STENDHAL - FRANCIA FÖLDÖN

STENDHAL

FRANCIA FÖLDÖN

(EGY TURISTA FELJEGYZÉSEI)

FORDÍTOTTA
LONTAY LÁSZLÓ

ELSŐ KÖTET
ELŐSZÓ
BEVEZETÉS

MÁSODIK KÖTET

HARMADIK KÖTET

---

ELSŐ KÖTET

Angoloskodunk

- És lopunk

- És ostobaságokat fecsegünk

ELŐSZÓ^[1]

A mű, amelynek olvasásához most nekikészülődnek, L... úr vaskereskedő vigéc kézzel írott naplójára épül. L... úrnak megvan az a hibája, hogy kissé túlságosan a nevükön nevezi a dolgokat, ami igencsak hamis képet adhatna jelleméről, és befeketítené. Megkért, hogy csiszolgassak a stílusán, mire azt feleltem: nekem is nagy szükségem volna rá, hogy az enyémet csiszolgassák; megvetem és utálom az akadémikus stílust.

L... úr megszokta a gyarmatokon a spanyol vagy az angol beszédet, ezért sok szót vett át ezekből a nyelvekből, merthogy kifejezőbbek.

- Kifejezők! Az igaz - válaszoltam neki -, de csak azoknak, akik értenek spanyolul és angolul.

Utaltam ezekre az apró hibákra, amivel azt is elmondtam, mily szerény részt vállaltam a következő oldalak megszerkesztésében. Törölnöm kellett a kézirat egynegyedét: anekdotákat és elmélkedéseket; mindezekkel később próbálkozhatunk, ha majd ennek a Franciaországi utazás-nak, szókimondó hangja ellenére is, lesz olvasója. Amit kétlek; mert a szerző egyetlen klikket sem kímél. Szerintem el kellett volna hagyni mindent, ami nem tetszhet a Saint-Germain negyednek,^[2] vagy ami nem tetszhet a National-nak.^[3]

Politikai nézeteim eltérnek a szerző felfogásától, megértőbbek; de hát ragaszkodott hozzá, hogy semmiképpen se mérsékeljem.

H. B.^[4]

BEVEZETÉS

El fogom mondani, mit tettem, vagy inkább mivé tettek ama idestova harmincnégy esztendő alatt, amióta földünkön élek.

Apám, aki szigorú férfiú volt, és munkájával sikerült nevet szereznie egy tudós foglalkozásban, nap mint nap elmondta, hogy szegény vagyok, és kiváló neveltetésben részesített; de ez elég sok gyötrelemmel járt, legalábbis számomra.

Egyáltalán nem ismertem a gyerekkor örömeit, és életem mindig is rideg volt. Tízéves koromban napi tíz órát dolgoztam a göröggel, a latinnal, a matematikával és egyebekkel. Az atyai szigor csak nagy nehezen engedélyezte számomra a zenét és a rajzot, de azzal a feltétellel, hogy minden reggel egy órával korábban kelek, pedig már addig sem aludtam semmit.

Tizenhat éves koromban egy vámház irodájában dolgoztam; a hivatalfőnök apám barátja volt, és napi négy-öt óra jutott tanulmányaim befejezésére.

Apám azt mondogatta: ebben a hanyag században mindennek az a célja, hogy az emberek középszerűvé váljanak.

- Nem tudom - tette még hozzá -, vajon önre az a sors vár-e, hogy kiváló férfiú legyen; legalább tanult ember lesz.

Eme nagyon pontosan végrehajtott módszer eredményeképpen nem volt időm, hogy fiatal legyek. Tizennyolc éves koromban a hivatal lekötötte minden időmet, és napi tíz vagy tizenkét órát elfoglalt. Visszagondolva azt hiszem, apám intézte úgy, hogy ne legyen időm rosszat tenni. Tény, hogy a munka áldozata vagyok.

Három éve dolgoztam már a vámőrségnél, amikor egyszerre csak elküldtek a gyarmatokra, hogy ott folytassam a mesterségemet. Nem tudom, melyik tökfilkó jelentett fel mint liberálist a hivatalfőnökömnek, aki még rálicitált, és förtelmes jelentést küldött rólam Párizsba. Megállapították, hogy igen veszélyes gondolatokat forgatok a fejemben, pedig Isten a megmondhatója, vajon tizenkilenc éves koromban, a fullasztó levegőjű irodában végzett nyolc óra munka után járt-e más a fejemben, mint az, hogy elkapjam egy-egy pillantását azoknak a szeretetre méltó nőknek, akikkel összehozott a véletlen. De hát nem haragszom rájuk: ezekben az urakban maradéktalanul élt kormányuk szelleme.

Szóval azzal a minősítéssel érkeztem meg a gyarmatra, hogy veszélyes férfiú vagyok. Az hökkentett meg legjobban, hogy reggel mindig felébresztettek: igyam meg a kávémat.

Bosszút akartam állni a kormányon, amely száműzött, ezért megtanultam angolul, és tanulmányozni kezdtem a liberalizmust.

Még mindig ott lehetnék abban az országban, amely végül megtetszett, és ahol hússzor is megáldottam az angyali hivatalfőnököt, aki oda száműzött. Gyakran parancsnokoskodtam a vámőrség egy kis hajóján, és szigetről szigetre jártam. Barátaim voltak a kereskedelmi hajók kapitányai, akik e meleg égtájak alatt vidáman élnek, sőt abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy néha együtt puncsozhattam a királyi tengerészet tisztjeivel; csakhogy ostobaságokat követtem el, nem politikában, hanem egész más szempontból súlyosakat. Egyik nap, ahogy a napsütésben dolgoztam, oly heves gyulladás vett rajtam erőt, hogy hivatalfőnököm - egy jámbor férfiú, akinek egyetlen gondja-félelme az volt, nehogy baklövést kövessen el - emberségből mégis hazaküldött Európába, meg sem várta a miniszter válaszát. Ami nagyszerű tett volt részéről.

Feleúton Európa friss szellői rögvest visszaadták egészségemet. Franciaországban az atyai ház várt és a polgári élet ezernyi kicsinyessége: szivarom füstje zavarta a szolgálót. Férfi voltam, aki engedelmességre tudtam kényszeríteni más férfiakat, apám mégis éppen úgy bánt velem, mintha tizenöt éves volnék.

Féltem, hogy szörnyeteg vagyok, mert kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy nem imádom apámat. Mindig durván beszélt velem, mégis megragadt bennem egy gondolat, amelyet annyiszor hangoztatott:

- Micsoda ócska mesterséget űzöl te ott? - dörmögte. - Miféle igát kell húznod ötvenéves korodig, hogy aztán méltónak bizonyulj kilencszáz frank nyugdíjra?

Apám azt javasolta, mondjak le állásomról, és nősüljek meg: nem mertem nemet mondani. Jól tudtam, hogy nem kapom meg tőle azt a kis summát, amely szükséges lett volna ahhoz, szabadságom letelte után a gyarmatra visszatérve új göncöket szerezzek.^[5]

Vaskereskedő lettem: apósomnak ez volt a szakmája. Utazgattam, ügynökösködtem, adtam és vettem az árut. Apósom szereti a nyüzsgés látszatát kelteni, valójában a világ lustája; látva, hogy hajlok a munkára, teljesen szabad kezet adott. Nem is hiába.

Különböző körülmények következtében - amelyekben a véletlennek sokkal nagyobb szerepe volt, mint az én hozzáértésemnek - üzletünk igencsak fellendült, és vagyonom lényegesen megnövekedett. Boldognak látszottam; mindenki megesküdött volna, hogy semmi sem hiányzik a boldogságomhoz, pedig mi sem volt távolabb tőlem, mint a boldogság.

Merem hinni, hogy feleségem áldotta a sorsát; legalábbis én mindent megtettem, hogy kitaláljam, amit csak kívánhat, és hiszem, hogy boldog volt. Csakhogy végeredményben nem szerelemmel szerettem; másfelől apámat is csak tiszteltem. Hát szörnyeteg vagyok? - tűnődtem. Az a végzetem, hogy sohasem szerethetek?

Az ég azzal büntetett, hogy megadta mindazt, amit kértem: harmincéves koromra fiatal lettem; mindenről megváltozott a véleményem; ugyanígy történt érzelmeimmel.

A számomra annyira új létezésfajta okozta vergődésnek tetőfokán az a szerencsétlenség ért, hogy meghalt a feleségem, de legalább annyi vigasz maradt számomra, hogy soha nem is gyaníthatott olyasmit, ami bánatot okozhatott volna neki. Őszintén megsirattam, mélységesen megundorodtam mindentől.

A kegyetlen elválást követő első három-négy hónapban visszavonultan éltem Versailles-ban; mindössze hetenként háromszor mentem be Párizsba, hogy egy-két órát foglalkozzam üzleti ügyekkel. Apósom rosszallotta kétségbeesésemet; a család egyik eléggé ármánykodó barátnője szóba hozta, hogy nősülnék meg újra; a gondolatra fellázadtam.

Azon a napon őrséget álltam a sugárúton, a víztoronynál, mert hiába nem járok be, és hiába vagyok nagyon szerencsétlen, azért őrséget kell állni. Szolgálatom letelte után, hajnali kettőkor, nem mentem haza, és emlékezem, hogy egész éjszaka egy szalmaszéken ültem az őrszoba előtt, és mély gondolatokba merültem.

Bizonyos voltam, hogy Vignonné az apósomat is ráveszi, beszéljen rá az újraházasodásra; az is meglehet, hogy az asszonyság az ő felbujtására szólt nekem.Nősüljek meg újra! Szóval kezdjem újra a hat éve folytatott életmódot!

A házassági pályán a kegyetlenség aktusával indultam meg; nagyon is jól tudtam, mit jelent az, minden áldott nap egy apával vagy apóssal ebédelni; azt akartam, hogy legyen külön háztartásom.

Mivel az üzlet jól ment, rövidesen ebédeket kellett adnunk. Az ilyesmi pedig a kitűnő borok miatt igencsak drága mulatság, és ráadásul az ilyen mulatság keserves robot számomra.

Aztán eljött a tél; ebédeink általam előre nem látott kellemes következményeként feleségemet elég sok bálra meghívták; én kénytelen voltam écartét játszani, és mihelyt több mint hét-nyolc ötfrankos érme feküdt az asztalon, mindig hiányzott egy, amikor fizetésre került sor. Megvallom, hogy ez mélységesen megrendített; a szemem fehérje is elvörösödött, mintha én volnék a bűnös. Aztán azért vörösödtem el, mert éreztem, hogy elvörösödöm; ezek az összejövetelek, a csalók társaságában, nagyobb gyötrelmet okoztak, mint az ebédek.

A vaskereskedés továbbra is kedvező körülmények között folydogált. Komolyan nekiláttam, nehogy szégyenben maradjak, és pályafutásom derekán másodszor is munkát kelljen változtatnom. Többször előfordult, hogy egy vagy két ezerfrankost bezártam a szobámban lévő íróasztalba; megvallom, eléggé gyerekes módon bizonyos tetszéssel nézegettem a bankjegyeket. Sohasem volt ennyi pénzem, és ez az összeg az általam kitalált műveletek tiszta nyeresége volt. Mondtam is magamban: ezeket a bankókat én kerestem meg, és minden jel arra mutat, hogy a jövőben újabbakat fogok szerezni. Nagyon mértékletes vagyok, ezért eszem ágában sem volt kiterjeszteni spekulációim körét, és be kell vallanom, hogy, mint a zsugori, gyönyörködve nézegettem a szegény ezerfrankosokat.

Feleségem csakhamar helyet talált nekik. Állandóan ebédeket adtunk, következésképpen kapcsolataink meglehetősen kiszélesedtek; sőt a feleségem már arról beszélt, hogy helyettes vezetőnek neveztet ki a társaságnál. Egyik nap, mintha ihlet szállta volna meg, felkiáltott: "Szükségünk van-e rá, hogy ebédvendégeink így tűnődjenek: Hogyan képesek ezek az emberek etetni bennünket? Szűkösen élhetnek, legalábbis a lakás bútorzatából ítélve. Valljuk be, kedvesem - tette hozzá -, bútoraink már nem illenek ahhoz a ranghoz, amelyet kivívtál magadnak világunkban."

Megpróbáltam ellenállni, de végül is abban az esztendőben nem kétezer, hanem hét-nyolcezer frank ment bútorra. Igaz ugyan, hogy apósom, aki üzletünkben a nyereség kétharmadát kapta, háromezer frankot ajándékozott egyetlen lányának. Elfelejtettem mondani, hogy a bútorokhoz megfelelő lakás kellett, ezért apósom házában elfoglaltuk a második emeletet. A házavatás alkalmából nagyszerű ízléssel megrendezett ünnepséget tartottunk.

Másfél év múlva, szerencsétlenségemre, elvesztettem a feleségemet. Mivel nem volt gyerekem, az a gondolatom támadt, hogy visszatérek a gyarmatokra. Apósom tudomást szerzett róla, és elkezdett szenvedélyesen szeretni. Egy szép napon - mint mondotta, azért, hogy kissé megvigasztaljon - egy általa aláírt okmányt nyújtott át, amely - tekintettel munkámra és kitartásomra - a nyereség felének részesévé tesz. Egyik barátom - egyben apósom barátja - azt mondta, szörnyeteg lennék, ha fájdalmában magára hagynám a szerencsétlen apát. Nem feleltem azonnal, mert féltem, hogy szörnyetegnek néz. A jóember ugyanis csak az egészségével törődött - igaz, hogy az állapota eléggé ingadozott - és egyáltalán nem fájt neki a lánya elvesztése.

Itt tartottunk, amikor második házasságról kezdtek nekem beszélni, és íme azok a gondolatok, amelyeken egész éjszaka törtem a fejem, miközben a víztorony őrszobája előtt üldögéltem székemen. Megfontoltam, kielemeztem minden helyzetet; nagyon komolyan megkérdeztem magamtól: vajon az idő tájt például, amikor új bútorzatot vettünk és a kazsufáról áttértünk a paliszanderre, vajon akkor boldog voltam-e?

