tárgyak, sőt a lelki mozzanatok, indulatok egész rajának képét is annyira elfakult jelentésű szók viselik, hogy a művészi előadásban magukra [magukban] meg sem állhatnak.
Egyébiránt ez a csoport is határozottabb képekkel jár, mintsem a személyesítés; azért amaz általános egyezéssel szemben e három utóbbi csoportotkülönös egyezésnek nevezzük. Támogatja felfogásunkat e tekintetben az a tény, hogy mind az egyező, mind az egyeztetni való félnek itt bélyegző, tehát igen jelentős tulajdonságot tudunk be, mely éppen egyetlenségével köti le figyelmünket, míg a személyesítés hatása alatt legelőször is az összekötő tulajdonságról feledkezünk meg, anélkül hogy képzeletünk biztos alapra szállhatna.
Csak a nyelv történeti fejlődését követjük, mikor megemlékezünk még egy harmadik fajta egyezésről is. Költőknél olvashatunk, templomban hallhatunk ily beszédeket: Jézus Krisztus, szentek reménye; te, életem gyönyörűsége stb. Szerkezetüknél fogva e kifejezések egyezések, de hiányzik belőlük mindaz a tulajdonság, amit a beszéd céljához képest megkívánunk. Itt gyakran híre sincs a szemléltetésnek. A személy és eszköz puszta fogalom gyanánt jelen meg mint egyetlen tulajdonság; az érzéki vonatkozás pedig csak mellesleg.
Az ily szóképet álegyezésnek vagy absztrakciónak nevezzük.
a) Az eszköz személyesítése
Mivel a szókép céljául csak a szemléltetést tűzhetjük ki, s ennek eszköze az egész látható világ, az a kérdés ötlik hát fel, vajon tulajdonságainál fogva a személy vagy eszköz látszik-e arravalóbbnak. Legtöbben Arisztotelésszel értenek, ki a szemléltetésről következőleg nyilatkozik: „Szóljunk hát arról, mi az a szemléltetés, aztán hogyan is történik az. Megmondom, hogy nem egyéb, mint a tárgyaknak cselekvés közben való feltüntetése; úgyhogy ha pl. a derék embert négyszögnek mondjuk, metaforával szólunk; ugyanis mind a kettő tökéletes való, de egyiken sem értünk cselekvést; ellenben ez a kifejezés: »élete virágzó korában« cselekvést jelent.” (Retorika. III. 11. rész.) Eszerint aztán Arisztotelész a legtökéletesebb metaforának azt tartja, melyben az élettelen tárgyak mintegy megelevenednek.
Megválva attól, hogy a nyugvó tárgy éppúgy szemléltethet, mint a mozgó, különösen abból a szempontból kell e kérdést tisztáznunk, hogy a személyi és eszközi tulajdonságok közt minő különbség mutatkozik. Való, hogy a személy tulajdonságait, aminőkről ti. e helyt szó lehet, egyedül cselekvéséből ismerjük meg, de éppen ezért a képes beszédben csak azok a személyi tulajdonságok érhetnek valamit, melyek ily módon nyilvánulni tudnak. A többit pedig úgy tekinthetjük, mint szemléltetésre nem alkalmasat. Az eszköznek ellenben mindig állandó, látható, s hogy úgy mondjuk, kézzelfogható tulajdonságai vannak. Sok éppen nincs híjával a személyt annyira bélyegző mozgásnak se, tehát a szemléltetésben felül is haladja a személyt. A képes beszéd fejlődését tekintve mégse lehet föltennünk, hogy ily jelentős voltában az eszközi egyezés megelőzte, vagy akár csak egyidejű is volna a személyesítéssel. Úgy kell gondolnunk, hogy az ember hamarabb észrevette a mozgó tárgyat, mint a nyugvót, s magával összehasonlítva, természetes, hogy személyi működést tulajdonított neki; holott az állandó, azonban nem cselekvésben nyilvánuló tulajdonságok méltatása már csak hosszas megfigyelés, sőt tapasztalat eredménye lehet. Azért a tárgyak neveinek szóképi alkalmazása élénk világot vet az emberi művelődés történetére is. Minél sűrűbben kerül elénk ti. valamely szóképi család, annál jogosabban tehetjük föl, hogy az ember ismeretkörét régebben gazdagította, mint a ritkábban előforduló. Így a képek arányszámából következtethetjük, hogy élettelen vagy legalább annak látszó tárgyak korábbi és közelebb álló ismerőseink, mint a szerin-szerte [szerteszét] nyüzsgő állatvilág. De köztük legelsősorban méltók figyelmünkre azok, melyek mozgásukkal legalább az élet színét mutatják, mint a folyók, patakok, égitestek stb.