Az olvasó előre láthatja az eredményt, azt, hogy nem is egészen egy évvel a feleségem halála után - akinek a számára kiváló férj voltam, mint ahogy ő is nagyszerű feleség énnekem - rádöbbentem valamire, amiért először nagyon elszégyelltem magam, arra, hogy a szorongás első, iszonyú pillanatát kivéve sokkal boldogabb vagyok azóta, hogy egyedül maradtam. Annyira szégyenkeztem e felfedezés miatt, hogy első ízben gazember lettem, és álszenteskedni kezdtem; és két nappal később szinte tragikus hangon kijelentettem az apósomnak, hogy örökké hűséges maradok ahhoz az imádatra méltó nőhöz, akit elvett tőlem az ég.

- Ez esetben - válaszolta módfelett nyugodtan - el kell küldeni Augustine-t, fizetünk neki ötven tallér végkielégítést, és olyan házvezetőnőt veszünk fel, aki valamivel jobban ért a házimunkához; mert így nem mehet tovább: szombatonként, amikor új ágyneműt húz, a lepedő mindig nedves.

És egyetlen szót sem a lányáról. Ostobasága láttán majdnem elkacagtam magam, ami igencsak rossz fényt vetett volna szomorúságomra.

Most olyan házvezetőnőnk van, aki egy felsőházi tagtól jött hozzánk, és én viselem apósom gondját, ami a világ legkönnyebb dolga, én magam ellenőrzöm, száraz lepedő kerül-e az ágyába.

A jóember tudomást szerzett róla, és sírva átölelt. "Megígéri-e - kérdezte -, hogy sohasem hagyja el hitvese szerencsétlen atyját"? Megígértem, mire ragaszkodott hozzá, hogy okiratot állít ki, amelynek értelmében nem csupán a haszon fele illet meg, hanem ha nálam előbb halálozik el, kívánságomra tulajdonomba mehet át a pénztár és a raktár készlete, valamint az üzlet, mindezért csupán százezer frankot kell kifizetnem a végrendeletében megnevezett személynek.

- Ez a személy pedig ön lesz, kedves Philippe-em - mondogatja túl sűrűn és gyengéd képpel; de én nem hiszem. Gyakran olyan akcióba kezdek, amelyeket ő túl merésznek tart, és kénytelen vagyok némi erőszakkal megszerezni a hozzájárulását, amit egy párizsi hiúsága alkalmasint nem tud megbocsátani. Pillanatnyilag azonban van célom, szeretem a pénzt, és rövidesen két éve, hogy ez a kedvtelésem. Amíg szüksége lesz rám, gondját viselem az apósomnak; de gazdag vagyok. Ha meghal, eladom az üzletet, és visszatérek a gyarmatokra. Nincs bennem annyi szellem, hogy belerakjak belőle valamicskét a mindennapok apró ügyleteibe, pedig Párizsban ez kell. Úgy tűnik, nagyon meg fogok gazdagodni. Mivel egyáltalán nem szeretem a kereskedelmet általában, a vaskereskedelmet pedig különösen nem, mindig tökéletes hidegvérrel ügyködöm.

Apám, amióta azt hallja, hogy a szakmám élén állok, a fejébe vette, hogy tisztelni fog, és ha - amint módom is van rá - fel akarnék jutni a nemzetőrség felső régióiba, hódolattal szólna hozzám. De az ilyesmi nagyon is távol van tőlem; akár az apám az illető, akár nem, csupán azt kérem az emberektől, hogy ne zavarják a nyugalmamat, és végül is talán megtelepedem a gyarmatokon, ahol olyan embereket találok, akik sokkal inkább filozófusok. Erős bástya a hiú ostobaság, századunk bűne ellen, hogy az ember az év háromnegyedében kénytelen szalmakalapban és vászonzsakettben az utcán járni. Azt is mondhatnék, hogy az öltözködés természetessége és egyszerűsége átmegy a tettekbe. Véleményem szerint a boldogság különben is ragadós, és úgy látom: a rabszolga ezerszer boldogabb, mint a pikárdiai paraszt. Van ennivalója, ruhája, és amikor beteg, ápolják: semmi gondja a világra, és minden este a szeretőjével táncol. Igaz, mindez a boldogság megszűnik azon a napon, amikor Európából meg fogják neki magyarázni, hogy boldogtalan. Én magam egyetlen pillanattal sem akarnám késleltetni felszabadulásukat, sőt kissé bánom is az előző mondatot; tekintsd úgy, olvasóm, mintha le sem írtam volna! Csupán azt akartam mondani, hogy a rabszolgák körében való mindennapi élet engem egyáltalán nem tenne boldogtalanná. Itt is, akárcsak sok más dologban, az a véleményem, hogy amit általában igaznak vélnek, az teljességgel hamis.

Mindezt azonban csak írásban mondom el, különben becsületemet veszteném kartársaim, a pénzes emberek közt; nagyra becsülnek; azt hiszik rólam, hogy jó vagyok, bár kissé hülye. Ha gondolataim volnának, ha beszélnék, akkor iszonyú jakobinus lennék a szemükben, a középutas politika ellensége stb.

Az a még nem eléggé elhatározott elképzelés, hogy napjaimat Martinique szigetén fejezem be, vagy legalábbis ott töltöm az öregkorig még hátralevő nyolc vagy tíz évet, összehasonlításra késztet.

Egy hete így morfondíroztam: Elhagyom Franciaországot, talán mindörökre, pedig nem is ismerem.

Most veszem észre, hogy elfelejtettem mondani: két évvel házasságkötésem után csőd ért bennünket Livornóban, és mivel az aránylagos kielégítési részesedést az ausztriai Bécsre szóló értékpapírokban egyenlítették ki, alkalmam nyílt megfordulni Itáliában, Ausztriában és Svájcban, mégpedig úgy, hogy feleségem sem vádolhatott merő kíváncsisággal.

Itáliában vásároltam néhány képet. A művészetek szeretete, amely kezdetben csak vigasztalás volt, de valójában az egyetlen, amelyet el tudtam viselni, csakhamar úrrá lett lelkemen, amely már régóta csak egyfajta megrendülést ismert, a legmélyebb fájdalomét. Egy gondolat ébredt fel bennem: ha fenntartás nélkül átadom magam a bánatnak, akkor egy bizonyos személy már csak morózus vénembert talál bennem, ha a sors valaha megengedi, hogy viszontlássuk egymást: ez a gondolat megváltoztatta egész lényemet.

Megértettem, mi a legfőbb feladatom: feleségem idős apjánál pótolni az elveszett lányt. R... úr pedig, aki az üzleti életben nőtt fel, egyetlen boldogságot ismer e világon: venni és eladni. Tovább kellett tehát kereskednem, és a sors, ha már megfosztott a lélek boldogságától, makacsul megadta a vagyonét. Nincs gyermekem; apósom igen koros; azt hiszem, majd ha már nem kell gondját viselnem, némi gyönyörűséget lelek benne, hogy egy-két évet töltök azokon a szép égtájakon, ahol valaha oly gondtalan és oly vidám ifjúság jutott osztályrészemül.

Igen ám, tűnődtem magamban, de hát úgy búcsúzzam el Európától, talán mindörökre, hogy nem ismerem Franciaországot? Mint vigéc jártam végig, kutyafuttában, már ahogy az üzlet megkívánja; hát nem lehetséges, hogy (most) úgy utazzam, hogy körül is nézek? Csakhogy távolról sem vagyok ura az időmnek; a magas kor nyugtalanul félénkké teszi apósomat, és boldogtalan lesz, amint nem vagyok mellette, hogy bizonyítsam neki, mennyire előnyösek a spekulációink.

Apámat boldoggá tette gazdagságom. Élete utolsó tizenöt évében tagja volt a képviselőháznak, néhány kis birtokot hagyott rám, értékük százötvenezer frank, nyolcvanezer frank adóssággal megterhelve. Feddhetetlen és szigorú férfiú volt, aki dicsőségnek tartotta, hogy szegény.

Verrières, Sceaux mellett.^[6]

Én egyáltalán nem énkultuszból mondom, hogy én, hanem mert csak úgy lehet gyorsan elbeszélni. Kereskedő vagyok; üzleti ügyben járom a vidéket (vasszakmában), elhatároztam, hogy naplót írok.

Szinte nincs is franciaországi útinapló: ez bátorít fel, hogy kinyomtassam az enyémet. Pár hónapig jártam vidéken, és könyvet írok; de Párizsról, ahol húsz éve élek, nem merek szólni. Párizs megismeréséhez egy egész életnyi vizsgálódás szükséges, és erős fej kell hozzá, amely nem engedi, hogy a dolgok alapját elfedje a divat, amely ebben az országban, most jobban, mint valaha, minden igazság elrendezője.

A divat XV. Lajos korának is mindenható ura volt; halálra ítéltette Lally tábornokot,^[7] akinek az volt az egyetlen hibája, hogy gorombának és kevéssé szeretetreméltónak mutatkozott. Napjainkban börtönbe vet egy ifjú tisztet,^[8] aki éppen annyira bűnös, mint Lally tábornok. XV. Lajos korában azonban eggyel kevesebb nehézség állta útját annak, hogy eljussanak az igazsághoz: nem kellett erőlködni, hogy elfeledjék mintegy húsz író csinos frázisait, ezeket a nagyon tehetséges embereket azért fizetik, hogy hazudjanak.

Párizsban az embert megrohanják az előre gyártott gondolatok; úgy tűnik, mintha - akár tetszik, akár nem - meg akarnának kímélni bennünket a gondolkodás gyötrelmétől, és csak az okos beszéd gyönyörűségét kívánnák meghagyni számunkra. Vidéken éppen ellenkező baj bosszantja az embert. Elmegyünk egy bájos táj vagy olyan rom mellett, amely meggyőzően tárja elénk a középkort, és lám!, senki sem akad, aki elmondaná, hogy itt érdekes látnivaló van. A vidéki ember, ha faluja szépnek számít, akkor is éppen olyan túlzó és semmitmondó kifejezésekkel büszkélkedik, amelyek rosszul utánozzák Chateaubriand úr fellengősségét. Ha viszont az újságcikkek nem figyelmeztették rá, hogy falusi házától száz lépésre elbűvölő táj van, akkor - ha megkérdezzük tőle, akad-e valami látnivaló a környéken - így felel: "Ó, uram, mily könnyű volna százezer frank járadékot kivágni ezekből a szálfaerdőkből!"

Fontainebleau, 1837. április 10.

Végre úton vagyok. Alkalmilag vásárolt jó, nyitott, rugós hintóban utazom; egyetlen útitársam a hűséges Joseph, aki tisztelettel engedélyt kér, hogy szót intézhessen uraságomhoz, és aki idegesít.

Verrières-től, ahol csinos erdők vannak, Essonnes-ig a legfőbb gondolat, amely foglalkoztatott, teljesen egoista volt, méghozzá a leglaposabb fajtából való. Vajon megadatik-e máskor, hogy a magam kocsiján utazzam, és olyan szolga társaságában, aki nem tud franciául.

Iszonyúan rút vidéken megyek keresztül: a látóhatáron csak nagy szürke és lapos vonalak ötlenek szemembe. Hiányzik minden termékenység, satnya, tövig metszett fák, hogy legyen elég rőzse; szegényesen kék vászonba öltözött parasztok; és micsoda hideg! És mégis ezt nevezzük a szép Franciaországnak! Kénytelen vagyok megállapítani: "Erkölcsileg szép; győzelmeivel elámította a világot; ez a világegyetemnek az az országa, ahol az emberek a legkevésbé teszik egymást boldogtalanná egymásra kifejtett kölcsönös ténykedésükkel"; de be kell vallanunk, még akkor is, ha meghökkentjük az olvasót: a természet nem fakasztotta a boldogság eleven forrását ezekben az észak-franciaországi lelkekben.

Egy felsőbbrendű ember-király bölcs kormánya nem engedi meg, hogy - mint Angliában - a gazdagok pökhendiskedjenek a szegényekkel, sem a papok pimaszkodását és követelőzését, mint X. Károly idejében. Így hát - tűnődtem, amikor kitárult előttem Essonnes - talán ez a világnak az egyetlen városkája, ahol a kormány a lehető legkevesebb rosszat teszi a kormányzottaknak, a lehető legnagyobb mértékben biztonságot nyújt nekik a nagy útvonalakon, és igazságot, amikor kedvük kerekedik hajba kapni. Sőt szórakoztatja is őket a nemzetőrséggel és a bundás sipkával.

Félbugrisok, félpolgárok beszélgetését kapom el az úton: racionálisan és hidegen társalognak; hangjukból kiérezni azt a csipetnyi gonoszkodást és tréfát, amely a nagy bajok, egyben a mély érzetek hiányáról árulkodik. Itáliában teljesen ismeretlen ez az élcelődő hang; helyette a szenvedély vad némasága van, a képekben dús nyelv vagy a keserű tréfálkozás.

Essonnes-ban negyedórára megállok egyik üzletfelünknél, hogy megbizonyosodjam eme megfigyelés igazságáról; azt hiszi, azért állok meg, hogy megmutassam neki: lám, ezúttal nyitott, rugós hintón utazom. Nagyszerű sörrel kínál, és komolyan magyarázza a községtanácsi választásokat. Ahogy megint kocsiba szállok, eltűnődöm: vajon a rendszeres választás, amely Franciaországban valójában csak ez idén kezdődött meg, arra kényszerít-e majd bennünket, hogy - akárcsak Amerikában - udvaroljunk a legalsó néposztálynak. Ha igen, hamarosan arisztokrata leszek. Senkinek sem akarok udvarolni, de a népnek még kevésbé, mint a miniszternek.

Eszembe jut, hogy a középkorban a nőknél nem volt divat a mell, és akinek szerencsétlenségére mégis volt melle, az ruhaderekat hordott, amely összenyomta, és amennyire csak lehetett, elrejtette. Az olvasó talán kissé sikamlósnak találja ezt, a visszaemlékezést, de én nem célzatosan használom ezt a hangnemet, nem is szellemeskedni akarok vele, Isten ments! de megkövetelem magamnak a nyelvhasználat szabadságát. Húsz másodpercig kerestem egy körülírást, de semmi érthetőt sem találtam. Ha ez a szabadosság kivívja az olvasó rosszallását, kérem, csukja be a könyvet; mert amennyire tartózkodó és lapos vagyok irodámban és pénzes ember kartársaim társaságában, éppen annyira természetes és egyszerű akarok lenni esténként, amikor ezt a naplót írom. Ha egy árva szót is hazudnék, elszállna a gyönyörűség, és többé nem írnék. Mekkora kár!

Vajon szabados és elővigyázatlan vidámságunkat, francia szellemünket eltapossa és megsemmisíti-e az a kényszerűség, hogy - akárcsak Philadelphiában - udvarolnunk kell otromba és fanatikus mesterembereknek?

Vajon a demokrácia diadalmaskodik-e ilyképpen a természetesség felett? A nép csak a nagy lelki megmozdulások idején áll a jó társaság fölött, mert bizony képes a nagylelkű szenvedélyekre. A jólnevelt emberek nagyon is gyakran abban szeretnék dicsőségesen kiélni hiúságukat, hogy kissé Robert-Macaire-ek^[9]akarnak lenni. Így mondják: Ugyan mi maradt a forradalom ama nagy alakjainak, akik nem tudtak pénzt gyűjteni?

Ha a kormány, ahelyett hogy ......^[10] a középszerű és elkopott embereket, megengedné, hogy aki tehetséget érez magában a beszédhez, egy kápolnában összegyűjtse azokat, akik unatkoznak, és nincs pénzük színházba menni, akkor rövidesen mi is éppen olyan fanatikusak és morcosak lennénk, mint a New York-iak; éppen olyan? á, hússzor olyanok. Kiváltságunk, hogy mindent eltúlozunk. Edinburghben a kisasszonykák, amikor gálánsan társalognak a fiatalemberekkel, csak ennek vagy annak a hitszónoknak az érdemeit emlegetik, és részleteket idéznek a prédikációkból.

Ezért szeretem a jezsuitákat, akiket annyira gyűlöltem X. Károly alatt. Mert ugye az a legnagyobb bűn egy nép ellen, ha megfosztják minden esti vidámságától?

Én nem fogom megérni a nyájas Franciaországnak ezt az eldurvulását, amely csak 1860 körül fog diadalmaskodni. De milyen kár, hogy Marot, Montaigne és Rabelais hazája el fogja veszíteni ezt a természetesen csípős, szabados, lázongó, megfontolatlan, a bravúrt és a hányavetiséget kedvelő szellemet! Már nem találja helyét a jó társaságban, és Párizsban az utcakölykök közé menekült. Úristen, hát genfiekké leszünk?

Napóleont 1814-ben Essonnes-ban árulták el.

Mielőtt Fontainebleau-ba érnénk, van egy rész, egyetlenegy, ahol a táj megérdemli, hogy egy tekintetet vessünk rá. Ez az a pillanat, amikor hirtelen meglátjuk a Szajnát, amely kétszáz lábnyira az út alatt folydogál. A völgy balra nyílik, egy erdős domboldal alján, az utas pedig fent halad a tetőn. Csakhogy, sajnos, nyoma sincs azoknak a tiszteletre méltó két évszázados vén szilfáknak, aminőket Angliában láthatunk! Franciaországban általános ez a baj: elveszi a tájak keltette érzések mélységét. A parasztnak, amint meglát egy nagy fát, rögtön az jár a fejében, hogy eladja hat Lajos-aranyért.

A Párizsból Essonnes-ba vezető utat azon a reggelen elözönlötte néhány száz vörös nadrágos katona: kettesével, hármasával, négyesével meneteltek, vagy pihenőben elnyújtóztak a fák alatt. Az ilyesmi felháborít; szánalmas, amikor úgy menetelnek, mint a magányos birkák. Mire engedik rászokni a franciákat, akik amúgy sem kedvelik a rendet! Húsz kozák szétszórta volna ezt a zászlóaljat, amely azért ment Fontainebleau-ba, hogy az orléans-i herceg őuraságának az esküvőjén őrködjék az udvar biztonságán.

Valamivel Essonnes előtt utolérem a zászlóalj élét: megálltak, hogy összeszedjék az emberek egy részét, és többé-kevésbé tisztességesen vonuljanak be a városba. Látom, ahogy a dobszóra a városka ifjú lányai a gyönyörűségtől magukon kívül kiállnak az ajtó elé. A fiatalemberek csoportokba verődnek az utca közepén; mind nézik, ahogy a zászlóalj a falu végén, arccal Párizs felé, felsorakozik, és mivel az útvonal aránytalanul széles, nagyon jól látni mindent. Eszembe jut ez a Grétry-ária:

A lánynak legjobban az tetszik,
hogyha bátrak a harcosok!

Ami csodálatosan igaz Franciahonban; a lányok a kalandos, oktalan merészséget kedvelik, nem Turenne vagy Davout marsall nyugodt és nagylelkű bátorságát. Franciaországban nem értik meg, nem is csodálják, ami mély: Napóleon nagyon jól tudta, ezért pózolt, komédiázott, ami az olasz közönség szemében vesztét okozta volna.

Fontainebleau-ban nagyszerűen ebédeltem a Lyon városához címzett fogadóban. Ez egy Snog szálló (békés, csendes, a személyzet előzékeny), mint a Box-Hill London környékén.

Elmegyek a kastélyhoz a Royale utca végében, de zárva találom. Igen egyszerű a magyarázat: készülnek az esküvőre. De hát valamikor én leltároztam fel Fontainebleau-t; egy akkori hivatalnok megengedi, hogy bekukkantsak a Fehér Ló-udvarba: onnan kapta a nevét, hogy Medici Katalin itt állíttatta fel Marcus Aurelius capitoliumi lovának gipszmodelljét. Egy olasz fejedelemasszony a szíve mélyén mindig szereti a képzőművészetet. A modellt csak 1626-ban hozták ide. Az udvart egy olasz, a bolognai Sebastiano Serlio tervezte és építette meg 1529-ben.

Lelki szemeimmel egy bronz szoborcsoportot látok, amelyet 1880-ban helyeznek ide: Napóleon búcsúzik az ármádiától, átölel egy öreg katonát.

Találkozom a negyedik, a mintaezred huszárjaival. Nagyon büszkék ezek a huszárok, mert Franciaországban csak ők viselhetnek a vörös dolmányhoz égszínkék nadrágot. Tisztelet illesse azokat a vezetőket, akik végtelen értékessé tudják tenni az ilyen semmiségeket! Egy tüzes paripát patkolnak előttem; a huszár a pillantásával elbűvöli és mozdulatlanná bénítja. Egy másik huszár felnyergeli a lovát, mundérba bújik, és két perc múlva tüzel.

Sokat emlegetik a jelenlegi rendszer egyik legnagyobb alakját,^[11] aki tegnap így felelt egyik nyűgös látogatójának:

- Az Istenért, kedves uram, pillanatnyilag egy szót se semmiről. Ez a constantine-i vállalkozás mint Horatius Cocles kardja lóg a fejem felett.

Mivel nem mehetek be a kastélyba, postakocsilovakat kérek. Szerettem volna Primaticcio néhány festményét látni, állítólag nagyszerűen restaurálták őket; és ez nagy szó. Merev és maníros ízlésünk hogyan is tudta volna továbbvinni a derék olasz egyszerűségét? Festőink különben is képtelenek női alakokat alkotni. Valószínűleg csak vállvonogatásról maradtam le.

Utolérhetetlenek csak a voltaire-i kis pamfletben vagyunk, meg a Charivari cikkeiben, amikor a szerzők elemükben vannak. Példa rá a nápolyi király látogatása (azt hiszem, 1836-ban) a királyi könyvtárban: Szeretnék meglépni.

Ha Németország, Anglia, sőt Itália valamennyi éles elméje összedugná is a fejét, akkor sem tudnának ilyen cikkeket kiötleni. De Primaticcio-freskót restaurálni, az más dolog! Még Németország is lefőzne bennünket.

A fontainebleau-i kastély hihetetlenül rossz helyen fekszik, egy völgymélyedésben. Olyan, mint valami építészeti lexikon: megvan benne minden, de semmi sem hat az emberre. Fontainebleau szirtjei nevetségesek; csak a túlzások szólnak mellettük, amelyek divatba hozták őket. Az a párizsi, aki semmit sem látott, csodálkozik, és azt hiszi, hogy a kétszáz láb magas hegy az Alpok nagy láncának része. Az erdő képe tehát igencsak jelentéktelen, de ott, ahol a fák nyolcvan láb magasak, ott megkapó és nagyon szép. Az erdő huszonkét mérföld hosszú és tizennyolc mérföld széles. Napóleon itt háromszáz mérföld utat építtetett: alkalmasak a vágtázásra. Azt hitte, hogy a franciák szeretik a vadászó királyokat.

Két anekdota járja Fontainebleau-ról, az egyik Monaldeschi^[12] haláláról szól, ezt Lebel atya mesélte el, aki meggyóntatta,^[13] a másik Az öröm zárda főnökasszonyának terhessége, ezt apja, A *** herceg mondta el XIV. Lajos szűk körű esti fogadásán, az atya azonban már elfelejtette, lánya melyik zárdának volt a főnökasszonya.^[14]

Monaldeschi ismerte korát és a fejedelemasszonyt, akit szolgált. Három szolga hajtotta végre Krisztina ítéletét, az egyiknek a kardja elgörbült a szegény hűtlen szerető nyakán, ugyanis állandóan páncélinget viselt, kilenc-tíz font súlyút.

Jobban szeretem, ha van egy rendőrfőnök, aki néha átvizsgáltatja ugyan a papírjaimat, de legalább nem kell folyton fegyverrel járnom: ennél sokkal kényelmesebben élek; csakhogy nem érek annyit, nem vagyok olyan bátor, és ha veszély fenyeget, kissé elsápadok.

Montargis, április 11.

Eléggé jelentéktelen városka. Nagyon megszépült 1814 óta, mert élvezheti azokat a reformokat, amelyeket Sieyès, Mirabeau, Danton és több más nagy férfiú vezetett be, akiket a mai törpék körében divat rágalmazni. Jól vacsoráztam a kiválóan bebútorozott Postafogadóban. Egész nap egy szál tisztességtelen lovas postakocsissal nem találkoztam; ötven sou-t fizetek: többen nagyon rosszul ülik meg a lovat, ami bosszantó. Arra gondoltam: ha az oroszok ösztökélte porosz katonaság megtámad bennünket, be lehetne sorozni a lovas postakocsisokat. Indulás előtt megnézem a Loing és a Briare-csatorna partján húzódó sétányt; semmi különös.

Neuvy, április 12.

Mielőtt leereszkedtem volna a Loire völgyébe, szomorú vidéken mentem keresztül. Azt hiszem, Gâtinais a neve. Briare után termékeny dombokra fel, aztán le: valamennyi a Loire felé tart. A folyóhoz érve legalább a gátra kellene terelni az utat.

Cosne, 1837. április 12.

Ahogy a Loire-hoz közeledem, a fák rügyezni kezdenek, a táj elveszti a mélységes sivárság arculatát, amely Gâtinais-ben annyira elszomorított. Ahogy átmegyek egy Loire-parti mezővároson, megszomjazom; egy büdös kávéházba megyek be vízért: iszonyú. Nyolc szögletes palackot kell vásárolni - ilyenben árulják a torinói likőrt -, berakjuk egy zugba az utas csizmasarkai mögé. Így aztán van bor és víz, ebből minden forrásnál újat veszünk.

Cosne-ban hálok, ennek a vacak mezővárosnak vacak fogadójában, de hát meg kellett néznem a Loire partján a kovácsoltvashorgony gyárakat. Felhívják a figyelmemet a kohók falán látható árvízjelzésekre: bámulatos, mily magasra kiáradt a folyó.

Függőhidat látok a Loire felett: errefelé - nem is tudom, miért - rútnak tartják. Furcsa a franciák észjárása. Lehet, hogy a hidat építő mérnök magas kravátlit viselt, és ettől öntelt lett a képe; lehet, hogy valami más, ugyancsak súlyos vétekkel sértette meg a kisvárosiak hiúságát. A híd egyik boltívének faköpenye egy szép napon levált, mert a köpenyt tartó gyámfal összeroppant, és három ember vízbe fulladt. Champagne-i vas kellett volna Roche-ból; lehet, hogy tévedésből berryi ridegvasat vettek. Különben sem lehet előre látni a vas betegségeit: egyszer csak a legjobban kikovácsolt vasrúd is összeroppan. Netán az elektromosság hatására?

Ez a nem divatos híd a Loire egyik szigetére visz. A folyót nevetségessé teszi a temérdek sziget: tisztességes folyón kivétel legyen a sziget, ám a Loire esetében a sziget a szabály, olyannyira, hogy az állandóan két-három ágra oszló folyóban nem marad víz. Szóval ez a szerencsétlen híd egy úthoz vezet, amely kopár szigetet szel át, pedig ha van rajta fa, csinos sziget lehetne. Azt mondják, ez a híd sok környékbelit felbosszantott. Lám, ez a vidék nagy baja: bosszankodnak. A gyarmatokon senki sem bosszankodik.

Hogy teljes képet kapjak, bemegyek egy kis krájzlerosasszonyhoz, akitől mazsolaszőlőt vásárolok. Éppen akkor ment át a hídon egy ostoba képű, kék gyapotvászon ruhás paraszt: a fűszeresné elmondta, hogy ez az ember évente csak nyolcszor eszik húst, különben aludttejen él. Amikor az aratási munka dandárja van, a parasztok megengedik maguknak azt a fényűzést, hogy csigert isznak; ez az ital úgy készül, hogy vizet öntenek a kipréselt szőlőcefrére; és még mi büszkélkedünk azzal, hogy előbbre valók vagyunk Belgiumnál és Skóciánál!

A négerek boldogabbak. Jól tápláltak, és minden este a szeretőjükkel táncolnak. Ezek az oly mértékletes parasztok mámorosan örülhetnének, ha bejutnánakkatonának; erről szó sincs: moráljuk egy szinten van fizikumukkal; a legnyomorultabbak esnek legjobban kétségbe, ha rossz számot húznak. De hat hónap múlva már dalolnak a tábortűznél.^[15]

La Charité, április 13.