|
|
(Népdalok.)
|
(Pázmány.)
|
(Gyöngyösi.)
|
(Vörösmarty: Fóti dal.)
|
(Tompa: Alföldi képek.)
|
(Petőfi: Fürdik a holdvilág az ég tengerében …)
|
(Ua.: Éjjel.)
|
(Ua.: Szerelem átka.)
|
(Ua.: Tündérálom.)
|
(Uo.)
|
(Ua.: Salgó.)
|
(Arany: V. László.)
|
(Ua.: Zács Klára.)
|
(Madách: Az ember tragédiája. III.)
|
(Uo.)
A nap, mint a régiek hite szerint mozgó test, kél és nyugszik.
Sokkal csekélyebb személyi szerep van bízva a mozdulatlan földre:
|
(Szkárosi Horvát András: Az átokról.)
|
(Csokonai: Az igazság diadalma.)
|
(Petőfi: Csendes tenger rónaságán.)
Mint látszik, az át nem ható [tárgyatlan] állítmányok, melyekben éppen a személyesítés van kifejezve, számra nézve jóval felülmúlják a többit, mert a nyugvó tárgyakhoz csak állapotbélyegző cselekvések illenek. Itt vesszük észre először, hogy nyelvünk mily óvatosan bánik a személyesítéssel. Csokonai és Petőfi példáit Horvátéihoz vetve, világossá lesz előttünk költőink eljárása, kik idő haladtával kifejezéseiket mindjobban szabadjukra ereszték.
Már sokkal könnyebben tehetjük ezt a közönséges eszközzel, melyet a nyelv különféle cselekvések végrehajtására képesít:
|
(Népdalok.)
|
(Tompa: A tűz.)
|
(Petőfi: Salgó.)
|
(Arany: Érzékeny búcsú.)
|
(Ua.: Szibinyáni Jank.)
|
(Mikes.)
Ezek közül az első példában megszólítással történik a személyesítés, tehát teljesnek mondhatjuk. A többi közt figyelemre méltó a 2., 4. és 6., melyekből meggyőződhetünk, hogy az eszközök személyesítése gyakran viszonyképi közletéssel dívik. Ezekhez lehet vennünk még az ilyeneket: „Hat eke szánt neki.” „Amit kéz rak, el is bontja.” (Közmondás.) Mindezekből kitűnik, hogy viszonyképi közletéssel csak akkor állhat eszköz a személy helyett, ha az egyezés az eszköz fő tulajdonságán alapul.”* De vannak példák arra is, hogy az eszköz nem fő sajátsága alapján, hanem egyszerűen csak az emberrel való érintkezésében is személyesül; az ily egyezés céljául derült hangulat előidézését kell tekintenünk, így pl.: „Szűr vágja a fát, ködmön hozza haza, palást rakja a tüzet, bunda nyugszik mellette.” (Közmondás.)* Ahol a személlyel való szoros érintkezés nincs meg, mint pl.
|
|
(Népdalok)
– ott a nyelv ismét visszatér a már ismert állapotjelzéshez. Ily határok közt s ily módon méltatja személlyé nyelvünk az élettelen világot. Míg ezen család szóképei a nyelvnek minden rétegét áthatották úgyannyira, hogy a legföllengzőbb és legegyszerűbb beszédben egyaránt érnek-forrnak, addig a fák és virágok számára nagyrészt csak a költészetbe nyílt szabad út. E jelenség a művelődésnek oly idejét jelzi, melyben az ember, győztesen kibontakozva a környezetével folytatott küzdelmekből, bizonyos nyugalomra, talán jólétre is szert tett. Legalább a példák nemcsak hogy kétségtelen kultúrai [kulturális, műveltségre valló] adatokat nyújtanak, hanem, az embernek már gyöngéd érzelmeit is az előbbieknél jobban visszatükrözik:
|
|
(Népdalok.)
|
(Faludi: Oda respondens.)
|
(Csokonai: Egy vén fának árnyékában régen szenvedő rózsafa.)
|
(Tompa: Alföldi képek.)
|
(Petőfi: Tündérálom.)
|
(Kármán.)
Természetes, hogy a fák s virágok személyesítését leggyakrabban szintén az állítmánnyal végzi a nyelv; itt-ott akad egy-egy határozó vagy személyi birtok, de feltűnő, hogy az eltérések az új időkből valók. Élénkség tekintetében az állítmányi képek mindenesetre talpraesettebbek a többinél, akár átható [tárgyas] az ige, akár nem.
Amit különben az élettelen s nyugvó tárgyakra nézve fönt megállapítottunk, itt is érvényesül. Az állítmányok: sírnak, kesereg, mulatnak, mondja, hulljatok stb. többnyire állapotjelzők, ritkán kinyilatkoztatást, észrevételt, s csak elvétve némi mozgást jelentők.
De amitől a magyar észjárás megfosztja a nyugvó tárgyakat, annál bőségesebben részelteti benne a nyüzsgő állatvilágot.
|
(Népdalok.)
Ezekhez járul még a pacsirta, daru, gerlice stb. személyesítése. A háziállatok közül legismeretesebb az ember hű kísérője, az eb személyi szerepe.
Általában is az állatok, mint szabadon mozgó lények, kik maguk keresik táplálékukat, ravaszul védekeznek egymás és az ember ellen, sőt szelídítve, kitanítva, emberi szóra munkát is teljesítenek, elsősorban méltók arra, hogy személyekül ismerjük el őket. Egy részük művész a saját világában, más részük pedig közelünkben tartózkodva jó ismerősünkké vált. Itt hiába keressük a ritkaságokat, melyekkel népdalaink cédrusaiban, fügefáiban találkozunk. Első tekintetre úgy tetszik tehát, mintha ily önkényes eljárásban ellentmondás volna. Azonban másként áll a dolog. A cédrus és fügefa említése érdekes kultúrai adat, melynek forrása kétségkívül a biblia, de ezeknél éppen nem gyérebben kerülnek ott szóba más éghajlati állatok, a népköltő előtt mégis ismeretleneknek kell vennünk őket. Műköltőinknél az oroszlán, tigris gyakran fordulnak elő szóképekben, de a nép róluk se vesz tudomást, annál kevésbé tekinthetjük költői szempontból alkalmasaknak a többit, kivált ha meggondoljuk, hogy a dal- és balladaköltészetben* alig akad nekik való hely. A mesék egyszerű, cicomátlan nyelvében pedig másfajta szóképek is ritkák.
Mindennek ellenére mesékből több példát idézhetnénk egzotikus személyesítésekre, csakhogy nem tartjuk őket bélyegző vonásúaknak. A gyöngéd érzelmek szemléltetése végett a magyar költői nyelvben ki vannak már válogatva megfelelő állataink, kiknek személyesítésével minden tulajdonságot kifejezhetünk, amit akarunk, de a fák és virágok közé kölcsön kellett venni a szentség képeit.* Így érthető csak a látszatos ellentmondás.
Az állatvilággal nem egyenlő jelentőségre jutottak a test látható részei:
|
(Népdal.)
|
(Amade László: Ki béborult az fölyhőben.)
|
(Madách: Az ember tragédiája. III.)
|
(Népdal.)
|
(Madách: Az ember tragédiája. III.)
Legnagyobb erejük, mint látszik, a könnyű viszonyképi közletésben van, de szerepük korlátolt. Így a szegény feje szólással egyedül gondtól sújtott személyt értünk, s megrögzött jelző több nincs is a fejhez, csak a szegény; a jelzőtlen képben pedig mindig a többek közül képességeinél vagy hivatalánál fogva kiemelkedő személyre gondolunk. A kéz a küzdő munkást, a láb a gyorsat juttatja eszünkbe, s így tovább, mindegyik tagot működése révén személlyel egyeztetve. Még legtöbbre képes a szem, mely csalogat, mosolyog, sír és nevet, mint az ajak, s bajt vív az égi tüzekkel.
Egyébiránt ezeknek személyesítése is az állítmányban rejlik.
Több figyelmet vagyunk kénytelenek fordítani a test belső alkotórészeire.