Sebes ügetésben haladok végig La Charité városkán, amikor - büntetésül azért, hogy ma reggel annyit tűnődtem a vas betegségein - hintóm tengelye kettéroppan. Az én hibám: hisz elhatároztam, hogy ha valaha lesz saját hintóm, a szemem láttára kovácsoltatok egy hatrudas szép tengelyt fourvoirie-i lágyvasból.

Josephet a guta üti, ezért magamban mulatok rajta, és egy csepp harag sem él bennem. Ó, ha annak a Gâtinais-nak nevezett átkos vidéknek elhagyatott útjain ér ez a baj, akkor lett volna miért átkozódnom! Mi lett volna velünk olyan parasztok közt, akik aludttejen élnek? Hogyan hurcoltuk volna el a kocsit a legközelebbi kovácsműhelyig?

Megvizsgálom a tengelyem vasának magját; meghízott, nyilván azért, mert már régóta van használatban. Megvizsgálom a kovács tudását: tetszik nekem ez az ember. Egy szót sem szólok: négy üveg bort hozatok a kovácsműhelybe - ennyien vannak a munkások -, ettől általános rokonszenv irányul felém, látom a tekintetekből. Egy pillanatra átveszem a munka irányítását.

Még szerencse, hogy a fogadó mindenben megfelel. Snog. De mit csináljak La Charitéban? Megnézem Grasset úr gyűjteményét: művelt férfiú ő, nagy lelkesedéssel őrzi a középkori régiségeket. Azt mondják, La Charité Szent Benedek szerzeteseiről kapta a nevét, akik befogadták az utasokat; nem nagyon hiszem. Valószínűleg szerzeteseket és zarándokokat fogadtak be. La Charité temploma hatalmas és nagyon szép; Fülöp Ágost építtette újjá 1216-ban. Csak a kórus és a homlokzat érdekes. Két óra hosszat belemerültem megszemlélésükbe, közben eszem ágába sem jutott a törött tengelyem és az, hogy dühöngjek.

A templom jelenlegi alakja feszület vagy latin kereszt. A hajót és az oldalhajókat restaurálták, és már jellegtelenek, csak a kórus és a homlokzat emlékeztet rá, hogy milyen volt a művészet helyzete Fülöp Ágost idején. A legtöbb ív csúcsíves, de néha megtalálható a félköríves római boltozat is: a hengeres oszlopok, amelyek a kórust körülveszik és elválasztják az oldalhajóktól, román stílusúak; egész egyszerű alkotások, 1056-ban jöttek létre. Megtalálható bennük a korinthoszi oszlop eleganciájának egynémely maradványa.

A hatalmas épület egy részét lebontották, így, mielőtt odaérnénk a templom jelenlegi kapujához, a tér bal felén látni a régi hajó falát. Ma már csak a homlokzat egyik tornya van meg, a bal oldali; a tizenharmadik században épült és nagyon magas: kettéosztott ikerablakai igen csinosak.

A torony lábához tapadó domborművek elpusztultak volna: Mérimée úr vitette be őket két éve a templomba.

Egyik-másik figurának az ujja éppen olyan hosszú, mint az arca, a szöveteket és a hímzéseket viszont ritka tökéllyel dolgozták ki. A nagyméretű emberalakok szemét sötétvörös üveggel vonták be; néhány tagozott párkány oly szép, hogy antiknak hinné az ember.

Amikor visszaértem a kovácsműhelybe, a tengelyem még nem készült el; béreltem hát egy kis kocsit, és megnéztem La Marche egykori város romjait. Pilléreket láttam, köztük beékelt oszlopokat: az oszlopfők szögletei ember- vagy állatfejekben végződnek: mindez iszonyúan rút. Még nem érzem magam eléggé tudósnak, hogy szeressem a rútat, és az oszlopokban csak azt a szellemet lássam, amelyről úgy tehetek bizonyságot, hogy beszélek róla.

Módfelett furcsa ez a La Marche-i építkezés; feltehetően a tizedik századból való, amely közismerten a legmélyebb barbárság kora volt.

Mikor visszaértem La Charitéba, tengelyem még mindig nem készült el. Bemegyek a kávéházba, és hogy legyen min csámcsognia kíváncsiságuknak, elmondom az ott talált jóembereknek, hogy csődeljárás ügyében Lyonba megyek, és hogy tengelytörés állított meg csinos városukban. Már tudták, és azt is, hogy elmentem La Marche-ba. Elmondják, hogy nincs hajóforgalom La Charité és Orléans közt, és udvariasan ugyan, de a szemembe nevetnek, amikor arról beszélek, hogy hajón el lehet jutni Nantes-ba.

Franciaországnak ez a közepe még eléggé elmaradott: ezer évvel ezelőtt nyilván fejlettebb volt, már úgy értve, hogy nem kullogott annyira az ország többi része mögött. A kávéházban fontos személyiséggel találkoztam, akit majd megevett a kíváncsiság, vajon köztisztviselő vagyok-e, vagy egyszerű kereskedő. Nagy örömömre szolgál, hogy minden öt percben más gyanút ébresztek benne. Elmondja, hogy valaha a normannok kifosztották és felégették La Charitét.

Kiderül, hogy a Briare-ból La Charitéba vezető és nevetséges emelkedőkkel, lejtőkkel megtűzdelt főútvonalra vonatkozó ma reggeli elképzelésem már megszületett Mossé úr agyában: ez a szellemes és bátor férfiú főmérnök Nevers-ben. A Loire mentén vezeti végig a főútvonalat, ezzel feldühíti azokat a La Charité-i tulajdonosokat, akiknek a háza abban a megtiszteltetésben részesül, hogy a jelenlegi útvonalon fekszik. Ezek az uraságok a legtetszetősebb ürügyeket szolgáltatják Mossé úrnak, aki el sem tudja képzelni, hogy a közjó ürügy. Azok pedig csak azt nevezik meg képviselőjüknek, aki esküvel fogadja: továbbra is házuk előtt halad el a Párizsból Lyonba vezető országút. Mit számít, hogy az utasember húsz perccel később ér Lyonba?

Tengelyem csak este tízre lesz kész; visszamegyek a templomba, amely egyre inkább tetszik. Bátorságról teszek tanúbizonyságot: felmászom a csinos toronyba, a tetejéről látom, ahogy a nap alábukik a hatalmas erdők mögött; látom, ahogy a Loire a végtelenbe kígyózik. Nagyszerűen múlik az idő; kalauzom egy értelmes férfiú, aki világosan válaszol minden kérdésemre. A falu birtokosai arról beszélnek, hogy majd nagy hasadékot vájnak a torony és a templom közé, és ezen a mélyedésen viszik keresztül az utat: ezt az elképzelést állítják szembe a főmérnök tervével. Persze, mondja idegenvezetőm, a főmérnököt megvásárolták a Loire-vidéki birtokosok.

Párizs és a La Charitéhoz hasonló városka közt az a nagy és alapvető különbség, hogy Párizs mindent az újságon keresztül lát, La Charité polgára viszont a saját szemén keresztül, ráadásul mélységes kíváncsisággal vizsgálgat mindent, ami városában történik.

Ha Párizsban tömeg sereglik össze az utca végében, az az első gondolatom, hogy a tömeg be fogja sározni fehér nadrágomat, és kénytelen leszek hazamenni. Amikor egy többé-kevésbé rendes külsejű személyt pillantok meg, tőle kérdezem, mitől ez a nyüzsgés.

- Egy tolvaj ugrott ki az ablakon, hóna alatt egy ingaóra - hangzik a válasz.

Jó, gondolom magamban, holnap majd olvasok róla a Törvényszéki Tudósítások-ban.

Íme, ez Párizsnak, sőt, továbbmegyek, az egész civilizációnak egyik súlyos baja, egyik igen komoly akadálya annak, hogy az emberek boldogsága az egy ponton való tömörülésüktől növekedjék. Ennek a tömörülésnek csak politikai szempontból van haszna, a művészeteknek és az irodalomnak árt: megmondom, hogyan. A jó orvost ma már nem onnan ismerik, hogy milyen gyógyító munkát végez a városban; ahhoz, hogy őhozzá menjenek a betegek, kénytelen az újságban csodadoktorkodni. Kezeli a lap főszerkesztőjének családtagjait, anyagot ad neki a róla szóló dicsőítő cikkhez, az újságíró pedig kicsinosítja és rendbeszedi az egészet. Így aztán egy kedveskedő szellemű, a nyájaskodó frázisok gyártásában, pikáns szóval való megkoronázásában járatos férfiú rendelkezik az orvosok, a festők és mások hírneve felett. Hát nem a sajtó tette híressé Girodet-t?^[16]

Az újság kiváló és szükséges a politikai érdekek szempontjából, de a sarlatánsággal megmérgezi az irodalmat és a képzőművészetet. Ha meghal a nagy ember, akit a sajtó tett naggyá, vele hal meg a dicsősége, lásd Girodet esetét: ezzel szemben Prudhont,^[17] Girodet kortársát, nem becsülték, egyetlen krajcárja sem volt, hogy átmenjen a művészetek hídján (magam láttam).

Olyan városokban, amelyek nincsenek kiszolgáltatva a sajtónak, például Milánóban, az emberek előbb megnézik a képet, és csak utána olvassák el a cikket, és az újságírónak ugyancsak össze kell szednie magát, nehogy nevetségessé váljon olyan képről szólván, amelyről mindenkinek van véleménye.

Az újságok politikailag szükségesek a nagyvárosokban, és ebből következik, hogy szükséges a sarlatánság, a tizenkilencedik század egyetlen és kizárólagos vallása.

Van-e olyan kiváló személyiség, aki nem pirulva vallja be, hogy csak sarlatánsággal jutott előre? Innen a szükséges komédia látszata, amely valami - nem is tudom, milyen - hamis, sőt gonosz jelleget ad a párizsiak társadalmi szokásainak. Aki természetes, annak vége, az ügyeskedők azt hiszik róla, hogy nem eléggé értelmes, még azt a kis szükséges komédiát sem képes eljátszani.

Igen, sajnos, szükségeset! Aki szeret emelt fővel járni, aki túl magas kravátlival jelenik meg az utcán, arra rámondják, hogy pökhendi. Ez az igazság, és nem lehet ellene tenni. Politikailag szólva azonban szabadságunk egyetlen biztosítéka a sajtó. Az imént vázolt mechanizmussal a szabadság talán megöli az irodalmat és a művészetet. Belezuhanunk a durvaság műfajába, és három-négy okot is felsorolhatnék erre a zuhanásra. Vajon a nyakunkat törjük?

Nevers, április 14.

Már reggel nyolcra Nevers-be érek, amely csak hat mérföldre van La Charitétól, csakhogy akivel dolgom volna, az mind vidéken van, és majdnem olyan helyzetbe kerülök, mint tegnap voltam La Charitéban, azaz agyon kell ütnöm valahogy az időt, holott fontos dolgokat kellene megbeszélnem itt és a környék kohóiban. Nevers amfiteátrumszerűen épült egy dombon a Nièvre és a Loire egybefolyásánál. A domb tetején a székesegyház és a kastély, az utcák lejtősek. Ennek következtében a házak, jóllehet rútak, legalább levegősek.

Igyekezem művelődni, szerencsére a könyvesboltban megtalálom Caesar kommentárjai-t: ő Nevers-ben (Noviodunumban) helyezte el csapatai kincstárát. Caesar az egyetlen könyv, amelyet az utasembernek magánál kell hordania Franciaországban; felfrissíti a képzeletet, amelyet kifárasztanak és türelmetlenné tesznek a mindenfelől áradó szarvasokoskodások, amelyeket türelemmel meg kell hallgatni. Oly nemes egyszerűsége szöges ellentétben áll a vidéken burjánzó tekervényes udvariaskodással.

Megnézem a királyi ágyúöntödét, amelynek termelése évi kétszázharminc darab; felmegyek a városi könyvtárba, abban a reményben, hogy maradandó emlékeket találok a római uralom korából, de nincs semmi érdemleges.

Meglehetősen tetszik a Szent István-templom; több lépcső vezet le a bejáratához. Alapjait 1063-ban rakták le. A divat még nem semmisítette meg az antik művészet minden emlékét. A templom román stílusú, hajója - hosszúságához képest - széles; nagyon hat rám, egyben azt is bizonyítja, hogy nem vagyok az igazi keresztény ízlés birtokában: minél keskenyebb a templom hajója, és minél inkább magas pillérek zárják körül, annál inkább a balsorsot idézi.

A Szent István-templom alaprajza latin kereszt: szögletes pillérek osztják három hajóra, a pillérek lapjaihoz oszlopok csatlakoznak. A román kori (vagy a római műemlékekre némiképpen még emlékező, félénk építészek által emelt) épületek megkülönböztető vonása a szilárdság; a kórust kerek pillérek veszik körül, amelyeket félköríves boltozatok fognak össze: itt mindenhol megtalálható a félkörív, amely szerintem elkergeti a baj és a pokol képzetét. Olvasóm is így érzi?

A kórus tetején meglehetősen barbár oszlopok találhatók: az oszlopfők majdnem olyan magasak, mint az oszloptörzs; a kereszthajókat (a feszület keresztágait) fal választja el a hajótól: a mennyezetig ér, de alul egy nagy és felette öt kisebb ív nyílik benne.

Azok a gyönyörű rózsák (ragyogó karmazsinvörös, zöld és kék üvegtáblákkal ékes kerek ablakok), amelyek oly figyelemreméltóak a roueni Szent Ouen-templomban, a nevers-i Szent István-katedrális építése idején még csupán apró, keskeny ökörszemablakok voltak.^[18]

Mérhetetlenül szegényes a Szent István-templom homlokzata és ornamentikája.

Furcsa szobrok vannak a Szent Megváltóban, a másik román stílusú bazilikában, amelyet ma gyalázatosan átalakítottak: felső része szénpadlás, az alsó áruraktár. A vidékiek tejeskávé-színű sivár falfestékekkel kenik be minden épületüket, mint Párizsban a Notre-Dame-ot, a Saint-Sulpice-t stb. Ha az ember sétapálcával a Szent Megváltó faláról leütögeti és lehántja a mázat, látni lehet, hogy a falakat és az oszloptörzseket eredetileg vastag és vörösen fénylő réteggel vonták be. Egyik-másik oszlopfőt gyönyörű zöldre festették, és itt-ott bearanyozták. A kórus felett gótikus, tehát a templomnál jóval később épült harangtorony emelkedik.

A Szent Megváltóval szomszédos Szent Genest-t sörfőzdévé alakították át. Ez a görög kereszt alakú templom - tehát mind a négy ága egyforma - világosan mutatja az átmenetet a félkörös boltívből a csúcsívbe. Elegáns részletei voltak; állítólag a tizenkettedik század végén épült.

A Saint-Cyr, a székesegyház, hosszú bazilika, amelyet a tizenharmadik, a tizennegyedik és a tizenötödik században részben átépítettek.

Ahogy a párizsi Notre-Dame-ban és a bájos roueni Saint-Ouenban is észrevehető, a Saint-Cyr kórusa is látható módon balra hajlik; az építészek nyilván arra akartak emlékeztetni, hogy Jézus Krisztus jobbra hajtotta a fejét, amikor a kereszten kilehelte lelkét.

Véleményem szerint a Saint-Cyr meglehetősen nehézkes, de jó helyen fekszik, és súlyos harangtornya mérhetetlenül tetszik a Nièvre-vidék parasztjainak; elbűvölték őket a szögletekben elhelyezett kolosszális figurák. A barbár századokban épült templomoknak nem csekély érdemük volt, ha tetszettek a parasztoknak.

Amidőn Franciaország a rémuralom idején a római vallást tekintette a szabadság legkérlelhetetlenebb ellenségének, a gótikus templomok majd minden szentjének betörték a fejét. De a nevers-i harangtorony vaskos szentjei még ma is élnek.

Legnagyobb örömömre szolgált, hogy újra láthattam a városháza homlokzatát: az épület valaha a nevers-i grófok kastélya volt; ami megmaradt belőle, az a kora reneszánszé, "azé az elbűvölő koré, amikor az antik építészet súlyos szépségei szinte titkon újra megjelennek a gótika végső szeszélyeinek közepette, és szemtanúi lehetünk annak, ahogy a báj megszületik".

A városliget nagyon bájos.

Tétlenségem kiszolgáltatott az idegenvezetőnek. Elvitt a Tartre utca egyik kertjébe, ahol két ión oszlopot láttam a falba beépítve: antik utánzat.

Egy szomszédos kertben csinos síremlék látható XII. Lajos korából: elég jó állapotban megmaradt bájos szobrocskák díszítik.

Fourchambault, 1837. április 17.

Mondhatok-e bármit Berry grófság eme kovácskodó falvairól, ami nem számítana gonoszkodásnak?

Párizsban ismertek ezek a nevek; az elmúlt harminc évben kolosszális vagyonokat hoztak létre, és ezek a vagyonok most megakadályozzák, hogy jó vámtörvényt kaphassunk. Érdekeim - vagy inkább hiúságom érdekei - elvittek Guérignybe, Imphibe és más helyekre. Fontos, hogy párizsi összejöveteleinken futólag néhány részletet tudjak odavetni ennek a vidéknek a kohóiról.

Sok mindent látok itt, ami dicséretet érdemel: a francia munkás azonban nagyon is értelmes, túl sokat akar kitalálni, és váltogatja az eszközeit; majdnem annyira hisz a képzeletnek, mint a tapasztalatnak. Pedig a gépek dolgában, csakúgy, mint a politikában, egyedül a tapasztalat a lényeg, az elmélet csupán álom.

Nivernais francia munkása nem olyan vadul csökönyös, mint a birminghami munkás, aki elsősorban pénzt akar keresni. Még idegenebb tőle a Harz-hegység munkásainak rendíthetetlen, aprólékos és kedélyes türelme. (Három éve, Gosslarban, ezerháromszáz lábra a föld alatt adtak ebédet tiszteletemre. A munkások hétfőn vidáman lemennek ebbe a szakadékba, és csak szombat este térnek vissza az asszonyhoz, a faluba. Valaha súlyos viszályok törtek ki, amikor a Magdeburgba tartó francia ezredek Gosslarban szálltak meg: a bányákban eltemetett férjek fel akartak lázadni.)

Négyoldalas értekezést iktathatnék itt közbe Nivernais-tartomány erdőiről és kohóiról, de azt hiszem, mérsékelten érdekelné az olvasót, és a szöveget minden bizonnyal jakobinizmussal vádolnák; én ugyanis reformokat javasolnék, megbántanám a gazdag birtokosokat, akik visszaélnek a status quóval.

Az 1837-es vidékiek átkozottul szigorúak a gazdagokkal szemben, és bevallom, ha rajtuk állna, mindenhol ellenséget láthatnánk.

Minden francia, aki vasat használ, évi két frankot fizet, hogy a kohóknak ezek az uraságai vas formájában eladhassák erdeiket, és milliókat gyűjthessenek. Engedjék be a svéd és az angol vasat, és akkor minden francia, aki vasat használ, évente két frankkal kevesebbet költene, sőt álmodhatnánk hatalmas és nagyszerű vállalatokról is, amelyek ma elképzelhetetlenek.

De mit csinálunk, ha kitör a háború Angliával?

Csak pezsgőről és Seribe úr legutóbbi darabjairól lehet ezekkel a gazdag birtokosokkal társalogni, akiknek nagy érdeke, hogy ne kezdjenek értelmes témába; de ma két órát töltöttem az eladásért felelős munkafelügyelővel, aki igen értelmesen válaszolt minden kérdésemre. Ahogy beszélgettünk, beállít két vásárló, az egyik a champagne-i Troyes-ból, a másik a dauphinéi Lamure-ből. A felügyelő megkötötte a maga üzletét, én meg hallgattam őket. Nagyon szeretem ezt a szerepet; imádom, ha nem kell beszélnem.

Talán nincs élesebb ellentét Franciahonban, mint a derék troyes-i lakos és a dauphinébeli között. A troyes-i köszön, aztán nyomban kitálalja jövetele célját, példás egyenességgel előadja a dolgát, és amikor ellenvetést tesznek neki, bánatos képet vág, és hallgat.

A dauphinéi mindenekelőtt érdeklődött a felügyelőné asszony egészségi állapota iránt, aztán a maga gyerekeiről kezdett beszélni; a felügyelő elbűvölten beszámolt legifjabb gyermeke egészségi állapotáról. Amikor a hosszas baráti társalgás végén az árakra tértek, a dauphinéi jóságos arccal és vontatottan megjegyezte, hogy ez igazán nem fog viszályt okozni köztük, és öt-hat percen keresztül beszélt a barátság édességéről. De amikor a felügyelő visszakanyarodott az üzlethez, és kereken megmondta a pillanatnyi árat - amely tíz souval magasabb volt, mint a legutóbbi vásáron -, a derék dauphinéi mélységesen elcsodálkozott.

- Ön tréfál! - mondta végül jámbor képpel, elcsüggedve.

Sokáig tartott, amíg megkötötték az üzletet, és én pokolian mulattam. Az az érdekes a dologban, hogy a felügyelő normandiai.

Nivernais, április 18.

Útközben, valamelyik kisvárosban, találkoztam egy idősebb férfiúval, akiről az a hír járja, hogy igen szellemes: ő a járás esze. Az a megtiszteltetés ért, hogy vele ebédelhettem, és, mivel párizsi vagyok, sőt olyan párizsi, aki postakocsin utazik, méltóztatott elmesélni azt a bemondást, amely ekkora dicsőséget hozott neki.

Készüljenek fel valami nagyon lapos viccre.

1815-ben vagy 1820-ban Robertson úr - fizikus, bűvész, a varázstükör feltalálója stb. - egyik este előadást tartott az említett úr városában. Már a közepénél járnak, amikor tragikus képet vágva elővesz egy színes üvegserleget:

- Uraim - mondta a nézőknek -, ez a serleg édes, egyben keserű emlékeket ébreszt bennem. Uraim, ez a serleg, amelyet itt látnak, ez az egyszerű serleg, tudományom eredményeképpen magában foglalja mindazt, ami drága harmadik feleségemből földünkön megmaradt. Miután kilehelte lelkét, máglyára rakattam a testét, és, uraim: a régiek módján elégettettem. Tudományommal üveggé olvasztottam hamvait, és valahányszor ebből a serlegből iszom, nagy gyengédséggel gondolok az én drága harmadik feleségemre.

- Mondja, uram, az első két asszonyt is palackba tette?! - kiáltott fel C. úr.

Hát ez az a bemondás, az a szegény, az a dicsőséges bemondás, amely fordulatot adott az életének. Fergeteges tapsvihar tört ki. Eme nagy nap óta C. úr fennen szónokol, minden kérdést eldönt, és jelenlétében senki sem mer kételkedni szavában. Lord Durhamet emlegette, aki - mint mondta - háttérbe fogja szorítani O'Connellt, mert nemesebb.^[19]

A vidéki ember azért oly túlzottan félénk, mert túlzottan igényes; azt hiszi, hogy annak, aki húsz lépésre halad tőle az úton, csak egy jár a fejében: őt akarja megnézni; és ha az illető történetesen felkacag, örökre meggyűlöli.^[20]

A Robertson-féle híres esten C. úr négyszáz személy, a város elitje előtt mert közbeszólni. Ha kudarcot vall, elveszett. Megjegyzését hangosan, nagyon érthetően tette meg. A bátorságnak ez a fajta látszata talán fél siker volt.

Olvasták Fielding Tom Jones-át, amelyet mostanában annyira elfelejtettek? Ez a regény annyi a többi regényhez viszonyítva, mint az Íliász a többi eposzi költemény közt, csakhogy - akár Akhilleusz és Agamemnón - Fielding alakjai ma már nagyon is primitívnek tűnnek. A jó modor nagy mértékben elterjedt, és megkívánja, hogy mindenki egyre inkább elrejtse természetes étvágyát. A Tom Jones-nak, azt hiszem, a nyolcadik könyvében a pincepatkánnyá lett lakáj megnézi a csűrben lejátszott tragédiát; eleinte tetszik neki, de később megállapítja, hogy a királyt alakító színész megjelenése nem eléggé nemes.

Amióta eljöttem Párizsból, nincs olyan nap, hogy valamelyik dúsgazdag vidéki úriember alakjában ne találkoznék a pincepatkánnyá lett lakájjal. Az ő számukra semmi sem eléggé nemes; az ő eszményképük nyilvánvalóan a királyt alakító bulvárszínész, vagy még inkább valami kicsípett ezreddobos, aki ütemre lépdel ezrede élén.

Ez az egyetlen kis kijelentés, ha igaz, képtelenné teszi őket, hogy véleményt mondjanak mindenféle képzőművészetről.

Nosza, bámulják is Avranches tiszteletre méltó polgárai a maguk Valhubert tábornokát, akárcsak Montpellier a maga kövér XVI. Lajosát, Versailles pedig Hoche tábornokot.

Én lemondok erről; bármily stílusban írok, bármily meghökkentő fordulatot tudok is kitalálni, képtelen lennék rá, hogy valaha is beszámoljak róla, hogy mily nyomorúságosak a falusi társalgások, és mennyi, megszámlálhatatlan kicsinyességből áll össze a vidékiek, a leggálánsabb úriemberek élete. Az ember hinni sem akarja, hogy értelmes lények ennyire buzgón foglalkozhatnak ilyesmikkel, de egy napon rádöbben a vidéki unalom mélységére, és nyomban minden megvilágosodik előtte. Egyik ismerősöm, egy okos nő, Nevers-ből Orléans-ba utazik; egyik bőröndje csak félig telik meg, és a hölgy fél, hogy a benne lévő fehérneműt megrongálja a dörzsölődés. Ragyogó ötletem támad: szerezzenek papírhulladékot a sarki csomagolónál.

- Még mit nem - szól rám a férj -, kinevetnének bennünket Orléans-ban! Azt mondanák rólunk, hogy képtelenek voltunk kiszámítani, mit viszünk magunkkal, és ehhez mennyi málha szükséges, és ezért papírhulladékkal állítunk be Orléans-ba!

1815, de főleg 1830 óta már nincs társaság; minden család elkülönülve él a házában, mint Robinson a szigetén. A város remeteháztartások gyűjteménye. Egy esztendő ilyen élet után a legegységesebb családban is kiderül, hogy már régóta mindent elmondtak egymásnak; a szegény feleség adja a csodálkozót, és száznegyvenedszer mosolyog azon a történeten, amit a férje most egy idegennek akar elmondani, hogy egy barátjuk ágyáról elloptak egy császárkabátot.

Sajnálkozva nyilatkoztam a törvényszéki írnokról, hogy oly házsártos a felesége.

- Ugyan, uram - felelte ártatlanul egy ügyvéd -, legalább amikor hazamegy a tárgyalásról, néha valami elszórakoztatja.

Ez az ügyvéd bejárta Németországot; meséli, hogy a hódításaink eredményeképpen beállott változások előtt egy püspöknek - bambergi vagy würzburgi herceg volt - hivatalba lépésekor leltár szerint át kellett vennie a püspökség könyvtárát, és esküjét vették, hogy egyetlen darabot sem tulajdonít el.

A legutóbbi püspök el akarta végezni ezt a szertartást, ezért kinyittatta a könyvtár ajtaját: érintetlenül találták azokat a pecséteket, amelyeket harmincegy évvel azelőtt raktak fel, ama herceg-püspök elődjének a halálakor, akinek ő lépett az örökébe.

Mindenki szeretné, ha ebből az ügyvédből képviselő lenne; meggyőződésem szerint mérsékelt politikai elveket vall, és messze a legjobb koponya a megyében. De nagyon szegény: családjával együtt abból a nyolcezer frankból él, amit irodája hoz, és amitől elesne, ha Párizsban kellene élnie.

Csak az dolgozik, aki húszéves korában szegény. Ha olyan képviselőket akarunk, akik törvényt tudnak hozni a vámokról vagy a vasutakról, negyven frank jelenléti díjat kell kiutalni ezeknek az uraknak minden ülésért, amelyen részt vesznek.

Nivernais, április 19.

Nyissák ki az 1829-es genealógiai kalendáriumot, és látni fogják, hogy a nemesség foglal el minden helyet; most vidéken élnek, jövedelmüknek csak kétharmadát eszik meg, és javítják birtokaik talaját. Boldog élet volna ez, ha csak a földdel törődnének. A gazdaságokon kívül minden birtokosnak van százötven hold tartaléka, amelyet hasznosít; sokan felvásárolnak a környéken mindent, ami csak kapható, és ezek az urak tíz év leforgása alatt ismét nagyszerű földekkel rendelkeznek.