Mindeddig oly szóképeket tárgyaltunk, melyeknek egyeztetni való fele nemcsak bizonyos feltételek alatt, hanem folyton szemünk előtt áll vagy mozog, s a vele való bánás a helyzeti szabály tekintetbe vételével semmi nehézséget nem okoz. Nem így vagyunk a következő családdal:
|
|
|
|
|
|
(Népdalok.)
|
(Jeremiád.)
|
|
(Balassi: Boldogtalan vagyok.)
|
(Gyöngyösi.)
|
(Kármán.)
|
(Ua.)
|
(Pázmány.)
|
(Petőfi: Szerelem átka.)
A fej, kéz stb. tagok személyesítéséről természetesnek látszhatik az átmenet a szívhez és vérhez; csakhogy nem szabad felednünk a magyar észjárás rendtartását, melynél fogva még a látható s kézzel fogható tárgyak közt is különbség van a szóképben. Ha tehát nem mindig csak élettelen állapotban látható testrészeket személyes működésre kényszerítünk, mint a szívet, mely hallgat, gondolkozik, szomorodik, vágyik, örvend, nyugtalankodik, kétségbeesik, összeroncsolódik – akkor a szokott útról már letérünk. Elkövethetjük ezt, ha rá való jogunkat ismereteink gyarapodására alapíthatjuk. Egykor képtelenség lett volna a költőnek így énekelni:
|
(Vörösmarty: A vén cigány.)
Ma tudjuk, hogy e beszédben pusztán a vak jelző alkot képet, a többi rideg való. Ily művelődési okon nem lehet elbánnunk a szívvel és vérrel, melyeket a régi költő úgy ismert, mint a mai. Az egyiket, mint az édes vérem s ily kifejezések tanúsítják, viszonyképi közletéssel személyesítőleg alkalmazhatjuk ugyan, de azért indulatunkban nem föllázad, csak fölforr a vérünk. A nép pedig hallgat az ő személyiségéről. Aránylag a szívet is kevésszer személyesíti. Az ily irányú tévedezést a német költészet hatásának tulajdonítjuk, mert a mienkben, mely alapjában ment az érzelgéstől, a szív csak a láthatatlan testrészek gyér személyesítései közt ismeretes, de a német nagy költőknek kiapadhatatlan képforrása. Legsűrűbben az erdélyrészi népdalokban kerül szemünk elé. Ezekre nézve nem jelentéktelen körülmény, hogy fölös számmal találjuk köztük a bibliás, kenetes hangúakat is; s ez az iskolai mellékíz egymaga is elég bátorítást nyújt, hogy az idegen hatást más irányból is föltételezzük.
Az érzelem hathatósságának kifejezésére vajmi más eszközökkel rendelkezik az idegenségtől érintetlen nép, mikor így dalol:
|
Vagy a természethez fordul, azt szólaltatja meg, onnan verődik vissza bánata:
|
Néha egész egyszerűen jelenti:
|
A szívet személyül ritkán említi.
E következő példák:
|
– arra intenek, hogy a szív személyesítésével, ha már magyarosodott képnek elfogadjuk, nagyon óvatosan kell bánni, mert a meghasad, megreped-féle állítmányok, melyek szinte megöröködtek vele, könnyen zavarossá tehetik a képet. Aztán a cserébeadás már eszközre irányul, s hányszor nem fordul elő! Ha bánattal van tele, akkor is eszközzel egyezik. Ugyanily fokon találjuk számtalanszor a kiskúnsági Petőfinél, úgyhogy tiszta személyesítése alig-alig akad elénk.
|
(Szívem.)
|
(Virágos kert a költő szíve …)
|
(Reszket a bokor, mert …)
|
(Lopott ló.)
(Lásd továbbá: Szőke asszony, szőke asszony… Befordultam a konyhára… Síkos a hó, szalad a szán… Te szívemnek szép gyönyörűsége… A leánykákhoz… Etelkéhez stb. költeményeit.) Hogy személyesítése már-már meggyökerezett, elősegítette az idő is, amennyiben sok igének régi jelentménye [jelentése] lassanként elhomályosult. A szomorít = felhőssé, sötétté tesz; vágyik = hív, kiált; örvend = forog; sóvárog = foly, húzódik* állítmányok, melyek a szív mellett csaknem oly gyakoriak, mint reped és hasad, eredetileg egyrészt az állatvilággal és nagyrészt eszközökkel közös képességeket jelentenek, de ezt elfeledtük már, s egyenrangúaknak vesszük őket a hallgat, gondolkodik stb. személyt illető állítmányokkal.