Öröm elbeszélgetni velük: finoman udvariasak, és ezt a hangot hiába keresnénk máshol, különösen az újgazdagoknál. De ha kellemesen és könnyedén társalognak is, végül csak elszomorítják az embert, mert alapjában véve kissé rosszkedvűek.

Franciaország legnyájasabb férfiai 1830 óta pozíciót teremtettek maguknak: onnan nézik, hogy múlik az élet, de élni nem élik. A fiatalok kardcsapást sem tesznek Constantine-nál, az ötvenévesek nem állnak megyék élén, és ennek Franciaország issza meg a levét, mert sokan nagyon jól ismerték a törvényeket és a szabályokat, és mindnyájan kellemes szalont vittek, és csak akkor voltak faragatlanok, amikor kedvük tartotta. A jó családból valók számára faragatlannak lenni annyi, mintha idegen nyelven beszélnének, amelyet meg kellett tanulniok, de sohasem éltek vele könnyen. Ma viszont hány magas rangú személy beszéli ezt a nyelvet páratlan könnyedséggel!

Ma délután tíz mérföldet tettem meg egy ismerős úriemberrel, aki szép birtokon lakik, és a kufárkodástól nem különösebben idegen ügyletekkel gyorsan növeli vagyonát. A két óra vitatkozás, amely minden igyekezetem ellenére csak politizálásba fulladt, fellelkesítette, és végül megállapította:

"Vidéken élő barátainkat két csoportba sorolnám: akik a Quotidienne-t^[21] járatják, és akik a Gazette de France-ot.^[22] Valljuk be: Párizstól húsz mérföldnél távolabb már nem értik meg a Gazette-et; vannak napok, amikor úgy látják, hogy árulás szennyezte be stb. stb."

Olvassák el ezt a történelmi párbeszédet egy nagy megyefőnökség^[23] főosztályvezetője és egy vidéki polgármester közt: N... úr mesélte el nekem, de mint értelmes férfiú, alkalmasint kicsinosította.

A FŐOSZTÁLYVEZETŐ: Nos, polgármester úr, igen jó hangulatban távozik!

A POLGÁRMESTER: Uram, községem ügyei, legalábbis egyelőre, nyugvópontra értek, ami nem kis munka volt.

A FŐOSZTÁLYVEZETŐ: Igazán küldhetne nekem valamit.

A POLGÁRMESTER (a legbuzgóbb udvariassággal): Uram, a legnagyobb gonddal fogom elvégezni azokat a tennivalókat, amelyekkel kegyeskedik megbízni.

A FŐOSZTÁLYVEZETŐ: Nem érti, mit mondok, uram. Nemdebár az ön községe híres a sajtjáról? Küldjön két tucatot.

A polgármester felháborodott; hazaérve városkájába azon melegében elmondta, miről beszéltek, és széltében-hosszában átkozta a hivatalnokok korrupt voltát, pimaszságát stb. A vidék bölcs emberei eltűnődnek: "De hát végeredményben mit számít nekünk kétszáznegyven frank, hisz annyi dolgunk van a p...n." Megtárgyalják a dolgot, egy röplapra felfektetik a jegyzőkönyvet, és úgy döntenek, hogy nem csupán elküldik a huszonnégy sajtot, de még a fuvardíjat is fizetik. Az összköltség kétszázötvenkét frankra emelkedett, beleértve a láda árát is.

Nivernais, április 20.

Elmondom, mit hallottam ma este egy szép kastélyban. E keserves történet hőse bizonyos Blanc úr, a falu jegyzője, aki kétségtelenül tisztességes férfiú, de mindig halálfélelemben él, nehogy valami baklövést kövessen el.

Nyolc-tíz hónapja történt: este kihívták egy gazdag falusi birtokoshoz, aki a városban mellhártyagyulladásban megbetegedett, amikor meglátogattamérhetetlenül jámbor lányát. A beteg már nem tudott beszélni. A törvény ilyenkor megengedi, hogy az illető jelekkel fejezze ki utolsó akaratát, de két nótárius jelenlétében. Ezért Blanc úr magával vitte egy kollégáját. Az urakat először megvárakoztatták, majd bevezették egy pokolian befűtött szobácskába; megmagyarázták nekik: azért kellett ennyire befűteni, nehogy a beteg köhögjön. Ráadásul a szoba igen gyengén volt megvilágítva.

Blanc úr odament a beteghez, és látta, hogy halálsápadt. Erős szag terjengett az ágy körül, amely egy mély alkóvban állt, és szinte teljesen elfedték a bő függönyök. A jegyzők egy kis asztalnál helyezkedtek el, alig két lépésre az ágytól.

Megkérdezik a beteget, akar-e végrendelkezni: a beteg a takaróra ejti a fejét, hogy igen; vajon a rendelkezésére álló harmadát a fiának akarja-e adni: a beteg nem mozdul; vajon a lányának akarja-e adni ezt a harmadot: a beteg kétszer bólint. Ebben a pillanatban a ház egyik kutyája beront a szobába, dühösen ugatni kezd, és a jegyzők lába között igyekezik odajutni az ágyhoz. Sietve kikergetik. Felolvassák a végrendeletet a haldoklónak, aki többször megismételt fejmozdulattal jelzi, hogy mindennel egyetért.

Az aktus befejeztével a nótáriusok felállnak, távozni készülnek; Blanc jegyző zsebkendője a földre esett, amikor a kutya betört. Nótárius uram lehajol, hogy felvegye, ám e mozdulat közben világosan látja, hogy két cipőtlen férfiláb van az ágy alatt. Nagyon elcsodálkozik. De azért kollégájával együtt távozik, ám ahogy leérnek a lépcsőn, elmeséli neki, mit látott. Szegények, nagyon zavarba jönnek. A lány, akinek az apjánál voltak, jeles hölgy, és igen nagy tiszteletnek örvend a városban. Vissza kellene menni, de hogyan magyarázzák meg visszatérésüket?

- Ugyan, kedves kollégám - mondta a másik jegyző Blanc úrnak -, mi az összefüggés annak a parasztembernek a lába és a mi kellő formában lebonyolított ténykedésünk közt?

A jegyzők kétségtelenül tisztességes férfiak voltak, de iszonyúan féltek tőle, hogy megsértik a haldokló lányát, aki unokahúga a plébánosnak és két-három jótékonysági egyesület elnöknője.

Aggódó eszmecsere után ennek ellenére úgy döntenek, hogy vissza kell menniük. Látható csodálkozással fogadják őket, ami növeli zavarukat. Nem is nagyon tudják, mivel indokolják meg visszatérésüket, végül a második jegyző a beteg állapota felől érdeklődik. Az urakat odavezetik a szoba ajtajához. Megmutatják nekik az összehúzott függönyöket. A beteget nagyon kifárasztotta a végrendelet elkészítése. Részletesen elmondják nekik, hogy éjfél óta súlyosbodott a kór, melyek a tünetek, közben finoman az ajtó felé tuszkolják őket. A szegény jegyzők nem tudnak mit mondani, hát megint lemennek.

De alig érnek száz lépésre a háztól, Blanc úr így szól a kollégájához:

- Nagyon kínos ügybe keveredtünk, de ha nem foglalunk állást, életünk végéig szemrehányást tehetünk magunknak, hisz több mint nyolcvanezer frankos összegről van szó, amelytől megfosztják a távol lévő fiút.

- Csakhogy vizsgálódásaink teljesen meddőek lesznek - mondja a második jegyző -; ha ez a nő üldözni kezd bennünket, ránk fogja, hogy csalók vagyunk.

Ám a percek múltával egyre erősebb a lelkiismeret-furdalás, és végül a jegyzők annyira gyötrődnek, hogy nagy bátran visszamennek a házba.

Úgy látszik, az ablakból figyelték őket, mit csinálnak. Ezúttal maga a beteg lánya fogadja őket, ez a harmincöt éves nő, aki híres az erkölcseiről, és a falu egyik nagy fecsegője. Lerohanja a jegyzőket, szavukba vág, amikor magyarázkodni szeretnének, kezébe veszi a társalgás irányítását, végül pedig, amikor az urak mindenképpen beszélni szeretnének, könnyekre fakad, és prézsmitálni kezd a kiváló atya erényeiről, akit, sajnos, esetleg el kell veszítenie. A jegyzők csak nagy nehezen tudják elérni, hogy megint bemehessenek a haldokló szobájába. Blanc úr lehajol.

- Ugyan mit keres? - szól rá élesen a jó erkölcséről nevezetes nő. Ettől kezdve oly mérgesen beszél velük, hogy a jegyzők iszonyodva látják, mekkora veszedelembe zuhannak. Meghökkennek, rémület lesz rajtuk úrrá, és végül hagyják, hogy a háromnegyed óráig tartó jelenet után kitessékeljék őket. De alig érnek az utcára, Blanc úr odaszól kollégájának:

- Hagytuk, hogy kiebrudaljanak bennünket, pontosan úgy, mint két iskolás gyereket.

- De hát, uramisten, ha ez a csúf majom a szájára vesz bennünket, végünk lesz - mondja könnyes szemmel a második jegyző.

- És azt hiszi, nem értette meg pontosan, miért mentünk vissza hozzá? A jóembernek két napon belül vége, ha már most nem halott; őnagyságát semmi veszély nem fenyegeti, diadalmaskodni fog, miránk meg ránk száll az egész pereputtya, és minden lehető módon meghurcolnak bennünket.

- Hány ellenséget szerzünk magunknak! - sóhajt fel a második jegyző. - D.-nét van, aki támogatja! Mimellettünk csak a liberálisok lesznek, azok meg nem a tettek emberei, egy vasuk sincs, és agyafúrtak.

Ám a két szegény tisztességes férfiút annyira gyötri a lelkiismeret-furdalás, hogy együtt elmennek a királyi ügyészhez, mintha tanácsot kérnének tőle. A bölcs főhivatalnok eleinte úgy tesz, mintha nem értené, miről van szó, aztán éppen olyan zavart képet vág, mint azok ketten, és nem kevesebbszer mint háromszor elmondatja velük a történetet. Végül kijelenti: ily súlyos ügyben, amikor oly tiszteletreméltó és tiszteletben álló hölgyet illetnek gyanúval, mint D.-né, csakis az esetben járhat el, ha írásbeli feljelentést kap. A királyi ügyész és a jegyzők legalább öt percig némán ülnek egymással szemben; a jegyzők talán epedve várták, hogy kiebrudalják őket.

Egyszerre csak dudorászva megjelenik a rendőrbiztos, egy ifjú divatfi, aki fél éve érkezett Párizsból; jóllehet senkinek sem fűlött hozzá a foga, elmesélteti magának a történetet.

- Nahát, uraim - mondja nevetve -, mintha Az örökös-ből vették volna ezt a jelenetet.

A jegyzőket és a királyi ügyészt megzavarja a túlzott könnyedség.

- De elképzelhető, hogy uraságod nem tudná, milyen teremtés ez a D.-né? - mondja egész testében reszketve a második jegyző.

A ficsúr válaszra sem méltatja a jegyzőcskét.

- Ha a királyi ügyész úr kívánatosnak tartja, hogy engem erre felhatalmazzon - társalog tovább -, nótárius uramék társaságában felkeresem azt a szörnyű D.-nét, és Blanc úr az én jelenlétemben hozza szóba az ágy alatt látott férfilábakat. Meg fogom kérdezni, miért e lábak, a többi aztán az én dolgom.

Így is történt; a hölgy kékül-zöldül, amikor meglátja a rendőrbiztost, aki nyomban átveszi a beszélgetés irányítását, és kijelenti: vannak bűnök, amelyeknek a büntetése - az ember nem is sejtené - gályarabság, sőt pellengérre állítás. D.-né elájul. Jön a férje, és végül bevallja: apósa már két órával a nótárius urak érkezése előtt jobblétre szenderült, de addig azt mondta, számtalanszor elismételte, hogy mindent a lányára akar hagyni stb. stb. Hosszan folyt a szó e kedvezésről és okairól, a nagy tékozló fiú rossz viselkedéséről satöbbi satöbbi, a vő már ismét felbátorodott, de a rendőrbiztos a szavába vág, és megint a gályarabságot és a pellengért emlegeti. Végül egy formás kis jelenet után - a ficsúr játszotta a főszerepet, megmámorosodva attól, hogy színre léphet - a vő elhaló hangon visszakéri a jegyzőktől az ügyirat fogalmazványát, és saját kezűleg széttépi. A rendőrbiztos vallomásra kényszeríti: bérlőjüknek, látva, mekkora fájdalmat okoz az após hirtelen halála, pedig bizonyára készített volna végrendeletet, az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy az ágy alá fekszik; kivették az ágy két alsó deszkáját, és a merész bérlő a padlóra ült, feje majdnem egy magasságban volt a végrendelkezőével, és így két kezével könnyedén mozgatta.

Én is úgy vagyok, mint az olvasó: leírva nagyon hosszúnak találom ezt a keserves történetet, elmesélve viszont jól pergett. Mindegyik hallgató hozzáfűzött valami mókás részletet a jegyzők szívében a baklövéstől való félelem és a becsületesség közt zajló küzdelem leírásához.

Utazásom során több ilyen történetet hallottam: a kisvárosokban gyakran ébred gyanú, de két-három hónap múltán az emberek már másról beszélnek. Ilyen esetekben egy a lényeg: ki kell zárni a kutyákat.

Moulins, április 21.

Ma este egy értelmes ember, aki ráadásul értelmességével már több milliót szedett össze, így beszélt nekem:

- A piacok túlzsúfoltak, túl nagy a termelés. Ha már a pénzünkön fenntartják az erkölcsi és politikai tudományok akadémiáját, miért nem kérdezzük meg tőle: hogyan lehetne megakadályozni, hogy az, akinek csupán százezer frank vagyona van, kétszázezer értékű váltót bocsásson ki?

Bevallom, ez a legnehezebb feladat, amikor csak egyetlen magánosról van szó: ránk fognák, hogy megsértjük a magánélet titkát stb. Amivel egyáltalán nem értek egyet. Az ellenőrzésnek abban a pillanatban volna helye, amikor egy ad hoc fabrikált bizonyos bélyeges okiratpapírt adnak el.

De mennyivel könnyebb törvényt alkotni, mihelyt olyan tőkés társaságról van szó, amelyet közjegyző közbenjöttével hoztak létre és bejegyeztek! Igyekezzenek minél hamarabb megérteni, mi megy végbe az Egyesült Államokban, és határozzák meg egy törvény alapelvét, mielőtt még eljön az, amit Robert-Macaire-jeikmegszerzett jogoknak neveznek.

A törvény nagyjából a következőket mondaná ki:

1-ső cikk. Kapitalista társaság csakis akkora értékben bocsáthat ki váltót, amely megfelel az ötfrankos ezüstpénzben általa valóban birtokolt összegnek.

2-ik cikk. A társaság által kibocsátott váltók minden bemutatója jogosult megtámadni a társaságot, amikor az nem tartja magát az 1-ső cikkhez.

3-ik cikk. A tényállást különleges bizottság dönti el, amelyet sorshúzással jelölnek ki a kétszáz tulajdonos és a megye legtöbb adót fizető kétszáz kereskedőjeközül.

Más törvénycikkek azoknak a részvényeknek a lefoglalásáról intézkednek, amelyeknek az eladását a túlzott híresztelések váltották ki. Gyakran már a per botránya is megfélemlíti a csalópalántákat.

Moulins, április 22.

Moulins-ben egyetlen érdekesség a Richelieu bíboros által 1632-ben lefejeztetett Montmorency herceg sírja; Toulouse-ban látni fogjuk a kis bárdot, amely ezt a megtisztelő munkát elvégezhette.

Vidéki ciceroném^[24] van, és ez a fecsegő, alantas férfiú az oka, hogy fütyülök az általa megmutatott érdekességekre. Számomra ez is újabb bizonyítéka annak, hogy nem vagyok hivatott egy franciaországi utazás megírására, és csak addig lesz valami értéke, amíg jobb nem születik.

Végeredményben jobban szeretem a táj szépségeit nem ismerő vidéki embert, mint azt, aki folyton lelkesedik. Amikor egy avignoni dicsérni kezdi a vaucluse-i forrást, úgy érzem, mintha valami tolakodó fráter egy nekem tetsző nőről beszélne, és hangzatos frázisokkal éppen azokat a szépségeket magasztalná, amelyek nincsenek meg benne, de amelyeknek a hiányára sohasem gondoltam. Dicsérete ellenséges pamfletté válik.

A fecsegéstől és a faragatlanságtól való irtózás eredményeképpen majdnem elmulasztottam a Moulins-től öt mérföldre fekvő Saint-Menou csodálatos templomát. Korinthoszi stílust utánzó gyönyörű oszlopai vannak és nagy román stílusú részei. A boltívek nem egyformán erősek, ezért félő, hogy az épület összeomlik.

A Moulins-hez közelebb fekvő Souvigny nagyszerű templomában, amely a tartomány egyik legérdekesebb épülete, van néhány román kori rész, mások pedig talán a nyolcadik századra is tehetők. 919-ben állította helyre Aimard lovag. A Bourbon hercegek síremlékei láthatók itt. A főhajó román stílusú, a kórus gótikus; néhány része késő román kori.

Kénytelen voltam leírni a román kori és gótikus szavakat. Engedjék meg, hogy magyarázattal szolgáljak.

A román stílus a korábbi, mely az ezredik esztendő teljes barbárságát követte. Nagyon szilárd, nagyon félénk, és szegényes anyagot használ.

A gótikus stílus - amely akkor lépett a nyomába, amikor a papság még gazdagabb lett, és úgy dolgoztathatta a parasztokat, hogy búcsúlevelekkel fizette ki őket - mindenekelőtt meg akar hökkenteni és merésznek látszani.

Törékeny oszlopokkal emeli irdatlan magasba a boltíveket, túlzottan megnöveli az ablakokat, és oly vékony kereszttámaszokkal osztja fel őket, hogy a szem hinni sem akar tartóképességüknek. Sokkal gyakrabban használja a csúcsívet, mint a román stílus.

A gótikus stílus a templomban tartózkodó hivő képzeletére akar meghökkentően hatni, ám kívülről minden szégyenkezés nélkül gyámpillérekkel veszi körül az épületet, ezek mindenfelől megtámasztják, és ha a szem nem látna át a dolgokon, azt a látszatot keltenék, hogy össze fog roskadni. A mindenható megszokásmiatt képtelenek vagyunk érzékelni ezt a rútságot. Miatta vagyunk képtelenek meglátni azt a nyilvánvaló tényt, amelynek tagadására gyermekkorunk óta nevelnek bennünket.

Javasolom, tanulják meg kívülről ezt a kis időrendi táblázatot: segítségével megjátszhatják, hogy tudósok.

1000 után, a X. század vad barbárságától búcsúzva: román stílus.

1050: díszes vagy késő román.

1150-1220: átmenet.

1200: gótika.

1260: díszes vagy késő gótika.

1350: megkezdődik a lángoló (flamboyant) stílus. (Az ablakok függőleges beosztásaira elhelyezett díszítmények körvonalai - tracery - közelednek a nagy S betűhöz: ilyen lángot vet az égő rőzsenyaláb.)

1500: átmenet a gótikából a reneszánszba (Franciaországban ezt XII. Lajos stílusnak nevezik.)

1550: a kifejlődött reneszánsz.

A nyolcadik századot és a kilencediknek az elejét a kocka alakú oszlopfővel különböztetik meg, de ez a fajta oszlopfő csak a Rajna partvidékén fordul elő.

Burgundiából, április 26.

Nagyon szomorú vidéken jöttem keresztül. Néhány napra megálltam egyik barátom kastélyában: értelmes férfiú, de erdőket kell kitermelnie, és nagy érdeke fűződik hozzá, hogy egy bizonyos út elkészüljön. Kiváló a főmérnök, ráadásul ő a tartomány legszeretetreméltóbb embere. A mérnök nagyon tanult, derék fiatalember, él-hal a munkájáért, egy darab kenyérrel és egy könyvvel jár ki az útszakaszára, és egész délelőttöket tölt ott. A munkálatok kellős közepén a fiatal mérnököt áthelyezték az ország másik végébe.

- Hiába volt az egész munka! - mondja a barátom, Ranville úr, akit felháborított az áthelyezés. Még jobban dühöngött egy tolvaj közmunkafelügyelő miatt. Elmondja, hogy ebben a közigazgatásban sohasem bocsátják el a tolvajokat, legfeljebb áthelyezik őket más megyébe. Éppen ezért Ranville úr, aki szerelmes az útjába, mindig helybeli munkafelügyelőket kér a főmérnöktől; barátomnak sok más gondja van.

- Ugyan kérem - mondtam neki -, miért buzgólkodik? Mi az ördögnek teszi függővé a boldogságát másoktól? Kisebb ostobaság volna, ha egy ifjú és csinos nőt szeretne, legalább csak egyetlen személy szeszélyeivel kellene viaskodnia. Az útja miatt nem csupán száz vagy ki tudja, hány vidékinek az érdekei ellen kell küzdenie, hanem ráadásul amaz ostobaságok ellen is, amelyekről azt hiszik, hogy érdekük.

R... úrral elmentem az alprefektusi hivatalba.

A főmérnök kiváló útépítési tervet készített; a tervet három éve benyújtották az alprefektusi hivatalban, hozzá egy nagy könyvet, benne üres lapokkal, hogy legyen hová írni az ellenvetéseket. Azért jöttem, hogy elolvassam ezeket a bejegyzéseket: nem tehetek róla, de meg kell szakadni a nevetéstől. A prefektus bizottságot nevezett ki a szövegek elbírálására, de hogy meg ne bántsa a megyegyűlésnek a községben lakó két tagját, berakta őket a bizottságba. Tudni kell, hogy vidéken a megyegyűlés majdnem annyi a prefektusnak, mint Párizsban a képviselőház a minisztereknek: szóban csípik-gúnyolják, de el kell őket bűvölni.

A két tag nem akarta megbántani a rendelkezésükre álló választókat, sem a rokonságukat. A falu kocsmáiban összeülő társaság erélyesen rosszallotta a főmérnök tervét, amelynek az az egyetlen előnye, hogy értelmes. Eltüntet egy kaptatót, amely ellen ugyanezek a parasztok harminc éve tiltakoznak.

A mérnök az egyik falu utolsó házával szemben vezette el az útját; arra kényszerítették, hogy a falun keresztül vezesse, ahol a szerencsétlen út két derékszöggel találja magát szembe, és kénytelen végigmenni az oldalaikon. Sohasem érnék a végére, ha fel akarnám sorolni mindazokat a lehetetlenségeket, amelyeket a most folyamatban levő nagy munka során elkövetnek. Ekkora a hatása a kocsma arisztokráciájának. Lám, máris Amerikában vagyunk, udvarolnunk kell a lakosság legesztelenebb részének.

Ebből azt a következtetést vonom le, hogy semmiképpen sem szabad földet venni: csupán béreljünk négy-öt évre valami birtokot, pénzünket pedig Párizsban fektessük a tűz ellen kellőképpen biztosított házakba. Persze, az is igaz, hogy egy darab földdel az ember már képviselő lehet. Ez esetben viszont, aki a Besançon-Nantes vonaltól délre vásárol földet, esküdjön meg, hogy sohasem bosszankodik, bármi történik is vele. Hiába a pereskedő szellem: ha gazdag volnék, és arra kényszerülnék, hogy vidéken vásároljak földet, én csak Normandiát választanám, amely civilizáltabb vidék, és ahol kevésbé igyekeznek ártani a szomszédnak, amikor az ártónak sincs hasznára a dolog.

Burgundia, április 27.

Ma este sokan voltak Ranville-nénál, szerelmi történetekről beszéltek, és a hölgyek gyötörték N... elnök urat, mesélje el a faluban nevezetes Marandon, egy szegény fapapucskészítő munkás történetét. N... úr hiába hangoztatta, hogy a történetben nincs semmi rendkívüli, a szalont zsúfolásig megtöltő vendégek pillanatnyilag kedvelték a tragikus történeteket, és az elnöknek végül engednie kellett. Én pedig, visszatérve a szobámba, nekiülök, és lejegyzem ezt a históriát. Minden részletében kegyetlenül igaz; vajon van-e még más érdeme? Az álmodó filozofálgatásnak ezekben a pillanataiban a szellemet nem zavarja szenvedély, egyfajta gyönyörűséggel élvezi nyugalmát, és eltűnődik az emberi szív furcsaságain - ilyenkor az effajta történetekre építheti számítgatásait.

Csak ennyiben állnak a regény felett, amelyet a felindult művész rendez el és sokkal érdekesebb, de általában nem lehet semmiféle számítgatás alapja.

Élt valaha Argentonban egy ifjú házaspár, a munkásosztály gyermekei, akiknek azonban mindenük megvolt a boldogsághoz. Az asszony csinos volt és jólelkű, a férj jómódú, munkája jövedelmező, különben is a világ legrendesebb fiatalembere. Unokahúgát vette feleségül. Mindketten nagyon akartak volna gyereket, de kívánságuk nem teljesült.

1837. január első napjaiban François Ganthier, a férj, kora hajnalban Limoges-ba indult, egy rakomány lisztet vitt szekéren. Ahogy pitymallatkor áthaladt Argentonon, mintha egy férfit látott volna, aki megleste, aztán előtte megindult, Ganthier áthaladt a Creuse hídján, majd a túlsó parton felkapaszkodott egy elég meredek lejtőn: ekkor egy férfi, minden kétséget kizáróan az, akit észrevett, rávetette magát a taligán békésen üldögélő Ganthier-ra, és késsel belédöfött. Ganthier leugrik a kocsiról, heves küzdelem bontakozik ki, öt-hat késdöfést kap, majd elűzi a gyilkost. De mivel sok vért vesztett, nem tudja üldözőbe venni. Az egyik szomszéd házba fogadták be, majd hazavitték otthonába.

Argenton közvéleménye nem tétovázott. A bűnt a két éve özvegy Jean Marandon fapapucskészítőnek, Ganthier-ék szomszédjának és rokonának a számlájára írták, akiről az a hír járta, hogy igencsak gyengéd szálak fűzik Ganthier-néhoz. Vajon hogyan is kezdődött a kapcsolat a nagyon csinos nővel, aki azonban régóta a megtestesült bölcsességnek számított? Ez az, amire sohasem derült fény.

Marandont szerették a faluban, fekete szemével bámulatosan és egy parasztnál különös módon tudott nézni.

Az igazságszolgáltatás vizsgálódni kezdett. Találtak ugyan néhány vérfoltot Marandon egyik ruháján, de ez vajmi keveset jelent. Megállapították, hogy a bűntény napján Marandon a szokottnál korábban kelt fel. Az eset óta nem jelent meg a Ganthier házban. De mindez csak jelentéktelen nyom, már csak azért is, mert kihallgatták a férjet, aki állhatatosan kitartott amellett, hogy nem ismerte fel a gyilkost, aki különben sem lehet Marandon, mivel nála sokkal alacsonyabb.

Az ügy feledésbe merült.

Három héttel később Ganthier az eset óta először mehetett utcára; rögtön felkereste a békebírót, és kijelentette: félrevezette az igazságszolgáltatást, amikor azt állította, hogy nem ismerte fel a gyilkost; valójában világosan felismerte Marandont.

Marandon még aznap este eltűnt, de előbb feltörte egy szomszédos lakatlan ház ajtaját, és ellopott egy fegyvert.

Családja másnap kerestette; végigkutatták a Creuse eléggé meredélyes partjait, hátha a folyóba vetette magát. Nemsokára figyelmet keltett, hogy erős puskaporszag árad egy nagyon mély barlangból, amelynek szája a Creuse fölé nyílik. Behatoltak, a barlang sötét volt. Először egy fapapucsra bukkantak, aztán észrevettek egy hideg és meztelen lábat. A holttestet kihúzták a barlangból. Marandon volt az: szíven lőtte magát.