Összevonva ezek után, amiket az a) csoportról mondottam, látjuk, hogy minél kevésbé ismeretes a tárgy valamennyi tulajdonságával együtt az ember előtt, annál gyérebben méltathatjuk személyesítésre. Az egész külső világ, mely szempontunkból csak eszközül járja, megbírja ugyan a személyesítést, de csak képességeivel arányban, különben a kép felemás, vagyis hibás lesz. A folyton nyugvó, vagy legalább ilyennek látszó testnek tehát nem tulajdoníthatunk mozgást, de helyi cselekvést igen. Az élő test láthatatlan alkotórészei, bár idegen hatás folytán, befurakodtak a cselekvő személyek közé, az át nem ható állítmánnyal még mindig szűk korlátok közé vannak szorítva.
Az eszköz személyesítése rendesen az állítmányban van föltüntetve, melynek alanya, néha azonban tárgya az egyeztetni való fél; sokszor találjuk a jelzőben, nagy ritkán a birtokban. Közönséges módja a megszólítás is, mely alany, tárgy vagy határozó alakjában fordul elő.*
MÁSODIK RÉSZ
A KIFEJEZÉS SZABATOSSÁGA
Az előbbi fejezetben oly dolgokat érintettünk, melyek nyilván mutatják, hogy nem lehet a szókat önkényesen bármely fogalom kifejezésére fognunk.*Még finomabb megkülönböztetésre van szükség a rokon értelmű szók közül a legalkalmasabbnak kiválasztásában. Erre itt csak általános útmutatást adhatunk ugyan, de ez a dolog érdemére nézve éppen elegendő. E következő sajátságok alapján válogathatunk ugyanis közölök: a) általános jelentés, b) különös jelentés, c) a tulajdonság mértéke, d) a cselekvés hathatósságának foka, e) a cselekvés mozzanata vagy különös módja, f) a cselekvő minősége.
Pl.: Atya általános jelentésű, apa különös, családi vagy bizalmas körben való elnevezés.* Ellenfél általános jelentésű, tágabb körű; ellenség, különös, szűkebb körű; az előbbi magában foglalja ez utóbbit; az ellenségünk minden kedvező alkalommal ellenfelünk is, de különben a jóakarónk is lehet ellenfelünk.Néz, aki e cselekvésnek határozott pontot nem választott ki vagy nem talált; lát, aki a nézés tárgyait meg is különbözteti; tekint, aki csak egy-két pillanatig néz valahova; pillant, aki hirtelen, véletlenül s különös cél nélkül tekint valahova; kacsint, aki alattomban s hirtelen vág szemével valamely kiválasztott tárgy felé;szemlél, aki hosszasan, töviről hegyire megvizsgál valamit; kandikál, aki határozott célpont nélkül tekinget. Nagyon általános, határozatlan fokú, igen különös, hathatós módjelentéssel jár.
Az általános jelentés különös helyett hibásan áll ebben a mondatban: „Ezt némi megindulással szólta az öreg.” (Fáy András: Öreg Bakonyszegi és barátjai.) Helyesen: mondta az öreg. Szintén a különös jelentés van fölcserélve általánossal emitt: „Gróf Apponyi Albert és gróf Andrássy Gyula álláspontja közt éles ellentét létezik.” (Nemzet. XV. évf. [1896.] 280. sz.) Helyesen: van. Ellenben az általános cselekvés helyett különöset találunk Kazinczynál ebben: „Becsületes ember nem bánik lelkiismerete ellen.” Helyesen: nem cselekszik.
Különös jelentésű mozzanatot vagy különös módot érint az igének a cselekvés pillanatnyiságát, ismétlődését vagy tartósságát kifejező alakja is, melyet az általános módjelentéssel nem cserélhetünk föl. Hiba tehát ily alaktévesztés: „Ödön ismét egy szerencsétlen eszmére bukott.” (Jósika Miklós.) Helyesen:bukkant. „Nagyon támasztja ezt a feltevést az a tény, hogy a világító felhők mozognak.” (Egyetértés. XXX. évf. [ 1896.] 277. sz.) Helyesen: támogatja.