Amikor a holttestet megtalálták, Ganthier-né nem volt Argentonban: anyját látogatta meg - aki a bűntett óta tudni sem akart róla -, szeretett volna kibékülni az anyjával. Ahogy visszaért, az utcán megmondták neki, hogy a szeretője meghalt, mire lezuhant a lóról. Felemelték, és nagyon szemmel tartották, mert olyasmit emlegetett, hogy végez magával. De kijátszotta őrzőit, felment a ház legtetejére, és egy tetőablakon keresztül levetette magát. Körülbelül negyven láb magasból zuhant le. Könnyebb zúzódásokkal megúszta, túlélte az egészet, aztán bűnrészességgel vádolva esküdtszék elé állították. Az alkalmasint vajmi kevéssé érdekli önöket, uraim, milyen tényekkel támasztották alá a vádat; Ganthier-nét felmentették, és ezt mi előre láttuk.

Lássuk most a történtek okait.

Ganthier első pillanatban felismerte Marandont, ennek az oly galádul megtámadott egyszerű embernek mégis volt annyi ereje, hogy családja és az igazságszolgáltatás előtt egyaránt elég sokáig elhallgatta a bűnös nevét. Megmagyarázta, miért. Mint mondotta: tudta, hogy a feleségét azzal vádolják, hogy házasságtörő kapcsolatot tart fenn Marandonnal; ő azonban nem hitte el. Ha megnevezi a gyilkost, ezzel hallatlan hitelt ad a már amúgy is széles körben elterjedt gyanúnak. Elhatározta hát, hogy mindaddig hallgat, amíg meg nem bizonyosodik felőle, mekkora része volt feleségének a kísérletben. Meg is mondta neki, mily bátran hazudott, ám rövidesen minden kétsége eloszlott balszerencséjét illetően.

Marie Ganthier-t árgus szemmel figyelték; ő látta ezt, és nem tudta, hogyan adja szeretője tudtára, amit férje bizalmasan közölt vele. Szerette volna megnyerni egyik sógora szolgálóját, és megkérte, vigyen el egy levelet Marandonnak. A lány habozott, tanácsot kért a gazdájától, aki rávette, hogy vegye át az írást, aztán adja oda neki.

"Drága emberem - írta Marie Ganthier (ne feledjük, hogy a nép lányának a levele ez) -, már nem maradhatok az, aki vagyok, mert a világ legszerencsétlenebb asszonya vagyok, amióta ő megmondta, hogy te gyilkoltad meg. Mondta, hogy el akar fogatni téged... És azóta nem tudok újfent megvigasztalódni; és ha a te asszonyoddal együtt akarsz véget vetni mindennek, azonnal add tudtomra a Marie útján. Nem kell félned a Marie-tól; megtartja a mi titkunkat, és én majd meghálálom neki valamivel; és te majd jelzed nekem, hogy kell csinálnunk, hogy megöljük magunkat. Drága boldogságom, azért ne feledd el a te asszonyodat; mert minél hamarabb, annál jobb."

A levél nem érkezett el a címzetthez. A Marie csupán átadta Marandonnak Ganthier-né üzenetét, hogy a férj mindent tud és felismerte. "Elvesztem" - kiáltott fel Marandon.

Marie Ganthier csodálkozott, hogy nem érkezik válasz, ezért írt még egy levelet, amely eljutott Marandonhoz. Közben a férfi is írt már egyet, és most odaadta cserébe.

"Mondom neked - írta -, hogy újfent meg kell vigasztalódnod ama dolog miatt, amely annyira elszomorít; mert erős bizonyosság él bennem, hogy egyelőre semmi sem történhet. Feltétlenül bele kell törődnünk gyötrelmeinkbe. Később csinálunk valamit, ami hasznunkra lehet... Ne ijedj meg, ha néha befognak és kihallgatnak engem, mert biztos vagyok a dolgomban; de főleg te, ha teveled is azt csinálnák, mindig ugyanazt mondd, hogy soha nem egyezkedtél velem... Ha nem énértem, hát a fiamért - (volt egy fia és imádta ezt a gyermeket). - És azt a két könyvet (A házastársi szerelem leírásá-nak két kötete), ha még nem látták, égesd el. Ha egy darabig nem tudsz jobbat csinálni, menj el apádhoz; ha szóba kerülne az az adományozás, egyezz bele, hogy felbontsák, és légy nyugodt... Befejezem, ölellek, én drága asszonyom."

Be kell vallanom: az adományozás, amelyről Marandon beszél, kissé elrontja ezt a történetet; néhány hónappal azelőtt kötötték, és az volt az egyik legfőbb érv a vád kezében. Ganthier asszonyság nem hagyott békét a férjének, és el is érte, hogy kölcsönösen megajándékozták egymást javaik haszonélvezetével.

A két levél tartalmát tudomására hozták a férjnek, és ez indította, hogy nyilatkozatot tegyen az argentoni békebíró előtt, és önök tudják már, hogy ez a nyilatkozat okozta a két öngyilkossági kísérletet, amelyek közül csak egy volt eredményes.

Ganthier-né az egész nyomozás alatt tagadott, a képtelenségig tagadott, de ebben a védekezési rendszerben legalább sajátos makacsságról és hajlíthatatlan lélekről tett tanúbizonyságot.

- A leveleket - mondotta befejezésül N... elnök úr -, a helyesírástól eltekintve, szó szerint másoltuk le; az általam látott példányokban visszaállították a helyesírást.

- A pokoltól való félelem megakadályozta volna az öngyilkosságokat - jegyeztem meg.

- Igaz, csakhogy az egész életen át tartó félelem nagy csapás; nem?

Több más, ugyancsak hiteles történetet meséltek még ezen az estén; azért választottam ki közülük éppen ezt, mert szereplőiben nincs túl sok energia. A jelen kor jó társaságának - amely egyetlen törvényes bírája mindannak, amit kinyomtatunk - hetvenéves a lelke: gyűlöli az energiát minden formájában.

Ranville-né asszony teája nagyszerű. Tizenegy óra tájt könnyű vacsorát tálaltak, utána hamarosan útnak indult mindenki, aki kocsival volt. Nyolcan-tízen maradtunk házbeliek és valamelyik szomszéd kastélyból valók: a valahai vidámságokról beszéltünk, Ranville pedig hozott egy palack igazi és csaknem egyetlenClos-Vougeot-t: már csupán hat maradt neki ebből az 1811-es évjáratból. Csak egy óra tájt jöttünk fel a szobánkba. Kilencen ittuk meg a palackot, nagy kedvre kerekedtünk; de hát én voltam a legfiatalabb, és én is harmincnégy éves vagyok. Az est kezdete óta ott levő fiatalemberek mind nagyon komolyak és hivatásszerűen nem lelik gyönyörűségüket női társaságban. Pedig mily bájos hölgyek voltak ott: ezek az urak egész este egymás közt játszottak, és szabad teret engedtek nekünk, aggastyánoknak.

Szobámban Balzac úr egy kötetét találtam, a tours-i Birotteau abbé-t. Nagyon csodálom ezt a szerzőt! Mily nagyszerűen tudta feltárni a vidéki élet bajait és kicsinyességeit! Jobban szeretném, ha stílusa egyszerűbb volna; de akkor vajon megvásárolnák-e a vidékiek? Azt hiszem, két ütemben írja a regényeit, először racionálisan, aztán felöltözteti őket valami szép nyelvújító stílusba, tele a lélek szenvedelmeivel, hogy hó hull a szívemben, meg más szép dolgokkal.

Burgundiából, április 28.

Ma reggel lóra ültünk. Fel akarom kissé vidítani szerencsétlen barátomat - aki a kereszt kínjait szenvedi el az út miatt, amely lehetőséget kellene hogy adjon neki erdője kitermeléséhez -, ezért a félvilági életről beszélünk, az erényről és a vidéki hölgyekről.

Ranville nagy hidegvérrel mesél: "Ezen a vidéken hat nő közül csak egyben élt valaha is finom gyengédség; a második már úgy kiálthat fel, mint Marmontel márkiné: csakhogy! Négyen azonban méltók minden csodálatunkra. Ezt a jelenséget úgy értelmezem, mint a londoni erkölcsöket: ha a férfi háromszor egymás után megjelenik egy házban, az egész szomszédság megbotránkozik, és az ostromolt nőt figyelmeztetik, mielőtt még szeretne."

Ranville tíz példát sorol fel, a legjobbakat nem mondhatom el itt; újra botrányt kavarnának fel a vidéken. Arra a nagy kérdésre, van-e tüzes szerelem Burgundia jó társaságában, feltétlenül negatív választ ad.

Ennek ellenére az egyik társasági hölgy szeretője pisztollyal rálőtt a nőre - vagy az őrá -, este tizenegykor, falun, pedig a férj ott volt a szomszéd szobában. Feltehető, hogy a mérhetetlenül közömbös férj fel sem kelt. A szerető nagy ügyesen a maga oldalára állított valami vadőrt, aki másnap reggel zavartan jelentette, hogy puskája véletlenül elsült a kezében, közvetlenül őnagysága ablakánál, ő pedig - félve, hogy leszidják - bemenekült az erdőbe, ahol siralmas éjszakát töltött. Farkasok ólálkodtak körülötte, a fegyvere nem volt megtöltve stb. stb.

Egy másik ilyen dáma, akit férje, a féltékeny ügyvéd, minden útjára magával vitt fonottkosaras homokfutóján, megbetegedett valami kis fogadóban, tíz mérföldre a törvényszéktől, ahol a férj szinte minden reggel eljárt. Őnagyságában volt annyi bátorság, hogy hat hétig nyomta az ágyat. Az ügyvéd minden vasárnapot a rossz fogadóban töltött: híres orvosokat hívott, akik egész természetesen és tudományuk eredményeképpen megállapították, hogy a bájos asszony súlyos beteg. Elképzelhetik a folytatást. A jogászt egyik falubeli ügyfele tájékoztatta a történtekről. Szoros kapcsolatban állt két képviselővel, akik a hadügyminiszternél elérték, hogy a tisztet Algírba küldték.^[25] Jegyezzük meg mellesleg, hogy bizonyos vidéki orvosok tudatlansága és hanyagsága párját ritkítja.

Párizsban az igazi szerelem nem ereszkedik alább az ötödik emeletnél, ahonnan néha kiugrik az ablakon. Talán valamivel ritkábban fordul elő vidéken; néha megtalálható a kevéssé tehetős polgárságban, természetesen a nők körében, mert 1830 óta a szerelem a legsúlyosabb gyalázat volna a fiatalemberek számára.

Autun, április 29.

Burgundiában, mint máshol is, a fiatalok tréfálkozásának állandó céltáblája a szerelmi házasság. Szüntelenül arról beszélnek, mennyi pénzt kívánnak meg attól a nőtől, akit méltóztatnak feleségül venni. Ranville egyik szomszédja, fekete pofaszakállas, nagy darab, hangoskodó fenegyerek (amolyan vidéki szépfiú), huszonöt éves korában azt harsogta, hogy csak 300 000 frankos nőt vesz feleségül; harmincéves korában lement 150 000-re, végül öt év múlva megelégedett egy mindössze 80 000 frankos nővel.

A fiatalemberek kávéházban töltik napjaikat, szivaroznak, és arról beszélgetnek, hogyan lehetne szerencsét csinálni, méghozzá nagyszerűt és azonnal. Egy bizonyos tüzér főhadnagy szerencséje legalább fél évszázadra megbolondított minden franciát. Az idén, meséli Ranville, azok a fiatalok, akik munka nélkül akarják megcsinálni a szerencséjüket, sokat kezdik emlegetni a választásokat és a vasutat, amelyet a képviselőház lustaságból elvetett. Ha felállna egy Mirabeau vagy egy Danton, ékesszólásával a legnagyobb őrültségbe is bele tudná vinni őket, mert alapjában véve unatkoznak.

- Igaz is, unatkozás: és az irodalom?

- Ezek az uraságok képtelenek megérteni a modern regény állítólagos féktelen szenvedélyét, még kevésbé értik azoknak a regényeknek gyengéd lelkesültségét, amelyekbe beleőrültünk, amikor annyi idősek voltunk, mint ők. Senki sem olvassa már az Új Héloïse-t, Cottinné regényeit, sem Maria-Régina Roche-nak Morellet abbé által fordított könyveit. Az 1837-es fiatalok irodalma nem emelkedik Dubarry asszony, Pompadour asszony, Contemporainné, madame Fleury és mások emlékiratai fölé, amelyekben sokat kereső férfiak szerepelnek, akiknek az életét néha szabados erkölcsű kedves esték szépítik meg. Hisznek egy Créquyné^[26] létében. Balzac úr Szamárbőr című regénye tomboló sikert aratott. Szerintük hideg mindaz, ami egyszerű stílusban íródott, és számukra a nyelvújítás a szellemesség teteje.

A kávéházi fiatalság választékosabb része A Szent Ilona-i napló-t olvassa, és lelkesedik a császárért. Hisz Napóleon 80 000 font javadalmat adott Marchand tábornoknak, aki kitűnt Eylaunál! Végeredményben a királyi szeszélyből felszökkenő gyors vagyonok sokkal inkább illenek a mai republikánusok tébolyult reményeihez, mint a racionális vagyonok, amelyeket rendes kormányzat alatt lehet szerezni.

Ranville még hozzáteszi, hogy kissé vigasztaljon: "Olyan század küszöbén állunk, amely csak azt hallgatja meg, akinek egyéni véleménye van. Már csak a félhülyék, a lusták vagy az ijedősek szajkózzák a divatos nézeteket."

Milyen szép is a semuri vagy moulins-i, vagy hasonló magány a fiatalembereknek, hogy saját véleményt alakíthassanak ki öt-hat dologban! Milyen előkelő, páratlan férfiú is az, mennyire tisztelettel fogadják a szavát annak, akinek huszonöt éves korában önálló véleménye van öt-hat kérdésben!

Párizsban vége nincs a figyelem-elterelésnek. Még a húszéves fiatalembernek is, aki szerencséjére semmiféle örökséget nem várhat, mennyi lehetősége van a gyönyörűségekre, nap mint nap mennyi minden köti le a figyelmét! Akad-e Párizsban olyan húszéves férfiú, aki végigolvasta Montesquieu nyolc kötetét, hogy hibákat fedezzen fel benne?