A tulajdonságok mértekét aszerint állapítjuk meg, vajon a birtokosnak illető tulajdonsága másokéval, vagy ugyanazon birtokosban a többivel összeillik-e, vagy ellentétben áll. Az összeillő tulajdonságok egész fajt vagy az illető egyednek minden részét bélyegzik, míg az ellentétesek a fajtát vagy az egyednek csak bizonyos részét. Pl.: bátor fajbélyegző s összeillő: „nem kell a bátornak biztatás” (közmondás); „terem a bátor, valamint a félénk” (ua.). Vitéz a hadakozóra illik, tehát fajtabélyegző, ellentétes: „vitéz embernek pókháló is vár” (közmondás); „nem mind vitéz, ki nagy hős szájával” (ua.). Merész fajtabélyegző, ellentétes: „merész katona mellett a félénk is vitéz” (közmondás). Vakmerő egyedbélyegző, ellentétes: „vakmerőség a bolondság szele” (közmondás); „csupa szerencsére támaszkodni vakmerőség” (ua.).
Annál magasabb fokú tehát a tulajdonság, minél kisebb számú fajt vagy fajtát s minél kevesebb egyedet illethet. Más példák. Tág: minden ízre nézve;bő: bizonyos részben; téres: minden irányban nyílt; széles: csak a hosszúság keresztezésében kiterjedt; vékony: a tárgy alaki határozottsága nélkül s bármely irányú átmetszetben sekély; karcsú: nagy arányú tárgyra illően s mindig a hosszúsághoz viszonyítva, vagy végig egyenlő mértékben, vagy bizonyos részen rövid keresztmetszésű. Tág lehet tehát a kötelék, bő a ruhának valamely része, pl. dereka, téres a mező, széles a Duna; „vékony héja van a piros almának” (népdal), vékony az ablaküveg, vékony a fonál, karcsú lehet az oszlop, a derék. Nem szabatos a karcsú ebben a vonatkozásban: „A fiatal vértes festőien egy támlásszékbe vetette magát, és láttatni engedte egész szépségében divatos pantallóját, mely hosszú, karcsú lábát feszesen borította.” (A Hét. VII. 40. L) Helyesen: hosszú, vékony lábszárát borította.
A cselekvés hathatósságának foka felől tájékozzanak [tájékoztassanak] ezek a példák: „Ne félj babám, nem hagylak, Subám alá takarlak.” (Népdal.) „Hírét, nevét homályba takarja.” (Arany.) „Nyár derekán takarodik a polgár.” (Népdal.) „Takartak a mezőn javába.” (Tompa.) „Hosszú a ruha, sok szégyent eltakar.” (Közmondás.) „Hogy a rózsám meg ne fagyjon, Azt is bele takargatom.” (Népdal.) „Addig iszom, míg a temető be nem fedez.” (Ua.) „Kárt kárral kell fedezni.” (Közmondás.) „Fekete bajusza fedi finom száját.” (Csokonai.) „Hogy akarja titkos tetteit elfedni!” (Magyar Nyelvőr. V. [1876.] 136. 1.) „Adja nékem kend a lányát, befedem én a házát.” (Kriza. 162. l.)
„A takarás és fedés – mondja Bélteki Kálmán – a veszélyesnek tapasztalt tünetek ellen való védekezésnek egy neme, s egy törésen [úton] járó értelmük: reánk helyez valamit, hogy az elenyéssze vagy legalább gyöngítse a káros hatást. 1. A takaró valósággal a takarton van, úgyszólván megterül rajta, az innen és onnan egymás felé eső fölszínek közvetlenül érintkeznek; a fedő ormosan vagy domborúlag emelkedik ki, és a beborítottal csak a széleken ér össze … 2. Takar: az érzékileg önálló egésznek vett dolgot ölti körül; fed: valamiképpen határolt, de fölülről szabadon levő űrre borul; ott éppen a térfoglaló, itt a bent levő vagy belévaló szorul védésre … 3. Takarom a mögöttem lévőt, ha miattam nem tudnak hozzáférni. Fed: láthatatlanná téve biztosságot szerez … Ha fürdöm, víz vesz körül: takar, messzire úszva eltűnök társaim elől, a távolság elfed, víz alá merülve a két hatás egyszerre nyilvánul.” (Magyar Nyelvőr. XX. [1891.] 402-3. l.)
A cselekvő minőségére tekintve könnyebb választanunk a rokon értelmű szók közül. Csak néhány példát mutatunk rá. A discipulus, Schiller, učenikmagyarul tanuló vagy tanítvány; de tulajdonképpen amaz idegen szóknak egyedül tanuló felel meg, a tanítvány szóban már oly viszonyos egyedítő elem is van, melyet sem a latin, sem a német, sem a szláv szó nem fejez ki. Azt mondjuk: Jézus tanítványai, azaz oly férfiak, kik Jézus isteni egyéniségének hatását közvetlen érezték. Ellenben: gimnáziumi vagy reáliskolai tanulók, kik nem egyéni hatás alatt gimnáziumban vagy reáliskolában tanulnak. Valahányszor tehát a cselekvő valóság csak a mellette, a vele szoros viszonyban valókra hat, a minőség meghatározására oly szót kell választanunk, mely ezt a közeli viszonyt is megjelöli; ellenben ahol külön cselekvő és külön szenvedő híja miatt viszonymeghatározásnak egyáltalán nincs értelme, ott olyan szót kell választanunk, melyben nincs alárendelő képző.
E csoportnál a cselekvő eltévesztésének tűrhetetlen szubtilitás [aprólékosság, kicsinyesség] a következménye. Pl.: „A szilárd lelkületű férjnek habozó emberként kelle helyről helyre futni, hogy fájdalmát a világ előtt elrejtse, s hanyatt-homlok vesztésnek indult vagyonát biztosítsa.” (Jósika.) Helyesen: helyről helyre kellett futnia, hogy – pusztulásnak indult vagyonát biztosítsa. „A nagy föllendülésnek, amely az elnyomatás kora után ránk köszöntött, szinte példázómegtestesítése volt Horváth Gyula.” (Pesti Hírlap. XIX. [1897.] 230. sz.) Helyesen: megtestesülése. Vö.: „Fölszállott a páva vármegye házára, de nem Barna Péter szabadulására.” (Népballada.)
Csak a jelenvalókra való hatást fejezik ki pl. e melléknevek: szédítő (magasság), borzasztó (jelenet), rettentő (látvány), rémítő (gyorsaság). De ha nem csupán magunkra mint jelenvalókra vagy jelenvoltakra, hanem a távollevőket is belefoglalva, általában egész nemre illesztjük kijelentésünket, akkor már aszédületes, borzalmas, rettenetes, rémületes alak van helyén. Pl.: „Ellenségemnek rettentő szörnyűségét ne lássam.” (Czech kódex. 20. l.) „RettentőMársnak fajzati, Ti bátor seregek.” (Faludi: Nádasdi.) „Rettenetes ez világnak mostan minden dolga.” (Szkárosi Horvát András: Az átokról.) „Valamirettenetős mérges állatot, füvet megittak.” (Méliusz Juhász Péter: Herbarium. Kolozsvár 1578. 15. l.)
Általában nagy hiba a viszonykifejező szók fölcserélése, ha miatta a meghatározás szükség nélkül általánossá, vagy éppen homályossá is válik. Különös képző nélkül ugyan, de a család tagjainak egymáshoz való viszonyát fejezik ki a meny, néne, hug, bátya, öcs szavaink, melyeknek párjait a mellérendelő nyelvekben* többnyire körülírással szerkesztik; azért ott a hosszadalmasság miatt csak általános alak járja (vö. Bruder, Schwester, fratello, frére). Nyelvünkben helyettük különös kényszerítő ok nélkül általános alakot, mint nő, testvér, nővér, fivér választani cégéres barbárság. Pl.: „Kétségkívüli dolog, hogy I. Ompud, ha már azelőtt nem is voltak Horvát-Tótországban birtokai, mint a két tartomány bánja mindenesetre szerzett azokat magának, s hogy ennek következtében fia és ennek neje ott gyakrabban tartózkodott.” (Wertner Mór.) Helyesen: ennek következtében fia és menye stb. „A krónikások mármost azt beszélik, hogy Gertrudnak egyik fivére – királyi nővérének segítségével – Bánk szép nejét megbecstelenítette.” (Ua.) Helyesen talán így: Gertrudnak egyik öccse – királyinénjének segítségével stb.
Általánossága miatt hibás ez is: „Pályázati hirdetés.” (Debreceni Protestáns Lapok. XVII. 29. sz.) Helyesen: Pályázati hirdetmény.
Mihaszna űzzük-fűzzük tovább: végre is a rokon értelmű szók eltévesztésétől csak a nyelv teljes szókincsének s finom különböztető tehetségének a birtokában lehetünk mentek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!